Ave, Dezső!
Kovács Dezső (1956‒2025)
Már senkinek sem mondhatom, nem is akarom mondani, hogy ave. Különben is, ezt ő kezdte. Úgy írta alá a leveleit, hogy üdv. Ez az üdv a legkevésbé az üdvözlettelt jelentette, sokkal inkább azt, hogy légy üdvözölve, s talán azt is, hogy légy üdvözült a tevékenységben. Aki mifélénk, az rászolgált erre. Örültem, hogy végre ave-t mondhattam, mert így köszöntöttek mosolygósan a bolognai üzletben búcsúzáskor, meg azt, hogy salve (élj boldogul!). Lélekbizsergetés volt ez, jóleső. Ő üdvöt írt a levelek végén, én pedig azt, ave. Jó volt!
Tudtam, hogy nagy beteg, s nem mondtam meg neki, hogy Gizi néni száznégy éves korában elment. Gizi néni, akinek a Kritika szerkesztőségében „gyermekeim” voltunk. Még Szerdahelyi István idején kerültem a laphoz, szerzőként, teljesen meghatódva, hiszen az ottani írások csupa kötelező és ajánlott irodalom. Akkor a Blahán nagyon népes volt a szerkesztőség, rengeteg íróasztal, rengeteg arc, köztük egy bátorítón mosolygós. Ő volt Dezső. Aztán amikor 2001 januárjában azt a feladatot kaptam, hogy képeket szerkesszek, és egy év után az íráshasábokból kézbe fogható, élvezetes látványú lapot, már egy aprócska szobában ültünk kevesen. Oda jöttek a szerzők – Csáki Judit nagy pocival –, s ott figyelhettem meg, hogy Dezső mindenkivel milyen türelmes, megértő. Aztán nagyon hamar a Bécsi útra került a szerkesztőség, Balogh Ernő, a főszerkesztő nem akart abban az épületben maradni, amely akkorra Csurka fennhatósága alá került. A Népszabadság a Bécsi úton is befogadott, és éreztük bőrünkön a „tűrt” kategóriát. A rendszerváltás megbolygatott, elbizonytalanított mindent. Valamennyien éreztük ezt, bár tudtuk – teljesen különböző habitussal és hinterlanddal –, hogy mit tevékenykedünk és miért, s amit teszünk, az sokat ér.
Két aprócska szoba, egyik a főszerkesztőé, a másik a rovatvezetőké. Időnként csapódott rövid ideig valaki más, de állandó ülőhelye hármunknak volt, Dezsőnek, Mátyás Győzőnek és nekem. Nem volt ez összejárós, ucimucis kapcsolat, mindenki tudta, hogy a másik mit csinál, tisztelte annak munkáját, becsülte személyiségét. Míg Győző legtöbbször oldalra fordulva olvasott kéziratot, Dezső az asztal fölé hajolva, szöszmötölősnek, aprólékosnak tűnt, pedig a lelkiismeretesség boncoltatta vele a mondatokat. Soha nem volt indulatos, inkább megértő és szelíd. Nem ő volt az első hang, az első megszólaló, de amikor szólt, annak tartalma és jelentősége volt. Nem édelgős, de barátságos légkörben dolgoztunk. 2000 májusától, bár szerettem volna továbbra is lapot készíteni, nem lehetett, de a szerkesztőséggel megmaradt a jó viszony, közölték írásaimat, interjúimat. Dezsővel is szeretetteli volt változatlanul a kapcsolat. Színházban gyakran találkoztunk, és drukkoltam a könyvkiadója sikeréért, örültem írásainak és megbízatásainak. Ő sohasem volt a társaság középpontja, de jelenlétének súlya volt. Mindenhez és mindenkihez szeretettel és megértéssel közelített, ez a megérteni és elfogadni akarás nyitotta számára azt a gazdag világot, ami aztán minden írásában benne volt. Szerette a színházat, szerette a színházat csinálókat, bírálatait is ez vezette.
Szörnyű, igazságtalan, hiszen idősebb vagyok. Idétlen minden szó. Életemnek része volt, s most abból szakadt ki egy jelentős darab. Önzés ez? Igen. Képek sora, ahogy vonulunk a Gellért szálló nagytermében, amikor 1995-ben a Kritika Pulitzer-díjas lett, aztán ahogy ott ül a Nyitott Műhely félhomályában, vagy elegánsan a Katona József Színház előcsarnokában, hivatalos arccal Kisvárdán. Szeretem ember volt. Szakmai munkája is hiányzik, de lénye mindenképp. Szegényebb lett a világ, szegényebb lettem benne én.
Ave Dezső!
Józsa Ágnes
Prológus
„Valahol, az alkonyon túl, / hova annyi fénylő csillag hullt, / valahol az álmon is túl, / már a harag is a múltba simult. […] Ott van a múltunk egy távoli tájon, / s az elveszett éveket el lehet érni újra. ” Gyakran eszembe jut a Padlás című remekmű Örökre szépek című dala, amikor búcsúznunk kell valakitől… Most Kovács Dezső kollégánktól.
„Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el” – folytatódik a dal. Fesztbaum Béla a XX. század jeles műfaját, a kabarét óvja a feledéstől estjeiben. A Pesti Polgár címűről Varga Kinga írása olvasható e számunkban.
A történelmi emlékezet sokat segíthetne az emberiségnek abban, hogy a már elkövetett hibák ne ismétlődhessenek. Ezen dolgozik – kérdés persze, mennyire hiteles források alapján – az Ariane Mnouchkine vezette Théâtre du Soleil, melynek Itt laknak a sárkányok című előadásáról Fried Ilona emlékezett meg.
A jelenünket óhatatlanul befolyásoló orosz–ukrán háború szóba kerül Urbán Balázsnak a 12. MITEM-et szemléző válogatásában is, amelyben kitér többek közt az epika drámává alakításának nehézségeire A kis herceg előadása kapcsán – a kisregényt szerinte nem teljesen indokolt „a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló mese ikonikus példájának” tekinteni.
Ilyennek tartja viszont Ódor Klára a Kövér Béla Bábszínház A Macskaherceg kilencedik élete című produkcióját, a szerző, Gimesi Dóra színpadi adaptációját.
Rómeó és Júlia nem érhették meg azt a „szép” kort, amit a Macskaherceg és szerelme, Alinka. Kulcsár Noémi táncszínházi Shakespeare-átirata Almási Zsolt recenziója szerint elsősorban a női sorsról szól.
Elmondható ez a Boldogtalanok című Füst Milán-drámáról is. D. Magyari Imre esszéje az Örkény Színház előadása kapcsán színháztörténeti adalékokkal is bőségesen szolgál.
A színháztörténet egyik meghatározó forrása a fotográfia. Józsa Ágnes gondolatait a színházi fotózásról Stark D. Zoltán képei követik – új rovatunk a CRITICAI LAPOK‒Galéria.
Nemcsak a fényképek, nyomtatványok lehetnek dokumentumértékűek, olykor egy sajtcetli is az. Az Artpool Művészetkutató Központ egy „aktív archívum” – mint Józsa Ágnes írja, –, amely a „70-es, 80-as évek alternatív művészeti eseményeit és formáit” kutatja, archiválja.
Hasonlóan nehéz helyzetben létezik független társulatként a Stúdió K Színház, melynek Nagy Péter István rendezte Stuart Máriájára Dömötör Adrienn reflektált. Az előadásban játszik Fodor Tamás is, aki ugyancsak a 70-es években alapította meg társaival a Stúdió K színházi műhelyt.
Ennek a korszaknak emblematikus előadása volt a legendás kaposvári Marat/Sade Ács János rendezésében, amelyet Peter Brook híres londoni rendezésével együtt Fried Ilona idéz fel a legutóbbi színrevitel, a Miskolci Nemzeti Színház Rusznyák Gábor rendezte produkciója kapcsán.
Nádasy Erika a múlt évadig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt – pályájáról, jelenéről Cseh Andrea Izabella kérdezte.
A Miskolci Nemzeti mellett a másik legjelentősebb vidéki színház a Weöres Sándor nevét viselő szombathelyi, melynek két előadásáról – az Augusztus Oklahomában címűről és a Furcsa párról Stuber Andrea írt kritikát.
Amerikai „kommersz” a Rémségek kicsiny boltja is, amit legutóbb a Pesti Színház mutatott be – Lénárt Gábor e mű születésének és színre kerülésének, továbbá magyarországi játszásának történetét is feleleveníti.
Szűcs Katalin Ágnes
Mutató 2025_03_04
Szűcs Katalin Ágnes
Színházi találkozó Nagyváradon
Karsai György
Tompa Gábor Shakespeare-rendezése Várnában
Darvay Nagy Adrienne
Verdi: Macbeth – Magyar Állami Operaház
Lénárt Gábor
Balettművész és pilóta – beszélgetés Nagy Tamással
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
Két Shakespeare-előadás a Magyar Színházban
Csepeli György
Shakespeare: Rómeó és Júlia – Magyar Színház
Gabnai Katalin
Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör – Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Urbán Balázs
Martin McDonagh: Vaknyugat – Szeged Nemzeti Színház, Kisszínház
Ódor Klára
Székely Csaba: MI vagyok – Pinceszínház
Turbuly Lilla
Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember – Radnóti Színház
Magyari Imre
Kiállítás az Albertinában
Fried Ilona – Kálmán Béla
Chagall „dokumentumai”
Kiállítás az Albertinában
A bécsi Albertina Múzeum Marc Chagall kiállítása a nemzetközileg elismert művészettörténész-igazgató, Klaus Albrecht Schröder vezetői megbízatásának utolsó kiállítása. Schröder 1999 óta irányítja az intézményt, ez alatt az idő alatt a múzeum jelentős gyűjteményekkel gyarapodott, két további intézménye nyílt meg, az Albertina Modern és az Albertina Klosterneuburg, igen jelentősek modern és kortárs művészeti kiállításai. Ugyanakkor több kritikát is kapott, hogy a múzeum inkább kiemelkedő grafikai gyűjteményének kiállító és kutatási helye kellene legyen.
2004-ben, Schröder igazgatásának egyik első kiállításaként Chagall bibliai tárgyú műveiből rendeztek tárlatot, 2024-ben, Chagall halálának 40. évfordulóján a művész 100 festményét felvonultató kiállítás az igazgató negyedszázados működésének „nagy fináléja” lett. A művek felölelik a festő korai, oroszországi korszakát, az 1910‒14 közötti párizsi, végül a dél-franciaországi, 1980-ig terjedő időszakát.
Marc Chagall: Rabbi (1914–1922), Fondazione Muzei Civici Di Venezia
A szegény haszid zsidó családban született Marc Chagall (1887‒1985) útja az orosz vityebszki (ma belorusz) gettóból óriási erőfeszítésein keresztül vezetett a világhír felé, mint 1922-ben írott önéletrajzi regényében is jelzi (magyarul Életem, Gondolat Kiadó, 1982). Művésszé válásának akadálya nem csak szegénysége volt, hanem zsidósága is – édesanyja úgy tudta beszerezni őt zsidó létére egy középiskolába, hogy megtudta, ki az a tanár, akit meg lehet vesztegetni… 13 évesen bekerült egy festőiskolába, mely ugyan nem volt kedvére való, de a sok meg nem értés ellenére, hiszen művei nem voltak eléggé „realisták”, később sikerült ösztöndíjat szereznie, és 1911-ben eljutnia Párizsba. Csodálattal látogatta a múzeumokat, megismerkedett a többi fiatal művésszel, a kortárs kubizmussal, a fauvizmussal. Több, különböző stílust kipróbálva rátalált saját, egyéni festési módjára. „Mágikus álomképekre emlékeztető, eltéveszthetetlen művészi kifejezésmódja”, „fantasztikus szupernaturalizmusa” olyan alkotók elismerését is kivívta, mint Guillaume Apollinaire és Max Jacob. Korábbi motívumai párizsi utalásokkal is gazdagodtak. Sokat nélkülözött, de művei költőisége, „misztikus, spirituális aurája” sikert aratott. Ő maga „dokumentumok”-nak tartotta munkáit, nem a látható világ reprodukcióinak, hanem a benne születő érzelmek dokumentumainak, amelyeket egy-egy motívum vagy téma felkeltett benne.
Chagall 1914-ben nyári vakációra visszatért Vityebszkbe, a háború miatt azonban nem utazhatott vissza Párizsba.1915-ben feleségül vette Bella Rosenfeldet, és szerelme, házassága is festményeinek fontos témája lett. A forradalom után lelkesen próbált részt venni a kulturális életben, iskolát alapított, azonban diákjai nem becsülték műveit, régimódinak látták őket, és a Kazimir Malevics által képviselt absztrakt képzőművészetet preferálták. Sikertelenségét látva Chagall előbb Moszkvába költözött, majd 1922-ben visszatért Párizsba, ahol azonban korábban otthagyott művei elvesztek, ezeket különböző variációkban megpróbálta újra megfesteni.
Műveiben egész életében őrizte, újra és újra felelevenítette szülőhelyét. Visszatérő motívumai a gyermekkorában látott falusi jelenetek, a zsinagóga, a temető, a cirkusz, visszatérő alakjai a hegedűs vagy a rabbi. Szintén életének ezt a korszakát őrzik a valós és egyben szimbolikus állatok, a kecskék vagy a tehenek, a heringek. Sajátos realizmusa, színeinek naturalizmusa avantgárd vonásokkal elegyedik.
Hitler hatalomra jutása után az ő munkáit is a degenerált művészetbe sorolták, Németországban el is égették őket. Párizs német megszállása után először Dél-Franciaországba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba menekült, ahonnan 1948-ban tért vissza Franciaországba, itt töltötte élete hátralévő részét. Műveinek élénk színei, sajátos formái, lebegő alakjai felülemelkednek a mindennapok drámáin, életerőt, derűt sugároznak.
A kiállítás látogatói nagy érdeklődéssel követték a festő egyes korszakaihoz fűzött rövid magyarázatok mellett az adott időszak világát megidéző képsorokat, filmrészleteket is.
Jó volt egyes képeket a valóságban is látni, illetve most felfedezni. Különösen emlékezetesek az Önarckép a szülőház előtt (1914), a Bercy rakpart (1953) a csodálatos színeivel, a Bukott angyal (1923‒1947) vagy a L’Harlekin (1922‒44) nevű vityebszki mulató zsidói.
Fried Ilona – Kálmán Béla
