AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs – Jurányi Ház

Tizenöt éve dolgozik nyaranta együtt a 2003-ban végzett színészcsapat, Máté Gábor növendékei. (A tanáruk azóta már a negyedik újabb osztályánál tart.) Tizenhárom éve fogtak bele Zsámbékon abba a vállalkozásba, hogy saját magukat állítják színpadra. Hat éve a Jurányiba megyünk értük júliusban, a szerencsések, akik a négynapos, fullra járatott előadás-sorozat valamelyik szeánszára jeggyel rendelkezünk.

Czukor Balázs a tornasorban az elején lenne vagy a végén, a kalapos sorsolás szeszélyéből viszont utolsó előttiként, tizenharmadikként került sorra. Negyven felé járnak szereplőink, másfél évtized szakmai tapasztalata már a birtokukban. Lassan kinőtték a fiatal tehetségek számára alapított Jászai Mari-díjat úgy, hogy közülük mindössze Mészáros Máté kapta meg, még 2008-ban. Pedig a szakmai teljesítményükkel kétségkívül kiérdemelték szinte mindannyian. Csak hát az elmúló tíz évben lettek döntőbb szempontok az állami művészeti díjak odaítélésénél. Van egy jelenet a Czukor Balázs-előadásban, amikor a játszók sorban elpanaszolják az anyukájuknak, hogy milyen csalódás, miféle mellőzés érte őket. Felhoznak itt el nem játszott szerepeket, fel nem kéréseket, félrecímzett és mindig másnak (mindig ugyanannak) adott kritikusdíjakat – nem alaptalan panaszok ezek, jegyzem meg –, és ül a slusszpoén, miszerint Gál Kristófnak az a bánata, hogy nem nyerte el az év rendőre címet sajtó és tömegkommunikáció kategóriában. A sirámtiráda vicces, ám ez nem csökkenti a szakmai elismerés, a hivatalos megerősítés elmaradásának súlyát.

Az AlkalMáté Trupp idei bemutatója legnagyobb mértékben a kétségekről szól. Arról, hogy az embert néha vagy gyakran elfogja a bizonytalanság: mit csinál ő, van-e annak értelme, nem kellene-e egészen máshol egészen mással foglalkoznia. Komolyan vehető-e egyáltalán, amire feltesszük az életünket? Ez a dilemma mindjárt az elején kirajzolódik abban az elragadó jelenetben, amikor egy óvodai anyák napi ünnepségen találjuk magunkat. Minden szereplő tökéletes miniportrét nyújt helyből vagy rövid nekifutásból; ahogy bekígyózik a színpadra a gyerekek sora. Péter Kata konttyal, szemüvegben a kedves óvó néni, aki némán együtt mondja a kicsikkel a köszöntő verseket. Szandtner Anna áttetsző szemében a lámpaláz világít, Vajda Milán mint gyerekmackó, ügyesen túlesik a dolgon. Az ingó-bingó Mészáros Mátéka mellett Kovács Patrícia a saját varázsát ismerő kislány célt nem tévesztő, ösztönös mosolyával fog bele: Csanádi Imre: Mi van ma, mi van ma? A sor végén a mogorván magába meredő Dömötör Andris, aki talán már ekkor megérett a családállításra vagy valami hasonló, pszichológusi segítségre. Czukor Balázs pedig (Mészáros Béla) a gyerekversikéktől övezve nekiáll elszavalni József Attila Mama című művét. De belesül a végefelé, s lehajtott fejjel, maga elé zokogva ott marad a színen. Jövőre biztos sikerülni fog – mondja Péter Kata óvó néni. Hacsak úgy nem.

Mészáros Béla és Dömötör András (fotó: Dömölky Dániel)

Czukor anyukát különben nem látjuk, csak apukát, aki Cukor György közismeretlen költő, és bizonyosan figyelemreméltó ember már abból ítélve is, hogy sapkát és sálat öltő kisebbik fiát kívánságára szánkózni viszi egy forró augusztusi napon. Ez a poézisbe, sőt egyenesen Cukor-versbe forduló jelenet az előadás egyik legszebbike. Később annak is tanúi lehetünk – szintén kulcsjelenet –, amikor a kisebbik fiú maga válik apává, vagyis hát anyává, hiszen Czukor Balázs játssza el a saját feleségét, amint megszüli otthon a kislányukat. Az újszülöttet a karjában tartó anyából egy pillanat alatt válik a csecsemőt ringató, elaltatni próbáló apává. Különösen megható, összegző betét fejlődik ebből: az osztály színésznői, akik mindannyian anyák, piros jógapárnájukat magukhoz ragadva altatódalt énekelnek a kislánynak.

A Czukor Balázs-bemutató alapjában véve nem lett másmilyen, mint a korábbi AlkalMáté-produkciók, és a közönség ezt valószínűleg nem bánja. Sőt, az ember némán krákogva szégyelli magát kicsit, amikor azt hallja a színpadról, hogy Dömötör András számára gáz már megint Máté Gábort játszva bohóckodni, mikor ő maga (a néző) akárhányszor és akármeddig élvezettel nézné és hallgatná. Sokadszor tűnik fel az, hogy Dömötör András milyen kiváló képességet mutat – nem is paródiának mondanám ezt, hanem mások pontos megfigyelésének és plasztikus ábrázolásának terén. Ahogy ő Czukor Balázsként beszökell a színpadra háromszor, ötször, akárhányszor egy próbán, úgy ezt nem csinálja senki. Pedig mások is megragadják a jellegzetes Czukor-vonásokat és gesztusokat, Mészáros Béla a nyakiglábságot mutatja meg, Vajda Milán a szenvedélyességet, és Máthé Zsolt is megidézi a címszereplőt néhány szárnyaló mozdulat erejéig.

Visszacsapongva Dömötör András Máté Gábor-számához, ez az eset másodéves korukban, az Éjjeli menedékhely próbáján történik, amikor az osztályfőnök kitörőrohamot kap attól, hogy halkan motyorgó növendéke szövegéből nem hall egy szót sem. Revelatívnak élem meg az információt, hogy a Gorkij-drámában Czukor Balázs Luka szerepét játszotta (végül is énekelve, mint kiderül). Tehát Lukát látták abban a zárkózott, egyszerre laza és szögletes, titkokat rejtő fiatal fiúban.

Eddigi színházi pályája során két társulathoz tartozott Czukor Balázs, előbb az Örkényhez, majd a Jordán Tamás igazgatta Weöres Sándor Színházhoz. Mondani sem kell talán, hogy Jordán Adél, aki tavaly a saját édesanyját alakította pompásan, most az apukáját is eljátssza. A szombathelyi korszakkal foglalkozik többet az előadás, hiszen az most is tart még, ott kezdett Czukor Balázs rendezni és vissza is jár e célból. A Weöres Sándor Színházban akadtak fontos színészi munkái, és értelemszerűen a Jeles András rendezte A félkegyelműnél kerülünk képbe. Jepancsin tábornok otthonában a hölgykoszorú fogadja Miskin herceget. Néhány kalap, egy fürt szőlő, és máris megelevenedik a szalon, ahol a herceg (a Czukor Balázs Miskinjét játszó Mészáros Béla) Svájcról mesél Kiss Mari Jepancsinájának (Péter Kata) és a három tábornoklánynak. Kedves szál ebben a színházi szövevényben, hogy az egyik ifjú hölgyet alakító Szandtner Anna maga is játszotta a kíváncsi házikisasszonyt, amikor Máté Gábor rendezte meg a darabot a Katona József Színházban.

A szombathelyi Dosztojevszkij-előadás körüli konfliktusos szcénáktól az a benyomásunk támadhat, hogy azt a 2013-as bemutatót mind a játszók, mind a nézők hosszúnak, unalmasnak, kvázi túl művészinek találták. Kötelességemnek érzem ezt a magam részéről ehelyütt cáfolni. Azon a péntek estén, amikor én Szombathelyen láttam, jól érzékelhetően senki a nézőtéren nem találta sem unalmasnak, sem hosszúnak a több mint négyórás előadást.

Mészáros Béla, Kovács Patrícia, Jordán Adél, Szandtner Anna, Máthé Zsolt és Gál Kristóf (fotó: Dömölky Dániel)

A Czukor Balázs-bemutató emblematikus jelenete az a parádés magánszám, amely egy beszélgetés Hamvai Kornél (Mészáros Máté) és Mészáros Máté (Mészáros Máté) között. Tekinthetjük akár szakmai segédanyagnak is, pályakezdő és pályafolytató színházi alkotók számára. Lehet persze meghasonulni attól a gondolattól, hogy a színész folyton mások szövegeit mondja a színpadon olyan partnereknek, akik szintén mások szövegét mondják neki, de ez nem akadálya annak, hogy az ember a mások szövegeiben kifejezze magát, akár partnerek nélkül is. Ahogy például elreppeli Karinthy Frigyes Előszó című versét Czukor Balázs, vagy ahogy az előadás végén ránk kiabálja Csehov Petya Tromifovának vádiratát az értelmiséggel szemben. Máskor meg pont az a helyénvaló megoldás, ha a saját szavak kerülnek máshoz. Mint amikor Máthé Zsolt énekli el Czukor Balázs szerelmi vallomását a feleségéhez.

Az előadás-sorozat nagy erénye, hogy a kitárulkozás mellett mindig benne hallgat a szemérem is. A szereplők életéből, helyzeteiből, kapcsolataiból, konfliktusaiból, tapasztalataiból indul ki a játék, de azt soha nem tudhatjuk, mennyi benne az egzakt valóság, és mi ebből a színházi forma követelte stilizáció. Ha nem hangzana el annyi név – beazonosítható személyek, akiket említenek vagy megformálnak –, valószínűleg nem is vennénk egészen készpénznek mindent. (Ez esetben talán az sem történne, hogy nézők/kritikusok számon kérik, miért nem ezt vagy azt a viszonyt, helyzetet bontotta ki az előadás. De hajlamos vagyok a fenti megjegyzést azonnal visszaszívni, nehogy magam is abba az abszurd pozícióba keveredjem, hogy megmondom: minek hogyan kellene lennie egy színházi alkotásban.)

Az AlkalMáté Truppban játszók, akik most már minden bizonnyal végigviszik ezt a sorozatot, tizenketten vannak. Csupa tehetséges, képességes, a szakmáját elhivatottan űző színházi ember. (Ezt akkor is elmondhatjuk, ha némelyikük közben szakmát váltott.) Egyharmadukat már évek óta nem láthatjuk magyar színpadon, leléptek a világot jelentő (hazai) deszkákról. Nincs ez így rendben. Nem vagyunk jól.

Stuber Andrea

Portréinterjú Széles Lászlóval

London, 2003, David Mamet: Edmund című darabjának előadása a West Enden. A címszerepben egy színész-rendező, aki üstökösként indult, aztán kicsit megrágta Hollywood. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, a negyvenes Edmundé vagy Kenneth Branaghé. Budapest, 2019, Raymund Fitzsimons: Kean, a színész vallomása című darabjának előadása az RS9 Színházban. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, minden idők legnagyobb angol színészéé vagy Széles Lászlóé. Edmunddal Branagh visszatért oda, ahová tehetsége alapján tartozik. Széles László játékát látva, nézőként érdekeltté váltam, hogy megtudjam, merre tart a pályája. Újabb színpadi szerepe apropóján ültünk le beszélgetni hivatásáról, életéről.

Széles László harminc éve van a pályán. Közel száz színpadi bemutató van a háta mögött, Shakespeare-, Csehov-, Gogol-, Molière-, Brecht-, Molnár-darabok többek közt. Művészszakmai és üzleti szempontból is sikeres filmek szereplője, mint az Üvegtigris, A vizsga; forgatott tv-filmet Jiri Menzellel is. Keresett szinkronszínész, olyan sorozatok vezető karaktereinek magyar hangja, mint a Modern család vagy a Lost, de az ő hangján szólt többször Gerard Butler, Alec Baldwin, John Travolta, Owen Wilson. A szakmája Jászai Mari-díjjal tüntette ki, 2008/2009-ben a Színházi Kritikusok Céhe elismerésében részesült a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Ötvenkét éves. Jelenleg egyetlen színpadi szerepe van, amit magának keresett és írt színpadra, sőt rendezett is. Kean, a valaha élt legnagyobb angol Shakespeare-színész alakját öltötte magára.

Balgaságnak tűnhet Kenneth Branagh pályájával és a West Enddel párhuzamban említeni Széles Lászlót és a VII. kerületi pinceszínházat. Branagh legnagyobb támogatója mégiscsak a walesi herceg, már harminc éve. De a két művészsors a fejemben azonnal összeért. Két talentumos, középkorú ember, pályája fordulóján, amint a színpadon majdhogynem az életéért, jövőjéért „küzd”. Férfi színész színpadi produkciója hosszú évek óta – talán Branagh óta – nem váltott ki belőlem akkora emóciót, mint Széles László Kean szerepében. Szenzibilis és nagyon privát előadás ez, amelyben színészi ereje szinte üt a színpadról. Az előadásban saját és Kean művész- és életpályája felesel egymással. Meggyőző és hiteles, ahogy elődje gondolatait magán átszűrve interpretálja. Széles Hamletet, Shylockot, Jágót, III. Richardot is megidézi a színpadon híres monológjaikkal. Általa William Shakespeare mondatai magánemberi közlésekké válnak a féltékenységről, az irigységről, az intrikáról, az emberi kisszerűségről, a másság gyűlöletéről, az ember önmagába, küldetésébe vetett hitének megingásáról.

Játéka kíváncsivá tett, milyen gondolatok fűtik, mit tart a színházról, a világról, hol látja magát a magyar színpadon?

A találkozóra egy csendes szavú, nyugodt, külsejében olyan Matula-féle víziember érkezett. Viselkedése: old fashioned. Zavarta a magázódás, de az ő világában a tegeződést csak a hölgy ajánlhatja fel, ahogy a számla kiegyenlítése is csakis a férfi kötelessége.

A beszélgetés kezdetén bizonytalan volt, lassan melegedett neki. Aztán előtört a humora, ami erősen hajaz Rejtőére. Hamar kiderült, jó vele nevetni.

Érzelmes embernek tűnt, az emlékek felidézése közben nekipirult, tekintete szenvedéllyel telt meg, ahogy a színházról, hivatásáról beszélt. „Színházügyben” – értsd előadások, színpadi szerzők, színdarabok, karakterek – igen tájékozott.

Hol iróniával, hol mélabúval mesélt az elmúlt harminc évéről, tévedéseiről, botlásairól, megzuhanásairól. Véletlenül sem beszélt mellé. Nem volt kényes téma, bármiről volt is szó, nem sütötte le a tekintetét, dacosan, büszkén vállalta mindent.

Pontosan tudja, nem ott van a pályáján, ahol képességei alapján lennie kéne. De emiatt nem sértett, haragos, csak szomorú. Nem keres kifogásokat. Tudja, hogy minden ember saját sorsának kovácsa, ha neki tetszett kiválni, ennek a következményeit is tűrnie kell.

Nekem úgy tűnt, most mintha kegyelmi állapotban lenne, nem gyötri semmi. Tárgyilagos szenvtelenséggel, szinte külső, de értő szakértőként beszélt a színház világáról.

Mi érdekelte a gyerek Széles Lászlót?

A sport, mindenféle sport: foci, asztalitenisz, kézilabda, tenisz, ami csak a szülőfalumban, Fehérgyarmaton elérhető volt. Minden sportban elég jó voltam, mert imádtam mozogni. Az iskolában hallás után megvolt a tananyag, de apám megkövetelte, hogy otthon is tanuljak, a szobában ülve. Én meg elővettem a történelematlaszt, bele meg az indiános regényeket és Rejtő Jenő könyveit. „Tanultam”, hogy aztán mehessek focizni. Bár a szüleim pedagógusok voltak, az apám – tanár létére – sokáig nem értette a történelem iránti erős rajongásomat. Amúgy én egy szófogadó, szüleim tekintetétől vigyázban ülő gyerek voltam. Jó tanuló, jó sportoló, sakkbajnok. Szabolcs-Szatmár megye legkeletibb csücskében nőttem fel, ahol a nagyapám volt a falu borbélya. Már egész kicsi gyerekként ott tébláboltam a boltjában, ha szavaltam, a vendégektől pénzt kaptam fagylaltra. Előbb a produkció, aztán a kocsmában a gombóc fagyi. Ő plántálta belém már gyerekként a horgászat iránti szenvedélyt, hajnali 5-kor keltünk, 2 cl 70 fokos pálinka, aztán bírtam a kelést és a hideget, mentünk az öreggel pecázni.

A Wikipédia szerint 16 híres szülötte van a faludnak, köztük Karácsony Gergely, az X-faktor 6. szériájának győztese és te. Mégis hogyan kerültél innen a színház közelébe?

Sehogy. Az már Szentesen volt, a Horváth Mihály Gimnáziumban. A szüleim otthagytak csapot-papot, mert valahogy azonnal elhitték, amikor azt mondtam, hogy én színész leszek. Elköltöztünk Dunakeszire, ha majd főiskolás leszek, közelebb lehessenek hozzám. Apám ugyan keményvonalas volt, s kicsit erősködött, hogy előbb talán mégis valami rendes szakma kéne, aztán a színészet, de mondtam, hogy én nem szakmázgatom. Édesapám szerette Fehérgyarmatot, az ottani pedagógusi munkáját, biológia-földrajz szakos tanár volt. Tankertet alakított ki a diákjaival, hagymát dugványoztak, kapáltak, ástak. De ugyanezt megcsinálta később már Káposztáson is, ott is volt veteményese, a lakótelep közepén. Amúgy meg átlagos történet az enyém, iskolai szavalóversenyek, amiket valahogy megnyeregettem, majd a magyartanár erős kapacitálása. A húgom, Zita is színész, Nyíregyházán. Tíz évvel fiatalabb nálam, s már nagyon jó szerepeket játszik, hosszú évek óta erősíti az ottani társulatot. A főiskolára rögtön felvettek, így ugrott a B opció, a futballista karrier, mert ha nem ment volna elsőre, akkor biztos focista leszek. Ma már kicsit bánom. Mert a színházzal ellentétben, a sportban minden mérhető, aki gólt rúg, gólt rúg, aki lefutja 10 alatt a 100 métert, az lefutja. Itt meg csinálhatsz, amit akarsz, nem objektív értékítéleten alapul, hogy kiből lehet, lesz a pályán győztes. Nem a teljesítmény, hanem az ízlés, néha érdek- és szakmai összefonódások, meg az Isten tudja, még mi határozza meg, hogy ki a jó színész, mi az érték.

A főiskolát hogy vészelted át? Négy év görcs vagy négy év önfeledt ellazulás volt?

Meg kell mondjam, a szentesi gimnáziumba kicsit komolyabb volt a felvételi, mint a főiskolára. Három napig tartott, íráskészség, mozgáskészség, beszédkészség, meg minden egyéb felmérése, amit Miska bácsi [Bácskai Mihály, az iskola igazgatója 1974 és 1990 között – Cs. A. I.] kitalált a tehetség kiszűrésére. A főiskola abban az évben, amikor én felvételiztem, két osztályt indított, egy Székely Gábor–Zsámbéki Gábor vezette és egy Szinetár Miklós-osztályt. Együtt felvételiztettek, aztán „osztozkodtak” rajtunk, én Szinetárhoz kerültem. (A tanár úr utoljára a főiskolán a Tisztújításban rendezett engem. Éppen most volt kerek születésnapja, írtam neki, nem értette egyikünk sem, hogy lehet az, hogy nem volt alkalom a közös munkára.) Magam utóbb csodálom, hogy azonnal bekerültem, nem ment fényesen a felvételi. Talán Békés Andrásnak köszönhetem az esélyem, aki Szirtes Tamással lejött Szentesre felvételiztetni az első fordulóban. Nagyon izgultam, össze-vissza kapkodtam, túl akartam esni rajta. Azonnal mondták: „Köszönjük szépen.” Aztán Békés mégis utánam szólt: „Várjon egy pillanatra! Na most kezdje el!” De akkorra már megkönnyebbültem, hogy vége, s valami egészen más tónusban gondolkodtam, fogalmaztam. A második rostára már vittem Shakespeare Julius Ceasare-jából Antonius védőbeszédét, eleve „temetni mentem”. Nem volt számomra kín a főiskola, rengeteget gyakoroltunk, próbáltunk. Jó, ha hajnali háromig próbálsz, és aznap reggel nyolckor már táncórád van, az megpróbáltatás. De én mentem évente egyszer, mert ez kellett az ötöshöz és az ösztöndíjamhoz. Álltam a rúd mellett balettcipőben, s Mérikével (Ligeti Mária tánctanárnő) szívtam magamba – ahogy hívtuk egymás között – a csehszlovák dzsessz-balett alapjait. De helyén kezelte ezt a tanárnő és a főiskola is. Éjjel egyig próbáltunk, utána kis levezetés Mézes-Mackóban, ami éjjel-nappal nyitva volt. Mondanám, ha élne bennem valami szörnyű jó vagy szörnyű rossz emlék, de nincs ilyen. Mi voltunk az elsők, akik kitaláltuk, hogy nem megyünk ki harmadikban egy színházhoz sem gyakorlatra, inkább bent dolgozunk az iskolában, nem futkározunk sehol a tömegben. Nem az egész osztály persze, csak a kemény mag. [Szinetár Miklós 1990-ben végzett osztályának tagjai: Bertók Lajos, Csonka András, Dégi János, Földes Tamás, Illés Györgyi, Kanda Pál, Kocsis Mariann, Moravek Krisztina, Náray Erika, Rusz Milán, Széles László, Tóth Ildikó. – Cs. A. I.] Inkább megcsináltuk a Salemi boszorkányokat. De aztán az év végén kaptam egy jó szerepet a Radnótiban, a Kék Angyalban, Garas Dezső partnereként. A negyedik évadra meg ott ragadtam, s amikor végeztem, egyértelmű volt, hogy odaszerződöm.

Széles László és Kerekes Éva – Tűzoltó, Örkény Színház (fotó: Gordon Eszter)

Ez sima pályára állásnak tűnik…

Két évig játszottam a Radnótiban kisebb szerepeket, a Micimackóban a Tigrist vagy 250-szer, fára másztam minden délben. Mire eljöttem, nagyjából kialakult a szerepköröm. Ott volt a 80 nap alatt a Föld körül, játszottam Goethe Clavigójában, Szép Ernő Vőlegényében. Nem akartam én onnan eljönni, de egyszerre csak mindenki ment át az Új Színházba, Tóth Ildikó, Takács Kati, László Zsolt, s akkor én is, csak nem maradok ott „egyedül”. Botorságnak tűnt volna nem menni. Székelyt nagyszerű szakembernek tartottam és tartom. Jó volt vele dolgozni, de kétévente csak egyszer! Egy mondatában tíz fordulata van, a nyolc az kevés lenne. Rohant fel a színpadra, mindig tele energiával, úgy simogatott, hogy reszelt a keze, de mindig lehettél vele őszinte. Rövid idő volt ez, csak két év, pár darabban voltam benne, a Patikában, a Figaró házasságában, a Merlin, avagy a pusztaországban. Adódott az új lehetőség, az álomszínház, mentem a Bárkába. Erősen hittem, hogy minden elképzelésem megvalósítható, amit a színházról akkor éreztem, tudtam és gondoltam. Úgy tűnt, mégiscsak létezhet demokrácia a színházban, lehet a színház egyenjogú és egyenrangú alkotótársakból álló demokratikus intézmény. Heten voltunk fiatalok, s csapatostul jártunk a Józsefvárosi Önkormányzat közgyűlésébe, és addig ültünk ott hangosan mondogatva a magunkét, amíg azt mondták, jó, átalakíthatjuk a vívótermet színházzá. Az önkormányzat alapította végül meg a Bárka Színházat.

Miben, mennyiben volt más a Bárkában színházat csinálni, mint addig a kőszínházakban?

Együtt döntöttünk arról, milyen is legyen ez a színház, mit játsszunk, ki játsszon, ki rendezzen, egyáltalán milyen stílust képviseljünk. Csányi János volt, aki megszervezte, hogy megkapjuk az épületet az önkormányzattól. Alapító tag voltam, Kaszás Gergő, Tóth József, Udvaros Dorottya mellett. Aztán kiderült, nem lehet ezt mégse így. Őrült nagy csalódás volt. Én jöttem el leghamarabb, egy évvel mindenki előtt, mert éreztem, hogy kezd minden megromlani, és én nem erről álmodtam. Rá kellett jönnöm, hogy a színházban még sincs és nem is lehet demokrácia. Hiába csináltunk művészeti tanácsot és ültünk lilagőzös fejjel Kaszás Gergőéknél sok éjszakán át, a végén csak kiderült, egy valakinek kell aláírni és felelősséget vállalni, s emiatt mindig lesz hierarchia. Csányi János volt az aláíró ember, övé volt a felelősség papíron, és jöttek az apró torzulások, hétről hétre. Utánam egy évvel az összes alapító tag eljött, aztán érkezett Alföldi Róbert és vitt egy új csapatot, vajdasági, felvidéki magyar színészeket.

Hova mentél a Bárkából?

Elkezdődött egy őrületes országjárásom, voltam majdnem mindenhol, meghívott vendégként. Legalább 22-23 színházat megjártam, voltam Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden, Egerben, Pécsett, Szolnokon, Budapesten a Kamrában, a Budapesti Kamaraszínházban, Tatabányán, végül kikötöttem az Örkényben.

Miért pont az Örkény lett a befutó?

Játszottam éppen Egerben Csehov Három nővérében. Egy különleges, „vicces” Versinyint. Magyar színész betegsége – szerintem –, hogy mindig, mindenki okos embert akar játszani. Én meg úgy gondoltam, miért is lenne egy katonatiszt okos ember. Ráadásul ez egy vígjáték – persze nem úgy, mint egy Feydeau vagy egy Moliére –, az ilyen mondatok miatt: „Megint öngyilkos lett a feleségem.” Versinyin egy olyan katonatiszt, aki leginkább csak megpróbál katonásdit játszani. Egy szerb rendező, Milenkowicz vitte színpadra, és nagyon bírta, hogy ez az én Versinyinem pont ilyen. Jó, hát beleszeretett ebbe a nőbe, de a felesége állandóan öngyilkos, a kislányok meg megnőttek és nem képesek elmenni Moszkvába, pedig van pénzük és mégsem. Miért nem mennek ezek Moszkvába? (És itt Széles eljátszotta mind a három nővért és Versinyint egymaga, meg az örömüket, hogy mind jól ismerik a régi Baszmannaja utcát.) Forgattam a Sobri című tv-filmet, amikor egyszerre jelentkezett Rudolf Peti az Új Színházból, aki akkor kapta meg a művészeti vezetést és Mácsai Pál az Örkényből. Gondolkoztam. Akkor ment át a Művész Színházból mindenki az Új Színházba, Bánsági Ildikó, Törőcsik Mari, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, s úgy gondoltam én akkor mégsem megyek oda. Mácsai meg ragaszkodott hozzám, igaz, nem ígért semmit, s nem mondta, hogy mit fogok játszatni. De mérlegeltem. A Radnótinál nagyobb, az egri Gárdonyi Gézánál kisebb, egy közepes méretű színház, ahol lehet ezt is meg azt is játszani. Kevesen voltak, szimpatikus volt a társulat, az Örkényt választottam.

Jól érezted magad az Örkényben?

Jól …(nevet)... az elején. Sok remek szerepet kaptam, jó előadásokban. Összességében jó emlékeim vannak.

Sok színész sok színházról mondott már hasonlót, mégis elváltatok hét év után. Hogy történt és miért?

Ez egy fura történet, tulajdonképpen nem is tudom…

Nem beszéltétek ki?

Nem, azóta sem.

Tettél-e valamit azért, hogy válás legyen a kezdeti szerelemből?

Nem a távozáskor, 2010-ben, hanem már korábban romlásnak indult a mi kapcsolatunk Mácsaival. Szerintem ezt a Platonovtól datálhatjuk. Jurij Kordonszkij rendezte az Örkényben a Csehov-darabot 2007-ben. Ő egy matematikus, most nem jut az eszembe, valamelyik híres kelet-európai színházban egy neves rendező előadásában játszott a Platonovban egy kisebb szerepet. [A szentpétervári Maly Drama Teatrban ifj. Glagoljev szerepét játszotta – CS. A. I.] Az asztalnál rendezett, én meg rögtön mondtam, szerintem az asztal mellett nem lehet egy darabot színpadra vinni. Sok helyen, sokféleképpen lehet próbálni, de előre egy asztalnál megtervezni egy egész előadást, azt biztos nem lehet. Más lett a darab címe is, Apátlanul, én meg úgy gondoltam, hogy a Platonov az Platonov. Fontos jelenetek kerültek ki a darabból, s valóban csak arról kezdett szólni, hogy itt mindenki apátlan, Platonov szerepe, súlya meg elfogyott, holott a férfi a mű kulcsa. Olyan jelenetek maradtak el, amelyek hiányában az előadás egyszerűen nem tudott megszületni. Ezt végig mondtam a [Mácsai] Palinak, aki Trileckijt, az orvost játszotta a darabban. Ekkor elkezdődött közöttünk egy permanens vita, hogy ez így nem lesz jó, mert az rendben, hogy mindenki apátlan a darabban, de Csehov mondanivalója, a platonovizmus eszméje gyengül, elvész. Megvolt ugyan a bemutató, de bennem végig az elégedetlenség munkált, mert nem tetszett a végeredmény. Pedig vonzott a szerep, ha valaminek, hát ennek bennem sikerülnie kellett volna. Ekkor furakodott közénk valami kis feszültség. Aztán kiderült, hogy Kordonszkij újra rendez nálunk, méghozzá Örkény darabját, a Tótékat. A rendezőnek semmi érzelmi-intellektuális köze nem volt ehhez a zsigerileg magyar történelembe ágyazott darabhoz. Pali játszotta volna az Őrnagyot, én meg Tótot. Megint egy olyan szerep, ami vonzott, kíváncsivá tett, kihívásnak éreztem. Megkezdtük a próbákat már tavasszal, hogy ősszel korán lehessen a bemutató, csak rá kelljen próbálni. Bementünk az olvasópróbára, és már ott, akkor kész volt a díszlet. Nem ám egy olyan díszlet, ami majd még alakul a próbafolyamat során a színészi játékhoz, hanem egy hatalmas, kötött vasszerkezet. A díszlet az első percben meghatározott mindent. Teljesen fordított metódusa ez a színházcsinálásnak, hogy valaki úgy tervez egy díszletet, hogy azt sem tudja pontosan, miről is fog szólni az előadása, mit is fognak játszani majd a színészei, ki milyen felfogással lát neki a szerep kidolgozásának, mi is az üzenet, amit közvetíteni szeretnénk a nézőknek. Azonnal beszorított, agyonnyomott minket, színészeket a vasmonstrum. Ősszel folytattuk a próbákat, de egy hónap után még mindig nem tartottunk sehol. Egy próba alkalmával már két órája beszéltek valamiről a többiek, ami sehova nem vezetett – sőt, tavasz óta nem jutottunk még igazából sehova a darabbal, hiába próbáltunk –; kicsi kimentem, sétáltam vagy két órát, amikor visszamentem, félrehallottam egy mondatot. Nem akart rosszat a Mácsai, de azt mondta: „Ugye milyen jó, nem kellett megtanulnod a szöveget.” Nem tudom, mi történt velem abban a pillanatban, de elborult az agyam, és elkezdtem vele ordítani, holott alapból nem vagyok egy kiabálós színész. Úgy gondolom, lehet velem próbálni, elfogadom, ha hosszan kísérletezünk, keressük a darab, a szerző mondanivalóját, s azt, hogy magunk ahhoz mit adhatunk hozzá.

Kean – A színész vallomása, RS9 Színház (fotó: Dobay Janka)

Vélhetően hasonló megtörténik sok színházban nap mint nap a próbák során…

De nem voltunk négyszemközt, ott volt a teljes stáb, a műszak, a világosítók, a hangosítók, a színészkollégák.

Úgy gondolod, áthágtad a színházi hierarchiát, megtépáztad a direktor tekintélyét?

Valószínűleg. Nem voltam durva, nem sértegettem, csak elmondtam, hogy már régeste régen hallgatnia kellett volna olyanokra, akikkel régen csinál színházat, akik tudják, mit beszélnek. Három hónapja próbálunk, és mégse történik semmi, nem haladunk, s nem fog ebből megszületni semmi, de semmi. Belelovaltam magam és egyre hangosabban üvöltöztem.

Mi követte ezt?

Pár hónap múlva eljöttem az Örkényből.

Semmi pánik nem volt benned, hogy munka nélkül maradhatsz?

Akkor én már húsz éve csináltam színházat, valóban nem volt ez egyszerű. De olyan félelmem sose volt, hogy nem lesz munkám. Voltam hasonló cipőben. Volt egy német darab a színházban, [az Ascher Tamás rendezte Roland Schimmelpfennig-mű, a Nő a múltból című előadás – Cs. A. I.] amiből lement a második előadás, s azt mondtam, hogy én akkor most egy kicsit szüneteltetnék, és lementem horgászni Tatára, jó pár hónapra. Egyedül voltam két farkaskutyával, s azt ettem, amit fogtam.

Lett következménye az önszabadságolásnak?

Akkor nem, Mácsai kért egy találkozót nyáron, nyár vége felé. Azzal nyitott, hogy azt hitte, sokkal rosszabbul nézek majd ki. De én minden hajnalban 3-4 kilométert futottam a kutyákkal, le kellet őket fárasztani, egyedül voltam, gondolkodtam. Azt hiszem, akkor volt minden idők egyik leghidegebb tavasza, a tatabányai színháztól kértem egy hősugárzót. De csak hangárfűtőjük volt, így a nyitott ajtó mellett fűtöttem, az ajtó előtt meg a havas táj, tavasszal.

Na de ez 2006-ban volt, az Örkénnyel való szakítás pedig 2010-ben történt, s már nem voltál egymagadban két kutyával, volt egy kicsi fiad… és mégiscsak az ország egyik felfutóban lévő művészszínháza volt az Örkény, ahol éppen becsapni készültél magad mögött az ajtót…

Közös megegyezéssel jöttem el…...

Milyen munkák találtak meg az Örkény után?

A színháztól való megválás nem okozott törést a pályámon, sokfelé megfordultam megint. A következő évben végzett az az osztály a főiskolán, ahol mesterségtanár voltam, Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színész osztálya. Játszottam a MÜPA-ban egy Fábri Péter írta darabban Liszt Ferencet. Aztán Székely Csaba Bányatrilógiájának első két darabjában szerepeltem a Pinceszínházban és a Szkénében, volt munkám a Centrál Színházban, Az ígéret földjében. Majd megint jött egy magánéleti törés. Gombapaprikást főztünk otthon az édesanyámmal, a szobában ment a televízió, hallottam, hogy Ibrahimović rúgott egy gólt. Bementem megnézni az ismétlést, amire visszaértem, anyukám már nem élt. Rövid időn belül apám megvakult, 2018. január elsején ő is elment. Egyszerűen nem tudtam játszani, ha akartam volna sem. Én nem nagyon hiszek abban, hogy akkor is játszani kell, ha belül üres vagy, nincs hozzá lelked. Abban igen, hogy az embernek a kötelességét, ha van éppen, ilyenkor is teljesíteni kell, nem lehet másokat cserbenhagyni. De abban már megint nem, hogy ha meghal egy kollégánk, az esti előadásban már más vegye át a szerepét vagy felolvassa azt. Időt kell adni a gyásznak, meg kell adni a tiszteletet a távozóknak. Akkor úgy éreztem, hogy már iszonyúan sokat dolgoztam, és valahogy 48 éves koromra már valóban nagyon elfáradtam.

Nem volt ez olyan régen, és színpadon vagy….

A színészetet a hegymászáshoz tudnám hasonlítani. Megmászod a Csomolungmát egyszer, aztán újra, mert ahogy lejössz, egyből hiányérzeted támad, hogy mi a túróért nem fedeztek fel már egy még magasabb csúcsot. Hova is lehetne még felmászni? Rögtön fellép valamilyen hiányérzet benned, mert ez működteti a színészt, az adrenalin, amivel meg kell tanulnia együtt élnie. Erre szükségünk van, csak ezzel tudunk működni. Nagy paradoxonja ennek a szakmának az is, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd, dühít, piszkál, ha meg minden klappol, sikeres vagy, jön a nagy üresség. Mindig pontosan tudod, mikor mit hibáztál el, ahogy azt is, ha néha valami sikerül, de nagyon. Mégsem tudsz akkor sem repkedni, mert munkál benned az egészséges önértékelés, önanalízis, és keresed a hibáidat. Soha, semmit nem csináltam még félgőzzel, de háromnegyeddel sem. Oda kell tenned magad, ez másképpen nem megy.

Tudod kezelni az adrenalint, ami a pályához kell akkor is, ha délután ötkor be kell fizetned egy sárga csekket, este meg Platonov, Ivanov, vagy éppen Trigorin vagy?

Nem, én nem fizetek be csekket. Ha három embert meglátok magam előtt akár egy üzletben is a pénztárnál, én már kimentem. Hosszú éveken át reggel mentem a szinkronba, délután, a próba után meg rádióztam, mert régen volt még a Magyar Rádióban Drámai Főszerkesztőség, meg rádió is persze. Én a munkával vezettem le a munka feszültségét, egyik előadásban, szerepben a másikat. Novák Eszter az Örkénnyel való szakítás után figyelmeztetett is, baj lehet abból, ha a színpadon nem tudom kilökni magamból a dühöt, a feszültséget. A színpadra lépés előtt általában álmos vagyok, így védekezik a szervezetem a stressz ellen. Nem vagyok szorongós típus. Az előadás után viszont hosszan nem tudok leengedni, órákig pörgök még, nem tudok elaludni, kell 2-3 sör, hogy képes legyek lelazulni.

Csak előadás után?

Én Szabolcs-Szatmárból jövök, ahol ez genetikus, hetvenkét fokban mérik a pálinkát. Amikor a magánéleti megzuhanásaim voltak, nem tagadom, ez volt az oldószer. De ennek vége, abszolút kontroll alatt tartom. Már nem vagyok fiatal, olyan társam van, aki a „legmélyén” ismert meg, látta a legrosszabb arcomat, mégis elfogadott, úgy ahogy vagyok. Szakmabeli is, meg nem is, tudja mit jelent színpadra lépni. Lassan újra sínen vagyok, van hátországom.

Volt ebből a színházban konfliktus, maradt el emiatt előadás?

Kifejezetten ebből nem. Pont az Ascher Tamás rendezte Nő a múltból egyik előadásán volt, hogy bementem a színpadra, ahol csöngött a telefon, felvettem, és az egész, zsinórostul a kezemben maradt. Onnantól kezdve az fékezhetetlen volt, megpróbáltam visszadugni, de az istenért nem ment, kezelhetetlen lett a helyzet. Ekkor jött az, hogy nem feltétlenül kell nekem akkor és ott játszanom. Azt nem tagadom, fiatalkoromban nélkülem nem volt buli, amikor elment a slepp, zongorához ültem és reggelig nyomtam, amíg a Radnótiban nem kezdődött a Micimackó, reggel tizenegykor. Egyszer maradt el miattam előadás, A filléres opera az Örkényben. Belenéztem a tükörbe, és jött a mentő, elvittek a színházból, felment a cukrom.

Hogy viszonyul hozzád ma a szakmád, hívnak?

Nem, de magam sem jelentkezem sehol. Tudom, érzem, fura légkör vesz körül. Nem gyakran, de járok színházba, s mindenhol ugyanazt érzem, van némi tisztelet irányomban, de van távolságtartás is. Voltam a minap egy „neves” színházban, voltak a tapsnál vagy huszonöten a színpadon, abból tizenöt harminc év alatti. Mit fognak ők csinálni? Hol lesz a helyük? Nekem már megvan a saját színházi képem és nagyon konkrét elképzelésem arról, hogyan kellene színházat csinálni. Valahogy nincs már kedvem a klasszikus színházi leosztáshoz, hogy a direktor darabokat választ, aztán a rendezővel szerepet oszt. Miért nem lehet ezt megbeszélni? A hatalmat nehezen, sőt már egyáltalán nem tűröm magam felett, s valahogy mindig úgy van, ha valaki pozícióba kerül, előbb-utóbb elkezdi azt félteni, meg is akarja azt tartani. Olyan emberek lettek színházigazgatók, amit én felfogni nem tudok, hogy és miként kerülhettek oda. És nem csak vidéken, már a fővárosi színházak direktori székeibe is. Én már nem tudok, nem bírok ebben részt venni. Már van annyi tapasztalatom, közlendőm a világról, magamról, hogy ezt el akarjam mondani. Ahogy idősödtem, egyre inkább csak azok a lehetőségek érdekeltek, ahol elmondhattam azt, ami bennem felgyülemlett. Csak úgy bemenni a színpadra, az már nem érdekel, bármennyire is szeretek marháskodni. Mára nagyon úgy tűnik, vagy megcsinálom magamnak, vagy – bár a derekam már rossz – rakodom a piacon.

Szoktál?

Nem, de ha az marad, akkor az marad.

Kerekes Éva és Széles László – Sirály, Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Így jött Kean, a színész?

Kerestem magamnak darabot, kifejezetten monodrámát. Az Országos Színháztörténeti Intézetben elolvastam egy csomó színművet, Bólyai János életétől Hemingwayig. A Hemingwayről szóló írás megfogott, de kevésbé volt konfliktuózus, majdnem egy új drámát kellett volna írni. Lábán Kati ajánlott egy Beckett-darabot az RS9-ben, egy öregembert kellett volna eljátszanom Az utolsó tekercsben, de jött a tao-rendszer megváltozása és nehéz pénzügyi helyzetbe került a színház. A Beckett-jogdíjak horribilisek. Raymund Fitzsimons darabja sem egy klasszikus drámai mű, hanem összegyűjtött nagyon sok anyagot, dokumentumot, lejegyezte őket, s megpróbálta valahogy egymásután sorrendbe rakosgatni. Először is darabot kellett írni belőle, ami működik is a színpadon, hogy ne csak adatok, tények halmaza legyen. Nagyon sokat olvastam hozzá, készültem rá. A magánéleti szálban véltem megtalálni a kötőanyagot. Ott a színház és ott az élete, ezek hogyan hatottak egymásra. Szóval Kean lett a befutó, úgy éreztem, vele tudok mondani valamit, ami izgat, hogyan élt, hogyan lavírozott a magánélet és a színház világa között, hogyan viselte a sikertelenséget, a szegénységet, majd a fantasztikus nagy sikert, a felemelkedést, s onnan az újbóli mélybezuhanást, a mellőzöttséget. Nem esik nehezemre megszülni egy érzést, felfedezni a szövegben rejlő gondolatokat, sőt ezt a kettőt együtt, mert a kettő egymással jár. Azt a színházat szeretem a legjobban, ami ott táncol a határmezsgyén, az érzés és a megfogalmazott gondolat között. Kean sorsán át sok mindent megmutathatok magamból, a szakmámról. Szerencsém, hogy Lábán Kati szárnyai alá vette, befogadta a produkciót.

Nem mindig voltál te magányos farkas. Vannak kollégáid, akikkel jó színházat csinálni?

Kerekes Évát és Tóth Ildikót nagyon szeretem, velük egy húron pendülünk a színpadon. De Kaszás Gergővel és Tóth Jocóval is szerettem játszani. Velük még a pecázásban is partnerek voltunk. Mindig szerettem Ascher Tamással, Bagossy Lászlóval, Csizmadia Tiborral is együtt dolgozni, Novák Esztert meg imádom. Ebben a tekintetben szerencsém volt, sok jó rendezővel dolgozhattam. Amúgy én minden rendezővel kijöttem, mert egy volt mindig a fontos, hogy legyen tárgyalóképes. Tudja azt, hogy nem bábokkal dolgozik, hanem alkotó emberekkel. Egy művészeti ágon belül nincs felső és alsó kaszt, nincsenek a színházban az okosak, meg a hülyék. Alkotó emberek vannak, akiknek véleményük, életük, tapasztalatuk van, esetenként bizonyos dolgokról többet tudnak, mint az, aki egy próbahierarchiában feljebb áll. Én a nagy párbeszédek híve vagyok, lehet így is, lehet úgy is, csak jussunk el valahova a végén.

Nemcsak a színházban, a szinkronban és filmekben is letetted a névjegyed…

Valahogy igen, ott is előfordultam. Furcsa emlékeim vannak a filmezésről. Forgattam a TV2-ben a 2000-es évek elején, Kállai Feri bácsival álltunk a büfében, vártunk a sorunkra, amikor az eladó kiszólt, álljunk már odébb, mert jön Pongó művész úr és ő nem ér rá sorban állni, mint mi, dolga van. [A Big Brother első, 2002-ben forgatott szériája egyik szereplőjéről van szó – CS. A. I.] Kállaival egymásra néztünk és szó nélkül félreálltunk. Kicsit elment a kedvem. Abszurd volt Jiři Menzellel is együtt filmezni. A bárány utolsó megkísértése volt a film címe, 2007-ben. Félelmetes figura, folyamatosan udvarolt a stáb női tagjainak, és mellesleg volt egy fiatal modell felesége. A szöveget persze nem tanulta meg, súgták neki csehül, amit én is pontosan hallottam. Az ő válaszát meg nekem ordította át a tolmács magyarul, majd az én szövegemet neki vissza csehül. Utószinkron lett belőle. Látszik a tekintetében a humánum, a huncutság és a profizmus, azonnal felmérte, hogy a tv-játékból mit lehet, mit tud kihozni. A film rendezőjének, Szilágyi Andornak az ötlete nagyon jó volt. Arról szól a történet, hogy Hitler az első világháború leszerelt őrmestereként péntek késődélután bemegy a már szombatra készülő zsidó fodrászmester üzletébe, aki megszánja és az új állásba készülő katonának „polgári” külsőt szab. Ő vágja meg a Hitler-bajuszt neki. Többször a katona torkán a kése, és a borbély nem sejti, hogy a XX. század legnagyobb baklövését követi el éppen.

Kávécsarnok – Örkény Színház (fotó: Gordon Eszter)

Voltak példaképeid, mentoraid?

Valahogy nem. Én elismertem Soós Imre eredetiségét, Bodrogi Gyula Süsüjét, de nem … nem. Nem azért, mert nem tisztelnék sokakat a munkásságukért, de én sohasem akartam olyan lenni, mint más. Mentorom az sohasem volt, pedig nem voltam magányos a szakmában … most már az vagyok.

A civil életed társai befolyásolták a pályádat. A párkapcsolati, magánéleti válságok rányomták a bélyegüket a teljesítményedre….

Bírtak a nők, bár nem is értem, miért beszélek múlt időben. (nevet) Tóth Ildi nagyon-nagyon helyes, fantasztikus ember, még a főiskolán jöttünk össze. Együtt csináltuk végig a Radnótit, együtt mentünk át az Új Színházba, de ott szétváltak útjaink. Udvaros Dorottya 13 évig volt az élettársam, kilenc éves volt a fia, amikor megismerkedtünk, s egyetemista, amikor szétmentünk. Egyik este 2006-ban, egy forgatás után úgy éreztem, hogy én nem tudok többé hazamenni, elmentem egy játékterembe, 20 ezer forinttal a zsebemben. Nyertem egy nagyobb összeget, ami hozzásegített, hogy valóban dönthessek a jövőről.

Tellett szállodára…

Kellett is. Anyagilag padlón jöttem ki ebből a kapcsolatból, a szüleim házán is jelzálog volt, a közösen vett házunk hitele miatt. Újabb kölcsönt vettem fel, hogy a szüleim ingatlanát tehermentesítsem, őket ne terhelje az én döntésem. Egy évre rá jött a gazdasági világválság, egy villanás alatt négyszeresére nőtt a törlesztő részlet összege, végül ráment a kölcsönt kifizetendő kölcsönre a tatai telkem is. Ott álltam pénz nélkül, ház nélkül. Miután szétváltunk, kaptam egy ajánlatot Molnár Ferenc Liliomának a címszerepére, 2007-ben. Ott találkoztam Mezei Kingával, aki Liliom szerelmét, Julikát játszotta a darabban. Öt évig voltunk együtt, ő a fiam édesanyja. Kinga a Vajdaságból érkezett, de nem igazán érezte jól magát Magyarországon. A Bárka Színházban dolgozott, majd megszületett a kisfiunk, akivel majdnem 3 évet otthon töltött. A Bárkába visszamenni nem akart, egyéb lehetőség nem adódott, végül úgy döntött, hazamegy Szerbiába. Otthon magára talált, rendezett az Újvidéki Színházban, ahol művészeti vezető is volt, sikeres szakmailag. Egy percig nem gondoltam úgy, hogy egy kisgyereknek nem az anyja mellett lenne a helye, így nyolcadik éve havonta utazom 1000 kilométert, hogy egy napot velem legyen a fiam. Ehhez az egyhez ragaszkodom, a rendszeres együttléthez.

Apátlanul – Örkény Színház (fotó: Gordon Eszter)

Hol látod magad tíz év múlva?

Fogalmam sincs. Most azzal vagyok elfoglalva, hogy keresgélek magamnak anyagokat, s próbálok belőlük valamilyen rendszert összeállítani. Például nagyon foglalkoztat az egyetlen olyan műfaj, amihez talán Közép-Európában értenek a legjobban: a kabaré. Most még próbálkozom pár évig, aztán ha mégsem, akkor jöhet a piacon, na már nem a ládapakolás, hanem a biztonsági őri pozíció. Persze ott aztán végképp sehol a Csomolungma.

A Raymund Fitzsimons művének felhasználásával átdolgozott mű, a Kean, a színész vallomása az RS9 Színházban látható még ebben az évadban is.

az interjút készítette:

Cseh andrea Izabella

Georg Büchner: Woyzeck – Szkéné Színház

Számomra alig ismert, mégis érthető nyelven szólal meg a Hegymegi téMá rendezte, rendkívül sűrű és feszes, azaz semmi feleslegeset nem tartalmazó, koncentráltsága révén a szokásosnál jóval nagyobb figyelmet igénylő, nagyszerű előadás. A fizikai színház nyelvén. Elsősorban nyilván az én hibám, hogy ezt a nyelvet nem beszélem, nemigen láttam ezen fogalmazó produkciókat, a táncszínházban pedig végképp nem vagyok otthonos. De talán ok a színházak többségének kényelmessége is: legfeljebb elvétve használják ezt a nyelvet vagy legalább az elemeit. Egy musical mégoly látványos változata nem fizikai színház, ahogy nem volt az, minden profizmusa és élvezhetősége ellenére sem a Vígszínházban kétszer is, 1994-ben és 2015-ben bemutatott, Marton László által színpadra állított Össztánc sem – bár felállíthatjuk a kommersz fizikai színház vagy akár a társastáncszínház ígéretes kategóriáját.

A fizikai színház kifejezés – tudjuk meg Szemessy Kinga kitűnő tanulmányából (szinhaz.net/2013/06/27/minden-leben-kanal/) – „1975-ben, Nancy Meckler amerikai színházrendező Antigoné-előadása kapcsán, Peter Ansorge kritikájában [lám, egy kritikus is alkothat maradandót! D. M. I.] látott napvilágot.” Az első „elkötelezett” együttes, a londoni központú DV8 Physical Theatre 1986-ban alakult meg, Magyarországon húsz évvel később jött létre a Horváth Csaba vezette Forte Társulat. Egy idő óta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is létezik fizikai színházi koreográfus-rendezői szakirány, ettől végképp megnyugodhatunk: van fizikai színház. Szerintem már a régi görögök is ismerték, miért épp ezt ne ismerték volna; bár ez még további vizsgálódásokat igényel.

Elnézést az ironikus hangnemért, eszem ágában sincs kétségbe vonni Szemessy Kinga tanulmányának, vagy az általa említett könyvnek, Simon Murray és John Keefe Physical Theatres című munkájának létjogosultságát, talán érzékelhető az írásaimból, hogy magam is olvasgatok hasonlókat, ha nem is ebben a tárgykörben. De hatvan felett a dolgok – jó esetben – leegyszerűsödnek (annyiban is, hogy folyamatosan bővül a végképp megmagyarázhatatlan jelenségek köre), és ha muszáj, néhány szóval is leírhatók, az esetek többségében legalábbis. Ezt a néhány szót persze meg kell találni. Most mintha sikerült volna; iróniám igazából a megtalálás öröméből fakad.

Tóth Zsófia e. h., Major Erik e. h., Csoma Judit, Nagypál Gábor, Bánki Gergely, Terhes Sándor és Horkay Barnabás (fotó: Mészáros Csaba)

A fizikai, posztdramatikus színház nyelve komplex nyelv, a szöveg mellett hangsúlyossá, netán hangsúlyosabbá válik benne a test és a mozgás. Persze a nem fizikai, dramatikus, „hagyományos” színház is komplex nyelvet beszél, hisz fontos benne a látvány is, nemkülönben az akusztikus elemek. A használat során minden nyelv ellaposodhat, közhelyessé, megszokottá, unottá válhat, kiüresedhet. Gondoljunk a Ionesco-dráma, A kopasz énekesnő első jelenetének elejére, ahol Mrs. Smith ilyen kiüresedett nyelven – egy kiüresedett életforma kiüresedett nyelvén – szólal meg (Gera György fordítása): „Nocsak, kilenc óra. Megettük a levest, a halat, a szalonnás krumplit meg az angol salátát. A gyerekek angol vizet ittak. Ma jól vacsoráztunk. De csak azért, mert London környékén lakunk, és a nevünk: Smith.” Sőt már a szerzői utasítás is ezen a nyelven íródott: „Hosszú angol csend.” A művészet nem kiüresedett nyelven akar beszélni, hiszen azon nem lehet mondania semmit. (Ha használja: felmutatja.) Általában, egy művész saját nyelvet akar teremteni (nyelven most bármilyen közlésmódot értve), hisz valami egyedit akar elmondani. Erre is van egy idézetem, kedvenc idézeteim egyike, Ady A fekete macska című publicisztikájából (Ady Endre publicisztikai írásai 1–3., Szépirodalmi, 1977. 2. kötet, 105. oldal): „Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.” A radikálisan új nyelv és új mondanivaló persze provokál, ellenérzéseket vált ki, erről épp Ady tudott volna hosszan beszélni (olykor beszélt is). Vagy gondoljunk Brecht első nézőire! És lehet, hogy mára sem vált általánosan elfogadottá, elég kellemetlen pasi elég kellemetlen darabokkal és gondolatokkal…

Szemessy Kinga írja a fizikai színház előzményének tekinthető 1960-as, 1970-es performance-ok kapcsán: „…a performerek, megtörve a színházi illúziót, saját testüket közvetlenül használják, nem pedig egy fikció hordozójaként. Saját testük határait feszegetik azzal, hogy testüket provokatív, sőt fájdalmas és veszélyes eljárásoknak teszik ki.” Így folytatja: „Miután ez kiment a divatból, a test mindenféle – nemcsak erotikus, hanem főként episztemológiai [ismeretelméleti, D. M. I.] – vágyak tétje lett, azon identitásbeli ellentmondások jelölőjévé vált, melyeket még nem tudunk együtt elgondolni és összeegyeztetni. […] A cél az, hogy a színész-performer maga testesítse meg egy egész korszak meghatározhatatlan és nyelvileg kifejezhetetlen rossz közérzetét. A szöveg nem tabu, de a történetmesélés a kimondottak helyett az elhallgatottakra ügyel.” Egy másik tanulmányban (szinhaz.net/2008/11/29/patrice-pavis-a-fizikai-szinhaz/) ezt olvassuk: „Amennyiben a test a tudattalan mondandóját közvetíti, a néző épp azért tanulmányozza, hogy megértse, amit a test a saját és a néző tudattalanjával kapcsolatban felfed.”

A Woyzeck-előadás közelében járunk! Annál is inkább, mert Woyzecknek és Marie-nak igazából nincs nyelve, sőt a többieknek sincs, nem tudják kifejezni, amit gondolnak vagy éreznek.

Annyit tennék még hozzá a fentiekhez, hogy minden nyelven, régin és újon, egyaránt lehet értelmeset és értelmetlent, okosat és butát mondani. A „fizikai színház” egy lehetőség, de megvalósulásaiban lehet nagyon rossz és nagyon jó is. Ebből a szempontból teljesen olyan, mint a „kézműves sör”.

Georg Büchner 1837 elején – halála évében: huszonnegyedik születésnapját sem érte meg – befejezett vagy inkább abbahagyott, töredékes Woyzeck című darabja rendkívül különleges abból a szempontból is, hogy még az sem dönthető el, készen van-e egyáltalán. Az sem tudható, hány jelenetből is áll és mi ezek sorrendje. Halasi Zoltán, a 2003-ban megjelent Büchner-kötet rendkívül alapos és gondos szerkesztője egyenesen úgy fogalmaz, hogy a szerző és a mű „egyfajta szfinxként adja fel rejtvényét az utókornak.” Ez azonban irodalomtörténészi, filológusi gond, az előadások szempontjából lényegtelen, hisz egy adott előadás szövegét a mindenkori rendező (és csapata) hozza létre. (Talán nincs is olyan alkotás, ami ne változatokban létezne, a művészet magasztos világát, s korántsem csupán az irodalomét, átlengi a bizonytalanság. De ezt most hagyjuk.)

A Woyzeck leghíresebb magyarországi előadását a szerencsére ma is létező Stúdió K hozta létre 1978-ban Budapesten, egy Lőrinc pap téri pincében. A Fodor Tamás rendezte produkció számomra vadonatúj nyelven beszélt, vonultunk egyik helyszínről a másikra a testközelben játszó színészekkel, Székely B. Miklóssal, Gaál Erzsébettel, Fodorral. De elsősorban nem is ez hatott rám, hanem az az intenzitás, amivel a nyelvet beszélték. Erre az intenzitásra ma is, negyvenegy év múltán is emlékszem – a részletekre, sajnos, nem. Koltai Tamás kritikája az egyik első írása volt az ÉS-ben: „Fodor Tamás […], úgy tetszik, tanúként idéz meg bennünket egy nyilvános demonstrációs kísérlethez, amelynek tárgya: mit bír el az ember, és mit lehet vele megtenni többek szeme láttára?” Később kérlelhetetlenül megállapítja: „A kísérlet kegyetlen kiszámítottsága egyértelmű. A demonstráció előttünk, sőt közöttünk zajlik. Akár bele is avatkozhatnánk. Tanúk vagyunk? Nem. Bűnsegédi bűnrészesek.” A végén pedig megkérdezi: „És ha egyszer csakugyan beavatkoznánk?” Ez a kérdés huszonkét évvel 1956 és tízzel 1968 után súlyos és merész kérdés volt. Szörnyűségek történnek a szemünk előtt, az emberekkel, velünk, igen sokan igen sokat meg mernek tenni, és nincs egy szavunk se! Kérdés persze, mit lehet csinálni, ha épp tankok vonulnak egyszer ide, másszor oda. De csak nem a kussolás az egyetlen lehetőség! Én Koltai Tamásnak ezt a kritikáját bátor tettnek gondolom, a civil kurázsi bizonyítékának.

Balassa Péter a „Mint egy nyitott borotva…” című, hosszabb tanulmányában szólt a szövegről, az előadásról és a szegények antropológiájáról (A másik színház. Szépirodalmi, 1989. 79–122.). Az előbb említett töredékesség szerinte a mű „jelentéssíkjaihoz, legmélyebb értelméhez szervesen tartozik hozzá”. „A töredék, a fragmentum a korai német romantika, és az ezt követő évtizedek, így Büchner életideje óta köztudottan a »szépművészetek«, a zene és a Dichtung igen fontos […] megnyilatkozási módja.” Azt is ő veszi észre, hogy „A látomásos, hallucinatív szövegkarakter következetesen jelen van minden szereplő beszédében. […] ugyanúgy szorongó irreális képekben nyilatkoznak meg, mint az őrült Woyzeck, szövegük ugyanannak a világnak különböző aspektusokon keresztül való perszonifikálása.”

Bánki Gergely (fotó: Slezák Zsuzsi)

Hegymegi Máté rendező és Garai Judit dramaturg jelentősen redukálták a szereplők számát, ennek következtében átcsoportosították a szövegeket. Hat ember van az emelt, fekete színen: Woyzeck (Major Erik e. h.), Marie (Tóth Zsófia e. h.), Andres (Horkay Barnabás), a Tamburmajor (Nagypál Gábor), a Doktor (Csoma Judit), a Kapitány (Terhes Sándor) és a Bolond (Bánki Gergely). Ott bolyonganak egymás körül, érzékelik, látják, sőt kilesik egymást, beszélnek egymáshoz, de nem figyelnek egymásra. A színpadon négy tárgy (díszlet: Fekete Anna), alapvetően egy-egy személyhez rendelve: egy ablaknyi faházdarab, egy ütött-kopott kád, egy állólámpa, s egy olyasféle tákolmány, amiket vidéki buszmegállók lerobbant bódéiban láthatunk. Lepusztult életek lepusztult tárgyai. Középen egy kör alakú mélyedés felett kötélből font fa, ami akár a bibliai Édenkert fáját is felidézheti, ahogy Woyzeck és Marie alakja Ádámét és Éváét: ez lett a projektből. (Gabnai Katalinnak, kritikája tanúsága szerint – art7.hu – eszébe jutottak, Turbuly Lillában pedig – kutszelistilus.hu – a népmesék életfája idéződött fel.) A kötél visszaköszön a ruhákon (jelmez: Kálmán Eszter), elviszi az asszociációkat a „kötelesség, kötelességérzet, kötelességmulasztás, kötöttség” fogalmainak irányába.

Az előadás nyomasztó légkörének megteremtésében nagy szerepe van a világításnak (Payer Ferenc) és a zenének (Kákonyi Árpád). Az első másodpercekben teljesen sötét van, csak halljuk, hogy Woyzeck élezi a kőkését a hátára kötéllel erősített kődarabon. A szereplők tulajdonképp végig ebben a sötétségben élnek, csak számunkra világosodik ki a színtér.

A tanckritika.hu oldalról Kutszegi Csaba Hegymegi Mátéval készített interjújából idézek: „Ami nagyon érdekelt – mondja a rendező –, hogyan tud az ember egy olyan szűk körben is magányos lenni, mint amilyenben Woyzeck él. […] Hogy mi vezet el odáig, hogy ez az ember olyan dolgokat tegyen meg, amiket józan ésszel nem tenne meg, hogy azt pusztítsa el, amit [ezt javítsuk akitra! D. M. I.] a legjobban szeret. Mi minden kell ahhoz, hogy egy alapjában véve nem bolond, csak labilis ember – mert az előadással mi azt állítjuk, hogy nem volt az –, szóval, mi tudja kibillenteni az embert annyira, hogy a realitás összefolyjon a vízióval, a rémképekkel. És hogy ez az űzöttség meddig tud fokozódni.”

Igen, például ezek azok a kérdések, amiket az előadás létrehozójaként és nézőjeként fel lehet tenni, és amikre nem lehet megnyugtató választ találnunk. A válaszok még nyugtalanítóbbak, mint a kérdések.

Woyzeck a társadalom alján él, nem erkölcsi, hanem társadalmi, fizikai értelemben, bár akár erkölcsiben is. Mikor a Kapitány kijelenti, hogy nincs morálja, így reagál: „Nálunk, szegényeknél, tessék elhinni, kapitány úr, pénz beszél, kutya ugat. Akinek nincs pénze… az olyanfajta tesz a morálra a világban!” (Megnéztem: ez a „pénz beszél, kutya ugat” a fordító révén kerül ide, szerintem kicsit indokolatlanul, hisz azt jelenti: az, hogy pénzzel és csak pénzzel lehet valamit elintézni, olyan természetes, magától értetődő, mint a kutyaugatás. Az eredetiben ez áll: „Wir arme Leut’ – sehn Sie, Herr Hauptmann: Geld, Geld!” Én csak ennyit írtam volna: „…a pénz az pénz”. Éppenséggel eszünkbe juthat Brecht és a Koldusopera: „Erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral”, „Előbb a has jön, aztán a morál.”) Woyzeck egyébként „erkölcsös”, van kötelességtudata, felelősségtudata. „Mennem kell” – mondja mindig Marie-nak, sorakozó van, ez-az, épp csak átadja a zsoldját, meg azt a keveset, amit még mellé keresett és indul tovább. Csak épp egyre jobban nyomasztja a helyzete. Aminél van rosszabb helyzet is: ha valakinek se keresete, se szállása. Woyzecknek van zsoldja és van fedél a feje felett: nyomorúságos zsold és nyomorúságos fedél. Woyzeck nem él, hanem vegetál. Gépként létezik.

Négy emberrel van közvetlen kapcsolatban, Marie-val, Andresszel, a Doktorral és a Kapitánnyal. A két utóbbi a társadalmat, a hatalmat képviseli, magas rangú katonák mindketten – az sem véletlen, hogy katonai közegben, egy garnizonban vagyunk, a hierarchizáltság itt különösen erős. Büchner a Doktorban és a Kapitányban félelmetes és groteszk figurákat teremt, ezt a kettősséget Csoma Judit és Terhes Sándor kiválóan mutatják meg. Mindkettő rendkívül öntelt és lekezelő, ugyanakkor elképesztően buta. Hasonlóságuk ellenére ők sem tudnak egymással kommunikálni. Az egyik folyton diagnózisokat állít fel, a másik filozofál. Beszédük karaktere valóban „látomásos, hallucinatív”, ahogy Balassa Péter észrevette. A Doktor egy orvosi kísérlethez használja Woyzecket és borsót etet vele. S ő zokszó nélkül eszi a borsót, mert ezzel is keres valamennyit, amit Marie-nak adhat. A bölcselkedő Kapitányban talán-talán akad némi emberség, ha szigorú is: „Woyzeck derék ember, de Woyzecknek nincs morálja.” Azért nincs morálja, mert „gyereke van az egyház áldása nélkül”. Woyzecknek ezzel is folyton szembe kell találkoznia: megsértette a közerkölcsöt. Közerkölcstelen.

Két feljebbvalójával nem kommunikál: igazodik hozzájuk, alkalmazkodik, engedelmeskedik.

Andres, a bajtársa szereti őt, de nem tud mit mondani neki. Nem tudnak mit mondani egymásnak. Andres tehetetlenül nézi Woyzeck gyötrődését is, sajnálja, de képtelen segíteni. Segítene, de képtelen. „Feküdj le és aludj!”, esetleg „Igyál egy kis pálinkát, keverj bele port, az véget vet a láznak” – ez a maximum. Pedig ő Woyzeck bizalmasa, Horatiója, Woyzeck neki beszél, rögtön az elején, a késről, amit behunyt szemmel lát, „az asztalon fekszik az ablak alatt”, később a fejről, ami esténként ott görög a füvön. A végrendeletét is neki mondja el. Ekkor már hangokat is hall. „Hé! Mit mondtok? … Szúrd le… szúrd le a szuka farkast?” Alig akadnak tárgyai: egy zsebkendő, egy kereszt, egy gyűrű, egy szentkép.

Igazából senki nem tud mondani senkinek semmit, a szereplők nem egymással beszélnek, hanem maguk elé; ha mégis a másikhoz próbálnának szólni, az nem válaszol. Woyzeck nem is mondja, hanem öklendezi a szavait. Mindenki beszédképtelen és magányos.

Marie lenne az, akinél Woyzeck valami megértést, gyengédséget: szeretetet találhatna. Nem tudjuk, hogy ismerkedtek meg, hogy jött össze a gyerek, aki csak kolonc a nyakukon, Marie valóságosan egy követ dédelget. Szeretet az nem sok van benne, Woyzeck nem tud nála megnyugodni. Beszélgetéseik a legszükségesebbekre szorítkoznak: „Nesze, Marie, itt van megint egy kis pénz…” Igaz, ilyenkor behívná, de nincs idő. Ha Woyzeck belekezd valamibe, Marie nem érti, így abba is hagyja. Szerelem? Ugyan már! Marie hiú, imponál neki a tamburmajor, le is fekszik vele – Woyzeck a Kapitány célozgatásából értesül a viszonyról. Egy tizedmásodpercre önérzetes lesz: „Kapitány úr, én csak egy szegény ördög vagyok, és nincs egyebem a világon. Kapitány úr, ha tréfál…” Amit a Kapitány kikér magának: „Én, tréfálok? Hogy én veled tréfálok, fickó!” Megértés, részvét? Ebben a világban?

Persze Woyzeck sem gyengéd Marie-hoz. Sőt riasztó: „Ez az ember, mint a megszállott, még csak rá sem nézett a gyerekére…” A gyengédség – gyengédségkísérlet – egyedül Marie és a gyerek viszonyában van jelen, a lány még énekel is neki. Például ezt – a nagyszerű, erős szöveg Peer Krisztiáné:

Sötét szoba, gyanús neszek,

reggelre én már nem leszek.

Apukád is rég elhagyott,

és most anyukád is halott.

Szólongatod, de nem ébred:

az anyukád nem hall téged.

Nem azért, mert olyan lusta,

hanem halott, kis butuska.

A morbid gyerekdalban ott a darab egészének komor, baljós hangulata. Mikor énekli, Marie már bűntudatot érez, a Bibliában is fellapozta a házasságtörő asszony történetét. De imádkozni nem tud. A Biblia egyébként áthatja az egész szöveget, csak épp a világban nincs semmi nyoma a keresztény erkölcsnek.

Az előadás legvégén a furcsa kívülállóként tébláboló Bolond, akinek a szereplése révén akár úgy is érezhetjük, hogy egy vásári képmutogató által prezentált történetet, bábszínházat látunk, elmond egy mesét egy szegény gyerekről, aki föl akart menni az égbe. Odaérve azt látja, hogy a hold reves fa, a nap elhervadt napraforgóvirág, a csillagok „csupa aranylegyecske”, s mire visszaér, a föld is csupán egy fölborult fazék. Aki szegény, annak ennyi jut. A civilizáció persze halad közben, mint erről szintén a Bolond szavaiból értesülünk még az elején. „Minden előrelép, a ló, a majom, a kanárimadár. Katona lett a majom: egyelőre nem sok: legalsó foka az emberi nemnek! Groteszk! Nagyon groteszk!”

Az. Groteszk.

Jó lenne tudni, mik Woyzeck és Marie vágyai. Nem vágyhatnak sokra. De az a kevés sem adatik, nem adathat meg nekik.

Woyzeck is magányos, nincs kihez beszélnie, ha mond valamit a látomásairól, nem értik. Hogy Marie-t féltékenységből öli-e meg, nem tudhatjuk, az előadás nem szűkíti le erre a magyarázatot. Sőt nem is ad magyarázatot, a magyarázat Woyzeck élete. Talán akkor is megölné, ha nem szűrte volna össze a levet a Tamburmajorral. Az előadásban elhangzik egy másik gyilkos, Daniel Schmolling vallomása, amit Büchner is ismert (a 2003-as kötetben ez is olvasható Ruttkay Zsófia fordításában!), Tóth Zsófia mondja el: „Nem tudtam, hogy meg akarom ölni. Éppen dolgoztam, amikor három héttel ezelőtt először jutott eszembe, hogy megöljem L.-t. … Egészen hirtelen ötlött fel bennem, és magam is elcsodálkoztam azon, hogy juthat ilyesmi az eszembe, és rögtön utána arra is gondoltam, hogy magamat ölöm meg.” A gyilkosság, az agresszió bele van kódolva ezekbe a sorsokba, talán ezért is halljuk a késköszörülést, ezért is látjuk a gyilkosságot rögtön a legelején. Woyzeck élete folyamatos engedelmeskedés és tűrés. Folyamatosan nő benne az indulat. És az indulat előbb-utóbb robban. Ahogy robbant Édes Annában is, amikor meggyilkolta a gazdáit. Nem hiszek az action gratuite-ben, ahogy annak is oka volt, hogy az „ingyen cselekvés” megjelent André Gide 1914-es regényében, A Vatikán pincéiben. Nyilván Schmolling tettének is volt oka, akkor is, ha ezt ő sem tudja megnevezni: „Éppenséggel semmi indítékom nem volt, hogy megöljem L.-t, a gondolat, hogy megtegyem, egészen magától jutott eszembe, és magam sem értem, honnan jött.” Van persze cselekvés, ami sokak, köztük akár az elkövető számára is érthetetlen, de annak is van oka. Horger Antal sem értette – mondjuk, nem is könnyű – József Attila sorait: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Ez nagyon hasonló indulat ahhoz, ami Woyzecket a tényleges gyilkosságig lökte!

Labilis? Bolond? Ki mondja meg, hol a határ normalitás és abnormalitás között? És ki, hogy az űzöttség meddig tud fokozódni? Sokan élnek Woyzeckéhoz hasonló életet: tűrik, elviselik. De minél érzékenyebb valaki, annál nehezebben viseli el – és egy ponton feladja. Ennek legmegrendítőbb, „legklasszikusabb” példája számomra József Attila, akinek az életműve azért is hátborzongató, mert egész különleges és páratlan dokumentuma a végső ponthoz vezető útnak.

Tóth Zsófia e. h. és Major Erik e. h. (fotó: Slezák Zsuzsi)

Balassa Péter veszi észre azt is, hogy Woyzeck története visszautal „egy alapvető árvaság – megkínzatás – elveszejtés rítusra”. Szépen (és pilinszkysen) írja: „Távolról földereng az alapminta, egészen matt, ólomszürke egek alatt, a kihűlt Földön: »Marie: Minden halott! Megváltó! Megváltó!«”

Borzongatóan mulatságos, hogy a társadalom, amit a darabban a Doktor és a Kapitány képvisel, a gyilkosságtól függetlenül, elítéli Woyzecket, sőt védekezik ellene. Igyekszik kizárni, elkülöníteni. Szinte mindegy is, gyilkol-e. A gyilkosság csak igazolja azt, amit addig is gondoltak róla. A darabbeli figura másik mintájának, Johann Christian Woyzecknek beszámíthatóságáról, aki szintén gyilkosságot követett el, Johann Christian Clarus városi főorvos adott szakvéleményt, végtelen magabiztossággal és fölénnyel (Halasi Zoltán fordítása): „Ámde a részvét s mindannak érzése mellett, ami szörnyűséget és berzenkedést a halálos ítélet csak kiválthat …, gondolnunk kell arra, hogy a törvény szent és sérthetetlen, mert bár a törvény, akárcsak az emberiség maga, fokozatos enyhülésre és javulásra képes, mindazonáltal azért törvény, hogy a trónusok és kunyhók védelmében szigorú mérleggel mérje, hol van helye kíméletnek, és hol büntetésnek, továbbá, mivel törvény, azoktól, akik szolgálják, …, egyaránt igazságot, és nem érzelmeket vár el.” Továbbá: „szeretném, ha … mindazokban, akik a szerencsétlen embert elkísérik utolsó útjára, vagy szemtanúi lesznek a halálának, a bűnözőnek mint embernek kijáró részvét párosulna azzal a meggyőződéssel, hogy a törvényt a társadalom egészének rendje érdekében alkalmazni kell, és hogy az Igazságosság, nem véletlenül visel pallost, Isten szolgálóleánya.” Még egy szép gondolat: „szeretném, ha a felnövekvő ifjúságba a vérző bűnöző láttán, vagy amikor erre gondol később, mélyen bevésődne a tanulság: hogy a munkakerülés, a játék, a részegség, a nemi vágyak mértéktelen kielégítése, valamint a rossz társaság észrevétlenül és fokozatosan bűnözéshez, s végül a vérpadhoz vezethet.”

Az évszám: 1824.

Balassa Pétert idézném újra: „E műben az a néma paupervilág (angol pauper ’szegény, koldus, földönfutó’ DMI) szólal meg, az az artikulációjától megfosztott nincstelen-kultúra, amelyben a világ mindenkori szegényei eleve meglevő haldoklásukat-vegetációjukat végzik. ... Az eredeti családnevén szereplő katonaborbély személyének mint a személynek középpontba állítása nem más, mint a némák megszólaltatása, a világszegények, a bábuk szabadság nélküli artikulációjának megnyitása, egy radikális pauper-antropológia tette.”

Térjünk vissza a fizikai színházhoz!

A test- és mozgáskompozíciók, amiket látunk, ha akarom, a „tudattalan mondandóját” közvetítik – vagy a szövegét erősítik fel, egészítik ki. Kettőre emlékszem különösen. Az egyik: Woyzeck hátán a kád, azon a Tamburmajor lovagol. Nem elég neki Marie megszerzése, a boldogságához Woyzeck megalázása is hozzátartozik. Övé a világ. A másik: Woyzeck és Andres a kádban, a szobájukban ülnek, egymásnak háttal. És úgy is állnak fel, egymásnak támaszkodva. Összetartoznak, valamennyire.

Egyébként nem muszáj egy főnév elé mindig jelzőt tenni. Színház ez a javából.

D. Magyari Imre

Függelék*

Gogol: Egy őrült naplója

Jurányi Ház

Woyzeck tán legközelebbi világirodalmi rokona Popriscsin: a Gogol ciklusának, a Pétervári elbeszéléseknek egyikéből készült darab, az Egy őrült naplója 2016. július 22. óta látható a Jurányi Inkubátorházban. A novellát eredetileg Sylvie Luneau és Roger Coggio alkalmazta színpadra (ők találták ki például, hogy a színházból hazatérve Popriscsin is írjon drámát – Alfonz, a csábító –, ami remek ötlet), Czímer József fordította magyarra; ezt a változatot mutatta be a Pesti Színház 1967. szeptember 30-án Horvai István rendezésében. Darvas Iván zseniális alakítása meghatározó élményem. A mostani, minden ízében átgondolt, megtervezett, de a spontaneitást mégsem nélkülöző, erőteljes, felkavaró előadás rendezője Bodó Viktor, Popriscsin megszemélyesítője a rendkívül szuggesztív és sokoldalú Keresztes Tamás. Ő tervezte a díszletet is: a hivatalnok sivár szobájában deformálódott asztal, deformálódott szék, ágy pedig még ilyen sincs, csupán egy földre dobott matrac. Tegyük hozzá akkurátusan, hogy az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület (Szeged) kooprodukciójaként jött létre.

Woyzeckkel ellentétben Popriscsin köz-léskényszeres: naplót ír, amiben minden apróságról beszámol. Beszélnie nincs kihez, a kollégái, a feljebbvalói aligha értenék meg, őket más foglalkoztatja. És nem is akar beszélni hozzájuk: lenézi, megveti őket. Megállapítja például, hogy helyesen írni „csak a nemesember tud”, bár megengedi, hogy a kereskedősegédek és „az aljanép között is akad egy-egy, aki valamiféle irom-biromot esetleg papírra tud vetni”, de naplót aligha képes írni. Utálja az inasokat, utálja a kollégáit (akik „a világ minden kincséért se mennének színházba”), különösen utálja az osztályvezetőjét, aki szerinte féltékeny rá. Érdekes módon a kegyelmes urat nem utálja, sőt „rendkívül intelligens ember”-nek, egyenesen „államférfi”-nek tartja, ha kicsit becsvágyónak is. Hetente egyszer megfordul a kegyelmes úr lakásán, a dolgozószobájában. „Az a sok szekrény telis-teli könyvvel! Hát igen, ez a műveltség! És micsoda tudományos könyvek! Nem a magamfajta tuskónak valók, mert csupa német meg francia.” A kegyelmes úr lányába pedig egyenesen szerelmes.

Keresztes Tamás (fotó: Takács Attila)

Szó nincs tehát arról, hogy lázadozna a fennálló rend ellen. Igaz, azt azért megállapítja: „Ami a világon valamicskét is jó, az mindig az udvari nemeseknek és a kegyelmes uraknak jut.” Ezt akkor mondja, amikor kiderül, hogy Sophie férjhez megy egy fiatal gárdatiszthez. Az új változatban még egy szitkozódás is kitör belőle: „Az eres kurva kutyafaszát!” És beírja a naplójába, hogy csak azért szeretne kegyelmes úr lenni, hogy sürögjenek-forogjanak körülötte, ő pedig a végén azt mondhassa nekik: „Köpök rátok!” Forrnak tehát indulatok, csak elfojtja őket, amíg tudja. De azért az nincs rendben, hogy ő címzetes fogalmazó. Sőt olykor eszébe jut, hogy talán csak látszatra az.

Meg kell bomlania az agyának ahhoz, hogy kimondja, a kegyelmes úr egy „közönséges seggdugasz”. Bár talán csak azóta gondolja így, amióta szétfoszlottak amúgy is teljesülhetetlen álmai, amiket ő csak azért is teljesíthetőknek gondol. Csak ehhez meg kell őrülnie, egy másik személyiséggé kell válnia… Életében először nem alázkodik meg a kegyelmes úr előtt, az elé tett papírokat úgy írja alá: „VII. Ferdinánd spanyol király”, Sophie-t pedig személyesen biztosítja arról, hogy ne aggódjon, egymáséi lesznek.

Az élete roppant sivár. Bemegy a minisztériumba, hazamegy a minisztériumból, pénze legfeljebb annyi, hogy néha elmenjen színházba és megnézzen – nem egy komoly művet, hanem valami bohózatot. Filotka és Miroska, a két vetélytársak. Mindenesetre van benne valami vágy egy gazdagabb élet után. Egyszer váratlanul ki is szakad belőle a felkiáltás: „Embert! Embert adjatok nekem! Embert, akivel a szívem megtelik, embert, akiben a lelkem gyönyörködik!” Hiábavaló vágy. Sivárság, szegénység, magány, reménytelen szerelem – elég ez ahhoz, hogy valaki megbolonduljon? Pláne, hogy nincs is a legrosszabb helyzetben: van állása, még egy szolgálót is meg tud fizetni! Olykor elég.

Az előadásról szóló kritikák közt olvastam egyet, amit egy leendő pszichológus vagy pszichiáter írt. Roppant szakszerűen kimutatta, hogy Gogol tökéletesen ábrázolta a paranoid skizofrénia elhatalmasodását, progrediálását, ami igazán örvendetes. Már nem a skizofrénia elhatalmasodása, hanem az, hogy Gogol ilyen ügyes volt. Bele se merek gondolni, mi van, ha kihagy egy szakaszt vagy felcserél kettőt… Én annak megmutatását érzem lényegesnek, hogy bizonyos életkörülmények között mennyire el lehet torzulni. S még azt sem gondolnám, hogy legtöbbünk élete olyan nagyon sokban különbözne Popriscsinétól. Szeretem idézni Kosztolányi kegyetlen sorait a Hajnali részegségből: „…ha így reá meredhetsz, / minden lakás olyan, akár a ketrec.”

Az előadásban és az eredeti novellában az is benne van, hogy hogy bánik az őrülttel, a beteg emberrel a társadalom. Kizárja, kiközösíti. Az orosz irodalom híres típusa a felesleges ember: a legfeleslegesebb az őrült. Popriscsint elviszik, bezárják az elmegyógyintézetbe, ahol az egyetlen gyógymód a fizikai erőszak. A napló nyilván azért marad abba, mert írója meghal.

Akadnak derűsebb pillanatok, ahogy Popriscsin életében is. Ilyen például a darabírásé. a címzetes fogalmazó lelkes, fel van dobva. És mikor azt mondja, „Szünet”, a Jurányiban egy pillanatra felgyulladnak a lámpák. De komor és nyomasztó előadás ez – hatását sokban segíti a világítás és a zene, ez utóbbit Keresztes Tamás generálja egy kis készülék segítségével. Ami igazán emlékezetessé teszi, az persze a nagyszerű színészi játék, Keresztes túlzás nélkül megrendítő alakítása.

D. M. I.

Különös dolog a színházi emlékezet. Merthogy a mű a maga fizikai valójában megszűnve – az előadást leveszik a műsorról s nem játsszák többé –, azoknak az emlékeiben él tovább, akik látták, hacsak jelentősége révén nem kerül be a kollektív emlékezetbe, nem kanonizálódik. (Nem jelenti ez azt, hogy a kánonon kívül nem születtek-születnek fontos előadások – a relatíve helyhez és időhöz kötöttségből fakadóan a színház lényegéhez tartozik eme esendőség, a köztudatba épülés lehetőségének esetlegessége. A Stúdió K negyven éve bemutatott legendás, Fodor Tamás rendezte Woyzeckje élénken él még a Szkéné Színház Woyzeckjéről író D. Magyari Imre emlékezetében. Magam csak fotókról és leírásokból ismerem az 1978-as előadást, de mintha csak ott lettem volna, belém ivódtak képek. Hegymegi Máté Szkéné-beli rendezése bennem egy másik Woyzeck-interpretációt idéz meg, Schilling Árpád és a Krétakör W-Munkáscirkuszát. Nemcsak azért, mert abban is Terhes Sándor volt a Kapitány, s a most a Bolond szerepében látható Bánki Gergely játszotta a Doktort, de lényegi rekvizitumok is – mintha csak tisztelgésként – utalnak a majd’ húsz évvel ezelőtti, ugyancsak „a színházi kifejezés új eszközeit” kereső produkcióra: ilyen a koloncként megjelenő közös gyermek vagy a babakád. Mint egy képzeletbeli staféta, úgy ér össze három színházi törekvés, útkeresés, gondolat. S mintegy asszociációként kerül függelékként D. Magyari Imre írásának végére a reflexió a Keresztes Tamás játszotta Egy őrült naplójára, aki egyébként maga is volt Woyzeck Ascher Tamás rendezésében a Katona József Színházban.

A színész számára nehezebb a művészi útkeresés, mint egy rendező esetében. Jól példázza ezt a Széles Lászlóval, Széles Lászlóról készült portréinterjú.

Tizenöt éve néznek szembe pályájuk, életük, színházi sorsuk alakulásával egy-egy nyári alkalmi előadás keretében az AlkalMáté Trupp tagjai, azaz a Máté Gábor osztályában 2003-ban végzett színészek, Stuber Andrea pedig tizenöt éve kíséri figyelemmel vallomásaikat önmagukról és egymásról, s rögzíti reflexióit e lap hasábjain.

Egy „önvallomás”, Sárosdi Lilláé késztetett arra úgy két évvel ezelőtt, 2017 őszén, hogy Almási Miklós tanár úr önként, lelkesedésből írt recenzióját az Összpróba című Marton László-kötetről közös megegyezéssel határozatlan időre félretegyük – helyette született a Színikritika és abúzus, avagy a Marton-ügy kultúrpolitológiai megközelítése című vitairat e sorok írójától s jelent meg a Criticai Lapok 2018/01−02-es számában. Most elővettük a 2017-es írást, s ezzel a recenzióval búcsúzunk Marton Lászlótól – pályájára, életművére a későbbiekben még visszatérünk.

A Me Too-mozgalom ihlette Episodes of Life – Episode 1 című előadásról is beszámol a Bécsi Ünnepi Hetek kapcsán a Fried Ilona−Kálmán Béla szerzőpáros.

Nyomon követni a teátrumok egymásra hatását a magyarországi és az egyetemes színházi áramlatok összefüggésében – ilyesmi is felvetődik V. Gilbert Edit írásában egy másik nagy hagyományú hazai színházi fesztivál, a kisvárdai kapcsán.

A magyarországi színházi találkozók legjelentősebbike eddig a POSZT volt – a vizualitás terén nyújtott kínálatáról Józsa Ágnes évek óta, így most is, beszámol. Hogy lesz-e, marad-e a fesztivál Pécsett, a jövő titka, számot vetni az ideiről lehet…

A POSZT versenyprogramjában is szerepelt az Örkény Színház Secondhand című produkciója, amelyről most TÖBB SZÓLAMBAN című rovatunkban mindjárt három írást is közlünk, a Károli Gáspár Egyetem Színház- és filmművészeti szakíró és kritikus szakirányú továbbképzésének hallgatóitól.

A POSZT-ra szintén beválogatott Jeanne d’Arc-előadásra (amelyet a fentebb már említett Hegymegi Máté rendezett) is érvényes az ugyancsak a Katona József Színház repertoárján szereplő A Platonov alcíme: (Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet!, miként a Zsámbéki Gábor rendezte Lorca-előadásra, a Ha elmúlik öt év címűre is – Józsa Ágnes Civil Rádiós ajánlóinak így egybefűzve ez lehet mintegy az eszmei összegzése. A Platonov címszerepét egyébként Széles László is játszotta – hogy tovább bonyolítsuk az e számban fellelhető összefüggéseket.

Szűcs Katalin Ágnes

<<2019. 07-08.>>