Felbecsülhetetlen értékű pihe
Törőcsik Mari után küldött szavak
Szívesen mesélte Törőcsik Mari, hogy 1956-ban Cannes-ban a Körhinta bemutatója után letérdelt elé François Truffaut – akkor még filmkritikus, később korszakos rendező –, és jelezte: tanulmányt akar írni arról a mozdulatról, ahogy a filmbeli lakodalomban Mari az őt táncra kérő Máté (Soós Imre) vállára teszi a kezét. Talán el is készült ez a tanulmány – nem találtam sajnos –, de ha nem, azt mindenesetre írásba adta Truffaut az Art című folyóirat hasábjain, hogy ő a maga részéről a fesztiváldíjat a Körhintának és Törőcsik Mari alakításának nyújtaná át.
Megnéztem aztán ezt a pillanatot többször is. Úgy teszi Soós Imre vállára a kezét Törőcsik Mari, hogy a kamerához közelebb eső, jobb kezével belesasszézik egyet a mozdulatba. Egyetlen másodperc, ahogy a lány így ráfog a fiúra – a könnyedségnek és a kapaszkodásnak különös elegye. Bátorság, dac és riadalom egyszerre van benne. Ösztönösen jött ez bizonyosan, ahogy ösztönös lehetett minden ebben az alakításban a húszéves színinövendéktől, aki – saját megítélése szerint – semmit, de semmit nem tudott akkoriban még a színészi szakmáról. Felidézte évtizedekkel később, hogy amikor nagyon közel jött hozzá a kamera, az annyira zavarba hozta, hogy bátortalanul felszólalt a rendezőnél: Fábri elvtárs, én így nem tudok…
Jaj, dehogyisnem tudott. A Körhinta után az ötvenes években filmek sora alapozott arra a bájra, érzékenységre és természetességre, amely a fiatal színésznő sajátjának mutatkozott a vásznon. Kevéssé megírt női szerepek tucatjába lehelt életet, adta kölcsönbe az üdeségét, elevenségét. Akár Rontó Pál típusú bakfisként lábatlankodott a Dunai Vasműben (Kölyök, 1959), akár összeszűrte a levet asszonyként a Tordy Géza játszotta fiatal kalauzzal (Külvárosi legenda, 1957), de még ha lopott is az üzemből, rossz társaságba keveredvén (Vasvirág, 1958) – mindig neki jutott a néző rokonszenve és együttérzése. Talán az Édes Anna volt az első olyan film, ugyancsak Fábri Zoltán rendezésében, 1958-ban, amely az addigiaknál már többet követelt a címszereplőtől; árnyaltabb, rétegzettebb emberábrázolást.
Hogy mikor lett aztán Törőcsik Mariból konszenzusos sztár, akit az egész ország ismert és elismert mint színésznagyságot, azt innen nézve már nehéz megállapítani. Az utolsó élő képviselője volt egy olyan korszaknak, amelyben még egybeeshetett a széles közönség és a szűkebb szakma értékítélete, s a népszerűség összefüggött a művészi teljesítménnyel. A fiatal színésznő lassan, de biztosan vérteződött fel tudással, tapasztalattal, stílusismerettel, gondolkodásmóddal. A hatvanas években 34 filmet forgatott! Megtanulta, kifejlesztette a figurateremtés változatosságát. 1969-ben fáradt, megtört, jót még csak elképzelni sem tudó középkorú édesanyja Nemecsek Ernőnek A Pál utcai fiúkban. 1970-ben viszont miniszoknyás, szájában cigit lógató, vagányul vezető taxisofőr az N. N. a halál angyalában. 1971-ben pedig Luca a Makk Károly rendezte Szerelemben. Halk, törhetetlen feleség, megbízható meny, aki kicsit csal a tegnapi bukétával, hogy ma is kaphasson tőle néhány szál virágot az anyósa. Amikor a szoba sarkában megsejti, majd meglátja börtönből hazajött férjét, a sápadt Darvas Ivánt, akkor a sírás előtt egy másodperccel eldugja arcát az ajtó mögé. Ennek a képsornak ott a helye a világ filmtörténetének legszebb jelenetei között.
A Körhinta című filmben Soós Imrével
Négy évvel később Maár Gyulánál a Déryné, hol van?-ban felidéz egy rövidebb Törőcsik-korszakot: magába mélyedő, szenvedő-szenvelgő alakot. Aztán a nyolcvanas évektől jöttek a nagymamaszerepek, a Szamárköhögéstől A fény ösvényeiig, közbeiktatva egy régésznő álomszerű kalandjait a Hosszú alkonyban. „Én mindenkinek csak ajánlani tudom: öregedjen meg” – mondja a Janisch Attila-film elején. De nehéz lenne felsorolni akár csak a legjavát a filmszerepeinek, hiszen több száz magyar filmben és tévéjátékban játszott. Szubjektíve az jut eszembe először, hogy a vásznon nemegyszer elhagyta egyik kedves színészpartnerét, Kállai Ferencet (Ferencem – így hívta őt) mint férjet, amikor a feleségét alakította. A Déryné, hol van?-on kívül például a Kéktiszta szerelemben is.
Törőcsik Mari a mi nem hagyományos dívánk volt. Egy ránk, hétköznapi emberekre is hasonlító, törékeny termetű, 45 kilós nagyasszony. Az arcán különös, lefelé görbülő, kesernyés mosollyal, és az évek múlásával egyre lejjebb cigarettázott hanggal. Legszívesebben nadrágot hordott, füstölt, mint a gyárkémény, és Niki Laudának hívták a kollégái, mert úgy vezetett autót. Hátulról vonzó fiúnak látszik, elölről kínai öregasszonynak – írta le a külsejét Kálmán György, Fejes Endre elmondása szerint. Mindez természetesen nem áll ellentétben avval, hogy Törőcsik Mari fényűzően eljátszott nagy nőt vagy fenséges asszonyt, ha azt a feladatot kapta. Rögtön fel is idéződik bennem A régi nyár nagykalapos Máriája (1983) vagy a nyakláncokat és prémeket könnyed eleganciával viselő Eleonóra királyné Az oroszlán télen előadásából (1988). Abban Oroszlánszívű Richárd anyukájaként vetélkedett egy másik kedves színészpartnerével, a férjét adó Garas Dezsővel. Az első részben sodró, magabiztos, nőiségében kiteljesedő, viruló Eleonóra volt, a másodikban fokozatosan ment össze, s a végére meggyötört, megalázott öregasszony lett belőle.
Most már a színháznál tartok, a színésznő nehezen induló, ám annál szélesebb ívet és nagyobb magaslatot bejáró színházi pályájánál. Törőcsik Mari tökéletesen tisztában volt önnön színészi formátumával. László Ferenc frappáns megfogalmazásában: „kacéran viselte a maga színháztörténeti jelentékenységét”. Ugyanakkor olyan érzés is élt benne, hogy ő talán helyettes színésznő csupán. A kishúga helyett, aki gyerekkorában meghalt – egy régi családi fénykép alapján rendkívülien hasonlított rá –, és szerinte sokkal tehetségesebb volt őnála.
Gellért Endrét és Major Tamást tekintette színházi apáinak, mestereinek, akiktől alapokat és bizalmat kapott a színpadi munkához. De később is mindig akadtak rendezők, színházi emberek, akik építették Törőcsik Marit és építettek rá vagy igyekeztek gondoskodni róla a pályán. Jurij Ljubimovtól Schwajda Györgyön, Anatolij Vasziljeven át Zsótér Sándorig hosszú a sor. Több mint hatvanéves színészi életútjának utolsó évtizedeit a Nemzeti Színházban töltötte, Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, majd Vidnyánszky Attila vezetése alatt. Érdekes, hogy Vidnyánszky az igazgatása esztendei alatt egyetlen olyan szerepet, darabot sem talált, amelyben maga rendezte volna Törőcsik Marit. (Leszámítva, hogy behívta a Körhinta-előadása tapsrendjébe, meghajolni a színpadon.) Pedig a vállalkozókedv a színésznőből soha nem hiányzott. Szakmai kíváncsisága Schilling Árpádhoz éppúgy elvitte, mint ahogy Beregszászba Vidnyánszky Attilához. 73 évesen, miután visszajött a klinikai halálból, amint felépült, rögtön elment Kaposvárra egy irdatlan szerepre Vasziljevhez. Plusz eljátszotta a Halált a Nemzeti Mein Kampfjában. Volt humora. Egy évre rá simán elfogadta a meghívást a Maladype lakásszínházába, amikor Zsótér Sándor a Figaro házasságában őt képzelte el Marcelinának.
Törőcsik Mari korszakos színésznő volt, minden értelemben. Sőt, több korszakos. Rákosi Mátyás alatt lett filmsztár, Kádár János idején vált nagy színésznővé, s azóta is megbecsülte minden rezsim. Néha talán hagyta is, hogy felhasználják a politikusok, az ő hírnevével igyekezzenek növelni a magukét. Meglehet, nagyvonalúságból tette, azok után, hogy egyszer már nagyot csalódott a politikusokban, amikor a 1990-es évek közepén elvállalta a Művész Színház igazgatását. Legfeljebb csalódott bennük újra. Avval úgyis tisztában volt, hogy a legnagyobb elismerést, tiszteletet és szeretetet mindig a közönségtől és a szakmától kapja.
Jómagam a nyolcvanas évek elején érkeztem színháznézőnek, és a néhai Várszínházban bemutatott Csütörtöki hölgyek-előadás adta az első revelatív Törőcsik-élményemet. Színésznő írta darabról van szó, három olyan szereppel, amelyek arra szolgálnak, hogy feladatra vágyó idősebb színésznők kedvét keressék. Hálás szerepek, teli flashbackkel. Psota Irén és Váradi Hédi mellé bevették harmadiknak a náluk hat évvel fiatalabb Törőcsiket. Aki aztán kicsit sem mórikálta magát. Talán a hangját sem változtatta el, amikor vissza kellett menni bakfiskorba vagy az egykori fiatal lánykát kellett megidézni. Nem csinált semmi különöset. Egyszerűen csodát tett: megszólalt, kinyílt a szeme, és azonnal lehetett tudni, hogy most hatéves. Vagy tizenhat. Amennyi kell.
Ugyancsak emlékezetes számomra, amikor a Csirkefej felújításában mutatkozott be 1989-ben. Azt a főszerepet Spiró György közismerten Gobbi Hildára írta, akinek utolsó színházi szerepe lett a macskáját sirató Vénasszony. Nagyszabású, nem felejthető alakítás volt a Gobbié. De magát a figurát, a nő személyiségét, múltját, érzelmi kudarcát akkor értettem meg igazán, amikor Törőcsik Marival láttam a Csirkefejet. A darabot rendező Zsámbéki Gábor is azok közé tartozott, akikkel közös munkáit áldás kísérte. Amikor Básti Juli távozott a Katona József Színházból, otthagyván a Cseresznyéskertben Ranyevszkaja szerepét, Zsámbéki őt is Törőcsik Marival pótolta. 2001-ben pedig színre vitte a Szent György és a sárkányt, amely előadásnak emblematikus képe az, ahogy Törőcsik Mari Inganga anyakirálynéként egy felfüggesztett hintaülésben gubbaszt. A mindentudó öregasszony, aki olyan, mint egy kis madárka. Unokájaként Nagy Ervin ölbe vette és vitte, mint egy felbecsülhetetlen értékű pihét.
Egyik utolsó színházi szerepét a Vígszínház 2013-as Átutazók-bemutatójában játszotta, Eszenyi Enikő rendezésében. Nem volt egy szava sem. Csak időről időre keresztülinalt a színpadon. Törékeny, virgonc kis öregasszony, akivel a családja már nemigen tud mit kezdeni. „Istenem, olyan volt ebben a Törőcsik – mondtam a színházból hazafelé a férjemnek –, mint anyukám az utolsó évében”. „Nem – felelte ő –, az én anyukám volt ilyen”. Törőcsik Mari, meglehet, eljátszotta akkor mindannyiunk elfogyott, elvesztett anyukáját. Neki magának azonban hátra volt a pályáján még egy felvirágzás: Zsótér Sándor rendezései a Nemzeti Színházban: Ibsen Brandja és Brechttől a Galilei élete. Az utóbbiban természetesen az idős Galileit formálta meg, lényegében a tudós agyát, gondolkodását. A saját tapasztalatain kiérlelt bölcsességével és huncut nevetésekkel. Méltó találkozás volt az a szerep egyfelől a fiatalokkal – az SZFE és a kaposvári egyetem színinövendékei is részt vettek az előadásban –, másfelől a közönséggel. Ez lett a búcsúja a színháztól. Állt fekete ruhában a falnál az előadás utolsó jelenetében, mögé vetítettek egy képsort Maár Gyula Töredék című filmjéből. Azt, ahogy Törőcsik Mari sebbel-lobbal megfordul, és kisétál, eltűnik a filmbéli kertben.
Amikor 2015-ben rádióműsort készíteni mentem a nyolcvanéves Törőcsik Marihoz, előtte megkérdeztem Zsótér Sándort, mit vigyek a színésznőnek. „Unicumot” – vágta rá azonnal. De annál én sokkal konvencionálisabb vagyok, semhogy egy üveg piával állítanék be a legnagyobb magyar színésznőhöz. „Nem lehetne inkább virágot vagy csokit…?” – kérdeztem bátortalanul. „Nem” – válaszolta határozottan Zsótér. Unicummal töltött csokit vittem végül Törőcsik Marinak. Örömmel fogadta.
Háromszor hívtam fel életemben. Egyszer úgy harminc évvel ezelőtt egy kis telefonos interjúért. Másodszor, amikor meghívtam a színikritikusok díjátadó gálaestjére. Végül pedig a rádióműsor miatt. Hárman voltunk ilyenkor a vonalban: ő, én és a lámpaláz. Úgy köszönt el a telefonban: Isten vele. Nagy spéttel válaszoltam a halála napján: Isten Vele.
Stuber Andrea
Prológus
Létezik olyan, hogy szakmai konszenzus, ha mostanában nemigen látszik is. Ilyen Törőcsik Mari megítélése, akitől Stuber Andrea búcsúzik e számunkban. Kamaszkorom egyik felejthetetlen élménye a Varsói melódia című előadás a Katona József Színházban (akkor a Nemzeti kamaraszínházában) – az Iglódi István rendezte Valentyin Zorin-drámában Törőcsik Mari partnere Sztankay István volt. Mára már csupa színháztörténet. Ahogyan Ajtay Andor is (no meg filmtörténet, miként Törőcsik Mari is) – a Balogh Géza rajzolta pályakép első részét közöljük most.
Egy éppen új szakaszához ért színészi életút bontakozik ki Ménesi Gábor Trokán Péterrel készített interjújából, amely számos ponton színháztörténeti adalék is egyben, Ruszt József színházáról, Gábor Miklósról, a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színházról s a szombathelyi színházalapításról szólva többek közt.
2021 januárjában lett volna a szombathelyi Weöres Sándor Színház Jordán Tamás vezette korszakának utolsó premierje, Beckett A játszma vége című drámáját Zsótér Sándor rendezésében azonban csak májusban tudták bemutatni a pandémia miatt – Józsa Ágnes írt az előadásról.
Az abszurd dráma másik nagyja, Harold Pinter Az étellift című műve is szerepelt a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon, a béke szigetén – ahogy Turbuly Lilla jellemzi a találkozót, nemcsak az 1664. augusztus 10-én kötött vasvári békére utalva.
Békéről aligha beszélhetünk a színészképzés terén, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy annak idején tanulmányaikat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdett növendékek két különböző formációban hoztak létre vizsgaelőadásokat ebben a félévben. Az Ernelláék Farkaséknál című az SZFE égisze alatt jött létre, míg az Orlando Projekt a freeszfe bemutatója. A két produkcióra Stuber Andrea reflektált, utóbbi esetében a jelmezekről szólva a „wannabe varrónő” szemszögét is érvényesítve.
A textília nemcsak az összművészeti alkotásokban, színházban, filmben válik műalkotássá (vagy legalábbis annak részévé). Szilvitzky Margitnak – aki az Iparművészeti Főiskolán tanítva maga is részt vett fiatal művészek képzésében – nem kis szerepe volt abban, hogy az „iparművészeti textil tárgyból önálló művészeti produktum lett” – mint Józsa Ágnes írja. (Csak a további asszociációk kedvéért: Szilvitzky Margit pályája kapcsolódik Szombathelyhez és Velemhez, ahol Törőcsik Mari az utóbbi években élt.)
Az identitáskeresés minden fiatal (és nem fiatal) sajátja, akár művésznek készül (vagy már az), akár nem. A Hesszelők című, Blaskó Borbála rendezte fizikai színházi előadás is ilyesmiről szól két fiatal lány történetén keresztül, bár kritikájában Gabnai Katalin polemizál a létrejött mű értelmezéséről az alkotói szándékot s megvalósulását összevetve.
Hogy az identitást tekintve milyen bonyolult folyamatról van szó, jól példázza a HANEM nevű női zenekar, melynek más-más alapképzettségű tagjai (színész, muzsikus, műfordító, énekes) tíz éve találtak egymásra – s gondolom együtt és egymás által egy kicsit új önmagukra. Cseh Andrea Izabella meghatározása szerint XXI. századi szüfrazsettek ők.
A Sweet Charity, vagy ahogyan Nyíregyházán játsszák, az Édes Charity címszereplője nem éppen szüfrazsett, sorsa zenével-tánccal megjelenítve mégis „fontos mondandó” hordozója tud lenni a Móricz Zsigmond Színház előadásában – derül ki Urbán Balázs soraiból.
Többek közt a nyíregyházi társulat igazgatója is volt öt évig Verebes István színész, rendező, publicista, akinek két kötetéről V. Gilbert Edit osztja meg gondolatait az olvasóval, a színháztörténet forrásanyagainak végtelenül érzékeny, szövevényes jellegét is érzékeltetve.
Szűcs Katalin Ágnes
Mutató 2021_05_06
Szűcs Katalin Ágnes
„NE MINDIG A HÁTTÉRBEN, PICIT ÚJRA ELÖL”
Beszélgetés Spilák Klárával
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
avagy: Egy kispolgár rémült vallomásai (III.)
BALOGH GÉZA
Schiller: Don Carlos – Radnóti Miklós Színház – stream
Gabnai Katalin
Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek – Y Csoport
Urbán Balázs
Mihaela-ügy – Manna Produkció
Hajnal Márton
EGYÉNI ÉS KÖZÖS TRAGIKAI VÉTSÉGEK
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak – VígSTREAMház
Szűcs Katalin Ágnes
Andew Bovell: Ha elállt az eső – Jászai Mari Színház, Tatabánya
Turbuly Lilla
AZ ELŐADÁS, A SZÍNPADI TÉR ÉS A LÁTVÁNY
egy tervező szemével
Huszthy Edit
Ismerős, vagy ismeretlen
Almási Miklós
Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare – Rendhagyó olvasópróbák – Park Könyvkiadó
- MAGYARI IMRE
Örkény István: Tóték – Veres 1 Színház
Stuber Andrea
Még nem elég
Örkény István: Tóték – Veres 1 Színház
Nem gyakran fordul elő, hogy egy Pest környéki városban, a főváros agglomerációjában színházat alapítanak. Budaörsön történt ilyen, ahol a 2013-ban alakult Latinovits Színháznak mindenesetre volt előzménye: a Budaörsi Játékszín. A 2014-ben létrejött veresegyházi Veres 1 Színház azonban hozzávetőleg a semmiből lett. Hogy mi kellett hozzá? Elsőül egy beköltöző, ambiciózus páros: Zorgel Enikő és Venyige Sándor. Az előbbi művelődésszervezőként, ifjúságiház-igazgatóként és amatőr színjátszóként hozta tapasztalatait, utóbbi pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egyik szép korszakában, Verebes István igazgatása alatt tanulta a színházat színészként, dramaturgként. Kellett hozzá nyitott, támogató, tapasztalt polgármester: Pásztor Béla, aki 56 (!) éve vezetője Veresegyháznak. Legfőképpen pedig kell hozzá e dinamikusan fejlődő város húszezres népessége, a maga 37 éves átlagéletkorával. A lakosság jómódú, és szívesen fogadja, ha kulturális igényeit helyben (is) kielégítheti.
A megalakuló Veres 1 Színház a máig Váci Mihályról elnevezett művelődési otthonba vette be magát, ott kezdett előadásokat befogadni és létrehozni. Könnyű műfajú produkciókat kínáltak, a minőségi szórakoztatást célozva meg. Egyik első sikerüket Agatha Christie-vel, Az egérfogóval aratták, és sok éve slágerdarabjuk az Anconai szerelmesek, amelyet 63 alkalommal játszottak el eddig. (A statisztikai adatokból az előadásonkénti átlagosan 370 fős nézőszámot tekintve ez azt jelenti, hogy az életrevaló Anconaijukat többen látták, mint ahányan a városban laknak.) Évről évre emelkedtek az előadás- és a nézőszámok. Az első szezonjukban közel tízezren látogatták produkcióikat. 2018-ban – amikorra a Mézesvölgyi Nyár szabadtéri sorozatát is megteremtették – 33535 néző váltott színházjegyet Veresegyházon. 2020-ban már 690, országszerte tartott előadás volt mögöttük, amit összesen 256 ezer néző látott.
Balázs Andrea, Mohai Tamás, Faragó András és Csáki Edina (fotó: Veres 1 Színház)
A Veres 1 Színház – amely öt főállású alkalmazottat foglalkoztat – működésében és finanszírozásában a városra, a támogatóira, a helyi közösségre, a közönségre számíthat. Amikor 2018-ban a TAÓ-t megszüntették, akkor a színház az előző évi jegyeladásai alapján 113 millió forintra lett volna jogosult. Aztán TAO-pótló támogatás gyanánt ennek az összegnek bő egyharmadát ítélték meg az EMMI ismeretlen döntnökei. Ez nyilván szűkítette a lehetőségeket, de a színház nem mondott le terveiről, amelyek között bővülő körű működés, például babaszínházi vagy beavató színházi előadások létrehozása is szerepelt. S a színházhoz már-már társulatként kötődő alkotók természetesen arra is vágytak, hogy a bulvárvígjátékok és a zenés sikerek mellett komolyabb műveket is játsszanak. Ennek is eljött az ideje 2019-ben, amikor a várossal kötött megállapodás értelmében a színház évi három bemutató kiállítására vállalt kötelezettséget: a Csoportterápia című Szente−Bolba−Galambos-musical és a Hogyan nevezzelek? című kortárs francia vígjáték mellett a Tótékat tűzte műsorra. Örkény István drámájának Dicső Dániel rendezte premierjét még ugyanabban a színházi szezonban követte Tasnádi István Finito című színdarabja Tasnádi Csaba rendezésében. (Érdekes egybeesés: visszaköszönt egyik „árnyékszékes darab” a másiknak. Mindkettőben van olyan jelenet, amelyben a főszereplő lázadva bezárkózik a falusi budiba.)
Egyebek közt a Tóték-bemutatóját is az online színháznézők elé tárta a Veres 1 Színház ezen a járványos tavaszon. Maga a felvétel már a színházzár után készült, ezt onnan lehet tudni, hogy a játszók valamelyest élnek az üres nézőtér és a kamera adta lehetőséggel. Előfordul, hogy Mohai Tamás postása – akinek ideg-, illetve elmeállapota kissé riasztóan hat – kiszalad a nézőtéri pusztába és közvetlenül a kamera, vagyis a távközönség képébe tolja a ki nem kézbesített levlapot. Örkény ugyanis olyan postást írt meg, aki szívén viseli Mátraszentanna lakosainak sorsát, bár fölöttébb szelektív a viselés a szívén. A rokonszenvéhez elég annyi, ha egy család négytagú, mert ez kedvez a habókos kézbesítő páros számok iránti vonzalmának. Bár esetünkben, vagyis Tóték esetében semmi jó nem származik abból, hogy a postás elsinkófálja a Tóték olyan leveleit, amiket feleslegesnek vagy elkedvetlenítőnek talál. Az elhallgatás alapú népboldogítás klasszikus esete ez.
Az előadást kezdő Mohai Tamás postása már szemre is távol áll a megbízható állami alkalmazottól. Nadrágját spárgával kötötte meg a derekán, fölötte egy szál lestrapált atléta. (Egy lestrapált futballista korszerűbb lenne. Bocsánat, ez rossz poén, csak nincs szívem kihúzni.) Szabályosnak tetsző postássapkája alatt a haja az egyik oldalon lenyírva, a másikon kusza lófarok kócos fürtje lóg ki. Legalább két, ha nem három frontfoga hiányzik, helyükön ezüstszín pótlás. Tátott száj, kikerekedő szemek, kényszeres mozdulatok, nyerítő nevetések – picit talán túl lett hajtva színészileg ez a figura. Mindenesetre általa ismerjük meg Tótékat, akik az első jelenet alatt már ott ülnek mozdulatlanul a háttérben. Mögöttük a Bátonyi György tervezte díszletfal: Üdvözlet Mátraszentannáról feliratú kinagyított képeslap. (Illik hozzá a zenedobozzene.) A képeslapközi kétszárnyú ajtó helyére könnyedén beilleszthető a budi, amikor eljön az ideje. Egyszerű, funkcionális a színpadkép. Csak az a durva faasztal furcsa, amelynek nincs fiókja, így alatta, az alsó keresztlécein kell tartani különböző használati tárgyakat, amikre Tótéknak a játék során vagy vendéglátáskor szükségük lesz.
Tóték már első pillantásra is annyira különböző karakterek, hogy a néző meg sem próbálja elképzelni, milyen lehet Gyula fiuk, akit nem láthatunk. Faragó András Tótja kellően szép szál ember, megtermett férfi. De a feje eleve elgyötörtnek látszik. Úgy fest, nincs ereje teljében ez a tűzoltóparancsnok. Mintha nem lenne benne elég szufla ahhoz, hogy akár csak magában is, de ellenkezzen, amikor ellehetetlenítik az életét a saját házában. Sokáig szinten tartja Faragó András ezt a lélekben is álmos, tesze-tosza, enyhén bamba állapotot, hogy aztán Tótja egy ásítás és a szája felpeckelése között villanásnyi időre mégis öntudatra ébredjen. Akkor hirtelen feltűnik, hogy a néma, dacos ellenállás dárdái képesek kiállni a szeméből.
Balázs Andrea Tótné Mariskája tisztelettudó és türelmes asszonyság, aki azonban kritikus helyzetben a leghatározottabban előveszi ellentmondást nem tűrő modorát. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ebben a házban végül is az történik, amit ő elhatároz. Meghitt, aggodalmas és elérzékenyülős kapcsolat köti a háborúba vitt fiához, akinek fényképét a köténye zsebében tartja. Idővel majd valószínűleg elkopik az a fotó, annyit fogdossa, simogatja, csókolgatja. Ugyanakkor gyengéd szeretet, megértés, sőt cinkosság fűzi a lányához, Ágikához, akivel párban eredményesen dirigálják a papát. Csáki Edina Ágikájának napsugaras a mosolya és lefegyverző az engedékenysége. Még azt is jól viseli, hogy „terepen” a mamája folyton előre dobja az ő lófarkát, nyilván az előnyösebb kinézet érdekében. Ágikából a színésznő szikrázó lelkesedést csihol ki, amihez elég akár egy aranycsillag emlegetése vagy a katonatiszt szó kimondása. Az is érthető, ha e jóravalóan okos Ágika unalmas életébe az Őrnagy érkezése olyan szívbéli felindulást hoz, hogy minden kényelmetlenség, kellemetlenség és őrület ellenére szomorúság fogja el, amikor a vendég távozik.
Ezek közé az emberek közé tántorog be kimerülten és szinte vakon Mihályfi Balázs szabadságos Őrnagya. Nem vitás, hogy az Őrnagy szerepe épp ilyen mokány, erőteljes, határozott kontúrú, szabatos beszédű színészt követel, mint amilyen Mihályfi Balázs. Arcán fáradtság, amit gyorsan képes felváltani a dobozolás kiváltotta lelkesedés. Idegállapotának ziláltsága a bal szeme rebbenésein látszik. Hátborzongató hisztérikus nevetéssel hívja fel a figyelmet a saját poénjaira. Lehet egyébként, hogy egy pedagógus veszett el ebben a katonában, de teljesen. És picit, épp csak egy gondolatnyit hat zavaróan, hogy hányszor igyekszik behízelegni magát az ígéreteivel, miszerint Tóték fiának különféle kedvezményeket biztosít majd, mihelyst visszatér a frontra. Szinte a kitörőrohamai a legtermészetesebbek. Amikor például megkéri Mariskát, hogy ha Tomaji plébános legközelebb bejön a házba, akkor lője agyon. A lehető legbájosabb, legkézenfekvőbb készségességgel feleli erre Balázs Andrea: Hát ez csak természetes, mélyen tisztelt őrnagy úr!
Mihályfi Balázs és Faragó András (fotó: Veres 1 Színház) (hatso–belso)
Dicső Dániel rendezésében nem maradnak ki az előadásból a mátraszentannai szomszédok sem. (Szokták a Tótékban kihagyni a kisebb szereplőket.) Ennek is köszönhetünk egy-egy jellegzetes ecsetvonást vagy szép pillanatot. Például Petridisz Hrisztosz csokornyakkendős, vegyvédelmi ruhás szippantó emberének meggyőző szakértelmét. Ahogy a „massza megbolydulását” előadja, az sajnos komoly láttató erővel bír. Vagy ott van Zorgel Enikő elkent rúzsú Gizi Gézánéjának reménytelenül vágyódó tekintete, amikor visszapillant Tótékra, mielőtt elhagyja a házukat.
A Veres 1 Színház Tóték-előadása össz-színházi viszonylatban nem kiemelkedő produkció. Tisztes, korrekt, egyenletes színvonalú munka. A színház életében fontos lépés: elindulás egy új irányba. Jó utat nekik! És nekünk velük.
Stuber Andrea
