Hatvan év három rendezéséről − London, Kaposvár, Miskolc

Peter Weiss drámájának szokatlanul hosszú címét – Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elme-gyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában (Görgey Gábor fordítása, 1963) – többnyire rövidíteni szokták, Marat/Sade-nak aposztrofálják.

Kíváncsian vártam áprilisi bemutatóját a Miskolci Nemzeti Színházban Rusznyák Gábor rendezésében, Gergye Krisztián koreográfiájával, mivel két korábbi nagy élményem fűződik a darab egymástól teljesen különböző két nagy előadásához, Peter Brooknak a Royal Shakespeare Company előadása alapján készült filmjéhez és az Ács János rendezte emblematikus kaposvári előadáshoz.

Peter Weiss drámáját először 1964-ben vitték színre: cselekménye a charentoni elmegyógyintézetben játszódik, ahol az oda száműzött De Sade márki 1808. július 13-án, 15 évvel Marat meggyilkolása után, ápolt társaival színre viszi a forradalmat, azaz Marat utolsó óráit. A cselekményben előrevetítik, amit a közönség is tud, hogy Charlotte Corday a fürdőkádban meg fogja gyilkolni a forradalmárt, addig azonban a természet közönyének és mozdulatlanságának vízióját képviselő De Sade, illetve a változásba és a forradalomba vetett hitet képviselő Marat súlyos vitát folytat.

Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A Marat/Sade tézisdráma, a hatvanas évek nagy társadalmi változásai közepette politikáról, hatalomról és elnyomásról szólt, és a brechti elidegenítő effektus is erőteljesen érvényesül benne. Susan Sontag elemzése szerint a két főhős vitájában De Sade-nak mint darabbeli rendezőnek nagyobb esélye lehet nézetei elfogadtatására. A gondolkodó és az elvakult forradalmár vitája kapcsán a bukásra ítélt forradalom, az „ápoltakat” érő erőszak, manipuláció kerül a középpontba. A cselekmény a zárt világban élő emberek számára a szabadság kérdését veti fel, miközben a forradalmat, a történelmi felfordulást, a káoszt, az elszabaduló ösztönöket, az erőszakot is illusztrálja. Az előadásra Coulmier igazgató a feleségét és lányát is elviszi, ők lesznek a színház a színházban előadás nézői, de a cselekmény részesei is, miközben a forradalmi hév hatására a szereplők nem egyszer kicsúsznak a szigorú kontroll alól. Coulmier az intézményi erőszak ellenében a megváltozott időkre hivatkozik, a boldog napóleoni jelenre, amelyben minden másképp van – miközben az előadás éppen ennek ellenkezőjét jelzi.

A játékban egyszerre jelenik meg az Antonin Artaud féle kegyetlen színház, valamint az éppenséggel a racionalitásra építő brechti politikai színház, ez utóbbira rímelnek a cselekményt meg-megszakító songok, illetve a darab Kikiáltójának szerepköre.

A drámát napjainkig világszerte játsszák, és a hozzá komponált songok (magyarul a darab fordítója, Görgey Gábor mellett a kaposvári előadásban Eörsi István is közreműködött ezek fordításában) nagyban hozzájárulnak az eredetileg meglehetősen elvont, filozofáló mű szórakoztató jellegéhez.

Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Peter Brook Marat/Sade előadása (1964) alapján készült filmjét (1967) felejthetetlen színészek fantasztikus előadásában, dikciójával láthattuk, Charlotte Cordayt Glenda Jackson alakította. Artaud és Brecht hatásának különös elegye kitűnt rendkívüli újszerűségével 
a rendezésben. Az előadás rekonstruálta az elmegyógyintézet vízkúra termét, ahol az ápoltak és az őket kordában tartó ápolók összegyűltek a szintén az intézetbe zárt De Sade márki által írott és rendezett előadásra, amely De Sade és Marat vitája köré összpontosult. Egy kritikus szerint Brook rendezése sokkoló taktika és analitikus nyugalom szélsőségei között mozgott.

A színház a színházban szerkezetében De Sade nihilizmusával, tagadásával manipulálta is a szereplőket, végül a betegek elfojtott szabadságvágya, ösztönei, szexuális kielégítet-lenségük nem egyszerűen az önkény elleni lázadásba, hanem – részben az eredeti drámának megfelelően – orgiába torkollott. Foglyul ejtették az intézet igazgatóját, valamint az előadást szintén szemlélni érkezett feleségét és lányát. Az ápoltak kezdtek felkapaszkodni a színpadot a nézőtértől elválasztó rácsra, majd hirtelen, sokkoló lezárással minden elsötétült, s a vásznon megjelent az előadás hosszú címének felirata a közreműködőkkel.

A filmet a 70-es évek első felében láthattuk Budapesten. Brook akkori társulatát, a Royal Shakespeare Companyt élőben is megismerhettük a fehér dobozszerű térben Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának „felnőtt kalandpályán játszódó, trapézokkal, gólyalábasokkal és forgó tányérokkal” megjelenített előadása révén. A fantasztikus előadást Londonban láttam 1971-ben, de a társulat hamarosan Budapestre is elérkezett, és Brook varázsa, az új színházról vallott felfogása egy generáció színházról való gondolkodását befolyásolta, s 1973-ban már Magyarországon is megjelent színházelméleti munkája, Az üres tér (ford.: Koós Anna).

Nálunk a darabot nagy sikerrel adta elő 1966-ban a Nemzeti Színház, Marton Endre rendezésében, amelyben Marat Kálmán György, Corday Váradi Hédi volt. A Kaposvári Színház Ács János által rendezett bemutatója 1981. december 4-én volt. Nem sokkal utána, sok más színházrajongóhoz hasonlóan, Kaposvárott láttam az előadást, majd másodszor is ugyanott, a mintegy tízéves sikersorozat után az 1989-es felújítást, történelmileg a Kádár-rendszer végén. Mind.két alkalommal megrendítő élmény volt 
a kiemelkedő együttes igazi ensemble játéka. 
A zömmel hétköznapi öltözéket viselő szereplők autonóm személyiségek voltak, a rájuk vigyázó ápolók, egy férfi és egy nő, rendőr egyenruhát viseltek, és csak a legsúlyosabb kilengéseknél avatkoztak közbe. Nézőkként teljességgel azonosultunk a zárt világgal, az ápoltakkal, a rendezés a hangsúlyt nem a betegekre, konkrét kínzásokra, a fizikai elnyomásra helyezte, hanem egy társadalmi szabadságvágyra. Az előadást a kádári konszolidáció, a puha diktatúra szimbolikus ábrázolásaként, a forradalom bukásaként értelmeztük, egyenes utalásként 1956-ra, hiszen az előadás végén a színpad hátterében a függönyön a Corvin köz képe jelent meg, miközben a De Sade (Jordán Tamás) rendezte előadás valamennyi szereplője elbukva feküdt a színpadon, kivéve a Kikiáltót (Máté Gábor), aki szintén utcai ruhát viselt – ez is hozzájárult az előadás befejezésének igen erős üzenetéhez –, és elcsukló sírással szorított kezében egy macskakövet. Mellékesen az akkori macskakő számunkra az 1968-as párizsi diáklázadásra is utalhatott.

Coulmier, az intézet igazgatója (Csernák Árpád) a rendszer tipikus káderét testesítette meg. A paródia a családjára is kiterjedt, felesége primitív, akkori újgazdagnak tűnő szereplő volt, aki – akárcsak lányuk – semmit nem értett abból, ami körülötte történt, olyannyira, hogy az ápoltak lelkesedése is magával ragadta mindhármukat.

Marat (Lukáts Andor) és De Sade a szerzői utasításoktól eltérően hasonló korúak voltak és a cselekményben hasonló súllyal szerepeltek. Charlotte Corday Pogány Judit, Simonne Evrard Lázár Kati, Dupperet Bezerédi Zoltán, Jacques Roux Karácsony Tamás volt. A négy énekes (Csákányi Eszter, Czakó Klára, Gőz István, Gyuricza István) songokkal tarkított betétjeikkel a brechti színház, illetve a commedia dell’arte hagyományai alapján, de egy újfajta, nagyon mozgalmas, fizikai színházat képviselt. Ha Brook szereplői betegségükből adódóan némelykor bábszerűek voltak, Ács rendezésében tragikumukat történelmi helyzetük adta, így az előadás által használt jelképek, a történelmi, politikai utalások hangsúlyossá váltak.

Az előadás tévéváltozatának közvetítésekor a beszélgetésben Görgey Gábor az „őrületesen megélt előadás” kelet-európaiságát emelte ki, a társadalom rettenetes kiábrándultságát. Ács János szerint „a világ jobbításának vízióját nem lehet elfelejteni”, Jordán Tamás a színház szerepét hangsúlyozta, mint mondta, „a színházban létrejött valami, létre kellett jönnie egy nagy előadásnak.” Valóban, évtizedek múltán is meghatottan emlékezünk rá, és újranézve a felvételt, még mindig érzem erős hatását. E néhány sor legyen egyúttal megemlékezés Ács Jánosról is, halálának tizedik évfordulóján.

A Miskolci Nemzeti Színház ez év áprilisában mutatta be a darabot, Rusznyák Gábor rendezésében. Természetesen ez más előadás, mint a korábbiak – de ezt is vártuk tőle, hiszen a kor is, a mai színház is más. Mint Rusznyák Gábor mondja, örömmel választotta a darabot, melyet korábban Kaposvárott már megrendezett színészhallgatókkal, annál is inkább, mert zenés színházként közelíthetett hozzá. Mint mondja: „Totális színház ez egy forradalomról, annak természetéről, gátakról és a gátlástalanságról... dalokkal, egy elmegyógyintézetben.”

A hangsúlyt a rendező ott látja, „ahogyan az ápoltakra hatnak a »szerepeik«, illetve a téma, az eljátszott darab, s azon keresztül viszonyuk a bezártsággal, a saját szabadságvágyukkal. […] Egy effektíve bezárt létben beszélnek valakik a szabadság-vágyról.” Érdekes módon nem csak az ápolók (egy férfi és egy nő katonaruhában, bár felemás módon a nőn kalap van, igaz, pisztolytáska is), de az igazgatón kívül egy a közönség számára láthatatlan, a színpad fölött figyelő személyiség is kontrollálja az előadást, a kontrollálókat. A rendezés fontos egzisztenciális problémák kifejtése mellett igen gyors ritmusú és szórakoztató, Gergye Krisztián koreográfus közreműködésének köszönhetően mozgásszínházként is igen érdekes. De Sade Harsányi Attila, Marat Rózsa Krisztián, Corday Mészöly Anna, Kikiáltó Bodoky Márk, Coulmier Salat Lehel, Dupperet Feczesin Kristóf, Jacques Roux Lajos András, Evrard Varga Andrea, Kukuriku Tóth Dominik, Popó Börcsök Olivér, Kokó Seres Ildikó, Rozi Havasi Renáta.

A De Sade-féle színházi előadás végeztével az Igazgató elmondja hazug hurráoptimista beszédét, közben a felettes térből a megfigyelő eltávozott, a háttérben pedig megjelenik Napoleonnak, a diktatúra megtestesítőjének képe. Az „ápoltak” a jelmezeik helyett visszaveszik kórházi zubbonyaikat, majd szorosan összezártan, szinte festmény csoportképére emlékeztetően búcsúznak el.

Egy jelentős társulat fontos totális színháza egy zavaros korról, a kiszolgáltatottságból, az elzártságból való reménytelen kitörésről.

Három emlékezetes üzenet a színházról, a korról, a társadalomról.

Fried Ilona

Friedrich Schiller – Sándor Júlia – Nagy Péter István: Stuart Mária – Stúdió K Színház

Schiller instrukciója szerint a darab elején Máriát lefátyolozva, feszülettel a kezében, kísérete egyik tagjának társaságában látjuk 
a kastélyban, amelyet nem szabad elhagynia. A Stúdió K színpadának metszően hideg fényű fekete terében egy ingre vetkőztetett fiatal nő (Pallagi Melitta), akárcsak valami sutba hajított marionettbábú, össze-csukló tagokkal lóg-himbálózik egy kampóra akasztott hevederben (díszlet- és jelmeztervező: Schnábel Zita). A hőfogó fóliacsíkokkal elfüggönyözhető helyiség 
egy rossz kinézetű börtöncellánál is hideglelősebb helyszín: alkalmilag kialakított kínzókamra és kivégzőhely, mikor mire van szükség. Talán valamilyen élelmiszeripari raktár félreeső részét hasznosították ekként, az átalakítása nagy valószínűséggel még nem fejeződött be, hiszen a börtönőrök vászon munkásoverállt vagy nejlon kezeslábast és munkavédelmi sisakot viselnek, a történet előrehaladtával pedig szerszámgépek kerülnek elő a cselekmény megkívánta funkciókban. 
(A szórólapon látható kép vágóhidat ábrázol, és az előadásismertető a politikai érvényesülés mészárszékét említi – számomra azonban ez a metafora túl direkt, amit a színpadkép megenged ugyan, de szerencsére nem forszíroz.) A rideg teret Matisz Flóra Lili kórusfeldolgozásai szembesítik a középkori egyházi zenék vagy a koraújkori táncdallamok világával, szavakban megfogalmazhatatlan hatású zsigeri vonzást-taszítást váltakoztatva.

Nagypál Gábor és Homonnai Katalin (fotó: Dömölky Dániel)

A Nagy Péter István rendezte előadás első pár perce alapján kétségünk sem lehet – és aki látta a rendező Don Carlosát a Radnóti Színházban, annak ez már nem is meglepetés –: a történelem és az abból kiinduló romantikus remekmű igazságai keményen kor- és testközelből fognak megszólítani bennünket. Fentebb, írásom címe alatt a színlaptól némileg eltérően – de szándékom szerint méltányosabban – szerepelnek az előadás alapjául szolgáló szövegkönyv alkotói. A színlap címsorában ugyanis csak az eredeti szerző neve olvasható, miközben a továbbiak is meghatározó jelentőségűek az előadás szempontjából: „Kálnoky László fordítása alapján a szövegkönyvet készítette Sándor Júlia és Nagy Péter István”. A dramaturg és a rendező kiváló szövegkönyvéből nagyszerű előadás bomlik ki, amelyben mindvégig feszesen összekapaszkodik szó és akció, nyelvezet és szituáció.

„Menekültként léptem Anglia földjére. Oltalmat kértem, de bebörtönöztek.” „Jaj a szegény áldozatnak, ha ugyanaz a száj mondja ki a törvényt és az ítéletet.” „Ha olyan szigorúan bánnak velem az angol jog szerint, amíg ellenem szól, miért kerülik meg ugyanazt a törvényt, amikor engem véd?” „Ha a jog ebben az országban nem lenne a hatalom kurvája…” – csak néhány részlet Mária szövegéből, amelyek a szavak szintjén a korabeli Angliáról beszélnek ugyan, de egyúttal áthallásos értelmezési tartományokat is megnyitnak. Nem tolakodóan, de ahhoz éppen elég markánsan, hogy fenntartsák a nem elsősorban a történelemkönyveknek szóló nézői érdeklődést. A fentebbi idézetek (is) Schillert és Kálnokyt tartalmaznak, és nem is csak nyomokban. Az átírók úgy készítették el a veretes és terjedelmes verses dráma tömör és prózában megszólaló modern változatát, hogy a legfontosabb gondolatait, helyzeteit és jellemeit megtartották, olykor szó szerinti átvétellel, máskor hűtlenebbül hűségesen az eredetihez. Húztak (nagyon sokat), a szerepeknek is csak mintegy a harmadát tartották meg, és átcsoportosítottak vagy kisebb-nagyobb mértékben átfogalmaztak szövegrészeket. Mindemiatt hangsúlyosabbá válnak mondatok, koncentráltabbá helyzetek, aktuálisabbá kérdések – anélkül, hogy bár-miben is erőszakot tennének a szerzőn, vagy didaktikus gesztusokkal fordulnának a nézők felé. Csontszikár szöveg született, kiélezett helyzetekkel és feszes dialógusokkal.

Pallagi Melitta és Fodor Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

Önálló tanulmányt érdemelne az eredeti és az új változat összehasonlító elemzése, és ezen belül számos vonatkozás külön is vizsgálat tárgya lehetne (például az, hogy a szereplők hogyan váltogatják egymás között a tegezést-magázást akár pár mondaton belül is). Egyetlen illusztráció az ilyen volt, ilyen lett témájában: Mária mondatai szinte vádbeszéddé élesednek a megtapasztalt súlyos eljárásjogi vétséggel kapcsolatban. Schillernél: „Elmúlt már egy keserves, hosszú hónap, | Mióta a negyven királyi biztos | Rám tört e kastélyban, korlátokat | Állíttatott, s illetlen gyorsasággal, | Váratlanul, védő segélye nélkül | Egy sose-hallott bíróság elé vitt, | Hol körmönfont, súlyos vádpontok ellen | Nekem, aki döbbent és kába voltam, | Emlékezetből kellett védekezni.” Az előadásban: „Egy sereg ismeretlen férfi rám törte az ajtót, erőszakkal elhurcoltak valahova, ott felsorakoztak velem szemben negyvenen, és megvádoltak összeesküvéssel. Én meg ott álltam kiszolgáltatva egy sose hallott bíróságnak, és a hamis vádjaikkal szemben védő nélkül kellett védekeznem.”

A szikárság és feszesség nemcsak a szövegkönyv sajátja, hanem a sodró lendületű, nagyon intenzív előadásé is. A produkció úgy tartja mind-végig szorosan fogva a figyelmünket, hogy (még ha az iskolában nem voltunk is eminensek történelemből) valószínűleg mindannyian előre tudjuk: a történet – Erzsébet és udvartartása hatalombiztosító akciójaként – Mária halálával fog végződni. Nyolc remek színész dolgozza ki nagyon aprólékosan, hogy a helyzetek és a karakterek, ahol csak lehet, ne érződjenek fekete-fehérnek. Egyetlen pillanatig sem kétséges ugyan, hogy ki az áldozat, és kinek áll érdekében, hogy így alakuljon a történet – de láthatjuk-élhetjük mindkét oldal feltehető vagy valóságos gyarlóságait és feltételezhető vagy valódi igazságait.

Pallagi Melitta és Kaszás Gergő (fotó: Dömölky Dániel)

Pallagi Melitta szebb napokat látott Stuart Máriája minden hiúságát – ha volt – feladta, belső tartását viszont erősen őrzi. Kétségbeesett és elszánt, de nem mentegetőzik és nem támad. Szavainak, amelyekkel elutasítja az ellene felhozott vádakat, hitelük van. Ha nem volt is vérmes trónkövetelő, talán férfifaló szuka lett volna? Valószínűleg csak túl szép volt és túl boldogtalan – de hihetően kevésbé bűnös, mint amennyire szerencsétlen sorsú. Erzsébet (Homonnai Katalin) ezzel szemben most is gyönyörű és lenyűgözően elegáns; semmi oka nem volna rá, hogy húga híres vonzerejére irigykedjen. Feltűnő parókája, vörös rúzsa, lakk tűsarkúja már önmagában is arra vall, hogy nem egy világi hívságoktól tartózkodó, a magánéletét a magas hivatal oltárán feláldozó nő áll előttünk. Látjuk erotikusan fűtött szerelmesnek és kételyekkel vívódó politikusnak; a szűz királynő magára vett szerepe azonban hidegséget és magabiztosságot követel.

Kaszás Gergő a Stuart Mária előadásában, Stúdió K Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Ez utóbbit udvarának nagybani játékosai sietnek alátenni. Kaszás Gergő fagyos arcú Burleigh-je cinikus manipulátor a királynő mögé bújva: okos, meggyőződéses és gátlástalan. A népre hivatkozik, de az emberek érdeklik nyilván a legutolsósorban. Rideg tekintetű, pattogó beszédű intrikus, az egyetlen szereplő, akinek jelleme nem tűr árnyalatokat. Gátlásokat a sármos Leicester (Nagypál Gábor) sem ismer: szerelmet árul és von meg, és csak egy célja van, hogy a királynő végre férjül vegye. Olyan mesterien taktikázik Mária és Erzsébet között, hogy nézőként néha már-már mi is elbizonytalanodunk, mikor is hihetünk neki valójában. Leginkább persze: semmikor. Bukásán mégsem (kár)örvendünk, a macsótekintetében megvillanó rettegés szánandóvá teszi.

A másik nagy stratéga Mortimer, akinek kanyargós játszmáiba olykor szintén hajlamosak lehetünk belegabalyodni. Samudovszky Adrian az egyik legszerethetőbb karaktert formálja meg a férfiak sorában, aki nagy energiákkal harcol Máriáért. De tragikus sors vár rá: először belezakkan vállalt szerepébe, és se szó, se beszéd, megerőszakolja a kikötözött rabot, majd kelepcébe kerülve nem marad más kiútja, mint az öngyilkosság. A másik szeretni való figura Fodor Tamás halk szavú, mosolyos Talbotja, aki – a felbolydult hatalmi méhkasból egyedüliként – mint-ha csak egy bölcs, jószándékú idős rokon lenne, józanságra, emberségre próbálja inteni Erzsébetet. (További színeket adnak az emberpalettához a két-két figurát vivő mellékszereplők, Spilák Lajos és Lovas Dániel megjelenései is.)

Aztán – akarja-e igazán Erzsébet vagy sem, maga sem képes megítélni – megtörténik a kivégzés: a vészterhes raktári tér egyik zugából előkerül egy hőlégfúvó, és Mária fehér ingét apránként vörös permettel vonja be. (A tettért egy balek, a Samudovszky Adrian játszotta Davison lesz a gyalogáldozat.) De Mária ellenfeleinek diadala elmarad. Az udvar szétszéled. Erzsébet több méteres magasságba emelkedik egy hidraulikus szerkezet segítségével (amely a korábbiakban többféle szerepet is kapott, de elsősorban a királyi trónt jelenítette meg). Életveszélyes helyzet: fejedelmi tűsarkújában, szálfaegyenesen, magabiztosan kell kitartania a kapaszkodó és védőkorlát nélküli, alig pár arasznyi felületen. Arca rezzenéstelen. Nem tudni, mire gondol.

Dömötör Adrienne

Az Artpool Művészetkutató Központ 1979-től

A mesterséges intelligencia, de ha az nem, akkor a számítógép világa egyre inkább leveszi vállunkról a gondolkodás és a cselekvés terhét. Ajánlataival, sablonjaival keretet szab. Nem is olyan régen még az ember használta az eszközt, most pedig az eszköz az embert, észrevétlenül. Sajnos, nem mindenki bosszankodik a gép által befejezett mondatokon, a kínált formákon. Igen, ez a XXI. század, a Z generáció elfogadja ezt a világot, nem érzékeli, hogy használják, hogy sorvasztják elméjét, érzékeit.

Egyedül az ember képes művészi alkotásra, s nem lenne jó, ha ezt át akarná venni valami más. Az alkotó ember „öntörténiesít” (Guglielmo Achille Cavellini, 1914‒2014). És máris ott vagyunk az Artpoolnál. A művész partizán, nem tömegharcos (Lukács György), ennek összes kellemetlenségével. Hogy ne menjünk időben nagyon messzire, a XX. századi avantgárd is csak erről szólt. A művész pedig minden korban öntörténiesít. Így tett Galántai György is (született 1941-ben), aki 1967-ben végzett a Képzőművészeti Főiskola festő szakán, de először vasszobrokat készített, majd egyre jobban elutasította a hagyományos műtárgykészítést, és a konceptuális tárgyak, a mozgó és hangzó szobrok, a performansz, a multimédia installáció, a fluxus, a mail art felé fordult. 1968-ban a katolikus egyháztól tizenöt évre kibérelte a teljesen elhanyagolt Balatonboglári Kék kápolnát, helyrehozatta, műtermet alakított ki benne, és 1970-től 1973-ig nyaranta koncertekkel, előadásokkal, filmvetítésekkel, performanceokkal, underground kiállítási helyszínként működtette. Elég oktondi formában vetettek véget ennek. Sok-sok marhaság elhangzott-elhangzik a rendszerváltozás előtti időkről. 
A retorziók ellenére a szabadság foka nagyobb volt, mint ma, s máshogy is működött. 
A hatalom támogatott, tűrt és tiltott. Három év után a Kápolnatárlatnak is vége lett, de Galántai György alkotókedvét a meg-aláztatások ellenére ez nem szegte.

Galántai György (fotó: Józsa Ágnes)

Klaniczay Júlia (fotó: Józsa Ágnes)

Az Artpool a Kápolnatárlat hagyományára, „az aktív archívum” koncepcióra épült. Az aktív archívum olyan élő intézmény, amely organikus és nyitott vagy aktivista művészeti tevékenységként is értelmezhető. Megszületett 1979-ben, és 1980-ban nagy tömegeket vonzott a Galántaival jó kapcsolatot tartó olasz művész, Cavellini vonzó kiállítása az Artpool szervezésében a Hősök terén. Itt volt látható az Hommage à Vera Muchina, amelyet Klaniczay Juli és Galántai György a tér Gábriel angyalának védőszárnyai alatt mutatott be.

Az Artpool a hagyományos műtárgyízlést elutasító fluxus, a konceptuális tárgyak, a folyamatosan működő alkotószellemű terek létrehozásában látta művészeti feladatát. Galántai György társa ebben Klaniczay Júlia, a feleség, aki kezdetektől fogva nemcsak tá-mogatta, hanem 2020-ig ő volt az Artpool vezetője, az Artpool-kiadványok szerkesztője, cikkeinek szerzője, s kutatja azóta is a 70-es, 80-as évek alternatív művészeti eseményeit és formáit.

Az Artpool tevékenységét a hivatalosság nem támogatta, viszont egyre többen értékelték. 1982-ben volt a „Mindenki mindenkivel – pecsét-akció” kiállítás az FMK-ban, s az év áprilisában a World Art Post című nemzetközi művészbélyeg kiállítás, amelyen harmincöt ország ötszázötven művésze vett részt a kortárs magyar avantgárd akkori Mekkájában, 
a Molnár Éva vezette Fészek Művészklub Galériában.

Galántai György performansz: Hommage à Vera Muhina – Klaniczay Júlia és G. A. Cavellini

Az Artpool küldetése a konceptuális és fluxusművészeti gyökerekből táplálkozó magyarországi és nemzetközi képzőművészeti gyakorlatok dokumentálása, archiválása, feldolgozása és bemutatása, különös tekintettel az experimentális tendenciákra és médiumokra. A Központ az 1960-as évektől megjelenő új művészeti mozgalmaknak, irányzatoknak, törekvéseknek, köztük az ún. nem hivatalos művészeti törekvéseknek (underground, szamizdat) egyedülálló dokumentumgyűjteménye. A digitalizált videó- és hanganyagban csaknem hétezer-ötszáz művész, művészcsoport, intézmény kutatható. Az Artpool a benne fellelhető dokumentumokkal és művekkel ideális kutatóhely egy korszak szellemi mozgásainak megismerésére. Az archívumban levelezések, műleírások, jegyzetek, vázlatok, tervek, ötletek, interjúk, írások, művek, fotódokumentumok, katalógusok, meghívók, plakátok, bibliográfiák, kronológiák, monográfiák, folyóiratok, diagramok, portfóliók, videó- és hanganyagok találhatóak nagy számban.

Az intézmény először underground, majd huszonöt évnyi nonprofit működést követően kiderült, hogy így nem tud hosszú távon megmaradni. Magyarországon ugyanis nem alakult ki egy olyan rendszer, ami lehetővé tenné a   nonprofit kulturális intézmények tartós fennmaradását és finanszírozását. A feltétel az lett volna, hogy több éves, legalább három-ötéves pályázatokat lehessen benyújtani és azokat meghosszabbítani, hogy ami életerős és jó, az fennmaradhasson. 2005 tájára nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen, akkorra viszont az Artpool már olyan hatalmas gyűjteménnyé gyarapodott, hogy az alapítók úgy érezték, kötelességük ezt fenntartani. A kor lenyomatát őrizték hitelesen, s ezért óriási kompromisszumokkal, de megoldást kerestek a gyűjtemény érdekében. Fontosnak tartották, hogy ne csak megőrződjön, de hozzáférhető és kutatható legyen. Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy művészeti projektként maradjon fenn, egy aktív archívumként, amely azzal, hogy működik és a múltat dokumentálja, hozzáférhetővé és megismerhetővé teszi, egyúttal folyamatosan jelen is van, sőt, kérdéseket tesz fel, azokra válaszokat kap, 
s ezek dokumentumait is folyamatosan be-
építi az archívumba. Ez azonban az alapító művészek energiájától függő dolog, ezért ezt nem sikerült elérni, de azt igen, hogy fennmaradjon és hozzáférhető legyen.

Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy állami intézményt kell találni, mert hazánkban csak azok maradhatnak fenn hosszabb távon. A Szépművészeti Múzeum vezetése, dr. Baán Lászlóval az élen, hajlandóságot mutatott arra, hogy az Artpoolt befogadja. Az előzménye ennek az volt, hogy még 1987-ben a Szépművészetiben rendezték az első művészbélyeg – mail art kiállítást (Geskó Judit érdeme), s 2007-ben a húszéves évfordulóra is itt rendezhettek újból bemutatót.

A csatlakozás az utolsó utáni pillanatban, 2015-ben következett be, ami garanciát jelenthet arra, hogy a gyűjtemény fennmarad és hozzáférhető. Ezután hat évig még a Liszt Ferenc téren működtek, de már felvehettek munkatársakat, s ezzel párhuzamosan indult el egy Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) szervezésének projektje. A Szabolcs utcai kórház épületeinek átalakításával 2021-ben megszületett a hely-szín, a kutatóintézet a Szépművészeti Múzeum egyik főosztálya lett, az Artpool pedig ennek egy osztálya.

Kelet-Európában az alternatív jellegű intézmények sora nem élte túl a társadalmi változások okozta megpróbáltatásokat, Nyugaton pedig az informatikai átalakulást. Az Artpool ezeket az akadályokat szerencsésen vette. Az is hozzájárult ehhez, hogy az alapítókat, Galántai Györgyöt és Klaniczay Júliát már régóta foglalkoztatta, hogyan tudnák átadni azt a fajta szellemiséget, amit képviselnek. A generációváltással meg-változnak a szempontok és a preferenciák. Eddig Galántai György volt a kiállítások kurátora. Ideája a művészeti kutatás, a Kapolcsi nyári fesztivál tíz napja alatt a még mindig releváns kérdéseket fölvető művészeti és társadalmi problémákra adott művészeti válaszok az ő keze alatt teljesedhetnek ki. A Közép-Európai Művészettörténeti Kutató-központ keretei között működő, új vezetésű Artpoolnak pedig kötelessége bemutatni a gyűjteményt, felkelteni iránta az érdeklődést.

Ezért született meg a Fanzin-anatómia – zenei és politikai témájú magyar alternatív kiadványok az Artpool gyűjteményéből című kiállítás, amely szeptember 19-ig még látható. Sokféle kiállításra nyílik még lehetőség, hiszen a gyűjteményben körülbelül nyolcszáz folyóméternyi anyag található a fluxus, a mail-art, a művészkönyv, művészbélyeg, művészképeslapok, művészpénzek, a performance-művészet, az installáció témáiban, amelyek a magyar neoavantgárd nemhivatalos művészetének alkotásai s megújuló formái. A kezdetektől szempont volt, hogy az anyag hozzáférhető legyen, s az alapítók nemcsak a digitalizálásban voltak elsők, de 1995-ben már önálló weblapot is indítottak. Sok művész alkot ma már digitális formában. Hogy az így született művek hogyan fognak megmaradni, az már egy új probléma. Az Artpoolban a kezdetektől mindenképpen kinyomtatják a műveket, hogy megmaradjanak.

Galántai György és Klaniczay Júlia ma már tanácsadóként és konzulensként önzetlenül segítik a munkát. Tisztában vannak vele, mit hoztak létre alkotóként, s azzal is, hogy a gyűjtemény feldolgozása, nyilvánossá tétele révén   a kor hiteles lenyomatát ismerhetik meg nemcsak a művészek, de minden hitelességre szomjazó érdeklődő.

Józsa Ágnes

Cserhalmi György és Kerekes Vica a Lumière Filmiskola stúdiójában

Balla Eszter a Centrál Színház Játék a kastélyban című előadásában

Igó Éva, a Pesti Színház Imposztor című előadásában

jobbra Kern András a Pesti Színház Imposztor című előadásában

Seress Zoltán a Vígszínház Szeget szeggel című előadásában

Berényi Nóra Blanka és Rusznák András a Radnóti Színház Kályha Kati című előadásában

Für Anikó Szijj András Árral szemben című, 2024-es vizsgafilmjében,

Kulka János a Halál Velencében című Orlai produkcióban

Pikali Gerda a József Attila Színház Sírpiknik című előadásában

Balla Eszter és Schmied Zoltán a Centrál Színház Játék a kastélyban című előadásában

Bíró Kriszta és Csuja Imre az Örkény Színház Suttogások és sikolyok című előadásában

Gerendás Péter

Méhes László és Rudolf Péter a Liliomfi vígszínházi előadásában

Mindenki fotózik és jó, ha nem előadás közben – bár azzal is találkozhatni –, csak a végén villan a telefonfény, hogy a látottakról emlék maradjon. (Nem fényképpel, de őrzöm Latinovits Varázslóját, Psota Yermáját, A vágy villamosának majd minden képét, még hallom is Tolnai Klárit: „Stella csillagocska”, Gábor Miklós Hamletjét, Pécsi Sándor Eddie Carbone-jét – csak hogy a hatvan év előtti élményeket említsem –, és vannak újabb évtizedekből is ilyenek). Hogy miből mi marad meg, az teljességgel egyéni, de amióta színház és színész van, a megörökítésnek különös a jelentősége. Már a XIX. század közepétől az érdeklődés középpontjában a színpadon levő van. Most egy tartalmában nagyon értékes kiállítás látható elrejtve és szerény kivitelezésben, a Vigadó földszinti folyósójának benyílóiban a Jókai 200 alkalmából „Nekem is volt életem a deszkákon” címmel, a Színházi Intézet kitűnő munkatársainak összeállítása, oszlopoktól takarva, libegős, halovány molinókon. Megéri a 3 000 forint, amelyért látható, de hát senki nem tudja, még a jegyszedő sem (ha nem vagyok ilyen ügyekben erőszakos, akkor én is kimaradok az élményből).

Fantasztikus kiállítási anyagot állítottak össze, amelyben a Jókai-életmű színházi része nagyszerűen megmutatkozik.

A molinó kevéssé alkalmas fotók minőségi bemutatására. De még így is élvezhetők a korabeli előadások korabeli felvételei. Átjön ugyanis a személyiség kisugárzása. Segítség volt ebben az üveglemez, amelyre a képek készültek, s amelyek élessége a számítógéppel vetekszik.

A színházi fotó külön műfaj lett. Minden előadáshoz kiváló marketingfogás, ha a kedvelt színész arcát látni. Eleinte remek szerepek nagyszerű jelmezeiben, pózban állva. A színházi lapok sokasodásával az igény is más lett. Ekkor a fotós nézte az előadást, majd a rendezővel közösen kiválasztották azt a jelenetet, amelyiket a legelőnyösebbnek ítéltek, és beállították a színészeket a díszletbe. Ezt az állóképet örökítette meg az arra érdemes fotós.

Az ötvenes években a mesterek – elsősorban nem fotóapparát, hanem darab- és dramaturgiai ismeret, ritmusérzék és szem kellett – már előadás alatt is készítettek képeket. Keleti Éva például rendszeresen járt a próbákra, és így tudta elkészíteni végül a legjellemzőbb képeket a művészről és az előadásról. Nem kattintgathatott össze-vissza, mint most tesszük a digitális gépekkel, mert a film drága volt, egy-egy kockára csak az arra érdemes kerülhetett.

Mert sok minden kell ahhoz, hogy egy igazi színházi kép megszülethessen. Abban az egy termékeny pillanatban – ahogy Gotthold Ephraim Lessing (1729‒1781) fogalmazott majd háromszáz éve – benne kell legyen az egész, amiről a darab szól, és annak is, ahogyan – a színész arcával, mozdulataival, testbeszédével.

Mindenki kezében van telefon, amellyel fotó készülhet. Könnyű azt hinni, hogy elég a népszerű színész arcvonásainak megörökítése. A csábítás nagy, mert jó, ha a színészek ismertek és szeretettek, ők pedig szeretik azt is, ha fényképezik őket.

A színész kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott a színháznak, a rendezőnek és sok mindennek még – annak is, amikor fényképezik.

Józsa Ágnes