Szalontay Tündével a Született Wágner Emese című előadásáról

Szalontay Tündét sokan ismerik a Pintér Béla és Társulata régebbi előadásaiból, de az utóbbi időben játszott Fejes Endre Vonó Ignácában a Karinthy Színházban, Somorjai Réka Bojzában a Szkénében, sőt operák – Donizetti: Az ezred lánya, Eötvös Péter: Valuska – prózai szerepeiben is láthattuk. Azt már kevesebben tudják róla, hogy örökbe fogadott gyerekként nőtt fel, s csak felnőttként derítette ki a származását. Sokáig nem akart, nem tudott erről beszélni – aztán még egy darabot is írt róla, amiből Szenteczki Zita rendezésében készült egy emlékezetes, szürreális, felkavaró előadás. Sok éve játssza már a Jurányi Házban, ebben az évadban is látható. Nem hosszú, egy óra mindössze, de – tanúsíthatom – mélyen megérinti a nézőket.

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Az előadásod furcsa, egyedi látványvilágát egy amerikai fotós, Francesca Woodman képei inspirálták. Sok önarcképet és portrét készített, 1981-ben pedig, huszonévesen, kivetette magát egy New York-i ablakból. Hogyan találtál a képeire?

Nem tudom már pontosan, nyilván véletlenül, a neten böngészve. Arra viszont emlékszem, hogy amikor megláttam őket, nagyon erősen hatottak rám. Feloldhatatlan magány, szorongás, titkok – ez sugárzik róluk. Nagyon fiatalon lett öngyilkos, még huszonhárom éves sem volt, ami félelmetesen hangzik. Gyakran fényképezte magát. Ott látod, elveszve a térben, a világban. És ahogy a testét használja, attól nőből valamilyen lénnyé változik. Lány–foszlány–lény. A szobái a málló vakolattal, a lelógó tapétával végtelenül elhagyatottak. Azonnal éreztem, hogy ez az én gyerekkorom alapérzésének képi megfelelője. Amikor Kollár Árpád versét mondom az előadásban – Anya sötét, vág a szeme, rossz ruha a kedve, / anya ül és lóg a lába, rág valami benne… –, és a fal mellett mozgok, azt is az ő képei ihlették – a koreográfus Gergye Krisztián volt. Francesca Woodman annyira kiszolgáltatott ezeken a felvételeken, hogy a lánysága, a fiatalsága teljesen elhomályosul, tényleg egy lényt látunk. Én is annak éreztem magam gyerekként, kamaszként. Nem tudtam, ki vagyok, mi vagyok.

És te is gondoltál arra, hogy véget vetsz az életednek?

Soha.

Nagyon sok helyet találtál magadnak a világban, de sehová sem szabályos úton jutottál el, a színészi pályára sem úgy kerültél, hogy érettségi után jelentkeztél a színművészetire, majd annak elvégzése után meghívtak egy színházba...

Sőt, nem is a színház érdekelt először, hanem a képzőművészet. Szerettem rajzolni, különböző szakkörökbe jártam. Emlékszem, egyszer a 47-es villamoson megláttam egy hirdetést, az Angyalföldi Művelődési Ház képzőművészeti kört indít, ahová aztán elkezdtem járni. Nemcsak klasszikus módon rajzoltunk, hanem mindenféle kísérleti technikát, módszert is kipróbáltunk. A performance elemei is megjelentek a tevékenységünkben, ami ennek révén már valamennyire színház is volt. A Színművészeti Főiskola eszembe sem jutott, alternatív utakat láttam meg, elmentem különböző társulatokhoz felvételizni. Így jutottam el az Arvisurába, amit akkor még Tanulmány Színháznak hívtak. Pintér Bélát is ott ismertem meg később. Legelőször Tokajban láttam őket fellépni, ahol egy képzőművészeti táborban voltam. Elementárisan hatottak rám. Rögtön érzékeltem, hogy mennyire friss, újfajta, bátor mozgásszínházat csinálnak. Amikor megtudtam, hogy stúdiót indítanak, jelentkeztem és felvettek.

Ezek a keresgélések alapvetően szorongásból fakadtak?

Nem voltam kiegyensúlyozott, de tudatos sem. Kamaszként csak azt éreztem, hogy túl érzékeny vagyok és el vagyok veszve. De ebben az életkorban ezt sokan érzik így, ezért nem tűnt fel, hogy annyira más lennék, mint a többiek. Utólag már tudom, hogy mennyire az voltam. Nem gimnáziumba jártam, hanem óvónőképzőbe, de nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá, viszont azt sem tudtam, igazából mihez van. Az biztos, hogy a művészet vonzott, és az is, hogy ezt az érdeklődésemet nem otthonról hoztam.

Hogy éltetek otthon, egyáltalán, merrefelé? Hisz ha egy meleg, elfogadó közegbe kerülsz…

Egyszerű körülmények között. Aztán nyolcéves koromtól, amikor elváltak a nevelőszüleim, az anyukámmal – mármint a mostohaanyámmal – egy icipici lakásban. A rajzolást, az olvasást, később a színházat magam fedeztem fel.

Az általánosban vagy az óvónőképzőben aligha te lehettél az ügyeletes szavaló, bár a verseket nyilván szeretted.

Az irodalom lassan vált egyre fontosabbá az életemben. Korszakaim voltak. De Pilinszky, Simone Weil, Emily Dickinson hosszan elkísértek.

Ekkoriban már tudtál valamit a származásodról?

Nem; elhittem, amit a nevelőszüleim mondtak vagy épp elhallgattak, bár akadtak gyanús jelek. Fel kellett nőnöm, el kellett mennem messzire innen, hogy szembe merjek nézni mindezzel, fel tudjam dolgozni, ami velem történt. Huszonöt éves koromban derült ki számomra egyértelműen. Aztán még sok időnek kellett eltelnie, amíg a történetemből írni tudtam valamit. Még ma sem vagyok képes teljesen közömbösen kimondani, hogy én egy örökbe fogadott gyerek vagyok. Egyszerre élek a történetemen belül és kívül. Mivel titokban tartották előttem, nem ez az identitásom.

Valaki, aki egész New Yorkig ment Budapestről az apjával való nehéz kapcsolata miatt, azt mondta egyszer valakinek – Bereményi Gézának –, hogy az ember nem menekülhet el önmaga elől. New Yorkban arra kellett rájönnie, hogy vele vannak a problémái.

Én nem önmagam elől akartam elmenekülni, én önmagamat akartam megtalálni. De ehhez el kellett távolodnom az otthonomtól, Magyarországtól. Jártam akkoriban mindenféle hazai és külföldi kurzusra, az egyik kinti workshop után adódott a lehetőség, hogy Dániában tagja lehessek a Teatro Rio Rose társulatának. Nagyon inspiráló közegbe kerültem, rengeteget tréningeztem, még dánul és olaszul is megtanultam valamennyire. Itthon nehezebb lett volna a szembenézés. Olyan helyzetet „teremtettem” tudattalanul, amiben nagyon hasonlóan érezhettem magam, mint a csecsemőotthonban, ahová az édesanyám a születésem után beadott, és ahol hat hónapot töltöttem. Külföldön voltam, szinte senkit és semmit nem ismertem, a nyelvet sem. Újra át tudtam élni azt a végtelen elhagyottságot és idegenséget, amit ott, a kezdetekkor.

A csecsemőotthonról még nyilván nincsenek emlékeid.

Kognitíve nincsenek, nem látok képeket, de zsigerileg abszolút vannak. És hiszek abban, hogy az első hat hónapunk a világhoz való viszonyulásunknak az alapja.

Ezzel együtt mire volt jó ez az elmenetel?

Egyrészt szakmailag nagyon sokat tanultam. Nemcsak a Tetro Rio Roséban dolgoztam, hanem rendszeresen részt vettem egy Body Weather Laboratory nevű csapat munkájában is. Másrészt újraépült a személyiségem, ami persze a mai napig tart.

Az édesanyád elvileg azt is megtehette volna, hogy nem szül meg.

Ez akkoriban nem volt egyszerű, pláne nem vidéken, Borsodban. Meg feltehetően túl későn merült fel benne ez a lehetőség, már nem lehetett elvetetni. Mikor beszéltem vele erről, azt mondta, úgy akart csinálni, mintha ez a probléma nem is létezne. Tehát már akkor sem foglalkozott velem, amikor még a hasában voltam. A gyereket váró nőre azt mondják, hogy terhes. Hát neki egyértelműen teher voltam. Nem erre készült.

Van egy rész az előadásban, amiben Bagdy Emőke egyik könyvéből idézed a csecsemő elmagányosodásának a fázisait. Egész rémisztő: „1. fázis: tiltakozás. A csecsemő intenzíven sír, üvölt, kapálódzik. 2. fázis: reményvesztettség. A csecsemő elfárad, már csak hüppög, apátiába esik, előre-hátra himbálódzik. 3. fázis: feladás. A csecsemő elcsendesül és nem mozog. Tekintete kifejezéstelen, kiüresedett. Testtartása fagyott, merev. A kontaktusfelvétel nehézséget jelent. 4. fázis: felejtés. A csecsemő már azt is elfelejti, amire vágyott.” És, gondolom, hamar eljut ide…

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Igazából nem Bagdy Emőke könyve volt, amiben ezt olvastam, bár az előadásban tényleg az ő figuráját idézem meg. Ez Dániában történt, ott olvastam egy izomterápiáról szóló könyvet, amiben rábukkantam ezekre a sorokra. Egyszerre van szó a fizikális és a lelki életben maradásról. Az utolsó mondat nagyon szíven ütött: már azt is elfelejti, amire vágyott. Azt éreztem, én a magam huszonöt éves testében még mindig ez a csecsemő IS vagyok. Akkor értem el oda, akkor lett erőm hozzá, hogy kiderítsem, miért érzem ezt, mi történt valójában. Akkor határoztam el, hogy hazajövök és utánajárok a történetemnek. Karácsonykor érkeztem meg. Először a nevelőanyámat kérdeztem meg, hogyan születtem, amire ő válaszolt valamit, én pedig teljesen összezavarodtam. Elmentem az apukámhoz, de nem őt kérdeztem, hanem az új feleségét, egy olyan személyt, aki kívül is van a történeten meg belül is. Ugye, én nem az igazi gyereke vagyok a szüleimnek? Tehát az örökbe fogadó szüleimet nem mertem direkt megkérdezni, mert nem voltunk olyan bensőséges viszonyban. Az új felesége pedig beigliszeletelés közben végre elmondta az igazságot: Hát persze, hogy nem. Akkor egyetlen pillanat alatt „megvilágosodtam”, úgy éreztem, mindent megértek, megértem azt is, miért lettem olyan, amilyen. Aztán a következő pillanatban teljesen szétestem.            

Van egy hosszú és mulatságos monológ is, amit nem a saját nevedben mondasz, hanem egy olasz kolléganődében, aki Tundraként, sőt Tundrinaként emleget, mivel a Tünde nevet nehéz egy olasznak kiejteni. Elkísért Miskolcra, aztán egy Miskolc melletti kis faluba, hogy megtaláld az édesanyádat.

Dramaturgiailag fontosnak tartottuk, hogy a nehéz téma ellenére, ahol lehet, a humor is megjelenjen. Az is izgalmasnak tűnt, hogy ne én mint érintett, hanem egy kívülálló mesélje el ezt a kálváriát. Megtudtam az édesanyám nevét és a helyet, ahol keresnem kell. Próbálkozhattam volna hivatalos úton is, de az nagyon körülményes lett volna. Így inkább kalandos lett. Végül májusban eljutottunk, gyalog, mert a vonatok épp nem jártak, egy Miskolc melletti kis falu, Aszalós egyik házába. Nem anyámhoz, hanem egy ismerőséhez. Akinek nem mondhattam, hogy a szülőanyám az, akit keresek, ezt titokban akartam tartani. Ezért kitaláltam egy fedősztorit, amit én magam is alig hittem el. A néni eleinte, mivel gyanúsak voltunk, nem is akart semmiféle információt adni ott a faluvégen, aztán tárcsázott egy számot a vonalas telefonon, és váratlanul átadta a kagylót. Én pedig először beszéltem az édesanyámmal, akit addig soha nem hallottam, soha nem láttam, azt se tudtam, hogy néz ki – úgy, hogy nem árulhattam el, ki vagyok valójában. Végül nagy nehezen megkaptam a számát. Miskolcon két órát ültem egy presszóban, gyűjtöttem a bátorságot, hogy fel merjem hívni egy utcai fülkéből és be merjem vallani, hogy az ő lánya vagyok. Féltem az elutasítástól. Sokáig kellett győzködnöm, mire beleegyezett. Kiderült, Pesten lakik. Megbeszéltünk egy találkozót másnapra a Ferenciek terére. Úgy képzeltem, magas lesz, hosszú hajú, jó illatú… Mint egy anyuka. Egy nénivel találkoztam, akire egyáltalán nem hasonlítottam.

Az előadásban itt kapunk választ arra a rengeteg kérdésre, amik az elején elhangzanak. „De hogy történt meg?” „Hát semmi különös nem volt, elkapott és kész, ennyi.” Egyszerre hátborzongató és banális történet. Aztán a szövegkönyv szerint egy angol nyelvű szöveget hallottunk volna, de végül kimaradt: „It is a pleasure not to wake up each morning with stabbing fear. It is a pleasure to sleep at night. It is a pleasure to enjoy sex. It is a pleasure to move your body.” Mi ez és miért angolul halljuk?

Dániában angol nyelven zajlott a terápiám.

Az édesanyád látott színpadon?

Párszor. Elég hullámzó lett a kapcsolatunk, először nem akart találkozni velem, aztán később átbillent a másik oldalra. Mivel több mint öt évig Dániában éltem, eleinte csak nagyon ritkán láttuk egymást. Lassan alakult, változott a viszonyunk. De az anyám nem tudott azzá válni, aki huszonöt éven át nem volt, nem lett az édesanyám. Az édesanyám mégiscsak egy idegen maradt.

Nyilván volt köztetek valami alapfeszültség, ami nem oldódott fel.

Egy megmászhatatlan hegy volt a viszonyunk. Nélkülem élte le az életét, nem tudott rólam semmit, csak azt, hogy valószínűleg létezem. Neki sem lehetett egyszerű.

Mennyit segített, hogy megírtad a darabot és játszod az előadást?

Ez alapvetően fordítva működött: sok minden segített abban, hogy minderről nyíltan tudjak vallani. A legelső alkalom egy beszélgetéssorozatban való részvétel volt a Magvető Caféban, jóval a Covid előtt: mint ismert embert Bán Zsófia és Heller Gábor arra kértek, hogy valami olyasmiről beszéljek, ami számomra fontos és még nem beszéltem róla. Akkor határoztam el, hogy erről mesélek, hisz mi másról is mesélhetnék, mint ami leginkább meghatározta az életemet. Bár sokáig szégyelltem is, ami velem történt, és a nevelőszüleim miatt sem beszélhettem róla, hisz egyikük sem vállalta, hogy örökbe fogadtak. El kellett jutnom odáig, hogy nyíltan beszéljek a velem történtekről. Számomra is furcsa volt, de ugyanakkor felszabadító és felemelő is. A Magvető Caféban valami elindult.

Megnéztem a felvételt: rutinosan beszélsz, ugyanakkor nagyon-nagyon izgatottan, azzal kezdve, hogy a lányod, Flóra is ott ül.

Igen, hiszen életemben először tudtam így megnyílni. Sokan voltak, a netre is felkerült a felvétel, ma is megnézhető, Sokan reagáltak is utána, hisz kevesen ismerték a történetemet. Végül eljutottam oda, hogy készítek erről egy előadást.

Nehéz volt írni – ha segített is egy dramaturg, Zsigó Anna?

Hatalmas gyűjteményem van, amiből még számtalan előadás születhetne. Az volt igazán nehéz, hogy rájöjjek, mit, mennyit tudok a velem történtekből megosztani. Nem csak magam miatt, hisz ez nem csupán az én történetem, miközben persze nagyon is az enyém. Amivel például kezdődik az előadás, a kérdések blokkjával, az igazából nagyon későn került bele a szövegbe, mert nekem ez a rész túlságosan intim, úgy éreztem, kiadom az édesanyámat. 2022 tavaszán a Jurányi szervezésében volt egy Anyacsak1 című, elég nagyszabású fesztivál, harmincvalahány programmal, köztük tizenhét színházi előadással, akkor mutattam be. Azóta sokat változott, velem együtt.

Úgy érzem, ez letehetetlen teher, amit cipelned kell életed végéig.

Igen, a kérdés az, hogy a súlyán lehet-e valamennyit könnyíteni. Sokáig cipeltem egyedül, úgy, hogy tulajdonképp fo-galmam sem volt, mit cipelek.  

Ugyanakkor sokaknak segítesz az előadással, s nyilván sok olyan embernek is szüksége lenne a segítségre, aki nem jut el a Jurányiba: pár hónapja hallottam a Klubrádióban, hogy tavaly háromszáz csecsemőt hagytak kórházakban, nem is azért, mert nem akarnak törődni velük, csak nem tudják őket hová hazavinni.

Jó lenne minden előadás után beszélgetni a közönséggel. Szerencsére volt már több olyan alkalom, hogy egy-egy pszichológus, köztük Kádár Annamária, aki maga is fogadott örökbe, beszélgetett a nézőkkel. Sőt olyan is, hogy örökbe fogadó szülők nézték az előadást és aztán velük beszélgettünk. De ha nincs közönségtalálkozó, akkor is adódik lehetőség arra, hogy pár szót váltsunk egymással. A meghajlás után kilépek az ajtón a folyosóra, de nem tűnök el, oda is szoktak jönni hozzám a nézők. Ez nekem is fontos. Azért is, mert a nézőtéren néha kevesebb a reakció a szokásosnál, megdöbbennek a kitárulkozástól.

Az előadás során meglepetésszerűen előkerülnek szövegek, dallamok, amik nyilván fontosak neked, valahogy kapcsolódnak hozzád. Szabó T. Anna Elhagy című verse nagyon könyörtelen, vagy inkább tárgyilagos:

„Elárul és elhagy. / Kilök magából és elhagy. / Önmagát adja ennem és elhagy.”

Annát megkértem, hogy írjon szövegeket a darabhoz. Őt leginkább a gyerekkori fényképeim ihlették meg. Bár a szövegeiből végül csak néhány sor került be az előadásba, a litera.hu lehozta az egész csodálatos, szívbe markoló, gomolygó anyagot. Mi igazából ezt a már létező verset tudtuk beilleszteni az Anyák napi műsor című jelenetbe. Minden sora fájón rímel az én elhagyatottságomra.  

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Hallunk egy litániaszerű, megrendítő szöveget is: „Nem voltál ott… / Amikor annyira fájt a hasam, mert olyan sokat sírtam / Amikor nem ízlett az étel / Amikor féltem a sötétben…” Ezt te írtad?

Én, igen. Gerlóczy Márton immár háromkötetes regényének egy mondata inspirált. Apróságokat, jelentéktelenségeket sorolok fel, amik számomra mégis meghatározóak. És amikor történtek, tényleg nem volt ott az édesanyám. Litánia, mondtad te. Nekem ez inkább ráolvasás. Mindazok a végtelen, fájó pillanatok, amik ki-maradtak az életünkből.

Furulyán eljátszol egy gyerekdalt is, ez rendben, de megszólal egy részletet a Sír a telefon című olasz slágerből is, Koós János előadásában, ami meglepő, mert aligha a te ízlésed.

Nem igazán, de jól emlékszem rá gyerekkoromból. Ez a dal így, ebben a formában bizarr jelenetté válik az előadásban. Egy apuka beszél benne a kislányával, sőt énekel is neki, de nem árulja el, hogy ő az édesapja. Ami a dalban édeskés-bús, az a valóságban szívet tépő. Nyilván azért sem felejtettem el, mert rímel az én történetemre.  

Nagyon szép és bensőséges az előadás vége: a lányod hív telefonon.

Fontos volt, hogy megmutassuk, van remény, lehet egy nehéz történetnek is jó a vége. Bár nagyon küzdelmes volt idáig eljutnom, de lett egy családom: egy párom és egy gyönyörű lányom, Flóra. Ez a legcsodálatosabb, ami történhetett velem.                  

Tudsz már valamit az új évadról?

Novemberben mutattuk be a Váci utcai Fém – Fame – Színházban az Una notte a Napoli című előadást, Cziczó Attila írta, olasz sanzonokból, slágerekből áll össze a történet. Sok előadásban énekeltem már, de nagyon izgalmas kihívás egyedül végigénekelni egy egész estét. És persze játszom tovább a szerepeimet a Pintér Béla és Társulata előadásain.  

Az interjút készítette: D. Magyari Imre

Két kiállításmegnyitó

A nevem Mary Page Marlow, Centrál Színház

„Alkalmazott művészek vagyunk”

Tisztelt Közönség,

én a szavak embere vagyok, a szavakból élek, ezért is van, hogy csodálattal figyelem azt az embert, aki a látványból, a terekből él: a díszlettervezőt. Az ő munkája az enyémhez, a fordítóéhoz annyiban hasonló, hogy mindketten alkalmazott művészek vagyunk: ahogy a fordítónak az eredeti szerzőhöz kell alkalmazkodnia, úgy kell a díszlettervezőnek a rendező elképzeléséhez. Sőt, talán még az eredeti szerzőhöz is, beleértve olyan részletkérdéseket, hogy legyen-e erkély a Rómeó és Júliában, vagy ne legyen. (Maga Shakespeare a darabjában nem is ír erkélyről, de attól még igenis volt.)

És mégis, alkalmazkodás, rendező ide-oda, szerző ide-oda, Bagossy Leventének világa van. Valami tépett, valami rendetlen, valami félig kész benyomást kelt – miközben a legnagyobb precizitással és műgonddal készíti díszleteit. De ahogy táncos ismerőseim mondják: az a legnehezebb, ha botladozó figurát akarunk alakítani a színpadon. Nem is félig kész, inkább félbehagyott, elhagyott, elfelejtett helyek és terek, nekem sokszor ilyen benyomást keltenek. Majd tessenek megnézni, milyen gyakran vannak lécek, amik a semmiben végződnek, mint egy széthullófélben lévő kéve. Pilinszky jut eszembe: „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan, égő ketrecek.” És ha nem is égnek Bagossy színpadai, valami izzást, valami halk dörömbölést vélek hallani belőlük. Ahogy manapság mondják: befigyel a téboly. A Hamlet lelátóján csontvázak ülnek.

Felhívnám a figyelmet, hogy valójában két kiállítást látunk egyben: egyfelől a díszlettervező terveit, másfelől egy makett-készítő mester hallatlan pontossággal és szeretettel elkészült mikrovilágát. Tessék megnézni a pici székeket, a virágokat, a pici csontvázakat, a kereszthúros zongorát, a csellót. Bagossy még a színház (főleg a Víg) színpadának kapuzatát, tehát a proszcéniumot is elkészíti, hiszen az is a látványhoz tartozik, a közönség abban a keretben látja a darabot. Nekem ez a mikrovilág külön öröm (a vasútmodelleket is imádom), pláne, hogy ezekbe a díszletekbe oldalról, sőt hátulról is be lehet kukkantani. Van valami ősi, örömmel vegyes szorongás a méretváltozásban, nem hiába vannak tele a népmesék óriásokkal és törpékkel. A varázsló megsuhintja pálcáját, és hopp! dobozzá kicsinyedik a nagyszínpad.

Azt mondtam: legjellemzőbb munkái félig kész terek, mögöttük-alattuk az őrület halk dörömbölése. No de –láthatják majd, ahogy körbenéznek – a Barátom, Harvey díszletében az ellenkezőjét kapjuk: kifogástalan polgári miliő, az utolsó szőnyegrojtig jólfésült bútorzat, hibátlan csillár. Bagossy szinte fricskáz minket: tud ő ilyet is – mint amikor egy elektronikus világzenész odaül a csembalóhoz és Bachot játszik. Fricskáz, igen, de miről is szól ez a darab? Hát éppen az elmebajról. Mintha a díszlet azt mondaná: ha már a szerző beleírta, akkor legyen az elmebaj leképezése pont fordítva: a száz, sőt száztíz százalékig konszolidált látványvilág.

Bagossy Levente, ez a szelíd ember vasmarokkal tartja kézben a minduntalan kitörni készülő tébolyt. Ez nagyon jót tesz a színháznak: a téboly is meg a vasmarok is. És külön bámulom, ahogy egészen picike vasmarkával elkészítette a maketteket. Milyen csodálatos foglalkozás!

Nádasdy Ádám

A Nyugat császára, Pesti Színház

„A díszlettervezők Andersenje”

Mindig kell valaki, aki kiáll középre és megmondja a tutit, hogy miért szép, miért jó, miért pont így helyes valami. Ilyenek vagyunk: igazodunk. És egyre inkább kell, hogy megmondja valaki, mert bizony sűrűn kerül elénk olyasmi, amiről jobb, ha megmondják, miért szép, miért jó, miért helyes.

Ha nagyon zavarban vagyok modernitásokkal, ha úgy érzem, nagyon hiányzik belőlük valami, a nyelvhez menekülök: a magyarban egy szakma kiválósága is művész. Az asztalos, az ács, a kovács, de még egy cipész is lehet az. Vannak szakik, vannak mesterek, és vannak, akik olyasmit tudnak, amit senki már: ők a szakma művészei.

Levi minden bizonnyal az: díszlettervező művész! Nem igyekszik, nem igazodik, nem modernkedik. A darabok titkát, a szövegek illékony világát ragadja meg, formát ad nekik, mesél. Alámerül oda, ahol a mese születik, a kavargó vágyak és félelmek világába, és onnan merít. Úgy is mondhatnám: Levi a díszlettervezők Andersenje!

Az öreg hölgy látogatása, Vígszínház

Most én állok itt, hogy megmondjam a tutit. De azzal bíztatom magam, hogy akármilyen sületlenséget hordanék is össze, Levi makettjei úgyis helyre tesznek majd mindent. Nem kell értelmezni, megvilágítani, magyarázni őket, éppen úgy és oda hatnak majd, ahova kell.

Mert az ő makettjei külön csodák.

Utánozhatatlan, korszerűtlen munkák. Ilyenre ma már nincs idő, nincs mód, nincs tudás. 
A piciny, mégis minden részletében pontos világok különös öröm forrásai. Óriást csinálnak belőlünk. Belebámulunk a dobozokba és mindenhatóvá leszünk: ezt ideteszem, az odaáll… és a világ engedelmeskedik nekünk. Pont olyan, mint az igazi, a nagy és félelmetes, mégis engedelmes, kezes. Mondom, mesés!

De ne hallhassatok tovább! Ezek csak ügyetlen szavak, pedig körben minden dobozban ott a mese, a csoda. Menjetek, lézengjetek! Ajándékozzátok meg magatokat Levi munkáival!

Puskás Tamás

Biró Zsombor Aurél: 2031 –Katona József Színház, Kamra

Thomas Mannt Varázslónak hívták a gyerekei.

Vannak köztünk varázslók, netán önzők, sőt akár démoniak is többé-kevésbé, de alapvetően jót akarnak. Képesek megigézni, a hatalmukba hajtani, a hatalmukban tartani, megbabonázni, vagyis elvarázsolni másokat. Ismerik a hatalmukat és hajlamosak visszaélni vele, a varázslás és a mérgezés határai elmosódnak, de közben tényleg segítőkészek. Tegyük hozzá, hogy vannak gonosz varázslók is? Hisz épp Thomas Mann lépteti fel Cipollát, akiből „szigorú komolyság, minden komikumtól való tartózkodás, időnként rosszkedvű gőg” (Sárközi György fordítása) árad, önnön fontosságának tudata. A magabiztosság, netán az önhittség. Semmi kedélyesség, semmi lazaság. A gonoszság egész embert kíván. III. Richárd nem lazíthat, folyamatosan résen kell lennie.

Bíró Zsombor Aurél író és Dohy Balázs rendező nagyjából egyidősek, még mindketten harminc alattiak, az SZFE-n kezdték a tanulmányaikat és külföldön fejezték be, épp ezért a történet és a koncepció közös. 2031 című előadásuk főszereplője, Gelléry Károly (Fekete Ernő rendkívül nagy formátumú alakítása) az Európai Polgár-díj s természetesen számos más kitüntetés büszke birtokosa, rendező, színigazgató és osztályvezető tanár kétségtelenül varázsló, és még véletlenül sem gonosz. Önzőnek persze önző. Mindent elért, amit ezen a pályán el lehet érni, a Petri György Színház vezetője, azt rendez – olykor külföldön –, amit akar, szereti – már amennyire önzése engedi – a tanítványait, köztük Andort, Ricsit, Hannát, Bálintot, Misit (Béres Bence, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Tasnádi Bence, Vizi Dávid), s legalábbis elsőre úgy tűnik, azok is szeretik őt, talán még egymást is, egykor közös osztálytetkót is terveztek, csak Misi megfúrta. Főleg Andor rajongott Gelléryért: „Ha nekem akkor ő azt mondja, hogy… Hát bármit. Próbáljak meg vízen járni? Rendben, tanár úr! És őszintén elhittem volna, hogy majd én simán…” A többiek csak bólintanak. Ugyanő még egy (némiképp pontatlanul idézett) Ottlik-passzussal is előáll, egybeforrottságukat líraian jellemzendő: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket, valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk, valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” (Iskola a határon, persze.) De rögtön pontosít: ezt csak utólag gondolja így. Bálintnak azt mondja: „rólad akkor azt gondoltam, hogy… Hát nem is értettem, hogy te egyáltalán…” Misinek meg ezt: „Te meg eleve nem is voltál soha versenytárs, mert tudtam, hogy csak apuci miatt…” Hogy egy másik prózaírót is megidézzünk: a szereplők leginkább befejezetlen mondatokban beszélnek, nem mondják végig, elharapják őket, ez olykor a komikum forrása is: „Hát az nem egy ilyen… Vagy igen?” „Nem. Igen. Mi?” Andor és Hanna beszélgetnek így, most szinte mindegy is, miről.

A tejsav és a gyanta a későbbiekben gyakran visszatérő metafora, Bálint használja például, amikor kicsit nyomulna Andornál, aki Berlinig jutott, ő meg csak Miskolcig, és öt előadás után ott is levették a Kleistjét. Andor viszont hárít: „Én még nem tudok nektek…” Úgy tűnik, a kohézió mégsem olyan erős. És hát a végzés után az utak divergáltak, igencsak eltérő irányba futottak. Mondjuk Andor Berlinben is él, láthatóan jól, bár panaszkodni szintén tud. Bálint viszont még a főpróbahéten is angolórákat ad, ahogy Hannának is van másik munkája.  

Most, 2031. december tizenharmadikán, Gelléry lakásában gyűlnek össze a végzésük tizedik évfordulóján. A lakás a Kamra nézőtere (díszlet és jelmez Izsák Lili), a színészek időnként beülnek a nézők közé az első sorba, a széksorok közt mennek ki a konyhába. Gelléry késik, amit főleg a kissé hisztérikus Bálint vesz zokon: „Felnőtt ember érjen oda időben. Ne a másik embert szopassa.” Misi, aki a Petri vezető munkatársa, szerencsére ajtót nyitott a pontosan érkezőknek, itt lakik néhány napja, mert nála, mondja, szivárog a gáz.

Az, hogy 2031-ben, tehát a hetedik Orbán-kormány második évében vagyunk, hamar elveszti jelentőségét, az pedig nem is válik jelentőssé, bár talán szimbólumnak szánták, hogy odakint ítéletidő tombol, „a fél város le van bénulva” (Ricsi), „totál káosz az egész város” (Petra). A Petrinek remekül megy, tudjuk meg Misitől, náluk kopogtat mindenki, „a fél katonás társulat, volt örkényesek, ex-radnótisok, függetlenek, tisztára, mint egy hajléktalanszálló…”, de jövőre már náluk is csak négy bemutató lehet az idei öt helyett. Andor meg azt panaszolja fel, hogy nem normális állapot, ha harminchárom évesen a magyarságtudata leghangsúlyosabb komponense Viktor Orbán – de miért kéne ennek lennie a leghangsúlyosabbnak? Pláne Berlinben? Bálint később oda konkludál, hogy húsz év múlva még mindig ezek lesznek.

Váratlanul beállít Ricsi, aki otthagyta a színművészetit és vendéglátós lett (ki szólhatott neki?), sőt végre megérkezik Gelléry is. Látványos belépővel, ahogy egy primadonnához illik: „Ricsikém! Életem, szerelmem!” Ricsi még nagyon tisztelettudó: „Jó estét, tanár úr!” Nem ivott semmit, öt és fél éve nem iszik. (Érdemes lenne megvizsgálni, ki hogyan szólítja Gelléryt, ki tegezi, ki magázza – ő mindenkit tegez, illetve Hannát hol tegezi, hol magázza. És tud elbűvölő is lenni, a betoppanó Petrával (Kanyó Kata tündökletes kabinetalakítása) például az. Nemcsak primadonna: bonviván is. Világfi. Régi, megrögzött szokásához híven, amit épp a belépője előtt idéztek fel, megkérdezi: „Na, meséljetek, megyünk egy kört?”

Gelléry akaratlanul is felpezsdíti a társalgást, érkeztével kiderül, hogy Misi nem gázszivárgási, hanem párkapcsolati probléma miatt költözött ide, hogy Bálint a Petriben fog rendezni (csak találni kell egy darabot, mert amit ő írt, önéletrajzit, az még nem tökéletes). Azaz eddig mindenki sumákolt. Ha már lendületben van, Gelléry meghívja, sőt hazahívja Andort („neked itt a helyed”). Beszélgetnek, vitatkoznak, csesztetik egymást, emlékeket idéznek, egész jól elvannak, amíg Ricsinek – úgy az előadás felénél – nem villan be, hogy Gelléry egyszer egy próbán megfogta a nemi szervét, s most ő is rámarkol Gelléry péniszére.

Bevillan? Meglehet, évek óta gyötri ez az emlék s most azért jött, hogy ezt megbeszéljék. Hogy számon kérje. Hogy bosszút álljon. Gelléry először nagyon visszafogottan reagál: „Kisfiam, kérsz egy pohár vizet? Rosszul vagy? Baj van?” Ricsi viszont egyre kevésbé visszafogott: „Csak meg akartam osztani a tanár úrral a kedvenc emlékemet. Ha már van ez a körözés. Mert úgy vettem észre, hogy a tanár úr mintha már nem emlékezne. … Az az igazság, tanár úr, hogy nem könnyű elfelejteni, amikor az embernek tönkreteszik az egész életét.” Sőt: „Ne vicceskedjél. Ne vicceskedjél, bazmeg! Az én traumámmal te ne!”

Itt álljunk meg egy pillanatra. Nyilván minden nézőben felidéződik a 2017-es Marton- és a 2019-es Gothár-ügy, amelyek elhíresüléséhez nagyban hozzájárult, hogy ismert emberek voltak a szereplői, lehetett csámcsogni rajtuk. Egyiket sem kezelte jól a magyar társadalom, a legtöbben nemhogy a kognitív disszonanciával – tehetséges ember tesz vállalhatatlant – nem tudtak mit kezdeni, hanem egyenesen hisztérikusan reagáltak. (Nem mintha én megnyugtatóan és higgadtan állást tudtam volna foglalni: fogalmam sem volt, mi a teendő, miként kell – kellene – ezt kezelni. A lincshangulat ugyanakkor határozottan taszított – érzékelhető volt a nyilvános kivégzésekre való zsigeri igény.) Nagyon zavart, hogy szinte mindenki úgy tett, mintha csupán két egyedi, váratlan, meglepő ügyről lenne szó, holott korántsem csak a színházi szakma eseményeinek voltunk tanúi. (Szerettem Pintér Béla 2017-es Ascher Tamás Háromszéken című darabjában azt a részt – a Katona színpadán hangzott el –, amiben Tabajdynak, a katonavári színház igazgatójának két énje egymás szavába vágva beszámol a friss botrányról, ami szerint a megyei kórház igazgatója ápolónőket zaklatott, és megfenyegette őket, meggátolja a szakmai előmenetelüket, ha nem teszik a nemi szervére a kezüket, majd egyikük így kommentálja a hírt: „Hát igen! Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amiket mi el sem tudunk képzelni!”) A zaklatások, a nők lekezelése, tárgyként való használata, egyáltalán, a gyengék, a kiszolgáltatottak kihasználása, megfélemlítése, abuzálása sok évszázados probléma a legkülönbözőbb társadalmakban, s persze egy feudális hagyományait könnyes szemmel ápoló országban jóval inkább, mint egy demokratikusabb közegben. Sok évszázados és mindennapos. (Van egyébként Phaedra-probléma is.)

Ebben az előadásban azonban, azt hiszem, nem erről van szó. Elsősorban nem erről.

Az egykori osztálytársak először meg sem hallják – nem akarják meghallani –, mit mondott Ricsi, kedélyesen továbblépnek arra a rendkívül mulatságos sztorira, amikor egy házibulin Bálint vodkát öntött Andor ánuszába. Ricsi azonban, mint láttuk, nem tágít, így Gelléry kénytelen előremenekülni: „Beszéljük meg. Ezt is. Meg azt is. Meg mindent. … Bántottam én itt valakit? Menjünk egy kört!”

(fotó: Dömölky Dániel)

Mellesleg: a szövegből sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy Gelléry mekkora intellektus és milyen rendező.

Misi bátran felhozza, hogy a Misike megszólítás harmincöt évesen picit már derogáló. Bálint semmi rosszat nem tud mondani, bár nemrég még – mikor kiment a nappaliból – „vén geciládá”-nak titulálta egykori tanárát. Később nem emlékszik, hogy ott lett volna azon a bizonyos próbán. Andor Ricsi mellé látszik állni: „Mi szemtanúi voltunk egy hatalmi visszaélésnek.” Gelléry pedig már támad is: „Azért neked se kell a szomszédba menni pofátlanságért, édes fiam.” Sőt: „Tudjátok, hogy milyen terveket szövöget?” S hogy senkinek ne legyen kétsége, közli is, hogy Andor megpályázná a Petri vezetését. Misi, akit – ő maga árulja el Bálintnak – a műszakiak már Kisgelléryznek, a lelke mélyén szintén foglalkoztathat ilyesmi, megbotránkozik: „És én még bevettem, hogy a tejsav…” Gelléry már magyarázkodik: „A színész egy külön állatfaj! Egyiknek ez kell, a másiknak az. És igen, olyan is van, akit be kell törni!” Ricsi pedig belengeti, hogy a történetét kitehette volna a facebookra. Gelléry magabiztos fölénnyel – legalábbis látszólag – azzal reagál, hogy „Rakjad ki, fiam.” Láttuk már tőle ezt a magabiztos fölényt, amikor Misi hirtelen felindulásában megkérdezte, mi történne, ha felmondana a Petriben. „Majd kiderül, ha megteszed.” Misi a várt reakciónak megfelelően azonnal visszakozik, Ricsi azonban bekeményít: „Kettőt pislogsz, volt Gelléry, nincs Gelléry…” Andor pedig a volt tanáruk egész nemzedékének nekimegy: 
„A világlátásod, ahogy kommunikálsz, amik ti vagytok, az már nincs.”

Váratlanul megjelenik Petra – ő Hanna szerelme. Aggódott.

Meglepő fordulattal Andor és Bálint Ricsi mellé állnak, aláírnák ők is a posztot. Hanna felháborodik: „Mit akartok? Most komolyan! Szűnjön meg létezni?” Csak rossz taktikát választ: „Hát ilyen sztorija minden barátnőmnek! Hát nekem is!” Nem csoda, hogy Ricsi végképp kibukik. Közben kiderül, hogy Hannának viszonya volt Gelléryvel, de – Andor szép szavával – „konszenzuális”. Azaz ő is akarta. Sőt, még most is akarja: „Nem érted, hogy kibaszottul szeretlek, te hülye fasz?” Még jó, hogy Gelléry észnél van: „Nem vagy szerelmes.” És a lány engedelmesen utánamondja: „Nem is vagyok szerelmes, Károly.” Igaz, hozzáteszi: „Te ne tudjad, hogy én mit érzek! Te ne tudjál mindig mindent! Én akarom tudni!” Mindezt Petra előtt. Pedig Hanna tűnt a leghiggadtabbnak, ő csitítgatta, békítgette a többieket, ő mondogatta, hogy ne szakmázzanak folyton. (Bármennyit szakmáznak, az SZFE lenyúlásáról és a 2020. október 1-én kezdődött sztrájkról egy szó nem esik, ami így nem életszerű.)

Most meg az egyik pillanatban azt mondja, hogy „Az egészet nem is akartam!”, a másikban meg azt, hogy „Persze, hogy akartam!”

Misi az, aki annak idején semmit nem tudott az egészről. Összetörve kérdezi: „Ti ezt mind tudtátok? … De miért nem mondtátok ezt el nekem? … Károly, én ezt miért nem tudtam?” Úgy tűnik, Misi és Károly közt is volt valami, sőt van is. És csalódott, átvert, sértett szerelmesként Misi is a posztolásra szavaz. Hanna is. Bálint már korábban is erre voksolt. Most Andor lépne hátrébb: „Nem gondoljuk át ezt kicsit?” Bálint egy szóval válaszol: „Tejsav.”

És Gelléry már bármit csinálhat. Hiába üvöltözik a főpolgármester városdiplomáciai tanácsadójával (Rába Roland hangja), aki végre visszahívta, s aki persze a haverja, mindenki a haverja, meg hát elég teátrálisan üvöltözik („…a Petri György Színház nélkül nincsenek magyar emberek”), de üvöltözik. És – ez is teátrális – hiába vetkőzik meztelenre, hiába vallja be, immár zokogva, amit eddig csak Misi tudott (és tőle Bálint), hogy rákos, halálos beteg, hiába veszi elő a régi feljegyzéseit. Ricsi kiposztolja, hogy megfogta a nemi szervét.

Csak azt ne mondjuk, hogy ez egy felelősségteljes, átgondolt, felnőtt döntés.

Aztán Ricsi és Petra elmennek. Gelléry elővesz egy kardot és egyenként rámutat vele a többiekre. Azok pedig négykézlábra ereszkednek és röfögve, gágogva, ugatva, múzva szaladgálnak a nappaliban.

Gelléry pedig eltűnik egy hatalmas nyíláson át, ezen is jött be. Bevallom, a díszletnek ezt a nyilván lényeges elemét nem tudtam értelmezni. Olyan, mint egy barlang bejárata, de mit keresne itt egy barlang? Eszünkbe juthat még egy vagina és egy végbélnyílás is, de ezeknek kell eszünkbe jutnia?

(Nem voltam rest, megkérdeztem a leg-illetékesebbeket. Dohy Balázs rendező – és ötletgazda – ezt írta: „Szándékosan rejtély, feladvány. Direkt nem került olyan gesztus az előadásba, ami jelezné, hogy pontosan mit jelent. A jelentéstulajdonítást a néző fantáziájára bíznám. Mi úgy kezeltük a lyukat, mint valóságot – tehát, hogy a Kamra falán tátong egy nyílás, ami nem a díszlet része. Ez volt a játék a színészekkel.” Az író, Bíró Zsombor Aurél pedig ezt válaszolta, ráadásul Krakkóból, ahol egy ösztöndíjjal tartózkodik épp: „Asszociatív dolognak lett kitalálva. Szerintem a végbélnyílás remek gondolat, nekem is többször eszembe jutott a próbák során. Balázs számára, ha jól értem, annak az általános szorongásnak a vizuális megtestesítője, amit az elmúlt években az egész generációnk érez. Irreális és abszurd, hogy mit keres itt ez a barlang, és kicsit ijesztő is, mert a világunk is annak tűnik Trumppal, orosz–ukrán háborúval, satöbbivel. Nekem, ha mondani kell valami konkrétat, inkább Orbán Viktort jelenti – egy kicsit olyan ez a barlang, mint az én életemben a Fidesz: egyszer csak megképződött a színház falán, semmi jó nem származik belőle, nem akar eltűnni, és félő, hogy ott is marad örökre.” Mindkettejüknek köszönöm, hogy időt szántak rám.)

Magam pillanatnyilag ott tartok, hogy ez a barlang Gelléry múltja, saját, külön, megosztani nem szándékozott és nem is megosztható világa, itt őrzi a titkait, innen bújik elő és ide bújik, menekül vissza.  

Nem tudom, ki találta ki az utolsó jelenetet. Azt sem, hogy mennyire az alkotók szándéka szerint való, ha nekem ez fejezi ki a leginkább azt, amiről szerintem az egész alapvetően szól: az önálló, szuverén és – ez nagyon lényeges! – érzelmileg is érett egyéniségek hiányáról. Komoly, gondolkodó embereket látunk, akik Ibsent, Esterházyt, Füst Milánt, Németh Lászlót (hm! tőle mit?) akarnak színpadra tenni, s feltehetően meg is vannak az ehhez szükséges képességeik. De lám, egyrészt a magánéletük romokban, másrészt egy erősebb akarat – Gelléryé vagy Ricsié – azt csinál velük, amit akar. És ha velük azt csinál, amit akar, akkor pláne azt csinál azokkal, akik… Hogy én is használjam ezt az írásjelet, ha már egy megfelelő Ottlik-idézet nem jut eszembe.    

Magyari Imre

Biró Zsombor Aurél: 2031 – Katona József Színház. Kamra

„Ibsen. Füst. Esterházy. Meg a fiatalok. Ha ők nincsenek, akkor nincsen Budapest. Akkor nincsenek magyarok.” A monológot Gelléry Károly egyetemi tanár mondja. A rendező és színházigazgató példás elhivatottságú művész. Nincs az a közéleti, vagy politikai csapda, amelyből a sokat próbált, ravasz róka ki ne tudna mászni.

Biró Zsombor Aurél 2031 című drámája két választásnyira pillant előre. Magyarországon a rendszer változatlan, azt nem számítva, hogy a hatalom birtokosai minden eddiginél biztosabbnak érzik magukat kiválóan jövedelmező pozícióikban. Habár egyre szorosabbra fogják a gyeplőt a vezetők, a társadalmi és a politikai változás a XXI. század negyedik évtizedében sem több hiú ábrándnál mifelénk.

A 2031 a végig nem mondott, a félbeszakadt mondatok színdarabja. A mindennapok végtelen nyelvi szürkeségét imitáló, csonka párbeszédekben a megszólalásokat záró – szépszámban előforduló – három pontok roppant beszédesek. Biró darabja a fentiek miatt nem könnyen olvasható, hiszen erősen számít a figyelmünkre és a fantáziánkra. A drámaszöveg szinte rendezőként határozza meg az olvasóját. A szerző tematizálja a drámaolvasás örök dilemmáját, ezért nem ad könnyebbséget a befogadónak. 
A megszokottnál jobban számít ugyanis, hogy ki beszél éppen, így nem feledkezhetünk bele a majdan a színpadon elhangzó szövegbe.

A 2031-ből a Kamrában készült előadás rendezője, Dohy Balázs jól érzi a nyelvi salakanyag mögött az el nem hangzottak, a három pontok ritmusát. Az elharapott mondatok, a szavak, a bizonytalan irányú visszakérdezések különös izgalmat kapnak. Az előadás felénél hangzik el mintegy mellékesen a mondat („megfogta a faszomat”), amely aztán fokozatosan árnyaltabb megvilágításba helyezi a közösen megélt múltat.

Vizi Dávid, Fekete Ernő és Tasnádi Bence (fotó: Dömölky Dániel)

Gelléry Károly tanár úr lakásán, néhány nappal karácsony előtt gyűlnek össze a tíz éve az SZFE-n végzett ifjú rendezők.

A nézőnek dilemmát okoz a játéktér egyik végén a sziklaüreg. Elgondolkodtató, hogy vajon metaforikusan mire, vagy kire utal. Mivel egyedül Gelléry érkezik és távozik a barlangnyíláson keresztül, vélhetően inkább metaforikus a motívum. Izsák Lili látványtervező a szobabelsőt megtörve helyezte el a sziklaüreget, talán azt sugallva ezzel, hogy Gelléry emberi őskövület, de ez a térbeli utalás az előadás egészéhez képest szájbarágós megoldás.

Fekete Ernő sokunk számára ismerős pedagógust játszik. Gelléry karizmatikus tanár és művész. Intelligenciájának, lehengerlő stílusának és biztosnak gondolt hatalmi pozíciójának köszönhetően könnyedén manipulál másokat. Fekete Ernő ritkán tapasztalt gyújtóerővel mondja az első bekezdésben idézett monológot. Gelléry, a Petri György Színház vezetője hittel és hévvel beszél arról, hogy a kultúra a nemzet életében elengedhetetlen összetartó erő a különböző társadalmi csoportok és az egyének között egyaránt. A hatalom, amely ritkítja a művészet kínálta lehetőségeket a mindennapok realitásainak magasabb szintű, más dimenzióban történő megélésére, illetve akadályozni igyekszik az állampolgár felborult belső békéjének gyógyítását a művészet segítségével, bűnt követ el az általa vezetett társadalom ellen.

Gelléry gyengeségeként a saját határaival nincs tisztában. Nem tud és nem akar bocsánatot kérni. Azt hiszi, pedagógusként MINDENT megtehet, hogy jobb teljesítményre ösztönözze rendezőszakos osztályának tagjait. Fekete Ernő alakítása gyanús nyomokat hagy a nézői tudatban. A tanár úr itt-ott önkéntelenül elejt olyan megjegyzéseket, amelyek arról árulkodnak, hogy még most sem kollégaként, nem egyenrangú félként, hanem hátulgombolós, irányításra szoruló diákként tekint a valamikori rendezőszakos hallgatóira. A magabiztos Gelléry, a nagy túlélő egy pillanatig sem hiszi el, hogy lebukhat.

Egykori hallgatói igyekeznek átvészelni a kaotikus magyar közéleti és művészeti viszonyokat. Hallunk az előadásban arról, hogy 2031-re mind a Radnóti Miklós Színház, mind a Katona József Színház társulata szétesik. A volt diákok az oktatás során történt abúzushoz, illetve a hatalomhoz való viszonyulásuk függvényében helyeződnek el az előadás koordinátarendszerében. Az előbbihez való hozzáállásuk a cselekményidő alatt sokat módosul, mindez nagyban hozzájárul a játék dinamikájához. Andor (Béres Bence) eleinte neutrálisan viszonyul a Gelléry által elkövetett túlkapásokhoz, később magával ragadja a többiek leleplezésre hajló lendülete, végül mindent mérlegre téve élete legboldogabb időszakának nevezi az egyetemi éveket, beleértve ebbe karizmatikus tanárukat is.

Kapcsolatuk a hatalommal ezzel ellentétben állandó. Hanna (Mentes Júlia) a független szférában dolgozik. A regnáló hatalomhoz legközelebb a Vizi Dávid játszotta Misi áll. Vélhetően ő a legkevésbé tehetséges alkotó a fiatalok közül.

Bálint nem találja a helyét a színház világában. A Tasnádi Bence játszotta izgága, kötekedő fiatalember már bukott egy Kleist-darabbal Miskolcon, és mivel egyre kevesebb a hely a pályán, jól tudja, hogy sok esélye nem lesz megkapaszkodni a szakma elismert rendezői között. Tasnádi nemcsak a fiatalember türelmetlen arroganciáját, hanem művészi elbizonytalanodásából fakadó félelmeit is hangsúlyossá teszi. Felejthetetlen, mert pikareszkül tragikomikus, amikor Bálint nagy lezseren arról beszél, hogy a young blood transfusion módszerével tartják fitten a leválthatatlannak tűnő politikai vezetés tagjait.

Az egyetemi évek éles kritikájaként a pályaelhagyáshoz legközelebb éppen a leg-tehetségesebb fiatal rendező, Ricsi áll. Lengyel Benjámin indulatos, nehezen kezelhető fiatalemberéhez nem tudott közeledni Gelléry Károly, amikor pedig megtette, megbocsáthatatlan bűnt követett el. Az írott drámára annyira jellemző három pontok Ricsi esetében a legfontosabbak. Lengyel kifakadásaiban ezért sohasem az a lényeges, ami elhangzik – többször ismételgeti egyébként ugyanazt –, sokkal inkább az, amit érzékeltet a publikummal. Az elfogyó szufla drámaiságában csak sejthető, hogy mennyi minden tört meg Ricsiben abban a traumatikus pillanatban.

A Kamra bátor és lendületes egyfelvonásosa arra figyelmeztet, hogy az elmúlt két év-tizedben visszavonhatatlanul megváltoztak a hatalom gyakorlásának módozatai a mindennapi közösségek szintjén is. Ha azt hisszük, hogy a felmerült konfliktusokat minden esetben kezelni tudjuk a régi lendülettel, nehezen helyrehozható hibát követhetünk el.

Szekeres Szabolcs

Carlo Goldoni: Egy nyár – Katona József Színház

Velence Carlo Goldoni korában egyike a színházi nagyhatalmaknak, az európai városok közül a legnagyobb számú színházzal. Ezek arisztokrata családok jól menő vállalkozásai, a közönség a leg-különbözőbb néprétegekből kerül ki, képviselői az elő-adások szereplői között is megjelennek, mintegy tükörben láthatják magukat a nézők. A város életében egyre jelentősebb helyet betöltő polgárság a darabokban is társadalmi súlyának megfelelően jelenik meg, a karakterek, a cselekmény problematikái által megtapasztalhatja önnön hibáinak kritikáját is. A drámák, ahogy Goldoni munkássága is jelzi, a legkülönbözőbb műfajokban íródtak, de a legkedveltebbek a komédiák voltak, bár éppen a Nyaralás trilógia idején mutatták be nagy sikerrel a rivális Carlo Gozzi mesejátékát, a Három narancs szerelmét (1761), melyben a szerző a két ellenséges drámaírót, Goldonit és Pietro Chiarit is kigúnyolta.

Goldonit az ellenségeskedések igen rosszul érintették, olyannyira, hogy nem sokkal a trilógia bemutatása után, 1762-ben el is hagyta a várost, elfogadva a párizsi Comedie Italienne meghívását. Halála után egy ideig kevésbé játszották műveit, azonban a jelenben és a közelmúltban ismét a színpadok igen kedvelt szerzője. Nagy olasz rendezők, mint Luca Ronconi vagy a Magyarországon is jól ismert Giorgio Strehler is szívesen vitték színre. A Nyaralás trilógia ez utóbbinak jelentős rendezései közé tartozott, több alkalommal is megrendezte. Goldoni műveiből kiváló magyar előadások is születtek – elég Ascher Tamás emlékezetes kaposvári rendezésére gondolni, a Velencei terecskére (1987), ahogy Strehler nevezte a komédiát, a „nagy plebejus költemény”-re. (Bezerédi Zoltán, az Egy nyár szereplője abban az előadásban is játszott.) Ascher már a Katona József Színházban rendezte meg 1992-ben a polgári nagyratörés szatíráját, Az új lakást. Zsámbéki Gábor nagyszerű Goldoni rendezései közül érdemes A karnevál utolsó éjszakája címűre is gondolni, a Párizsba költöző Goldoni „búcsújára” Velencétől, melyben szintén a jelen előadás több művésze szerepelt (Katona József Színház, 2007). Goldoni vígjátékaitól nem idegen a kissé melankolikus befejezés sem: ahogy a Velencei terecske lezárásában is láthatta a közönség: Ascher rendezésében a szállingózó hó költői lezárást adott a két főhős (Pogány Judit és Lukáts Andor) távozásának.

Bányai Kelemen Barna, Dankó István és Elek Ferenc (fotó: Horváth Judit)

Az Egy nyár szerencsés kézzel rövidíti és szervezi egybe a három komédiából álló trilógiát: a Nyaralásmániát, a Nyári kalandokat és a Nyaralás utánt. (A dramaturg Török Tamara, Balázs-Piri Noémi, a fordító Török Tamara, akinek szakterülete is Goldoni). Az előadás Leonardo (Bányai Kelemen Barna) és Paolo, az inasa (Gioviczki Bernát) jelenetével indul: a nyaraláshoz csomagoló inas újabb feladatot kap gazdájától, az átadott lista szerint gazdagon be kell vásárolnia az utazásra – mindezt azonban, hozomra, mivel pénz az nincs. Evvel máris megjelenik a komédia egyik alapmotívuma: a polgárok némelyikének rongyrázása mögött a titkolt anyagi szűkösség. Leonardo és húga, Vittoria (Jordán Adél) a pénzt a jómódú panziótulajdonos nagybácsikától reméli (Elek Ferenc), aki majd vendégül látja őket vidéken. A húg is szívesen szórja a pénzt, ő a legújabb divat szerinti ruhát csináltat magának. Sietnie kell, mivel a velük egyszerre és ugyanoda, Monteneróba, a „szárazföldre” utazó Giacinta (Borbély Alexandra) is hasonlóban fog feszíteni. A két család kissé konfliktusos, temperamentumos készülődését a színészek igen szellemesen közvetítik, egy ötletes színpadkép segítségével a cselekmény a színpad két oldalán egymással párhuzamosan folyik, a szereplők át is lépnek időnként az egyik térből a másikba, egymáshoz kapcsolódva, hiszen osztoznak a programban is és az ebből adódó konfliktusokban is (díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Szakács Györgyi).

Leonardo szerelmes Giacintába, miközben egy riválisa is van, Guglielmo (Mészáros Béla), aki szintén a lány kezére pályázik, de tulajdonképpen Vittoria számára jó lenne anyagi biztonságot adó férjnek.

Leonardo a szeretett Giacintáért folyó versenyben nem árulhatja el valós anyagi helyzetét a jól szituált lány és apja, Filippo (Bezerédi Zoltán) előtt, már csak azért sem, mivel a jó parti egyben ki is húzná őt a csávából.

A főszereplők mellett a környezetükhöz tartozó további karakterek is megjelennek a színen: Giacinta mit sem sejtő, kissé naiv apja meghívja kocsijukba a még üres negyedik helyre útitársként Leonardo riválisát, Guglielmót. Leonardo már-már lemondaná az egész nyaralást, míg végül Giacinta megnyugtatja, és elhatározzák, hogy kitűzik házasságukat. A nyaralás további bonyodalmakkal zajlik, a szerelemre éhes nagynéni, (Fullajtár Andrea) közeledését szívesen fogadja a többiekre akaszkodó ingyenélő, Ferdinando (Keresztes Tamás), megcélozva az asszony tisztes jómódját. A tehetős nagybácsi, a panziótulajdonos ahelyett, hogy Leonardót pénzelné, a fiatal özvegyet (Pálmai Anna) üldözi szerelmével, s vissza-visszatér a minden lében kanál jóakaró (Dankó István). A szolgák, elsősorban is Giacinta szobalánya (Pálos Hanna), valamint a Bán János, Szacsvay László, Ujlaki Dénes és a már említett Gioviczki Bernát alakította inasok is fontos szereplői a játéknak. És ott vannak még a fiatalok, Erdős Lili és Jakab Balázs. Külön szórakoztató érdekesség a vendégeknek játszó két énekes-zenész, akik a cselekmény aláfestését adják (Matisz Flóra Lili, Roszik Hella, zene: Matisz Flóra Lili).

„A Trilógia szerelmi komédia. A szerelmi tévedés vígjátéka. A szereplők tévedést tévedésre halmoznak, rosszul élnek, rosszul szeretnek [… a mű] teljes egészében, leplezetlenül szerelmi dráma túlcsorduló érzelmekkel, heves érzelmi összecsapásokkal – akkor is, ha áthatja Goldoni »jósága«, mértéktartó »bölcsessége«.” (Giorgio Strehler az 1954-es rendezésekor)

Már-már a társadalmi konvenciók és morál ellenébe forduló szerelmek, szenvedélyek ütköznek az anyagi érdekekkel, s a nyaralás végére ez utóbbiak győznek, ki-ki csendes beletörődéssel megköti a maga kompromisszumát, hiszen a mű mégiscsak az értelem korában született.

A Katona József Színház társulata nem csak jól ismeri, hanem szemlátomást élvezi is Goldonit, számukra ezúttal igazi jutalomjáték kínálkozik. Friss és új, dinamikus előadás, nagyon mai, ezt segíti a testhez álló, modern nyelvezet is.

Fried Ilona