Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Találkozások kultúrterekben

A Velencei-tónál, annak fővárosában, Velencén egy kis vendéglátóegységben, mégpedig a Groenk Deliben láttam egy előadást, valamint a tótól kőhajításnyira fekvő Székesfehérváron. A Vörösmarty Színház izgalmasnak ígérkező bemutatójára, Viripajev Részegekjére nem jutottam be férőhely híján. A belváros eldugott zugában, az Örökség Csoport egy éve felavatott játszóhelyén, a V54 Színház és Kultúrtérben viszont rám talált egy másik orosz, Csehov két korai egyfelvonásosa. A Somos Ákos által megrendezett Medve és a Leánykérés című darabok felhőtlen szórakozást nyújtottak a borongós télben. Fenntartja a figyelmet a kiváló színészi játék. Megannyi jellem- és helyzetkomikumban artikulálódnak mély emberi tapasztalatok, riadalmak a megfelelés, a megbocsátás, a tetszés / nem tetszés, az érdek, a sérelem és ellágyulás állapotaiban. Kapkodjuk a fejünket, röpködnek a poénok, üde, kacagtató dialógusokat és akciókat élvezünk testközelből a szándékoltan poros színpadtól karnyújtásnyira ülve. Pinceszínházszerű térben vagyunk, ahol a takarítás, előkészítés keretjátékával övezve sejtelmes kortársi, egyszersmind korabeli és egyúttal kortalan orosz atmoszférába kerülünk. Orosz szavak, zene, sőt rádióadás hangjai, a priccsen tabletet nézegető nő, az unott özvegy áthallásos miliőt teremt, ott is vagyunk és itt is, a mi korunkban – mindig van valami az oroszokkal. Csehov meg tudja mutatni, hogyan fordulnak át ellentétükbe a helyzetek, hogyan nyeri meg a szimpátiánkat valaki vesztes helyzetből. Az örök szamovár, amiből ezúttal por száll föl halotti hamv gyanánt, meg a virágcsokor és a vizeskancsó kombinációja morbid, bizarr képzettársítások okozói, minden többszörösen kódolt és sűrített ebben a dinamikus játékban. Nagyon különböző alkatú színészek részben korfüggetlen, részben speciális öltözékben (melegítő), köztük egy (az) ikerpár. Előkerül a pisztoly is, s belefeledkezünk az örök emberi tragikomédia pszichológiájába, filozófiájába: kellünk-e a másiknak, mennyi megalkuvás fér bele a kapcsolat elfogadásába; felülkerekedik-e önérzetünk, igazságérzetünk, meggyőződésünk; az egyéni és családi emlékezet alkotta hiedelmeink a másikkal létesíthető szövetség vágyán és esélyén. Sok réteg kerül egymásra, egyik a másikat nem sértve, ízléssel. Ezt fejezi ki csehovian karikírozva ez a két örökérvényű egyfelvonásos. Az alkotók pedig remek partnerei Csehovnak, vérbő, ritmusos játékukkal olyasmit ragadnak ki a művekből, s teszik hozzá a magukét, amitől az megvalósul. Mert Csehov mi vagyunk.

Szinhaz ez is 1

Torma Tamás és Szigeti Anna – Leánykérés, Örökség Csoport (foto: Csögör Zsanett)

Ha nem is színpadi por, ám némi ételszag kavarog a másik helyszínen. A Groenk Deli bisztró kellemes galériáján beszélgetőkhöz óhatatlanul feljut a konyha gőze, illata, jelezve, hogy közeledik a szünet a vacsorával. (Kizárt, hogy azokban a kávéházakban, vendéglőkben, ahol programot tartanak, ez, vagy a zaj, a mozgás ne árnyalná az élményt.)  A főként írókkal folyó, vacsorával összekap-csolt beszélgetéssorozat vendége februárban Nagy Ervin, decemberben pedig Vecsei H. Miklós volt, akit Pávlicz Adrienn kérdezgetett.

Szinhaz ez is 2

Vecsei H. Miklós (fotó: Pávlicz Adrienn és a Groenk Deli csapata)

Ezek az alkalmak (amint az agárdi Casa Culinaria jól előkészített kulturális programjai, köztük elmélyült diskurzusai írókkal, filmesekkel, áprilisban várhatóan Cserhalmi Györggyel) megtöltik e kis tereket. Bármennyire pontszerűek, hírük terjed, s holtszezonban és azon túl szellemileg élővé teszik a környéket. Színház minden, ez is, ahogy most vagyunk, hangzott el e velencei galérián, a híres vendég pedig (talán a népdalgyűjtésről szóló fejtegetésétől eltekintve, ami nem illeszkedett szervesen a folyamba) egészen mélyre hatolt. Nemcsak a rajongókhoz szólt, sőt, kifejezte zavarát, s hogy nem szokott a nézők szeméhez. Lelkesedett Semmelweisért, akinek a legnagyobb jótéteményt köszönheti a világ, valamint feltárta az okostelefonnyi és igen jól fogyó, automatákból árult Poket zsebkönyvek kiadásának motivációját. Hozott belőlük: én Radnóti Bori noteszét kaptam meg. Elmesélte, hogyan utaztak a vagonban. És azt, hogy a színpadon néha megtörténik a csoda, amikor abban a valóságban vannak, ami nem kevésbé valóságos ennél. Ezek az átlényegülések úgy összekötik őket egymással – és a szakmával, ami ezt adja néha, hogy az nemcsak hogy nem feledhető, hanem függővé tesz. Ha nem ezeket az áldott előadásokat látja a kritikus, nem is érintődhet meg és nem csoda, hogy kívül marad. Nem is megérteni kell a színházat, hanem máshonnan, más érzékekkel befogadni. Izgatja őt és nemzedéktársait a nem történetelvű színházművészeti élmény, ahogyan például a zene hat. Az egyetemen összetörték őket, mondta, de utólag rájött, hogy miért kellett ez (s Marton Lászlóra apjaként tekint). Azonban nem mindenki tudott ép lélekkel felállni utána, kikerülni a képzés rideg szigora, minden idejüket, erejüket felemésztő nyomása alól. Követni kellene őket is, segítséget nyújtani nekik.

Szinhaz ez is 3

Balogh Mihály és Cseh Katalin – Medve, Örökség Csoport (fotó: Csögör Zsanett)

Megindító, felismeréseket hozó, meglepő este volt. Vecsei szemérmesen kitárulkozó a családját, gyermekét, feleségét, szüleit, testvéreit, mindennapjait, hivatását érin-tően egyaránt. Visszafogott és pátoszos is. Plasztikusan fogalmaz, elfogódott, elragadtatott, elmélázó, szomorkás és szellemes. Mi, kevesen, akik befértünk ebbe az érdekes (a falon akkor éppen Madler Gábor érzéki festményeivel, plasztikáival ellátott) térbe Velence egy forgalmas pontján a téli kopárságban, advent idején, egészen biztosan máshonnan ismertük Vecseit. Híres sztár A Pál utcai fiúkból, sokoldalú, karizmatikus művész, aki mindent elolvas attól és arról, akivel foglalkozik. Semmelweis Ignác későbbi őrületét pedig, miközben kialakította viszonyát hozzá színészként (mondta most), belekomponálta az orvos életének korábbi szakaszában játszódó filmbe. Az volt a kulcs számára, hogy aki látta meghalni maga körül százával a csecsemőket, mielőtt feltalálta a gyermekágyi halál ellen a megoldást, nem kerülhette el a tébolyt. A közönségből többen is azt hallottuk, úgy érzékeltük, hogy amikor erről a filmről beszélt, benne a maga szerepéről (rá is kérdeztünk), akkor Vecsei magáról beszél, a magára maradásról, az elhagyatottságról, áttérve egyes szám első személyre. Ível a karrierje, tartalmas munkákat kap szakadatlan, baráti alkotótársakkal szerepel a nyilvánosságban, a fősodorban és az alternatív utakon egyaránt – az elhagyatottságot így nem is erre érthette.

Ami itt megtörtént performatívan, valamint amiről beszélt, az maga a művészet általi önmegértés. Az önismerethez jutás a szerep által. Ezt prezentálhatta akkor öntudatlan. Hogy Petőfi, Nemecsek és Semmelweis ugyanúgy vannak és nincsenek (ezt mondta valamiképpen), egyek vele – fejbe vágó kaland volt ez a színházi este.

Gilbert Edit

Spiró György: Az imposztor – Pesti Színház

Nem is az a baj, hogy börtön lettünk, hanem az, hogy ennyire könnyen, jegyzi meg Skibiński, mintegy magának. A társulat sokat látott tagja haza sem megy, a színpad valamelyik sarkában, kabátja alá bújva hajtja álomra fejét. Magánéleti és szakmai viharai ellenére makacsul próbálja őrizni személyiségét a széteséstől. Utódja nem született. Felesége, Skibińska (Majsai-Nyilas Tünde) első házasságából származó gyermeke meghalt. A régi bútordarab szívesen kirúgatná magát a társulatból, ha lenne másik színháza a városnak. De nincs és más sincsen itt, az isten háta mögött.

Damse (Brasch Bence) szerint Skibiński nem több leépült alkoholistánál, de a színész művészi és társadalmi érzékenysége tagadhatatlan. Kőszegi Ákos ritkán tapasztalt rezignált életbölcsességgel alakítja Skibiński szerepét. Máskor az általa a színpadon már hordott, szépszámú egyenruháról, tehát a népét megszállókról beszél, mondván  „A megszállók változhatnak, a hatalom szorítása állandó.” A hatalom és az egyén viszonyát leíró paradoxonjai kivétel nélkül elevenünkbe találnak.

Az imposztor Pesti színházi előadásában Skibińskihez hasonlóan kallódó művészeket látunk, akiket a színház feltétlen szeretete köt össze. Lengyelföldön járunk a XIX. század elején, amikor az orosz birodalom része volt Vilnius. Akkoriban is voltak magukat nagyhatalomnak képzelő birodalmak, amelyek előszeretettel helyezték „védelmük alá” a kisebb népeket. A helyi színházba érkezik vendégjátékra egyetlen előadásra a legendás színész, Bogusławski.

Rendezőileg nem könnyű feladat Az imposztor, hiszen nem sodró lendületűek a komédia csoportképei. Spiró György színdarabja nem a cselekmény váratlan fordulataival köti le a publikum figyelmét, hanem azzal, hogy a szerző mennyi mindent tud a színházról és az ellentmondást nem tűrő, a társadalom egészét ellenőrizni kívánó hatalom működéséről. Rudolf Péter aprólékos, néhol komótos ritmusú rendezése igyekszik szépszámú szereplőjének lehetőséget biztosítani, néha azonban felül- írja a színházigazgató motivációja a rendezőét, még akkor is, ha ez az összkép rovására megy.

A statikus tömegjeleneteket a távolság-közelség változékony koordinátái hivatottak oldani. Az egyik jelenetben egymástól a legmesszebbre helyezkedik el Bogusławski és a fiatal Rybak (Medveczky Balázs). Medveczky Rybakja a legelutasítóbb a mester képességeivel kapcsolatban. Vén kóklernek tartja a vendég–művészt. Később fokozatosan csökken a távolság kettejük között. A kezdetben szemtelen, drámaírói babérokra törő Rybakban valódi érdeklődés ébred a színházba érkező mester iránt. Medveczky sok apróságból építi meg karakterét. Színészi útja a hitetlen Tamás kényelmes pozíciójától egészen a nagyrabecsülésig, sőt a Bogusławski iránti rajongásig vezet.

Keves

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Fesztbaum Béla, Kern András és Brasch Bence (fotó: Dömölky Dániel)

Az emlékezetes színészi alakítások a rövidebb megszólalások mögött felvillantják karakterük személyiségét.

Seress Zoltán Rogowski szerepében a társulat vezető színésze. Ripacs, vágja a fejéhez többször is a tűzről pattant Kaminska (Szilágyi Csenge) – nem is tévedve nagyot –, aki sokat adna azért, ha végre elkerülhetne a városból. Rogowski valóban mindig igyekszik a középpontba kerülni. Néhány szituációban önmagát rendezi, saját ötleteként, teljesen feleslegesen átmegy egyik oldalról a másikra, egyébkor kollégái segítségével akrobatikus mozdulattal tűnik el a süllyesztőben. Seress játéka kicsinyített képe az előadásnak, mert ha a körülmények engedik, ha rövidebb pórázra fogják, Rogowski képes – ahogyan a többiek is – egyéni érdekeit hátrébb helyezve, társulatba illeszkedve játszani.

Igazi szerepdarab Az imposztor. Csak a közelmúltban olyan kitűnőségek alakították a lengyel színészfejedelmet, mint Fodor Tamás vagy Benedek Miklós. Akkor is Bogusławski a főszereplő, ha éppen nincs a színen, vagy a háttérbe húzódva figyeli a többieket, ám ilyen jelenet elég kevés akad. A társulat alárendelődik a címszerepet adó Kern Andrásnak. Azonban nem eléggé simlis a mester.. Kern egy másik szerepe juthat a néző eszébe, amelyet szintén ezeken a deszkákon keltett életre. Thomas Bernhard rettenthetetlenül eltökélt, másokon simán átgázoló művészemberének, A színházcsináló című színdarab Bruscon igazgatójának monomániás lendülete hiányzik a játékából.

Inkább Shakespeare A vihar című színművének Prosperóját látni Kern játékában. A varázsló utoljára veszi elő a pálcáját, hogy valami nagyot mutasson. Bogusławski, a kiváló művész gátlástalan ember, aki akkor engedi közel magához a hatalmat, amikor a legkevésbé várnánk ezt tőle. A magánéletben elviselhetetlen, csakis a színpadon vannak igéző pillanatai. Mindent tud a színházról, a gyakorlatban azonban annyit mutat meg mindebből, amit a hatalom enged neki. Bogusławski mindig megtalálja a lehetőséget és a módot , hogy akkor mutassa fel a középső ujját a felsőbbségnek, amikor az már veszélytelennek gondolja őt. Jelen előadás erről a bátor gesztusról szól.

Kern alakításában a színházi ember vonásai a legerősebbek. Ilyenkor mindent elhiszünk neki. Każyński direktor úr (Fesztbaum Béla) a biztos keveset akarja megmutatni Molière Tartuffe című komédiájából. Bogusławski tehetséggel rendezi felül a vilnai színház igazgatóját, mert nem hisz a darab közhelyesen felületes olvasatában. Sőt, a próbán az álszent tagadhatatlanul őszinte motivációit és érzelmeit hangsúlyozza. Kern a színház apostolaként a mágneses erőről mesél, amely formátumos előadások alkalmával esténként létre jön a színpad és a nézőtér között. Jöhet bármilyen politikai, társadalmi fordulat, ez a megtartó erő szent és sérthetetlen. Bogusławski hiába tör borsot a hatalom orra alá, a társulat megkapja a remélt anyagi támogatást a Gubernátortól (Borbiczki Ferenc).

Összességében Spiró drámája a befejezés megváltoztatása ellenére sem mutatja új arcát a Váci utcában, de érvényesen szól a színház szeretetéről. A színpad az otthon melegét adja, a menedéket a külvilág szüntelen fenyegetése elől. Legalább itt megmarad az illúzió, hogy az ember irányítója a saját életének, hiszen kevés a levegő a kétszáz évvel ezelőtti Vilniusban. A kezdőképben a Díszletező (Karácsonyi Zoltán) és a Kellékes (Telekes Péter) dialógusából értesül a közönség egy közös ismerősük titkosrendőrségi vallatásáról. A végjátékban zendülés tör ki a teátrumban a Bogusławski vezérelte, alternatív befejezést felmutató Tartuffe miatt. A két végpont zaklatottsága között néhol erőtlen és lassú a talán túlzottan a szövegre támaszkodó előadás. A hirtelen a mába ugró zárlatban Kern Bogusławskija uber taxin távozik angolosan. Ám a megtépázott, egyre szűkülő szellemi, művészi lehetőségekkel gazdálkodni kénytelen társulat marad, ahogyan nekünk sincs módunk kiugrani a jelenből.

Szekeres Szabolcs

Az imposztor című Spiró-dráma óhatatlanul alkalmat ad a színháznak az önrefelxióra, egyben igen tanulságos főszereplője, a XVIII‒XIX. században élt Bogusławski, lengyel színházi guru röpke Tartuffe-elemzése annak demonstrálásaként, hogyan érdemes egyáltalán belefogni bármely klasszikus mű színrevitelébe.

A székesfehérvári Örökség Csoport a maga módján teszi élővé a Somos Ákos rendezte két Csehov-egyfelvonásost, érvényesen megszólaltatva  a ránk maradt irodalmi örökséget. (A társulat nevének ehhez amúgy semmi köze, egy nagyszerű kortárs mű rendkívül invenciózus bemutatójának emlékét őrzi csupán.) Játszóhelyük, az egy éve felavatott V54 Színház és Kultúrtér mellett V. Gilbert Edit felfedezett a közelben, Velencén más kultúrtereket is.

Az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház hűlt helyén – a népnyelvben a Nemzeti Gödörben – létrejött Akvárium Klubban mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán 2024-ben végzettek alakította formáció, a Sicc Production Shakespeare Hamletjét, Nagy Feró 80-as években szerzett zenéjével. Az előadásra Almási Zsolt Shakespeare-kutató reflektált.

A Dollár Papa Gyermekei nevű független formációt is frissen végzett színészek hozták létre annak idején, 2009-ben. Az egyik alapító, Ördög Tamás és alkotótársai által a Trafóban bemutatott előadásuk szerzői színház, amely címében a világirodalom minden időkben népszerű alakjára utal. A Casanova Tonight Show-ról Lénárt Gábor írását közöljük.

Független alkotóként, független formációkkal dolgozik rendre Csábi Anna színész-rendező is, akivel Józsa Ágnes beszélgetett marosvásárhelyi színházi tanulmányairól, a pályára kerülésről, az ottlétről s az ottmaradás esélyeiről.

Nemcsak drámaírói tanulmányait végezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Székely Csaba, de ott is született. Az igazság gyertyái című darabjának nagy sikerű marosvásárhelyi előadásáról két kritika is olvasható e számunkban, Gabnai Kataliné és e sorok írójáé.

Meghatározó előadásai egy részét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban hozta létre a legendás rendező, Harag György (nevét a Szatmárnémeti Északi Színház magyar társulata viseli). Születésének 100., halálának 40. évfordulója közeledvén, Varga Kinga idézi meg alakját és munkásságát két új kötet megjelenése kapcsán, a korábbiakra is kitérve. Magam csak felvételről láthattam például a Csillag a máglyán című, Kálvin és Szervét Mihály hitvitáját drámává sűrítő Sütő András-mű kolozsvári előadását, de Harag rendezése 45 év múltán, egy laptop képernyőjén nézve is elementáris erővel hatott, minden pillanatában érvényes volt.

Az Ó- és Újszövetségből választott történeteket színre vivő középiskolások tizedik alkalommal mutatták be produkcióikat az Ádámok és Évák ünnepe című rendezvényen a Nemzeti Színházban. Az eseményen szerzett élményeit, tapasztalatait Gelesz Andrea összegzi.

A hagyományok őrzése, ápolása, átörökítése nyilván az egyik legfontosabb feladata az új épületbe költöztetett Néprajzi Múzeumnak is. Ennek hogyanjáról, a múzeum új állandó kiállításáról Józsa Ágnes osztotta meg velünk gondolatait.

A Szegedi Egyetemi Színpad máig élő legendáját igyekszik megőrizni s tovább gazdagítani Jászay Tamás online kötete, amelyről Ódor Klára recenziója olvasható e számunkban.

A görög mitológiából merített Kálvin és Szervét Mihály kortársa, Bornemissza Péter, akinek Elektra-magyarítását Móricz Zsigmond átdolgozásában a Vígszínház játssza Házi színpadán. Elektra története foglalkoztatta egyébként a Szegedi Egyetemi Színpad alkotóit is; Paál István rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színházzal közös produkcióként ők Szophoklész mellett öt drámaíró művét használták fel előadásukhoz. A különböző Elektra-feldolgozásokról D. Magyari Imre is említést tesz a vígszínházi interpretációról szólva, amely Bornemissza átköltésének elévületlen értékeit látszik igazolni.

Szűcs Katalin Ágnes