Uncategorised

Történt egyszer, hogy Roger Corman független hollywoodi filmrendező és Charles B. Griffith író új filmtémák után kutatva járták a várost, miután az AIP filmstúdió egy szinte már ellenállhatatlanul low budget horrorfilm elkészítésére adott felkérést a rendezőnek, aki el is fogadta a kreatív kihívást. Az Egy vödör vér (A Bucket of Blood) után azonban Corman úgy érezte, hogy eljött az ideje zsánert újítani egy szatirikus horrorkomédiával. Miközben az alkotópáros már a sokadik beatklubban kereste az ihletet, Griffith-nek eszébe jutott a falánkság mint kulcsszó, és már el is képzelte hozzá a főszereplőt: egy salátaséfet, aki az éttermében végül a vendégeket kezdi megfőzni. Corman ezt leszavazta, mondván, az amerikai filmgyártásban efféle brutalitást az ún. Hayes Code úgysem engedélyezne. Griffith azonban rögtön előállt a mentőötlettel: és mit szólnál egy emberevő növényhez? Így született meg 1960-ban a Little shop of horrors (A rémségek kicsiny boltja) című film.

Egy épp lebontásra váró díszletben három nap próbával és két nap forgatási idővel elkészült film munkatempójában a szereplők nem nagyon érezhették, hogy egy kultfilm születésének a részesei. A „B-kategóriás” horroroknak szentelt éjszakai tévéműsorsávban azonban egyre többen kezdtek rajongani a fura történetért. Howard Ashman, az 1982-es musical írója 14 évesen látta először a Corman-filmet, amely teljesen magával ragadta. Az ősbemutatót az Off-Off-Broadwayn rendező Kyle Renick pedig elmondása szerint egyetemistaként alig bírta abbahagyni a harsány nevetést, miközben a filmet nézte. A Rémségek kicsiny boltja ugyanis célzottan a hajnali horrorimádók rekeszizmaira koncentrált azzal, hogy az 50-es évek egyik kedvenc filmes „fenyegetését”: a világűrből érkező inváziót választotta kerettörténetül. Csak ebben az esetben a gyilkos földönkívüli egy virág.

A növény – a szatíra eszközeként – mindent és mindenkit röhejessé tesz maga körül, még a műfajokat is, amelyeket megidéz. A történet helyszínéül szolgáló szegénynegyed (a Skid Row) triumvirátusa, az utca egyszerű gyermekei, Crystal, Ronette és Chiffon valójában egy görög kórusként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy a kollektív hangot képviselve bölcsességük az orruk hegyéig terjed. A határozott hangú, de intellektuális rövidlátással rendelkező lányok így antik kollégáikkal ellentétben leginkább a humor forrásai. Az emberevő növényt pátyolgató Seymour, a botanikusfiú mondhatni fausti problémával szembesül, amikor a hírnévért cserébe eladja a lelkét… a beszélő virágnak. Az alkotók magát a musical műfaját is megcélozzák, amikor a Hegedűs a háztetőn klezmerdallamai csendülnek fel a jelenetben, melyben a bolttulajdonos Mr. Mushnik atyai „frigyre lép” az addig árva Seymourral (megakadályozandó, hogy a kelekótya segéd egy divatosabb virágüzletben keressen vagyonokat az egyre nagyobb látványosságnak számító növényével, Audrey II-vel.) S mindebből végül összeáll egy abszurditásig széttupírozott, hollywoodi rendben megírt és zeneileg a 60-as évek (afro)amerikai zenei stílusaira komponált szatíra a közhelyekről: a butákat kihasználják, a kapzsiság nem szép dolog, a szadista párkapcsolatokhoz két ember kell, az üres hírnévre törekvés pedig minden morális határt felzabál.

Az Off-Broadwayra költöztetett musical az amerikai kritikusok lelkesedésétől övezve több mint kétezer előadást ért meg. Ez azonban nem befolyásolta a magyarországi szakmai fogadtatást. 1985 augusztusában Csizmadia Tibor rendezésében mutatták be először a darabot a Városmajori Színpadon, majd ez a produkció kezdte az évadot a Pesti Színházban. „Nálunk eleddig A cápa képviseli a borzalmak netovábbját – de hol van az még a vérbeli horrortól? Vagyis nekünk még nem áll rendelkezésünkre A rémségek kicsiny boltjának műfaj-hivatkozási alapja.” – írta Mészáros Tamás a Magyar Hírlapban. S valóban érthető a nézői horizont különbsége: az amerikai tinik a paplan alól rettegtek az éjszakai horroron, és később fennhangon nevettek az arra először reflektáló paródián, amely felidézte a már ismert jeleneteket, karaktereket, kamerabeállításokat. A musical – fércmunkának tűnő „cérnavékony meséjével” (Barta András, Magyar Nemzet, 1985) – önmaga paródiáját is adja, amikor éppúgy nevettet egy filmes zsáner ismérvein, mint a musicalek cselekményszövési és karakterépítési jellegzetességein.

Negyven évvel később a mai néző már rég behozta ezt a filmes „lemaradást”. Nemcsak a „B”, de a „C” kategóriás movie-k ismeretével érkezik a Pesti Színházba, ahol Novák Eszter rendezésében látható újra a darab. A Vígszínház társulata érezhető lelkesedéssel, felkészülten és tudatos technikai figyelemmel valósítja meg a szerepeket. A Broadway-musical komoly énekesi kihívásai azonban hallhatóvá teszik az egyes teljesítmények határait is. A darab zenei felütése, Crystal (Márkus Luca), Ronette (Kovács Patrícia) és Chiffon (Majsai-Nyilas Tünde) tercettje ugyan többnyire megnyerő, de Varró Dániel új szövege ebben a kórusban az összhangzat hullámaiba vész. Ennek ellenére a három figura felszabadult jelenléte mindvégig az előadás friss energiája marad.

Ide nekem

Orosz Ákos – Rémségek kicsiny boltja, Pesti Színház (fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

A Pesti Színház előadásának prózai jelenetei időnként döccennek, mintha „leejtenék” a komédiát éltető ritmust. A Seymourt alakító Orosz Ákos első megjelenése a szerephez méltó kabarétréfával történik, de aztán ez a játékosság mintha alábbhagyna. A megtépázott sorsú, tétova, egyszerű fiúalak egy realisztikusabb szerepmegközelítés eredménye. A második felvonás konfliktusaiban aztán új erőre kap a figura. A virágbolt egymásra utalt két férfiszereplője, Seymour és a bolttulajdonos (Seress Zoltán) összekacsintása remek, ahogy az újdonsült apa‒fia szerepben összevillan a kapzsiság csalfa mosolya és az együgyűség tompa öröme. A duó komikus ambivalenciáját ötletesen emeli ki Bóbis László koreográfiája.

Az előadás polihisztora, Szántó Balázs nemcsak a saját szerepeit oldja meg átváltozó művészként, de beugróként – Brasch Bence helyett – a szadista fogorvos szerepében is sziporkázik. Kiemelkedő esztétikai teljesítmény a bábtervezők, Hoffer Károly és Fodor Viola növényének evolúciója. Mintha saját kezűleg, magról szaporították volna ezt az egyedet, úgy kivitelezték a húsevőt pelyhes korától egészen óriás mivoltáig. Vatamány Atanáz hangjával, testével kelti életre a mindenkit felzabáló lényt, kiválóan érzékeltetve a zsigeri étvágyat, a feneketlen gyomrot, mely az emberi hiúságon gyarapodva tör világhatalomra.

Az abuzált Audrey hagyományosan a leginkább karikaturisztikus figura: magas hangon, hidrogénszőkén, elragadóan és humorosan „csipognak” a színésznők ebben a szerepben. Radnay Csilla alakítása nem egészen ezt az utat járja. Kiváló érzékkel lavíroz a komika és  a tragika között, pont annyival emberibb, hogy még ne veszítse el a műfaj humorát, miközben kiválóan kamatoztatja a komédia lehetőségeit, ha kell, a végletekig színezve szerepét. Könnyed eleganciával, érzékenyen teremti meg Audrey-t, aki épp annyira buta, mint amennyire kedves figura. Radnay pianissimójában hallhatóvá teszi azt a cseppnyi, de elengedhetetlenül szükséges drámaiságot, amelyet a kommersz még megengedhet magának.

A Pesti Színház úttörőnek számíthatott 1985-ben, három évvel a musical Off-Off-Broadway ősbemutatója után a Rémségek kicsiny boltja színrevitelével. Most a darab inkább belevész egy a mai nézőnek már természetesebb, sűrűbb kulturális „zajba”. S miközben a rendezés élvezhető előadást kínálva a történet helyét keresi a prózai színház és a zenés műfaj között, a korgó gyomrú húsevő indái a negyedik falat átlépve már a nézők morális érzékét csiklandozzák a következő emberáldozat után kutatva.

Lénárt Gábor

Két szombathelyi előadásról

A szombathelyi Weöres Sándor Színház múlt évada a megszokott igényes egyensúlyozás jegyében zajlott. Voltak kockázatvállalós klasszikusok – ide sorolható az egyetemi hallgató Kondákor A. Panka mozgásszínházilag és képzőművészetileg ihletett Pirandellója (Hat szereplő szerzőt keres), vagy Telihay Péter enyhén extravagáns, URH- és Európa Kiadó-számokkal bélelt Molière-je (A fösvény, Németh Judit Sui Ta beütésű Harpagonjával) és alkalmasint a májustól kínált A Noszty fiú esete Tóth Marival, Horváth Csaba színrevitelében, valamint a Szikszai Rémusz rendezte Vaknyugat. Visszatérő alkotók emelték a kortárs amerikai sikerdarab, az Augusztus Oklahomában fényét: a főszereplő örökös tag Kiss Mari és az öt év után újra itt rendező Alföldi Róbert. A minőségi szórakoztatást Béres Attilára és Halasi Dánielre bízta Szabó Tibor igazgató. Előbbi a Furcsa párt vitte színre, utóbbi a Vesztegzár a Grand Hotelben című magyar zenés vígjátékot.

Két előadást volt módom látni egy áprilisi rövid hétvégén, az Augusztus Oklahomábant és a Furcsa párt. Ami az előbbit illeti, az amerikai színész, Tracy Letts színdarabjának ez már a hetedik magyar bemutatója a 2009-es vígszínházi premier óta. A műfaj vagy az alkotói szándékok változatosságát jelzi, hogy az eddigi színrevivők hányféleképpen határozták meg a mű minéműségét. Nevezték fekete komédiának, családregénynek, drámának, tragikomédiának és egyszerűen színműnek. A közös indok könnyen azonosítható: 50‒60 pluszos jeles színésznőnek kínál méretes drámai feladatot, nagy főszerepet. Ráadásnak koraközépkorú és fiatal színésznők számára is ad lehetőséget jellemformálásra és látványos helyzetmegélésre. Továbbá férfiaknak is akad egy-egy kellemes vagy kellemetlenebb falat. (A családban oszlopos szerepet betöltő férj és apa az első jelenete után lelép, és legközelebb már csak a tapsnál találkozunk vele.)

Siker 1

Augusztus Oklahomában – Szerémi Zoltán, Domokos Zsolt, Kiss Mari, Nagy Cili és Csonka Szilvia (fotó: WSSZ – Mészáros Zsolt)

A beteg, magányos, antiszociális, undok, nyugtalan, érzéketlen és érzékeny anya, Violet szerepe mindenesetre nagytudású színésznőt igényel, és bizonyára örömmel vállalkoztak rá eddigi magyar megformálói: Pap Vera, Töreky Zsuzsa, Vándor Éva, Ecsedi Erzsébet, Udvaros Dorottya, Szabó Márta, Varga Mária. Most, Kiss Mari alakításában kevésbé hangsúlyos tényező a főszereplőnő rákbetegsége. Ebben az interpretációban úgy hat, mintha Violeten nem maga a tumor hatalmasodott volna el, inkább a gyógyszerfüggőség. Az sem egészen lehetetlen, hogy ebben a családban nem is Violet a nagybeteg, hanem a Szabó Tibor által megformált férje, aki furcsa, torokhangú, nehezen beszélő, mégis meglehetős és baljós erővel jelen lévő szereplő az első jelenetben. Azután nyoma vész, és az ő eltűnése, majd a kiderülő halála teremti meg a színpadi lehetőséget ahhoz, hogy a teljes család összegyűljön. Egy nagy, oklahomai házban, amelyet a szerző olyan részletességgel ír le színművében, hogy még az étkezőasztal stílusát, az elektromos zongora márkáját és a szőnyegek, ágytakarók színét is meghatározza. Ezúttal Tihanyi Ildi tervező teljesítette a feladatot, a színpadra áttekinthető és jól használható családi házat tett, közös terekkel és egyéni zugokkal.

A központi elem az étkezőasztal – annál zajlik a színdarab tetemes része, a „tor”. Hiszen az apa temetésére érkezett Violet húga, Mattie (Csonka Szilvia) a férjével, Charlie-val (Szerémi Zoltán) és a fiukkal, kicsi Charles-szal (Gyulai-Zékány István). Csonka Szilvia Mattie-jében éppúgy erős a robbanótöltet, mint Violetben, csak az ő kitörései általában a fiával szembeni gúnyos, dühös elégedetlenségből fakadnak. Csonka Szilvia mellett Szerémi Zoltán jámbor, jóravaló, fegyelmezetten megkeseredett férjet ad, aki pontosan tudja, hogy kicsi Charles örökös korholása és számonkérése csak ront a helyzeten. Ha volt valaha egyáltalán némi önbizalma a fiúnak, azt az anyja már rég porig rombolta. Itt vannak természetesen Violet lányai is, mindenekelőtt Barbara (Nagy Cili), aki nem véletlenül kedvence az édesanyának. Ő az, aki vehemensen és határozottan intézkedik, s a legmeggyőzőbben tud úgy tenni, mintha lehetne rá számítani. Közben maga is épp házassági válságot él meg. Férje, akit Domokos Zsolt szolid bűntudattal ruház fel, épp elhagyta őt egy fiatal diáklányért, tanítványáért. Kettejük bakfiskorú lánya, Violet unokája (Mari Dorottya) pontosan úgy viselkedik és érzi magát, ahogyan bármelyik tini, amikor kénytelen huzamosabb időt eltölteni egy kínosnak és álságosnak ígérkező családi összejövetelen. A középső lány, Karen (Bálint Éva) vőlegénnyel érkezik, s mert a színésznő alakításában óvatosság vegyül a felvillanyozottságba, gondolhatjuk, hogy nem először remél révbe érni, s talán ő is sejti, amit mi: Orosz Róbert nagyhangú, égőszín zakójú, vastag aranyláncos, a család ifjabb lánynemzedékét tapizó férfijára kár bazírozni. A legfiatalabb Weston lányt Nagy-Bakonyi Boglárka játssza olyan benyomást keltve, mint aki arra ítéltetett, hogy egész életében lúzer legyen. Ő nem hangoskodik, őrzi a titkát: neki is van valakije, akiről jó okkal hallgat a családi körben.

Két oldalági résztvevője van még az eseményeknek: a Kelemen Zoltán játszotta empatikus seriff, aki Nagy Cili Barbarájában még ugyanazt a fiatal lányt látja, nézi áhítattal, aki valaha hajlandó volt járni vele egy ideig. A másik az indián származású Yohnna, aki helyettünk is figyel testközelből, hiszen ugyanakkor ismerkedett meg Westonékkal, amikor mi: a darab elején. Herman Flóra olyan házi segítség, amilyenre mindenki vágyik, aki személyzetet kíván. Jóindulatú, halk, tartózkodó természetű fiatal nő. Tudja a dolgát, szorgos, kevés beszédű, nem tolakodó. Legfőképpen pedig úgy tud jelen lenni, mintha ott sem lenne. Némasága csöppet sem zavaró vagy feszélyező, inkább hűséget, szolgálatkészséget és tapintatot fejez ki – ez érződik a színésznő alakításából. Mindenesetre van miről hallgatnia a família körül. A hallgatás elég jól megy itt mindenkinek, legalábbis egy darabig. Amíg ki nem robbannak a lefojtott feszültségek, elő nem bukkannak a soha meg nem beszélt nézeteltérések, sérelmek, panaszok. Kiss Mari Violetje betegsége ellenére is energiacentruma a háznak. Ahogy jön-megy és kesereg, savanyog. Lebben utána a hosszú kötött kardigánja, kivéve amikor összehúzza magán, mert az is jellegzetes, sokatmondó mozdulat. Nyugodtan összegezhetné az övéinek a Versinyin-féle tézist: Nincs boldogság, nem is kell lennie és nem is lesz számunkra.

Tracy Letts színdarabjainak hazai recepciótörténete azt jelzi, hogy az amerikai színész jól hasznosította a dráma műfajában szerzett ismereteit és tapasztalatát. Az Augusztus Oklahomában-előadások igazolják: a magyar színészek tudnak élni avval, hogy a darab a kortárs művekhez képest viszonylag kidolgozott szerepeket kínál. A közönség pedig hálás a történetért, a humorért, a drámáért és a színészi alakítások szenvedélyességéért, érzelmi telítettségéért.

Siker 2

Furcsa pár – Domokos Zsolt és Orosz Róbert (fotó: WSSZ – Mészáros Zsolt)

A Furcsa pár látszólag egyszerűbb eset: jól bevált Neil Simon-vígjáték, amely népes korosztályok tagjainál azonnal behozza Jack Lemmon és Walter Matthau filmbeli kettősének mosolyos képét. (Eredetileg színpadra írt komédia a mű, Mike Nichols rendezte a Broadway-ősbemutatót, amelyben Matthaunak még Art Carney-vel kellett összebútoroznia és -szoknia. Nem is bírta sokáig, hamarosan átvették tőle a szerepét. Egyébként eleve nem Oscart szerette volna játszani, hanem Felixet.) A hazai színrevitelek sokat köszönhetnek annak, hogy a darabot Örkény István fordította magyarra. Ugyanakkor számos szempontból nehéz lehet hová helyezni a művet. Játszódjon a korabeli New Yorkban? Ahol egy későnegyvenes rendetlen sportriportert otthagy a felesége egy hatalmas, manhattani lakásban, és aztán rendre telefonon kell reklamálnia volt férjénél a gyerek utáni, jogerős tartásdíjat? Ahol egy televíziós hírszerkesztő, akit kirúg a felesége, nem hotelszobát vagy lakást vesz ki, hanem beköltözik egy slampos, trehány barátjához? Ahol két fiatal szereplőnő másra sem kell, mint hogy vihogjon, koccintson és megadja magát a környékező férfiaknak? Vagy esetleg átgondolhatnák a színrevivők az egész történetet a jelenbe? Netán Magyarországra? Budapestre? Szombathelyre?

Béres Attila dramaturgként és rendezőként nem nyúlt hozzá radikálisan a darabhoz, legfeljebb egészen gyengéden. Talált számára egy színházi, műfaji jelenidőt, amelyben komfortosan elfészkelődik a történet. A nézőben valószínűleg fel sem merülnek kétségek a helyszínt vagy a korszakot illetően (díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Erős Hanna). Ami mindenképpen azt jelzi, hogy az alkotók jól gondolták el és valósították meg a feladatot. A tartóoszlopok természetesen a főszereplők, Domokos Zsolt és Orosz Róbert. De legalább ennyire fontos a baráti társaságuk. A pókerparti résztvevői: Horváth Ákos egyenruhás New York-i rendőre, Balogh János eleve Floridához öltözött Vinnie-je, Kelemen Zoltán kispöttyösnyakkendős Roya és Szabó Róbert Endre rövidnadrágos Speedje. Mert bár folyton froclizzák, piszkálják egymást, mégis érződik az összetartozásuk, a felelősségteljes figyelem egymás iránt. Archaikus szemérmességükből kifolyólag érzelmekről nemigen esik szó közöttük, de érzékelni lehet, hogy amolyan régivágású férfibarátság fűzi őket össze. A pókerjeleneteket is úgy játsszák, hogy alighanem csupa bosszúság az estéjük, mert szinte egyetlen partiig sem jutnak el. Nem élvezik a kártyázást, mindenkinek van valami baja vagy valakivel, vagy valamivel, mégis bármikor készen állnak arra, hogy véd-, dac, illetve segítségnyújtási szövetséget kössenek. Különösen bájosan tudnak kórusban nemtörődöm hangocskát kiadni, amikor úgy tesznek, mintha oda sem figyelnének az érkező Orosz Róbertre, vagyis a felesége által végleg elbocsátott Felixre.

A hírek szerint eredetileg fordított szerep-osztásra készült a két főszereplő színész. El is lehetne képzelni az előadást úgy is. Az biztos, hogy a mérsékelten pikírt humorú, erős ironikus hajlamú Domokos Zsoltnak fölöttébb jól áll az ő Oscarjának könnyed, laza, link, az indulatkitörésekhez jótékonyan lusta figurája. Hálistennek elég nagy a lakása ahhoz is, hogy ha egy szobát már telibe szemetelt, akkor átmehet másikba. Igénytelensége mindenre kiterjedő, az öltözködéstől az étkezésig. Szerencsére létezik számára annyi motiváció, hogy olykor nőre akar szert tenni. És ilyenkor minden bizonnyal lehengerlő tud lenni. Végtére is a dumájából él. Itt jegyzem meg, hogy a kiszemelt brit lánytestvérpár, az okvetlenül össze-összetévesztendő Gwendoline és Cecily szerepében Nagy Cili és Herman Flóra igen szépen töltik be az unterman (unterfrau) funkciót. Orosz Róbert Felixe kicsit esetlen és nem kicsit idegesítő a rendmániájával, a konyhatündérségével, a precizitásával, a füldugulás-ellenítő gyakorlatáról nem is beszélve. De a lelki érzékenysége, a családjához való töretlen kötődése érthetően erős rokonszenvet kelt iránta. Nem is lenne szabad ezt kaján poénokkal kockára tennie. Mondjuk mindegy. A közönség a hosszú sikerszériára predesztinált Furcsa pár láttán egyszer s mindenkorra megszerette Orosz Róbert és Domokos Zsolt kettősét, ha esetleg eddig el-mulasztotta volna megkedvelni a két színészt.

Utóirat: Amióta a POSZT elhalása után újra rendeznek országos színházi találkozót, azóta még nem járt azon a Weöres Sándor Színház. Nem kapott meghívást tavaly Kaposvárra, és az ez évi szolnoki versenyprogramba sem válogatták be. Idén a Nagy Péter István rendezte Gyévuskával neveztek a fesztiválra. És onnantól kezdve, hogy az a rendkívüli erejű, nagyhatású, kiemelkedő színvonalú szombathelyi Pintér Béla-előadás nem szerepelt Szolnokon, a magam részéről nem tekinthetem érvényesnek a 2025-ös országos színházi találkozót.

Stuber Andrea

Beszélgetés Nádasy Erika színművésszel

A színésznő 2013 és 2024 között éppen csak kényszerpihenni jött le a Miskolci Nemzeti Színház színpadáról. Otthon volt a teátrumban, remek alkotótársak között, szép művészi feladatokkal. Néhányat említve: Klüteimnesztra, Golde, Víziné, Mirigy, a Nem félünk a farkastól Martha-ja, Dolly Levi, özv. Húberné, Tótné, Mrs. Pierce. Babi Néni és Dzsina a Vojáger című darabban, Margaret a Linda Vistában. Szerepelt a színház számos fesztiváldíjas produkciójában is, A tanítónő, A nagy Romolus, a Kivilágos kivirradtig, A hülyéje, A mi osztályunk, a Feketeszárú cseresznye előadásában. Ám tavaly nyáron megjelent egy rövid hír a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Hírportálon: „Itt hagyja a színházat a népszerű színésznő.” A cikk szerint Németországba készült a szakács bizonyítványára és német nyelvtudására alapozva. Ahogy fogalmazott: „Miskolcon az utóbbi két évben nem kaptam olyan szerepet, amely mágnesként itt tartana. Mert életem során azt tapasztaltam, hogy a színházba lehet kapaszkodni, ha ramaty az egész világ körülöttem ˙[…] Most keltettem a csirkéket, megtermeljük saját zöldségeinket, de egyáltalán nem zárom ki azt sem, hogy szakács legyek, hiszen nagyon szeretek főzni, lételemem. Ezt éppen olyan életformának tekintem, mint színésznek lenni.” Ez év februárjában Budapesten láttam Piaf-estjét, majd júniusban a szolnoki Országos Színházi Találkozón a zsűri által legjobbnak ítélt előadásban, az Ivanovban, Zinaidaként. Még mindig sistereg körötte a színpad…

Nádasy Erika a Városmajori Színházi Szemle díjával

Mit csináltál ma?

Dolgoztam, ahogy majd egész nyáron, hetente néhányszor reggeliztetek az egerszalóki Bérc Burgerben, pár napot az egri strand büféjében szakácskodom, este intézem a kertet, a baromfikat. De volt már nekem kertvendéglőm, két évig pizzát sütöttem itthon, amit a férjem hordott ki futárként, és voltam már négyórás kisegítő szakács is. Arra régen rájöttem, nem hiába volt anno szakmai nyugdíjas hivatás a színészet, mert bármennyire is nem tartják fizikai munkának, olyan fizikai és mentális állóképességet ad, hogy 58 évesen simán zsebre vágom a harmincasokat. Most újra pályakezdő vagyok, lehet ez az örök fiatalság receptje.

Nem újdonság számomra, hogy kétkezi, dolgozó nő vagy. Amikor jó pár éve elhoztad a Három Hollóba egyszemélyes Ibusár előadásodat, a színpadépítés, zongoratologatás, díszletcipelés ugyanúgy belefért a repertoárodba, ahogy Sárbogárdi Jolán életre keltése. Adódik a kérdés, egy ilyen józan, civil ember, akit annyiféle praktikus tehetséggel áldott meg a sors, miért éppen a színészetet választotta?

Nagy sztereotípia az én történetem, úgy kezdődött, ahogy tíz színészből kilencé: már az általános iskolában jól mondtam verset, ezért versenyeztettek a tanáraim, és rákezdték, hogy színésznőnek kéne menned. A szüleim, akik becsületes munkásemberek voltak – anyukám bérel-számoló, apukám mozdonyvezető –, nem repestek a gondolattól, hisz sejtették, ezen a pályán nem lesz havi fix, amiből majd megélek. Megjegyzem, igazuk volt! Ragaszkodtak a pénzkereső szakmához, így közgazdasági szakközépiskolába jártam, könyvelőnek és pénzügyi előadónak készültem. Ma jól jön ez a tudás, de akkor nem érdekelt, és kecskeméti lány révén naphosszat lestem ki az iskola ablakán a Katona József Színház tetejére, elmentem mindenféle amatőr színjátszó csoportba, ahol közelebb kerülhettem a pályához. A főiskolai felvételire még elengedtek a szüleim, de amikor az nem sikerült, apám közölte: – Na, akkor fiam, elmész dolgozni! A Nemzeti Színház stúdiójáról már hallani sem akart. Az egyik színjátszó csoportban azonban meglátott a kecskeméti színház akkori vezető rendezője, Szigeti Károly, és odavetette, hogy majd jelentkezzek nála, lenne nekem a Vérnászban egy szerep. Mentem is a nyár végén, de ő 1986 kora nyarán elhunyt. A kelléktárba viszont éppen volt felvétel, így „bekerültem” a színházba, egy év múlva már az énekkarban voltam, kaptam apróbb szerepeket is, és a negyedik évre azt vettem észre, hogy valós színészi feladataim vannak.

Nadasy 2

Nádasy Erika és Gáspár Tibor – Hello, Dolly!, Miskolci Nemzeti Színház

A Három Holló nézőterén ott voltak a szüleid, a még éppen csak formálódó pinceszínházban ünneplőben, jóval előre jegyet váltva. Megbékéltek a választásoddal?

Az érettségi után örök haragot fogadtunk egymással, én egy lendülettel beköltöztem a színészházba, mert már a színház kellékese voltam, és négy évig ott volt egy szobám közös konyha- és fürdőhasználattal. A szüleim szégyellték, hogy a nagy eszemmel segédmunkás lettem, apám azt mondta, majd akkor szóljak neki újra a művészkarrieremről, ha a plakáton az első sorba írják a nevem. Úgy gondolták, hogy jó eszem van, jól is tanultam, menjek jogi karra, de nem mentem, mert oda nem is jelentkeztem, csak a Színművészeti Főiskolára. Mire Egerbe kerültem, „megbocsátottak”, láttak pár klasszikus szerepben Békéscsabán. Amúgy jól ismertek, tudták, amibe én belevetem magam, azt elérem, egyszerűen ilyen típus vagyok, befészkeli magát a fejembe és onnantól nincs megállás.

Ott tartottunk, hogy „kiragyogtál a kórusból” Kecskeméten…

Valahogy úgy, közben férjhez mentem, két évre elvonultam Anna lányom születésének örömével, majd elváltam és visszatértem a kecskeméti színházba a szobalány szerepekhez. Egy évadra Békéscsabára szerződtem, ahol játszhattam a Szuzai menyegzőben Ruszt József rendezésében. Itt megint támadt némi zavar a szüleimmel lassan ugyan, de normalizálódó kapcsolatomban, mert bizony a színpadon megaláztak, rabláncra vertek, és még mezítelen is voltam, amire persze nem készítettem fel őket a premier előtt. Ráadásul évadkezdéskor Tímár Zoltán, a békéscsabai Jókai Színház akkori igazgatója kérésére meg kellett változtatnom a nevemet, az évad elején már Nádasy-t írtak ki a plakátra Nyúl helyett. Apám magában ezt is pofonként élte meg. Egy unokanagynéném volt Nádas Ilona, onnan jött az ötlet, hogy egy i-vel megtoldva ez lesz a színházi nevem. A színházban persze azonnal y-nal írták ki, én meg nem mertem megmondani, hogy sima i-vel adtam be névváltoztatási kérelmemet. Békéscsabán nem csak pőrén láttak a szüleim a színpadon, hanem A kőszívű ember fiai Edit, a Légy jó mindhalálig Bella szerepében is, és itt találkoztam Gali László igazgatóval, aki azzal a lendülettel elhívott a következő, 1993/1994-es évadra Egerbe.

Nadasy 3

Nem félünk a farkastól, Miskolci Nemzeti Színház

Hogy fogadtak Hevesben?

Egy képesítés nélküli, ismeretlen színésznőt? Sosem értettem, miért nehezítjük egymás életét, mikor az anélkül sem könnyű. Nekem mindig többszörösen kellett bizonyítanom ahhoz, hogy elhiggyék, éppen odatartozom, és elérjem a „helyem”, s ott meg is maradjak. Egerben még nem tudtam ezt, ahogy azt sem, hogy majd végig elkísér, és vénségemre is naponta kell bizonyítanom, hogy nem csak egy kiugrott színésznő vagyok, hanem egy megfelelő felkészültségű és tudású szakács.... de hát innen szép nyerni, ahogy Dorn mondja a Sirályban. Minden munka, munkahely legnehezebb része, így a színházi együttlété is az emberek közötti lavírozás. Sokat kellett bizonyítanom Egerben is, de 1994-ben odaszerződött Szegvári Menyhért rendezőnek, én meg kijártam a Szegvári-féle színészképzőt.

Nélküle a pályám nem, vagy nem így működött volna. Tőle tanultam mindent, onnantól kezdve, hogyan vegyek kézbe és olvassak el egy színdarabot, szövegkönyvet, azt meg pláne, hogy mit várhatok el színészként egy jó rendezőtől. Rajtam kívül is sokan köszönhetik neki karrierjüket, azt, hogy a pályán tudtak maradni. Lang Györgyi sokat emlegette munkamódszerét a Klubrádióban, amíg műsort vezetett. Vitathatatlanul volt színészformáló készsége, nagyon pontosan tudott elemezni, színész is lévén szerepet szétszálazni, a színészt irányba állítani, de nem tudott mindig türelmes lenni, különösen a szerényebb képességű, ám nagyképű színészek irritálták. Menyhért mindig azonnal és pontosan látta, hogy mi van egy színészben, és azt a próbafolyamat alatt, ha kellett kalapáccsal, vésővel, de felszínre akarta hozni. A lehető legjobbat kihozni belőle, de ez a folyamat nem volt mindig konfliktusmentes, járt némi sírás-rívással. Nem bántott soha senkit, de mindig nekirugaszkodott, hogy egy színész olyan legyen a színpadon, amilyennek képzeli magát.

Nadasy 4

Klütaimnésztraként az Élektra című előadásban, Miskolci Nemzeti Színház

Muszáj feltennem a kérdést, legfeljebb nem válaszolsz. Nem bántott, hogy Vári Éva újraépítésébe kezdett veled Szegvári? A keze alatt 1994‒2012 között eljátszottál mindent, amit Vári Pécsett egy évtizeddel korábban. A Gül baba Rózsiját, Miréna Lockot a Cigánykerékben, Johnstone-nét a Vértestvérekben, az Én, Shirley-t, Pamela Gems Piaf-ját, és Seraphina csak azért nem lettél Williams Tetovált rózsájában, mert a próbák közben lovasbalesetben a lábad törted.

Én ezt nem vettem észre. Évát imádtam, tátott szájjal bámultam, amikor a Budapesti Kamaraszínházban összekerültünk egy darabra. Na, de most, hogy mondod, talán Szűcs Miklós igazgató valóban mondta: - „Nem kell nekem ide egy második Vári Éva.” És volt egy színikritikus, aki előbb Nádasy Évaként, aztán Vári Erikaként írt rólam [felnevet], megtisztelő volt. Hála Istennek sokat játszhattam Egerben zenés és drámai darabokban egyaránt, dolgozhattam Csizmadia Tiborral a valóban nagyon jó színházcsináló korszakában, és Radoslav Milenkovics, Máté Gábor, Keszég László rendezőkkel is… például Titániát a Szentivánéji álomban, Morton mamát a Chicagóban, Eleonórát a Tangóban, Olgát a Három nővérben, Katharina Blumot, Kocsma Jennyt a Koldusoperában. A Liliom Julikájáért a társulattól megkaptam az évad legjobb színésznőjének járó elismerést 1998-ban, majd 2006-ban a Domján Edit-díjat. Az egri színházban eltöltött közel húsz év alatt sokféleképpen létezhettünk, nagyon különbözőek voltunk társulaton belül, de akkor és ott élhettél lila ködben, lehettél konzervatív gondolkodó, megfért egymás mellett, hagyták rendezni Zsótér Sándort, Máté Gábort és Szegvárit is.

Nadasy 5

Piaf

Mikor érezted, hogy elfogadnak Egerben?

Nem is tudom. Akikkel nem bírtam az istenért sem kijönni, azok előbb-utóbb elmentek. Miután odakerültem, Galit is gyorsan lapátra tették, és a színház légkörére mindig is rányomta bélyegét a „Blaskó-család”, nem kis politikai hátszéllel, szerintem belülről mérgezve a teátrumot.

Azért került némi porszem a színházi szerkezetbe Blaskó Balázs igazgatói kinevezése előtt is…

Arra gondolsz, amikor Csizmadia hozott egy főiskolás osztályt?

Pontosan…

Csizmadia belépője nem volt ügyes diplomáciai fellépés. Amikor Egerbe jött igazgatónak, hetykén odavetette a társulatnak: „Itt eddig nem volt színház”. Pedig az érkezése előtt is sokan és keményen dolgoztunk, ő viszont egy kalap alá vett mindnyájunkat, és hozott magával egy akkor végzős osztályt, akik nagyon tehetséges és elhivatott ifjak voltak, ma már a legtöbbjük jeles középgenerációs színész. [megj.: Az AlkalMáté Trupp tagjai – osztályvezető tanáraik Máté Gábor és Horvai István voltak –, akik közül Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Mészáros Máté és Vajda Milán szerződött a színházhoz.] Az elején hosszan volt közöttünk „kommunikációs gond”, úgy éreztük, szándékosan szétválasztotta a régi és az új társulati tagokat, de aztán lassan felolvadt a jég, és képesek voltunk színházi alkotócsapattá formálódni. Csizmadiával nem mindenben értettem egyet a tíz igazgatói éve alatt, de nem illik ezzel utólag előhozakodni, akkor és ott megvívtuk a saját csatáinkat.

Nem is kérdezlek erről, de 2011 januárjában, amikor három pályázó közül Blaskó Balázst választották meg a Gárdonyi Géza Színház igazgatójának, nem hallgattál, nyilvánosan kiálltál a kinevezése ellen…

Mert ha az ember tartotta magát és alkotói múltját valamire, nem érthetett egyet az új vezető, egyben régi kolléga színházeszményével, célkitűzéseivel és a színház addigi múltjára vonatkozó – amelynek persze maga is tevékeny és korántsem bűntelen részese volt – lesújtó értékítéletével.

Éppen tegnap „tette” a Székesfehérvári Vörösmarty Színház élére „a szakmai bizottság támogatásával a fenntartó ön-kormányzat” Dolhai Attilát, aki maximum vendégként járt eddig a teátrumban. Blaskó legalább belülről figyelt, és ugye azóta is igazgató. Ha úgy vesszük, a kinevezése laboratóriumi kísérlet volt a kultúrpolitika részéről, meddig és hogyan lehet elmenni egy társulat ellenében. Nem csak te rosszallottad Blaskó Balázs kinevezését, Szegvári sem hallgatott, szépen összefoglalta egy nyílt levélben, hogyan történt a váltás, amikor is a megyei önkormányzat elvonta a költségvetésben megállapított és elfogadott időarányos támogatást, így az elvégzett produkciós munkák ellenértékét nem tudta a színház kifizetni, tudatosan kiéheztették a teátrumot. Azzal a lendülettel el is jöttetek a színháztól.

Úgy gondoltuk, nem kellenek az intézményes keretek, a saját lakásunkban is tudunk színházat csinálni, sőt felajánlhatjuk azt színhelyül más színházi alkotóknak, hogy játszhassanak. Két még nagyon is cselekvő színházi ember – akár az idős Kosztya és Nyina – a semmiből és a sem-mire megalapítottuk az egri Földszint 2. színházat, aminek az volt az előzménye, hogy nyaranta kertszínházzal kísérleteztem az egerszalóki Papsajt vendégházban, hétvégeken a vacsora mellé művészbarátaimmal előadóesteket kínáltam, a szíveslátás fokozása érdekében. Az első előadásunk egy Beckett-bemutató volt negyven néző előtt, az Ó, azok a szép napok!, én játszottam Winnie-t, Menyus Willie-t, ő rendezte az előadást. Gyönyörűséges és bukott kísérletünk volt ez, egy hatvanezres vidéki kisvárosban alternatív színházat csinálni, nem sokkal a 2008-as világgazdasági válság után.

Meddig tartott?

Pár levegővételig, két évig. Itt csináltuk meg az Ibusár – Parti Nagy Lajos kérésemre készített – monodráma-változatát, amelyben Nagy Zoltán kísért zongorán; Visky András Pornó című darabjának nálunk volt az ősbemutatója, és itt játszottuk Piaf című előadásomat is, amit a mai napig viszek az országban körbe-körbe.

Te most 2012-ről mesélsz, én 2015-ben ismertem meg Szegvári Menyhértet, akiből a legjobb jutott. Egy testben megtört, de szellemében még mindig csillogó színházcsináló, akivel 2020-ban bekövetkezett halálig „színházaztunk”, de ebből végül nem egy Szegvári, hanem egy Vári Éva pályarajz állt össze. Ekkor már megbékélt a sorsával, feldolgozta gyerekkorát, amelyet Ördögh Szilveszter örökített meg Föloldozás című novellájában. És amelyből maga rendezett tv-játékot 1989-ben. Rég letette a poharat, ami valóban rányomta bélyegét művészi pályájára. Ha előbb mond ellent, talán a Katonában rendezne még javában, hiszen Zsámbéki Gábor volt színházrendezői kiegészítő szakon osztályvezetője, és hívta a színházhoz ezzel az egy feltétellel. Nem mondom ki a színészből lett kulturális újságíró nevét, aki egyenesen azt írta, hogy Szegvári szenvedélye tönkretett téged. Te mit gondolsz erről?

Ugyan már. Nem volt egyszerű kapcsolat, az biztos, mert Menyhért önpusztító volt, és képes volt teljesen magába zárkózva kizárni a világot. Építkeztünk Egerszalókon, hogy az majd milyen jó lesz, egy kert, egy ház, egy kutya, és ücsörgünk délutánonként a teraszon. Amire kész lett a ház, rájött, hogy ő az egészet utálja, mert mindenki belelát a tányérjába, és rám maradt az egész.

Nadasy 6

Goldeként a Hegedűs a háztetőn című előadásban

Te nem fogod, de én elmondom, hogy már rég más társa voltál, de sosem engedted el Szegvári Menyhért kezét, ezt a keresztet is bírtad cipelni. Élete utolsó évében veletek élt Egerszalókon a vendégházban, figyeltél rá, eltemetted, és mellette lesz majd a ti sírhelyetek is, ott se legyen egyedül… És lassan elérkeztünk oda, hogy 2013‒2024 között Nádasy Erika a Miskolci Nemzeti Színház egyik vezető színésze. Aki előbb a közösségi médiából vonult ki, pedig „poszt-királynő” volt a pandémiáig, mára pedig a színházat is az oldalvonalról figyeli. De látom, „színház nélkül nem lehet” – ahogy a már említett Sirályban elhangzik. Amikor Déryné-díjas lettél, azt írtad fb-oldaladon: „Miskolc… Miskolc az örök város, Miskolcot látni és meghalni… Miskolc, Miskolc, Te csodás… Jaj, Miskolc, Te olyan boldoggá tettél, hogy nem fogom tudni megköszönni.  De megpróbálom. Köszönöm, hogy be-fogadtál, köszönöm, hogy kíváncsi voltál, köszönöm, hogy észrevettél és köszönöm, hogy figyelsz rám”. Tavaly nyáron mégis úgy döntöttél, inkább szakácskodsz, mintsem színész maradj. Pár hete látva az Ivanovban, bizony még 101%-ban színésznő vagy. De vajon családod-e még a színház, otthon vagy-e a falai között?

Amióta az eszemet tudom, soha, de soha nem akartam más lenni, csak színész. Ám a körülöttem lévő világból egyszer csak végleg elegem lett, egyszerűen nem tudtam már tolerálni azt a társadalmi-politikai légkört, ami másfél évtizede körülvesz, ahogy rombol és a maga képére formál mindent és mindenkit. Úgy érzem néha, hogy visszatértünk a középkorba. Tényleg úgy gondoltam, hogy elhagyom az országot, de aztán nem bolygattam fel a férjem egerszalóki nyugalmát, ő szereti és élvezi a házat, a kertet, a teraszozást. A Miskolci Nemzeti Színház velem ellentétben alkalmazkodott a mára minket körülvevő közeghez, lassan betagozódott a lehetőségei keretei közé. Elismerem a színház művészeti tanácsát, azt, hogy az országban alig van ilyen, hogy öt külön-külön is jóképességű művészember összefogjon és közösen vigyen egy nagy, nemzeti besorolású, több tagozatos színházat. De a lét a tét helyzet benyújtotta a számlát, megtanította nekik, hogyan lehet és kell a kialakult színházi rendszerben talpon maradniuk. A megszorításokban, állandó elvárásokban megnyilvánuló külső nyomás rátelepedett Miskolcon is a színházcsinálásra, körvonalazódott azoknak a belső feszültségeknek a mátrixa, amit már több színházi műhelyben átéltem. Már nem olyan fontosak a részletek – például ma már az utcáról felvesznek még rendezőasszisztenst is, mert majd tudja, mit kell csinálnia –, és ez hatással van az alkotófolyamatra. Megértettem, hogy más lett Miskolcon a színházi fősodor, így változott a műsorpolitika. Megértettem, hogy nagy a társulat, sok és sokféle művész igényét kell kielégíteniük. Értem, hogy a színészeknek kenyeret kell adni, sok a fiatal, tehetséges színésznő a színháznál, és a pálya elején szárba kell szökniük, ehhez pedig sokat kell színpadon lenniük. Ráadásul erős az idősebb színésznők kara is, akikkel nem vagyunk egyformák, én nem tudok beülni a sarokba, mert tombol még bennem a vitalitás, Amikor azt mondták, hogy eljátszhatod a Nem félünk a farkastól Martha-ját a következő évadban, mondtam, köszönöm, fütyülök rá, hogy mi másban játszom, akármit eljátszom nektek mellette. De aztán ez elmaradt, és gyűltek bennem az apró kis tüskék, amihez hozzájött, hogy valóban évek óta nem kaptam olyan szerepet, ami „megkóstolt” volna, amivel elbíbelődhettem volna magamban. Nem akarok nagyképű lenni, de nekem nem kihívás, hogy „tolom le a gatyát” szintű darabokban színpadon legyek, és nem tudom azt eltűrni, ha figyelmetlenség, türelmetlenség miatt mellőznek, vagy éppen megaláznak.

Gondolom, ezt most nem fogjuk alaposan szétszálazni nevekkel…

Hát, valóban nem...

Kényes korban vagy, nem lett volna bölcsebb várni kicsit, nem volt ez az eljövetel istenkísértés?

Megfogalmaztam én az elmondottakat színházon belül is, de nem hitték el, hogy meglépem, talán pont ezért, mert ők is tudták, valóban nekem van a nagyobb veszítenivalóm, pótolnak. Átgondoltam én azt, hogy nincs igazán férfipartnerem színházon belül, mert nem lehet mindent Gáspár Tiborral játszani, a többiek pedig életkorban egyszerűen nem színpadi partnereim. Rá kellett jönnöm, hogy az is értékmérő, gondolkodik-e bennem a színházam, és bármennyire is fájt, ki kellett legalább magamban mondanom: Édes Erám, rád itt nincs szükség, semmi nem jut az eszükbe rólad. Én különben szeretek fogaskerék is lenni, ha látom annak a tétjét, és érzem a produkció minőségét. Menyus mindig azt mondta nekem: - „Tedd magad megkerülhetetlenné, hogy egyszerűen ne lehessen átlépni rajtad, ellépni melletted.” Arra dresszírozott, legyek mindig topon és legyek maximálisan használható állapotban. Észre kellett vennem, hogy ennek így már nincs értelme, mert nem jön a színészi jutifalat. Belekényelmesedtek ők is, hogy a Nádasy mindig itt van, majd milyen jópofa lesz Roticsné szerepében. De én nem akartam mindig csak jópofa lenni. Lehet, szerénytelenség, de – Szegvári Menyhért segítségével – felépítettem magam, akár egy jól megalapozott várat, és vigyen el az ördög, ha én ütöm ki a keservesen felállított tartógerendáimat. Egyszerűen nem tudok beállni a harmadik sorba, inkább akkor a konyhába szakácsnak.

Mit adott neked ez a pálya? Már a sérelmeken, fájdalmakon, aluldíjazott kemény munkán túl? Mert biztos megélhetést, állami szintű szakmai megbecsülést nem. Nem vitatom, hogy teljes életet éltél, bohémságokkal, sikerekkel, kalandokkal, de nem lettél országosan ismert. A szakma, az egri és a miskolci közönség persze tudja, hogy Nádasy Erika rég Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész lenne, ha normálisan működne az állami szakmai díjak odaítélése. Úgy emlékszem, Kálmán György mondta, hogy egy színész számára az igazi rangot a színésztársak adják. Hiába futtat valakit a hatalom, dicséri a kritika, kedveznek neki az igazgatók, az értékét a szakmán belüli helye, tehetsége dönti el, így lehet a futtatott színész is senki, és a mellőzött egy generális a szakmai hierarchiában...

Pont ezt, sérelmeket, fájdalmakat, de nyilván örömöket is, mert anélkül nem csináltam volna. Kerek volt a pályám, talán a Nem félünk a farkastól után, a csúcson kellett volna kiszállni. Jól esik, hogy legalább neked eszedbe jut. Az én egyik kedvenc színészem Thuróczy Szabolcs, nem ismerem személyesen, de rendszeresen eljárok a Pintér Béla Társulat előadásaira, kifejezetten miatta. Hát neki sincs állami díja, így aztán nekem sem olyan fontos már. De mit tagadjam, valóban sokszor fájt, különösen, hogy láttam, hogyan kapták meg sokan mások az elismerést, sőt egyszer magam is megtapasztaltam, milyen az, amikor más helyett kaptam egy olyan évadban színházi „helyi” díjat, amikor semmi különöset nem csináltam, és mások azért sokkal jobban megdolgoztak.

Ha ma kezdenéd a felnőtt életed, vonzana a színház világa? Ahol az ember sikerét irigylik, de persze a munkáját nem. A konyhában biztos nem irigyli senki, hogy hajnalban kelsz és folyik rólad a víz, de a színházban a színész irigyli olykor a másik sikerét, díjait, még a munkáját is, ő szeretné eljátszani a szerepét.

Azt nem tudom, de ebben a világban talán nem. Amikor én kezdtem, még mások voltak a keretek, bár a diploma hiánya akkor is nagy hendikep volt, olyannyira, hogy egyszer csak kiderült, még a bérem sem attól függ, hogy mit és hogyan játszom, hanem hogy van-e papírom. Egy próbán valaki meglökött hátulról, én meg morogtam, hogy pont tőlem nem fér el, azt hittem, kolléga. Amikor másodszorra is a vesémbe könyökölt, megfordultam, még jó, hogy nem ütöttem, mert egy teljesen idegen férfi állt ott, aki bemutatkozott, az egri Eszterházy Károly Főiskola Pedagógia Tanszékének vezetője, dr. Balázs Sándor volt. Ily módon, hogy megismerkedtünk, azon nyomban megkérdeztem, hogyan lehetne náluk diplomához jutni, mert kell a felsőfokú végzettség a fizetési besoroláshoz. Kedvesen azt mondta, ha az ő tanszéke megfelel, Miskolcra bejárva pedagógiai diplomát szerezhetek. Igy lett, média specializációval, és olyan szerencsém volt, hogy a következő három évben kommunikációs tréningeket vezethettem a főiskolán, visszakeresve a tandíjam. Társulatba már nem vágyom. Nem állnék ellent, ha számomra intellektuális kihívást jelentő szerepajánlatot kapnék, de már nem kell a színpad mindenáron, én boldog szakácsként is el leszek a hátralévő még 15 jó évemben. Például nemrégen találkoztam Novák Eszterrel, aki a Macskadémon után azt mondta, hogy örök rajongóm lett, és majdnem dolgoztunk is egy mesejátékban, a Szegény Dzsoni és Árnikában, de aztán financiális okok miatt Nagyváradra került a produkció.

Te soha nem is érezted úgy, kár, hogy ezt vagy azt a szerepet nem én kaptam, pedig jobb lennék, mint akire ráosztották? Volt valaha is szerepálmod?

Szerepet mástól nem kívántam el. De a Cyrano – ne nevessél – nagy álmom volt egy időben. Zsótér sokat rendezett Egerben, Csizmadia azt mondta, beszéljek vele, mert ő még talán fantáziát is talál benne. Végül letettem róla. Amikor fiatal voltam, Az üvegcipő Irmája vonzott, de aztán rájöttem, hogy az Adél sokkal jobb, mélyebb szerep.

Mit tettél volna, ha Anna lányod eléd áll: Anyu, én színésznő leszek!

Odaállt, el is ment a felvételire, ahol kirúgták az első rostán. Azt hiszem, jobb lett volna nálam, sokkal jobb alapokkal indult. Soha többet nem próbálta meg, bölcsészkarra ment, Móricz-kutató lett és jelenleg a szentendrei Ferenczy Múzeum igazgatója. Boldog ember, és már biztos nem lesz pályaelhagyó színész.

Mit csinálnál most a legszívesebben, ha tehetnéd?

Elköltöznék Horvátországba a tengerpartra.

Tudsz te egyáltalán lazítani?

Egy ideig, de biztos kitalálnék valamit, nyitnék egy vendéglőt, csinálnék egy kertet, kötögetnék, varrnék.

Mondtam, annyiféle praktikus tehetséggel áldott meg a sors…

Jól jön a színészet a konyhában is. Máshogy szólalok meg, más az empátiás készségem, másképpen tudom érvényesíteni az akaratom. Nem volt ez elvesztegetett idő...

Az interjút készítette:

Cseh Andrea Izabella

4. oldal / 184

Első
Előző
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
Következő
Utolsó

CÍMLAP 2025_05_06

Mutató 2025_05_06

Ide nekem a virágot!

Howard Ashman – Alan Menken: Rémségek kicsiny boltja – Pesti Színház

Siker saga

Két szombathelyi előadásról

Hová tűnt?

Beszélgetés Nádasy Erika színművésszel