Két vizsga: Ernelláék Farkaséknál, Orlandó Projekt

A másfél éves járványidőszak eléggé felforgatta a színházak és a színházas emberek életét. De azt sem gondolta volna senki még tavaly tavasszal, hogy 2021 nyarán az egy alomból származó színiegyetemisták vizsgái két különböző intézmény keretein belül zajlanak majd. A helyszíne sem hagyományos annak a két produkciónak, amelyet egyrészt a freeSZFE, másrészt az SZFE vizsgaelőadásaként láttam ezen a nyárelőn, amikor oly nehezen akart véget érni a fájóan csonka 2020−21-es színházi szezon.

Mari Dorottya, Bíró Panna Dominika és Berényi Nóra – Ernelláék Farkaséknál, SZFE (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Színház- és Filmművészeti Alapítvány által működtetett Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színészosztálya (Székely Kriszta-osztály, korábban: Máté Gábor−Székely Kriszta-osztály) az új vezetés által irányított 6szín (korábban: Hatszín) Teátrumban mutatta be Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című művét. Okkal gondolható, hogy Hajdu Szabolcs darabja, amely nemcsak filmként lett sikeres és díjakkal övezett, de előtte remekül bevált lakásszínházként, kiváló munkaanyag ifjú színinövendékeknek. Lehet, igen, hogy harmincas−negyvenes emberek házassági és családi viszonyaiból venni alaposabb ízelítőt, az egyelőre megelőlegezi a leendő élettapasztalataikat, de a színház már csak ilyen: a színész nemcsak azt játssza, amit ismer. Hajdu Szabolcs darabja mindenesetre telibe talált dialógusokkal és árnyalt, arányos jelenetekkel teremti meg a konfliktushelyzeteket, amelyekből megérthetjük, hogy a mű hősei között voltaképp egyetlen kapcsolat sincs rendben. Legfeljebb az önismeret hiánya teszi egyáltalán lehetővé a családi működésüket.

A 6szín mint helyszín ideálisnak korántsem mondható. A háromoldali nézőtér viszonylag közel esik a játéktérhez – az intim lakásszínházi körülményekre nem nagyon hasonlít ugyan, de legalább nem vagyunk távol a színészektől. A háromoldaliság következtében mindig akadnak a játszók közt, akiket nem szemből kapunk, ráadásul bármelyik oldalon ül is az ember, minél hátrább lévő sorba szól a jegye, annál kevesebbet lát. Az is igaz és rögtön szembeötlik, hogy Hargitai Iván rendező nem realista díszlettel dolgozik: vége-hossza nincs nejlonfólia takarja le a színpadot és a játszókat, míg a közönség elfoglalja a helyét. Ez egyébként a bemutató meleg nyári estéjén azonnal empátiát, rokonszenvet és részvétet kelthetett a nézőkben a befullasztott-befüllesztett színinövendékek iránt.

Orlando Projekt – freeszfe (fotó: Todoroff Lázár)

Amikor az előadás kezdésekor lekerül a játszókról a nejlon, kiderül, hogy Ernelláék szép nagy lakása jelzésszerű, leginkább raktárra emlékeztet. Ha valaki a szobájába megy vagy aludni tér, akkor lefekszik a földre, bebújik a fólia alá. A tárgyak esetlegesek: játékcsésze, papírpohár – minden az otthonosság hiányával tüntet. Ugyanakkor a gyerekjátékjelleg is érzékelhető, erre utal talán, hogy a színészeket összerajzolgatták. Hevesi László arcára mintha különböző színű ceruzákkal festették volna a borostát, s mindenki máson is rajzok: pillangó az arcon, nyaklánc a nyakon, sebhely a karon és még számos test-irkafirka. (A produkció látványtervezője Magyarósi Éva.)

Bartos Ági és Király Dániel az Orlando Projekt című vizsgaelőadásban – freeszfe (fotó: Todoroff Lázár)

Az Ernelláék Farkaséknál című darabban két kisgyerekes családot ismerünk meg, az anyák nővérek. A jómódúbb Farkasékhoz beállítanak Ernelláék a maguk anyagi és életcsődje közepette. De mielőtt váratlanul betoppannának, már látjuk, hogy Farkaséknál is akadnak bajok. Itt a fő problémának az látszik, hogy Farkas sehogy sem tudja magát elhelyezni az apaszerepben. Hencz András Farkasként kis lófarkat és nagyra nyitott, világos szemeket visel. Magabiztos, fölényes, önző és türelmetlen. Értelmiségi öntudatát gyerekesség színezi, aminek kedves pillanata, hogy hozza a naplóját, felolvasni belőle, amikor rá akar bizonyítani valamit a sógorára, Albertre. Hencz András Farkasának minden oka megvan az ingerültségre, mivel megfeneklett szülőként. Csak idegesíti a gyereke, nem tud mit kezdeni vele. Pedig a Rezes Dominika játszotta Brúnó igazán nem rosszabb az átlagnál. (Kedvesen nem nőtt még bele a rugdalózójába, lelóg a lábijáról a ruha lábrésze.) Rezes Dominika hibátlanul hozza a kisgyerekséget. Ahogy a térdein jár – a magassági és a nézőponti különbséget kifejezve a felnőttek és a gyerekek között –, abban is képes érzékeltetni a gyerekjárás jegyeit, a felsőtest rakoncátlan mozgását. És nem is ordít az indokolhatónál többet. Édesanyjával, a Berényi Nóra játszotta Eszterrel való meghitt, meseolvasós kettőse az előadás elején plasztikusan megmutatja az anya és kisfia közti kapcsolatot, amelyet a gyermek ural – az apa múlhatatlan bosszúságára.

Az érkező Ernelláék esetében mérgező tényező az irigység, amely Bíró Panna Dominika Ernelláját marja a testvére jobb helyzete és gondtalanabb körülményei láttán. Mivel segítségre számítanak a nővérééktől, ezért leplezi az érzéseit, de nem tudja elhallgatni a sérelmeit, miszerint apjuk mindig is Ernellát kedvezményezte. Bíró Panna Dominika a testtartásával elárulja, hogy kelletlenül készséges, és a szemében tüzel a felháborodás a sorsok különbözősége miatt. Hevesi László Albertje a legegyszerűbb eset: ő még azt sem veszi észre, hogy Hencz András Farkasa – akit barátjának tekint – mennyire nem számítja őt egyenrangú félnek. Ernelláék lánya, Laura szerepében Mari Dorottya szintén térden jár – szépen illenek egymáshoz Brúnóval. Magától értetődik, hogy jeges némasággal fogadják a szülői instrukciót: játsszanak egymással.

A hat szereplő összehangolt együttműködésében senki nem emelkedik ki, de mindenki egyenlő mértékben hozzáteszi a magáét a képhez. A végén – a gyerekek bábjátéka után, amivel érthetetlen módon nem lehetett megvárni a nagypapát – családi tabló alakul. Ernelláék, Farkasék jobbak már aligha lesznek. A színinövendékek még igen.

A freSZFE egyesülésben szervezett Orlando Projekt vizsgaelőadást különleges helyszínen hozta létre a negyedéves színházrendező-bábrendező szakos Fodor Orsolya, aki lengyelországi diplomával fogja befejezni egyetemi tanulmányait. A Reáltanoda utca egyik üres házába invitálta a közönséget. Az egyszerű, egyemeletes neoreneszánsz épületen kívülről annyi látszik, hogy alapos felújításra szorul. A homlokzatot fedő háló azt sejteti, hogy talán dolgoznak is rajta. Ám sajnos nem. Belül minden omlik és romlik, s ámulva konstatáljuk, hogy ez egy gyönyörű palota lehetett valaha. Minden foszladozó részlet: a parketta, a selyemtapéta maradványa, a kerámiakandalló, a faragások, a díszítések, az ólomüvegablakok az egykori luxusról árulkodnak. Valamint az elmúlásról, úgy a korszakot, mint a fényűzést tekintve. Illik ide Virginia Woolf Orlando-története, amelyet Hirsch Máté és Bódi Zsófia formált Fodor Orsolya keze alá.

Miután a rendező a kapuban fogadta a 20−22 színháznézőt, Dénes Emőkére bízott bennünket. Szőke, lágy arcú, lírai alkatú színésznő arany paszpólos fekete kardigánban. Ő az idegenvezetőnk és elbeszélőnk. Tőle tudjuk meg, hogy amikor az előcsarnokban zajt hallunk fentről, akkor Orlando, a 16 éves, széplábú ifjú épp a padlásgerendán függő szaracén fejet vagdossa. Látjuk aztán az első szobában Orlandót (Bartos Ági), amint szoborként ül, s kísérőnkkel együtt gyönyörködhetünk benne. Áthaladunk egy helyiségen, ahol egy lány – finom jelenség – hárfázik. Illedelmesen kapkodjuk a fejünket. Megállunk sorban a falnál egy szép kis teremben, amelynek közepén Gyabronka József ül I. Erzsébet trónján. Haja hátra fésülve, száján félig-meddig rúzs, nyakán merev Medici-gallér, de az uralkodói vonás az arcán van: a szemöldöke ívében, a nézésében, a szájtartásában. Igényt tart erre a szép, szőke, feminin fiúra, akinek gumiszalagot húz fel a combjára. Aztán meghal. (Mármint Erzsébet királynő.) Hívei óvatosan az oldalára fektetik a földön, a trón előtt.

Orlandónk különböző helyiségekben különböző nőkkel kalandozik: Nagyabonyi Emese fekete hajú, világítón világos szemű, tüzes Lady Euphrosyne-ját elhagyja Barna Lilla prémkucsmás Szasájáért a Romanov-házból. Valamikor a tervezett szöktetés környékén a párral együtt nézünk – egyik szobából a másikba kukkantva – egy színházi Othelló-előadást. A hálószoba-jelenet megy, Király Dániel készül megfojtani asszonyát. Hamar felmerül a gondolat: jó is lenne ezt a kemény, mokány színészt a mór szerepében látni. Szasa lelépése után Orlando hét évre visszahúzódik a kastélyába. Olvas és ír. Könyvtárában: egy pompás, három ablakos beugróban látogatja meg őt Nicholas Greene, kora neves szerzője, vagyis Major Erik. Konstantinápolyt, ahová Orlando a maga négyszáz éves élettörténete során brit nagykövetként jut el, a pincében találjuk. Turbános törökök szőnyeget hozva köszöntik a messziről jött uraságot. Aztán egyszer csak arra ébred Orlando, hogy nővé változott. Innentől ez a státus határozza meg a helyzetét és a kapcsolatait. Nem részletezem. Csak egy penge éle választja el a melankóliát a boldogságtól – mondja Orlando fiúként éppúgy, mint lányként.

A roskatag palotában Vermes Nóra díszletei között két órán át vándorolni a színészek és a történet nyomában olyan kaland, amely színes, változatos hangulatokkal és számos izgalmas részlettel szolgál. Ha csak Csiszér Csilla jelmezeire gondolok, azok például módot adtak arra is, hogy a néző egy wannabe varrónő szemével kifigyelje az archaikus ruhadarabok készítésének technikáját. Hogyan van összeállítva egy malomkerékgallér, vagy milyen anyagrészek adják ki a férfiak korabeli puffancsnadrágját. Aztán ott a sok rokonszenves fiatal színész – többek között Tóth Zsófia, a fején megálló kávéscsészével, vagy Szacsvai István a női ruhába szorított lángoló érzelmeivel. A zenészek – Ferge Lizi, Töreky Bori, Csernovszky Márk, Frank Toma – odaadó kíséretéről nem is beszélve.

A végén, amikor a szőke, lágy arcú, lírai alkatú Bartos Ági Orlandója ugyanolyan aranypaszpólos fekete kardigánban lép elénk, mint amilyet a kísérőnk, Dénes Emőke visel, akkor minden összeér. Végeláthatatlan korszakok és életkorok. Múlt és jelen. Férfi és nő. Megölelik egymást, akik ugyanazok. És persze mi is ugyanazok vagyunk valahol, ebben a költői látomásban, színházi varázslatban, ebben a leomlott-leromlott világban.

Stuber Andrea

A Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválról

Elszánt kis csapat szervezi a vasvári fesztivált. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tavaly októberben, a bezárások árnyékában is megrendezték, idén pedig az elsők között voltak, akik színházi fesztivállal ünnepelhették az újranyitást. Igaz, most nem érkezhettek határon túli társulatok, így a vándordíj, a termetes korsó még egy évig Batumiban várja, hogy a georgiai társulat visszahozhassa, de képletesen azért sikerült továbbadni.

Három nap alatt tíz előadást láthattunk. Ez kevesebb, mint az előző években, hiszen előfordult, hogy húszon felül volt a nevezett előadások száma. Az ok nyilván a járványban keresendő: kevesebb új előadás született, és voltak, akik még nem mertek fesztiválozni. Nem jöhettek az egy-két éve alakult újak sem, hiszen valószínűleg senkinek sem jutott eszébe a karantén alatt új színjátszó csoportot szervezni. A régi motorosok között akadt olyan csapat, a Prospero Színkör Székesfehérvárról, akik a mostoha próbakörülmények után (egy falatnyi pincehelyiségben tudtak csak próbálni) a fesztiválra időzítették versenyelőadásuk, Az étellift bemutatóját. Mások arról számoltak be, hogy közel másfél éves leállás után kezdtek el most újra dolgozni. Összességében elmondható, hogy a legelszántabbak, a rendszeresen visszajáró társulatok jöttek, és ez meglátszott a fesztivál kiegyensúlyozott színvonalán s a minősítéseken is. Magasan kiugró előadás nem volt, jó teljesítmények azonban igen, így születhetett két bronz és hét ezüst minősítés.

A fesztivál tavalyi vándordíjasa, a bajai Rábl Színpad idén Janne Teller Semmijét hozta el. Az ifjúsági regény és a belőle készült előadások nemcsak a közönséget, a kritikusokat is erősen megosztják, és ez talán nem is áll messze az író és a színházi alkotók egyik céljától: vitát kezdeményezni, sőt, provokálni, amely lehetőséget adhat az elsődleges célközönségnek, a kamaszoknak, hogy értékekről, értékrendről, egyéni és közösségi felelősségről gondolkodjanak. A bajai társulat ifjúsági tagozata éppen ebbe a célkorosztályba tartozik. Dely Géza rendezővel ezúttal is átgondolt, kidolgozott, energikus előadást hoztak létre, sok mozgással, jó társulati összjátékkal. Tavalyi, Rém hangosan és irtó közel című előadásuk után ezzel is bizonyították, hogy tartósan magas színvonalon dolgoznak, érdemes rájuk figyelni. Idén a fesztiváldíjjal térhettek haza.

Marton Dávid és Czeller Péter Az étellift című előadásban – Prospero Színkör, Székesfehérvár

A vándordíjat a Körmendi Kastélyszínház Társulat Száll a kakukk fészkére című előadása nyerte. Ritkán ígér jót a „rendezte a társulat” megoldás, ez az – anyagi és utazási nehézségek által indokolt – eset azonban kivétel a szabály alól. Előadásuk erőssége a főszereplők (McMurphy: Szép Dániel; Rached nővér: Jóna Andrea) játéka, a pontos helyzetkidolgozás, legfőképpen pedig az, hogy társulatként is meggyőzőek tudnak lenni.

Füsti Molnár Sándor mindig egy gyermek és egy felnőtt csapattal érkezik. A Bütyök Színjátszoda, idén a Monori Lilikkel kiegészülve, állami gondoskodásban élő gyerekekből áll. Móricz novelláját hozták el, A világ végén már szép és jó címűt, amely éppen az árvaságról szól. A hajléktalanokból álló AHA Színpad pedig Csáth Géza Fekete csönd című művét vitte színpadra. Füsti Molnár Sándor különleges, erős képekkel dolgozó, lassúdad (szertartás)színházat csinál, és mindig eléri, hogy megindítsa a nézőt, anélkül, hogy patetikus vagy hatásvadász lenne. A titka talán az, hogy jól eltalálja azt a metszetet, amelyben színészei úgy tudnak önmaguk lenni, hogy közben az előadott művet is hitelesen képviselik.

Bajor János A Tejút lovasa című előadásban – Vasvári Játékszín

Valami hasonló történik a százhalombattai Felhőjárók Mozdulatszínház előadásaiban is, amelyekben értelmi fogyatékosok és épek dolgoznak együtt, zenével és mozgással, de sokszor csak egy-egy tekintettel kifejezve érzelmeket és emberi kapcsolatokat. Csak a szívem érzi című előadásuk heveny záporesőt eredményezett a nézőtéren – nem árt az ekkora hőségben.

Visszatérő vendég a fesztiválon a békéscsabai Féling Színház is, akik többnyire kortárs darabokkal dolgoznak. Most a Mandragóra Háy János-féle átiratával érkeztek. Annak ellenére, hogy többszörösen díjazott, jó színészek, akik most is igyekeztek hiteles megoldást találni a saját szerepükre, valahogy nem találták meg azt a stílust, amelyben ez a kortárs átirat hozzánk tud szólni. Az az elképzelésük, hogy időtlenné tágítsák a történetet, inkább gyengítette, mint erősítette a játékot.

A komédiázásban most a pápai S. K. Társulat volt sikeresebb. A Négyen éjfélkor című bohózat különösen a két női szereplő (Szabó Erika és M. Varga Veronika) játékának köszönhetően működött jól.

Móricz Zsigmond: A világ végén már szép és jó – Bütyök Színjátszoda, Monori Lilik,

Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál

Idén is jártak tájolni a csapatok, mi pedig, zsűriként követtük őket. Mindig jó élmény kis falvakba, művelődési házakba elkísérni a játszókat, látni, hogyan hat a játék a helyiekre, hogyan szövődnek beszélgetések az előadás utáni koccintások, pogácsázások során. Persze, van benne némi kockázat és zsákbamacska jelleg: milyen lesz az előadás, találkozik-e a helyiek ízlésével, érdeklődésével. Azt tapasztaltam, hogy nyitottan fogadták még azokat az előadásokat is, amelyek távol álltak a nézők egy részétől. Így volt ez például Andrásfán, ahol Harold Pinter abszurdjával, Az étellifttel ismerkedhetett a részben gyerekekből, részben idősekből álló közönség. Ha volt is olyan gyanúm, hogy a gyerekek kriminek nézték az előadást, és a két pisztoly elsülését várták a legjobban, az idősebbek pedig elnyomtak néhány ásítást, mégis közösségi esemény született. A színészek (Czeller Péter és Marton Dávid) pedig a legjobb férfi szereplők díjával térhettek haza.

Egy másik vidéki előadással a Vasvári Játékszín lepett meg minket. Gergye Rezső rendező kinyomozta, hogy létezik ez az eddig soha nem játszott és csak részleteiben nyilvánosságra került Csengey Dénes-monodráma, a Zrínyi Miklósról szóló A Tejút lovasa. Elkérte a kéziratot az örökösöktől, és Bajor János színésszel a Vasvár−Budapest zoom−tengelyen létrehozták ezt az előadást, amelyet Bérbaltaváron, a Nagy Gáspár emlékház felújított pajtáját körbeülve nézhettünk meg. Remek helyszín volt, a díszlethez pedig a közelgő hidegfront villámai is hozzájárultak. Veretes, szélesen hömpölygő szöveg Csengey Dénesé, amelyet Bajor János imponáló magabiztossággal adott elő. Egy keserűen csalódott, hazáját féltő, indulatos államférfi perlekedését hallhattuk Istennel, az uralkodóval és önmagával – Tiborc panasza helyett Zrínyi panaszát. Aki felőrlődik a jobb és a bal szívkamra összhangjának hiányától (szegény Csengey, mit írna erről most…); aki ismeri a saját képességeit, értékét, és szenved attól, hogy nem fordíthatja hazája javára. És aki mégis egy közülünk, hisz az előadás végén közemberré vetkőzve ül oda mellénk.

Ebben a három napban ismét a béke szigete volt (a történelmi békekötés helyszíneként is ismert) Vasvár. Szakmai és privát beszélgetések, a hosszú bezárkózás utáni találkozások öröme és valami nagy-nagy nyugalom érződött a levegőben. Hogy lehet oldalaktól függetlenül találkozni, értékelni a másik teljesítményét és beszélgetni. Több színjátszóval jobb hely lenne ez az ország, ebben biztos vagyok.

Turbuly Lilla

Beckett: A játszma vége – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Mindig elborzaszt, honnan tudta Jarry tizenöt évesen, hogy az Übük kora jön, sőt, az übüség bokrosodik, és mára Csomolungma méreteket ölt. Honnan látta Orwell, hogy milyen lesz a világ hatvan év múlva, Albiontól keletre, s honnan tudta Beckett 1952-ben, hogy ennyire eltompul a világ.

Beckett A játszma vége című drámáját az abszurd színház egyik alapművének tekinti a szakirodalom, miközben hozzá képest mára a Germinal realizmusa eltörpülhet. (Az ugyan valóban abszurd, hogy a szerző franciául írta a darabot, majd maga fordította angolra.)

Németh Judit és Szerémi Zoltán (fotó: Mészáros Zsolt)

A Covid-járvány csak színesítette a világvége hangulatot.

A darabot először én a szép emlékű Komédiumban láttam Darvas Iván, Mácsai Pál, Gönczöl János és Tanai Bella szereplésével, Végjáték volt a címe az előadásnak, és Darvas Iván fordításában, Jordán Tamás rendezésében, Rajk László díszleteivel és Szakács György jelmezeiben adták. Élményét nem mosták el az évtizedek.

Azóta több helyütt is előfordult a mű a honban. Legutóbb Zsótér Sándor rendezésében a Weöres Sándor Színházban. Fordítóként Ambrus Mária – a csodálatos díszlettervező művész – és Ungár Júlia szerepel a színlapon. A szövegezés kiemeli a költői érzékenységet, ami ennek a különös műnek a sajátja.

Nem újdonság, hogy halódás van, nemcsak a természet, de az embermivolt is csúcsformából erőst visszafordulóban, a társadalmi formák erodálásáról már nem is beszélve.

Zsótér Sándor már dolgozott a szereplőkkel. Egyetemi oktatóként készített egy Equust Jordán Tamással, Major Erikkel és Nagy-Bakonyi Boglárkával, s Jordán, az akkor még regnáló igazgató elfogadta Zsótér darabötletét, amely szerinte gazdag és humorral telített.

Hamm – idős vak, mozgáskorlátozott zsarnok király – szerepét a szombathelyi előadásban a rendező a se nem idős, se nem férfi, ámde hamvasan ifjú Nagy-Bakonyi Boglárkára bízta, aki kellően zsarnoki és kellően jelentéktelen, hogy ne sajnáljuk azt a világot, ami vele a végét járja. Major Erik a kiszolgáltatott, az ugráltatott, a bohóc, aki korát meghaladó mozgáskultúrával belakja a színpadot. A két fiatal ebben a kegyetlen játszmában a téma ellenpontozása.

Akik szíven szólítanak: a két öreg Szerémi Zoltán és Németh Judit alakításában.

Szerémi Zoltán a kezdetektől a színház tagja, volt Szellemfi, Miksa, Richmond, itt Nagg. Csak az arca, a tekintete látszik. Németh Judit játéka számomra reveláció, mert korábban keveset láthattam. Nellként nem mögötte, hanem benne az élet. Már semmi nem jut neki a világból, csak az, amit a szívébe rejtett. Az életképtelenek között ő, a mindentől megfosztott a szépség- és szeretetbirtokos.

Zsótér partnerei ebben az előadásban is Ambrus Mária és Benedek Mari tervezők, akik nem is akárhogyan beszélik a rendezői nyelvet – a hatásra ráerősítenek. Benedek Mari szemeteszsákokból komponált férfi és női ruhákat, Hammé gyönyörű párizsi kék, Clov – ő az, aki mozgásképes – barna nadrágban pólóban, pulóverben.

Ambrus Mária narancssárga, majdnem napfényben úszó színpadképet teremtett a műanyag építkezési járófelületekből, amelyek körbeveszik az egész teret, a mennyezetet, az oldalfalakat, a padlót borítják. A különböző helyszíneket három ajtóval rendelkező és téglakeretbe ágyazott fal jeleníti, amin ki-be lehet járni, s fölső ablakaiból létráról ki lehet tekinteni a távoli tájra. A narancssárga környezet kiemeli a két hatalmas konténert, amely maga a luxus, gyönyörű azúrban (épp ilyen Hydránál a tenger színe) – polírozottan csillognak. Fényűző életterek az egymástól elszakított, de örökké összetartozó két öregnek.

Elpusztul a világ? Sok a halál? Szolgalélekkel engedelmeskedünk a képességtelen zsarnoknak? Na és? Ha ilyen, akkor nem szomorkodhatunk.

Józsa Ágnes

Beszélgetés Trokán Péterrel

Még 2019-ben is arról beszélt, hogy nem tud és nem is akar elszakadni a szombathelyi társulattól és Jordán Tamástól. Ehhez képest nem sokkal később mégis átigazolt Székesfehérvárra. Mi történt?

(fotó: Hamarits Zsolt)

Egyáltalán nem volt könnyű az elszakadás. Erősen ragaszkodtam Jordán Tamáshoz és a szombathelyi társulathoz, hiszen együtt teremtettük meg az ottani színházat. Tíz évig nagyszerűen működött minden, de az utolsó két évben Tamás kissé elfáradt. Ez teljesen érthető, hiszen legutóbbi igazgatói pályázata okán különböző atrocitások érték, amit nehezen viselt, és a történtek eléggé kiábrándították. Közös mesterünknek tekintjük Ruszt Józsefet, mindketten a pályánk elején találkoztunk vele, Tamás az Egyetemi Színpadon, én Kecskeméten. Nem telt el úgy egy hét sem Szombathelyen, hogy közös munkáink során ne emlegettük volna, vajon mit mondana, vagy mit tenne Ruszt az adott helyzetben. Jóska gyakran mondogatta, hogy nyolc év után tovább kell lépni egy színházból, mert az nem jó, ha már egymás lábszagát is ismerjük. Lelkes, fiatal színészként nem értettem vele egyet, de azóta rájöttem, igaza volt, és magam is úgy gondolom, hogy amint egy színház kezd „munkahellyé” válni, el kell jönni onnan.

Utóbb már ezt érezte Szombathelyen is?

Igen, de egy ideig képtelen voltam elhatározni, hogy menjek vagy maradjak. Hosszas belső vívódás vette kezdetét, még az is megfordult a fejemben, hogy egy évre leállok. A végső lökést az adta meg, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színházban vendégként eljátszhattam Gróf Apponyi Albert szerepét a Trianon című dokumentumjátékban. A szövegem gerincét a politikus híres beszéde alkotja, ez nagyjából hét oldalt tesz ki a példányban, ami nem kevés. A monológ az előadás utolsó harmadában hangzik el, vagyis a legjobb drámai helyzetben. Az első részben van egy jelenetem, aztán csak az említett beszéddel térek vissza a színpadra. Keveset próbáltam, főleg otthon tanultam a szöveget. Lezajlott a rendelkező próba és az emlékpróba, ahol még példányból dolgoztunk, majd három héttel később eljött az a pillanat, amikor egyben játszottuk a darabot. Mondtam Szikora Jánosnak, hogy még nem igazán volt alkalmam próbálni. „Nem baj”, vágta rá a rendező, aki mindenképpen egyben akarta látni az egészet. Az összpróbán előálltam a monológgal, és ahogy elkezdtem mondani, egyszer csak váratlanul összeállt bennem a szerep. Olyan páratlan élmény részese lehettem, ami az elmúlt ötven évben ritkán adatott meg nekem. A próba végén egymás után jöttek oda hozzám a kollégák, fiatalok és idősebbek egyaránt, kiemelték, mennyire jól mondtam a szöveget, és hogy láthatóan kész vagyok a szereppel. Végig jó hangulatban próbáltunk, láttam, mennyire összetartó, egymást meghatóan szerető közösség a székesfehérvári, és ebben erősen emlékeztetett a szombathelyire. Úgy éreztem, jó lenne közéjük tartozni. Aztán megtartottuk a főpróbát, eljátszottuk a bemutatón a darabot, majd a koronavírus-járvány terjedése miatt be kellett zárni a színházat. Ott maradtam ezzel az elementáris élménnyel, ami eldöntötte, hogy helyem van ebben a színházban. A lányaimnak mindig azt mondom, hogy a sokszor véletlennek köszönhető szakmai találkozások akár egy életre meghatározhatják a színész pályáját. Nekem óriási szerencsém volt, amikor Kecskeméten találkozhattam Ruszt Józseffel, és a pályám első nyolc évét vele tölthettem. Aztán a pályám vége felé Szombathelyen szintén olyan időszakot élhettem meg, ami emberileg és művészileg is sokat adott. Úgy gondoltam, akár nyugdíjba is mehetnék, a szombathelyi tíz év csodálatos lezárása lenne a pályámnak. De a fehérvári benyomások felbátorítottak, és most már azt mondom, tegyünk rá még tíz évet. Úgy érzem, volna még bennem lendület. Egy új kapu előtt állok, ami reményeim szerint hamarosan ki fog nyílni.

Többször nyilatkozta, hogy viszonylag jól viselte a karantént, s arról is beszélt, hogy átesett a koronavíruson.

Nem sokkal azután, hogy tavaly márciusban bezártuk a színházat, leköltöztem paloznaki házamba, és egészen szeptemberig ott éltem. Végre el tudtam végezni mindent, amire a színházi elfoglaltságok miatt alig jutott időm. A falusi létezés, a lelassulás és elcsendesedés hozzátartozik az életemhez. Intenzíven részt tudok venni a színház életében – ez így volt Kecskeméten is, ahol akár a nap húsz óráját bent töltöttük, és csak azért mentünk haza, hogy aludjunk egy keveset –, de az évad végén jó kilépni ebből a közegből, szükségem van arra, hogy más emberekkel is találkozzak. Borozgatás közben mondtam a barátaimnak, hogy engem idén nagyon szeret a Jóisten. Minden problémám úgy oldódott meg, ahogy szerettem volna, vagy kicsit még jobban is, gondolva a fehérvári antréra. De sajnos elkiabáltam. Szeptemberben újra elkezdtünk dolgozni, Az ember tragédiája 2.0 című előadást próbáltuk. A színház felkért négy kortárs magyar szerzőt, Darvasi Lászlót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt és Závada Pált, hogy gondolja tovább Madách klasszikus művét. Darvasi jelenetében játszom egy nagyobb szerepet, mely a Titanic vízre bocsátásáról és tragikus sorsáról szól, és arról, milyen következményekkel járhat, ha rossz célokra használja fel tudását az emberiség. A koronavírus újbóli megjelenése miatt el kellett halasztanunk a bemutatót, egy hónapra ismét leállt a Vörösmarty Színház, majd miután a betegek meggyógyultak és fertőtlenítették az épületet, ismét bemehettünk. Egy főpróbahetet terveztünk az október végi premier előtt, amire ezúttal sem került sor. Én is elkaptam a betegséget, két hétre kórházba kerültem. Nem voltam nagyon rosszul, intenzív osztály és lélegeztetőgép szóba sem került. Meggyógyítottak, és azzal engedtek ki, hogy a rehabilitáció akár három hónapig is tarthat, nem szabad erőltetnem semmit. Két hónap után kezdtem úgy érezni magam, hogy most már bármit meg tudnék csinálni. Nem csupán fizikailag, mentálisan is legyengíti az embert ez a betegség.

A színészet iránti vonzódása mikor kezdődött? Volt olyan pillanat, amikor meglátta maga előtt a célt, vagy ez inkább lassabb folyamat eredményeként fogalmazódott meg Önben?

Mindenképpen egy lassú folyamat eredménye volt, olyannyira, hogy még középiskolás koromban sem jutott eszembe a színészet. Pedig a Könyves Kálmán Gimnáziumba jártam, ahol Székely Gábor – aki már diákként is nagyon aktív és rendkívül tehetséges volt – a színjátszó körben tevékenykedett. De ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Engem csak a tornaterem vonzott. Újpesten nőttem fel, ami akkor kisvárosi jellegű kerület volt, ahol még nem épültek fel a lakótelepek. A környék tele volt grunddal, rengeteget fociztunk, kiskoromtól fogva a bátyámmal együtt mindig sportoltunk valamit, a gimnáziumban négy évig kosárlabdáztam. A tanulást mindig felesleges időtöltésnek tartottam. Anyánk óriási szendvicseket készített nekünk tízóraira, aminek a feléből mindig meg tudtuk venni a matematika leckét valamelyik osztálytársunktól. Csak annyit tanultam, ami az órákon rám ragadt, de elég jó fejem volt ahhoz, hogy ez egy erős közepesre elég legyen.

A sporttal komolyabban is akart foglalkozni?

Persze. A bátyám szintén kosárlabdázott, mellette többféle sportot is űzött, és jelentkezett a Testnevelési Főiskolára. Nem vették fel, és kiderült, hogy nagyon nehéz oda bejutni. Addig úgy terveztem, hogy én is jelentkezni fogok, de a bátyám kudarca elbizonytalanított, és rájöttem, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. Gondoltam, majd lesz valahogy. Szegény anyámat már-már az őrületbe kergettem, mert negyedikben sem tudtam, mi akarok lenni. Egyik beszélgetésünk alkalmával mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem: „Mi akarsz lenni, kisfiam, egy szürke, hétköznapi ember?” Ezen akkor jót röhögtem, de valójában rosszul esett. Mondtam, hogy szürke, hétköznapi emberekkel van tele a világ, és nagyon boldogok tudnak lenni.

A szülei milyen hivatást választottak?

Kereskedők voltak. Miután összeházasodtak, nyitottak egy fűszerüzletet. Szépek voltak, fiatalok és nagyon barátságosak, szerették őket az újpestiek. 1953-ban lehúzták a redőnyt és kivágták őket az utcára. Azt mondták apámnak, hogy „maga egy burzsuj, örüljön, hogy nem telepítjük ki”. Ekkor elment segédmunkásnak, majd néhány év múlva visszatérhetett a kereskedelembe: előbb egy italboltot vezetett, később pedig egy vendéglőbe került. Nyaranta a bátyámmal ott dolgoztunk, segítettünk apánknak. Tizenöt évesen már csapoltam a sört, mértem a fröccsöt. Pontosan tudtam, mi az a hosszúlépés meg a házmester. Apám mindig nagy gondot fordított arra, hogy a vendéglőben családias hangulat legyen, és a vendégek jól érezzék magukat. Az is felmerült bennem, hogy folytatom a szüleim hivatását, és jelentkeztem a Vendéglátóipari Főiskolára. Igen ám, de a felvételin matematikából és kémiából kellett volna számot adnom a tudásomról. Mondanom sem kell, hogy nem ment. Írtam egy keveset a papírra, majd beadtam. A szóbeli vizsgán engem hívtak be először, és közölték, hogy gyatra lett az írásbelim, ezért értelmetlen lenne tovább próbálkoznom. Vagyis egyszerűen kirúgtak.

Így tehát nem lett vendéglátós. De a gimnáziumban voltak olyan hatások, amelyek mégis a színjátszás felé terelték?

Ez a vonzódás szinte észrevétlenül kúszott be az életembe, és vált egyre fontosabbá. A kültelki Könyves Kálmán Gimnáziumban nagyon erős tanári kar jött össze, ugyanis az akkori igazgató, Hollósi Antal – aki nagyon okos, rendkívül intelligens, talpig úriember volt – menedéket adott azoknak a pedagógusoknak, akik ötvenhatos múltjuk miatt másutt nem kaptak állást. Így került oda például Verbényi József, aki sokat tett a hazai kosárlabda fejlődéséért, Éder Zoltán, aki a Magyar Nyelvtudományi Intézetnek dolgozott, és a magyartanárom, Tóth Ferenc, aki nagy Ady-imádó volt. Nem csak a magyar ugar költőjét láttatta velünk, hanem a hihetetlenül érzékeny, sokoldalú művészembert is megmutatta. Nem törődött az előírásokkal, azt tanította, amit fontosnak és értékesnek tartott a magyar irodalomból. Ő vette észre, hogy a kötelező verseket jobban, nagyobb átéléssel mondom, mint a többiek. Nem voltam ennek tudatában, valahogy ösztönösen, belülről jött. Egy idő után, természetesen Adynál, kihívott az osztály elé, hogy olvassam fel a Héja-nász az avaron című verset. Úgy tűnt, tetszett a srácoknak, ahogy előadtam. Később a tanárom javaslatára részt vettem a kerületi szavalóversenyeken. Vagy úgy sikerült, hogy első helyezett lettem, vagy a második sornál lefagytam, mert nem jutott eszembe a szöveg. Ott éreztem meg először, milyen közönség előtt szerepelni, és ezt jópofa dolognak tartottam.

Akkor már arra is gondolt, hogy a Színművészeti Főiskola felé veszi az irányt?

A versmondás és a színészet két különböző dolog, eszembe sem jutott, hogy akár színész is lehetnék. Pontosan tudtam, mekkora a túljelentkezés a főiskolán, ezért úgy gondoltam, esélyem sem lenne bejutni. Így aztán munkát kellett keresnem. A házunkban lakott egy lány, aki a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Én is odakerültem, a számítástechnikai osztályon betanított munkás lettem. Egyszer a büfében megláttam egy kifüggesztett hirdetést, hogy a Belvárosi Irodalmi Színpad keres versmondásban és színjátszásban tehetséges fiatalokat. Elmentem, és felvettek.

Kiss Mari és Trokán Péter – Hosszú út az éjszakába, Weöres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Garai Antal Atom)

Kikkel találkozott ott?

Zsolnai Gábor vezette a csoportot, aki az amatőr színházi mozgalom egyik oszlopos tagja volt, Keleti István tanítványa. Bodnár Erika, Borbás Gabi, Farády István és Kalocsai Miklós szintén onnan indult. Jó helyre kerültem, és valami átszakadt bennem. Úgy éreztem, ez legalább olyan jó, mint a kosárlabdázás, amit addigra abbahagytam, mert nem sikerült bekerülnöm az ifjúsági válogatottba.

Milyen előadásokat hoztak létre?

Főként szerkesztett irodalmi műsorokat adtunk elő. Minden kiemelt állami ünnepre készültünk verses összeállítással, amelyekkel jártuk a kultúrházakat, üzemeket, nagyobb munkahelyeket, és mindenütt elég jól fizettek. Emlékszem, akkor nyílt meg a Napoletana étterem a Váci utcában, szinte mindennap oda jártunk kajálni. Ezenkívül egyfelvonásos színműveket is színpadra állítottunk. Bemutattuk például Hubay Miklós egyik színdarabját, amelyben egy katonatisztet játszottam, és már jelmez is volt rajtam. Indultunk a Ki mit tud?-on is, ahol egyszer a második helyen végeztünk. Nagyon jól éreztük magunkat, de aztán beütött a krach: 1965 őszén megkaptam a katonai behívót. Persze megpróbáltam valamilyen módon elkerülni, de nem sikerült. Annyi szerencsém volt, hogy nem kellett elmennem az ország másik végébe határőrnek. Mivel 189 centi magas voltam, bekerültem az őrezredbe – mi adtuk a díszőrséget –, így a fővárosban maradhattam. Ezzel együtt nehezen viseltem, hogy az első évben alig jöhettem ki. A második évben egy jó trükkel átkértem magam a sportszázadba, azt mondtam ugyanis, hogy a Testnevelési Főiskolára akarok jelentkezni. Oda sorozták be a válogatott sportolókat, akik naponta délután 2 órától este fél 10-ig kimenőt kaptak, hogy részt tudjanak venni az edzéseken. Nekem is pont erre volt szükségem, mert így ismét járhattam a próbákra. A Testnevelési Főiskola helyett azonban a Színművészetire adtam be a papírjaimat. Nem vettek fel. A következő évben leszereltem, visszamentem a Belvárosi Irodalmi Színpadra. Ezúttal sem vettek fel a főiskolára, de nem akartam megint a minisztériumban dolgozni, mert úgy éreztem, hogy mindenképpen a pálya közelében kell maradnom.

Hogyan érintették azok a kudarcok, melyeket a Színművészeti Főiskolán megélt?

Nagyon tehetségesnek gondoltam magam, és rettenetesen megsértődtem a főiskolára, amiért eltanácsoltak. Ma már azt kell mondanom, jogosan, mert hihetetlenül begörcsöltem a felvételi vizsgákon. Talán túlértékeltem a főiskolát, és elhitettem magammal, hogy ahhoz a szinthez én kevés vagyok. Pedig Zsolnai Gábor keze alatt rengeteget tanultam, és éreztem, hogy fejlődtem is. De amikor közeledett a felvételi, mindig túlságosan rákészültem. Kérdezgettem a főiskolásokat, hogy ki indít osztályt, s neki milyen elvárásai vannak. Aszerint állítottam össze az anyagomat, hogy például Szinetár Miklós miket kedvel. Ilyesmivel foglalkoztam ahelyett, hogy lazán odamentem volna és megmutattam volna, amit tudok. Első alkalommal Simon Zsuzsa rúgott ki. Másodjára Szinetár volt a felvételiztető tanár. Elkezdtem mondani Ady Endre Új vizeken járok című versét, de az első strófa után leállított, és azt mondta, köszöni szépen, menjek ki. Annak ellenére, hogy hamar kiküldött, valamit mégis megláthatott bennem, mert továbbengedett a következő rostára, de azon nem jutottam túl.

Ekkor már a Honvéd Művészegyüttes tagja volt?

Igen. Mezei Éva vett oda bennünket Borbás Gabival segédszínésznek. Ott ismertem meg Bodó Györgyit, Somogyvári Pált és Hetényi Pált, akivel közeli barátságba kerültünk. Előadásokat hoztunk létre, jártuk a helyőrségeket, és igyekeztünk kielégíteni a katonaság kulturális igényeit. Miután a következő felvételin sem jártam sikerrel, elhatároztam, hogy nem jelentkezem többé a főiskolára. Megtudtam, hogy a Nemzeti Színháznak van egy stúdiója, amit azzal a szándékkal alapítottak, hogy erős statiszta gárdája legyen a színháznak, és ne az utcáról kelljen behívni embereket. Mivel annyira haragudtam a főiskolára, először hallani sem akartam a stúdióról. Egyszer azonban találkoztam valakivel, aki elmondta, mennyire jól érzi ott magát. Ezen felbuzdulva mégis jelentkezni akartam, de akkor már túl voltunk a határidőn. Szirtes Ádám vendégként vett részt a Honvéd Művészegyüttes egyik előadásában, jó volt vele dolgozni, nagyon közvetlen volt. Említettem neki, hogy szeretnék jelentkezni a Nemzeti stúdiójába, de már lezajlott a felvételi. Megígérte, hogy utánajár a színházban. Legközelebb hozta a hírt, hogy lesz még egy pótfelvételi, nyugodtan jelentkezhetek. Így is történt. Az igazgatói irodában kellett felvételiznem, a Lear király egyik monológját mondtam, és Marton Endre felvett.

A Nemzeti Színház stúdiójában Bodnár Sándor oktatta a színészmesterséget. Mit lehetett tőle megtanulni?

Bodnár dramaturgként végzett, aztán évekig segédrendező volt. Akkor teljesedett ki igazán, amikor megkapta a stúdiót, és kiderült róla, hogy rendkívüli pedagógus. Különösen fontosnak tartotta, hogy mikor és hogyan szólal meg a színész. Mondok erre egy példát. Elővettük Petőfi Sándor Reszket a bokor, mert... kezdetű versét. Bodnár felállított bennünket, azt kérte, hogy helyezzük magunkat szituációba, és csak akkor szólaljunk meg, ha pontosan tudjuk, kinek és miért akarjuk elmondani a verset. Körbejárt a teremben, és látni akarta a szemünkben, ahogy megjelenik előttünk az a kislány, akinek teljes átéléssel szavaljuk: „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál”. Mindannyian elkezdtük, de az első sornál tovább nem jutottunk, mert nem sikerült a megfelelő szituációt megteremteni hozzá. Két hét elteltével talán volt egy közöttünk, aki végig tudta mondani az első versszakot. Később egy évig én is tanítottam a stúdióban, de máig sem tudom, hogyan lehet ezt a szakmát igazán megtanítani. Talán az a legfontosabb, hogy jelen kell lenni a színházi közegben. Amikor Az ember tragédiájában színpadra léphettem – a londoni színben az egyik diákot kaptam –, és Sinkovits Imre mellett elmondhattam két mondatot, az nekem nagyobb ajándék volt, mint amikor egy főiskolás a negyedéves vizsgáján Rómeót játssza.

A társulat tagjai hogyan fogadták? Könnyen be tudott illeszkedni?

Már a Honvéd együttesben is felnéztem a tapasztaltabb kollégákra, de a Nemzeti Színházban elállt a szavam, amikor Avar István, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Sinkovits Imre és a többiek között találtam magam. Nem fogtam fel igazán, inkább csak éreztem, hogy valami rendkívüli dolog kezdődik az életemben, és egyszer majd ezek mellett az óriások mellett lehetek színész. Nagyon hamar befogadtak minket, fiatalokat. Avar István két hét után megkínált bennünket fehér dobozos Kent cigarettával, és felajánlotta, hogy tegeződjünk. Ugyanakkor vasfegyelem uralkodott a színházban, ami elsősorban a legendás ügyelőnek, Zsolt Istvánnak volt köszönhető. Tőle tanultuk meg például, hogy színpadra lépés előtt csendben, fegyelmezetten kell várakozni a takarásban. Egyszer elment mellettem a folyosón és odaszólt: „Kolléga úr, hosszú a haja, holnapra vágassa le, és jelentkezzen nálam!” Ügyet sem vetettem rá. Másnap rám nézett, és elintézett nekem egy fegyelmit. Gyakran megalázott bennünket, de tudtuk, hogy igaza van, és megtanultuk, mit jelent a tekintély a színházban.

Pályája Kecskeméten indult, ahol a legendás színigazgató, Radó Vilmos társulatába került.

Egy év elteltével Vili bácsi felfigyelt rám a Nemzeti Színházban, és szerződést ajánlott. Megkérdeztem Bodnár Sándort, hogy mit tegyek. Ő arra biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot, mert olyan helyre kerülök, ahol sokat fogok tanulni. Így lettem segédszínész Kecskeméten havi 1400 forintért.

Fordulópontot jelentett a színház és az Ön életében, amikor Ruszt József Kecskemétre érkezett. Miként emlékszik a vele való találkozásra?

Radó Vilmos jó érzékkel kiszúrta, hogy van Debrecenben egy rendkívül tehetséges, fiatal rendező, és meghívta Kecskemétre, hogy állítsa színpadra az Adáshibát. Persze tudtam, ki az a Ruszt József, hiszen rendszeresen jártam az Egyetemi Színpadra, láttam az előadásait – A pokol nyolcadik körét és Az özvegy Karnyónét többször is megnéztem –, és irigyeltem azokat a színészeket, akik vele dolgozhattak. Nagyon kíváncsi voltam rá, ezért beültem az Adáshiba próbáira. Ruszt látta, hogy folyton ott bámészkodom, és egyszer megszólított. Beszélgetni kezdtünk, elmondtam, hogy az Egyetemi Színpadon találkoztunk, később pedig a Nemzeti stúdiósa voltam. Felajánlotta, hogy legyek az asszisztense abban az előadásban. A következő évadban kaptuk a hírt, hogy megint jön Ruszt, és a Hamletet fogja rendezni Latinovits Zoltánnal a címszerepben, Radó ugyanis szerette volna szerződtetni Latinovitsot. Végül ez nem jött össze, és Hamletet Székhelyi József játszotta, én pedig megkaptam Horatio szerepét. Emlékszem, Molnár Gál Péter nagyon kiosztotta az előadást, ami szerintem nem sikerült rosszul, mert felmutatta Ruszt színházának jellegzetességeit.

Melyek voltak ezek?

A letisztult és üres tér, a kevés díszlet, a színészi jelenlét ereje határozta meg az előadásait. A Hamlet után Vili bácsi felajánlotta Rusztnak, hogy szerződjön oda, és legyen a színház főrendezője. Jóska szerette Debrecent, de pontosan felmérte, hogy ott nem valósíthatja meg teljesen az elképzeléseit, Kecskemét viszont termékeny talajt jelentett számára. Egy évet még a Csokonai Színházban töltött, engem is magával vitt, és színpadra állítottuk Tennessee Williams drámáját (Orpheusz alászáll), valamint Feydeau komédiáját (Bolha a fülbe). Aztán elfogadta a főrendezői megbízatást, és visszamentünk Kecskemétre. 1973-ban a Troilus és Cressida volt Ruszt bemutatkozó előadása főrendezőként. Lenyűgözött, milyen filozófiai mélységekig jutott a darab és a szerepek elemzése során. Az előadással részt vettünk a Vidéki Színházak Fesztiválján az Operettszínházban. A kaposváriak az Egy lócsiszár virágvasárnapjával, a szolnokiak a Versailles-i rögtönzéssel képviseltették magukat. Mindhárom produkció nagyot szólt. Akkoriban egyre többen arra panaszkodtak a szakmában, hogy a fővárosi színházi élet egy helyben jár, a nagy rendezők elfáradtak. A Troilus és Cressida kezdése előtt ott álltunk az ügyelőpult mellett, ahonnan egy monitoron látni lehetett a színház különböző pontjait. Feltűnt, hogy egy lélek sem volt az előcsarnokban, csak a két jegyszedő jött-ment. Kétségbeestünk, hogy nem lesznek nézők. De mire elkezdődött az előadás, megtelt a nézőtér háromnegyede, a második részre telt ház lett, a végére pedig fürtökben lógtak az emberek a páholyokban. Nem várt siker lett belőle, tizenhat percig tartó vastapsot kaptunk. Ahogy jöttünk ki az előadás után, azt láttuk, hogy Téri Árpád, az egykori debreceni színigazgató kipirultan, lelkendezve szaladgál előre-hátra a folyosón, és egyre csak azt ismételgeti: „Ugye megmondtam, ugye megmondtam, hogy lehet még jó színházat csinálni?!” Közben Vili bácsi megbetegedett, és nem sokkal később nyugdíjba vonult. Miszlay István lett az utóda, aki jó menedzser szemléletű vezető volt Békéscsabán, és a pártvezetés úgy gondolta, jól kiegészítik egymást Ruszttal. De nem így történt, mert ők olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Miszlay féltékeny volt Jóska sikereire, és ahol csak tudott, keresztbe tett neki. Végül Miszlay Budapestre került, a József Attila Színház direktora lett. Kecskeméten Sajtos Gézát nevezték ki igazgatónak, aki rendes, tisztességes ember volt, és végtelenül tisztelte Rusztot. Nyugodt időszak következett a színház életében.

Trokán Péter és Derzsi János – Az ember tragédiája, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Kiss László)

A Don Carlosban Gábor Miklós volt az egyik partnere – ő II. Fülöp királyt, Ön pedig Posa márkit alakította –, és más előadásokban is együtt játszottak. Hogyan emlékszik vissza a közös alkotómunkára?

Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, amikor Ruszt bejelentette, hogy jön Gábor Miklós. Mivel ő volt Zsolnai Gábor kedvenc színésze, mi is kíváncsiak voltunk rá. A főiskolásokkal együtt besurrantunk a Madách Színházba, többször megnéztem a Hamletet és a Negyedik Henrik királyt, ugyancsak nagy élményt jelentett az Oszlopos Simeon, amelyben Kis Jánost Gábor Miklós játszotta, Kiss Manyi volt Vinczéné. Akkor még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Madách Színház vezető színésze átszerződjön a Vígszínházba, nemhogy lemenjen vidékre. Gábor Miklós mégis megtette, mert akkor már unta a Madáchot. Ruszt egyszer rendezett valamit a rádióban, és a Pagodában találkozott Gábor Miklóssal. Szóba került Kecskemét, a Troilus és Cressida sikere, és hirtelen kiszaladt Jóska száján ez a mondat: „Miért kérdezed, hogy milyen Kecskeméten színésznek lenni? Gyere le!” Erre Miklós rávágta: „Hívjál meg!” Így indult a kapcsolatuk. Ruszt nagyon tisztelte Gábor Miklóst, eleinte tartott is tőle, leginkább attól, hogy nehéz lesz vele dolgozni, mert öntörvényű művész. Ő inkább Fodor Tamáshoz, Kelemen Józsefhez, Kristóf Tiborhoz szokott az Egyetemi Színpadon, Szakács Eszterhez vagy hozzám Kecskeméten, neki főleg gyúrható színészekre volt szüksége. Az albérleti szobám falára kitettem Gábor Miklós fényképét a Hamletből, mert fontosnak tartottam, hogy ott legyen. De amikor személyesen is megérkezett Kecskemétre, hazamentem, levettem a fotót, és arra gondoltam, hogy a bálvány lejött a falról, és mostantól itt van közöttünk. Később mondta el, hogy őt elsősorban nem Ruszt érdekelte, hanem a társulat. Arra volt kíváncsi, miért rajongunk annyira a mesterünkért, és hogyan tud a fiatalokkal dolgozni egy tehetséges rendező vidéken. Látni lehetett, ahogy Gábor Miklós feloldódott közöttünk, jól érezte magát a fiatalok társaságában, és elmondása szerint ő is sokat tanult tőlünk.

Ruszt és Gábor Miklós miként dolgoztak együtt, hogyan inspirálták egymást?

A próbák eleinte leginkább arról szóltak, hogy ők ketten „kóstolgatták” egymást. Mi pedig csak álltunk, míg ők az intellektuális meccseiket vívták, ami a büfében is folytatódott. Képesek voltak órákon át vitatkozni filozófiai kérdésekről, Kirkegaardról vagy Notterdami Erasmusról. Egyrészt csodálatos volt hallgatni őket, ugyanakkor untuk, mert alig értettünk belőle valamit. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Ruszt először „le tudta győzni” Gábor Miklóst. A színpadon egy kétszintes dobogó helyezkedett el, ami hátulról 25 fokos szögben emelkedett, egy helyen megtörve egy nagyjából 30 centis fellépővel. Középen állt a trón. Gábor Miklós jött-ment Fülöp király nagymonológjával. Elkezdte mondani előbb a széken ülve, majd felállt, a trón mögé lépett, kezét a háttámlára tette, úgy is megpróbálta, de sehogyan sem volt vele elégedett. Odaszólt Rusztnak, hogy segítsen elkezdeni. Mire Jóska csak annyit mondott, hogy üljön le a földre és kezdje el. Leült, mondani kezdte, és minden megváltozott: rendkívül erősen hatott az óriási térben az uralkodó végtelen magányossága. Fantasztikus volt. A Madách Színházban nem fordulhatott elő, hogy egy király leüljön a földre. Miután összecsiszolódtak, közel kerültek egymáshoz. Miklós nem csak játszott, rendezett is Kecskeméten: színpadra állította az Oszlopos Simeont Andorai Péterrel a főszerepben. Szívügyének tekintette a kecskeméti színházat, féltette Rusztot attól, hogy túlságosan elragadják a sikerek. Forrt a levegő Ruszt körül, a szakma egyre jobban felfigyelt rá, ő is nyitott sokfelé. Meghívta Zsámbéki Gábort, aki megrendezte a Téli regét, Ruszt pedig Kaposváron vitte színre a Bakkhánsnőket, amelyben Dionüszoszt játszottam vendégként. Gábor Miklós pedig úgy érezte, hogy Jóska kissé elhanyagolja a színházat. Egyik levelében például ezt írta: „el kellene döntened, hogy barátokra vagy csodálókra van-e szükséged”. De visszatérve a Don Carlosra, el kell még mondanom, hogy szerintem abban az előadásban Farády István játszotta legjobban a szerepét. Kölykös tisztaságával ő maga volt Don Carlos, és gyönyörűen mondta Schiller szövegét.

Az elmondottakon túl mi jellemezte még Ruszt József munkamódszerét?

Megpróbálom egy példával megvilágítani. Mielőtt elkezdtük volna próbálni a Don Carlost, Ruszt küldött egy-egy levelet mindhárom főszereplőnek, Gábor Miklósnak, Farádynak és nekem. Ezt a három levelet kellene megmutatni az egyetemen a rendezőhallgatóknak, mert pontosan kiderül belőlük, hogyan kell egy rendezőnek felkészülnie az előadásra. Nekem például elemzést írt arról, hol tartok színészileg és emberileg, van-e elég tapasztalatom ahhoz, hogy Gábor Miklós partnere legyek, mire kell, és mire nem kell figyelnem, amikor próbálni fogunk.

A Hamlettől az Orpheusz alászáll című darabon, Feydeau-n és a Troilus és Cressida Akhilleuszán keresztül vezetett az út Posa márkiig, majd a János királyig. Mondhatjuk, hogy ez utóbbi magaslati pontot jelentett a pályáján?

Abszolút. Amikor megkaptam a szerepet, Ruszt nem titkolta, hogy kissé korán jött nekem, azt mondta, talán még nem fogom tudni eljátszani János királyt a maga teljességében, de mégis most kell eljátszanom, mert sokat fogok tanulni belőle. Több szempontból is nehéz munka volt. Szerepelt a darabban a kecskeméti színház két nagy tekintélyű művésze, Fekete Tibor és Forgács Tibor. Állandó volt a vetélkedés közöttük, minden pillanatban meg akarták mutatni, melyikük a jobb színész. Közben éreztették, hogy itt van ez a taknyos kölyök, aki főszerepet játszik, és tudomást sem vettek rólam. Ezzel is meg kellett küzdenem, nem csak a szereppel. Az általam játszott figura határozatlan, szétszórt, nagyot akar véghez vinni, de még nem áll készen királyi feladataira. Nagy utat jár be, míg a sorsa be nem teljesül. Ráadásul nem csak a szerepet kellett a kezemben tartanom, hanem magát az előadást, akkor is, amikor nem voltam a színpadon. Mindez komoly kihívást jelentett. Sokat segített ebben a furcsa helyzetben Gurnik Ilona, aki az anyámat játszotta. Nagyszívű, bűbájos ember volt. Az ő szótárában harag vagy irigység egyáltalán nem szerepelt. Igazi anya tudott lenni a próbákon is. Mivel nem végeztem főiskolát, az első huszonöt évben minden alakításommal bizonyítanom kellett, hogy helyem van ezen a pályán, és nem egy szürke, hétköznapi ember vagyok. Ezért is volt mérföldkő a János király. A meccset egész jól lejátszottam, de nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. Pécsi Ildikó odajött hozzám az előadás után, megsimogatott, és azt mondta, hogy nagyon szép dolgokat csináltam benne. Máskor talán megsértődtem volna erre a „gratulációra”, de akkor kifejezetten örültem, hogy ezt mondta Ildikó teljesen őszintén. Éreztette, milyen jó, hogy ezeket már tudom, de mindent nem tudhatok, hiszen a tojáshéj még ott van a fenekemen.

1978-ban összevonták az Állami Déryné Színházat és a 25. Színházat. Így jött létre a Népszínház, ahol Ruszt főrendező lett. Ekkor is természetes volt, hogy vele tart?

Annál is inkább, mert az központi intézkedés volt. Pozsgay Imre találta ki, hogy Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ruszt József jöjjön fel Budapestre. Emlékszem, Jóska sokat tipródott emiatt, mert ösztönösen érezte, hogy a fővárosi színházi közeg nem illene hozzá, az túl nagy léptéket jelentett volna neki, ugyanis jobban szerette a vidéki közvetlenséget. Azzal is tisztában volt, hogy szét fog szakadni a társulat, hiszen mindenkit nem vihetett magával. Konzultált Székellyel és Zsámbékival, és végül beadta a derekát. Az utolsó kecskeméti előadásunk a Koldusopera volt Valló Péter rendezésében. A tapsrendnél elbúcsúzott tőlünk a közönség, ami rettenetesen nehéz és megható pillanat volt. Aztán felkerültünk Pestre, jött velünk Gábor Miklós, Vass Éva, Sára Bernadette, Andorai Péter, Farády István és Hetényi Pál. Összeeresztették a Déryné, a 25. és a kecskeméti színház társulatát, s már a kezdeteknél látszott, hogy ez működésképtelen.

Miért?

Teljesen más szemléletet képviselt a 25. Színház, egészen más színházi életet élt a Déryné, és más aspektusból csinált színházat Ruszt Kecskeméten. Valahogy ezt kellett volna közös mederbe terelni, de nem sikerült. Pedig a jó szándék megvolt bennünk, mégis úgy néztünk egymásra, mint azok a lelencgyerekek, akik nevelőszülőkhöz kerültek. A helyzetet az sem könnyítette meg, hogy Gyurkó László, akit a Népszínház igazgatójának választottak, egyszerűen eltűnt. Ruszt kérdésére a titkárnő azt a választ adta, hogy Gyurkó elvtárs kórházban van, de azt nem mondhatja meg, hogy melyikben. Három hónapig nem volt, aki kezébe vette volna a Népszínház ügyeit, Ruszt magára maradt. Végül Gyurkó lemondott, és hosszas huzavona után Malonyai Dezsőt és Vámos Lászlót nevezték ki igazgatónak, Ruszt pedig művészeti vezető lett. Jóskának azonban hamar elege lett az egészből, ilyen körülmények között nem tudott dolgozni, és visszament vidékre. Zalaegerszegen olyan lehetőséget kapott, ami ismét nagyon megdobta őt.

Nem akart volna oda is vele menni?

Megfordult a fejemben, de akkor Sára Bernadette-tel éltünk együtt, és közösen úgy határoztunk, hogy Pesten maradunk. Detti nagyon szerette Vámost, aki az osztályfőnöke volt a főiskolán, és én is tiszteltem őt. 1982-ben, amikor megalapították a Katona József Színházat, a Nemzeti társulata alaposan megfogyatkozott, ezért Vámos a népszínházi színészek egy részét átmentette a Nemzetibe, ahol ő lett a művészeti vezető. Így kerültünk oda mi is. Egyébként vendégként játszottam Zalaegerszegen, hiszen Ruszt meghívott az Ördögök című darab főszerepére, amit még a művelődési házban mutattunk be.

Maradva még a Népszínháznál, abban a viszontagságos időszakban Ön sem találta meg igazán a helyét, hiába volt ott Gábor Miklós és Ruszt?

Persze, hogy nem, mert ilyen labilis helyzetben nem lehetett a művészi munkára koncentrálni. Ruszt próbálta a Doktor Faustust, ami a Népszínház nyitó előadása volt, de közben intézte a teátrum ügyeit, számtalan problémával kellett megküzdenie. Nehéz szülés volt az az előadás, és csak félig-meddig sikerült. Iglódi István rendezte a Vízkeresztet, ami pályám egyik maradandó élménye volt. Jó hangulatban, remek előadást hoztunk létre. Benkő László és az Omega szerezte a zenéjét, velük is jó volt dolgozni. Friss és fiatalos munka volt, arról nem is beszélve, hogy Andorai Péter zseniálisan alakította Malvoliót.

Trokán Péter a Trianon című előadásban – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Kiss László)

Szántó Judit úgy fogalmazott a Színház című folyóirat hasábjain a Macska a forró bádogtetőn előadásáról szóló kritikájában, hogy Trokán Péter megsínyli a rendezői kéz hiányát: „nem először fordul elő nála, hogy – rosszul irányítva – alig ismerhető fel benne a remek Ruszt-színész. [...] Érdekes színészi jelenség: ha nem kap segítséget a szerep belső megalkotásához, úgy látszik, külsőleg is megszürkül.” Pályájának Ruszttal töltött szakasza, különösen a kecskeméti időszak, rendkívül intenzív és tartalmas volt. Nélküle nem érezte magát apátlannak, elveszettnek?

Dehogynem. Több mint nyolc évet töltöttünk együtt, nagyon sokat tanultam tőle, és rettenetesen hiányzott, miután elszakadtunk egymástól. Az ön által említett darabot Szurdi Miklós rendezte, aki abban a zavaros időszakban – nyilván csupa jó szándékból – „eljátszotta” a határozott, kemény, koncepciózus rendezőt. Meglehetősen rosszul dolgoztunk együtt, pedig jó barátok voltunk, és ez az alakításomon is nyomot hagyott. Pontos az a kritika, amit idézett, el is fogadom, mert tényleg nem voltam jó benne, csak kapkodtam a fejemet Tábori Nóra és Kállai Ferenc között, és láttam, hogy ők sem érzik jól magukat. Furcsa módon a bukások erősebben megmaradtak bennem, mint a sikerek. Pontosan emlékszem életem egyik legnagyobb kudarcára, ami ugyancsak a Népszínházhoz kötődik.

Mi volt az?

A Don Juan, amit Szinetár Miklós rendezett. Talán túlságosan tiszteltem őt és az ő elképzelését Molière darabjáról, illetve a szerepről, és a próbán nem mertem vagy nem akartam elmondani, hogy egészen mást gondolok erről a figuráról. Amikor elolvastam a darabot, arra jutottam, hogy ez a férfi élete végén teljesen kiábrándult a maga Don Juan-i mivoltából, egész addigi életéből. Szinetár viszont azt a hedonista figurát akarta látni, aki a sikerei csúcsán igazi Don Juanként viselkedik. Ennek megfelelően borvörös ruhákba öltöztettek, hatalmas vörös parókát viseltem, és tettem-vettem magam a színpadon, úgy csináltam, mintha nagy nőcsábász lennék. Miklós elégedett volt, én pedig szenvedtem benne. Az egyik kritikus azt írta, hogy Trokán méterekkel a szerep mellett jár, ami nagyon sértő volt, napokig nem aludtam miatta, de utólag rájöttem, hogy igaza volt. Sajnos az az előadás, ami rólam szólt, és tovább lendíthette volna a pályámat, nem sikerült. Viszont egy életre megtanultam, hogy minden tiszteletem mellett is elmondom a rendezőnek, ha más a véleményem. Eszembe jut erről egy másik történet. Vámos László megrendezte Az ember tragédiáját, és úgy osztotta ki a szerepeket, hogy Bubik István volt Ádám, Évát Tóth Éva játszotta, Lucifert pedig kettős szereposztásban kaptuk Balkay Gézával. Bementem Vámoshoz, és elmondtam neki, nagy megtiszteltetés, hogy rám osztotta Lucifert, de nem vállalhatom el, mert ez a szereposztás azt üzeni, hogy a Nemzeti Színház társulatában nincs megfelelő színész, vendéget kell hívni erre a szerepre. Nem sértődött meg, sőt, elfogadta az érveimet. Aztán az élet úgy hozta, hogy 1988-ban átvettem a szerepet úgy, hogy mindössze négy színpadi próbára volt lehetőségem. Otthon a konyhában tanultam a szöveget, és lényegében úgy formáltam meg Lucifert, ahogy én akartam. Nagy élmény volt, és azt hiszem, jól oldottam meg a feladatot. De visszatérve a kérdésére, a Nemzeti Színházban hét éven keresztül folyamatosan azt éreztem, hogy valami nem működik. Mániákusan vágytam egy olyan összetartó, egy irányba haladó közösségre, mint amilyen a kecskeméti volt. Hosszú ideig mindenütt Kecskemétet kerestem. Ha lementem volna Zalaegerszegre, minden bizonnyal megtalálom, de én konokul Pesten maradtam, és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy el kell szakadnom Ruszttól és az ő színházi világától.

Ez mikor sikerült?

Tulajdonképpen akkor, amikor 1989-ben Csiszár Imre lett a Nemzeti Színház igazgatója, aki Miskolcról hozta a saját színészeit, és a fél társulatot szélnek eresztette, köztük engem is. Az igazi mélyütés volt számomra, mert addig nem fordult elő, hogy kirúgjanak egy színházból, ráadásul úgy éreztem, hogy nem ezt érdemeltem. Mindenesetre valahogy kijózanodtam, és rádöbbentem, hogy a saját lábamra kell állnom. Iglódi István, amint megtudta, hogy az utcára kerültem, azonnal hívott a József Attila Színházba. Nagyon hálás voltam neki ezért.

Csupán egy évadot töltött Angyalföldön, pedig azt is gondolhatnánk, hogy az ottani népszínházi műsorpolitika jól illeszkedett a színészi alkatához. Mégsem így volt?

Azért nem, mert ott is nagyon furcsa helyzet alakult ki. Iglódi volt a főrendező, Szabó Ervin pedig az igazgató, akinek akkor járt le a megbízatása, és kijelentette, hogy nem vezeti tovább a színházat. Garas Dezső vendégként megrendezte Schwajda György Csoda című színdarabját, melynek női főszerepét Törőcsik Mari játszotta. Nagyon szép előadás lett belőle. Ennek kapcsán vetette fel Törőcsik és Garas, hogy mi lenne, ha Schwajda megpályázná a József Attila Színházat. Felsejlett egy izgalmas, előremutató színház lehetősége, ami számomra is vonzónak tűnt. Igen ám, de a társulat néhány tagja lobbizni kezdett Nyíregyháza felé, mert azt akarták, hogy Léner Péter legyen az igazgató, így lehetetlenné tették, hogy Schwajda megkapja a színházat. Én pedig úgy éreztem, hogy nincs ott keresnivalóm, és egy év után továbbálltam.

Hogyan alakult ezt követően a pályája?

Kapás Dezső meghívott Veszprémbe, hogy szerepeljek Caragiale Farsang című darabjában. A következő évben ott is igazgatóváltás történt. Jött Vándorfi László, aki szintén Ruszt-tanítvány volt, a bölcsészkaron végzett, játszott és rendezett az Egyetemi Színpadon, majd segédszínész lett Kecskeméten. Kilenc évig maradtam Veszprémben – közben Sopronban is játszottam –, jó előadások születtek, erős és fegyelmezett társulat jött össze. Szerettem ott lenni, szerettem, hogy Vándorfi mániákusan akart színházat csinálni, és ebben Rusztra emlékeztetett.

A Madách Színházban hogyan találta meg a helyét?

Hasonló helyzet volt, mint a József Attila Színházban. Kerényi Imrével még a Nemzetiben dolgoztunk együtt Illyés Gyula Tiszták című darabjában, és jó viszonyban voltunk egymással. Miután felújították a Madách Színházat, hívott, hogy menjek oda. Emlékszem, amikor bementem az irodájába, lelkesen tette elém a terveket, és nagy örömmel mesélte, hogy aznap reggel arra ébredt, hogy padlizsánszínűre kell festeni a nézőteret. Mondom: „jó, Imre, de mi lesz a színpadon?” Erre elárulta, hogy őt már nem érdekli a színház és a rendezés, a felújítás után átadja az irányítást, és beszáll a politikába. Na, gondoltam, megint jó helyre kerültem. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg, és végül három évadot ott töltöttem. Ezalatt két jó élményem volt. Az ember tragédiájában immár másodszor ugrottam be Lucifer szerepébe, és ott is nagyon szerettem játszani. A másik a Hölgy a furgonban című darab volt. Alan Bennett írta, akivel a valóságban is megtörtént, hogy egy idős csöves asszony, Miss Shepherd leparkolt a háza elé a furgonjával, amiben lakott, az író beengedte a kertjébe három hónapra, végül évekig ott maradt. Különös, ellentmondásos viszony alakult ki kettőjük között. Bennett két alakban írta meg önmagát, egyik énjét Huszti Péter, a másikat én játszottam, a főszerepet Psota Irénre osztotta a rendező, Szirtes Tamás. Érdekes feladat volt, nagyon örültem, hogy Psotával lehetek egy színpadon. De végül Irén nem volt jó benne, láttam, ahogy szenved a próbákon. Talán Szirtes kevés volt hozzá, és nem tudta őt jó irányba terelni.

Az új Nemzeti Színházba Jordán Tamás hívására érkezett?

Igen. Előző nyáron a POSZT-on voltunk, odajött hozzám, elmondta, hogy többen szeretnék, ha ő lenne a Nemzeti Színház igazgatója, és megkérdezte, mi a véleményem. Mondtam, ez iszonyatosan nagy feladat, és tudomásul kell venni, hogy a Nemzeti vezetése egyúttal politikai megbízatás. Azt felelte, hogy eléggé tart ettől, és sajnálná otthagyni a Merlin Színházat, de ez nagy kihívást jelent, és volna elképzelése a Nemzetiről. Arra biztattam, hogy ha van elképzelése, akkor vágjon bele. Abban maradtunk, hogy meggondolja, de valószínűleg el fogja vállalni. Nem sokkal később láttam egy riportot a televízióban Jordánnal, ahol feltették neki a kérdést: elég felkészültnek érzi-e magát ahhoz, hogy a Nemzeti igazgatója legyen? Erre ő elkezdte sorolni, miket csinált életében, hogy Kossuth-díjas színész, színházalapító, több fesztivált is életre keltett. Magam is megdöbbentem, mi mindent hozott létre a saját erejéből. A riport után kocsival haladtam a Vas utcában, és észrevettem, hogy Jordán ott áll a sarkon. Lehúztam az ablakot és kiszóltam: „Tamás, láttam a riportot, remekül állod a sarat, zsebre teszed azokat, akik provokálnak téged. Ne hagyd magad, drukkolok, hogy legyen elég erőd hozzá!” Megköszönte, és mondta, hogy most már úgy néz ki, nem fog megmenekülni ettől. Majd azt is hozzátette, volna-e kedvem odamenni. Hirtelen nem is jutottam szóhoz, addig meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség. Korábban Schwajda György meghívta Anatolij Vasziljevet, hogy rendezze meg a Nemzeti Színházban a Lear királyt női szereplőkkel. Az előadásból nem lett semmi, a színésznők viszont ott maradtak. Rajtuk kívül voltak még művészek, akik szóba kerültek mint leendő társulati tagok. Jordán összeállította az első évadot, meghívta a rendezőket, és akikkel ők dolgozni akartak, azok a színészek alkották az új Nemzeti Színház társulatát. Engem Valló Péter választott ki A holdbeli csónakos egyik szerepére. Eufórikus volt a próbaidőszak, szép előadás lett belőle, hamar összerántotta a társulatot. Jordán is remek formában volt, ha nagyon akart valamit, valósággal áradtak belőle az ötletek. Jó hangulatot, nyugodt légkört teremtett a színházban, a politikai viharok elcsendesedtek, és kizárólag az alkotómunkára koncentráltunk.

Legutóbb Csankó Zoltánnal beszélgettem, aki ugyancsak tagja volt annak a társulatnak. Ő is hangsúlyozta, hogy Jordánnak sikerült kiszorítania a politikát a színház falai közül.

Valóban így volt, és ez mostanában a Színművészeti Egyetem ügye kapcsán gyakran eszembe jut. Annak idején Ruszt – ahogy Zsámbékiék is – pontosan tudta, hogy a színháznak a politika fölé kell emelkednie. Véleményem szerint Vidnyánszky Attila nagyot hibázott azzal, hogy elsősorban nem szakmailag alapozta meg a színházát és főleg az egyetemét. Bármennyire tehetséges művész, nem tudott vagy nem akart a politika fölé emelkedni, és végső soron politikai végrehajtó lett.

Az Ön pályájára miként hatott a nemzetis időszak? Ott is fontosabb volt a társulati lét, mint az, hogy milyen szerepeket játszik?

Pontosan. A szerepekkel kifejezetten elégedetlen voltam, éreztem, hogy Jordán nem igazán gondolkodik bennem. A szerződtetési tárgyaláson minden alkalommal zavartan tördelte a kezét és elnézést kért, amiért nem tud nekem nagyobb feladatot adni, de borzasztó nehéz szerepet osztani, mert sokan vagyunk, és mindenkire gondolnia kell. Mivel jó barátok voltunk és szerettem Tamást, természetesen megértettem, de azért minden évben keserűen fordultam ki az irodájából. Annyira jól éreztem magam a társulatban, hogy ezt félre tudtam tenni, és arra gondoltam, majd csak megtalál egy főszerep. Meg is talált, de nem sok köszönet volt benne, mert nagyot buktunk vele. Verebes István színpadra akarta állítani Beckett Godot-ra várva című drámáját női szereplőkkel, Vasziljev után szabadon. Már ki is osztotta a szerepeket, amikor kiderült, hogy az örökösök nem adnak engedélyt a mű átírására. Verebes berágott és írt egy parafrázist a Godot-ból. Az lett a címe, hogy Várva. Be is mutattuk a stúdiószínpadon, Básti Juli, Csoma Judit, Koós Olga és Szabó Márta mellett én játszottam valamennyi férfi szerepet. Talán nyolcszor ment, a darab nem igazán sikerült, hiába küzdöttünk vele, nem jött ki belőle semmi jó. Szerettem viszont a Tizenkét dühös embert, amit Alföldi Róbert is műsoron tartott, sokáig játszottam benne vendégként. Szintén csodálatos élmény volt a Sárga liliom Mohácsi Jánossal, akivel akkor találkoztunk először, és később Szombathelyen is nagyon jól dolgoztunk együtt a Szentivánéji álomban.

Amikor Jordán Tamás elhatározta, hogy nem pályázik újra a Nemzeti Színház vezetésére, helyette Szombathelyen alapít teátrumot, nem is volt kérdés, hogy csatlakozik hozzá?

Először nem voltam biztos benne, de aztán Alföldi hozzásegített, mert másokkal együtt engem is elküldött. Szívesen maradtam volna, mert kíváncsi voltam rá mint rendezőre. A pályázatából is kiderült, hogy a Nemzeti önmagában nem izgatta, mert egy erős művészszínházat akart létrehozni. Ez engem érdekelt volna, ő azonban nem foglalkozott azzal, hogy szeretnék-e részt venni benne. És akkor Jordán szólt, hogy most már minden feltétel adott Szombathelyen, megyek-e. Mondtam, hogy megyek. Ennyi volt a szerződtetési tárgyalás.

Korábbi igazgatója gyakran hangoztatta, hogy végső küldetése a szombathelyi színház létrehozása volt, olyan közösség megteremtése, amelynek annak idején az Egyetemi Színpadon, majd Kaposváron részese volt. Ön hogy érzi, sikerült valamit visszahozni a régi időkből, az egykori szellemiségből, közösségi létezésből?

Teljes mértékben. Erre mondtam, hogy a pályám elején csodálatos nyolc évet kaptam Kecskeméten, a pályám vége felé pedig csodálatos éveket tölthettem Szombathelyen. A Weöres Sándor Színház ugyanolyan lett szellemiségében, mint a kecskeméti volt, azzal a különbséggel, hogy Jordán elsősorban nem rendezőként vett részt az alkotómunkában – a rendezés kevésbé volt az erőssége –, sokkal inkább páratlan színház- és közösségteremtő erejével tűnt ki. Színidirektorként mindig Radó Vilmos alakját idézte elém. Mindketten a lehető legkevesebb időt töltötték az irodájukban, szívesebben időztek a színészbüfében, ahol oldottan együtt tudtak lenni a társulattal. Emlékszem, amikor Jordán összehívott bennünket a Merlinben, olyan boldogan mesélt az elképzeléseiről, hogy a lelkesedése átragadt ránk is, mindannyian égtünk az alkotás vágyától. Beszélt arról is, hogy van valami, ami egyre jobban hiányzik a színházból, ez pedig a szeretet. Jó lenne ezt feléleszteni. Próbáljuk meg szeretni egymást.

Sokat és sokfélét játszott Szombathelyen, de az igazán nagy szerep ott is évekig váratott magára.

Nagyon szeretem és tisztelem Tamást, de azt el kell mondanom, hogy minden évben kiosztott magának egy főszerepet. Ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, és úgy gondoltam, olykor nekem is kijárna egy-egy nagyobb feladat. Ez eleinte megint rosszul esett, de aztán beletörődtem, és azt mondtam magamban, nekem már nem kell bebizonyítani, hogy el tudok játszani egy főszerepet. Nagyon jól éreztem magam a társulatban, ott is fontosabb volt, hogy velük lehetek. A fiatalok megbecsültek, én is szerettem őket és sokat tanultam tőlük. Tamás gyakran hangsúlyozta, milyen nagy szükség van a tapasztalatomra. Aztán egyszer csak meglepett a Hosszú az út az éjszakába című darabban James Tyrone szerepével, ami a pályám egyik fontos pillanata volt. Szabó Máté rendezte, és jó volt játszani Kiss Marival.

Lassan a beszélgetés végére érünk, de bármilyen furcsán hangzik, a Szomszédok nem került még szóba. Nem bánja?

Egyáltalán nem. A sorozat nagyon szép emlék az életemben, főként amiatt, mert Horváth Ádám fantasztikus légkört teremtett a forgatásokon, és olyan csodálatos emberek vettek körül, mint Komlós Juci, Zenthe Ferenc, Raksányi Gellért vagy Máriáss József. Rendkívül sikeres volt a produkció, ami megadta nekem a legnagyobb színészi ajándékot, a népszerűséget. Ennek azonban ára volt. A filmesek úgy gondolták, túlságosan „elhasználódott” az arcom, beleragadtam Szelényi János szerepébe, ezért sokáig be sem tehettem a lábam a filmgyárba.

Több mint fél évszázadot töltött ezen a pályán. Miért érdemes ennyi idő után is újra és újra színpadra lépni?

Mert a színház örök. A színház mindent túlél. Mindig képes megújulni, bármi is történjék a világban, bárhogy is próbálják elnyomni. Mindig pontosan megmutatja, milyen a világ, amely körülvesz bennünket. A nézők pedig változatlanul ragaszkodnak ahhoz, hogy a színház jelen legyen az életükben. És még az is örömet okoz a színházban, ha meghatódva csodálhatom, hogyan játszanak a lányaim.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor

Somlay Artúr

Mindenki Árgyélnak vagy Árgyilnak hívta, a fiatalabbak Árgyél bácsinak. Még a lányai is Árgyél apunak szólították. A legenda szerint egy gyerek nevezte el így Az egyszeri király[1] című mesejáték főpróbáján. „Te olyan szép vagy, mint a mesebeli Árgyél király”. A történetet eleinte maga Somlay terjesztette. Számos ilyen epizódot mondott önmagáról meg a színészi pálya többi nagyjairól. Hogy igaz volt-e vagy sem, azon ma már nem érdemes töprengeni. De ő hitelesen adta elő, és aki hallotta, gondolkodás nélkül elhitte, aztán tovább terjesztette. Néhányan megkísérelték Mesternek szólítani, de azt ki nem állhatta. Számára a Mester mindig és kizárólag Újházi Ede[2] volt.

Portré 1920 körül

Az életrajzában vannak megbízható, szilárd pontok, és vannak szóbeszédnek tartott fordulatok. Azt biztosan tudhatjuk, hogy 1883. február 28-án született Budapesten ifjabb Schneider Artúrként; hogy apja vasúti tisztviselő volt, anyja pedig egy szépséges olasz lány, Emilia di Gracco, aki a napfényes észak-olaszországi Pordenonét hagyta el Újpestért és idősebb Schneider Artúrért, akinek hat gyermeket (három fiút és három lányt) szült. Az viszont már némileg bizonytalanabb tény, hogy a család apai ága angolszász eredetű lenne, ahogy az egyik lexikon[3] állítja. (A szász minden bizonnyal igaz, nyilván szepességi szászok voltak. Ennek köszönhető, hogy Somlay gyerekkorától jól beszélt németül is, nemcsak olaszul, amely tulajdonképpen az anyanyelve volt.)

Csathó Kálmán[4] még azt is kétségbe vonja, hogy Somlay valóban elvégezte a Vígszínház színésziskoláját, ahogy valamennyi lexikon egybehangzóan állítja. Ezt a véleményét egyetlen tényre alapozza: hogy a színiiskoláról soha nem mesélt. Csathó úgy tudja, hogy tizenhat éves korában megszökött hazulról, és Zsarnócán beállt egy vándorszíntársulathoz. „Ezt számtalanszor elmondattam vele, és bár a történet az idők folyamán bővült és színesedett, […] a legmulatságosabb részét mindig pontosan egyformán adta elő” – írja visszaemlékezésében.[5] Csathó még azt is tudni véli, hogy Somlay összesen háromszor szökött meg a szülői háztól, de szigorú apja mindannyiszor utánament és hazavitte – végül belátta, hogy nem tudja eltéríteni a színészi pályától.

Akár igaz a zsarnócai vándorszínészkedés, akár nem, annyi bizonyos, hogy a század első éveiben, vagyis 1900 és 1905 között több vidéki színháznál működött Somlay. Első szerződése a négy évvel korábban megnyílt kecskeméti színházhoz szólította, amelyet akkor már a harmadik igazgató irányított. Fellépett Pozsonyban, Aradon, Szabadkán (ahol először játszotta Ibsen Kísértetekjének Oswaldját), majd Megyeri Dezső[6] hívására Kolozsvárra szerződött. Megyeri nemcsak színészként foglalkoztatta, de rendezői feladatot is bízott rá. Ehhez kapcsolódik Somlay első botránya is. Az általa rendezett darab – amelynek főszerepét is ő játszotta – nyilvános főpróbája előtti estén egy duhaj társasággal mulatozott, és olyan állapotba került, hogy másnap reggel nem tudott megjelenni a főpróbán. Az esti premier is elmaradt, az igazgató dühében be sem mutatta a darabot, Somlay pedig jobbnak látta odébbállni. Elszerződött Kassára.

Első budapesti szereplése a Thália Társasághoz kötődik. 1906. december 25-én kerül sor Ibsen A vadkacsa című színművének magyarországi bemutatójára. Mint a Thália valamennyi bemutatóját, ezt is Hevesi Sándor rendezi. Somlay egy fontos epizódszerepben, a rezonőr Relling doktorként látható. Alig fél évvel később főszerepben is bemutatkozik a Foliès Capries[7] színpadán: Hauptmann Elga című darabjában, amely Grillparzer elbeszélése nyomán készült. A premiert 1907. április 21-re hirdették meg, de valójában csak hat nappal később, április 27-én került rá sor. A kritikák többnyire elmarasztalják az előadást. A Pesti Napló kritikusa csalódottan állapítja meg, hogy a dráma, melyet „halványan titokzatosan beszínezettnek” gondolt a szerző, valójában „hideg számítással van felépítve. És nincs benne poézis. Egy nagy tehetségű íróművész alkotása – ez a téma meglátásából és biztos kézzel való felépítéséből nyilvánvaló s annál szomorúbb, hogy a lelket, a poéta lelkét felejtette el beleírni a drámaíró.”[8]

Bár Somlay Tháliabeli két szereplése nem mondható sikeresnek, mégis itteni fellépéseinek köszönhető, hogy a Vígszínház hamarosan vendégszereplésre hívja; Henry Bataille[9] divatos francia író Kolibri mama című darabjában lép fel. De a meghívást egyelőre nem követi szerződtetési ajánlat, így egy ideig Feld Zsigmond[10] Városligeti Színkörében játszik. Amikor 1907-ben Beöthy László ismét a Magyar Színház élére kerül, az operettszínházból prózai színházzá visszaalakított társulathoz Somlayt is szerződteti. Első szerepe az ekkor rendkívül népszerű detektívregény-hős, Raffles, Ernest Hornung[11] darabjának frakkos betörője. Az előadást így harangozza be a Magyar Színpad című műsorújság: „Finom és előkelő szalonokban játszódik le a Raffles négy felvonása. […] Teljesen új díszletek és bútorok készültek az újdonsághoz, tökéletesen a londoni előadás mintájára, melyet annak idején Beöthy László igazgató is végignézett.”[12] A Pesti Napló is a kiállítás erényeit emeli ki rövid beszámolójában: „A Magyar Színház stílszerű dekorációval szolgált, a hölgyek elegáns toalettekben tündököltek, az urak kifogástalan frakkban.”[13] De a költséges ruhák és a káprázatos díszletek nem mentik meg a darabot a bukástól.

1907. március 1-jén nyílt meg az első igazi pesti kabaré, a Bonbonnière (teljes nevén Fővárosi Cabaret Bonbonnière) a Teréz körút 28. szám alatt. Hároméves működése alatt Somlay rendszeresen fellépett itt. Először egy saját tréfáját, A sarkutazót játszotta, amely Feld Zsigmondot figurázta ki, majd Ady Áldomás című versét adta elő. Hagyatékában fennmaradt Ady-kötetében az alábbi bejegyzés olvasható: „Először szavaltam olyan költeményét, mely még meg sem jelent… Én szavaltam először Adyt Pesten… És ismertem, velem nőtt…” Az Áldomást egy nagyváradi újságban találta. Ez volt az első Ady-vers, amely nyilvánosan elhangzott Budapesten. Amikor bejelentette, hogy a legnagyobb magyar költő versét fogják hallani, a közönség harsogva felnevetett. Azt hitték, valamilyen paródia következik. De aztán elcsendesedtek, a tányércsörgés is abbamaradt, és áhítattal hallgatták a költő sorait: „… Züllött nagyok, mártírjai az agynak, / Ez éjszakát ti értetek virrasztom, / Bizsereg már a mámor agyvelőmben: / Én sem hiszem, hogy valaha virradjon…” A versmondás és elsősorban Ady költészete egész pályáján végigkísérte. Ady iránti rajongásának köszönhette Reinitz Béla barátságát. Meg azt, hogy maga is szívesen és élvezetesen írt, verset, novellát, regényt, színdarabot.

Második Magyar színházi szereplése jóval nagyobb sikert hoz és jóval nagyobb botrányt kavar. 1907. október 23-án kerül sor Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye színpadi változatának premierjére Hajó Sándor[14] dramatizálásában. A botrány nem a premier estéjén, hanem az aznap délelőtti sajtófőpróbán robban ki. A szereplők helyett Beöthy László jelenik meg a színpadon, és felolvassa Somlay levelét, amelyben bejelenti, hogy nem tudja vállalni egyazon napon a megerőltető főszerep kétszeri eljátszását. Nem lép fel a főpróbán, mert az veszélyeztetné az esti fellépés színvonalát. Ehhez a hatalmas szerephez minden energiájára szüksége van. Ha este megbukik, főbe lövi magát. A levél hallatán a sajtó képviselői zúgolódni kezdenek, felháborodnak a jóformán ismeretlen és nyilván egzaltált színész impertinens magatartásán, majd dühösen távoznak.

Az esti premiert azonban elsöprő ováció fogadja.

Az előadás után a sajtó áradozva ismeri el, hogy Somlay a délelőtti kínos epizódot követően olyan diadalt aratott, amilyenre ritkán akad példa a magyar színház krónikájában. „Szinte önkívületben játszotta, toporzékolta és őrjöngte végig azt a szcénát, amikor Dorian leszúrja festő barátját – írja az egyik beszámoló. – Nem ellenőrizhette többé magát, se hangján, se mozdulatain nem volt képes uralkodni… E felvonás után a színész ájultan vágódott végig a kulisszák mögött. Úgy kellett fellocsolni. És a közönség csodálatosképpen melléje állott. A felvonás után tizenötször szólították a lámpák elé.”[15]

Ez volt Somlay első igazi diadala a fővárosban. Két nappal később már Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájában játssza Vászka Pepel szerepét. De mivel a Magyar Színházban játszott további szerepei meg sem közelítették a Dorian Gray sikerét, az 1907/1908-as évad végén elhagyja Beöthy intézményét, és a Nemzeti Színházhoz szerződik.

Ezután tizenkét évadon keresztül a Nemzeti tagja, miközben az igazgatói szék háromszor cserél gazdát. Ez a korszak az első nagy hullámvölgy a színház életében Paulay igazgatása után a Hevesi-korszak kezdetéig. Paulay halálát követően jó ideig csak a rutin próbálja tovább éltetni a hagyományokat. Amikor 1902-ben Somló Sándor[16] veszi át az intézmény vezetését, hatéves működését elsősorban a Népszínház „ideiglenes” épületébe való átköltözés zavarja meg.[17] Utódja, Tóth Imre[18] erélyesebbnek mutatkozik, de elképzelései nem terjednek túl a középszerűség pártfogásán. Ambrus Zoltánról[19] pedig az a legenda járja, hogy igazgatóként is a kritikusi zsöllyéből, látcsővel nézi az előadásokat. A napi színházi gyakorlat minden nyűge idegesíti. Kritikáiban is a drámák szerkezeti felépítése érdekli, azt elemzi, nem pedig a megvalósult előadás erényeit vagy fogyatékosságait.

Somlayt persze nemigen foglalkoztatta az igazgatók rátermettsége vagy alkalmatlansága. Az ő színházról vallott nézeteiben nem az igazgató, hanem a színész állt az első helyen. Talán az sem érdekelte túlságosan, hogy a társulat, amelybe belecsöppent, erőteljesen két részre szakadt: a „szavaló” öregekre és a hétköznapi nyelven megszólaló fiatalokra. A kétféle szerepfelfogás nemhogy összebékült vagy közelített volna egymás felé, hanem egyre meghökkentőbbé vált a deklamáló stílus és a „szürkék” közötti különbség.

Ennek köszönhető Somlay első fontos bemutatkozásának felemás fogadtatása is. 1909. február 12-én kerül színpadra Hevesi fordításában, átdolgozásában és rendezésében az Antonius és Kleopátra a kettős címszerepben Somlayval és Márkus Emiliával.[20] Az előadás a kritikák többsége szerint távolról sem hibátlan, de mégis különb, mint a Nemzeti több más produkciója. Ignotus[21] például így fogalmaz: „Hevesi Antonius és Cleopatrája minden nemes intellektualitása mellett egy kicsit elbágyadt… A rendezésen meglátszott a tudatosság s a vezérlet; sok mindent igen érzékletesen kiváltott, s ami bágyadtság volt, nem a részletek okozták, hanem az egésznek a tompítottsága, amit a túlságos egybeolvasztás vetett a darab hangjára.” Zavarónak találja a játékstílusbeli különbségeket: Somlay reális eszközökkel építi fel szerepét, míg partnere, Márkus Emília a „deklamáló nagystílust” képviseli. (Azt már nem tartja illendőnek a cikkíró, hogy felrója a két címszereplő kora közötti különbséget: Somlay huszonhét éves, Márkus Emília negyvenkilenc…) Viszont egyértelműen kiáll a régi stílus mellett: „Ehhez a Cleopatrához képest nem volt szerencsés választás Somlayra bízni az Antonius szerepét. Nehogy félreértessem: Somlay igazi színész, és nagy lehetőségek állanak fejlődése, becsvágya és szeretete előtt. Lehet, bár nem hiszem, hogy úgy is meg lehet játszani Antoniust, mint ő játssza – azzal a bizonyos berlini kispolgári realizmussal, mely a legmélyebb pszichológiát is bele tudja lehelni abba a hangba, aminővel nálunk a házmester utasítja a szenesembert a hátulsó lépcsőre. Én, mondom, nem hiszem; verses, metaforás, stilizált darabot nem lehet stílus nélkül játszani, és félek, hogy Somlay akkor sem volna erre a stílusra való, ha rászánná is magát.”[22]

A Fekete gyémántok című némafilmben, 1917

Hagyatékában ez a kommentár található saját Antonius fotójához: „Nézd meg azt az (egyetlen) képet, amit itt adok közlésre. Ez Antonius. Így nézett ki az Anyám. Nagyon hasonlítok rá – arcban, alakban, lélekben. Finom asszony volt. Érzékeny lélek és sok-sok gyermek anyja. Legfőképpen ebben hasonlítok rá. Mennyi gyermekem volt! Anyám testében lakást adott Atyám szerelmes, bízó akaratának, és világra tette őket. Így én a költőkkel. De ő is elfáradt egyszer. És elment. Én itt maradtam, az ő édes első fia. Legforróbb szerelme, odaadása énbennem volt… Édes! … Honnan jött? Az olasz föld legforróbb tájairól, ahol szépanyja szítta tejébe a művészeteket, hogy drága anyám mellén keresztül nekem juttassa, mint örökséget. És én is szültem, szültem, szültem, mint az Anyám. A színpadra tett szerepek az én gyermekeim… Mennyi sok szerelmetes gyermekemet helyeztem el az emberek millióiban, akikben benne maradt sok-sok gyönyörű gyermekem képe, emléke! Mennyi ember hordja lelkében megszült sok gyermekem képét! Én nem interpretáltam, én szültem nekik! […] És ezért ne haragudjon rám senki, ha bármilyen vagyok is – ha olyan vagyok, mint vajúdó Anyám. Ordítok, mert fájdalommal szülöm szépséges gyermekeimet. Kinek mi gondja rá – Istenen kívül –, hogy szülöm őket. Itt vannak, és itt maradnak az emberekben, akik látják őket, akik látták őket! És hogy hány lelkem van! Annyi, mint ahány ember van. Minden ember bennem lakik! Nagy titok ez. Én tudom csak, hogy mekkora!”[23]  

Több kritika úgy véli, hogy a fiatal színész remek színeket talál a nagy étvágyú, római veretű vezér reális megformálásához, de Szacsvay,[24] aki elődje volt Antonius szerepében, csodálkozva figyel fel, hogy a kolléga nem szaval, miközben partnere festői pózokba merevedve emelkedett zengő hangon adja elő tirádáit.

Néhány kisebb szerep után 1909. április 30-án Balázs Béla első színpadi művében, a Doktor Szélpál Margitban játssza Beleznay Györgyöt. A nyilvános főpróbán ismét botrány tör ki. A nézőtéren többször támad zajongás, nevetgélés, mire Somlay ingerülten rászól a közönségre: „Csendet kérek! A Jardin de Paris-ban talán lehet így viselkedni, de itt nem! Maradjanak csendben!” A bulvársajtó megint felkapja az esetet, éppúgy, mint a Magyar Színház elmaradt főpróbája körüli inzultust. Ez azonban cseppet sem árt Somlay egyre növekvő hírnevének.

Első Nemzeti színházi évei alatt mintegy száz szerepet játszik. Balázs Béla darabja után Hauptmann A bunda című művében mutatkozik be Julius Wolffként.[25] Az előadás azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert ez volt Csathó Kálmán első rendezése. És vele kapcsolatos az a történet, amely szinte valamennyi Somlayról szóló rövidebb-hosszabb írásban megtalálható. Csathó becsületére legyen mondva, hogy ő maga is megírta a rá nézve meglehetősen dehonesztáló epizódot.

A pályakezdő rendező nem átallott instrukciót adni Somlaynak, aki erre egy legyintéssel válaszolt, és annyit mondott, hogy bízza csak rá a dolgot, van már némi színpadi tapasztalata. Csathó nem hagyta annyiban, ragaszkodott az instrukció végrehajtásához. Évtizedek múlva így emlékezett a történtekre: „Somlay, a dühtől szinte fuldokolva, elrecitálta a szöveget, aztán felhasználva, hogy jelenése éppen véget ért, kirohant a színpadról, kiszaladt a Rákóczi útra, elállta az útját egy ismeretlen járókelőnek, és felháborodva elpanaszolta neki:

− Uram! Tudja ön, hogy itt benn egy szolgabíró rendez?

A jámbor idegen meghökkenve nézett a művész feldúlt arcába, aztán mentegetőzve felelte:

− Nagyon sajnálom, de én igazán nem tehetek róla!”[26]

A futótűzként terjedő epizódnak valószínűleg ez a leghitelesebb leírása. Akkor is, ha szem- és fültanúkra aligha lehet hivatkozni. De én magam legalább négy másik szerző tollából is olvastam, és merem állítani, hogy a poén pontosan azonos mindegyik változatban. És mindkét szereplőt tökéletesen jellemzi. Hogy az „áldozat” maga is megírta, az csak fokozza a történet hitelességét.

A bunda Julius Wolffja után az 1908/1909-es évad végén Bárend szerepe következik Heijermans Remény[27] című színművében, Hevesi rendezésében. Ez talán a korszak legnagyobb sikere Somlay számára, amelyet évekig emleget. A kritikák is a legnagyobb elismeréssel szólnak a bő bugyogós, facipős, ügyefogyott kamaszról, akivel a hajósgazda aláíratta a szerződést, és akiért eljönnek a csendőrök, mert rettenetes félelmében nem tartja be a megállapodást. A fiú az ajtófélfába kapaszkodik, és tébolyult erővel tör ki belőle az iszony a tengertől. Somlay üvölt, tombol. Nincs a jelenetben semmi túlzó. A színész eljátssza a szerep szinte állati bárgyúságát, szétömlő tehetetlenségét, majd nyüszítő kétségbeesését. Egy állattá alázott embert látunk, akiből artikulálatlan hangok és görcsös mozdulatok törnek elő.

Kalandos úton jut el Somlayhoz Móricz Zsigmond Sári bírójának címszerepe, amely jóformán egész pályafutásán elkíséri. Az író első színdarabját eredetileg Ujházi Ede játszotta a premieren, de ő mindössze két alkalommal lépett fel benne. Ezután baleset érte; a művészbejárónál elütötte egy postakocsi. Somlay beugrással vette át tőle. Mikor a Mester nagy sokára felépült, megnézte az előadást, és véglegesen kedves „tanítványára” bízta Sári bíró további sorsát. Az akkori száz előadásból kilencvennyolcszor Somlay játszotta a bírót, aki később még két alkalommal találkozott Móricz vígjátékával: 1923-ban a Belvárosi Színházban, 1946-ban pedig ismét a Nemzetiben. Partnere a bíróné szerepében először Blaha Lujza, másodszor Rákosi Szidi, harmadszor Gobbi Hilda volt.

„Somlay Sári bíró-alakításában nagyon sok minden volt Ujháziból – írja Csathó Kálmán – ami a Mester Sári bírójában meg valamennyi más alakításában és a civil Ujháziban is benne volt, hiányzott azonban belőle éppen a legfontosabb, vagyis az a szeretetreméltóság, báj és kedves huncutság, főképpen pedig az a megnevezhetetlen valami, amivel a Mester csodálatos művészete a maga Sári bíróját minden más alakításától annyira különbözővé és ellenállhatatlan hatásúvá tudta formálni.”[28] Nehéz elhinni, hogy ezt a véleményt nem motiválja némiképp A bunda próbáján lezajlott összezördülés.

1911-ben Somlay Ahmed kán Herczeg Ferenc Bizánc című színművében, 1912-ben Brazovics Atanáz Az aranyemberben. 1913-ban Gárdonyi falusi életképében, A borban játssza Mihályt. 1916-ban először találkozik Tiborc szerepével. (Hevesi nevezetes és nagy port kavart rendezése után húsz évvel Németh Antal nem kevésbé vitatott előadásában újra eljátssza majd.) 1917-ben újabb Hauptmann-szerep kerül a listájára: a Crampton mester címszerepe. De a kortársak szívesen emlegetik más szerepeit is: a gazdát Móricz Zsigmond Pacsirtaszójában (1917), Szilágyi Mihályt Herczeg Ferenc Árva László királyában (1917), a Csalódások Mokányát (1920), vagy a Liliomfi Kányai fogadósát (1920).  

Az első Nemzeti színházi korszak vége az első világháború meg mindaz, ami utána következik. A forradalmi események a színházak életét is felkavarják. Somlay 1920-ban két év fizetés nélküli szabadságot kér, mert Németországban filmszerepek várják.

1912 óta filmezik. Már az első magyar nagyjátékfilmnek hirdetett mozgóképben, a Ma és holnapban is részt vett. A Projectograph vállalkozásában készült és valószínűleg Kertész Mihály által rendezett mozi egyik főszereplője volt. Fontosabb némafilmjei: Romlott emberek között (1915), Simon Judit (1915), Házasság a Lipótvárosban (1916), A grófnő betörői (1916), A világ csak hangulat (1916), Farkas (1916), Fekete gyémántok (Berend Iván, 1917), Az új földesúr (Ankerschmidt lovag, 1917), Gazdag szegények (1918), A szerelem bolondjai (1918), Faun (1918).

Németországban forgatja az Élet és hazugságot (1918), A lassú halált (1920), Az élet komédiáját (1920), A vasútkirályt (1921), a háromrészes Monte Carló-i kalandornőt (1921), Az ellopott milliós receptet (1921), Az asszonyok kedvencét (1921), A szfinx rejtélyét (1921), az Ilonkát (1922), a Farsangi szerelmet (1923) és az osztrák Mindenki asszonyát (1924). Ezen kívül A Monte Carló-i kalandornő társírója és a Farsangi szerelem rendezője is.

Bár a semmitmondó adatokon kívül nem sokat tudunk ezekről a filmekről, annyit azért kijelenthetünk, hogy a színészek népszerűségében már a húszas években is fontos szerepet játszott a mozgókép. Somlay minden bizonnyal filmsztár volt. Ehhez a korai filmekben elsősorban előnyös külseje segítette. Már pályája kezdetén felfigyeltek rá a rendezők, nemcsak itthon, de külföldön is. És Berlin ekkoriban a filmkészítés egyik központja volt.

A németországi filmezés után néhány hetet tölt Párizsban, majd hazatér. A Nemzeti Színházzal azonban nem újítja meg a szerződését, inkább a magánszínházak csábításának tesz eleget.

Hazatérése után, 1923-ban Bárdos Artúr hívja a Belvárosi Színházhoz. Ezzel új korszak kezdődik Somlay pályáján.

BALOGH GÉZA

(Folytatjuk)

[1] Szép Ernő mesejátéka. A darabot 1913. december 19-én mutatta be a Nemzeti Színház, Ivánfi Jenő (1863−1922) rendezésében.

[2] Újházi Ede (1841−1915) korának kiemelkedő színésze és színészpedagógusa. Hosszú vidéki színészkedés után 1870-ben lett a Nemzeti Színház tagja, ahol 1914-ig megszakítás nélkül játszott. 1886-tól a Színiakadémia tanára. Tragikus és komikus szerepekben egyaránt nagy sikereket ért el.

[3] Magyar Színművészeti Lexikon, Bp., 1931, főszerkesztő: Schöpflin Aladár

[4] Csathó Kálmán (1881−1964) író, rendező, 1909-től a Nemzeti Színház tagja, 1919 és 1924, majd 1931 és 1935 között főrendezője. Később a Magyar és az Andrássy úti Színház igazgatója. 1941-től haláláig kizárólag íróként működött.

[5] Csathó Kálmán: Somlay Artúr, in: A régi Nemzeti Színház, 144. o.

[6] Megyeri Dezső (1857−1913) színész, rendező, színműíró, színházigazgató. Ditrói Mórtól (1851−1945) vette át a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetését, majd 1905-ben Pestre jött. Előbb a Magyar Színház főrendezője, majd a Népszínház igazgatója lett.

[7] A Thália több bemutatóját ebben a Révay utcai mulatóban, a Rottenbiller u. 37. szám alatti színházteremben, illetve a Várszínházban tartotta.

[8] Pesti Napló, 1907. április 30.

[9]Henry Bataille (1872−1922) költő, író, drámaíró. Eleinte festészettel foglalkozott, szépíróként először verseskötettel jelentkezett 1895-ben. Darabjai közül többet megfilmesítettek.

[10] Feld Zsigmond (1849−1939) osztrák származású színész, színigazgató. 1879-től bérelte a Városligeti Színkört, ahol főleg operetteket és vígjátékokat, majd rendszeres gyermekelőadásokat rendezett.

[11] Ernest William Hornung (1866−1921) angol detektívregény író, Conan Doyle sógora és utánzója. A századfordulón, illetve a XX. század elején hőse, Raffles, a műkedvelő betörő Sherlock Holmes hírnevével vetekedett.

[12] Magyar Színpad, 1907. november 21.

[13] A Pesti Napló kritikáját idézi a Magyar Színpad 1907. november 25-i száma.

[14] Hajó Sándor (1876−1944) drámaíró, színikritikus, műfordító. 1926-tól a Belvárosi Színház dramaturgja. Német, angol, francia darabokat fordított. A fasizmus áldozata lett.

[15] A forrás megjelölése nélkül idézi Benedek András Az utolsó európai bölény című írása. In: Színházi műhelytitkok, Budapest, 1985., 377. o.

[16] Somló Sándor (1859−1916) színész, rendező, színműíró, 1902 és 1908 között a Nemzeti Színház igazgatója, 1907-től 1916-ig a Színművészeti Akadémia igazgatója.

[17] A Nemzeti Színház 1908 augusztusában költözött át a Népszínház épületébe, ahol 1965-ös felrobbantásáig játszott.

[18] Tóth Imre (1857−1928) ügyelőként kezdte pályáját, majd 1884-től alrendező, 1893-tól rendező, 1895-től főrendező, 1908-tól igazgató. Emlékiratait Egy színigazgató emlékei címmel közölte a Képes Krónika.

[19] Ambrus Zoltán (1861−1932) író, kritikus, műfordító, 1916-tól a Nemzeti Színház dramaturgja, 1917 és 1922 között igazgatója.

[20] Márkus Emília (1860−1949) a kor ünnepelt dívája, a „szőke csoda”. Korengedéllyel vették fel az Akadémiára, és már elsőéves korában fellépett a Nemzeti Színházban, amelynek haláláig tagja maradt. Több mint hetven esztendőt töltött színpadon. A Paulay-korszak legendás naivája, majd hősnője volt. Egy-egy klasszikus szerepét évtizedeken keresztül alakította.

[21] Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869−1949) korának tekintélyes kritikusa, a Hét, a Magyar Hírlap munkatársa, főmunkatársa, 1907-től a Nyugat szerkesztője. Később a német nyelvterületen működött, majd 1938-ban emigrálni kényszerült és New Yorkban élt.

[22] Ignotus: Színházi dolgok (1912). 78−79. o.

[23]Somlay-hagyaték, kézírásos bejegyzés a Blaha Lujza-emlékalbumba. A kötet 1927-ben jelent meg. A bejegyzés dátuma ismeretlen.

[24] Szacsvay Imre (1854−1939) a régi iskola jellegzetes képviselője. 1913-ban saját elhatározásából visszavonult, mert úgy érezte, hogy játékstílusa már nem felel meg a kor követelményeinek.

[25] Az akkori fordításban Wolf Juliánként szerepel.

[26] Csathó Kálmán: Somlay Artúr, in: A régi Nemzeti Színház, Budapest, 1960, 145. o.

[27] Herman Heijermans (Heyermans, 1864−1924) holland író 1901-ben írott legjelentősebb műve.

[28] Csathó Kálmán i. m. 149. o.