Tarnóczi Jakab: Radical Relax – Katona József Színház

…és a kis házikó forgásba lendül a színpaddal együtt a tér közepén, amelyet vakítóan pulzáló fényrohamok tisztítanak meg a hétköznapitól. Természeti képet sugall sejtelmesen Devich Botond díszlete, amely a felvillanó fényoszlopok között inkább tűnik egy erdei elkerített kísérleti kutatótelepnek, semmint egyhétnyi önismereti szeánsz barátságos helyszínének. Ugyanakkor mégis egy önkutató csoport munkáját kísérhetjük figyelemmel Tarnóczi Jakab alkotócsapatának új ősbemutatója, a Radical Relax elvonulástörténeteivel.

A cölöpökön álló ház mintha árvíztől tartana, holott csak a szinte folyamatosan körülötte terjengő köd nyaldossa az oldalait. Az elvonulás pici szentélye „forgószéllel” érkezik, mint Dorothy háza az Óz, a csodák csodája című zenés filmben, amelynek történetére többször utalnak a szereplők. Egyfajta szimbolikus varázsdoboz a faház: az elcsendesedés központi helyszíneként talányos atmoszférát teremt a hűvösnek tetsző semmi közepén. A koronátlan fák gallyai karcolják a véletlenszerűen festői, gomolygó ködöt, de a szereplők mégsem fáznak a vékony köpenyeikben.

Vajdai Vilmos, Pásztor Dániel, Rujder Vivien, Rezes Judit és Béres Bence

(fotó: Horváth Judit)

Mélyreható nyugalomra vágyik a kilenc szereplő. Jelenlétük kihívása, hogy mihez tudnak kezdeni a magukban hordozott külvilág olykor ordító, máskor feszülten lüktető zajával. Van köztük gyáva, hazug, gyerekes, rettegő, de egy-kettő talán még fejlődőképes is lehet. A lelki elcsendesedés nem jár alanyi jogon, a szereplőknek először meg kell hallaniuk a valódi vágyaikat: ez a darab témája. Érzékeny amplitúdókkal ellátott dramaturgiai fejlődés leplezi le a szereplők már eleve adott és a történet helyszínén keletkező kötődéseit, miközben a rendezés elidegenítő effektusokat is bevet. Valószínűleg egy elvonulás folyamatának különböző intenzitású érzékszervi aktivitásait is megjelenítik ezek a rendezői ötletek, modellezve a szinte észrevétlenül változó befogadást egy olyan környezetben, amelyben megszűnnek az addig megszokott külső ingerek. Alig észlelhető részleteket erősít fel a leplezetlen színpadi kamerahasználat, amely ugyan történeten kívüli idegenként mozgat operatőröket a térben, de cserébe bekukucskálhatunk a nézőtérről nem látható, különböző felületekre vetített jelenetekbe. Ez az elárult intimitás kreatívan hívja fel a figyelmet az apró arcrezdülések fontosságára, felkínálva a lehetőséget, hogy nézőként mi is részesei lehessünk a szereplők külvilágtól leválasztott, egyre intenzívebb belső történéseinek, amelyek időnként egy humorosan féltékeny grimaszban, máskor a belső feszültségtől kibuggyanó orrvérzésben nyilvánulnak meg.

Míg a kamerahasználat a vizuálisan transz- 
parenssé tett, de egyébként elzárt kommunikációs helyzeteket mutatja meg, addig a kortárstánc-koreográfiák a még nem artikulálhatót teszik befogadhatóvá. Cuhorka Emese nem színészekre redukált, hanem valóban táncos jeleneteit Pásztor Dániel (Kristóf), Rezes Judit (Aliz) és Rujder Vivien (Freya) kiválóan valósítja meg, egy másik dimenziót adva ezzel az előadásnak. Az együtt/egymáson mozduló testek olyan harmóniát, párharcot fogalmaznak meg, amelyet a szereplők még nem tudnának megragadni a verbális kommunikáció szintjén. Cuhorka egy-egy pillantás tudatalattiját koreografálja mozdulattá, mintha már a kimondás előtti pillanat is életet nyerne.

Az előadás szinte folyamatos résztvevője az elektronikus zene, amelyet két laptoppal felszerelt zenész szolgáltat a színpad széléről, olykor pontos végszóra hangaláfestve a jeleneteket. Bencsik Levente és Hunyadi Máté félig-meddig szereplők, mivel van szövegük, de helyzetük nem nagyon. Jelenlétük a természettel való kapcsolatot erősítené, hiszen elmondásuk szerint erdei hangokból készül az általuk komponált audio-élmény, ugyanakkor a folyamatosan látható technikai pultjuk azt is hangsúlyozza, hogy színpadon vagyunk és egy olyan történetet nézünk, amely nem takarja el a nézők érzékszerveire ható eszközeit. A rendezés ezzel szimbolikussá teszi a teret, amelynek így nem a fizikai gravitációja, hanem spirituális jellege válik egyre hangsúlyosabbá, mintha valóban egy elvonulás helyszínén lennénk. Ezt a folyamatot segíti egy alkalommal a meggyújtott füstölők használata is, melyek illata összekapcsolja a színpadot a nézőtérrel. A Radical Relax világában – habár a napok múlására felhívják a figyelmünket – összemosódnak az éjszakák és a nappalok. A horizonton vörösen fénylő korong inkább estét jelez, aztán ismét éjszaka következik. A Pető Gergő és Bíró Tádé által fényfestett színpadi atmoszféra hatásosan segíti az idézőjelbe tett fizikai tér létrejöttét: olykor annyira egybeolvasztja a szereplőket az erdei környezettel, mintha kétdimenziós lenyomatba zárná a történést.

Vajdai Vilmos és Rezes Judit

(fotó: Horváth Judit)

Béres Bence és Mentes Júlia podcast párosa több humoros helyzetet is teremt, bár alapvetően traumatikus kötődésükben meghatározó szerepet játszik az infantilis ösztönösség. Majomszerű egymásba kapaszkodásukban van egyfajta kegyetlenség is, ahogy a háromszögükben ide-oda lökődő barátjukkal, Kristóffal bánnak. Pásztor Dániel monológja – a magától értetődően középen járók öntudatlan magabiztosságáról és saját perifériahelyzetének tudatosulásáról – találó és érzékeny írói-színészi teljesítmény. A Pásztor által megjelenített fiatal fiú testi meztelensége ellenére is androgün. Nemisége a homályba vész, épp ezért kiváló ötlet, hogy a rendezés ezt a még érintetlenül gomolygó érzelmi sűrítettséget mozgásművészettel fejezi ki. A fiatal fiút első kötődési kísérlete a szókimondó svéd lányhoz, Freyához (Rujder Vivien) vezeti, aki szabadabb testiségével koravénségétől való félelmét akarja leplezni. Rujder karaktere már most a saját öregségében él, a jelen partnereibe kapaszkodna, de az elvonulás résztvevői saját magukkal vannak elfoglalva. Így a korábbi sztárséf (Bányai Kelemen Barna) sem tudja elválasztani a félelmeitől. Soma alakja egy fel-felfortyanó érzelmi kitörésekben élő szerep, melynek kezdetben még elkülönülő darabjait Bányai Kelemen Barna jól adagolt színészi erővel kapcsolja össze egésszé. A séf control freak indulatai végül egy kitörő szabadulásvágyban összpontosulnak a karakter hiteles zárlataként. A történet névleges központja Zsolt, a guru, aki Vajdai Vilmos alakításában mélység híján profánul emberi. Ő Óz, a csodátlan, akit a többiek – dramaturgiai kényszerből – felmentenek morális kötelezettségei alól, mivel övé a szeánsz-bódé, a varázs-kalyiba, amely nélkül nem lehetne nagyokat álmodni a mindent felemésztő nagy csendről.

Pásztor Dániel és Rezes Judit – Radical Relax, Katona József Színház

(fotó: Horváth Judit)

Az érzékeny aprólékossággal kivitelezett szerepek közül kitűnik a Rezes Judit által megteremtett Aliz-alak. Karaktere késleltetve, így dramaturgiailag hangsúlyosabb ponton lép színre. Drámájának írói-színészi plasztikussága kissé háttérbe is szorítja a többiek történetét, ami nem feltétlenül kedvez az előadás egyensúlyának, ugyanakkor Rezes Juditot termékeny színészi amplitúdókkal ajándékozza meg. Aliz valószínűleg egy plasztikai sebész műtőasztalán „ölte meg” magát, mielőtt kiszolgáltatottan az erdőbe „tévedt”. Önkényesen magára mért száműzetését tölti a ködös vidék közepén: le akarja vetni magáról személyes kötelességeit, társadalmi szerepeit. Hogy büntetés vagy megvilágosodás várja-e majd elvonulásának végén, már csak azért sem tudni, mert úgy tűnik, szerelmes kezd lenni újszerű állapotába: éngyilkos útkeresésébe.

A Radical Relax egy jól érzékelhető, sajátosan lebegő hangulatot kínál a nézőnek. Izgalmas dramaturgiával, mélyreható színészi munkával, humorral leplezett feszült derengésből engedi felszínre törni a szereplők önreflexióit és konfliktusait. Az előadás által felkínált élethelyzetek azonban – bár intimitásuk érezhető – nem mindig elég markánsak, mintha nem forrnának fel teljesen a saját helyiértékükön, villanásaikkal hívják fel magukra a figyelmet az egyhétnyi cselekmény időkeretében. Érthető az író-rendező által tolmácsolt emelkedettebb elvonulás-élmény, de ezt a teremtett színpadi valóságot a kegyetlenebbül ordító valóságunk veszi körül, s erre a jelenünkre érdemesebb rámutatni, mint hangtompítóval ellátni.

Lénárt Gábor

Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című drámája Budaörsön és Bécsben

Izgalmas Mateja Koležnik és Hegymegi Máté rendező előadásának összehasonlítása, hiszen eltérő a nemzeti és kulturális hátterük. A szlovén Koležniknek jelentős a nemzetközi elismertsége a modern és konceptuális színházművészet terén. Gyakran nyúl klasszikus szövegekhez – Ibsen, Csehov vagy Shakespeare művekhez – esztétikai minimalizmussal, a gondolati mélység megtartásával újraértelmezve azokat. Hegymegi Máté fiatal, kortárs rendezőnk, munkáiban a realista színház hagyományait ötvözi a fizikai színház nemzetközi trendjeivel. Előadásait a mozgás- és testközpontúság dominálja, az érzelmeket, konfliktusokat a test nyelvén fejezi ki, díszletei dinamikusak, és a tér mindig „játszótérként” is szolgál a színészek számára. Evidens lenne az ideológiai és társadalmi különbség megjelenése egy 62 éves szlovén rendezőnő és egy 35 éves magyar férfi rendező munkájában, ami életkorukból, az eltérő nemzetiségi és kulturális különbségekből, egyéni tapasztalataikból fakad. És lássunk csodát, Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című drámája esetében darabolvasatuk a XXI. század második évtizedében egyedi perspektívát kínálva ugyan, de nagyon közel áll egymáshoz.

Mateja Koležnik bemutatója 2023 márciusában volt a bécsi Burgtheaterben, és az előadás még repertoáron van. A darab cselekménye – meghagyva az eredeti helyszínt – a müncheni Oktoberfesten játszódik a ’30-as években, akkor is, ha Ana Savic-Gecan jelmezeiben a ’70-es évek látványa vizualizálódik, és Raimund Orfeo Voigt színpadképében a népünnepélyt végig hátulról látjuk, a zeppelint csak halljuk, a fesztivál „gyönyörű” látványosságai, így a rét és a Wagnerbräu-k nem férnek be a színpadra. Semmi sem szép, sőt, kifejezetten ízléstelen, egy abnormális parádé.

Kasimir és Karoline – Burgtheater

(fotó: Matthias Horn)

A vízszintesen osztott színpadon fent mattüvegű tolóajtók, ezek mögött lökdösődik, botladozik a tömeg a rohanó mentősök és rendőrök között, isznak, vitatkoznak, részegek. Az emelet a szereplőket gyakran elrejti, a tolófalak mögött éppen csak látjuk, hogy zajlik ott egy leánybúcsú, masíroz egy fúvószenekar, randalíroznak a focidrukkerek. Az alsó részt a fesztivál mosdója uralja, kíméletlen megvilágításban. A nyitóképben egy meztelen férfihátsót látunk, éppen a csapba vizel – képletes peep-show. Majd a Burgtheater színpada kitágul, és látjuk a lepukkant mellékhelyiséget, ahol borzalmas dolgok történnek az estén. Egy transzvesztita prostituáltat a kuncsaftja leköp és megerőszakol, és Franz (Christoph Luser) sem csak megissza Erna (Mavie Hörbiger) sörét, hanem meg is erőszakolja a lányt, Karoline (Marie-Luise Stockinger) pedig remegve, öntudatlan állapotban húzza le összehányt harisnyanadrágját és cipőjét.

A Kasimirt játszó Felix Rech és Stockinger játéka révén a nézőtéren szinte fizikailag is érezni, ahogy a belső bizonytalanság és a külvilág szinte széttépi a fiatal párt. Rech Kasimir-ja gyengédebb, néha reménykedik kettőjükért, Karoline agresszív: „szeretnék felülni a hullámvasútra”. Keservesen megfizet ezért, és azért is, hogy minimális lehetőségei dacára saját kezébe akarja venni életét. Látványos balesettel végződik az „utazása”, a részeg Rauch kabriója a nézőtér felé kirobban, átszakítva a felső szint korlátját, a vérző Karoline – az ismét összeszűkülő színpadképben – a nyilvános mosdó padlóján végzi, „törött szárnyakkal”. Az autó sértetlen marad. A többi szereplő, a két „kanos öreg”, Rauch (Mark Meyer) és Speer (Markus Hering), a lányok, Elli (Pia Zimmerman) és Maria (Maresi Riegner) vagy Schürzinger (Jonas Hackmann) szinte karikatúraszerűek, a férfiak szexet, érzelmi megerősítést, a nők anyagi biztonságot keresnek. Ez teszi Kasimir munkanélküliségét is megalázóvá, pénz nélkül nem ember.

Koležnik sötét képet fest, a színpadon nyomokban sincs derűs népünnepély, csak brutalitás, tombolás, részegség, a végén összeomlás. A minimalista, de atmoszférikus vizuális hatás keretet ad az erős színészi játéknak. Az előadás fő üzenete, hogy a modern társadalmakban már kiveszett a szeretet és a szolidáris az emberi kapcsolatokból.

Karoline és Kasimir – Budaörsi Latinovits Színház

(fotó: Borovi Dániel)

Hegymegi Máté rendezésének premierje a Budaörsi Latinovits Színházban 2024 októberében volt. Ő is minimalista, de modern díszletbe helyezi a drámát, élő zenével (Torzszülöttek zenekar) kísérve. Az ő „története” ma játszódik, a mai fiatal generációt érintő kihívásokat, a munkanélküliség és a társfüggőség kérdéseit boncolgatja. Monumentális elem, egy óriási zeppelin-váz uralja a teret – a színpadkép Antal Csaba munkája –, benyúlva a nézőtér fölé. A rendező a szereplőkkel úgy játszatja be a díszletet, hogy kiterjeszti általa mind a játéktér, mind a színészi kifejezőerő határait. A nézőtér is játéktér, és nemcsak az élő zene, hanem különleges performanszok is hozzájárulnak a fesztiválhangulat megteremtéséhez. Pető Kata jelmezei mai, alsóbb rétegbéli casual dress-ek, neon és csillogós ruhák, topok, mezítelen lábszárakon csizmák.

Lényegesen könnyedebb a kezdés, a színpad hátsó falánál ülő színészek sorából előlép fehér nadrágkosztümben a Kikiáltó (Takács Katalin), stewardessként szervízkocsit tol középre, majd koktélkeverés közben ecseteli Yuval Noah Harari elméletét, miszerint az emberi faj csak „a faj szintjén” jutott magasabb szintre a történelem során, ám az ember pont olyan primitív és ösztönlény, akár a majmok.

A két főszereplő, Hartai Petra (Karoline) és Fröhlich Kristóf (Kasimir) ellentétes világképpel bírnak, erőteljes színészi játékkal kifejezve ezt. Karoline csak a pillanatnyi örömöt hajszolja, Kasimir ellenben racionalista, pontosan tudja, hogy nincstelen senki, így végtelenül keserű. A lány elmenekül a fullasztó kapcsolatból, szabad akar lenni. Nem nagy szabadságra vágyik, egy fagylaltra, aminek elköltése közben megismeri Schürzingert (Chován Gábor), a szabászt, majd a hullámvasútra, ami odasodorja két idős, de élveteg üzletember mellé, és az urak, Rauch (Mertz Tibor) és Speer (Ilyés Róbert) nem közömbösek fiatal bájai iránt. Karoline olcsó és némileg buta lány, a férfiak versengenek érte, ő mégis beéri egy ingyen jeggyel és fagylattal, ennyiért is kapható, mert itt és most akarja jól érezni magát. Franz (Sas Zoltán) és Erna (Bohoczki Sára) pitiáner bántalmazó párosa Hegymeginél fajsúlyosak, Franz egészen állatias, sunyin okos, állandó félelemben tartja Ernát, holott a lány erősebb, értelmesebb. Mindkét színész remek.

Közben olyan betétdalok szólnak Szőts Orsi és Koós Boglárka színes előadásában, mint a Listen to Your Heart, a Boldogság, gyere haza vagy a Most élsz. Népszerű, de elcsépelt slágerek, teljes középszerbe nyomva a színpadi világot. Hegymegi élő játékkal is alátámasztja Harari elméletét, a zeppelin alatt két hím és egy nőstény majom párzik, majd járóbotokat ragadva, két lábon elvegyülnek a fesztivál forgatagában. A fa fogságából kitörtek egy tágabb ketrecben maguk is Karoline-ok és Kasimir-ok lesznek.

Hegymegi látványos és dinamikus előadást hozott létre, merészen nyúlt a szöveghez. Új értelmezési lehetőségeket kínál a darabhoz az emberi test és az érzelem összefüggéseinek vizsgálatával, a társadalmi marginalizáció megmutatásával.

Összességében két végtelenül szomorú előadást láttam, hiszen valamiképpen mindkettő a közelgő világkatasztrófa hírnöke. A két rendező a mostani gazdasági világválság kontextusában vizsgálta az emberi kapcsolatok elidegenedését, a különböző társadalmi rétegek közötti feszültségeket. A munkanélküliség megfosztja az embereket megélhetésüktől, így a reménytől, a megaláztatásból pedig veszélyes indulatok nőhetnek ki, akár új nacionalizmus. Mindketten az „állatiasságot” emelték ki, a keserűséget kissé felhabosítva zenével, tánccal és tömegjelenetekkel. A végletekig stilizált formák segítségével tették színházi értelemben fogyaszthatóvá a darabot, és kissé elsikkadt, hogy Ödön von Horváth az emberséget hangsúlyozta mindenekfelett, amely bizonyos körülmények között törvényszerűen elsorvad.

Cseh Andrea Izabella

Beszélgetés Hegedűs D. Gézával

Aligha kell őt bemutatni, hiszen főszerepek hosszú sora tette ismertté – színpadon, filmen és televízióban egyaránt. Fél évszázada kötődik a Vígszínházhoz, ahol jelenleg tíz előadásban látható, és hamarosan próbálja a tizenegyediket. Emellett a Katona József Színházban a Lear király címszerepét játssza, a Rózsavölgyi Szalonban pedig ő maga Churchill. Szinte minden elképzelhető díjat megkapott pályafutása során, nemrég pedig a Nemzet Színészének választották Hegedűs D. Gézát.

(fotó: Vígszínház – Emmer László)

Emlékszel, milyen körülmények között tudtad meg, hogy téged illet az elismerés?

A Liliomfit próbáltuk, de éppen nem voltam színpadon, hanem az ügyelő hívására vártam az öltözőmben, amikor jelzett a telefonom. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szólalt meg a vonal másik végén, és azt mondta, hogy kihangosítja a telefont, mert ott ül a Nemzet Színészeivel együtt, és szeretnék közölni, hogy tizenkettediknek engem választottak maguk közé. Ekkor többen bekiabáltak: „Szevasz, Géza! Gratulálunk!” Ez nagyjából egy percig tartott. Miután elbúcsúztunk egymástól, először felhívtam a feleségemet, hogy közöljem vele az örömhírt. Majd egy ideig egyedül ültem tovább. Sok minden átfutott az agyamon, elsősorban a szüleimre és a mestereimre gondoltam, akiknek mindent köszönhetek. Aztán lementem és folytattam a próbát. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy tizenegy, mindannyiunk által nagyra becsült kolléga, akik a magyar színházművészet korszakos egyéniségei, méltónak találtak arra, hogy a társuk lehessek.

Ennek birtokában nagyobb a felelősség is?

Természetesen felelősséggel is jár. De mindannyiunk felelőssége mindig nagy, amikor a hivatásunkat képviseljük, és ezt minden este igyekszünk bizonyítani a színpadon és egyéb megszólalásainkban. Van egy reményem, hogy a növendékeim büszkék rám, és ha ez jó példa előttük, akkor talán hosszú távra biztatást és lendületet adhat nekik.

Sűrű heteken vagy túl. Ez az évad valósággal beszippantott. Ráadásul az újságírók kézről kézre adtak a díj kapcsán. Sokáig egyeztettünk, amíg ezt a napot alkalmasnak találtuk a beszélgetésre. Valamivel talán könnyebb, nyugodtabb, mint a korábbiak. Ennek ellenére ma is korán keltél?

Ahogy minden nap, úgy ma is. Nagy örömömre másfél évvel ezelőtt családunk tagja lett egy kiskutya. Neki köszönhetően a napjaim azzal gazdagodtak, hogy reggelente 6 óra és fél 7 körül egy órácskát sétálunk. Ma sem volt ez másképp. Azt is bevallom, hogy esendő emberként van egy szenvedélyem, méghozzá a szivar. Séta közben mindig rágyújtok egyre, és miközben gyönyörködöm a felkelő nap csodálatos látványában, végiggondolom, hogy mi vár rám aznap.

Akkor is így van ez, amikor előző este játszol?

Bármikor fekszem le, mindig magamtól ébredek a megszokott időben, nincs szükségem ébresztőórára sem. Ma kivételesen valóban nem játszom, de azért ne gondold, hogy ez a nap annyira egyszerű. Délután tanítani megyek, majd pedig Presser Gáborral találkozom, hogy átvegyük a Pinokkió dalait. A Vígszínház vezetősége úgy határozott, hogy az előadásban minden szerepet lekettőznek, és rám Dzsepettó szerepében gondoltak, amit örömmel vettem, így ettől az évadtól Borbiczki Ferenc kollégámmal ketten játsszuk felváltva. Most is itt van nálam a szövegkönyv, meg is mutatom neked, láthatod benne a különböző kijelöléseket és jegyzeteket. Mindenhová magammal viszem, és amikor csak tehetem – buszon, villamoson, metrón –, tanulom a szöveget.

Bármikor hallgatlak, mindig ugyanazzal a páratlan, irigylésre méltó szenvedéllyel beszélsz a munkáidról és valamennyi téged foglalkoztató kérdésről. Sohasem fordul elő, hogy ez a lelkesedés alábbhagy és nincs kedved ahhoz, ami rád vár?

Louis Jouvet az Egy komédiás feljegyzései című könyvében – amit egyébként Várkonyi Zoltán fordított le a második világháború alatt – azt írja, nem szereti, amikor színházi problémáról beszélnek. Hiszen megszületni, felnőni is probléma, de felébredni, felöltözni, elindulni valahonnan és megérkezni valahová – ez mind probléma. Az egész életünk egy nagy problémahalmaz, és éppen az a szép benne, hogy nem nyugszunk addig, amíg valamilyen megoldást nem találunk.

A színház nem probléma?

Számomra inkább feladat. A színház mindig újabb és újabb feladatok elé állít, amelyekkel nyitottan és kíváncsian nézek szembe. Ma például a Pinokkió dalaival. De ahogy a szerep-átvevő-kettőző, egy hétig tartó, reggeli-esti próbákon túl leszünk, október közepén elkezdjük próbálni Bodó Viktorral a Vígszínház nagyszínpadán Az ember, aki elvesztette az időt című darabot, melyet Csehov Platonovja ihletett. Kíváncsian várom azt a munkát is.

Nem először dolgoztok együtt.

Viktor tanítványom volt színész-hallgatóként, aztán rendezett A revizorban, amelyben a polgármestert játszottam, majd szintén ő csinálta a Koldusoperát, amelyben Peacock voltam, és jelenleg is műsoron van a Vígben A kastély, az ő csodás munkája.

Szeretsz próbálni?

Nagyon. Számomra a színházcsinálás egyik legcsodálatosabb, legtöbb nehézséggel, küzdelemmel telített, de mégiscsak a legtöbb örömet adó, és a színészt leginkább megmozgató folyamata a próba. Számtalan utat bejárhatsz, mindent szabadon kipróbálhatsz, és sosem tudod előre, hogy mi lesz a vége. Még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy az adott mű hogyan fejeződik be az írás szerint, nem ismerjük az utat, amelyen odáig eljutunk. Mindig pillanatról pillanatra haladunk. Olyan ez, mint a mesében, amikor a hős eljut egy nagy sötét erdőbe, de nem tudja, hogyan juthat ki onnan. Megpillant egy követ, a kezébe veszi és eldobja. Elmegy addig a pontig, ahol a kő a földre zuhant, ismét felveszi, eldobja és halad tovább. Ugyanígy jutunk mi is előbbre a próbák során, és éppen ez az izgalmas benne. Önmagunkról is megtudunk sok mindent, olyat is, amit addig nem tudtunk. Remélem, hogy a Bodó Viktorral közös próbafolyamatnak ezúttal is örömteli, nagyszerű felfedezés lesz a vége.

Közel negyven éve tanítasz, és sokakat indítottál el a pályán ez idő alatt. Sokakkal rendszeresen dolgozol, akár a színpadon partnerként, de az is gyakran előfordul, hogy ők rendeznek téged, vagy pedig te rendezed őket. Ilyenkor óhatatlanul tanár úrként is jelen vagy a szereplők között?

Eleinte ügyetlen, csetlő-botló, aztán egyre magabiztosabbá váló alkotótárs vagyok én is, ugyanúgy, mint a többiek. A rendezői pozíció viszont egészen más. A színész, amikor próbál, többnyire éncentrikusan gondolkodik. Kötelessége elvégezni az önmaga és a szerep közötti távolság leküzdésére irányuló kettős pszichológiai munkát. Közben meg kell értenie az életre keltendő ember gondolkodását, motivációit, felfedezni belső és külső tulajdonságait, a többi szereplőhöz való viszonyát, megismerni az utat, amit a darabban bejár. Aztán egyszer csak a szerep mögé rendeli saját magát, az pedig életre kel. Ehhez persze nélkülözhetetlenek a rendező instrukciói, a partnerek jelenléte, aktivitása, a formai sajátosságok, a díszlet, a jelmez, a fények, a zene – ezek mind erősen befolyásolják a szerep megalkotását. Ha viszont rendezőként veszek részt a próbafolyamatban, akkor ki kell lépnem az éncentrikus gondolkodásból. Rengeteg feladat hárul rám. Előttem van a mű, kiosztottam a szerepeket, és együttműködve, nem diktálva, hanem irányítva vezetem a kollégákat a felfedezőút különböző stációin keresztül a bemutatóig. Eközben össze kell hangolni a formaművészek, a díszlet- és jelmeztervező, a fény- és hangtechnikus, a zeneszerző vagy zenei szerkesztő, esetleg a koreográfus és az előadást segítő valamennyi kolléga tevékenységét. Csak érzékeltetni akarom, hogy hány meg hány hozzáértő ember együttműködésére van szükség ahhoz, hogy egy előadás megszülessen. Feladatom tehát a szintézisteremtés.

Nagy-Kálózy Eszter és Hegedűs D. Géza – Churchill és Garbo, Rózsavölgyi Szalon

(fotó: Molnár Miklós)

Mikor derült ki számodra, hogy alkalmas vagy erre, és a saját szerepeiden túl nagyobb kompozícióban is képes vagy gondolkodni?

Hivatkoztál rá, hogy lassan négy évtizede tanítok a Színművészeti Egyetemen. 1987-ben egykori osztályfőnökeim és mestereim, Horvai István és Kapás Dezső visszahívtak maguk mellé tanítani. Óriási iskola volt eltölteni mellettük azt a négy esztendőt – az akkori főiskolán még négyéves volt a színészképzés –, és rengeteget tanultam tőlük a felvételi vizsgától kezdve egészen odáig, hogy milyen lépésekben juthatunk el a színészpedagógiai folyamatban a diplomáig, amikor a hallgatók felnőtt művészként léphetnek a nyilvánosság elé. Aztán éppen a tanítás késztetett arra, hogy tágabb horizonton láthassam és érthessem meg a színház teremtő erejét. De azt sem tagadom, izgatott annak lehetősége, hogy rendezőként is kipróbáljam magam. Éppen abban az évben, amikor tanítani kezdtem, a veszprémi színház meghívott, hogy rendezzem meg a Kőműves Kelemen című rockballadát, amelynek címszerepét addig már több mint öt éve játszottam a Pesti Színházban. Váratlanul ért a felkérés, egyszerre töltött el szorongással és kíváncsisággal. Ráadásul hamar a korlátaimba ütköztem, rájöttem, hogy az önálló színházi gondolkodás nagy szellemi felkészültséget követel és sok gyakorlati tapasztalatot. Éppen ezért visszaültem az iskolapadba, és Ádám Ottó osztályában elvégeztem a rendező szakot is. Már a tanulmányaim alatt elkezdődött a rendezői pályám, mostanáig pedig nagyjából negyven előadást állítottam színpadra rendezőként.

Ez ennyi idő alatt egyáltalán nem mondható soknak.

Mindmáig egyetértek Fehér György fiatalon elhunyt barátommal – aki fantasztikus filmrendező volt, de színházban is gyakran dolgozott –, hogy nem kell mindenáron rendezni. Akkor kell rendezőként egy műhöz fordulni, ha fontos elintéznivalód van a világgal.

Horváth Szabolcs és Hegedűs D. Géza – Ármány és szerelem

(fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

Legutóbbi rendezésed az Amadeus volt a Pesti Színházban. Bizonyára neked is volt elintéznivalód a világgal, amikor elővetted. Azon túl, hogy remek szereplehetőséget kínáltál két tehetséges, fiatal színésznek, 
Ifj. Vidnyánszky Attilának és Ötvös Andrásnak, mi érdekelt most Peter Shaffer darabjában, Mozart és Salieri konfliktusában?

Ennek kapcsán akár többszörös gondolatkört is leírhatnék, de az alapvetés az, hogy itt élünk a 2020-as években, és nemrég komoly tanulságokkal szolgált számunkra a covid-járvány. Valamennyi színház kapuja bezárult, nem jöhettek be a nézők, és ekkor döbbentünk rá igazán, hogy közönség nélkül érvénytelen a munkánk. Mindez számvetésre késztetett bennünket, végiggondolhattuk, hol tart ma a magyar színházművészet. A zárlat alatt a berlini Schaubühne hozzáférhetővé tette az elmúlt hatvan év legsikeresebb előadásait, jelentős, világléptékű rendezők munkáit. A járvány idején esténként, ha éppen nem a Lear királyt próbáltuk zoomon keresztül, egyik legfontosabb programom az volt, hogy végignéztem ezeket az előadásokat. Pontosan ki tudtam tapintani, hogy mikor következett be drámai változás az európai színházi gondolkodásban, a színházi nyelv hogyan fordult egy egészen másik irányba, hogyan jutott el a szövegcentrikusságtól a fizikalitásnak és a látványnak egy teljesen új minőségébe. Koronként létezett és ma is létezik bizonyos közmegegyezéses nyelv, egyfajta kánon a művészek és a befogadók, a hallgatók, a nézők között. E közös játszmában mindenki tudja, mi az oda-vissza elvárás ebben az egymást feltételező viszonyban, akár például a zene vagy az opera nyelvén. De egyszer csak jön valaki, jön egy csapat, vagy egy nemzedék, akik azt mondják, hogy nekünk ez nem elég, mi másra vagyunk kíváncsiak, mást gondolunk a világról és azt másképp akarjuk elmondani. Volt kánon, nincs kánon! Ilyenkor mindig eszembe jut Weöres Sándor egyszemélyes irodalmi kánonja, a Három veréb, hat szemmel, és csak nevetek. Nos, az Amadeus esetében így találkozik egymással a kétféle alkotói szemlélet. Egyik oldalon a Salieri és társai képviselte, közmegegyezésen alapuló gondolkodás, amikor a függönyre úgymond kivetítik a nagyképet a nagyvilágról, a nagy többség nagyszerűségéről, és a nagy többség úgy gondolja, nagyszerű ez a mi nagyszerű morálunk, nagyszerű mélységünk és nagyszerű magasságunk. Nagyszerű, mint a Pitagorasz-tétel. Ánégyzet + Bnégyzet = Cnégyzet. Majd jön egy fiatal művész, Mozart, odamegy a vetített nagyképhez, a függönyhöz és letépi, mert azt akarja látni, ami a függöny mögött rejtve van, amit a függöny eltakar. Nos, engem ez foglalkoztat, hogy mi, színházcsináló emberek hol tartunk ebben a folyamatban, hogy azokról a dolgokról beszélünk-e, ami ma a legfontosabb lenne, vagy pedig valami vetítés folyik itten. Az Amadeusban azt próbáltam megmutatni, hogy micsoda küzdelem, mennyi vérző seb, töretlen szenvedély, odaadó munka, lemondás kell ahhoz, hogy kompromisszumot nem ismerve, következetesen ragaszkodva az általunk elképzelt formákhoz, valami érvényeset tudjunk teremteni. Ehhez persze szükség van hozzáértő, együttműködő művésztársakra, akik meg is tudják szólaltatni, el is tudják énekelni, játszani, táncolni a megálmodott műveket. És persze legalább annyira fontos a kíváncsi, fogékony, pártoló közönség. Várkonyi Zoltánt idézve az a jó színház, ahol a színpadi idő azonos a nézőtéren ülők idejével. Vagyis ugyanazok a problémák foglalkoztatnak bennünket és közösen gondolkodunk azokról. A színház nem tudomány, hanem művészet, nincsenek meghaladható felfedezései. De segít az örvénylő emberi viszonyokba belelátni, együtt kérdezni a nézőkkel, gondolkodásra serkenteni, mégsem vindikálja magának a jogot, hogy megfellebbezhetetlen választ adjon bárki helyett. Viszont felkínálja a válaszadás lehetőségét mindenkinek, külön-külön, így segítve abban, hogy ki-ki megoldást találjon valamilyen előtte tornyosuló nehézségre.

Hallgatni akartam

(fotó: Vígszínház – Gordon Eszter)

Mi történik akkor, ha ez valamiért nem sikerül?

Van olyan. Kudarc is van, persze, azt nem lehet elkerülni. Éppen az a szép a mi hivatásunkban, hogy minden egyes előadás egyúttal újrakezdés is. Hiába játszottad tegnap nagyszerűen a szerepedet, az ma már nem számít, mindent elölről kell kezdened. Valamennyi érvényes előadás egy teremtett világ, az nem annullálható, az van, és úgy is marad az időben, a nézők emlékezetében. Része annak a kultúrtörténetnek, amelynek a folyamatában benne vagyunk. Ezért is tanulságos megnézni azt a négyrészes filmsorozatot, amely a Vígszínház 125 éves történetét dolgozza fel. Megmutatja, hogy mindannyian egymás kezét fogjuk, nem választ el bennünket tér és idő. Nekem valóban közöm volt – és mind a mai napig közöm van – a már emlegetett Várkonyi Zoltánhoz, Horvai Istvánhoz, Kapás Dezsőhöz, Sulyok Máriához, Bulla Elmához, Ruttkai Évához, Benkő Gyulához, Tomanek Nándorhoz, Darvas Ivánhoz. Mindegyikükkel, akiket most soroltam a teljesség igénye nélkül, volt alkalmam együtt játszani a színpadon. De ugyanúgy közöm van a régebbi nagyokhoz, Ditrói Mórhoz, Hegedűs Gyulához, Varsányi Irénhez, Hunyadi Margithoz, Joób Dánielhez és másokhoz. 51 éve magam is részese lehetek a Vígszínház történetének. Csak egy vagyok a sok-sok alkotó közül. Ez szerénységet parancsol, ugyanakkor annak bizonyosságát adja, hogy van értelme a munkánknak. Mert a művészet mindent túlél. Az 1896-ban alapított Vígszínház 2024-ben ugyanúgy a küldetésének tesz eleget, hogy éltesse a kortárs nyelvet, a kortárs drámát, hogy segítsen azokon, akik a világ peremére sodródtak, és megmutasson olyan magatartásformákat, amelyeket el kell utasítanunk, mert így élni nem lehet, így bánni az emberrel nem lehet, és igenis az emberhez méltó élet a legfontosabb. Az imént Mozartról beszéltünk. Kérdezem, hol van már II. József? Hol vannak az akadékoskodó udvaroncok? Azóta világrendszerek omlottak össze, társadalmak bomlottak fel, határok rajzolódtak át, országok tűntek el, de Mozart zenéje és a művészet örök és elpusztíthatatlan. És a Vígszínház is él évszázadokat átívelve.

Mondod, hogy mindig új nemzedék jön, akik le akarják tépni a függönyt. Mit látsz a mostani fiatalokon, erősebben követelik a helyüket, és sokkal inkább mást akarnak, mint ti annak idején, vagy a korábbi tanítványaid?

Kicsit messzebbről futok neki a kérdésnek. Úgy látom, hogy évekig ringattuk magunkat abban az illúzióban, hogy a rendszerváltás után minden a helyére kerül, a józan, demokratikus gondolkodás, a szabadság terepére érkezünk, ahol valamennyi emberi érzés, tehetség és akarat korlátok nélkül érvényesülhet. Már a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények hatására megrendült az emberek biztonságérzete. 2008-ban pedig egy olyan gazdasági válság szakadt a nyakunkba, aminek következtében az addigi perspektívák megkérdőjeleződtek és új életstratégiákat kellett kialakítani. Aztán elérkezett az úgynevezett migrációs válság a 2010-es évek közepén, menekülni kezdett a fél világ, kétségbeesett, szegény emberek hagyták el az otthonaikat az ökológiai körülmények és a háború miatt, egy jobb élet reményében. Mindez komoly társadalmi feszültségeket idézett elő. Van egy fantasztikus Brecht-dráma, A gömbfejűek és a csúcsfejűek, amelyben a szerző a maga lenyűgöző okosságával azt mutatja meg, miként lehet a világ szegényei felett uralkodni és megosztani őket. Leginkább úgy, hogy a szegényeket egymás ellen fordítják. Láthattuk, ahogy a menekülő szegényeket szembefordították a helyben élő szegényekkel, így kialakultak a konfliktusok, és könnyen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy másképp kellene a világot működtetni. Alighogy ez a válság csillapulni kezdett, rögtön belefutottunk a koronavírus járványba, ami totálisan bezárt mindent, senki nem tudta, hogy mi vár ránk, kétségbeesés, szorongás lett úrrá rajtunk. Most pedig benne vagyunk a háborúban... Egyik válság követi a másikat, egykori illúzióink elvesztek, agyonszabdalt, feldúlt utakat és félresöpört lehetőségeket látunk magunk mögött és előtt. Mit tehet ebben a helyzetben egy fiatalember, akár egy színházcsináló fiatal művész? Az a tapasztalatom, hogy ők már ebben a válságban szocializálódtak, szinte ez az ő életközegük, ami emberileg nagyon megviseli őket. De ha jól kommunikálunk és együttműködünk velük, akkor tudunk segíteni, hogy megoldást találjunk a hétköznapi életproblémáikra, miközben eredeti küldetésünket sem adjuk fel. Egy-egy színházi mű létrehozása a legnagyobb kohéziós erő, a nézőtéren összehozza a válságdúlta életeket, testvériesít, ezért színházat csinálni ma a legnagyobb hazafias cselekedet. Ilyen szempontból a fiatalok nincsenek magukra hagyva, van kibe és van mibe kapaszkodniuk. És tudják, hogy együtt, csapatban erősek.

Térjünk kicsit vissza a színészi munkához, beszéljünk most a szerepekről. Meg-számoltam, jelenleg tíz vígszínházi előadásod van repertoáron a Pinokkióval együtt, két szerepet pedig vendégként játszol. Ez összesen tizenkettő. Mondhatnám, hogy nem kevés, de tudom, mennyire hiszel a munkában.

Ez így van. Bár most éppen ellentmondok magamnak, hiszen itt ülök és folyamatosan beszélek neked. Pedig abban hiszek, hogy nem magyarázni kell a dolgokat, hanem csinálni. Csodálatos érzés, ha ennek megvan az eredménye. Örülök, hogy a színházam változatlanul igényt tart a munkámra, úgy színészként, mint rendezőként. Azért is játszom ennyit, mert egytől egyig olyan produkcióknak vagyok a részese, amelyeket nem lehet levenni a műsorról, bemutatójuk óta elevenen élnek a színpadon és nagy népszerűségnek örvendenek a közönség körében. Képzeld el, hogy már öt éve megy A nagy Gatsby, amelyet szeptember elején századik alkalommal játszottunk. Hamarosan felújítjuk Az öreg hölgy látogatását a nagyszínpadon és A Nyugat császárát a Pesti Színházban. Ugyanott a tanítványaimmal játszom a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabot. A Sirályban Szorin vagyok, David Doiasvili másik rendezésében, az Ármány és szerelemben pedig Von Walter első minisztert alakítom. A Házi színpadon látható a Hallgatni akartam, a Rózsavölgyi Szalonban Churchillt játszom a Churchill és Garbo című darabban. A Katona József Színházban ugyancsak vendég vagyok a Lear király címszerepében, most novemberben azt is felújítjuk.

Hegedűs D. Géza és Tóth Zsófia – Lear király, Katona József Színház

(fotó: Szilágyi Lenke)

Egy pillanatra sem merült fel benned, hogy miért nem anyaszínházadban kaptad meg ezt a szerepet? Hiszen, ha Zsámbéki Gábor nem gondol rád, könnyen elmehetett volna melletted.

Vagy nem. Nézd, ezek tények, így történt és nem másképp, ezért nehéz erre a kérdésre válaszolni. De azt gondolom, hogy valószínűleg eszébe jutott volna az új vezetésnek is. Amikor ezt a szerepet megkaptam, Rudolf Péter el sem kezdte igazán a működését, és ilyen távlatokban akkor még nem tudott gondolkodni. Már csak azért sem, mert megörökölt egy kész műsortervet, és kezelnie kellett a járvány okozta problémákat. Ha mindez konszolidált időszakban történik meg, könnyen lehet, hogy neki jut eszébe hamarabb a Lear király. De nagyon örülök, hogy Zsámbéki Gábornak eszébe jutott. Emlékszem, az első covid miatti lezárás idején hívott fel, hogy meg akarja rendezni a darabot, és szeretne meghívni engem vendégnek. Mondom, melyik szerepre? Hogyhogy melyikre? Természetesen a Lear királyra, válaszolta. Így zajlott köztünk az első beszélgetés. Aztán jött egy viszonylag szabad nyár, amikor azt hittük, hogy elmúlt a veszedelem. 2020 őszén bemutattuk Rudolf Péterrel Az öreg hölgy látogatását, majd elkezdtünk próbálni a Katonában. Próbáltunk egy hónapig, mígnem november végén ismét bezárták a színházakat, és a következő májusig nem is tudtunk játszani. Gábor felhívott mindannyiunkat, hogy mivel esténként kijárási tilalom van, hetente háromszor üljünk le a számítógép elé, ki-ki a maga otthonában, és zoomon keresztül haladjunk jelenetről jelenetre. Ez nem könnyítette meg a munkát, ami egyébként is küzdelmes volt számomra, de nagyon hasznos volt, kifejezetten jót tett az előadásnak, mély és letisztult gondolkodási folyamaton keresztül tudtunk haladni. Végül 2021 májusában tértünk vissza és megtartottuk a premiert. Azóta pedig csodálatos élmény együtt játszani az ottani kollégákkal is.

De ezek mellett vannak további projektek, amelyeket ugyanilyen fontosnak tartok. Megjelent Márai Ilona, vagyis Lola asszony, Márai Sándor feleségének kétkötetes naplója, Betűbe zárva címmel. 1948-ban a házaspár önkéntes emigrációba vonult, és soha nem tértek haza. A kint töltött évtizedek alatt férjével párhuzamosan Lola is naplót írt, igaz, ő nem a nyilvánosságnak szánta a gondolatait. Magányában biztos talapzatot képzett saját maga számára a napi tapasztalatok rögzítésével. Finom, ironikus, szellemes női lélek bontakozik ki a feljegyzésekből, és különösen izgalmassá teszi, hogy miként reflektál ugyanazokra az eseményekre és élményekre, amelyeket Márai is megörökít írásaiban. Ezt a párhuzamos naplót tolmácsoljuk a közönségnek a Sütő utcai KuglerArt Szalonban, köszönhetően Takáts Andrea kolléganőmnek, aki négy évtized anyagából állította össze a szövegkönyvet, és Lola szerepét is magára vállalta. Ez könyv alakban is megjelent, Egymás tükörképei vagyunk címmel, és ennek örömére a Nemzetközi Könyvfesztiválon élő könyvbemutatót tartottunk.

A Magvető Kiadó Tények és tanúk című sorozatában napvilágot látott a Kner család levelezése. Ebből is készült egy felolvasó színházi anyag, amit én öntöttem formába, és választottam hozzá kollégákat. Hirtling Istvánnal, Hegyi Barbarával, Szántó Balázzsal és Antóci Dorottyával háromszor adtuk elő az elmúlt nyáron, és ebben az évadban is folytatni szeretnénk. A címe: Ártatlanok – Levelek a Kner nyomdászcsalád életéből. Középpontjában a magyar könyvművészet és a magyar kultúra számára nagy szolgálatot tevő család sorsa áll. A levelekből kirajzolódik, hogy a családtagok hányféle stratégiát választanak a vészkorszak túlélésének reményében, amikor a zsidó törvények egyre nyíltabban és egyre kegyetlenebb módon törnek az életükre. Kner Imre azt mondja, nem mozdulunk innen, én ártatlannak érzem magam, de feltettem magamnak a kérdést, hogy használ-e a magyar népnek, ha engem megölnek, és úgy döntöttem, hogy nem. Tévedett. Az egyik testvére az emigrációt választotta, Amerikában telepedett le, ahol páratlan nyomdászkarriert futott be. Másik testvére munkaszolgálatban halt meg. Lánytestvérük pedig itt, Budapesten, jó embereknek köszönhetően, hónapokig bujkálva élte túl a vészkorszakot, aztán ő is Amerikába ment a testvére után. Tanulságos és megrendítő történet. Ezek olyan anyagok, amelyeket szerintem tantermi előadások keretében lehetne közel vinni középiskolás diákokhoz vagy akár egyetemistákhoz, hogy valódi emberi sorsokon keresztül láthassák meg azt, hogy ezek a szenvedéstörténetek a mi történeteink, történelmünk is, és ennek a tudásnak, tapasztalatnak a birtokában kell tovább élnünk ma, 2024-ben is, azért, hogy még egyszer ne következhessen be olyan pokoli világ, ahol degenerált parlamenti törvények által szentesítve, elárulják az állampolgárokat, ártatlan honfitársainkat, megölik őket, csupán azért, mert annak születtek, aminek.

Vagyis a felejtés ellen is küzdenek ezek az anyagok, és mindarra, amit az imént elmondtál, pontosan rímel a Hallgatni akartam című monodráma, amit Márai Sándor szövegei nyomán játszol a Házi színpadon.

Ez már jó ideje a rögeszmémmé vált. Az eszmélkedésemben egyszer csak eljutottam annak érzékeléséig, hogy körülöttem mindenki hallgatott azokról a traumákról, amelyek néhány évtizeddel korábban megtörténtek. Talán épp emiatt akarok beszélni róluk, amikor csak lehetőségem adódik rá. Számomra mind a mai napig felfoghatatlan, hogy művelt, sokszor nagy tudású, akár még többre is érdemes emberek egy íróasztal mellett ülve kitalálják, hogy azzal lehet a nagyhatalmaknál jó pontokat szerezni, politikai előnyökhöz jutni, az ország belső, növekvő szociális elégedetlenségeit megoldani, ha megölnek 500.000 magyar zsidó állampolgárt, a végsőkig elárulva, kifosztva, megalázva őket. De a színház azért csodálatos, mert ki tudja szakítani a helyükről a vakablakokat, le tudja tépni a bajokat elfedő függönyöket, és megmutatja, hogy mi rejlik mögöttük. Nem lehet megúszni! A valósághoz kell közel menni, és abból kell táplálkozni.

Liliomfi

(fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

A Hallgatni akartam bemutatója óta eltelt nyolc év alatt sok minden történt Magyarországon és a világban egyaránt. Hogy mást ne mondjak, jelenleg egy háború zajlik a közelben. Ezek tükrében mennyit változik Márai mondatainak akusztikája?

Büszkén mondhatom, hogy minden előadás telt ház előtt megy, sőt olyan is van, amikor még egy plusz előadást is be kell illeszteni a műsorba, mert egy csoport igényt tart rá. Márai voltaképpen a fasizmus anatómiáját rajzolja meg ezekben a szövegekben, amelyek az 1938 és 1948 közötti évtizedet idézik meg, de mondatai sokszor rímelnek a világ jelenlegi alakulására. Éppen ez a rémisztő benne, és ezért hátborzongató a nézőtéren ülők számára, mert megértik, hogy mekkora figyelmeztetés a mű és maga az előadás. Márai egy ponton kimondja: „Az emberek érezték, hogy ez a néhány hónap egy pici haladék, amikor még egyszer, utoljára eljátszhatják egy pusztulásra ítélt életforma játékait. Ez a nyár, az utolsó békenyár a második világháború előtt, a búcsúzó és elmúló világhangulat nyara volt. S mint ilyenkor ez történni szokott, az emberek – nem értelmükkel, hanem idegeikkel – szeszélyesen feleltek e tragikus életérzésre. Lázas készülődés, sztoikus belenyugvás vagy a vaksi tehetetlenség mozdulatai töltötték ki e hónapokat; egyik aranyat vásárolt, másik eladta házát, mert félt a bombáktól, megint mások belekezdtek a háborúra való felkészülés harácsoló vállalkozásaiba.” Azt is hozzáteszi, hogy ekkor még Európa a helyén volt, az intézmények, a szellemi képletek, az eszmék valóságosak voltak. A hegyi és tengerparti üdülőhelyek megteltek utazókkal, szórakozni, pihenni vágyó emberekkel, és a lapokban még másról is lehetett olvasni, mint a háború iszonyú gaztetteiről. Döbbenetes erejű mondatok.

Az egyik kulcsszó számomra a gyanútlanság, vagy olykor akár még a közöny is, amivel tőlünk nem is annyira távol zajló eseményeket szemlélünk, figyelmen kívül hagyva az azokkal járó veszélyt.

A gyanútlanság találó szó. Csináltam korábban egy másik műből is mono-drámát, mégpedig Albert Camus A pestis című regényéből. Éppen ő beszél a gyanútlanságról. A pestis nem más, mint a járványként terjedő fasizmus metaforája. Igen, a modernitás, az automatizált, gombnyomásra működő, mesterséges intelligencia által irányított világ gyanútlanná teszi az embereket egy-egy szélsőséges jelenséggel vagy a közeledő katasztrófával szemben. A gyanútlanság annyit jelent, hogy készületlen vagy, a készületlenség pedig tragédiához vezethet. Visszatérve a tanításhoz, min-dig arra törekedtem és törekszem ma is a kollégáimmal együtt, hogy olyan szellemi és szakmai vértezettel ruházzuk fel a növendékeket, aminek birtokában nem lesznek védtelenek a felmerülő prob-lémákkal szemben, és a lehető legjobb megoldást találják meg, amit a humánum jegyében megtehetnek.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

Bertolt Brecht – Hanns Eisler: Galilei élete – Örkény Színház

A Galilei élete vitathatatlanul Brecht főművei közé tartozik, ám e főművek alighanem legritkábban játszott darabja – magyar nyelvterületen legalábbis biztosan az. Egyik-másik szellemes szentenciája, replikája feltehetően közismertebb, mint a dráma egésze. Ez aligha véletlen: a magyar színház általában azokat a Brecht-darabokat preferálja, amelyeket a szerző színházelméletét többé-kevésbé figyelmen kívül hagyva, tradicionálisabb játékmódot követve is hatásosan színre lehet vinni. Ez a történetét hagyományosabban mesélő, végletesebb és tragikusabb helyzetekben bővelkedő, ugyanakkor érzelmesebb árnyalatoktól sem mentes Kurázsi mama, A szecsuáni jólélek vagy A kaukázusi krétakör esetében sokkal könnyebben elképzelhető, mint a száraz, szikár (bár a maga módján kifejezetten szellemes), gyakran állóképszerű, egyes jelenetei között sok-sok évet átugró Galilei élete színrevitelekor. Ráadásul utóbbi színpadi sikerét a zene sem segíti úgy, mint a többi reprezentáns drámáét. Itt most nem is a Kurt Weill zenéje miatt valóságos operettsikerre ítélt Koldusoperára gondolok; a fentebb említett három alkotás színpadi életét is alapvetően határozta meg Paul Dessau igazán igényes muzsikája. Hanns Eislernek a Galilei életéhez írott zenéje viszont nem él a köztudatban – talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, távolról sem minden bemutató alkalmazza.

Az Örkény Színház Polgár Csaba rendezte előadását nézve is alighanem csak a különleges zenei érzékenységű és/vagy erőteljes filológiai eltökéltségű néző várja-keresi Eisler kompozícióit. Itt a zenei alaphangot – a színlap szerint a nyugalom megzavarására alkalmas hanghatásként – a Műszak meg a többiek adják meg, alapvetően az ő szerzeményeik hangzanak el. A Műszak meg a többiek akár az Örkény házi zenekarának is mondható, szerzője, gitárosa és egyik énekese a színház egyik világítástechnikusa, Petrik György, de játszik az együttesben az Örkény zenei vezetője, Kákonyi Árpád is. Petrik György azonban nemcsak zenészként működik közre az előadásban, hanem színészként is: rezzenéstelen természetességgel játssza el a Galileit konstruktív szakemberként segítő Federzonit. A díszítők pedig nemcsak háttérmunkásként tevékenykednek, hanem a szín centrumában is sűrűn feltűnnek; nem mindig lehet pontosan eldönteni, hogy a statisztéria, illetve a zenekar részei-e, vagy csak hangsúlyosan demonstrálják a színpadi átrendezést és ezen keresztül magát a színpadiasságot. Mindenesetre előlépnek a kulisszák mögül és látványosan jelen vannak a színen azok, akik a színpadi masinéria működtetéséért felelnek, általában láthatatlanul. Ez a brechti színházeszményhez igazán jól illeszkedő, mondhatnánk, az epikus színházi kellékeket továbbgondoló megoldás. Ez a fajta „továbbgondolás” jellemző a produkció egészére is. Polgár Csaba rendezése ugyanis a szavakra és az általuk megfogalmazott gondolatokra helyezi a hangsúlyt, ódzkodik a hagyományos drámai hatásoktól, még inkább a szentimentalizmustól, ám fontos játékötletek és különböző rendezői eljárások árnyalják, színesítik, gazdagítják e gondolatokat. Akár úgy, hogy újabb és újabb asszociációs lehetőségeket kapcsolnak a dialógusokhoz, akár úgy, hogy szellemesen oldják a szövegközpontú játék óhatatlan statikusságát. Szerencsés esetben e két törekvés találkozik. Így magában a látványvilágban is: Izsák Lili konkrét helyszínektől független, absztrakt, kisebb-nagyobb guruló szikladarabokkal zsúfolt tere éppúgy asszociáltat az ősi korokra (akár a homo sapiens térhódításának korára), mint napjaink valamely vadregényes mediterrán nyaralóhelyére. A sziklák között azonban remekül megférnek a hangszerek, ráadásul a nagy kövek könnyen elguríthatók, elmozdíthatók helyükről, ami rögvest teatralizálja is a Nap és a Föld mozgásának, illetve az ezekhez kapcsolódó hiteknek és téziseknek a szövegben eklatánsan megfogalmazott viszonyát. A szintén Izsák Lili által tervezett jelmezek – fürdőruhák, strandruhák, vagy legalábbis könnyed nyári viseletek – a mediterrán érzést erősítik, akárcsak a színpadi kellékek (strandlepedő, hűtőtáska). E tekintetben semmilyen különbség nincs a dráma változatos itáliai helyszínei közt, legfeljebb a ruházat mintája változik. A Galilei-féle hedonizmus (a pocakos tudós soha nem gombolja be ingét, tekintélyes hasát a ruha mindig fedetlenül hagyja, így a has gyakorlatilag külön életet él) határozza meg a világot – talán nemcsak azért, mert az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. A pápa öltöztetési jelenete, az inkvizítorral való mind komorabb egyezkedése így még a szokottnál is élesebb kontrasztot képez a Galilei házában/világában játszódó eseményekkel.

Csuja Imre és Józsa Bettina

(fotó: Horváth Judit)

Az ősi időkre, vagy az emberiség eredetére, származására ugyanakkor igen látványosan utalnak a színre kószáló majmok – vagyis a majmokat igen élethű jelmezben adó színészek. Közülük egy már a játék megkezdése előtt ott flangál a színen, majd a későbbiekben számuk gyarapszik is, már-már a majmok bolygóján érezhetjük magunkat. Ami távolról sem csupán szellemes geg, hiszen az emberiség gondolkodását a Kopernikusz és Galilei felfedezéséhez hasonlóan alapvetően átformáló darwini tanokra asszociáltat, megteremtve annak lehetőségét, hogy a tudománynak (illetve a tudomány képviselőinek) az emberiség fejlődésében betöltött szerepét a maga kontextusában láthassuk. A brechti didaxist többször is bájosan blőd poénok színesítik. Táblát, molinót ugyan nem látunk a színen, de feliratot vetítenek ki. „It’s a wonderful life” – olvashatjuk, amit éppúgy értelmezhetünk a Galilei-féle hedonizmus jelszavaként, mint a magát kegyesnek láttató diktatúra manipulációjaként. Aztán a feliratból elsötétül az utolsó szó „f” betűje, vagyis a csodálatos világból csak a csodálatos hazugság marad.

A teret változatos színű, de igen élénk, gyakran vakító fények világítják meg, amelyek a Nap különböző fázisait is eszünkbe juttathatják (az égitestekre kisebb játékötletek is emlékeztetnek). Az erős fény- és hanghatások markáns kontrasztja az egyszerű emberi beszéd, ami színészi szempontból jórészt a gondosan artikulált középhangot jelenti. Az előadás minden szereplője tartalommal tölti meg ezt a hangot, s miközben megkapó természetességgel tolmácsolják a ma is aktuális gondolatokat, valamennyien hús-vér embereket formálnak. Hajduk Károly, Für Anikó, Terhes Sándor, Máthé Zsolt és Znamenák István a hatalmi grádics különböző pontjain álló egyházi és világi potentátok, illetve tudósok játszmáit változatosan és illő iróniával jelenítik meg. Ficza István előkelő származású, tudósként tehetségtelen Ludovicója éppúgy hiteles Galilei „kegyes” csalását a laikusok józanságával számon kérő ifjúként, mint az egyre kellemetlenebbé váló leánykérést keservesen halogató, majd angolosan távozó gerinctelen karrieristaként. Gellért Dorottya erőteljes jelenléttel formálja Galilei mindig elhanyagolt, szerelmében is csalódni kényszerülő, de apjához eltéphetetlenül kötődő, tartását sosem vesztő lányát. Takács Nóra Diána pedig egy másik küzdelmes női sors töredékeit mutatja meg az általa hóbortosnak tartott, de szeretett Galileihez szintén erősen kötődő házvezetőnő alakjában: a fiáért folyton aggódni kényszerülő anyáét. A fiát, Andreát játszó Kerék Dávid és a másik tanítványt, a kis barátot alakító Józsa Bettina sokszínűen mutatja meg azt a folyamatot, ahogyan a mesterükre mindenkor felnéző, őt gyakran nem értő tanítványok csendesen, de határozottan más utat választanak.

Galileit ketten jelenítik meg, ami nem kőbe vésett előírás ugyan, de tekinthető játékkonvenciónak; a mű általam látott legfontosabb magyar bemutatójában, Zsótér Sándor 2016-os nemzeti színházi rendezésében Törőcsik Mari formálta meg az idős Galileit – pályája utolsó szerepeként. Az Örkény előadásában a váltás korábban történik meg: Borsi-Balogh Máté a fiatal, a felfedezés örömébe belefeledkező, a hatalom irányában végletesen naiv tudóst, míg Csuja Imre a már sok mindent megtapasztalt, óvatosabb, kényelméhez eltökélten ragaszkodó, ám racionalitásba vetett hite miatt mégis kiszolgáltatottá váló mestert játssza. Az alkati hasonlóság finom kontrasztot alkot mindazzal, amit a megélt évek változtatnak Galilein; Borsi Balogh-Máté és Csuja Imre játéka ugyan ezeket a különbségeket is plasztikusan mutatja, de fontosabb a kedély, a szellem hasonlósága. És az, ahogyan a fiatal évek ösztönös felismerése – miszerint a világot nem feltétlenül a forradalmár pózát felvéve kell megváltani, mert szelleme ereje önmagában is változást hoz – meggyőződéssé érik.

A szellem erejét – Brechthez híven – meggyőzően mutatja fel az előadás egésze is. Alkalmazkodva a szerzőhöz, modern színházi eljárásokkal újragondolva, kortársira hangszerelve az epikus színház nyelvét, ugyanakkor sokat bízva a szó, a szöveg erejére is. Néha talán az optimálisnál kicsit visszafogottabban, nem mindig átütő erővel, egy-egy igazán erős jelenet között helyenként némiképp statikusabban – de mindvégig okosan, átgondoltan, szellemesen, magas szakmai színvonalon.

Urbán Balázs

Bertolt Brecht – Hanns Eisler: Galilei élete– Örkény István Színház

A Galilei élete című Brecht-darabnak három változata van: a dániai 1938/39-ből, amit 1943-ban mutattak be Zürichben, az amerikai 1945-ből, ezen Brecht az atombomba ledobásának hatására még alakított, a bemutatót 1947-ben tartották Los Angelesben, és a berlini 1955-ből: Kölnben játszották először, Brecht aztán még változtatott a szövegen saját színháza, a Berliner Ensemble számára. A három változat tehát eleve öt.

Vigasztalódjunk: igazából minden drámának rengeteg változata van, hisz minden előadása egy új variáció.a

Most mindenesetre itt a Madách téri, jelentősen meghúzott, 2024. október 4-én bemutatott változat, Ungár Júlia nagyszerű fordításában, Polgár Csaba átgondolt rendezésében. Nem tudom, Brecht melyik verzióján alapul, igazából nem is érdekel.

Nagy drukkere vagyok Polgár Csaba színházának, ami nyilván egyenes folytatása, mutatis mutandis, Mácsai Pálénak. Nagy drukkere vagyok, ha ez a produkció nem is vágott úgy igazán fejbe. Egyrészt nem vághat minden fejbe (úgy igazán), másrészt majd fejbe vág valami más. Azt rendkívül értékeltem, hogy Brechttel ellentétben nem mond látványosan ítéletet Galilei felett; ehhez feltehetően túl sok kompromisszumot kötünk mindannyian, folyamatosan. (És ne má’, hogy Brecht nem kötött!) S az, hogy nem vágott fejbe, korántsem jelenti azt, hogy nem gondolkodtatott el sok mindenen: érdekes módon elsősorban nem is az értelmiség követendő, de nem feltétlenül követett magatartásán, hanem Galilei szűkebb környezetének tagjaién, nemkülönben a hatalom képviselőién és a hatalomhoz törleszkedőkén. Még Ludovico Marsili (Ficza István) anyjáén is, aki színre sem lép, csak megemlítik. Ez azért valami!

Színház ez a javából!

„Brecht drámai életművétől – írta visszatekintőleg Molnár Gál Péter némi, Brechthez nagyon is illő derbséggel a Koldusopera Bárka-beli előadása kapcsán a Mozgó Világ 2006/7. számában – meszet köpött a honi közönség. A színházi szakma pedig pontos érzékkel egyetemlegesen undorodott. Elvette tőlük a könnyes szavakat, elvette a szép, barna, áldrámai hangot, a színpadi bőgést, a szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyeket. Okos, gondolkodó színészeket kívánt, gesztikus tőmondatokban fogalmazókat. … Egyedül a Koldusoperát bocsátották meg neki.”

Ezzel az egyetemleges undorral ment szembe annak idején Major Tamás. Koltai Tamás írta Majorral való beszélgetéseit monológgá formáló könyve (ILKV, 1986; ez Major halálának az éve is, élete hetvenhetedik esztendejében hunyt el) előszavában: „Pályájának utolsó másfél évtizede páratlan megújulás vagy inkább visszatalálás régi önmagához, a háború előtti renitens, kutató szellemiséghez. Eddigi »háziszerzői«, Shakespeare és Molière mellé végre manifesztálhatja magában a titkos Brecht-hívőt, és nagy kedvvel, bár változó eredménnyel veszi sorra az elidegenítő effektus mesterének darabjait. Mi több: Brecht kíméletlen, társadalmat analizáló kritikai pontosságát általános módszertani elvként érvényesíti más rendezéseiben is.” Koltai talán szűkre is szabta a „megújulás” intervallumát, hisz A vágóhidak Szent Johannája már 1968-ban, a Galilei élete, Bessenyei Ferenccel a címszerepben, még korábban, már 1962-ben színre került. Ez utóbbi előadásáról Walkó György így vélekedett a Nagyvilág 1962/5. számában: „A Nemzeti Színház Galileije az utolsó szövegváltozathoz és a Brecht-színház Budapesten is bemutatott előadásához igazodott. Tisztelettel ragaszkodott mintaképéhez, de nem másolt szolgai módon. Major Tamás rendezése budapestire hangolta át a berlini Galileit, s ez a darabnak inkább javára vált, mint kárára. A brechti dramaturgia »engedményei« a Galileiben menlevelet adtak az idehaza otthonos, konzervatívabb játékstílusnak, nem kényszerítették a művészeket járatlan utakra. […] Major Tamás szerencsésen oldotta fel Brecht színpadi koncepciójának ez esetben eléggé merev, sőt már-már steril intellektualizmusát. Mértéktartó ízléssel, de szabad utat engedett Galilei zabálós-vakaródzó érzékiségének és Virginia aggszűzi besavanyodásának.”

Nem akarnám persze Majort magányos hősnek láttatni; Walkó György az előbb idézett cikkben a kaposvári Csiky Gergely Színház Szilágyi Sándor (ő 1969-ben elhagyta a pályát) rendezte Svejk a második világháborúban és a budapesti Jókai Színház Kazimir Károly rendezte Állítsátok meg Arturo Uit! című előadásait is analizálja.

2016-os összevont nyári számában (7–9.) a Színház című folyóirat már Brecht-revival? címmel tett fel kérdéseket „néhány színházi embernek”, megállapítva, hogy „Az elmúlt két évtizedben a kortárs magyar színházban Brecht neve leginkább Zsótér Sándoréval forrt össze, most azonban darabjai egyre láthatóbbakká válnak…” (A kérdések: Beszélhetünk ma ezeknek a szövegeknek – [mármint a darabok szövegeinek DMI] – különös aktualitásáról? Nem mond-e ellent Brecht teoretikus munkásságának e drámák klasszikus értelemben vett adaptálása? Értő-éltető módon nyúl-e kortárs magyar színház Brecht drámai és/vagy elméleti örökségéhez? És mi érdekel ma minket Brechtből?) A megállapítás ellenére Kricsfalusi Beatrix ezzel kezdi a válaszát: „Bertolt Brecht kétségkívül nem tartozik a magyar színházakban gyakran és szívesen játszott szerzők közé…”

Borsi-Balogh Máté

(fotó: Horváth Judit)

Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Brecht az utóbbi időben jelen van a magyar színpadokon.

Most épp az Örkényén, ahol egyébként a színház megalakulása óta négy Brecht-premiert tartottak: A filléres operáét (rendező Bagossy László) 2004 novemberében, az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedéséét (Zsótér Sándor) 2009 októberében, A szecsuáni jó emberét (Mácsai Pál) 2021 novemberében és nemrég, 2024 októberében a Galilei életéét. Ami, ha jól számolom, a darab hatodik magyarországi bemutatója, Major után Ruszt József rendezte meg Debrecenben 1971-ben, Csiszár Imre Miskolcon 1987-ben, Zsótér Sándor Szegeden 2002-ben és Budapesten 2016-ban.

Nagyon fontosnak tartom, amit Nánay István írt 2016-ban Zsótér két előadásáról Törpe lelkek világában címmel a revizoronline.com oldalra: „Ma nem úgy fogalmazódik meg a tudós felelőssége, mint a dráma megírásának időszakában, 1938–43 között, vagy a hidegháború éveiben, illetve a mű berlini premierjekor, az emberiség egészét veszélyeztető atomfegyverkezés évtizedeiben. Változatlanul érvényes azonban a kutatás szabadságának, a megszerzett tudás közkinccsé tételének, a szabad és felelős véleménykimondásnak Brecht által kifejtett etikai követelménye. Zsótért főleg a kereső-kísérletező ember, az öntörvényű alkotó morális dilemmái érdekelhették és érdeklik: a megismerés belső parancsának következményei, a tudás átadásának vágya, a vállalható élet feltételei és lehetősége.”

Gondolom, nyolc esztendővel később hasonlók érdeklik Polgár Csabát és alkotótársait is, hisz öntörvényű alkotókként naponta élnek át morális dilemmákat. A dramaturg, Varga Zsófia szerkesztette műsorfüzetben épp Polgár Csaba említi az őt kérdező Torner Pankának a SZFE ügyét: a hatalom rendkívül magabiztos és arrogáns támadása sokaknál verte ki a biztosítékot. És nyilván kiváló alkalom volt a hűségnyilatkozatokra és a helyezkedésekre is.

Az előtérben Terhes Sándor és Borsi-Balogh Máté

(fotó: Horváth Judit)

Az Örkény előadásának egyik nagy, kettős vizuális trouvaille-a az Izsák Lilinek köszönhető díszlet és jelmez (díszlettervező-asszisztens Gergely-Farnos Lilla, jelmeztervező-asszisztens Frank Mónika), legalábbis ez a szándék. Mi tagadás, nálam nem jön be. Pedig az olvasópróba-demón (ha ennek találnának egy másik nevet, hálás lennék) és a nyílt próbán még a nagy sivatagokat, sőt az édenkertet is emlegették vele kapcsolatban… Nem, dehogy Galilei dolgozószobáit vagy a Vatikán termeit hiányolom! De ezek a sziklák számomra nem sziklásulnak, díszletelemek maradnak, amiket a díszletezők igen fáradságos munkával cipelnek be és ki. Így aztán a Für Anikó játszotta bíboros inkvizítor mondatát sem tudom értelmezni: „Az a szikla már nem kell, vigyétek ki!” Nem beszél sem a díszlet, sem a jelmez, legalábbis nekem nem mondanak semmit. Ha megerőltetem magam, sem tudom a Szaharát vagy a Góbi-sivatagot, a civilizáció előtti, ember nélküli természetet vizionálni, noha boldogan tenném, ám ebben nemhogy segítenének: megakadályoznak a jelmezek, a mai könnyed nyári viseletek. (Szegény Kerek Dávid szívja meg a legjobban, aki egy szál fürdőnadrágban Andrea Sarti.) Maximum egy strandot tudok látni, de mit keres Brecht darabja egy strandon? Most komolyan. És mit keres három majom ugyanitt?

Ez a három majom Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjéből került az Örkény színpadára. Ezt megint csak a demóról (vagy a nyílt próbáról) tudom, ha nem mentem volna el, nem tudnám. Bevallom, nem láttam Stanley Kubrick remekét; illetve most, e kritika írása közben, megnéztem. (Kellett volna látnom? Bizonyára. De annyi minden marad ki! Operai, sőt általában zenei műveltségem igen sokat köszönhet Pintér Béla előadásainak, amikben teljesen váratlanul komolyzenei motívumok csendülnek fel, teszem azt, Gregorio Allegri – Galilei-kortárs! – Misereréjéből; ezeknek aztán gyorsan utánanézek.)

Érteni vélem tehát a sziklákat és immár a majmokat (csimpánzok? gorillák? orangutánok?) is: van valaki, aki az idő egészében próbál gondolkodni és belekényszerül az emberi civilizáció 1564 és 1642 közti ketrecébe, ami oly igen hasonlatos a mi ketrecünkhöz (vagy fordítva), s aminek lényege kezdettől fogva az agresszió. Az erősebb majom közösül, bár ezt az előadás Galileije nem így mondaná. De muszáj ennek tudatosításához műsziklákat és műmajmokat cipelni az Örkény színpadára? Pláne, hogy az előadás majmai határozottan szelídek. Bár ébresztenek némi nosztalgiát, mert, mint a filmből kiderül, az emberiség hajnalán az agresszió sokkal nyíltabb, mondhatni őszintébb volt. A bíboros inkvizítor már olyan rafinált cinizmussal győzködi a pápát (Hajduk Károly), még Krisztus földi helytartójának hiúságát is játékba hozva, hogy az mintegy magától enged neki! „Nem lehet kiátkozni a tant, közben pedig használni a térképet” – érvel Őszentsége. „Mért ne? Mást nem tehetünk.” És később: „Az a maximum, hogy megmutatják neki az eszközöket.” „Az elég lesz, Szentatyám.”

És azért is berzenkedem a sziklák ellen, mert szerintem mára a nyilván nagyon heterogén színházi közönség jelentős része rég nem „könnyes szavak”-ra, nem „szép, barna, áldrámai hang”-ra, „szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyek”-re vágyik. Bizonyára akadnak ilyen nézők is, de azok nem az Örkénybe jönnek. A többség megtanult – ha nem is C2 szinten – egy komplexebb, sok nyelvjárásból épülő színházi nyelvet, ahogy veszi és nevetéssel honorálja a kivetítőn világító wonderful life–wonderful lie-váltásban rejlő poént is.

Kiváló ötlet viszont, hogy a firenzei pestisjárvány terjedéséről a színész végzettségű, ma rendőrségi szóvivőként dolgozó Gál Kristóf számol be egy tévéképernyőn, akit a széles nyilvánosság a COVID idején ismert meg. (Köszönet neki az üdítő öniróniáért.) A hatóságok láthatóan nem akarják megzavarni a köznyugalmat, sem most, sem akkor: „Elkülöníthető, egyedi esetekről beszélünk…” Persze! Elhitte ezt valaha valaki? És nem része-e ez az általános hülyítésnek, etetésnek?

És jó ötlet a műszak játékba hozása (Fedor Bálint, Gröger Ádám, Kondor Martin, Kovács Kevin, Molnár Armand, Szabó Balázs), a második részben fellépő zenekarnak is részben műszakiak a tagjai (Almási Tamás, Kiss Balázs, Petrik György, aki a szöveget is írta, Szél Attila). Jelenlétüknek ugyan nem tudok mélyebb értelmet tulajdonítani (bár Galilei többször is dicséri a kétkezi munkásokat), de mindig is nagyon tiszteltem a színházi háttéremberek munkáját. És most új oldalukról mutatkozhatnak meg. Ez a 10. jelenet, az eredetiben is zene szól. Igencsak ironikus az elhangzó dal (a pszichedelikus fények Oláh Attilának köszönhetők), többször is megkérdik benne: „Még nem akart közülünk senki / önmaga gazdája lenni?” Néhányan azért már akartak…

Mikor bemegyünk a nézőtérre, Borsi-Balogh Máté már ott sétálgat. Nem Galilei, csupán az a színész, aki mindjárt Galilei lesz. (Az előadás külsőségekben nem jelzi az idő múlását, de Galilei szerepét egy ponton Csuja Imre veszi át.) Labdázik velünk, egy teniszlabdával, ami pillanatok múlva a Földet fogja jelképezni, néhány emberhez odamegy és felolvas nekik ezt-azt, ha jól hallottam, K. úr történeteiből. Aztán megtelik a színpad, elkezdődik az előadás, bejön Sarti, Galilei házvezetőnője (Takács Nóra Diána), Virginia, a lánya (Gellért Dorottya m. v.) és Andrea, akit a fizikus igazi pedagógusi szenvedéllyel tanít. Mákszemnyi apróság, de rosszul viselem, hogy Sarti asszony megszólítása szinte mindig csak Sarti, ez nagyon udvariatlan. Ráadásul nem csupán egyszerű házvezetőnő, kiderül a pestis előli meneküléskor: „Galilei úr! Azonnal gyere! Őrült vagy!” És aztán ő is marad.

Máthé Zsolt, Józsa Bettina, Hajduk Károly, Ficza István és Für Anikó

(fotó: Horváth Judit)

Sarti (asszony) és Virginia immunisak Galilei tanaira. Virginia egy sarokban mormolja az üdvözlégyet, mikor apja az inkvizíció előtt áll. De mindketten kitartanak mellette. És akad még néhány híve, például Sagredo, a csillagász vagy Vanni, a vasöntő (mindkettő Terhes Sándor). Andrea azonban csalódik benne, rá se tud nézni. Ludovico Marsilinak (Ficza István) pedig mindig gyanús volt. Még Padovában ismeri meg őt és Virginiát, akivel egymásba is szeretnek, de csak az eljegyzésig jutnak. Édesanyja kívánságára jön Galileihez tanulni, valójában a lovak érdeklik. Aztán, valamikor a pestis és a Szent Hivatal Kopernikusz tanait illető döntése után, eltűnik, majd nyolc év múlva, most is az anyja kívánságára, felbukkan. Hisz Barberini emelkedik, mindjárt pápa lesz. És Galilei haverja! Galilei azonban, derül ki rögtön, változatlanul veszélyes após lenne. „…anyám és én az év háromnegyed részét campagnai birtokunkon töltjük és biztosíthatjuk, hogy parasztjainkat nem nyugtalanítják az ön értekezései a Jupiter holdjairól. Munkájuk nagyon nehéz. Az viszont megzavarhatná őket, ha megtudnák, hogy az egyház tanai elleni frivol támadások most már büntetlenül maradnak. Ezek a nyomorultak állatias helyzetükben mindent összekavarnak. Tényleg állatok. […] Ha a birtokra jönnek valami csekélység miatt panaszt emelni, anyám kénytelen a szemük láttára egy kutyát megkorbácsoltatni, egyedül ez képes rendre, fegyelemre és udvariasságra emlékeztetni őket.” És olykor magukat a parasztokat is megkorbácsolják, ismeri el Galilei kérdésére Marsili, aki nem a politikai vagy egyházi hatalom képviselője, nem is akar az lenni. De élvezni a hatalom teremtette és fenntartotta rendet, azt igen! És szemernyi kétsége sincs a parasztok állati mivolta és a velük való bánásmód helyessége felől. Egy percig sem maradhat tovább.

A 8. jelenetben a kis barát (Józsa Bettina) a szemünk előtt lesz Galilei híve, akit felkeres a dilemmáival. Az egyházi dekrétumot először nem tudja összeegyeztetni a Jupiter holdjaival, amiket a saját szemével látott. De aztán rájön, „Milyen veszélyeket rejt magában a gáttalan kutatás az emberiségre nézve”, fel is akar hagyni a csillagászattal. A szüleiről beszél, a nővéréről. Parasztok, egyszerű emberek Campagnában, tán épp Marsiliék birtokán. „Nem megy jól nekik, de balsorsukban mégis rejlik bizonyos rend.” És most megkérdezi: „Mit mondanának az én embereim, ha azt hallanák tőlem, hogy egy kis földgöröngyön élnek… Akkor mért szükséges, és miért jó, hogy tűrjék a nyomort, és beleegyezzenek.” A dekrétumból ő nemes anyai gondoskodást, hatalmas lelki jóságot olvas ki. Galilei megkérdezi tőle: „Ebben az országban mért az üres kamra a rend, mért a dolgozd magad halálra a törvény? […] A nyomor nem feltétele az erénynek, kedvesem.” És nem gondolja, hogy az igazság nélkülük, tudósok nélkül is diadalra jut. „Csak annyi igazság diadalmaskodik, amennyit mi diadalra viszünk. Az értelem győzelme csak az értelmes emberek győzelme lehet.” Ezért ő úgy érzi, ki kell kiabálnia, amit tud. Aztán nem kiabálja ki, az úszó testekre koncentrál. Azt is kijelenti, hogy „Aki nem ismeri az igazságot, az csak tökfej. De aki ismeri, és hazugságnak nevezi, az bűnöző.” Aztán…

A hatalom valódi képviselőit pedig csak és kizárólag a hatalom érdekli. Ha a hatalom inogni kezdene, aktivizálják magukat. A bíboros inkvizítornak is vannak kérdései, a pápát győzködi velük. Látja a veszélyt: „Többé ne a hitre alapítsuk az emberi társadalmat, hanem a kételyre? [...] Mi lenne abból, ha a gyarló, minden kicsapongásra hajló emberek már csak a saját értelmüknek hinnének, amit ez az őrült az egyetlen tekintélynek hirdet.” Az iskolában nem gondolkodni kell tanítani, hanem a cáfolhatatlan hittételeket sulykolni.

Kedvenc részem, amikor a szarkasztikus 4. jelenetben a firenzei udvar jeles képviselői megtekintik ugyan Galilei távcsövét, de véletlenül se néznek bele. A valóság senkit nem érdekel. A látszat fenntartása a fontos. A teológus (Hajduk Károly) és a matematikus (Ficza István) egymást nyugtatja az esetleges járvánnyal kapcsolatban, a filozófus (Für Anikó) teoretikus jellegű vitára vágyik („Függetlenül attól, hogy létezhetnek-e, azt kérdezem, szükség van-e ilyen csillagokra?”) Talán mert tudja, hogy „Az igazság lehetetlen helyzetbe juttathat minket.” A vendégeknek, sajnos, hamar menniük kell: kezdődik az udvari bál.

Ennyi a hatalom és a hatalom szolgálatába állt tudósok érdeklődése a valódi tudomány (és a valódi művészet) iránt. Persze, ha meg kell védeni a status quót s nem mellékesen önmaguk pozícióit benne, azonnal akcióba lendülnek.

Megmutatják Galileinek az eszközöket.

És ez valóban elég.

Ismeri az igazságot és hazugságnak nevezi.

Gondolhatnánk, magasztos indokai vannak. De nem. „Azért vontam vissza, mert féltem a testi fájdalomtól” – vallja be őszintén Andreának, amikor az sok évvel később meglátogatja Firenze melletti lakályos kis börtönében, ahol, már hetven felett, az inkvizíció foglyaként él.

Azt írtam, hogy Brechttel ellentétben Polgár Csaba és az előadás nem mond ítéletet Galilei felett. De mond ő maga: „Nekem mint tudósnak, egyedülálló lehetőségem volt. Az én időmben az asztronómia lehatolt a piacterekre. A mi tudományunk kétkedése elragadtatta az embereket. Kiragadták kezünkből a teleszkópot és ráirányították kínzóikra. Ilyen különleges körülmények között egyetlen ember állhatatossága megrendítette volna a világot. […] Ahogy most áll, a legtöbb, ami remélhető, hogy jön a találékony törpék nemzedéke, akiket bármire fel lehet bérelni.” És ha ez kevés lenne, expressis verbis leszögezi: „Elárultam a mesterségemet.”

Brecht maga így ír Munkanaplójában, a szórólap is idézi: „galilei [Brecht az Arbeitsjournalban dacosan fittyet hány a helyesírási szabályoknak, D. M. I. ] nemcsak önmagát mint személyt rombolta le, hanem tudományos munkájának legértékesebb részét is. […] a tulajdonképpeni haladást dobta oda koncul, amikor visszavonta nézeteit, cserbenhagyta a népet…”

Nem tudom, nem tudom. (Azt se, hogy az asztronómia tényleg lehatolt-e a piacterekre. Nem szokott.) Galilei nem akarta, hogy megkínozzák, nem akart börtönbe kerülni, még kevésbé akart meghalni. Nem akart hős lenni. Ezek szerintem respektálható érvek. Vannak visszautasíthatatlan ajánlatok. A gerinc nem csak törik: töretik is. Sokkal kicsinyesebb behódolásokat látunk. És sokkal nagyobb, önkéntes árulásoknak vagyunk tanúi. Galileit az előadásban mindenesetre haláláig gyötri a lelkiismerete, ha befejezte is a Discorsit, amit most odaad Andreának: csempéssze külföldre. Ám nem fogadja el volt tanítványa kinyújtott kezét: úgy érzi, nem fogadhatja el. Csuja Imre bizony megrendítő ebben a jelenetben.

Naponta felmerülő kérdés persze, mit tegyünk, mit válaszoljunk, hogyan döntsünk egy adott helyzetben. Tanárként, újságíróként, színészként, vezetőként, állampolgárként. És korántsem mindegy, miként döntünk. A tisztességnek és a tisztességtelenségnek azért elég pontosak a körvonalai.

Van egy senki által nem ismert Karinthy Frigyes-vers, az Ezerhatszázharminchárom június 22. Galilei levele az unokájának, távoli utódjának. Így zárul:

„Pajtás hát persze mozog a Föld

De nem nekem ám s teneked se csak a kapzsi pimasznak

A tökfejnek aki vígan száguld vele s el se hiszi

Bár állana meg és dőlne dugába és omlana össze...“

Az utolsó percekben a mesterséges intelli-gencia generálta géphangon, ami felkonferál-ta az egyes jeleneteket (kit hallottunk?), ezt halljuk:

Emberek, véssétek eszetekbe a végét

A tudás átmenekül a határon.

Őrizzétek hát a tudomány fényét

Használjátok és ne kihasználjátok

Nehogy egy tűzzuhatag

Egyszer még elhamvasszon minket mind.

Igen, minket mind.

Ez az előadásból kihúzott 15. jelenet elejéről való. E néhány sort meg akarták menteni. Fontosak is. Hisz reális veszélyről szólnak. Meglehet, a majmok a hatalom átvételére készülnek.

Magyari Imre