Mátyás Győző
Veszteszár

Szereplők:

KÁLMÁN, a férj 40-45 közötti középmagas, enyhén kopaszodó, kicsit már hízásnak indult férfi.

IRÉN, a feleség negyvenes évei elején jár. A karantén megfosztja attól a lehetőségtől,
hogy teljes „pompájában” mutatkozzék, de így is csinos, dekoratív nő.

ZSOLT, a fiúk. Csak Skype-on kapcsolódik a történetbe.

És egy negyedik szereplő, aki a színen nem jelenik meg.

Tipikus lakótelepi lakásban vagyunk. Szűk előszoba, három szoba, a cselekmény a nappaliban játszódik. Berendezése: szekrénysor, benne nagyképernyős LCD tévé, szövet ülőgarnitúra, néhol dísztárgyak, pár növény. Nem barátságtalan, de nem is otthonos. Ajtaja nyitva, látszik az előszoba a gardróbbal.

Rövid motozás után Kálmán lép be az előszobába. A kulcszörgésre Irén a szoba ajtajáig sétál, megáll, nem megy a férfi elé. Férje nyitja a gardrób ajtaját, akasztaná be a dzsekijét, keze megáll a levegőben.

KÁLMÁN: Minek ennyi liszt, hát nem akarunk pékséget nyitni!
IRÉN: Pedig nem is lenne rossz. Volna miből megélni.
KÁLMÁN (láthatóan ideges): Megint ez a célozgatás? Még haza sem értem és már ez a lekicsinylés fogad.
IRÉN: Én csak azt mondtam, hogy egy pékség az nem is olyan rossz ötlet. Enni azt kell. Ilyen szörnyűség idején pláne. Mert úgy éled túl.
KÁLMÁN: Ezért áll hegyekben a liszt a télikabátok helyén a gardróbban?
Mert neked a te fejedben már meg is fészkelt a mesterterv, mi? Pékség a nyolcadikon!
IRÉN: Ne rugózzál már ezen, hát csak úgy mondtam. De mitől akadtál így be? Csupa ideg vagy. És miért jöttél később?
KÁLMÁN: Vacak napunk volt, rohadt nagy felfordulás. Jöttek ellenőrizni a központból. Szegény csajok azt se tudták, hol áll a fejük. Még revíziót is akartak, de aztán az elmaradt. Így is elhúzódott.
IRÉN: Most? Vírus idején kijöttek ellenőrizni?
KÁLMÁN (bizonytalanul legyint): Mindegy. Túl vagyunk rajta.

Közben bemennek a nappaliba, ahol szól a tévé. „A koronavírus fertőzöttjeinek száma immár százezer fölé emelkedett Spanyolországban, az elhunytak száma is meghaladja a tízezret”.

KÁLMÁN: Figyeld, mit mond! Szegény luzitánok! Hullanak, mintha egy nagy bikaviadal lenne, és csak a bikának adnának esélyt. Rohadtul sajnálom őket.
IRÉN: Csak nehogy itt is az legyen!
KÁLMÁN: Mi, bikaviadal?
IRÉN: Nem, az, hogy ilyen sok áldozatot szed ez a vírus.
KÁLMÁN (lepisszegi a feleségét, hallgatja a tévét): „A szükséges óvintézkedéseket haladéktalanul meg kell tenni annak érdekében, hogy a körülmények…”
IRÉN: Nagyon rá vagy tapadva a hírekre. Nem mutattál eddig ilyen fokozott közéleti érdeklődést.
KÁLMÁN: Hát már hogyne volnék érdeklődő, amikor itt tombol körülöttünk a vészhelyzet. Mikor emberéletek sokasága forog kockán. Én nem olyan vagyok, mint te, akit még árvíz idején is csak az érdekelne, hogy milyen fürdőruhát vegyen fel.
IRÉN (mérgesen): Hát ez most nagy szemétség volt! Bennem igenis van együttérzés, meg gondoskodás is. Például tegnap is hol voltam? Az anyádnál, a drága mamánál, akihez csak én megyek látogatóba.
KÁLMÁN: Te odamentél?
IRÉN: Mert te nem tudsz egy félórát szakítani, hogy odaméltóztass. A pokolba kívánom az öreglányt, de én akadályozom meg a törődésemmel, hogy mielőbb odakerüljön. Pedig mit motyog mindig? Hogy ő azt nem bírja ki élve, ha mi halálra kínozzuk a szeretetlenségünkkel. Ezt mondja mindig.
KÁLMÁN: Hadd mondja.
IRÉN: Azt se voltál képes megtanítani neki, hogy azt a vacak mobilt hogy kell kezelni. Akkor nem vartyog, mondod te. Figyeld meg, hogy nem fogja rád hagyni a házat.
KÁLMÁN: Téged csak ez érdekel, mi? A ház.
IRÉN: Nem értem, miért akkora fáradság egy héten egyszer kimenni, bevásárolni neki, kicsit smúzolni, és mondani, hogy mennyire imádod a drága mamát. Pláne most, hogy ez a vírus leselkedik rá. Nehogy már a papokra hagyja a házat!
KÁLMÁN: Én annál nagyobba gondolkodom, mint az a ház. Majd meglátod!
IRÉN: Hát tényleg, te akkorába szoktál, hogy csak na. Mint a vállalkozásod! Na, azt is megláttam! Bedolgozni valami multi beszállítója beszállítójának! Műhelyt bérel a marhája, hitelt vesz fel – megjegyzem a megkérdezésem nélkül –, gépeket vesz, még a nyakláncom ára is ott kattogott az egyik masinában, hogy majd gyártja azt a bütykös tudomisénmit. És mi lett? Egy hónap sem telt el, a multi szépen kitelepült Indonéziába, nekünk meg itt maradt a hitel.
KÁLMÁN: Most mit kell ezt állandóan az orrom alá kenni. Van olyan, hogy az emberben benne van a jóakarat, aztán mégis melléfog.
IRÉN: De mindig?
KÁLMÁN: Mi az, hogy mindig?
IRÉN: A takarítóvállalkozásod is befuccsolt. Na hiszen, te meg a takarítás! A tollsöprűt nem tudod megkülönböztetni a vattacukortól. Mindegyik azt hiszi, ahhoz nem kell ész. Férfi agy!
Erőteljesen dörömbölnek a bejárati ajtón.

KÁLMÁN (kikiabál): Akárki vagy, haver, miért nem a csengőt nyomod?
(Kálmán elindul az ajtó felé.)
Irén egyedül marad a színen. A tévét nézi, a híreket hallgatja, aztán szörföl a csatornák között. Belenéz a laptopba is. Az egyik hír olvastán csóválja a fejét.

IRÉN: Nahát, ez nem lehet igaz…

Kálmán visszajön, az ujjaival csettintget, bosszús képet vág.

KÁLMÁN: Valami szakállas figura volt, olyan tébolyultszerű. Fura göncben, ilyen hosszú klepetusban, mint azok a sárgaruhások. A krisnások. Arról hadovált, hogy neki rendkívüli képességei vannak, hét kenyérből ezreket tud jóllakatni. Mondom neki, ember, eltévesztetted az ajtót, hát nálunk tele a gardrób liszttel. Meg hogy ő csodásan tud halat fogni. Hát hogy abban mi kunszt van, én elsőfékes orsóval harcsát is fogtam már. Aztán meg elkezdett hókuszpókuszolni a kezeivel, majdnem orrba vágott. Na erre figyelmeztettem, hogy álljon arrébb, amíg jó modoromban talál. Hát milyen palik vannak?! Beöltözik ebbe a maskarába és beleavatkozik az ember magánszférájába. Hogy az isten rogyassza az ilyenekre!
IRÉN: Biztos csak egy ártalmatlan bolond. Annak is kell lenni.
KÁLMÁN: Aztán minek?
IRÉN: Mert nagy az isten álltakertje. Sokféle barom lakik benne.
KÁLMÁN: Ez most célzás akart lenni?
IRÉN: Ugyan menj már! Én ilyet nem mondtam.
KÁLMÁN: Csak gondoltad.
IRÉN: Ha te ennyire Doktor Strange vagy ebben a gondolatolvasási cuccban, akkor csak belenézel azzal a teleszkópos szemeddel a fejembe, és máris tudod, hogy mi jár benne.
KÁLMÁN: Nem kell ahhoz szuperhősnek lenni, hogy tudjam, mi jár abba a nőies agyadban. Hogy mit gondolsz rólam.
IRÉN: Tudod mit? Ebbe most ne mélyedjünk bele. Inkább azt mondd meg, mikor akarsz vacsorázni?
KÁLMÁN: Főztél? Nahát!
IRÉN: Igen, főztem, pedig utálok. Baromira. Gondoltam, hozatok, de az hiányzik, hogy behurcolják nekem a kajával együtt a vírust is. Be vagyok karanténozva vagy két hete és kezdek becsavarodni. Akkor inkább főzök. Unaloműzésnek is jó.
KÁLMÁN: Unatkozol? Nahát, az úrhölgy unatkozik! És mi van azzal a híres munkáddal?
IRÉN: Te is pontosan tudod, mi van. Bizonytalanság van. Home office van, csökkentett kapacitással.
KÁLMÁN: Ja, azzal.
IRÉN: Én, ugye felelős office menedzserként (megnyomja a szavakat) fontos láncszeme vagyok a cég gépezetének, de most senki se tudja, lesz-e holnap. Úgyhogy lehetnél kicsit belátóbb. Már csak azért is, mert eddig én kerestem jobban. Pontosabban én kerestem egyáltalán.
KÁLMÁN: Csak azt ne mondd, hogy eltartottál.
IRÉN: Miért, talán nem? Vagy te hogy neveznéd azt az állapotot, amikor én gürcöltem, mint egy robot, te meg naphosszat itthon bámultad a tévét? Hányszor láttad felvételről például azt a híres Németország−Brazília vb-döntőt, azt a sokgólosat? Mennyi is volt? 7:2?
KÁLMÁN (őszinte felháborodással) Az nem döntő volt, hanem elődöntő! És 7:1!
IRÉN: Az most ganz egal! Évekig nem volt munkád. Akkor ki kereste a pénzt? A sörödre. A cigiről is mikor szoktál le? Úgyhogy nekem ne gyere ezzel a célozgatós műsorral, most, hogy az én állásom vált bizonytalanná.
KÁLMÁN (büszkén): Te csak ne izgasd magad, most aztán különösen ne, majd én leakasztom a nagy lóvét. Majd meglátod.
IRÉN: Te, éppen te. Életedben nem akasztottál le semmit, legfeljebb a pincekulcsot.
KÁLMÁN: De hát nincs is pincénk.
IRÉN: Hát akkor még azt se. Jellemző. Még egy nyavalyás pincekulcsot se akasztottál le, nemhogy lóvét. Ebben a lakótelepi lukban nyomorgunk mióta, mint valami dobozolt ürgék.
KÁLMÁN: Mondom, hogy most majd Eldorádó lesz.
IRÉN: Na persze. Ezt a lukat is hogy szereztük, te leakasztós zseni? Hát úgy, hogy az anyám másodjára kifogott egy pénzeszsákot, és kivágta az alját, hogy nekünk is csurogjon egy kis lé.
KÁLMÁN: Te most arról a segítségről beszélsz, amibe majdnem beledöglöttünk? Arról a kölcsönről, amit uzsorakamatra kaptunk és évekig nyögtünk? Egyszer csúsztam egy hónapot a fizetéssel, és az anyádnak az a cukrosbácsija már üzent, hogy megpörgeti a golyóimat, mintha lottósorsolás lenne.
IRÉN: De így legalább meg tudtuk venni ezt a lakást. A te fizetésedből még tartós tejet sem tudtunk venni, mert nem is volt fizetésed.
KÁLMÁN: Jól van, hárpiázzál csak, aztán majd meglásd, hogy a nagy lóvéból mekkora kéglit veszünk. De nem ám itt, hanem odakint.

Ismét hangos dörömbölés hallatszik az ajtó felől. Kálmán dühösen felugrik, odamegy:

KÁLMÁN: Biztos megint ez a szélütött.

Közben pittyeg az asztalon a laptop. Irén odasiet, maga felé fordítja, beindítja a Skype-ot.

IRÉN (kivirul az örömtől): Na végre, itt az én Zsoltikám, az én kisfiam!
ZSOLT: What’s up folks?
IRÉN: Fiam, hagyd már ezt a nagyképűsködést! Nem kell ez a nagy arc, csak mert a szüleid nem vágják az angolt. Te se tudtál jól, mielőtt kimentél.
ZSOLT: Mondjuk a futárkodáshoz nem is kell. De azért nyomatom a nyelvet. A subletbe jött most egy paki csávó, azzal csetelek angolul. Nálatok mi a stájsz?
IRÉN: Hát be vagyunk zárva a vírus miatt. Korlátozások, biztos olvastad.
ZSOLT: Én, sort se. Arról a nyomortelepről semmit. Ha véletlenül feljön bármi, elkattintok.
IRÉN: Most miért kell így beszélni, mégiscsak a szülőhazád.
ZSOLT: Na és, nem tőletek hallottam állandóan, hogy onnan le kell lépni? Ti mondtátok, hogy az a hely annyira temető, hogy ott csak a zombik maradnak. Akinek esze van, az megpattan. Ti is azon témáztatok, hogy irány a dolcsi vita.
IRÉN: Hát most ez éppen nem aktuális.
ZSOLT: Muter, most látom, hajad milyen már?
IRÉN: Milyen, milyen. A fodrásznőm bezárt, úgyhogy saját kreáció. Nem tetszik?
ZSOLT: Merek én olyat mondani?
IRÉN (nevetve): Te anyagyilkos.
ZSOLT: Idő mivel telik?
IRÉN: Hát van egy kevés itthoni munka, de az csak egy-két óra napjában. Úgyhogy főztem, meg képzeld, nagytakarítottam, pedig mennyire gyűlölöm, de az is jobb, minthogy megöljön az unalom.
ZSOLT: Ne már!
IRÉN: Nagyanyádnál is voltam, de most már nem nagyon merek kimenni. Régebben felvettem pár filmet, azokat nézem. Meg sorozatokat. Jut eszembe, ajánlottad múltkor azt a spanyol sorozatot, mi is a címe?
ZSOLT: Money heist. Az a bankrablós. Az nagyon király.
IRÉN: Kisfiam, én nem nézek ilyen témájú baromságokat. Ez a te műfajod. Nekem a sok zsebkendős filmek valók. Ahol egymásra találnak a szerelmesek.

Kálmán megjelenik a felesége háta mögött, furcsán vigyorogni kezd.

ZSOLT: Mi van, fater?
KÁLMÁN: Semmi, csak eszembe jutott valami.
ZSOLT: Neked?!
KÁLMÁN: Kapsz mindjárt egyet!
ZSOLT: Ja, távpofon. Fater, azt mondjad, mi van a bankban. Gályázol?
KÁLMÁN (fura fintort vágva): Ja. Rövidített nyitva tartás, de szobrozok. Stressz így is van. Azon filózunk, mi van, ha bezárják a fiókokat is.
ZSOLT: Végleg nem fogják. Meg ha ennek vége, kinyitnak megint. Biztonsági őrre akkor is szükség lesz.
KÁLMÁN: Csak nem biztos, hogy rám.
IRÉN: Ha valakit elküldenek, az az apád lesz. Arra fogadhatsz.
KÁLMÁN: Hallod, ugye? Állandóan ezt csinálja! Nem bír békében maradni.
ZSOLT: Osztjátok egymást, mi? Jó, hogy ezt én már nem élvezem. Na léptem, mert van pár rendelés, amit ki kell vinni.

Mindketten eljönnek az asztaltól, Kálmán ismét a tévé közelébe megy, fél füllel hallgatja.

IRÉN: Megint az a fura figura volt?
KÁLMÁN: Ja. Most azzal jött, hogy meg tudja gyógyítani a betegeket. Hiába mondtam neki, hogy mi nem kaptuk el a vírust, csak magyarázta a magáét. Hogy ő képes meggyógyítani a bénákat is. Mondtam neki, hogy nyugodjon már le, mert mi bénák se vagyunk.
IRÉN: Hát esetedben azért ezt ilyen határozottan nem állítanám.
KÁLMÁN: Baromi vicces. Utálom ezeket a szélhámosokat. Különösen a mostani időkben. Befurakodnak az idős emberek jóhiszeműségébe, és eladnak nekik mindenféle kamu gyógyszert. Ezek rosszabbak, mint a vírus. Még hogy a bénákat!
IRÉN: Jó volt beszélni a Zsoltival. Néha annyira hiányzik. Mindig előttem van, amikor bárányhimlős volt, csupa pötty lett az egész kis teste. De még a szájában is kiütések voltak. Én azt hittem, belehalok, úgy aggódtam. Mindig annyira féltettem.
KÁLMÁN: Pedig te nem vagy az az együtt érzős típus. A gyerekre meg rátelepedtél. Csináld ezt, csináld azt, már húszéves volt, te meg azt akartad, hogy mindig telefonáljon, hol van. Ha buliba megy, akkor is. Unta ezt már nagyon. Szerintem ezért választotta a távollétet.
IRÉN: Szerintem meg, ha annyira tudni szeretnéd, azért ment el, mert nem akart olyan lenni, mint te. Hogy csak a vergődés, meg az örök álom a tuti bizniszről, aztán végül a nagy semmi. Nem voltál az a példakép, akiről dolgozatot írnak a gyerekek a suliban.

A tévében híreket mondanak, Kálmán leinti a feleségét. Mutatja a kezével, hogy figyeljenek a tévére. „Ma délelőtt egy álarcos férfi lefegyverezte a biztonsági őrt, megfenyegette az alkalmazottakat, és miután a pénztáros átadta a pénzt, távozott a bankból. A rendőrség nagy erőkkel keresi a rablót.”
Kálmán az eddigieknél is idegesebb, fel-alá járkál a szobában.

IRÉN: Bankrablás. Biztos azt hitte a pali, nem tűnik fel, mert mindenki maszkban van.
KÁLMÁN (ránéz feddően).
IRÉN (felteszi a két kezét): Jó, hülye vicc volt. De azért nem érdekes, hogy valaki pont most megy neki a banknak?
KÁLMÁN: Szerintem meg gógyis csávó lehetett. Számolt a vészhelyzettel.
IRÉN: Miért, úgy talán könnyebb bankot rabolni?
KÁLMÁN (titokzatos arcot vág): Hallottad, hogy elmenekült. Csak tudta, mit csinál, ha nem kapták el?
IRÉN (lemondóan): Á, biztos elkapják. Mindet elkapják.
KÁLMÁN: Az nem olyan biztos. Sőt. Ha jól kieszelték a tervet, akkor megléphetnek.
IRÉN: Miért használsz többes számot?
KÁLMÁN: Hogy mi?
IRÉN: Azt mondtad: kieszelték.
KÁLMÁN: Ja, azt csak úgy mondtam.
IRÉN: Jellemző, hogy egy bankrablás most csak a sokadik a híradóban. Máskor ezt mondanák be először. De most csak azt hallod, hogy hány fertőzés van Olaszban, meg mi van New Yorkban. Ez a rohadt vírus. Ez van a hírekben.
KÁLMÁN: Hát mi más lenne?
IRÉN: Nyilván most is az volt a vezető hír, hogy lezárták a repülőteret. Csak későn hangosítottad fel.
KÁLMÁN (megáll a járkálásban, lecövekel, néz meredten a feleségére): Mit mondtál, hogy mi van?
IRÉN: Azt, hogy most szinte nem is figyel senki egy bankrablásra, mert a vírus a sztár.
KÁLMÁN: Jó. De utána mit mondtál? (Odamegy a laptophoz idegesen kattintgat.) A repülőtérről mit mondtál?
IRÉN: Lezárták. Látod, most, ha akarnánk, se mehetnénk a Zsoltihoz.
Kálmán leroskad a székre, kezébe temeti a fejét.
IRÉN: Most meg mi lelt?
KÁLMÁN (ütemesen ringatja magát): Se ki, se be. Se ki, se be.
IRÉN (hosszan nézi a férjét)
KÁLMÁN: Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, naná. A rohadtba!
IRÉN: Te miről beszélsz itt?
KÁLMÁN: Holnap indultam volna Párizsba. Ment volna a gépem. Szállt volna, szálldogált volna. Feláll, két karjával szárnycsapásokat imitál. Repül a, repül a… És most itt ragadtam.
IRÉN (durcásan): Nekem meg nem is szóltál.
KÁLMÁN: Szóltam volna később.
IRÉN: Értem én, le akartál lépni. A csajoddal, mi?
KÁLMÁN (bosszúsan): Hagyjál már a hülyeségeiddel! Legalább te ne kezdjed! Most ne!
IRÉN: Akkor meg mit zagyválsz itt össze?
KÁLMÁN: Benne voltam.
IRÉN: Miben voltál te benne?
KÁLMÁN: A bankban. Abban voltam benne.
IRÉN: Hát persze, hiszen ez a munkád. Biztonsági őr vagy egy bankban. Akkor hol lennél, szépségszalonban talán?
KÁLMÁN (kiabál): Nem úgy a bankban, hanem a rablásban.

Irén eltátott szájjal néz, próbál szólni, de nem tud.

KÁLMÁN: Igen, jól hallod. Benne voltam a rablásban, amit most mondtak be a tévében. Ketten csináltuk. Illetve egyvalaki csinálta, de én ilyen társtettesi minőségemben benne voltam.
IRÉN: Te tényleg akkora hülye vagy, hogy kirabolod a bankot, ahol dolgozol? Ahol még a legyek is ismernek?
KÁLMÁN: Nem én, mondom, hogy csak bűnsegéd voltam, vagy mi. A Satya rongyolt be a stukkerral. Csak gázüzemű, de stukker. Ő fogta rá a csajokra, hogy összecsinálják magukat.
IRÉN: A Satya. Ez a neve, hogy Satya?
KÁLMÁN: Egy fenét ez a neve, ez a beceneve.
IRÉN: Satya.
KÁLMÁN: Most mit görcsölsz ezen? Nem tudsz napirendre térni? Neked az agyadra ment a vírus, vagy mi? Satya. Igen, Satya.
IRÉN: Szóval a stukker meg a Satya?
KÁLMÁN: Berontott az ügyféltérbe, halántékomhoz tolta a stukkert, ez ugye előre meg volt beszélve, aztán a csajokra fogta sakkbantartási célból, hogy jöjjön mind ki a pult mögül és le a földre. Hát csúsztak is hason, mint focisták a gólöröm után.
IRÉN (gúnyosan): A Viszkis emelné rád a poharát.
KÁLMÁN: Jól van, gúnyolódjál csak, de majd a lóvé, az tetszeni fog. A Satya elvette a pisztolyomat, már csak a kamerák végett is. Így hozzám nem férkőzhet a gyanú árnyéka sem. A zsaruk se látnak mást a felvételeken, mint hogy ott fekszek a földön, tarkóra tett kézzel. És akkor a Satya felszólította a pénztáros csajt, hogy ide a lóvét.
IRÉN: És az ügyfelekkel mit csinált?
KÁLMÁN: Hát azok nem voltak. Azért csináltuk most. A Satya találta ki, hogy most. Mert most az ügyfél se jön be, mindenki mondja, hogy maradjál otthon a fenekeden, és az alkalmazottak is kevesebben vannak a vírus miatt.
IRÉN: És a pénztáros csaj… melyik is volt bent?
KÁLMÁN: Az Ancsa. Ő eléggé majrés típus, úgyhogy a ráijesztéses műsor működött az ő esetében. A Brigi az leszedte volna a Satya tökeit. Az tuti.
IRÉN: Értem. A Satya ráijesztett az Ancsára. Hogyan?
KÁLMÁN: Hát fenyegetős hangon mondta neki, hogy meg ne merje nyomni a pánik gombot, ha kedves neki a fiuk élete. Hogy a kisebbiket Botondnak hívják, a másikat meg Leventének. És ha az Ancsa nem viselkedik helyesen, akkor akármi is lehet.
IRÉN: A gyerekeivel fenyegette meg a nőt? Az nagyon durva. És neked ez a haverod.
KÁLMÁN: Haverja a hóhérnak. Üzlettárs. Sima biznisz partner. És azt a gyerek dolgot csak úgy mondta a Satya, a nagyobb hatás kedvéért.
IRÉN: És szerinted a rendőrök mit gondoltak, amikor ezt az Ancsa elmondta nekik?
KÁLMÁN: Azt én honnan tudjam? Gondolkodjak zsaru ésszel?
IRÉN: Hát balekok királya, bizony jó lenne, ha gondolkodnál zsaru ésszel. Mert ők azt gondolják, hogy ilyen infót csak belső ember mondhatott el a rablónak. És most számolják, hogy ki lehet az a belső ember. Ec-pec, bemehetsz a börtönbe.
KÁLMÁN (szótlanul ül, nincs igazán magánál). A rohadtba, a rohadtba! – ezt ismételgeti.
IRÉN: Tőled mit kérdeztek?
KÁLMÁN üveges szemmel néz.
IRÉN: A zsaruk. Gondolom, kihallgattak.
KÁLMÁN: Ja. El kellett mondani, mi történt, részletezve. Aztán elengedtek. Ja igen, hogy majd még be kell mennem tanúvallomást tenni. Na, gondoltam, hol leszek én már akkor. Hát itt.

Ismét dörömbölnek az ajtón. Kálmán indulatosan kirohan, szinte feltépi az ajtót.

KÁLMÁN: Már megint itt vagy, te ratyi csöves! (Kis csönd. Aztán Kálmán ordítani kezd, jól hallható a nézőtéren is): Jól van, cseszd meg, akkor bizonyítsál, ha akkora ász vagy. Mert az kurvára nem érdekel, hogy te meggyógyítod a leprást! Nem azt kell, te lökött, az már meg van gyógyítva! Baromira meg van! Te nem látod, hogy itt van ez a vírus, amelyik szétbarmolja az egész világot? Tessék, ha azt akarod, hogy elhiggyem, hogy vagy valaki, hogy értesz valamihez, akkor csinálj a vírussal valamit, állítsd meg, vagy tudomisén, változtasd át örökéletcseppé!... Ja, hogy azt még nem próbáltad! Majd akkor gyere vissza, ha virítani tudsz valamit vírusügyben, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek!

Kálmán becsapja az ajtót, visszamegy a szobába, leül, hallgatnak a feleségével mindketten jó ideig.

KÁLMÁN: Felhúzott ez az idióta.
IRÉN: Te meg engem. Te komolyan végiggondoltad ezt a témát? Hogy te bankrablónak állsz?
KÁLMÁN: Hát mit csináltam volna? Pont te kérdezed ezt tőlem? Éppen te? Hát ki volt az, aki mindig cseszegetett a pénz miatt? Hogy nincs egy vacak rongya, meg hogy nem tudunk elmenni Ibizára vagy Zalakarosra.
IRÉN: Na most csak azt ne mondd, hogy miattam raboltál bankot!
KÁLMÁN: Pedig benne van az az elégedetlen természeted. Hogy neked semmi se volt jó. Hogy míg másoknak úszómedencés boldogság meg kacsaláb, addig mi maradunk ilyen csóró panelbalekok.
IRÉN: Azok is vagyunk.
KÁLMÁN: Hát most akartam végre egy kis pénzt összehozni, és vittelek volna Párizsba. Kezdtünk volna új életet.
IRÉN: Bankrablásból?
KÁLMÁN (nem szól, magába roskad, aztán váratlanul azt mondja):
A bányatónál jó volt. Emlékszel? Jártunk ki sokat. Hétvégén mindig. Mindenki téged bámult a parton. Az összes pali. Hogy micsoda bombázó. A legjobb csaj. Én meg feszítettem a büszkeségtől, hogy ez a legjobb csaj velem van. Na, akkor boldog voltam. Valakinek éreztem magam, hogy nekem ilyen csajom van, aki miatt lehet rám irigykedni. Olyan szerelmes voltam, mint aki, aki… nagyon szerelmes. Persze azóta is, de akkor teljesen. És úgy éreztem, hogy te is. Nem kellett akkor Ibiza, jó volt nekünk ez a kis hely. Nemrég zárták be akkor a bányát, tiszta, átlátszó víz, homokos part, nyár, napfény. Boldog voltam. Boldogok voltunk.
IRÉN: Fiatalok voltunk, Kálmán.
KÁLMÁN: Na és azt nem lehetett volna meghosszabbítani? Már nem azt, hogy húszévesnek lenni, de a boldogságot. Azt miért nem?
IRÉN (szánakozva néz rá): Az az idő elmúlt.
KÁLMÁN: Hát el. Kurvára el. Azután meg csak az jött, hogy nekünk nincs autónk, amikor a húgodéknak már VW-je van, meg hogy a konyhádban nincsen robotgép, miközben nem is főztél, meg hogy nem tudsz szépségszalonozni hetente egy fél havi fizetésért.
IRÉN: Most azt hányod a szememre, hogy élni akartam, mint minden normális ember? Kinézni valahogy, ha már olyan jó csaj voltam. Most mondtad, hogy abban neked is örömed volt, akkor mit hánytorgatod fel, hogy adni akartam magamra! Meg utazni kicsit, beletunkolni a jó dolgokba. Mi a baj ezzel? Hát elmegy az élet seperc alatt, bele a nagy hulladékgyűjtőbe, ki a fene akarja végignyomorogni?

Hallgatnak mind a ketten.

IRÉN: És mennyi pénz volt?
KÁLMÁN: Sok. Három nappal ezelőtt jelentette be valaki, hogy egy rakás eurót akar felvenni kápében. Biztos valami orosz. Azért csináltuk most.
IRÉN: És most hol van az a sok-sok euro?
KÁLMÁN: Hát hol lenne? A Satyánál. Ebből is látni, hogy jó volt a terv, mert el tudott menekülni, mielőtt a zsaruk kiértek.
IRÉN: Na és neked van arról sejtésed, hogy hol van most ez a te híres Satyád?
KÁLMÁN. Hogyhogy hol?
IRÉN: Ezt kérdezem én, hogy hol.
KÁLMÁN: Hát ahol lennie kell.
IRÉN: És az hol van?
KÁLMÁN: Párizsban, te lütyő. Azért akartam odamenni. Hogy ott találkozunk és osztozunk.
IRÉN: És akkor most, gondolom, felhívod ezt a Satyát, hogy közbejött a váratlan és te nem tudsz odamenni. És hogy mi legyen. Logikus, nem?
KÁLMÁN: Hát mit gondolsz te a rövid eszeddel, hogy csak úgy felhívni, hogy bekerüljön a rendőrök látókörébe? Minden krimiben szabály, hogy ilyet nem csinálsz a balhé után. Megbeszéltük, hogy egy hétig nem telefonálunk.
IRÉN: Hát én a rövid eszemmel annyit tudok, hogy te nem tudod, hol van ez a te Satyád a pénzzel együtt. Jól tudom?
KÁLMÁN (láthatóan elgondolkodva): A francba.
IRÉN: Mióta ismered te ezt a Satyát?
KÁLMÁN: Egy éve talán. Fociból. Tudod, meló után járunk ki a parkba, ott akadtunk össze. Valahogy odakeveredett. Kemény, tökös gyerek. Vele aztán nem lehet csak úgy szórakozni.
IRÉN: És gondolom, az ő fejében kelt ki ez a bankos ötlet. Persze szigorúan azok után, hogy fény derült a te biztonsági őr pozíciódra.
KÁLMÁN: Hát úgy valahogy. Mondta ezt korábban is, de most, amikor beütött a vírus, hozta a komplett tervet.
IRÉN: Te, és mi ennek a Satyának a rendes neve? Már ha van neki.
KÁLMÁN: Mégis mire tippelsz? Sanyi természetesen. Mi más lenne?
IRÉN: Milyen Sanyi?
KÁLMÁN: Ez most miért olyan fontos?
IRÉN: Hát csak úgy.
KÁLMÁN: Kovács.
IRÉN: Értem. Szóval Kovács.
KÁLMÁN: Most mit akarsz ezzel? Látom a szemeden, hogy gyanúsítgatásra áll. Hogy téged elfogott a kétség. Hát tudd meg, hogy sokat dumáltunk a Satyával, és egy korrekt csávónak mutatkozott. Voltam a lakásánál is.
IRÉN: Az ő lakásán?
KÁLMÁN (látszik, hogy már eléggé elbizonytalanodott): Hát nem a lakásán. Csak a háznál, ahol lakik. De most mi az apám fülét akarsz tőlem? Kértem volna tőle tulajdoni lapot, vagy mi a túrót?
IRÉN: (lemondóan): Nem, nyilván nem.

Megint dörömbölnek az ajtón, Kálmán egykedvűen megy ki, már nincs benne indulat.
Pittyeg a laptop. Irén arca felderül.

IRÉN: Mi van, kisfiam, hogyhogy megint hívsz?
ZSOLT: Semmi, csak hallani akartam a hangotokat.
IRÉN: Most beszéltünk.
ZSOLT. És akkor már nem is örülsz? Szakítsam meg?
IRÉN: Jaj, beszélsz butaságot! Hogyne örülnék, csak szokatlan.
ZSOLT: Ja, csak gondoltam, hívlak benneteket, mert mutatta a tévé, hogy valami őrült itt nálunk beszambázott a majdnem üres plázába, és az egyik boltban megszúrta az eladót meg a biztonsági őrt. A csaj olyan tekorú lehetett. Nem lett nagy bajuk, de azért szar volt látni. Löktek róla videót. Jó, hogy a fater munkája nem ilyen rizikós.
IRÉN: Hát tényleg jó.
ZSOLT: Meg jó az is, hogy eljár, elfoglalja magát. Mondjuk, nem akkora izgalom szobrozni egész nap, de azért jobb, mint otthon bezárva lenni, nem?
IRÉN: Bezárva lenni. Ja.
ZSOLT: Jut eszembe! Fatert küldd már ide, hol tunyul?
KÁLMÁN (éppen visszaér, odamegy a géphez): Szevasz, fiam, mi van, melószünet?
ZSOLT: Olyasmi. De te hol voltál fater?
KÁLMÁN: Kint. Állandóan itt kóvályog egy elmebeteg, aki azzal jön, hogy ő meggyógyítja a leprást, a vakot...
ZSOLT: Ja, ezt ismerem, itt is van ilyen csaló, mindenféle kamuszerekkel házalnak.
KÁLMÁN: Ez meg most azzal jött, hogy megvált a bűneink alól. Kántált valamit, és hogy ő majd megvált. Na, ez hiányzik, ez a vallási humbug. Pont az kell ide. Hát mondtam neki, hogy sebességet váltsál, öreg, azt, és húzzál el a fenébe gyorsan, amíg szépen beszélek. Kiborít az ilyen szélhámos, aki kijátssza a mások jóindulatát. Mondtam, ha még egyszer meglátom csak a környéken, hát megváltom a nyomorától a szolgálatimmal. Mondjuk, azt nem tarthatom itthon, de azért mondtam.
ZSOLT: Jól van, fater, ne idegeljél! Vigyázzatok magatokra! És ne osszátok már állandóan egymást! Na csá.
KÁLMÁN (szomorúan): Szervusz, fiam.
IRÉN: Azért rendes gyerek ez. Látod, aggódik.
KÁLMÁN: Hát igen.

Ülnek csöndben egy ideig.

IRÉN. Szóval ez a Satya…
KÁLMÁN (ráordít): Ne kezdjed el már megint, tudom, hogy elbasztam. Igen, én mindent elcseszek. Semmit nem tudok jól csinálni. Ez lett volna a nagy dobás. A megváltás. Ezt is elszúrtam.
IRÉN: Jól van, hagyd ezt a sopánkodást abba, majd lesz valahogy.
KÁLMÁN: Úgy lesz, hogy megyek a sittre.
IRÉN: Hát ha menni kell, akkor biztos te mész, nem ez a fantom. Ez a Kovács Sándor. Úristen!
KÁLMÁN: Hagyjál már! Most is csak izélgetni tudsz. Mindig ez volt. Egy jó szavad sosem volt az irányomba. Nem vettél te engem semmibe. Én meg mindig arra vágytam, hogy legyen nálad becsületem. Hogy egy kicsit férfiszámba vegyél. De nem! Semmi nem volt jó, amit csináltam! És aztán már úgyis lett. Három éve kaptunk jutalmat, vettem neked egy drága parfümöt a születésnapodra, hogy lássad, azért én is tudok örömet szerezni. És én azt elejtettem.
IRÉN: Az üveget?
KÁLMÁN: Elővettem, hogy dicsekszek a kollégáknak, milyen menő cuccot adok az én kis feleségemnek, és kicsúszott a kezemből. Még a cipőmet is el kellett dobni, nehogy megérezd a szagot, és azt hidd, valami másik nő bűzlik rajtam. Úgyhogy végül csak virágot tudtam venni. Láttam a szemeden, hogy legszívesebben kidobnád.
IRÉN: Azért ne akarj ilyen feketelelkűnek beállítani, mert az nem igazság.
KÁLMÁN: Csak nehogy azt gondold, azért, mert kussoltam, nem tudtam mindent. Azt is, hogy szeretőd van.
IRÉN: Kálmán, ne szórakozz ezzel!
KÁLMÁN: Az a fiatal menedzser csávó, az biztos megvolt neked. Csak nem gondolod, hogy nem mentem utánad. A magánnyomozó meg a biztonsági őr az mégis csak rokon szakma. Láttam, hogy beültél a pasi autójába.
IRÉN: Micsoda?
KÁLMÁN: És tudod, mit gondoltam akkor? Hát azt, hogy te talán nálam jobbat érdemelnél. Sőt biztos. Tisztában voltam én már akkor a magam értékével, hogy mennyire nem vagyok egy nagy szám. Na de hogy egy ilyen nyálhuszár legyen neked a George Clooney, az fájt. Hogy neked ez legyen az igényszinted. Hogy képes vagy erre az alacsonyságra süllyedni. Követtelek benneteket.
IRÉN: Szóval kémkedtél utánam?
KÁLMÁN: Naná, hogy kémkedek, ha azt gyanítom, hogy a feleségem félrekefél. Hát persze, hogy kukkolok, még pótszemet is növesztek. Láttam, hogy beültetek egy étterembe.
IRÉN: Az csak szigorúan szakmai megbeszélés volt.
KÁLMÁN. Hát aztán milyen megbeszélésed lehet neked egy ilyen bizniszselyemfiúval? Hacsak nem valami közös franciatanulás.
IRÉN: Egy közönséges seggfej vagy Kálmán! És csodálkozol, hogy nem becsültelek igazán. Az egy dolog, hogy neked mindig ilyen mesés állásod volt. Hol volt, hol nem volt. Meg hogy kerested a pénzt, de alig találtál valamit. De nem ezért nem becsültelek, hanem azért, mert te magadat nem becsülted.
KÁLMÁN: Jól van, most már úgyis mindegy. Havajozhatsz, ha engem lesittelnek.
IRÉN: Ne nyavalyogj megint, inkább szedd össze magad!
KÁLMÁN: Van itthon valami erős? Az segítene.
IRÉN. Pia?
KÁLMÁN: Naná, majd Pista.
IRÉN: Na, ez volt az egyik dolog, amit a javadra lehetett írni, hogy abbahagytad a piálást. Most akarsz visszaszokni?
KÁLMÁN. Ha akarok, úgy berúgok, mint az albán szamár. Mint két albán szamár.
IRÉN: Nincs itthon semmi.
KÁLMÁN: Akkor lemegyek a boltba. Veszek vodkát.

Elteszi a tárcáját az asztalról, veszi a kabátját, indul az ajtó felé.

IRÉN: Hozzál élesztőt!

Csattan a bejárati ajtó, Irén lábujjhegyen odalopózik, hallgatózik. Pár pillanatot vár, figyeli a lift zaját, aztán visszamegy a nappaliba, előveszi a telefonját. Valakit hív.
Mikor beszélni kezd, csak az ő szavait halljuk.

IRÉN: Szia, édes! Úgy hiányzol!
…
IRÉN: Most éppen lement a boltba vodkáért. Be akar seggelni.
…
IRÉN: Dühöngött, hogy nem repülhet Párizsba. De már sejti, hogy hiába menne oda.
…
IRÉN: Te még kijutottál Bécsbe a lezárás előtt?
…
IRÉN: Na, és mennyi? Megszámoltad már?
…
IRÉN: Már nagyon szeretnék veled lenni. Imádlak. Kívánlak. Jó lenne már Rióban lenni.
…
IRÉN: Á, nem sejt semmit. Egy Kovács Sándor nevűről hadovál. A rendőröknek se tud többet mondani, ha elkapják.
…
IRÉN: Te Zoli! Olyan rondán köhögsz!
…
IRÉN: Lázad is van?

Bernard Slade: Jövőre veled, ugyanitt! – Madách Színház, élőszínház, kamerára

Huszonöt éven át, évente egyetlen, tilalmas éjszakát tölt el egymással Doris (Kovács Lotti), az olasz ősökkel rendelkező asszony és George (Szemenyei János), a hivatalos könyvvizsgáló. Háromgyerekes, felnőtt házasemberekről van szó. Az érdekesség mindössze annyi, hogy kinek-kinek sok kilométerrel arrébb van az ő hivatalos házasfele és a három gyereke. Csak hát ők ketten – 1951 februárjában véletlenül összeakadva – olyan jólesőt hancúroznak, s olyan jót beszélgetnek egy kaliforniai szállodaszobában, hogy ezt követően minden évben megpróbálják ezt megismételni. Aztán a terv vagy sikerül, vagy más érdekesség adódik.
Az alkotói karrierjét színészként kezdő kanadai forgatókönyvíró 1975-ös darabjában hat találkozásnak – az első ébredésnek, majd 1956, 1961, 1965, 1970 és 1975 egy-egy éjszakájának – lehetünk kandi követői. Szántó Judit ma is gördülékenynek ható fordításáról s magáról a lampion-könnyűségű, ügyesen összehajtogatott papír-komédiáról Szabó Csilla dramaturgi és Harangi Mária rendezői segítségével sikerült lerázni azt a finom port, amit az elmúlt fél évszázad szitált a műre. A jelenetek között, hogy idő legyen a színészek gyorsöltözésére és kellően látványos korosodására, tényeket és évszámokat mutató inzertek adnak egy kis történelmi tájékoztatást a köztes évek nagy eseményeiről. (Rendben van, hogy senki nem ezen információk alapján akar történelem-érettségi vizsgát tenni, de ha felújításra kerül sor, érdemes pár, László Ferenc szinhaz.net-es kritikájában is megemlített, apró pontatlanságot kijavítani a táblák felirataiban.)
Szirtes Tamás színházának csapata büszkén hírelte, hogy a június 11-i premierrel a világon elsőként jön létre a darab online bemutatója. Meglepően könnyen működő jegyváltási rend szolgálta ki az érdeklődőket, s így, alkalmanként 1500.- forintért nézhettük a produkciót, egyedül, de akár családostul is. A megszokott színházi élmény ITT és MOST-ja helyett átélhettük az OTT és MOST feszültségét, melyhez hasonlóra talán csak azok emlékeznek, akik a rádió egyenes adásában élvezték valaha a hajdani színházi közvetítések valamelyikét. A forma teljes egészében beválni látszik, s csak sajnálni tudom, hogy elszalasztottam a színház sorozatnyitó produkcióját, Carol Rocamora Örökké fogd a kezem! című, Szirtes Tamás által rendezett darabját, melyben Nagy-Kálózy Eszter játssza Olga Knyippert, a színésznőt és Rudolf Péter Csehovot, a drámaírót. Az előadásnak igen jó híre kelt, a játszóknak maga a szerző is gratulált, s tán remélhetjük, hogy ha élőben nem is kezdik el újra játszani a darabot, valamikor karácsony környékén nézhetővé teszik újfent. (Viszont hadd jegyezzem meg, hogy bármily szándékos volt is a két produkciót reklámozó, nehezen olvasható elektronikus „plakátok” száz évvel ezelőtti, vegyes stílben fogant grafikai kidolgozása, sem egyik, sem másik nem lett elég vonzó megoldás.)
Szemenyei János és felesége, Kovács Lotti saját lakásukban – s benne a színháziak által kiválóan adjusztált, előkészített hálószobájukban – élik az életüket, két bájosan civil, fiatal amerikai bőrébe bújva. Magasröptű dialógusokról természetesen nincs szó, s a nézőnek már épp kezdene elege lenni a negédes, kettős lelkifurdalásból, amikor végre villan egyet a komédia, s nagyobb fordulatszámra vált a játék. Aztán az okoz nem kis feszültséget, hogy a közvetítés le-leáll, de azt is viszonylag hamar orvosolják háttérbeli hozzáértők. A karanténszínházi kényszerűségnek köszönhetően pedig – bár a nézői szuszogás nem érhet el a játszókhoz – minket, nézőket is bekapcsolnak a játékba. Az egy szem kamera praktikus és szellemes használatával sikerül elérni, hogy nem csupán látjuk és halljuk, mint festik le egymásnak ezen aktív szeretők az ő szeretett, bár éppen megcsalt házastársuk egy-egy jellemvonását, de a hozzánk forduló arcoknak köszönhetően mi is elháríthatatlanul bevonódunk a társalgásba. Így aztán többször is módunkban áll körül hümmögni az adódó problémákat. A múlt század közepén még mindig forradalminak számító önmegvalósító személyes hercehurcák és önismereti csatározások azonban ma már nem tűnnek kivételes lázadásnak. S amikor hol a nő, hol a férfi mondja azt, hogy „Meg akartam/akarom tudni, ki is vagyok valójában”, nehéz visszatartanunk egy enyhe, ám méltatlankodó felnyögést. Egyéb, vitára késztető mozzanat esetén, az adott formának köszönhetően, az otthon ülő néző szabadon reagálhat, esetleg hangosabb csörrenéssel koccanthatja kanalát csészéje oldalához.
A hol sikeres, hol tanulságos randevúk alkalmával megesik minden, ami egy kerekre formált, romantikus komédiában hatásos lehet. Van vajúdás, hiszen Doris majdnem nyílt színen szüli meg férjétől fogant, negyedik gyermekét, s hírt kapunk George súlyos családi veszteségéről, kezdődő alkoholizmusáról és potenciazavaráról. Mindvégig profi módon adagolt sírás és nevetés váltogatja egymást. Az a jól kezelt nyugtalanság, amit a házasságtörés okoz mindkettőjükben, a jelekből ítélve, hazaérve türelemmé és megbocsátó szeretetté változik. A nemhivatalos másikkal való olykori találkozás úgy feltölti mindkettőjüket, hogy viszonyuk jelentős vitaminpótlással segíti s érezhetően kiegyensúlyozza az otthoni kapcsolatot. Akkor pedig, amikor kiderül, hogy George 1964-ben, az elnökválasztás alkalmával a republikánusokra adta le a szavazatát s ezen Doris egy évre rá kiakad, a mai ádáz magyar viszonyok ismeretében csupán szomorú röhögés rázza az itteni nézőt. Lennétek csak nálunk! Megosztott mindennapjainkban nem lenne következő közös jelenetetek!
Harangi Máriának s a két színésznek jó ritmusú, az adott szövegajánlat minden erényét kihasználó előadást sikerült létrehoznia. Szemenyei János talán a második részre érkezik közelebb a figurájához – minél megtörtebb, minél „hazudósabb”, annál hihetőbb. Kovács Lotti már a vajúdás remek perceit is kiválóan éli, asszonyi bölcsessége, színes, mégis visszafogott játéka okosabbnak mutatja Dorist, mint amilyennek az író megírta.
De felhívom mindazon nézők figyelmét, akik csak most találkoznak Kovács Lottival, hogy mindaz, amit ebben a játékban meg tud mutatni magából, alig valami ahhoz képest, ami őbenne rejtve van. Ezt azért állítom teljes bizonyossággal, mert még a karantén időszak előtti utolsó hetekben voltam szerencsés látni a K2 Társulat Péter és Natália címmel bemutatott III. Cucli estjét, a Katona Sufnijában. A közoktatás jelenkori állapotát tükröző hírszínházi kabaré keretében Kovács Lotti egy elhivatott történelemtanárnőt játszik, aki – tanítványa elvárt meghatottságát hiányolva – érzelmi nagyrohamot kap a Trianon-óra keretében. Lenyűgöző, bravúros és rémítő alakítás. Egyszer volt látható.
Őszintén remélem, hogy mire ez a cikk olvasható lesz, minden színházunk hibátlan, élő formában működik már. De addig is, jár a köszönet színészeknek, rendezőknek és színházvezetőknek, akik nagy találékonysággal próbáltak embert mutatni, vagyis színházasdit játszani nekünk a vigasztalanabb időkben is.

Gabnai Katalin

A Madách Színház két online előadásáról

Soha nem látott kínálatot eredményezett a kulturális intézmények bezárása. Képzeletbeli színházi világutazókká válhattunk, s akár egy estén eljuthattunk Berlinbe és Kecskemétre, Bécsbe és Szombathelyre, Marosvásárhelyre és Székesfehérvárra, Moszkvába és Tatabányára, miközben a számítógép képernyőjét néztük a kanapéról. Megnyíltak az archívumok és igazi csemegékhez kaptunk szabad hozzáférést azért, hogy ne szakadjon meg a közönség és a színház közötti kapcsolat.
Mások a virtuális tér kínálta lehetőségeket kihasználva új formákban keresték a kontaktust a legkülönbözőbb korosztályok felé. A telefontól a közösségi oldalakig versekkel, mesékkel, etűdökkel, karanténélményekkel jeleztek valami személyeset, a néző pedig végtelenül hálás volt mindenfajta életjelért.
A Madách Színház az online-kísérletezőkhöz csatlakozott. A színházi évad végéhez közeledve két, újonnan létrehozott előadás erejéig úgy tett, mintha este nyolckor elkezdődhetne az, ami hónapok óta hiányzik. Megváltatta velünk a (rendkívül méltányos árú) belépőjegyet, leültetett otthoni kanapénkra, s jobb esetben (mert a technika azért nem mindig engedelmeskedett) egy kattintással ott lehettünk a színpadi térben, a Nagy-Kálózy – Rudolf, valamint a Kovács – Szemenyei színészházaspár otthonszínházában. A játszóknak megadatott, hogy újra átélhessék a „színpadi jelenlét” izgalmát, hiszen mind az öt este élőben „léphettek a közönség elé”. A néző pedig olyan közelről figyelhette a játszókat, mint még talán sosem, s így könnyeden tetten érhette az igazit és a hamisat.
A kísérlethez a színház két sikerdarabot választott. Carol Rocamora 2001-ben összeállított Örökké fogd a kezem című darabját és Bernard Slade 1975-ben írt vígjátékát Szántó Judit fordításában, a Jövőre, veled, ugyanitt-et. Utóbbi mű esetében a játszóknak meg kell küzdeniük a nézők emlékképeivel is, hiszen hazai színházaink gyakran nyúlnak e love storyhoz. A szépkorúaknak minden bizonnyal Schütz Ila és Sztankay István kettőse ugrik be, de a Pannon Várszínháztól a Szegedi Pinceszínházig sokan és sokszor nézhették meg Doris és George találkozásait. Rocamora darabja magyarországi bemutató. Bizonyára kevesebben emlékeznek arra, hogy 2001-ben készült egy levél-játék az Új Színházban Kiss Csaba rendezésében Csehov szerelmei címmel. Kulka János játszotta Csehovot, Györgyi Anna pedig az író két másik szerelme mellett Olga Knyipper színésznőt. A levelezést Radnai Annamária és Szirotina Szvetlana fordította (az Örökké fogd a kezem fordítója Csukás Barnabás és Csukás Márton). Bár a két darab azonos tőről, a Csehov-levelekből táplálkozik, kisebb a kitettség az összevetésre.
Vajon ez a színház és a film között elhelyezkedő, alakulóban lévő, nevenincs új forma képes-e megragadni és magával sodorni a nézőt, el tudja-e juttatni a valóságos élményhez, vagy megmarad pótléknak, mely a színházak újraindításával a semmibe vész?

Olga és Anton
Értőn szemezgetett Anton Pavlovics Csehov és Olga Knyipper egymásnak írt, négyszáznál több leveléből Carol Rocamora. Nem véletlen, hogy a londoni Almeida Színházban tartott ősbemutató után Párizstól Stockholmig, Athéntól Moszkváig, Prágától Rio de Janeiróig megannyi helyen műsorra tűzték a darabot. Persze, egy sikeres író és egy ünnepelt színésznő magánéleti intimitásokat sem nélkülöző, csak egymásnak szánt sorai hálás témát szolgáltatnak. De Rocamora válogatása ennél jóval több. A sorokból kirajzolódik egy Moszkva és Jalta között húzódó távszerelem, majd távházasság minden szépsége és keserűsége. Egy tüdőbajjal küzdő beteg ember és egy életigenlő nő szeretetteljes kapcsolatának minden kínja és öröme, ragaszkodása, szemrehányása, féltékenysége, vágyakozása hallatszik ki ezekből a levelekből. De benne vannak azok a gyötrelmes, írói válságtól sem mentes alkotó évek is, melyeknek eredményeként a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert megszületett. És Olga leveleiben minduntalan előtörnek azok a kétségek, amelyek egy színésznőben eluralkodnak, ha úgy érzi, nem tudja megosztani magát a színpad és a magánélete között. Mert a férfi-nő kapcsolat mögött ott húzódik és mindent áthat az író és az őt inspiráló, a róla (is) mintázott nőalakokat sikerre vivő színésznő alkotói kettőse. És minduntalan beszökik Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij Moszkvai Művész Színháza is, melynek Csehov a házi szerzője, Knyipper pedig ünnepelt dívája. A levélváltásokat megtöri egy-egy érzelmes személyes találkozás, közös utazás, de csak azért, hogy a következő írásaiknak az együtt töltött idő újraélése témát adjon.
A csaknem hat esztendő levelei különös ívet rajzolnak Knyipper és Csehov kapcsolatáról, mely a lángolástól szép csendesen eljut a kölcsönös elfogadásig, a gondoskodó szeretetig. Kiérződik belőlük, hogy a negyvenkét évesen magát hetvenkettőnek érző író mennyire más világban él, mint a felesége, mégis egyre erősebb közöttük az összetartozás. E levelek életük lenyomatai, mindennapjaik részei. Talán ezért sem tud Olga lemondani a papírra vetett beszélgetésről Csehov halála után sem. A gyászt az könnyíti némiképp, hogy padot állít Csehov sírja elé, és folytatja a levelek írását, mert akkor úgy érezheti, hogy a férje még mindig vele van és fogja a kezét.
Dőreség lenne számon kérni a darabon a mélységeket, a kibontott élethelyzeteket, a drámai szituációkat. Ez egy más műfaj. Inkább a hangulatokra, a benyomásokra, az érzelem-kavalkádra érdemes figyelni, mely szerencsés esetben hatásos pillanataival megfogó és nem eresztő egésszé teljesedik ki.

Szirtes Tamás rendezése teret nyújt ennek az odafigyelésnek, mégpedig úgy, hogy egy kanapényi területre szorítja a szereplőit. Ebből a gondolati-érzelmi összezártságból csak Csehov halálakor enged. Az író felveszi a szalmakalapját, megáll az ajtóban és szeretetteljesen néz vissza a gyásszal küzdő feleségére. A rendezés többnyire a mimikára és a beszéd hullámzására épít. Éppen ezért minden egymás felé fordulásnak, érintésnek, a kezek összekulcsolódásának, egy gyűrűváltásnak vagy a kamera felé közelítő tekintetnek hangsúlyos jelentése van. Szisztematikusan végigvitt jelrendszerben választja el a rendezés a levelezés és a személyes együttlét pillanatait. A levelek írásakor nincs kontaktus a két színész között, maguk elé meredve vagy egymástól elfordulva osztják meg gondolataikat, mégis egy különleges erőtérben összekapcsolódva.
Felforrósodik a levegő, ahogy a kezdeti hónapokban az író és a színésznő egymás szavába vágva, két különböző aspektusból, de ugyanazokról a közös élményekről beszélnek a levelekben. Aztán az egymástól távol töltött idő, az eltérő életforma és Csehov elhatalmasodó betegsége hatására egyre inkább széttartanak és ritkulnak is az egymásnak szánt sorok. Miközben az író a jaltai időjárásról és betegségéről beszél, addig a színésznő a próbákról, az átmulatott éjszakákról és a késői felkelésekről. Szirtes rendezése ezzel a minőségi váltással úgy szembesít, hogy a férfi csendes magába fordulását állítja szembe a nő extrovertáltságával. Közös magzatuk, Grisájuk elvesztése, az egymással töltött több idő és Csehov haldoklása Olgát is Csehovhoz öregíti. A rendezés ezt az egymáshoz csiszolódási folyamatot pontos színészvezetésével érzékenyen segíti.
Két szereplője nemcsak egymás színészi eszköztárát, hanem a kamera előtti létezés mikéntjét is nagyon jól ismeri. Tudják, hogy egy közeliben mennyi az elég, s így egy pillanatra sem válnak hiteltelenné. Érződik, hogy élvezik az együttjátszást, a kényszer szülte új helyzetet, s ez az örömjáték a nézőt sem engedi kiszakadni e csehovi világból.
Nagy-Kálózy Eszter színésznőt játszhat, akinek mindene a színpad és mindene a férfi, aki mellé szegődött. Olga Knyipper frusztráltságát az okozza, hogy úgy érzi, sem itt, sem ott nem képes teljeset nyújtani. Levelei ezt a bizonytalanságát és állandó magakeresését tükrözik. Hiába mondja, hogy elhagyja a színpadot, maga sem hiszi. S amilyen tűzzel és tehetséggel mondja el Mása monológját a Három nővérből, azt bizonyítja, hogy számára a színpad az éltető közeg. Nagy-Kálózy Eszter rajongó asszonyként ismerteti meg Olgát. Mosolygós és őszintén kitárulkozó nőként. Ebből az állapotból gyermeke és férje elvesztésén keresztül juttatja el a fájdalom olyan fokára, amely a színésznő egész lényét átalakítja. A Csehovval töltött évek alatt Olga jár be nagyobb utat, s ezt Nagy-Kálózy mérhetetlen odaadással, túlzásoktól mentesen meg is mutatja.
Rudolf Péter Csehovja bölcs, megfontolt, lecsendesült, akit kizárólag a felesége és legújabb drámái tudnak felforrósítani. A színész egy-egy arcrezdülése, lecsukodó szeme vagy hirtelen a kamera felé forduló tekintete beszéli el, mi is a véleménye Olga egy-egy leveléről vagy a saját helyzetéről. Az író betegségét is csak egy-egy köhintéssel jelzi, inkább a belső erőtlenség, semmint a külső jelek dominálnak még a végső perceiben is. Komolyabb indulatokat csupán a darabja(i) körüli értetlenség vált ki. Moszkvába! – kiáltja elszántan a Három nővért citálva, de ezzel nem az elvágyódást, hanem a kortárs író gyors tenniakarását foglalja egy szóba. Amikor a Cseresznyéskertet szándéka ellenére nem vígjátékként értelmezik, hanem sírnak rajta, úgy érzi, a művét félreértelmező rendezőt Moszkvában személyesen kell helyre tennie. De ugyanilyen vehemenciával instruálja a feleségét is, ha valamelyik Csehov-nőalak megformálásában elakad. Ezektől az emberi és írói pillanatoktól kerekedik ki a csehovi világ.

Doris és George
Ha két ember ritkán találkozik, könnyebben észreveszik egymáson a külső-belső változásokat, s a „mi történt veled?” kérdése is érdeklődőbben hangozhat, mint a nap mint nap összefutók között. Doris és George légyottjai épp ilyenek. A két családos ember első közösen töltött hétvégéjét huszonöt éven keresztül minden évben megismétli. Ugyanakkor, ugyanabban a szállodai szobában. S eközben az életük egymástól távol úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna közöttük. Karriert építenek, gyerekeket nevelnek, egzisztenciát teremtenek, költöznek, fontos családtagokat elveszítenek vagy éppen visszanyernek. Ezek a találkozások az intenzív szexuális vonzódáson kívül arra is jók, hogy kölcsönösen szembesítsék egymást önmagukkal, és erőt adjanak egymásnak a következő évhez. Rituálékat alakítanak ki, kötelezően elmesélnek egy jó és egy rossz sztorit a párjukról, s ezzel akarva-akaratlanul őket is beemelik titkos kapcsolatukba. Az együttlétek hol mélyítik a kötődésüket, hol – ahogy George mondja egy pszichoanalízises korszakában – „interperszonális konfliktusokat” terem-tenek. De a végeredmény mindig ugyanaz: jövőre, veled, ugyanitt.
Slade ebből a negyedszázadból hat találkozást emel ki. 1951-ben Doris háztartásbeli családanyaként lelki gyakorlatra érkezik az apácákhoz, George pedig könyvelői munkát végez egy ismerősének. 1975-ös az utolsó találkozás, amikorra George megannyi pályamódosítás után visszatér eredeti szakmájához és könyvelést tanít, Doris pedig maga mögött hagyva az önmegvalósító életszakaszait, a semmittevő, gazdagságát élvező nagymama státuszában tetszeleg.
Bármennyire is jól megírt a történet, bármennyire is szellemesek a dialógusok, a kérdés megkerülhetetlen: mi közünk van ehhez a múltszázadi amerikai love storyhoz?
Harangi Mária rendezése nem szakítja el a darabot az eredeti idővonalról. Sőt, a találkozások közötti vetített szalagcímekkel – azon túl, hogy plasztikusan jelzi az idő múlását – még konkretizálja is azt. Huszonöt év kulturális, gazdasági és politikai eseményeiről villant be egy-egy hírt, kitágítva ezzel a Doris és George közötti magánszférát a köz dolgaival. Így juthatunk el térben és időben a Zabhegyező 1951-es megjelenésétől addig, hogy 1975-ben Spanyolországban véget ér a diktatúra. Ettől a megoldástól nem emelkedik ugyan filozófiai magaslatokba a mű, de vitathatatlanul többletjelentést kap (és nem mellesleg megoldja az online-on elképzelhetetlen színpadi sötétet).
A zeneválasztás is a kort idézi Elvis Presley-től Janis Joplinon, a Beatlesen át az Abbáig. S a ruhák sem mai darabok, különösen Doris öltözködésében és hajviseletében köszön vissza a kor (no meg az éppen betöltött társadalmi státusz).
Szabó Csilla dramaturg közreműködésével a rendező inkább azokra a viszonyulásokra, reakciókra, párhuzamosságokra és ellentétekre helyezi a hangsúlyokat, amik minden erkölcsi dilemma, hazugság, elhallgatás ellenére ilyen hosszú időn át éltetik a két ember összetartozását. S teszi ezt a szöveg kínálta humorral, mégis megkapargatva a megélt évek és tapasztalások okozta jellembeli alakulást. Mert mindennek oka van. Amikor Doris kérdőre vonja a férfit, hogy miért is lett liberális demokratából a tömeggyilkosokat védő konformista, George elmondja, hogy a gyerekét megölték a függetlenség napján. S ily módon a politika már nemcsak a szalagcímek szintjén türemkedik be a két ember mindennapjaiba. A rendezés ezeknek a belső változásoknak a megmutatására összpontosít, így öregíti a szereplőit, egyáltalán nem foglalkozva a külső jegyekkel.
Nehéz is lenne ezt megtenni a színészházaspár hálószobájában, ami a szállodai szoba díszletét adja, s jószerivel a franciaágy, a fotel és az ajtó között kínál játékteret. Ezt az intim közeget a kamera néhány elkapkodott váltástól eltekintve nem zavarja meg, annál inkább segítséget nyújt a vallomások, egy-egy mosoly vagy pillantás felnagyításához. S amikor olyan közelségbe „merészkedik”, hogy az már a legmélyebb titkokat sértheti, George vagy Doris kamera felé nyúló keze jelzi, hogy ennyi volt, ne tovább.

Bátorság, összeszokottság, bizalom és egymás legapróbb reakcióinak ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a játék ne csak a felszínen működjön. Kovács Lotti és Szemenyei János e titkolt kapcsolat minden szépségét és kétségét behozza a kis szobába. Öleléseikben, testi-lelki közeledésükben oly erős a kémia, hogy minden gátat átszakít. Megértetik, hogy Doris és George miért is ragaszkodnak egymáshoz ennyire, s miért szorítják egymást mindaddig, amíg csontjaik össze nem törnek az ölelkezéstől.
Kettősükben Szemenyei János használ erősebb eszközöket. Az ő George-a mindent kifelé él meg. A bűntudatot, az önzést, a hirtelen hangulatváltásokat. Ahogy a férfi az analízis hatására megfogalmazza: magas a feszültségszintje és a szorongáshányadosa. A színész mégsem lépi át azt a határt, ahonnan már George csak egy sajnálható alak lenne. Szerepformálásában mindvégig benne van az útkeresés bizonytalansága, a „ki is vagyok én” megválaszolhatatlan kérdése is. Ebbe a széles amplitúdón mozgó játékba az is belefér, hogy Doris szülésekor dalra fakadjon és elénekelje a Maria-dalt a West Side Storyból. Hiszen 1961-et írunk, ekkor mutatták be a Berstein-musicalből készült filmet. S az nyílt titok, hogy Szemenyei János énekelni is remekül tud.
Kovács Lotti szeretni nagyon tudó és nagyon szerethető Dorist játszik. Egy igazi társ George mellett. Még ha csak napokra is. Ahogy otthon a család gondjait, úgy a férfi nyűgeit is magára veszi. Nem elég számára egymás felfalása, ismerni akarja a másikat. Szinte kikényszeríti, hogy történeteket meséljenek házastársaikról, s így még közelebb kerüljenek egymáshoz. A színésznő minden egyes találkozásra egy új karaktert hoz a kis szobába, érzékeltetve ezzel az idő múlását és Doris jellemfejlődését is. Hippiként, üzletasszonyként, kedvteléseinek élő újgazdagként egyaránt meggyőző, mert Doris mindegyik énjében hisz és azt gondolja, hogy az az igazi. A színésznő játékának egyik legszebb pillanata, ahogy meghozza a döntést, hogy nem lesz George felesége. A fájdalom és a racionalitás kettőssége munkál benne. Mert Doris tudja, hogy hosszú távon nem, csak ezeken az ellopott napokon lehetnek maradéktalanul boldogok.
Bizonyára nem könnyű a színésznek minden jelen idejű visszajelzés, a valóságos nézőtéren végiggyöngyöző nevetés, az alakítását jutalmazó taps nélkül játszani, a nézőnek pedig kommentekben elismerni a látottakat. De a két előadás azt bizonyítja, hogy így, a virtuális térben is létrejöhet másfél órára a kapcsolat.

Csizner Ildikó

Balogh Attila–Benedek Zsolt: Y ÷ Szigligeti Színház, Nagyvárad

A nagyváradi színház 2019/2020-as évadra tervezett hat bemutatójából a járványhelyzet miatt csak négyet sikerült a tervezett időben és élőben megtartani. Aztán az elmaradt kettőből egyet, a Balogh Attila–Benedek Zsolt szerző- és rendezőpáros Y című ősbemutatóját június 21-én, ha szokatlan formában is, de pótolták. A színészek élőben játszottak, a nézők pedig az előadást a képernyőn követhették, amelyre a jegyüket egy internetes link és egy kód formájában kapták meg.

A véletlen műve, hiszen ezt a bemutatót már jóval korábban kitűzték, hogy a néző a Színház- és Filmművészeti Egyetem tervezett átalakítása elleni tüntetés közvetítéséről kapcsolhatott az Y-ra. Ahogy a cím is jelzi, egy Y-generációs történetről van szó, amelynek főhőse, Naphegyi Eszter akár erre az egyetemre is járhatott, hiszen éppen befejezte média szakos művészeti tanulmányait. A családja összegyűlik, hogy megünnepeljék a diplomaosztót, és egyúttal megnézzék Eszter vizsgafilmjét. Ami egy szerelem története, ahogy Eszter mondja, de egyben coming out is, hiszen Eszter szerelme egy énekesnő, Helga (Trabalka Cecília játssza).
A történetet Eszter szemszögéből látjuk, szó szerint, hiszen a színésznő, Román Eszter fejére rögzített kamera közvetíti az eseményeket. Olyannyira így van ez, hogy maga a színésznő sokáig legfeljebb akkor látható, ha egy tükörben megpillantja önmagát, mi pedig őt.
Az ő szemszögéből látjuk a családját is, néhány erőteljes vonással felrajzolt, már-már karikatúraszerű, tipikus karaktereket. Ebben a családban pszichológusból kettő is akad: Eszter anyja (Molnár Júlia) és annak barátnője (Kovács Enikő). Igaz, utóbbi elment az ezotéria irányába. A szavak szintjén nyitottak és megértőek, valójában nekik is megvannak a maguk előítéletei. Álarcot viselnek, mint a családban mindannyian. Ezt az előadás (kissé direkt jelzéssel, a járványra is reagálva) arcpajzsokkal jeleníti meg. Eszter rajongva szeretett, távol élő apja (Kocsis Gyula) filozófus, szájából csak úgy ömlik a „kortárs genderdiskurzus” és a „narratív identitás”, miközben képtelen arra, hogy a lánya felé néhány egyszerű emberi gesztust tegyen. Leginkább a beszélő nevű Ignác, becenevén Náci bácsi (ifj. Kovács Levente) figurája hajlik paródiába, aki zsinóros mellénykében adja a vérmacsót, szidja a liberális nevelést, az egyetemet, amely pénzt ad a „buzifilmre”, és kioktatja Esztert: „az a dolgod bogaram, hogy szüljél”. Ott van még Eszter öccse (Tőtős Ádám), aki apahiányával küzd, hiszen ő még azt sem tudja, ki az apja, és Dénes (Kiss Tamás), a környezettudatos, klímaszorongó fiú.

Kocsis Gyula és Román Eszter (fotó: Vigh László Miklós)

A családi vacsora néha abszurdba, néha Csehovba hajló párbeszédei egy olyan világot tükröznek, amelyben mindenki csak a saját pajzsa mögött létezik, nem tud kapcsolódni a többiekhez. Annyira nem, hogy az ünnepinek szánt találkozó egy Tarantinóra hajazó, abszurd-ironikus körbeöldöklésbe fullad.
Eszter elveszetten bolyong ebben a családi univerzumban, ahogy a tágabb, virtuálisan megélt életében is. „Valami baj van a világgal” – hangzik el, és valóban, ennek a világnak minden szegmensével van valami baj, nem ad lehetőséget arra, hogy megélhetők legyenek benne érzelmek, kapcsolatok – legyen szó szülő−gyermek vagy párkapcsolatról –, a vágyott hivatáshoz, munkához való viszonyról.
A realista történetszál összefonódik egy szürreális belső utazással, amelyhez Eszter két vezetőt is kap: Amazónia (Gajai Ágnes) és Mr. World (Sebestyén Hunor) személyében. Ebbe a szálba több popkulturális utalást is beépítettek az alkotók a Twin Peakstől az Alice Csodaországban-ig, a Nyúl barlangjába zuhant Alice történetéig. Eszter folyamatosan a reális és a szürreális sík között mozog, vagy inkább elveszetten bolyong egymásba mosódó határvidékükön.
Ahogy ő sem tudja már elválasztani, hogy mi a valóság és mi nem az, az előadás egyes pontjain a néző is elbizonytalanodik. Ami nem baj, hiszen az alkotók vezetnek be bennünket Eszterrel együtt abba a bizonyos „nagy, sötét erdőbe”, ahonnan nem látszik a kiút. X generációs nézőként megkísértett néha az a kényelmetlen érzés, hogy nem értem vagy nem tudom követni az utalásokat, az újabb és újabb technikai megoldásokat, amelyekkel élnek. (Igaz, hozzájárult ehhez az is, hogy a közvetítés az előadás vége felé – nálam legalábbis – szakadozottá vált.) De amikor elengedtem a megfejtési kényszeremet, még ez is hozzáadott Eszter elveszettség-érzetének megéléséhez.
A társulat márciusi bemutatójában, A Schroffenstein családban (rendező: Kovács D. Dániel) is több multimédiás eszközt használtak, ott is fontos szerepe volt a vetítéseknek. A fiatal színészek már magától értetődően használják ezeket az eszközöket, de mindkét előadáson látszik, hogy a középgeneráció és az idősebbek is igyekeznek és tudnak kapcsolódni ehhez a játékmódhoz.
Györfi Csaba koreográfiájával, Keresztes Gábor és Moldován Blanka zenéjével kiegészülve, nem egy a megszokott értelemben vett musicalt látunk, ahogy a színlap ígéri, hanem egy hangsúlyozottan 21. századi, bátran kísérletező multimédiás előadást.
Aminek azt is könnyű megbocsátani, hogy néha nem tartja szem előtt a kevesebb több lenne elvét, igyekszik minél több látványelemet, csavart beilleszteni a játékba, ami időnként túlterheli a néző kapacitását, figyelmét.
De jut még egy nagy csavar a végére, ami helyrebillenti ezt a „túl sok” érzést. Amikor Eszter, az Y-generáció tagjaként, testével a címbeli betűt megformálva megáll a színpad szélén. „Ez most megint egy film?” – kérdi Helgától. „Nem, ez most valami más.” És felgördül mögötte a függöny. A nagyváradi színház impozáns belső terét látjuk, üresen, úgy, ahogy a 19. században a Fellner és Helmer cég tervei alapján megálmodták. Itt vagyok! – mondja Eszter, és ezzel ez a sok műfajú előadás összeér a színház évezredes hagyományával. Arról nem beszélve, hogy ennek a mondatnak most, 2020-ban, három hónap színház nélküliség után külön súlya van.

Turbuly Lilla

avagy online színház a veszélyhelyzet idején 1.

Fellengzősen azt mondhatnám, hogy e kétrészes cikk a havária sújtotta magyar színházak által közzétett előadásfelvételek alapján fogalmaz meg reflexiókat, közvetít szubjektív képet az így látott előadásokról, illetve az ezeket közzétevő intézmények, rendezők, színészek munkájáról. De nem mondhatom, hiszen olyan mennyiségű felvétel vált megtekinthetővé az elmúlt hónapokban, hogy az még akkor is elegendő néznivalót nyújt számomra az elkövetkező másfél-két évre, ha a járványt végképp elfeledhetjük. S noha március közepe óta csaknem minden este voltam online színházban (előfordult, hogy egy nap több színházban is), a „teljes képtől” így is messze járok. A kép pedig a cikk írása közben is alakul, az éppen megtekintett előadásoktól függően. Így azokra a jelenségekre, tendenciákra, színházakra és alkotói pályákra fókuszálok (óhatatlanul szubjektíven), amelyekről a felvételeket nézve a legtöbb felfedezést tettem, amelyek és akik a legtöbb kellemes meglepetést szerezték, illetve amelyekről és akikről – a felvételeken látható előadások minősége és mennyisége folytán – teljesebbnek tűnő kép alakult ki bennem. E mostani első részben az általános impressziókon, tanulságokon túl a törvényszerűen legtöbb revelációt, felismerést jelentő határon túli magyar színházak felvételeiről írok, a következőben pedig a határon belüliek kerülnek sorra, illetve azok a kezdeményezések, amelyek valamiképpen mégis „élő” színházat próbáltak létrehozni – értelemszerűen mindkét részben a teljesség igénye nélkül.

*

Néhány évvel ezelőtt gúnyos mosollyal nyugtáztam, hogy a Magyar Állami Operaház „Opera 3D-ben – ilyet még nem láttál!” szlogennel hirdette bizonyos előadásait. Természettudományi ismereteink persze kopnak az évek során, de abban azért biztos voltam, hogy én csak 3D-ben szoktam operát nézni, elvégre a színház csak 3D-ben létezik… Nem sejthettem, hogy lesznek majd egyszer hosszú hetek, amikor roppant hálás lehetek azért, hogy legalább 2D színházat nézhetek…
Köszönhetően annak a láthatatlan szörnyetegnek, amelynek a nevét sem vagyok hajlandó leírni, március közepén viharos gyorsasággal zártak be a színházak. A magyarországi teátrumok többsége március 11-én tartotta e cikk írásáig utolsó előadását. Amikor azon az estén hazafelé indultam a Nemzeti Táncszínházból, rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy beláthatatlan ideig a New York City Ballet súlyos csalódást okozó, hakni ízű vendégjátéka lesz az utolsó produkció, amelyet láttam. Legfeljebb két-három hét szünettel kalkuláltam – és alighanem a színházak többsége is így lehetett ezzel. Legalábbis hasonló érzés motiválhatta azokat az élőben, közönség nélkül rögzített előadásokat, amelyeket a járvány utáni napokban nézhettünk. Volt valami felvillanyozó dacreakció abban, hogy a marosvásárhelyi színház – amelynek házi fesztiválját kettévágta a karantén – a Sirályt a showcase-programra tervezett eredeti időpontban, élőben sugározta. Miként abban is, hogy néhány produkciót, amelynek premierjét hiúsította meg az intézkedés, online mutattak be – mint például Az ügynök halálát a szatmárnémeti színházban. Aztán teltek a napok, nőtt a fertőzöttek és a halottak száma is, ezzel párhuzamosan csaknem minden európai országban bezártak a színházak. Nemcsak az előadások, de a próbák is befejeződtek. Kivételek persze akadtak: létrejöttek olyan alkotóközösségek, amelyek alkalmazkodtak a különleges helyzethez, és sajátos módon üzemelő, nézők nélküli, de élő színházzá transzformálódtak; a TRIP Színház például elképesztő gyorsasággal alakult át karanténszínházzá. Ám nyilvánvaló, hogy erre az útra a teátrumok túlnyomó többsége nem léphetett. A „zárt kapus” színházat így felváltotta az online színház. Megtörtént – külföldön és nálunk is – az, ami korábban elképzelhetetlen volt (legalábbis ilyen méretekben): megnyíltak a színházak kincseket, tucattermékeket és bóvlikat egyaránt rejtegető archívumai, és elképesztő mennyiségű előadást nézhettünk. A színház a netre költözött.

Makra Lajos, Kádár Noémi, Henn János, Varga Andrea és Bíró József – Sirály, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

Tegyük hozzá, nem mindenki megelégedésére. Az archívumok megnyitását végigkísérték neves rendezők és színházvezetők nyilatkozatai, amelyekben nem győzték nyomatékosítani, hogy amit látunk, voltaképpen nem színház, s többen nyíltan meg is kérdőjelezték e gyakorlatot. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom: a legtöbb ilyen hangot nem angolul, franciául vagy németül, hanem magyarul lehetett hallani. Mondataik igazságait vagy részigazságait nem is vitatnám, de magát az attitűdöt nem egészen értem. Online színházat nem azért néz az ember, mert azt gondolja, hogy az pótolhatja a valós színházat. És még csak nem is azért, mert nincs más – vonatkoztassunk el most kicsit a pandémiától. Egy már korábban látott előadást azért néz újra az ember, hogy felidézhesse, ismét átélhesse azt. Már ha tetszett neki. (Ha nem, akkor valószínűleg nem nézi – kivéve, ha korábbi véleményét revideálni próbáló kritikus az illető.) Ha pedig nem látta, akkor azért nézi, hogy képet kaphasson. Akár az előadás egészéről (jellegéről, zamatáról, formátumáról, hangulatáról), akár egy rendezői pálya alakulásáról, rég nem látott színészekről (arról, hol tartanak, hogyan alakul a pályájuk). És akkor még nem beszéltünk azokról a nézőkről, akik távol élnek azoktól a nagyvárosoktól, ahol akár minden este mehetnének színházba, s akik számára vírusmentes időkben is csak 2D-ben elérhető a színház. Meg azokról a szakmabeliekről, akik fájó hiányosságokat tudnak így pótolni. És ott van még az időfaktor is, hiszen az utóbbi hetekben számtalan olyan előadás vált nézhetővé, amely számomra eddig színháztörténeti fejezet volt csupán – amiről eddig csak olvastam, most megnézhettem. Stein, Grüber, Bondy több évtizeddel ezelőtti klasszikus rendezései, olyan legendás produkciók, mint a Wilson-féle Einstein on the Beach (1976) – és a sor szerencsére hosszasan folytatható – immáron számítógépem mappáiban találhatóak. Feltételezem, nemcsak az én számítógépemen; alighanem sokan letöltötték e feltételeket azok közül is, akik hangosan kétségbe vonják az online színház értelmét. Az igaz, hogy valódi színházat akkor látok, ha életnagyságú embereket valós dimenzióban nézek és érzékelem nézőtársaim reakcióit is – de egy igazán fontos előadás rögzített verzióban is élményt nyújt, a jelentős színészi alakítások akkor is megörvendeztetnek, ha magát a színészt összetöpörödött, kétdimenziós alakban látom a monitoron. (Azokkal a nyilatkozatokkal pedig nehéz mit kezdenem, amelyek azt sugallják, hogy a színháznak az előadás csupán egyik, talán nem is a legfontosabb komponense. Számomra a színház értelmét maga az előadás adja, nem a társasági esemény és nem nézőtársaim kitartó vizslatása. Olyan előadást persze tényleg nem érdemes online bemutatni, amelynél a színház vezetője szerint is érdekesebb lehetne a néző számára az előtte ülő koponyájának bámulása, de ilyen produkciót műsoron tartani sem érdemes.)

Simó Emese, Borbély B. Emília és Molnos András Csaba – Koldusopera,
Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár )

Az archívumok megnyitása elsősorban a közönséggel való kapcsolattartás része. A legtöbb teátrum igyekezett a karantén idejére mindenfajta ötlettel, játékkal lekötni a publikum figyelmét. Ezek nagy része azonban elsősorban a törzsközönségnek szól (a „melyik előadás van a képen?” típusú játékoktól kezdve a „társulat tagjai megmutatják, hogyan töltik az időt a karanténban” típusú video-bejátszásokon át a kisebb színészi produkciókat rögzítő felvételekig). Természetesen ezek is fontosak, miként az elméleti kérdésfelvetésű online beszélgetések is, vagy azok az oktatási projektek, amelyekben a színészek részt vesznek. Még akkor is, ha például a versmondás ízére olyan művészek is rákaptak e napokban, akiknek nem feltétlenül ez az erősségük. És jó látni, amikor a versmondás kreatívabb formát ölt. Az Örkény Színház „Vers – csak neked” akciójának sikeressége elsősorban a Facebook- oldalon olvasható reakciókon mérhető le számomra, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatók számára meghirdetett versenyének darabjait viszont rendszeresen követtem. Maga a versmondás persze itt is vegyes minőségű (volt néhány egészen kiemelkedő teljesítmény is), de ámulatba ejtett a nyilvánvalóan mostoha körülmények közt, házilag, frissen készített versfilmek ötletessége, kreativitása. Ám mégis csak a komplett előadásfelvételek azok, amelyek a legmesszebbre, a törzsközönségen jóval túlra is eljuthatnak, erősíthetik az adott teátrum presztízsét, szélesebb körben ismertté tehetnek rendezői, illetve színészi életműveket (vagy legalábbis pályaszakaszokat), és amelyek jó esetben szélesíthetik a színház közönségbázisát. Nem véletlen, hogy nem pusztán a híres művészszínházak teszik közzé előadásaikat. Vagyis nemcsak a Schaubühne tesz fel majd’ minden nap új előadást, bő merítést adva csaknem öt évtized java terméséből, nemcsak az Odéon videótárában találhatjuk meg Stéphane Braunschweig munkásságának számos fontos darabját (távolról sem csak az Odéonban rendezetteket), s nemcsak a Comédie Française jelentkezik naponta 6-8 órás adással (amely teljes előadások mellett beszélgetéseket, ismertetéseket, „kísérő” előadásokat, filmeket is tartalmaz). Hetente nézhetjük Webber leghíresebb musicaljeinek felvételét is parádés szereposztásban, s azok is örülhettek, akik kedvenc angolszász sztárjaikat szeretnék színpadi szerepben látni: a National Theatre jóvoltából letölthették Danny Boyle Frankenstein-rendezésének mindkét szereposztását (merthogy Benedict Cumberbatch és Johnny Lee Miller cserélgette egymás közt a tudós és a kreatúra szerepét), láthatták Gilian Andersont A vágy villamosában, Blanche szerepében, vagy éppen Sophie Okonedót Cleopátraként.

Bandi András Zsolt és Tar Mónika a Moliendo Café előadásában – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

*

A magam részéről tehát nagyon hálás vagyok azoknak a színháznak, amelyek mind a közönségük, mind a szakma felé gesztust gyakoroltak az archívumok megnyitásával, a felvételek közzétételével. A monitor előtt ülve több általános tanulságot már az első hetekben levontam. Ezek egy része technikai jellegű. Nem a számítástechnikai kérdésekre gondolok most (bár e téren is sokat gyarapodott a tudásom), hanem a nézés technikájára. Merthogy az online színháznak sok-sok fogyatékossága és hátránya mellett van két fontos előnye is a hagyományos színházzal szemben. Az egyik az, hogy a könnyűnek találtatott előadások nézését egyetlen kattintással fel lehet függeszteni. Én, aki színházban még soha, egyetlen előadást sem hagytam ott (ezt nem dicsekvésnek szánom), most nem egyszer hoztam ilyen egyetlen csuklómozdulatos, határozott döntést. Ráadásul itt van ez a remek találmány, a csúszka, amelyet roppant hasznosan lehet előre-hátra mozgatni. Hátra akkor, ha elbambultunk kicsit, vagy valamit azonnal vissza szeretnénk keresni az előadásból, előre pedig abban az esetben, ha fel szeretnénk pörgetni a játék lanyhuló tempóját. Azt hiszem, ha majd visszamegyünk a normál színházba, ez a kis eszköz fog nekem a legjobban hiányozni…

Simon Boglárka, Korpos András és Berekméri Katalin – Az üvegcipő, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

Az online színháznézés másik előnye pedig az, hogy személyre szabható, nem időhöz kötött – már csak ezért sem látom be, hogy különösebb értelme volna az online közvetítésekben az élő színház varázsát imitálni. Szerzői jogi okai is lehetnek persze annak, ha egy színház nem videóként, hanem közvetítésként rakja fel, s kizárólag a színházi előadás időpontjában teszi elérhetővé a felvételt (bár kicsit furcsa, hogy 50−100 kilométerenként mennyire különbözni tud a szerzői jog, vagy legalábbis az értelmezése). De nem egyszer azt olvastam, hogy ez azért fontos az adott színház számára, mert még online formában is közösségteremtő erővel bír, ami pontosan lemérhető az előadások közbeni online beszélgetésekből. Nos, tőlem igen távol áll, hogy előadás nézése közben cseteljek, de nem álltam meg, hogy a közvetítéseket követően ne nézzem meg az eredményt. És a szimpla köszönetnyilvánításon, néhány sablonos dicsérő mondaton kívül mást nemigen találtam. Amikor meg igen, abban nem volt túl sok köszönet: a kötelező olvasmányok színházi előadásait nyilvánvalóan tanári felszólításra, ám minden tanári előkészítés nélkül néző középiskolás diákok ijesztően bárgyú, infantilis kommentjei azért is ütöttek szíven, mert az utóbbi időben zömmel kifejezetten fegyelmezett és figyelmes diákokat láttam különböző színházak nézőterein. Volt olyan előadás, ahol a moderátor a hozzászólások több mint felét törölte (és elolvasván azt, ami megmaradt, inkább nem akartam belegondolni a moderált sorok tartalmába). És sajnálatos módon az is előfordult – a kecskeméti Bánk bán közvetítésénél –, hogy a „moderátor” még bátorította is a bugyuta beszólásokat, és azzal bíztatta a csetelőket, hogy a következő héten majd valami vicces bemutatót láthatnak.

És van még egy fontos tanulság, ha kissé patetikusan hangzik is: a színház ereje képes győzedelmeskedni a technikai problémákon. Nyilvánvaló, hogy nagyon vegyes minőségű videók kerültek fel a netre. Már a felbontás, a képminőség is élesen eltérő, nem beszélve a hang élvezeti minőségéről. A legtöbb esetben igaz – legalábbis a magyar közvetítéseknél –, hogy a zenés előadásoktól nem szabad átütő zenei élményt várni, hiszen nem a nagyközönség számára, következésképpen nem professzionális hangrögzítéssel, illetve hangkeveréssel készültek. És a nem zenés előadásokra is igaz, különösen a stúdióban, szanaszét ültetett nézők között rögzítettekre, hogy távolról sem mindig érteni, hallani a színészt. A legélesebb eltérések pedig a közvetítés minőségében mutatkoznak. Többkamerás, átgondolt, tévéjáték formájú közvetítések éppúgy előfordulnak, mint egykamerás, a zoom lehetőségét is bátortalanul használó felvételek. Előfordul az is, hogy a többkamerás, első ránézésre professzionálisnak látszó közvetítés vezetője követhetetlen logika szerint váltogatja a kameraállásokat, illetve a közeliket/távolikat, a többszereplős jelenetekben szinte mindig a legkevésbé érdekes szereplőre fókuszálva, miként az is, hogy az egykamerás közvetítés operatőre átgondoltan, a lényegre koncentrálva vezeti a kamerát, használja a zoomot, szinte professzionális felvételt hozva létre. De leszámítva néhány szélsőséges esetet, az előadás minősége végül így vagy úgy, háttérbe szorítja, bosszantó vagy örvendetes kísérőjelenséggé minősíti a technikai paramétereket. Az igazán erős, izgalmas, vitára ingerlő színház a gyengébb minőségű felvételen is átüt, legalábbis érezteti formátumát, jelentőségét, mutatja a társulat és/vagy az egyes színészi alakítások erejét. Az érdektelen, unalmas, sablonos produkciókat pedig a legtökéletesebb felvétel sem hozza közelebb a nézőhöz. Ezért örültem annak, hogy a színházak egy része bátran adott közre technikailag kevéssé tökéletes felvételeket is. A temesvári A néző… hangminősége például erősen átlag alatti volt (nem egyszer hosszú másodpercekre teljesen elment a hang), de a produkció erényei, ereje és ellentmondásai egyaránt látszottak, s a bemutató számomra mind a magyar nyelvű Radu Afrim-rendezések korábban élőben, most online kirajzolódó folyamához, mind a temesvári társulat munkájának tanulmányozásához fontos adalékul szolgált.
És ezzel elérkeztünk a kulcskéréshez: mit tesznek közzé a színházak, és mit néz a kritikus? Utóbbi persze eleve akadémikus kérdés, hiszen nyilván minden kritikus mást néz, ha néz egyáltalán (ismerek olyan kollégát is, aki kategorikus nemet mond az online színházra). De a színházak stratégiája is élesen eltérő. A magyar teátrumok eltérő szemlélettel állnak a dologhoz. Szabályt erősítő kivételek persze akadnak, de elmondható, hogy a legtöbb felvételt a határon túli magyar színházak teszik közzé, amelyeket a vidéki és a független színházak követnek. A fővárosi kőszínházak közül csupán négy-öt társulat tett közzé rendszeresen felvételeket, a többi alkalmi jelleggel, véletlenszerűen – vagy éppen sehogyan sem. Hogy ennek okai szerzői jogi kérdések vagy a direktoroknak, művészeti vezetőknek az online színházról alkotott lekicsinylő véleménye, esetleg az a feltevés, hogy mindez szükségtelen a közönségbázissal való kapcsolattartáshoz, nem tudhatom. A független színházak stratégiája is eltért egymástól – igaz, aligha várható el, hogy minden független befogadószínház olyan átgondolt, több művészeti ágat lefedő közvetítéssorozattal jelentkezzen, mint a Trafó. A kisebb alkotóközösségeknek is eltérőek a lehetőségeik – de alighanem az ambícióik is. (Érdekes, hogy éppen a talán legismertebb, legnépszerűbb független színházi alkotók éltek legkevésbé a lehetőséggel.) A vidéki teátrumok többsége idővel megnyitotta archívumait, ám itt is akadtak fontos kivételek. A határon túli társulatok között viszont tényleg nagyon kevés tartotta zárva trezorját – talán ezért is volt feltűnő az újvidékiek hiánya az online kínálatban (igaz, ők más formában sem igen reagáltak a helyzetre).

Galló Ernő, Nagy Dorottya, Kilyén László, Csíki Szabolcs, Kiss Bora, Ördög Miklós Levente és Berekméri Katalin
– Az öreg hölgy látogatása, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

A koncepciót tekintve is mutatkoztak különbségek Néhány nagy hagyományú színház megengedhette magának, hogy több évtized távlatába nézzen vissza; a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi társulat húsz-huszonöt év nagy sikereiből válogatott (amit alighanem mindkét esetben megkönnyített, hogy a művészeti vezetés lényegében nem változott az eltelt hosszú esztendők alatt). Más teátrumok – például a Tomcsa Sándor Színház vagy a Budapest Bábszínház – palettáján is megjelentek persze régi, híres előadások, de nem hasonló számban. A legtöbb színház arra törekedett, hogy az elmúlt 5-10 év előadásaiból adjon minél tágabb keresztmetszetet. Új, még repertoáron lévő előadások, idei bemutatók érthető okokból ritkán kerültek fel, de azért erre is akadt példa (többek közt a pécsi, kecskeméti, csíkszeredai társulat jóvoltából). Egyes színházak érezhetően „best of” válogatást próbáltak nyújtani (a már említett két romániai magyar társulaton kívül ide sorolhatjuk például az elmúlt évek egyértelműen legnagyobb szakmai érdeklődéssel kísért bemutatóit felidéző szombathelyi színházat), a legtöbb intézmény azonban tartalmi-műfaji sokszínűségre törekedett, s a klasszikus művészszínházi produkciók mellett bátran tett hozzáférhetővé szórakoztató célú előadásokat. Akadtak olyan társulatok is (mint a szabadkai Kosztolányi Színház), amelyek az elmúlt évtized csaknem teljes repertoárját megmutatták. És azt sem mondhatnám, hogy egyforma minőségérzék vezette a színházakat, de ez más lapra tartozik, ezúttal – már csak a gesztus viszonzásaképpen is – a pozitívumokról szeretnék írni elsősorban. (Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy néhány vidéki és határon túli színház azzal segítette a fontos mulasztásaikat évad közben bepótolni már nem tudó kritikusok munkáját, hogy elérhetővé tette számukra az idei évad fontos – vagy akár összes – előadásának felvételét, amelyek megtekintése természetesen árnyalta, kiegészítette a publikus felvételek alapján kirajzolódó képet.)

*

A recenzensnek a bőség zavara okoz fejtörést. És bármilyen örömöt jelent is annak idején kiválónak látott előadásokat újranézni, ezeket azért általában háttérbe szorítják a felfedezendő produkciók. Azok, amelyeket nagyon szerettem volna látni annak idején, de nem volt rá lehetőségem. Azok, amelyeknek csak a híre jutott el hozzám. De azok is, amelyek megtekintéséért ugyan nem törtem magam, mégis ébresztenek bennem némi kíváncsiságot. Aztán beindul a láncreakció: felfigyelek új, ismeretlen arcokra, s előfordul, hogy egyik-másik előadás az ő kedvükért lép előre a prioritási listán. A legtöbb felfedezést természetesen a határon túli színházak előadásai jelentik. Aminek nyilvánvaló oka, hogy ezekből jóval kevesebbet látok. Többször, több helyen leírtam már, de megteszem újra (hátha egy-két illetékes színidirektor egyszer elolvassa és átgondolja), mennyire szomorú, hogy a határon túli teátrumoknak alig van lehetőségük az anyaország határain belül megmutatkozni. Budapesten elvben a Thália, a József Attila és a Nemzeti Színház is biztosít fellépési lehetőséget, ám a Thália évente egyszer, általában 5-6 társulat részvételével rendezett fesztiválján érezhetően nem az előadások minősége, fontossága a meghívás elsődleges szempontja, a másik két színházban létrejövő vendégjátékok pedig esetlegesek és követhetetlen logika szerint szerveződnek. Hasonlóképpen esetleges és válogatói ízléstől függő a nagyobb fesztiválokra (POSZT, MITEM) történő meghívás. Kisvárdán pedig szélesebb merítés mutatkozhat meg ugyan, de azok a technikai problémák, amelyek miatt fontos előadások nem hívhatóak meg (például a zsinórpadlás hiánya), továbbra sem oldódtak meg, ráadásul az utóbbi években a határon túli – amúgy éppen a most látott felvételek tanúsága szerint mind erősebb – szórakoztató színházi bemutatókat egy vitatható koncepció alapján gyakorlatilag kiszorították a határon belülről érkező szórakoztató színházi produkciók. Maradnak a házi rendezésű fesztiválok, kollokviumok, miniévadok – ám kérdés, ezek mennyire tudják megszólítani a magyarországi színházi szakmát (nekem például nemigen van módom eljutni ezekre). Így aztán – miközben persze nagy öröm újra látni olyan legendás régi előadásokat, mint Tompa Gábor frenetikus humorú, a modern színházi eszközöket az abszurd drámák előadási sablonjaival kreatívan társító, mai szemmel is igazán invenciózus A kopasz énekesnője (1992) vagy Bocsárdi László ma is friss, eleven, magával ragadó lendületű, ötletgazdag, egyéni nyelven megszólaló Romeo és Júliája (2003) – a legtöbb érdekességet a közelmúlt előadásaiból készült válogatások nyújtják. Nem is feltétlenül önértékük okán, hanem mert egymás után megtekintve ezeket, igazán meggyőzően rajzolódnak ki ívek.
Látható a társulatok alakulása, változása, erősödése – így az is, hogy korábban kevésbé jelentős teátrumok hogyan válnak mind fontosabbá, szakmailag egyre értékesebb produkciókat hozva létre. De még látványosabb az, ahogyan egyes színészi, illetve rendezői pályák megmutatkoznak. (Sajnos, fájdalmasan sok lezárult pálya állomásai is láthatóak. És távolról sem csak olyan nagyszerű idősebb művészeké, mint a nem egy felvételen feltűnő Csíky Ibolya, Dukász Péter vagy Bessenyei István. A veszélyhelyzet kihirdetése után néhány nappal drámaian fiatalon elhunyt Nagy Alfréd majd’ minden sepsiszentgyörgyi felvételen szerepel, a tavaly még fiatalabb korban távozó Ababi Csilla pályája is követhető a nagyváradi felvételeken – s ha belegondolok, hány erdélyi színész távozott döbbenetesen korán az elmúlt években, még fájdalmasabb a veszteséglista.) Ami a rendezőket illeti, a felvételek végképp nyilvánvalóvá tették számomra azt, amit a távolból már eddig is gondoltam: noha az érettebb erdélyi rendezőgeneráció meghatározó alakjai ma is aktívak, s változatlanul dolgoznak a színházaknál olyan román, illetve magyarországi rendezők, akik fontos hatással lehetnek a társulatok munkájára, mostanra beérett egy fiatal, erős egyéniségekből álló erdélyi rendezőgeneráció is, amelynek tagjai mind jelentékenyebb előadásokat hoznak létre. A generáció talán túlzás is, hiszen nem egészen egykorúak az alkotók, az általuk használt színházi nyelv is eltérő. Közös bennük viszont, hogy több színházi tradíció metszéspontján dolgoznak, de érzékelhetően nemcsak a magyar és a román színház hat rájuk, hanem a nemzetközi színházi sztenderdek is, és mindebből egyéni színházi nyelvet próbálnak kialakítani. Úgy tűnik, erre leginkább a sajátosan újragondolt klasszikusokon, félklasszikusokon keresztül nyílik mód. Ebből a szempontból is érdekes volt látni az utóbbi évek két formátumos Három nővér bemutatóját. Albu István gyergyószentmiklósi rendezésének (2018) közvetlen érzéki ereje csak a helyszínen mutatkozhat meg, eredetisége, különlegessége, sajátos szépsége mégis átüt a képernyőn keresztül is. A felvonásonként változó terekben játszódó előadás fokozatosan szippantja magába a nézőt, egyre megragadóbb a zeneisége (mondhatni: zenei felépítése), egyre sűrűbb, plasztikusabb a színészi játék is, az utolsó felvonás pedig, amely egy hatalmas hodályban (csarnokban?) játszódik, 2D-ben is nehezen felejthető. Még így is hideglelős érzés, amikor a fönn, a magasban párbajozó Tuzenbach hullája (bábja) lezuhan a színpadra. Balogh Attila nagyváradi rendezése (2016) ehhez képest szinte derűs előadás. De a mindent átható játékosság mögött végig ott a tehetetlenség, a kitörésre való képtelenség kétségbeejtő érzete. A játék erősen stilizált: a színészek kezdetben a figurákhoz tapadó sztereotípiákat játsszák el, színesen és szórakoztatóan, s ezeket mélyítik el a későbbiekben. Finoman szellemes ötletek sora segíti őket ebben, miközben az első látásra nem túl bonyolultnak tetsző látványvilág kisebb-nagyobb változásai (a ruhák színei, a kiegészítők, a tér struktúrája) is többletjelentést adnak a játéknak. Sokat mosolyoghatunk az előadáson, hogy aztán ez a mosoly szép lassan az arcunkra fagyjon. Az ifjú generáció egyik legmarkánsabb alkotója Nagy Botond, akitől élőben utoljára a gyergyószentmiklósi Anyegint láttam, amelyet izgalmasan tehetséges, de kissé fésületlen, ötleteivel nem túl ökonomikusan gazdálkodó produkciónak gondoltam. A felvételek viszont a sajátos eszközeivel mind izgalmasabban, változatosabban bánó rendezőt mutatják. A Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház és az M Stúdió koprodukciójában bemutatott Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel (2015) komoly erőssége, hogy nem látszik rajta semmiféle iskolás erőlködés annak indoklására, miért kapcsolja össze a Strindberg-dráma jeleneteit a közbeiktatott Tarkovszkij-remisszenciákkal. Sokféle asszociációs lehetőséget kínál fel a nézőnek, el is játszik a befogadói elvárásokkal, szélsőségesen eltérő hangulatokat kever egymással. Ha a hosszúra nyúló játék dinamikája úgy kívánja, gátlástalanul vegyít blődli ízű elemeket is a filozofikus igényű tarkovszkiji dialógusok mellé (ha már a strindbergi történetben fontos szerepet játszó kanári mindvégig antropomorfizáltan van jelen a színen, az egyik jelenetben fellép a komplett madárcsalád is és csaknem klasszikus burleszk kerekedik). S miközben a látványelemek meghatározó szerephez jutnak, csaknem hiánytalanul, sallangmentesen, keresetlenül kortársi modorban lejátszódik – köszönhetően Szalma Hajnalkának és Pálffy Tibornak – Julie kisasszony története is. E szándékosan túlhabzó, eklektikus, de az eklektikával formát teremtő, három órányi előadással szemben a közelmúltban a Figura Stúdióval készült A vágy villamosa (2018) tömör, stilárisan egységes produkció, amely úgy emeli el Blanche Dubois történetét, hogy miközben annak hamiskás szentimentalizmusát ironizálja, idézőjelek közé helyezi, a drámai helyzetet és Blanche szükségszerű tragédiáját nem relativizálja. Az erős színészi alakításokat (Bartha Boróka, Faragó Zénó, Szilágyi Míra) felmutató előadás úgy használ egy jellegzetesen modern színházi nyelvet, hogy annak egyes elemeit egyénivé tudja hangolni. Egészen más eszköztárral dolgozik Botos Bálint, aki Szép Ernő Lila ákácát (2019) a nagyváradi stúdióban voltaképpen egy szoba falai közé helyezte. A szobát kitágítja az alkotói (és a befogadói) képzelet – ligetté, orfeummá –, voltaképpen mindvégig nyitva hagyva azt az értelmezési lehetőséget is, hogy az egész játék a fantázia szüleménye. A színészek pedig nem mondanak le a Szép Ernő-i világ megérzékítéséről, de a korabeli attribútumok, nyelvi fordulatok alkalmazását finoman háttérbe szorítják a magától értetődően prezentált kortársi gesztusok, magatartási attitűdök.
Persze nem pusztán a fiatal romániai magyar rendezők pályájának alakulása érdekes. Az is izgalmas, hogy fiatal magyarországi rendezők hogyan dolgoznak a határon túl, illetve a nem magyar anyanyelvű rendezők külhoni magyar társulatokkal. Az előbbire friss példát szintén nagyváradi bemutató szolgáltat (a premiert pár nappal a veszélyhelyzet kihirdetése előtt tartották). Kovács D. Dániel – aki ebben az évadban Budapesten az új független színházi formáció, a Narratíva nyitóelőadásaként egy nagyon puritán Kurázsi mamát vitt színre – lefegyverzően ötletgazdag, viharos lendületű, a különböző esztétikai minőségeket gátlástalanul vegyítő Schroffenstein családot rendezett, amelyet a társulat látható játékkedvvel, sok energiával valósít meg.

Sebestyén Hunor és Román Eszter – Lila ákác, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

A külhoni rendezők között mindig is voltak olyanok, akik munkásságának nem jelentéktelen fejezete kötődik a magyar nyelvű színházakhoz – ideértve olyan kimagasló, nemzetközi hírű rendezőket is, mint Vlad Mugur, Mihai Măniuţiu, Andrei Şerban. Az utóbbi években néhány fiatalabb mester is rendszeresen dolgozik magyar színházakban. A legjelentősebb közülük alighanem Radu Afrim, akinek A nyugalom című, Bartis Attila regényéből készült rendezése nem pusztán számomra volt revelatív előadás: komoly nemzetközi sikert is aratott. Kevéssel később láttam azt is, milyen, ha Afrim nem hozott anyagból dolgozik: következő vásárhelyi előadását (Retromadár…) széttördelt jelenetekből, mozaikszerűen összeálló etűdökből építette fel. A most online látott két bemutató is hasonló szerkezetű. A szintén Marosvásárhelyen létrejött Az Ördög próbáját (2014) és a már említett temesvári Néző…-t (2016) nemcsak a színházi tematika rokonítja, hanem a konstrukció is: a színház és környezete ugyan a maga valóságában jelenik meg mindkettőben, de nem nehéz szimbolikus értelmezési lehetőségeket társítani mellé. Az egymást követő jeleneteket pedig – amelyek megkonstruálásában alighanem a szokottnál sokkal erőteljesebben vettek részt maguk a színészek is – szabad asszociációs rendszer szerint fűzi egymáshoz a rendező. Ezek nem egyforma mélységűek és intenzitásúak ugyan, ahogy a tempó is változik, de az atmoszféra ereje még a monitoron keresztül is érzékelhető, és a konstrukció egésze igazán meggyőző. Színészi szempontból mindkét előadás kiváló csapatmunka; az aktorok precízen, kiváló ritmusérzékkel működnek együtt, teremtenek változatos figurákat (néha csupán pár perc erejéig), csoportos és/vagy néma szereplőként is alázatosan és kreatívan. A temesvári színház társulatára amúgy is jellemző az odaadó, készséges csapatmunka – ezt személyesen tapasztaltam korábban is, de a most végignézett felvételek még nyilvánvalóbbá teszik. A különböző korú, alkatú, habitusú, karakteres színészek ritka rugalmassággal alkalmazkodnak az egyes rendezők, illetve produkciók által megkívánt játékstílushoz (Balázs Attilától, Bandi András Zsolttól, Tokai Andreától, Aszalos Gézától kezdve Magyari Etelkán, Molnos András Csabán, Éder Enikőn, Borbély B. Emílián át Lőricz Ritáig, Simó Emeséig, Csata Zsoltig – most próbáltam olyan, különböző korú, karakterű, alkatú művészeket kiemelni, akiknek jelenléte gyakran meghatározó a közzétett előadásokban, de csaknem az egész társulatot felsorolhatnám). Az Afrim-rendezés mellett igaz ez a Silviu Purcărete színre állította Moliendo Café (2014) esetében is. A gyakorlatilag szöveg nélküli, finom zenei felépítésű, a reálszituációkból hol álomszerű, szürreális képeket, hol groteszkbe vagy abszurdba hajló jeleneteket komponáló előadáson persze mindvégig érződik a jelentős rendezői formátum, ám igazán élővé, elevenné a színészi lendülettől, kisugárzástól, átalakulókészségtől válik. És ebbe a sorba – vagyis a remek színészi csapatmunkával megvalósított, nem lineárisan építkező és nem szövegközpontú, nézői asszociációkra sokat bízó produkciók sorába – illeszkedik az általam korábban élőben látott, de most szintén közzétett Shakespeare, Sonnet 66 című előadás (2017) is. Ez utóbbit Kokan Mladenović rendezte, aki az utóbbi években Újvidéken és Temesváron is jelentős produkciókat hozott létre. Hogy sokarcú alkotó, azt másik most hozzáférhetővé tett temesvári munkája is bizonyítja. A 2015-ben bemutatott Koldusopera (nem Brecht és Weill műve, hanem John Gay-é, amelyhez kortárs szerző, Irena Popović írt új zenét és dalszöveget, s amelynek szövegét rendező, dramaturg, társulat alaposan átszabta) egyértelműen kortárs társadalomkritikai indulattól fűtött előadás, amely az alapmű didaxisát nem tompítja, hanem fokozza, de úgy, hogy gyakorlatilag ebből a didaxisból konstruálja meg a formát. Az előadás elején a mostoha színházi körülményekre reflektál a játék, de nem dokumentarista igényű, nem álcivil hangsúlyokkal, hanem erős teatralitással. A későbbiekben a színházi alaphelyzet többször is reflektál a darabban kifejtett mondanivalóra, a színészek pedig egyszerre játsszák el a Gay-műben kapott szerepüket s az ezeket játszó színészek szerepét. Ugyanakkor a kortársira vett songok aktualizálják a társadalomkritikát és erősítik a teatralitást.

Tasnádi-Sáhy Noémi, Szotyori József és Dimény Levente – Schroffenstein család, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

Természetesen nemcsak a romániai magyar színházaknál dolgoznak visszatérően külhoni rendezők, hanem a felvidéki és a vajdasági társulatoknál is. Utóbbiaknál ez talán még erősebb szükséglet, hiszen sem Szerbiában, sem Szlovákiában nincs magyar nyelvű rendezőképzés. Az elmúlt másfél-két évtized bemutatóiból örvendetesen bő és műfajilag is igen változatos válogatást prezentáló komáromi Jókai Színház együttműködése Martin Hubával hosszú időre nyúlik vissza. Ennek néhány fontos állomása is látható most, többek közt az okkal híressé lett Karamazov testvérek (2007), ez a puritán, koncentrált, igen erőteljes stúdióelőadás, amelyet az igazán szuggesztív színészi teljesítmények (Tóth Tibor, Mokos Attila, Olasz István) is emlékezetessé tesznek. Az eddig megnézett komáromi előadások egyébként tökéletesen igazolják a papírformát, vagyis az élőben látott előadások alapján kialakult benyomásomat: egy igen jó színészi erőkből álló, stabil átlagszínvonalat produkáló, de a hagyományos játéktradícióktól legfeljebb elvétve elmozduló, a „formabontástól” tartózkodó, meglepetést ritkán okozó társulat képe rajzolódik ki. Az előbbi összetett mondat első fele igaz a szabadkai Kosztolányi Színházra is, a második viszont teljesen másképp hangzik. A magyar nyelvű színházi életben unikális színt jelentő, a Vajdasághoz erősen kötődő (a költészetből – például Tolnai Ottó műveiből –, illetve a neoavantgárd tradícióból is építkező), az interpretáció-központú játékhagyományoktól távol álló társulat háromnaponta adta-adja közzé előadásait, amelyekben e sajátos színházi nyelv alakulása éppúgy nyomon követhető, mint a társulat kisebb-nagyobb személyi változásai, fokozatos formálódása. Néhány színészről – mint az állandóságot képviselő, majd’ minden produkcióban látható Mikes Imre Elekről – szinte komplett pályakép rajzolódik ki, érzékelhető, hogyan válik egyre jelentősebb színésznővé a már az első produkciókban is egyértelmű tehetséget mutató Béres Márta, s nyomon követhető, hogy az erősebb fluktuáció éveiben hogyan válnak ki a többiek közül az utóbbi idők bemutatóinak fontos szerepeit játszó fiatalok (Kucsov Borisz, Nagyabonyi Emese). S a délvidéki rendezőkkel való hol ígéretes, hol kevésbé sikeres együttműködések mellett a társulat munkáját rendezőként is meghatározó direktor, Urbán András pályájának alakulását is figyelhetjük. Csak azért nem mondhatom, hogy a pályakép teljes volna, mert ehhez azért hiányoznak az utóbbi évek egyre nagyobb számú újvidéki, illetve szerb nyelvű Urbán-rendezései.

Szalma Hajnalka és Pálffy Tibor – Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Újdonsággal, meglepetéssel elsősorban azok a társulatok szolgáltak, amelyek bővebben merítettek a közelmúlt produkcióiból, illetve amelyek szélesebb válogatást nyújtottak bemutatóikból. Az erdélyi színházak közül nemcsak a temesvári tartozik e körbe, hanem a Sirály élő közvetítésével úttörő marosvásárhelyi is, amely még a karantén első heteiben csaknem kéttucatnyi, élesen eltérő műfajú, célú, formájú és formátumú előadását tette közzé szinte egyszerre a youtube-on. Éppúgy elérhetővé váltak Mohácsi János vásárhelyi rendezései, mint a teátrum zenés-szórakoztató produkciói. Úgyis mondhatnám, kidomborodott a Tompa Miklós Társulat népszínházi profilja, aminek komoly előnye, hogy a színészek változatosabban, több arcukat megmutatva tudtak feltűnni, mint amikor pusztán a méltán nagy szakmai sikerű, reprezentáns előadásokban látom őket. (Miközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy maguk a rendezők sem pusztán kötelező házi feladatként tudják le a szórakoztató célú produkciókat sem. A Keresztes Attila rendezte Fekete Péternél (2017) – amelynek kitüntetett pillanata volt a híres Fekete Péter találkozása a híres Fehér Nyúllal – például kevés felszabadultabb, szertelenebb, frappánsabb operett-előadást láttam.) A felvételekből egy erős egyéniségekből álló, kor, nem, alkat szerint megfelelően rétegzett, többféle rendezői nyelvhez kiválóan alkalmazkodó társulat képe rajzolódik ki. Ez utóbbi állításnak kiváló bizonyítéka a két Mohácsi-rendezés. Mind Az üvegcipő (2016), mind Az öreg hölgy látogatása (2017) azok közé a Mohácsi-bemutatók közé tartozik, amelyek nem a választott anyag szétzúzásával és újraépítésével, hanem annak finomabb, de határozott és következetes áthangolásával hoznak létre a szokottnál érdesebb, ironikusabb, kortársi hangvételű előadást. Az üvegcipő nemcsak a maga nemében kitűnő Molnár-előadás, Az öreg hölgy látogatása pedig, amit azért terhelnek némileg az alapmű gyorsan avuló és nehezen kiiktatható dramaturgiai megoldásai, felvillanyozóbb az utóbbi évek általam látott Dürrenmatt-bemutatóinál. Már csak a színészi affinitás okán is: Berekméri Katalin és Simon Boglárka-Katalin mindkettőben „született” Mohácsi-színésznek látszik, de László Csaba, Korpos András, Kiss Bora, Ördög Miklós Levente és még sokan mások is sikerrel simítják kifejezőeszközeiket a Mohácsi-féle stílushoz. Nevezetteknek egyébként is fontos erényük a sokarcúság, karakteres színészi alkatukat invenciózusan változtatják az előadások/rendezők eltérő igényei szerint. E tekintetben külön fejezetet jelent Galló Ernő, aki minden bizonnyal generációjának egyik legtehetségesebb karakterszínésze, de aki kellő rendezői óvatosság hiányában (vagy ki tudja – lehet, hogy a rendezői fantáziátlanság következtében) olykor zavarba ejtően „sok” tud lenni a színpadon, ám ha olyan markáns rendezőkkel találkozik, mint Mohácsi vagy Afrim, különleges karakterizáló képességét, remek mozgástechnikáját rögvest az előadás szolgálatába képes állítani. Végignézve a vásárhelyi produkciók jó részét, örömmel konstatálható, hogy az idősebb generáció nem egy tagja (Lőrincz Ágnes, Kilyén László) alkotóereje teljében van, nyugtázható a középgeneráció érdemdús tagjainak (a már említetteken túl B. Fülöp Erzsébet, Bokor Barna, Nagy Dorottya, Sebestyén Aba) további kiteljesedése és nyomon követhetőek az utánuk jövő generáció (a korábban említetteken kívül Bartha László Zsolt, Gecse Ramóna, Kádár Noémi, Varga Andrea) kibontakozó pályájának fontos állomásai.

Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Bocsárdi Magor és Bartha Boróka – Három nővér, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Bartalis Előd)

Szintén viszonylag szélesebb körből meríttettek a nagyváradi és a szatmárnémeti előadások (előbbi esetben kiegészülve az évad kritikusoknak küldött, már említett felvételeivel), s mindkét társulatról igen pozitív kép rajzolódott ki. Hogy a nagyváradi társulat a bő tíz évvel ezelőtti csendes „belső forradalmát” követően fokozatosan megerősödött (anélkül, hogy összetétele radikálisan megváltozott volna) és figyelemre méltó előadásokat is létrehoz, eddig is tudtuk, de a most látott felvételek így is többször jelentettek kellemes meglepetést. Nemcsak azért, mert olyan kifejezetten érdekes, személyes hangvételű produkciókat is láttam, mint a már említett Három nővér, Lila ákác, Schroffenstein család, hanem mert nyilvánvalónak tűnik, hogy beérett a társulatépítés gyümölcse. Sikerült megtalálni a helyét, szerepkörét azoknak az idősebb, illetve középgenerációhoz tartozó művészeknek, akik korábban hullámzó teljesítményt nyújtottak (Kardos M. Róbert vagy Gajai Ágnes nem egy alakítása jelentett most külön örömöt). Az is látszott már élőben, hogy a harmincas, kora negyvenes generáció nem egy tagja – elsősorban Dimény Levente és Tasnádi-Sáhy Noémi – egyre formátumosabb, jelentősebb színésszé érik, amit most a felvételek nyomatékosítottak. Meggyőződhettünk Hunyadi István és Sebestyén Hunor eszközeinek gazdagodásáról, Román Eszter pedig számomra az online közvetítések nagy felfedezettjei közé tartozik. És akkor még nem beszéltem Balogh Attiláról, akit mint színészt csaknem mindig „elkerültem”, így szinte csupán rendezőként tartottam számon, s akit most formátumos, erőteljes karakterszínészként láthattam a Schroffenstein családban és a Lila ákácban is.

Faragó Zénó és Bartha Boróka – A vágy villamosa, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Bartalis Előd)

A szatmárnémeti videók időben viszonylag szélesebb skálát fogtak be, de a fő hangsúly itt is a közelmúltra esett, s kitetszik, hogy a társulat kisebb-nagyobb átalakulásokon ment keresztül a közelmúltban is. Ezek közül a legfontosabb pozitív változás, hogy jelentős szerepekben térhettek vissza az idős generáció tagjai, főként Czintos József, akinek színészi ereje a Bérczes László rendezte, erősen szöveg- és színészcentrikus, kissé hosszúra nyúló, „zárt kapus” Az ügynök halálát is átlelkesítette. Itt is visszaigazoltak a közvetítések sok élőben szerzett benyomást, például azt, hogy Rappert-Vencz Gábor generációja legerősebb színészei közé tartozik, vagy hogy a szatmári közvetítéseken kívül még további két-három társulat előadásaiban is látható Nagy Csongor Zsolt milyen változatos eszközökkel élő, sokszínű karakterszínész. Az is érzékelhető, hogy komoly veszteséget jelentett a társulatnak a több előadásban is formátumos alakítást nyújtó Sándor Anna és Kányádi Szilárd Csíkszeredára szerződése. Ezért is jó látni, hogy ugyanakkor itt is kinevelődik az utánpótlás. Budizsa Evelynre például még az élőben látott Raszputyinban figyeltem fel – most több, különböző stílusú produkcióban (A tavasz ébredése, Scapin) is megerősítette a korábbi pozitív benyomást. S noha az elmúlt évadok általam látott legjelentősebb produkciójának a felvételek megtekintése után is a Sardar Tagirovsky rendezte Raszputyint tartom, több olyan előadást láttam most, amelyek önértékükön túl a társulatépítés szempontjából is fontosak lehetnek. Ilyen a Bocsárdi László rendezte Scapin (2019), amely talán azért is erősebb Bocsárdi előző szatmári munkájánál, a Tévedések vígjátékánál, mert összeforrottabbnak, színesebbnek tűnik a közreműködő társulat is. És ilyen a konzekvensen kiépített mozgásszínházi nyelven megszólaló, a társulat fiatal tagjaira támaszkodó A tavasz ébredése (2019) is, amelynek rendezője, Györfi Csaba a nagyváradi társulat táncművésze és koreográfusa. Ami azt is mutatja, hogy az erdélyi színházaknál is mind fontosabb szerepet kapnak tánc-, illetve mozgásszínházi törekvések, nem csupán elszigetelve, egy-egy előadás erejéig, hanem hatással vannak a „prózai” társulatok működésére is. Ezért is fontos, hogy a nagyváradiak nem csupán a Szigligeti Társulat, hanem a Nagyvárad Táncegyüttes felvételeiből is válogattak, és persze az is, hogy bő merítésű szelekciót láthattunk a legrégebbi erdélyi kortárs mozgásszínház, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásaiból is. Igaz, ez utóbbiak jelentős része inkább múltidézés – több felvétel még az Uray Péter által fémjelzett korszakból való –, de itt is kibontakozik egy látványos fejlődési ív: nyomon követhető, hogyan képezi magát, hogyan lép mindig kicsit tovább a társulat. Miként az is, hogy a saját nyelv kialakításának útja többször is olyan előadásokon keresztül vezetett, amelyek bizonyos szempontból ismétlések, hiszen Frenák Pál vagy Fehér Ferenc korábban készült koreográfiákat alkalmazott a társulatra – ám ezek sikeres abszolválása, eredményeik beépítése a további munkába nyilvánvalóan éppen úgy szolgálta a szakmai továbblépést, mint az eredeti táncnyelv kialakítása felé tett lépések.

Urbán Balázs