Schwajda György: A szent család  – Pécsi Harmadik Színház

Vincze János rendező szerint a darab egy „olyan komédia, melynek a mélyén egy ember tragédiája rejlik”. Most éppen egy sokgyerekes anyáé. Ez az előadás vezérgondolata. Hiába nevetnek a komikus jeleneteken a nézők, a reménytelenség érzése az, ami megmarad az előadásról távozóban.  

A  gondos dramaturgiai munka a rendezőt dicséri. Az eredetileg két részes drámát egy felvonásra, kilencven percre sűrítette. Kihúzott monológokat, megváltoztatta a szereplők színrelépésének sorrendjét, mellékszerepeket, mi több, jelenetsort hagyott el. Mindezt úgy, hogy az eredeti mű nem sérült, sőt, a kevesebb több lett. Az előadás nyitóképében egy naponta sugárzott gyógyszerreklám szól a rádióból, a főhősnő nem az angyalföldi Béke téren vásárol, hanem egy ma ismert áruházláncnál. Tudjuk, nem az eredeti helyszínen, az 1980-as évek Magyarországán járunk.  

Függöny nincs, így már a kezdésre várva elámul a néző a legkisebb részletekig kidolgozott – Vata Emil és Vincze János tervei alapján készült – színpadképtől. Egy térben, egyszobás szuterénlakásban játszódik a történet, málló vakolat, elvágott, de falon hagyott, rozsdálló gázcsövek között. Stelázsi, kopott jégszekrény, állványos lavór, lógó ajtajú furnéros egyenbútor, rajta rádió, megfogyatkozott porcelán készletek, nippek. Egy ágy, amelynek puszta látványán érezzük, már berogyott a közepe. Minden elhasznált, egy elmúlt (valaha jobb) élet maradék kacatjai. A kellékek – a zsírosbödöntől a táskaírógépen át a lepattant zománcú éjjeliedényig – ismerősek a nagyszülők otthonából. A miliő pont olyan, ahogy az író rendelkezett róla, emberi élethez méltatlan.  Hammer Edit jelmezei illeszkednek a tárgyakhoz, majd minden ruha lestrapált, viseltes, a stílusuk, az anyaguk több évtizedet is átfognak, ezzel szinte kortalanná téve a történetet.       

Vári Éva és Füsti Molnár Éva (fotó: Véner Orsolya)

Schwajda György drámájának (komédiájának) főhőse – életébe belerokkant – munkásanya, aki „szaros gatyák mosásából” nevelt fel négy gyereket. Ennek dacára, öregségére egyedül áll a világban. Mindent elkövet, a céltalan bolti lopástól a fogamzásgátló tablettával véghezvitt öngyilkossági kísérletig, hogy felhívja fiai és lánya figyelmét, ő még van. A gyerekek – saját lelkiismeretük megnyugtatására – pénzelik, néha bedobnak egy bontott csirkét, egy üveg hipót, de idejük, figyelmük nincs rá. Elfoglalja őket saját nyomorúságos életük. A szerző a budapesti Angyalföldre tette a cselekményt, adja magát a proli lét. Az Anya a gyerekeknek teher, mert állandóan követel, törődést, szeretetet. Magányában teste, lelke eldurvult, gonosz szitkozódása nélkül nem ússza meg, aki a közelébe kerül. Környezete sem különb nála, ki iszik, ki sumákol, ki tutyi-mutyi, ki hazug, ki pénzsóvár, mind érdekember. Senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, a mindennapokba belefásult férfiak és nők. Ahogy Hamlet mondja: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.”

A darab Az anya szerepét játszó színésznőé, most Vári Éváé.  Vincze János elhagyott mindent a szövegből, ami a munkásosztálybéli múltra utal, az eredeti textúrából száműzte a trágár, durva megnyilvánulásokat. A Vári Éva által teremtett anyafigura látszólagos keménységének felszíne alatt törékeny, finom jelenség. Csípősen kommunikál a külvilággal, intrikál, ha szükségét érzi, szimulál. Kétség nem fér hozzá, ha erejénél, elméjénél van, ügyesen manipulálja teljes környezetét. Elmúlt élete terhétől nem vált zsigeri gonosszá, de égeti a múlt, ezért az igazságot, vélt igazságát kényszeresen kimondja. Sok lélekbe sok tüskét nyomva ezzel. A családjában felhalmozott hazugságoknak, az évtizedek óta cipelt fájdalmainak felszínre kell törniük.  Ki kell mondania, hogy öregségére méltatlanul másokra szorul, hogy a gyerekek apjuk halálos ágyától távolmaradtak, hogy fiait elfordították tőle menyei, hogy gyerekeinek kényszerű teher, holott az életét áldozta rájuk. Folyton perel, ingerült, sumákol, nem egy karakteres jelenség. De ezzel kompenzál, ezzel éli túl, hogy akiknek szeretniük kéne őt, magára hagyták. Fizikai ereje elszállóban, úgy látjuk testi nyavalyáit, hogy sajnáljuk miattuk. Vári játéka nem direkt, csak egy-egy jelzésértékű gesztussal mutatja az öregkor törvényszerű térvesztését a fizikai léttel szemben: a hallás- és látásromlást, a keringés zavarait, a szédülést, a szívdobogást, az artrózist. Az asszony legnagyobb baja azonban nem testi, hanem lelki. A fizikai kínnal még megbirkózna, de a magánya égeti. Panaszait hallgatva már-már szánakozást, együttérzést ébreszt. Ezt az asszonyt istápolni kéne, mert már nem tudja, hétfő van-e vagy kedd, élesztőt hozatott-e a szomszéddal vagy mákot, ötszáz forintot adott-e rá vagy ezret. Még szép, hogy belemar minden felé nyújtott kézbe, amikor elveszett, bizonytalan, kissé demens. Jobb napokat látott, büszke ember, rosszul viseli fizikai önállósága kényszerű feladását. Látjuk állandóan visszatérő felismerését léte reménytelenségéről. Vele együtt értjük meg, bármi vár rá, azzal egyedül kell szembenéznie. Vári Éva megformálásában az asszony olyan, akár egy nyílt vízen sodródó jégtábla. Nem számít a külvilág, belül már megfagyott. 

Vári nem engedi, hogy a közönség szánakozzon az öregasszonyon, annak leépülésén, az elmúláson. Hála iróniával átszőtt színpadi jelenlétének, a szokásos – hajszálpontos – ellenpontozó játékának, nem lehet Az anyán nevetni, csak vele együtt, mások kárára. 

Alakítása révén elhisszük, hogy ennek az embernek ki kell adnia – mindenki más, még a szerettei megsebzése árán is – a fájdalmát, különben belepusztulna.   

Nem monodrámát látunk, mégis majdnem one woman showt egy kivételes művésztől, újra egy zsebkendőnyi színpadon, ahogy Dajka Margit mondta: „okmánybélyeg méretben is” a tőle telhető legjobb szinten. 

A dramaturgiai változtatásokkal, egy-egy jelenésre csökkentve az eredeti két-két színrelépésüket, az epizódszerepektől a rendező megvonta annak lehetőségét, hogy Az anya igazi „ellenfelei” legyenek. Nekik nincs lehetőségük személyes sorsuk megmutatására, súlytalanabbak, alig van igazságuk, csak lamentálnak.  Németh János játssza a kádert a családban, a belügyest, A nagyfiamat. Talán az egyetlen gyereket, akit szeret az asszony, igazán. Közös jelenetükben az anyjával szemkontakt nélkül, majdnem háttal kommunikál. Nem is mondatokban, csak szavakban. Rövid, szikár párbeszéd, ami A nagyfiam kiszakadó üvöltésével zárul: visszautasítja az anyját. Pár perces jelenet, de Németh János fojtott játékában van drámai erő. A középső fiú, A kisfiam szerepében Bánky Gábor nyers alakot formál, erkölcsi skrupulusok nélkül neveti ki szülőanyját. Tamás Éva A kislányom szerepében szürke, önös ember, talán egy anya sem tudná szeretni őt. Még a gyermekáldásért folytatott elszánt küzdelme sem teszi szimpatikussá. Götz Attila Öcsije (a legkisebb fiú) a leggyengébb láncszem a gyerekek között. Világoskék inge, egy árnyalattal sötétebb, nyakában megkötött pulóvere, kőmosott farmere tökéletesen jellemzi a karakterét, puhány,  szinte piperkőc, befolyásolható lényét. Bacskó Tünde az intrikáló szomszédasszony, Szászné szerepében vitális – nem bántó – harsánysággal jellemzi a karaktert. Az anya „nem vagyok én a Jászai Mari” felkiáltással szuterén-showt ad a lakásán megjelenő rendőrnek. László Csaba a nyomozó szerepében alájátszik Várinak, parádés színpadi közönsége. Tatai Gergő  a darab végén toppan be, taxival hazaviszi az utcán ténfergő, zavart öregasszonyt. A még majdnem tinédzserek gőgjével szemetezi le Az anya összeszaladt gyerekeit, akiktől még a taxipénz sem kell neki. 

Vincze János dramaturgiai munkájának érdeme az is, hogy Pécs másik kiváló színésznője, Füsti Molnár Éva által megformált, kocsmázó Mariska néni figura mégis kiemelkedhet. A rendező kihasználta Vári és Füsti Molnár évtizedes színházi partnerségét, mindkettejük fanyar karakterét, amihez közel áll a groteszk. Test- és arcjátékuk révén párbeszédeik szinte abszurdnak tűnnek, ahogy egymásnak adogatják a teljesen köznapi mondatokat. [„Tegnap hétfő volt…/ Hétfő?/ Hétfő./ És ma milyen nap van szerinted?/ Kedd./ Kedd?/ Kedd…. és tegnap hétfő.] Játék a játékban. Füsti Molnár pontosan ábrázolja Mariska néni figuráját, aki sohasem látszik részegnek, de a történetből tudjuk, italos. Egy nagyszívű asszony, aki átérzi embertársa magányát, hisz maga is hasonló cipőben jár. Ő az egyetlen, aki valóban szereti Az anyát. Füsti Molnár játékából kiérezni, Az anyának nem ez a lepukkant lyuk az igazi közege, jobb napokat látott. Mariskának alázatos testtartása, a visszajáró pénz  koreografált lenyelése ellenére is van tartása. Telitalálat a két színésznő összecsiszolt játéka. Az előadás legmulatságosabb jelenete mellett a legfájóbb is az övék. Mindenszentekkor gyertyát gyújtanak. Az anya többekért, Mariska néninek nincs kiért, és mégis ő jár jobban. Ez a pár perc túlmutat az előadáson, kiszakad a cselekményből, külön történetet mesél, ahogy Vári és Füsti Molnár cinkosan-búsan ül három csorba mécses felett. Az értelmetlenül elmúló élet döbbenetes erejű megmutatása, némajátékkal.   

Vári Éva (fotó: Véner Orsolya)

Vári arca igazi tanulmány ebben a jelentben, ahogy Az anya leszámol életével, összes gyerekével, szembenéz a magányos jövőjével és dönt, szavak nélkül „elmondva” mindezt. Egy utolsó, kétségbeesett kísérlettel eldobná az életét. Több ez gesztusnál, de kevesebb bizonyosságnál. Tudja, nem fizet érte életével, de reméli, hogy feleszmélnek a gyerekei, végre egyszer mégis megsimogatják. Csalódnia kell. Keménységének páncélja két ízben reped meg. Először, amikor imádott nagyfia végre benéz hozzá és végleg átlép rajta, majd amikor igazi társáról, a lakásban éjszaka motozó egérről beszél. Egy négygyerekes asszonynak egy rágcsáló oldja mindennapi magányát. De a gyerekei még ezt is elvennék tőle. Összeszaladnak a kórházi kezelés hírére, kiröhögni őt, hogy „fuccs a kistestvérnek”. Aztán „egérfogósat” rendeznek, Az anyával mit sem törődve, őrült vagdalkozással – fedővel, seprűvel – az egértársat akarják legyilkolni. Az asszony rádióval a kezében ül az ágyán, amelyből Honthy Hanna szól. De hiába várja a dal szerint, hogy „csókot adjanak az ősz fejére, ráncos, reszkető kezére”, a gyerekek semmit nem éreznek abból, hogy „a szíve értük reszket”. Nincs happy end. Az anya most, összes gyereke körében a legmagányosabb, akiknek tehetetlen dühük fontosabb. 

Vincze János ugyan komor emberi tragédiát vitt színre, az előadás azonban nem melodramatikus. A világ, a család mint védőegység kiábrándító 2018/19-ben, az ember végül is csak magára számíthat. Az egyetlen reménysugár az előadásban: az egér valahogy megússza.  

A bemutató új állomása Vári Éva és Vincze  János alkotói együttműködésének. Összes eddigi munkájuk felsejlik benne. Az első közös előadás, a Boldogtalanok Húbernéjának válasza az élet keserve ellen, az öngyilkossági kísérletben; a Tóték Mariskájának aggódása A nagyfiú iránti anyai szeretetben, a Kvartett Felesége, amikor Az anya lánya után nézve az ajtóban, a hátával játssza el, hogy mindennek vége s a Macskajáték Orbánnéja, egy vizes-fáslis turbánszerű borogatásban.. Ahogy az eddigi munkáik mind, az ötödik közös előadás is míves, szofisztikált, szinte herkulesi.  A szent családról tudtak újat, korszerűen mait, mi több, pőrén személyeset mutatni-mondani. 

Cseh Andrea Izabella

Beszélgetés Kálmán Eszter színházi tervezővel, rendezővel

Angliában tanult látványtervezést és performance-rendezést, itthon elsősorban díszlet- és jelmeztervezőként dolgozik. 2014-ben Izsák Lilivel közösen megkapta az évad legjobb jelmezéért járó Színikritikusok-díját. Dolgozik az Örkény Színházban és a Katonában, Orlai Produkciókban, a Jurányiban. A közelmúlt bemutatói: az Alföldi rendezte A salemi boszorkányok Szombathelyen, a Chicago az Átriumban, az Ürgék és a Jeanne d’Arc a Katona Kamrájában, Az üvegbúra az Örkény Stúdióban, a Kísértetek és a Kasimir és Karoline a Centrálban, a Woyzeck a Szkénében. A tó című rendezése (volt a Trafóban, most a Jurányiban) egy különös Hattyúk tava, báb és táncos, élő és élettelen egy tükörsima felületen, játék, vágyódás és harc.

Díszlet, jelmez és látványtervező, rendező. A Port jegyzékében hetvenegy munkával szerepel.

(fotó: Dömölky Dániel)

Hogy választódott ez a pálya?

Véletlenszerű volt a választásom. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, és ott kötelező egy művészeti tevékenységet választani, gyakorlatilag egy szakkört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit válasszak. Emlékszem, hogy ültem az előtérben és már minden ajtó bezárult, kivéve egyet, ahonnan mindenki elkésett. Ez a színjátszó kör volt, az egyetlen nyitott ajtó, ezért oda mentem be.

De aztán ott is maradt. Ki marasztotta?

Lőrinc László történelemtanár volt a vezető, egy nagy tudású és fantáziájú ember, aki meséssé teszi a történelemórákat is. Többek között ő írja az AKG saját történelemtankönyveit is. Nekem ez a közeg annyira tetszett, hogy két évvel később egy barátnőmmel úgy döntöttünk, mi is alakítunk egy ilyen színjátszó kört. Ez lett a Kistrupp, és ezt olyan sikeresen tudtuk valahogy akkor vezényelni, hogy érettségi után visszahívtak minket dolgozni. Akkor még elvégeztük a Magyar Drámapedagógiai Társaság képzését is. A Színművészetire nem vettek fel, és akkor elkezdtem fotózást tanulni. Picit véletlenszerű volt ez is, mert az apukámmal volt egy megállapodásom, ha nem vesznek fel a Színművészetire,  akkor azt csinálom, amit ő szeretne, s ő valamiért ötvösnek képzelt el. Nyár közepén már csak egy OKJ-s képzésen volt pótfelvételi erre a szakra. Elmentem a felvételire, ott azt mondták, hogy mehetek, de ne ötvös szakra menjek, hanem fotóra. A nagypapám is félprofi fotós volt, így tulajdonképpen elégedett voltam az új fordulattal, és akkor jó pár évig csak fotóztam, meg visszajártam az AKG-be szakkört tartani. 

Ki volt a fotós tanár, mester, akinek a fotós világa tetszett?

Nagyon sokan voltak, de például Vancsó Zoltán... Bár nagyon kevés ideig tanított, de akkor nagyon jókat mondott. Számomra tökéletesek a képei, nem szerkesztettek, és mégis mértani pontossággal komponáltak, közben tele vannak élettel meg spontaneitással, költőiséggel, és nem utolsósorban humorral.

Akkor miért nem a fotót választotta?

A fotón belül a táncfotóra specializálódtam elég hamar, ami annyira nem volt messze a színpadtól meg a színpadi látványtól. 

Miért a tánc?

Volt egy barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, Vadas Zsófi Tamara, aki kortárs táncos lett. Elkezdtem járni a Goli-ba Angelusz Ivánékhoz őt fotózni, meg a vizsgáikat a Trafóban. Élveztem, hogy folyton mozgó testeket kell komponálni. Hogy egy előadásnak van már egy koreográfus által készített képi világa és komponáltsága, és nekem azon belül kell elcsípnem szeleteket, pillanatokat, saját képi világot komponálva abból. Tulajdonéppen ez is egyfajta képi adaptálás. Ez technikailag is kihívást jelent, mert gyorsan mozgó testekről van szó, néha nagyon alulvilágítva. Tetszett nagyon ez a kettősség, az eleve komponáltság és mégis a spontaneitása és jelen idejűsége a színpadi létnek. Két évig csak fotósként dolgoztam, voltak kiállításaim, és dolgoztam az alkalmazott területeken, ahol például plakátot fotóztam, vagy magazinoknak szituatív portrékat készítettem az interjúkhoz. Ez az alkalmazott része kevésbé, a táncfotó viszont nagyon hiányzik. 

Hogy lett ebből látványtervezés?

A fejemben addigra már ez a két dolog, a fotó és a színház összeállt. Nem konkrétan mint látványtervezés, de az biztossá vált bennem, hogy én olyan színházat szeretnék rendezni, ami erősen épül a vizualitásra, vagy azok mentén épít narratívákat. 

Ezért választotta külföldet a tanulmányaihoz?

Azért választottam, mert itthon valahogy sehol sem fértem bele a képbe... Mindig is vágytam Angliába tanulni, és végül találtam egy egyetemet, ahol azt láttam messziről, hogy a film és a színház az első évben teljesen párhuzamosan halad, ez szimpatikus volt. Ez volt a University of Bristol drámatanszéke. Az angolszász oktatásra az jellemző, hogy mindent kell tanulni, és ezen az általános mindenen belül kell specializálódni. A BA képzésben nem voltak külön szakok. Úgy tűnt, náluk működni fog a kettősségem, és ez így is lett. 

Ez – gondolom – fizetős volt.

Akkor még lehetett tanulmányi hitelre pályázni, és én megkaptam. Három évig tanulhattam ott.

Valamennyire ismerte az itthoni színházi világot, mennyiben volt az ottani más?

Igazából annyira nem ismertem az itthonit, csak arról tudok beszélni, ami ott volt. Ott, ezen az egyetemen nem a szöveg alapú színházra helyezték a hangsúlyt. Sokkal fontosabbnak érezték azt, hogy egy téma köré hogyan épül föl egy előadás. Ezt ők úgy nevezik, hogy ’devised theatre’. Olyanokat tanultunk gyakorlatban, hogy hogyan lehet a semmiből jeleneteket létrehozni, saját dramaturgiát építeni. Mi az, hogy kortárs performance, ami ugye erőteljesen kapcsolódik a képzőművészethez... Itt jött be számomra a látvány, a vizuális művészetek és a történet, a jelen idejű színház összefonódása. Ez egy sokkal nyitottabb, bátrabb és kísérletezőbb világ. Persze amellett, hogy van Shakespeare is, és minden ami kell... 

Hiob – Graz (fotó: Lupi Spuma)

Mit lehetett ebből ott elsajátítani?

Praktikusan rengeteg gyakorlati tudást. Én nagyon hamar belevetettem magam a díszletekbe és a díszletkészítésbe. Már elsős koromban az ottani színházban dolgoztam mint kis színpadmester-segéd. Egyébként is kötelező volt tanulni világítást, hangosítást és minden ilyesmit. Egy olyan széles körű alaptudást kaptam gyakorlati színházcsinálásból, ami azóta is megkönnyíti a mindennapjaimat. Megtanultam, hogy milyen lámpák vannak, azokat felszerelni és fókuszálni. Megtanultam színpaddeszkát festeni. Csomót kötni. Manuális trégereket (díszlettartó) kisúlyozni. Ezeket minden szcenikai területen ilyen praktikusan el kellett sajátítani. Amit még kaptam, az egy olyan fajta gondolkodás, ami sokkal széleskörűbb látásmódot ad, a probléma felől közelítő, analitikus színházi gondolkodás. Sokszor kérdeznek erről, és próbálok nem általánosan beszélni, de sosem sikerül... És persze már távolodik is tőlem az élmény, már nehéz ennyi év után pontosan fogalmazni. Nagyképűen hangzik talán, de én úgy tudom összefoglalni, hogy egy nyugati szemléletű színházi gondolkodást kaptam. És persze amit szeretek csinálni, az ennek a kísérleti oldala. Kevésbé érdekel, hogy egy konkrét darabot hogyan kell megvalósítani. Engem az érdekel leginkább – ez az állandó példám, és ezzel sokat foglalkozom –, hogy színész nélkül a színházi elemek képesek-e önmagukban elmesélni egy történetet. Felnagyítani ezeknek az eszközöknek a szerepét, egyenrangúvá tenni a színésszel. Mostanában azzal foglalkozom, hogy csak hangokkal milyen narratívát lehet felépíteni, illetve hogy ha egy hangsorhoz bizonyos képeket társítok, akkor milyen percepcióm lesz mint nézőnek. Hogyan befolyásolja az asszociációt a kép és a hang találkozása. Engem soha nem az előadás maga érdekel mint végtermék, hanem a folyamat és annak a tanulságai. 

Itthon aztán tárt karokkal fogadták?

Nem, dehogy. Senkit nem is ismertem, kimaradt az a háló, amit az ember az egyetemen kiépít. Amikor már tudtam, hogy haza akarok majd költözni, akkor a diploma előtt szakmai gyakorlatra jöttem a Katona József Színházba Máté Gábor mellé. Ez 2009-ben volt,  a Hős és a csokoládékatona. Máté Gábor kitalált nekem egy nagyszerű feladatot. Azt mondta, hogy minden nap írjak neki egy e-mailt a jegyzeteimmel arról, hogy azt a napot mint rendező hogyan csináltam volna, vagy milyen benyomásaim vannak, mi tetszik, mi nem. Szabadon ötletelhettem. Volt olyan, hogy egy dramaturgiai problémára hívtam fel a figyelmet, amit senki más nem vett észre. Nagyon büszke voltam magamra. A következő próbákon pedig tudtam mérni azt is, hogy mi az, ami esetleg a jegyzeteimből megvalósult, jót gondoltam-e, vagy nem. Ez nagyszerű feladat volt. A koreográfiákat is jegyzeteltem, és amikor nem volt ott a koreográfus, akkor én gyakoroltam a színészekkel azt, hogy jobbra lép, balra lép. Az azért volt különösen jó, mert színészekkel dolgozhattam. 

A diploma után egyre nagyobb feladatok következtek?

Nem mondanám... Hazaköltözésem másnapján már a Katonában voltam, de az épp megújuló honlap tartalmi részét töltögettem, meg az archívumot digitalizáltam. Persze nagyon örültem, hogy legalább valamit csinálhatok ott. De ennek volt határideje, és nem láttam messzebb annál. Tovább akartam lépni. Ezért az angol mintáim szerint – ami állítólag itthon nem volt szokás egyáltalán – körbeküldtem egy levelet a színházigazgatóknak az önéletrajzommal, hogy itt vagyok és rendezőasszisztens szeretnék lenni. Két helyen kaptam munkát, az egyik a Merlin volt, ahol akkoriban sok volt az angol nyelvű előadás. Magács László hívott, hogy ezeknél legyek rendezőasszisztens és dramaturg, esetenként fordítsak és feliratozzak. A másik lehetőségem Vajdai Vili volt és a Táp Színház. Vele a Katonában ismerkedtem össze. A Tápban nagyon sokáig produkciós asszisztens volt a titulusom, de valójában ennél több dolgot csináltam. Nagyon sokat edződtem és tanultam, rengeteg emberrel megismerkedtem, rengeteg színház műszakjával, titkárságokkal, rendezőkkel és színészekkel. Bepótoltam azt a hiányzó kapcsolati hálót. Nagyon kemény munka volt. Már az egyetem alatt is brutális munkabírásom volt, most ez még valami plusz akarással is párosult. Hasznos tanulóévek voltak.

Hiob – Graz (fotó: Lupi Spuma)

Hogy jött ebből az önálló munka?

Két irányba indultam. Saját előadást létrehozni esélytelennek tűnt normális keretek között, így csináltam a saját lakásomban egy előadást. Szent István krt. 12. volt a címe, és a maga lakásszínházi szintjén nagyon sikeres lett. Ezt valamilyen csoda folytán eljött megnézni Barda Bea, a Trafó akkori művészeti vezetője (azóta igazgatója), és tetszett neki. Azt mondta, olyan színházi gondolkodást tapasztalt, ami őket érdekli, és felkért arra, hogy csináljak valamit a Trafóban. Így készült – addigra már Tápszínházas hátszéllel – a Hamupipőke, az első kísérleti előadásom, színészek nélkül. A másik irány, a díszlettervezés is a Táp Színháznál kezdődött. Mint produkciós ember, egyre többet szóltam bele az előadások szcenikai és vizuális kérdéseibe, aztán már tervezőjük is lettem többed magammal, például Juhász Andrissal közösen, aki a videókat és animációkat készítette. Valahogy a Tápból nőttem ki. Azt nem tudnám letagadni. Amióta tervezőnek nevezem magam, az egyrészt a Táp Színháztól való felmondásom, illetve ezzel egy időben a Katonában a Gondnokság kezdete (ez egy havonta jelentkező sorozat volt, amely az aktuális hírekre reflektált Dömötör András és Kovács Dániel rendezésében), ez életem egyik meghatározó szakmai élménye. Két éven át havonta egy epizód, mindig más helyszínek, díszletek, jelmezek, összesen három nap alatt. Nagyon nehéz volt, de minden idegszálam elpattanását megérte. Idenőttem a Katonába az alatt a két év alatt.

Vajdai Vilmossal hogy lehetett színpadképet egyeztetni? Ő egy nagyon markáns színházat visz.

Nagyon jól ismertem őt, az ízlését és ahogy működik. A közvetlen munkatársa voltam, természetes módon zajlott a közös gondolkodás. De később, külsős tervezőként, amikor már nem napi kapcsolatban voltunk, előfordult, hogy azt éreztem, ez nem fog már menni, és abból a produkcióból ki is szálltam. A tervezés munkájában számomra az a legizgalmasabb, hogy adaptálnom kell magam egy másik ember, a rendező gondolkodásához és koncepciójához. Nekem az adott műfajba és rendezői világba kell belehelyezkednem. Szerencsés esetben én is látszom az előadásban, az én értelmezésem, az én gondolatom. Még szerencsésebben pedig ezek egyeznek és koherens módon kapcsolódnak egymáshoz. 

Hogyan sikerült átlépnie ebbe a világba, hiszen ön egy olyan alkotó ember, aki önállóan is készít produkciókat, önálló elképzelései vannak a színházról, s rendez is.

Minden tervezőnek van egy saját vizuális világa és ízlése. Teljesen kaméleon senki nem tud lenni. Amikor saját előadáson dolgozom, engem abban is a kíváncsiság vezérel, és nem önmagában a vizualitás az elsődleges szempontom. Egyébként pedig hiszek abban, hogy a színházról való alapvető gondolkodásom hozzátesz a vizuális gondolkodásomhoz, és ezek hatnak egymásra. Tehát, ha jól értem a kérdést – szerintem csak jobb tervező leszek attól, hogy néha rendezek is. 

Átlépett a segéd státuszból az alkotói, a színházcsinálói státuszba. Hogyan jutott el odáig, hogy Alföldi Róbert, akinek nagyon erős vizuális látomásai vannak, partneréül válassza?

Hosszú volt az út, mégis visszagondolva nagyon gyorsan történt minden. A Gondnokság ideje alatt (2011/2012-es évad) elkezdtem már külön is dolgozni Dömötör Andrissal, főleg a Katona Kamrájában. Elkezdett sűrűbben csörögni a telefon. Máté Gábor engem hívott az Illaberekre, szerintem ez is sokat segített. Sokáig csak a Katonában meg a független szférában dolgoztam, s egyszer csak elkezdtek többfelé hívni. Az hamar kiderült, hogy a sajátos színházi látásmódom nagyon jó volt arra, ha kevés pénzből kellett valami látványosat létrehozni. Mindig tudtam egy olyan motívumot, vagy egy olyan formát találni, amitől mégis csak volt valami a színpadon, ami nem szegényszínháznak tűnt. Akkoriban még olyan gyűjtött képeket, felvételeket, előadásokat tudtam mutatni, amiket nem ismertek itthon, és ezt élvezték a rendezők. Ez mára kezd elkopni, de tudatosan visszajárok frissíteni magam Londonba, amikor csak lehet. 

Az Illaberek díszletét és jelmezeit is tervezte, s aztán sorra jöttek más nagy színházak felkérései is.

Az Illaberek volt az első nagyszínpados munkám a Katonában (ahol azóta sem voltam nagyszínpadon egyébként), és nagyon felnőttnek éreztem magam tőle. Azt gondoltam, hogy ez egy nagy lépés, és most elértem valami kitűzött célt. A másik ilyen nagy lépés a Stuart Mária volt az Örkényben, amit Izsák Lilivel ketten csináltunk. Az is fontos munka volt.

Erre már a szakma is felfigyelt. Megkapta a jelmezekre a színikritikusok díját 2014-ben. 

Nagyon fontos volt nekem az egész, a közös munka Izsák Lilivel és Gáspár Ildikóval. Lilivel mindig is hasonló volt az ízlésünk, ami ott kiteljesedhetett. Nagyon szerettem, amit ott csináltunk. De valójában azt csak egy fél lépésnek számítom, mert mindig bennem van az az érzés, hogy ezt nem egyedül csináltam... Én akkor dolgoztam először az Örkényben, a Lili meg már ezerszer, és én folyton úgy éreztem, hogy kívülálló maradok.

Utána jött Az ügynök halála…

Igen, de annak valamiért nem volt nagy visszhangja. Pedig én kifejezetten szerettem, és fontos állomásomnak tartom. A következő fontos lépcsőfok talán már az Alföldivel való megismerkedés. Szombathelyen csináltuk a Volponét és aztán Ibsen Kísértetekjét a Centrál Színházban, majd A salemi boszorkányok, Chicago, Kasimir és Karoline, és most elkezdtük A Gondnokot... Ő minden szempontból meghatározó találkozásom. De ha már így végigmentünk a fontos lépcsőfokokon a szakmai életemben: vannak, akikkel nem a találkozásunk pillanata a meghatározó, hanem pont a sok éven átívelő közös munka, az alkotóközösség. Ilyen számomra a már említett Dömötör András és az elmúlt pár évben Hegymegi Máté. És hát ebből a szempontból is meghatározó és kiemelkedő alkotótársam Pelsőczy Réka, akivel tulajdonképpen az Illaberekben való találkozásunk óta dolgozom együtt minden munkájában, a múltkor számoltuk össze, és tíz fölötti szám volt 4 év leforgása alatt... 

Vannak színészrendezők és vannak koreográfus-rendezők, mint például Widder Kristóf, aki Az üvegburát rendezte…

Nagyszerű találkozás volt Kristóffal. Már régóta terveztük a közös munkát, vártunk egymásra. Az ő pontossága, alapossága és nyugalma lenyűgöz engem. Ahogy az is, mennyire máshogy kellett figyelnem a térre mellette. Analitikus személyiség, és mégis végtelenül praktikus egyszerre. Nagyon korán elkezdtünk dolgozni Az üvegburán. Próbakezdésre kész kellett lennie, hogy már abban próbáljanak, hiszen a díszlet ebben az esetben annyira meghatároz mindent, hogy lehetetlen volt jelzéssel dolgozni. Még a szövegkönyv sem volt meg, csak az eredeti regény alapján tudtunk gondolkodni. Tulajdonképpen hiába erőlködöm, nem emlékszem az alkotói folyamat nagyon konkrét lépéseire, csak hogy minden annyira működött köztünk, természetes módon alakult a közös gondolkodás. Én sokáig azt éreztem, hogy ez a főszereplő lány fullad, és egy medence alján kell lennie végig. De aztán Kristóf gondolkodása egy még absztraktabb és mozgásban több lehetőséget adó tér felé vitt. Ahol nincs biztonság, ahol folyamatosan kapaszkodni kell, ahol a talaj is kibillen a lába alól... Az első rész óriás tüll ruhája is a látszatszépség és csillogás mellett fő feladataként akadályozó tényező, nehéz benne mozogni, és nem látni benne a lépcsőfokokat. Nagyon szerettem ezt a munkát, a kedvenceim között van. 

A salemi boszorkányok – Weöres Sándor  Színház, Szombathely

Ezek szerint több kedvenc is van…

Dömötör Andrással több is van. Ezekből kiemelkedett számomra a Kamrában az M/S, de tavaly Grazban dolgoztunk együtt egy Joseph Roth-regényéből készült Hiob-adaptáción. Ez mérföldkő volt nekem, mert az első nagy munkám külföldön, hatalmas méretben, széleskörű szcenikai lehetőségekkel. Nagyon stresszes volt, de a végeredményre nagyon büszke vagyok. Meghatározó élmény volt, fontos szakmai és emberi találkozásokkal. Fontosnak tartom a Hullaégetőt, amit Pelsőczy Réka rendezett, mert ott a sokféle díszletöltet után bátornak éreztem, hogy teljesen üres fekete teret választottunk ehhez az előadáshoz. Megéreztem az üres tér erejét, aminek eddig inkább csak az esztétikáját tapasztaltam. Szintén tavalyi munkám A salemi boszorkányok Szombathelyen Alföldivel, amit nagyon szeretek. Örülök, hogy végül úgy döntöttünk, nagyon konkrét tér kell hozzá, és nem kezdtük el kenni és absztrahálni. Sok esetben szeretnék konkrét tereket használni, de valahogy a rendezők – Robi is – inkább visznek az absztrakció felé, sokkal színházibbnak érzik talán. Pedig a konkrét térnek ereje van, nem hagyja a nézőt békén. A salemi minden szempontból fontos közös munkánk, a kapcsolatunkban is mérföldkő. Ritkán érzek olyat már a próbafolyamat alatt, hogy ez fontos előadás lesz. Valahogy minden összeállt. 

Én különlegesnek érzem azt is, amikor egyetlen egy erőteljes színpadi jelenséget úgy kell kiszolgálni, hogy különböző arcai legyenek. Ez nem más feladat, mint amikor sokan és több helyszínen mozognak? 

Igen, más. De nem is kezeltük úgy, mint egy színdarabot. A műfaj is más, mást igényel. És hát ebben az esetben nem szerepre kell öltöztetni valakit, hanem saját magának legjobb és legőszintébb formáját kell mutatni. Én ezeket a szakmai kikacsintásokat nagyon szeretem. Egy időben sok olyan munkám volt, mint például a Cafe Budapest felvezető kampánya, ahol minden nap más köztéri tartalmat kellett kitalálni. Volt benne minden, a kórusoktól a klasszikus vonósnégyesen át a break-táncig. Ezt több éven át csináltuk. Máskor a Rájátszás-koncerthez ki kellett dolgozni a dramaturgiát, a sorrendet, a látványt. Vagy akár a Quimby nagy koncerthez a Szigeten. De sok éven át vettem részt az Irodalom Éjszakája programban is, ahol városszerte kortárs irodalmi felolvasások voltak szcenírozva. Több olyan kitérőm, kikacsintásom volt, amik hasonlóak ehhez. Nem színházi előadások, de mégis valami belső dramaturgiával bíró események. Ezeket is nagyon élveztem. 

Tanulmányokat folytatott a fotózásról, Angliában a színház sok műfajáról. De a jelmeztervezéshez, különösen cirkuszi jelmezekhez mindenféle anyag- és varrásismeret kell, hogy olyant kérjen a kivitelezőktől, amit meg is lehet valósítani. Az Egyenes Labirintus az irodalom és a cirkuszművészet különleges kompozíciója. Artisták, versek, zene. Cirkuszban nemcsak a szépség számít, hanem az is, hogy olyan legyen az anyag, ami tartós, amiben mozoghat az artista, ami segíti őt, amibe nem akad bele a füle. 

Alapvetően a színésznek is olyan ruha kell, amibe nem akad bele a füle, és tud benne mozogni. A cirkuszban az derült ki számomra nagyon hamar, hogy valójában semmiben nem tudnak dolgozni, mert semmi nem állhat ki, semmi nem libbenhet fel, minden legyen elasztikus, sokaknak védőruházat kell a jelmezük alá. A jelmeztervek legnagyobb része a velük való kommunikációval alakult. Nagyon helyes fiatal emberek voltak, s már a legelején egy táblázatot töltettem ki velük, hogy kinek milyen igénye van, mi van a tiltó listán. Neki a hajában nem lehet semmi, mert ő átdugja a fejét valamin, neki a bokáját kell csupaszon hagyni, mert ott fogja meg a levegőben a partnere. Ezeket mind összegyűjtöttem, és ezek alapján terveztem a ruhákat. Szorgosan jöttek ruhapróbára, és ott a varrodában mindent kipróbáltattunk velük a varrónőkkel. Magam is meglepődtem, de nem volt semmi probléma.

A cirkuszi kosztümöknek megvannak a konvenciói. Hogyan tudta ebbe a saját egyéniségét belevinni?

A klasszikus konvenciókkal nem foglalkoztam, a műfaj praktikus adottságaival igen. Nagyon vártam azt a munkát, igazi kihívás volt, ismeretlen terep mindannyiunk számára. Fekete Anna fehér cirkuszi sátra a maga letisztultságával csodás összhangban volt a jelmezek minimalizmusával. 

A legtöbb rendezőnek van látványelképzelése.

Rendező mindig van, akihez alkalmazkodni kell. Ha én csak díszlet vagy jelmeztervezője vagyok a produkciónak, akkor ráadásul nem csak a rendező, de a másik terület tervezőjének elképzeléséhez is igazodnom kell. Amikor együtt csinálok díszletet és jelmezt, akkor nem csak látható egység születik, hanem valahogy a munkafolyamat is más számomra, nagyon együtt tudok élni olyankor az előadással, teljesen más hozzáállást igényel. Valahogy a felelősség foka más. Ahhoz egy csomó körülményre szükség van, hogy egy másik tervezővel teljes összhangban legyünk.

Hegymegi Máté rendezéseinél Fekete Annával például csodálatos egységben dolgozunk. 

Ibsen klasszikus. Alföldivel a Kísértetek látványvilága hogy alakult?

Közösen gondolkodtunk. Éreztem, hogy nagyon bízik bennem. Abban megállapodtunk, hogy ő egy absztrakt teret szeretne, ami egyszerű, de egyszerűségében mégis nagyon erős sorvezető.

A tér működik. Konkrét helyszínek formálódnak. Van asztalfunkció, van falfunkció és még sok más; érzékelhető, hogy melyik a külső és melyik a belső tér, s ezek hogyan váltakoznak. 

Miután elolvastam, nekem egy marokkójáték volt az első gondolatom a kihúzható pálcikákkal, amiket ha megmozdítunk, mégsem dől össze az egész rendszer. Illetve úgy kell hozzányúlni egy-egy darabjához, hogy ne dőljön össze az egész. Ezen indultunk el. Emlékszem, épp Grazban dolgoztam, és ott próbáltam éjszakánként összeszerkeszteni valamit. Annyira bonyolult volt, hogy nem bírtam kezelni az elemeket és a függesztéseket. Nagyon megrémültem, de ennek a gondolatnak a mentén kezdtem négy variációt kidolgozni vázlatszerűen, ami valamivel egyszerűbb volt. Átküldtem a négy vázlatot, Robi pedig mindben talált használható ötletet, ezeket gyúrtuk aztán össze a végleges díszlettervvé. Ő a képzőművészetben annyira jártas és olyan referenciaanyaggal rendelkezik, hogy nagyon pontos instrukciókat tud adni, mi is ez a világ, kit kell néznem, mit kell megtalálnom térileg. Nagyon sokat tanulok tőle. Ezért is gondolom, hogy a barátságon kívül a vele való közös munka egy nagy ajándék. 

Annyi másfélét is csinált. Ott a Holt lelkek a Sufniban.

A Sufni egy csodálatos kis tér. Nekem a szívemhez nőtt, hiszen az egész Sufni-lét a Gondoksággal kezdődött. Csodálatos dolog, hogy a Katona lehetőséget ad saját színészeinek is arra, hogy kipróbálják magukat. Dankó Istvánnak ez egy régi vágya volt, hogy a Holt lelkeket megrendezze, ez az első rendezése. Nagyon kreatív agya van, és rengeteg tapasztalata színészként, örömteli volt vele dolgozni. Egyébként is nagyon élvezem, amikor a színészek rendezni kezdenek. Nagyon nagy a bizalmuk felém, érzem a tiszteletet és a szeretetet. Nagyon jólesik, hogy rám gondolnak. Kocsis Gergő a másik jó példa erre, vele már többször dolgoztam, és mindig nagy öröm. 

Sokféle rendező, sokféle terv. Mindig az valósul meg, amit papíron elképzelt?

Nagy munkáknál, nagy költségvetésnél, nagy díszletnél, varratott ruháknál mindenképpen, hiszen van egy viszonylag hosszú gyártási folyamat. Persze ilyenkor is alakulhat közben, de ez mostanában nem jellemző, vagy azokra a rendezőkre nem, akikkel mostanában dolgozom. Egyébként is a jelmezre jellemzőbb, hogy alakul a tervekhez képest. Én szeretek figyelni a színészre, magam alakítom át, ha úgy látom a próbákon, hogy másfelé megy a karakter az eredeti kitalációmhoz képest. De szerintem jól kommunikálok a színészekkel, nem szokott problémám lenni. Figyelek rájuk, és ezt meghálálják.

 Persze vannak különleges esetek, mint például az AlkalMáté Trupp, amikor a kéthetes próbafolyamat közben találódik ki a látvány. Ott folyamatosan jelen vagyok, és napról napra formálódunk együtt. Nagyon izgalmas munka minden nyáron, próbálok előkészülni; ha jól ismerem az adott év főszereplőjét, könnyebb dolgom van. 

És persze létezik olyan helyzet is, amikor a próbafolyamat alatt a jelenetekről derülnek ki váratlan dolgok. Amikor a húzások miatt kiesik egy jelenet vagy kiesik egy karakter, befolyásolhat teljes díszletelemet, szcenikai megoldásokat. Kiesik egy bútor, kiesik egy ruhám, mégsem lesz szünet, vagy épp hogy szünet kell bele, emiatt borulhat egy csomó minden. Ezek sokszor nagyon tudnak fájni. De színházi ember vagyok, alapvetően számomra is az a fontos, hogy az előadás jobb legyen. Ha az előadás a változtatásoktól jobb lett, akkor nem érdekes az én áldozatom. Az én munkám is akkor működik jól, ha az egész működik. Függünk egymástól.

És mi a helyzet a rendezéseinél?

Az előadás formájával és képi világával tisztában vagyok, mire kezdünk. Addigra számtalan verziót lejátszok és elvetek a fejemben. És persze segítségem is van, Szabó-Székely Ármin dramaturg, Juhász András és Juhász Dóra a látvány oldalról (videó és jelmez), Friedenthal Zoltán és Kákonyi Árpi pedig zenei vezetőként vesznek részt az előkészítésben, folyamatosan véleményeznek és ötletelnek, segítenek megtalálni az ösvényeket. Ezért is nagyon fontosnak tartom, hogy állandó alkotótársaim vannak – tervezőként is érzem, milyen más minőségű egy munkafolyamat, ha már összecsiszolódtunk egy rendezővel. A tó esetében, akárcsak az N, mint Nosferatunál a formát, vagy ha úgy tetszik, egy jelenet-sorrendet már kitaláltam, mire elkezdtünk próbálni. Ezek vagy konkrét jelenetek, vagy csak képek, de olyan is van, hogy csak ötletfoszlányok – tehát egy szerkezet már készen van. A próbák során ezeket töltjük meg, próbáljuk ki, hangoljuk át... Izgalmas volt, hogy Dányi Vica és Bercsényi Péter még sosem találkoztak, ezért egy hetet külön-külön próbáltam velük, és csak amikor már mindkettőjüknek működött valami érzet az előadásról és a saját feladatukról, akkor engedtem őket össze. Valahogy valósabb volt így a táncos és a bábos találkozása, amiről nekem ez az egész előadás szólt. Nagyon érdekes próbafolyamat volt, sokat megtudtunk egymás ritmusáról, hogy a táncban mennyire más beosztásban kell létezni, próbálni, enni, inni... Nagyon fontos előadás nekem A tó, nem csak azért, mert az összes eddigi közül ez a legsikeresebb, hanem mert valami harmónia jött létre, ami ezekből a kísérletekből nem gyakran születik meg. Úgy éreztem, hogy talán tényleg rátaláltunk valamire. Nagyon fog hiányozni, a végéhez közeledünk, márciusban lesz az utolsó a Jurányiban.

A Hegymegi Máté rendezte Jeanne d’Arc jelmezei egészen különösek, beszédesek, a formával, a színnel leírják a karaktereket, az egyéniségüket. 

Most még nagyon friss az élmény, nem látok még rá kívülről, de idővel szerintem ezt is a kedvencek közé fogom sorolni. Nagyon vártam ezt a munkát. Kevés olyan feladat vagy lehetőség van, ahol ekkora jelmezeket tervezhetek, ilyen bátran, szinte pofátlanul. Szerettem volna, ha a ruháknak van iróniája, humora. Nagyon sok terv született, az előadásban szereplő jelmezeken felül még 47 tervet rajzoltam meg. Alig bírtam abbahagyni, annyira élveztem. 

Megtalálta a helyét az univerzumban? 

Minden nap máshogy érzem magam ezügyben. Még mindig van bennem valami izgágaság, folytonos elégedetlenség, néha vágyódom vissza Angliába is... Tanulnék is még szívesen, de közben már taníthatnék is vagyok. Sokszor úrrá lesz rajtam a kiábrándultság, néha felhúzom magam, máskor beletörődöm állapotokba. Ez vonatkozik a szűk szakmai körökre és a tágan vett közéletre egyaránt. Lehet, hogy a helyem megtaláltam, csak még nem rendeztem be úgy, ahogy leginkább szeretném. De itthon vagyok, megérkeztem. 

Sokféle rendező sokféle színházában beteljesednek az ambíciók? 

Még mindig nem dolgozom a vizuális fantáziámhoz és ízlésemhez elég nagyban és elég szabadon. Tér, pénz, idő, ilyenek hiányoznak... De úgy érzem, az alkotótársak már gyűlnek hozzá. Jó lenne többet nagyszínpadon lenni, külföldre járni, és nemcsak dolgozni, nézni is. Több impulzust gyűjteni. 

Születik még olyan produkció mint A tó?

Remélem, mert szó van róla, már elég konkrétan egy ideje. Mostanában nagyon nehéz rákényszerítenem magam a gondolkodásra ennyi munka mellett. De nem panaszkodom, tudom, hogy most szerencsés állapot van, nem tudhatom, meddig tart még ez az időszak. Meg kell dolgozni érte minden nap, sosem érzem magam biztonságban. 

Az interjút készítette: 

Józsa Ágnes

Beszélgetés Ernyey Béla színművésszel

Ernyey Béla színművész legutóbb a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról emlékezetes vígszínházi sikerekor állt magyar színpadon, most Lehár Ferenc nagyoperettjének nemzetközi művészekkel megvalósuló adaptációjában, német nyelven lép magyar közönség elé. A hetvenhat éves művésszel készített életútinterjúban többek között arról beszélgettünk, miként vált az „osztályidegen úri gyerekből” a szocialista időszakban támogatott hivatás művelője, mit köszönhet Bulla Elmának, mivel haragította magára Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház igazgatóját, más-e németül játszania, mint anyanyelvén, és arról, kinek és miért írta legutóbbi, Zoknihossz című kötetét. 

A Szeleburdi család (1981)

Februárban A mosoly országa című Lehár-nagyoperettben lép színpadra a Műpában. A Művészetek Palotája és a Shanghai Opera House együttműködésében létrejövő előadásban németül játszik, de az 1973-as Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról óta most először láthatja színpadon a magyar közönség. Milyen érzés negyvenhat év után ismét magyar színpadon játszani? 

Megható és egyben izgalmas is, bár a német nyelv miatt nem nevezhető valódi magyar visszatérésnek. Viszont érzelmileg különösképpen fontos nekem, mert számomra egy képzeletbeli híd utolsó láncszemét jelenti az óhazához való közeledésben. 

Menjünk a történet elejére: hajóépítő mérnöknek készült, mikortól fogva volt természetes, hogy a színészetet választja?

 Soha nem volt természetes, miután – bár mindig szerettem az irodalmat, szavalóversenyeket is nyertem és nyolcadikos koromban már Háry Jánost játszottam az iskolaszínházban – sohasem foglalkoztatott a gondolat, hogy színész legyek. De abban az időben, amikor érettségiztem, a politika még primer módon szólt bele az emberek mindennapi életébe. Úgynevezett „osztályidegen úri gyerekként” nem is álmodozhattam a mérnöki pályáról, és ha nem akartam azt, hogy elvigyenek katonának, nem maradt más lehetőségem, mint három, a hatalom által eltűrt pálya közül választani: színészet, képzőművészet, teológia. Én az elsőt választottam, és nem bántam meg ezt a kényszerből hozott döntést.

A Kosztolányi által is csodált, „isteni” Bulla Elma volt a keresztanyja. Milyen színésznőnek ismerte akkoriban, amikor a ’60-as évek elején elindult a pályán, s milyennek látja az idő múlásával?

A szememben semmiben nem változott a megítélése. Igazából a legprivátabb alkatú ember volt, akivel valaha is találkoztam. Visszahúzódó, introvertált különc. Egy kicsit Szent Johanna is, az a hősnő, akit nagyon sokáig játszott. Johanna volt talán a legnagyobb sikere, pedig élete során rengeteg nagy szerepben volt látható. Ébredő ifjúként nehezen tudtam összefésülni a kor felületes és feltűnősködő színésznőinek harsány image-ét Elma visszafogott lényével. Viszont ha ez a szürke kis veréb felment a színpadra, egyszerre zseniális varázsló lett belőle: elhittem neki azt is, ha kurvát játszott, de a hadúrnőt, vagy a világ legájtatosabb, legtisztább lelkét is. Akik nem ismerték, prűdnek tartották a magánéletben, miközben csak úgy volt régimódi, ahogy legjobb barátjának, édesapámnak a családja: hagyománytisztelően. A magánéletben csak a tradicionális családképnek élt – miközben neki magának sohasem volt gyermeke. Ezért figyelt oda rám már ifjúkoromban is,  próbált óvni attól, hogy színész legyek. Később lépésről-lépésre kezdett nyílni felém egyenrangú művészként is, és mindketten boldogok voltunk, hogy a Vígszínház színpadán gyakran játszhattunk együtt. Leginkább azonban egy különleges feladat kovácsolt össze bennünket: anya-fiú szerepben láthatott minket évekig a közönség a Pesti Színház Adáshiba című előadásában.

Princ, a katona (1966)

A legprivátabb embernek nevezi. Azt a gátat, amelyet ez a zárkózottság adott, mennyire tudta családtagként áttörni?

Nem szabad elfelejteni, hogy Elmának volt egy hosszú időn keresztül beteg férje, Fendrik Ferenc író. Miután szamaritánus lélek volt, a férjét sokáig és lelkiismeretesen ápolta. Nem találkoztunk túl gyakran, de ha meglátogattam őt, mindig éreztette, mennyire fontos neki a kapcsolatunk, az, hogy van egy ember az életében, akihez érzelmileg szorosan kötődik, és aki a keresztfia. Később persze nap mint nap láttuk egymást a színházban, de ott is csak titokban kacsintott rám néha, ezzel jelezve, mennyire büszke a „rokon” sikereire. 

Páger Antallal az Egy anyagyilkos vallomása című előadásban

1966-ban került a Vígszínházba, amikor Várkonyi Zoltán főrendező Dőry Virágot és Pécsi Ildikót is szerződtette. Ekkor éppen hogy befejezte tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a diplomaszerzés után volt egy csonka évadot a győri színház tagja is, néhány hónap múlva pedig eljátszotta a Princ, a katona című sorozat főszerepét, ami országos népszerűséget hozott önnek.

Ma már mindez borzasztóan egyszerűen hangzik, de akkor, a szocializmusban végtelenül komplikált és sokszor reménytelennek tűnő  volt az a kiszolgáltatottság, ami a rendszer lényege volt: megfojtani a lelket és elfojtani minden logikusnak tűnő reménykedést. De hogy ne csak rébuszokban beszéljek, az én esetem is mutatja, mennyire logikátlan és művészellenes volt az a központi politika, amely a munkás-paraszt származást többre értékelte, mint a tehetséget. Amikor felvettek a főiskolára, Várkonyi Zoltán osztályába kerültem. De közvetlenül az évkezdéskor, szeptemberben egy politikai szűrés eredményeként Meruk József, a minisztérium színházi osztályának teljhatalmú vezetője négyünket kirúgott, mondván, hogy még „nem bizonyítottuk a szocializmushoz való hűségünket”. Mindezt tizennyolc évesen, érti? Várkonyinak abban a tanévben így el kellett engednie a kezemet, de ő nem mondott le rólam mint színészről. Egy év fizikai munka után – keresztanyám segítségével díszletmunkás lettem a Vígszínházban – ismét felvételiznem kellett a főiskolán, és miután másodszor is felvettek, Szinetár Miklós lett  az osztályfőnököm. Viszont amit nem tudhattam: Várkonyi végig arra várt, hogy amikor lehet, odahívjon a Vígbe. Már harmadéves színésztanoncként is elhalmozott jobbnál-jobb szerepekkel, és amíg az osztálytársaim szótlanul szorongatták az alabárdot a Nemzetiben, én nagy szerepeket játszhattam a Vígszínházban – amiért a mai napig hálás vagyok neki. 

Kezdetben ezerhatszáz forint volt a fizetése a Vígszínházban. Soknak számított ez ötven évvel ezelőtt? Voltak bérfeszültségek?

Egészen pontosan háromezer forint volt a havi juttatásom, mielőtt Bécsbe szerződtem, és kétszáz forinttal akarták felemelni, csak azért, hogy maradjak. Különös dolog az, amire rákérdez, mert fiatal színészként soha nem mertük volna megkérdezni, mennyi Bullának, Ruttkainak vagy Págernek a fizetése. Azt tudom, hogy a fiatal kezdőknek mindenütt ezerhatszáz forint járt, amit aztán egyikünknek-másikunknak megemeltek százzal-kétszázzal. De ez az előírás is pontosan olyan logikátlan volt, mint maga az egész elnyomó rendszer: főiskolásként százötven forint volt az esti fellépti díjam, de miután havonta huszonnyolc-harminc előadásom is volt, néha többet kerestem így a Vígszínházban, mint később tagként.

Túlfizetettek voltak a művészek akkoriban?

Azt lehetett sejteni, hogy a színházakban nagyjából egyforma fizetések vannak, a többi bevétel homályba veszett. Én nem-haknizós színészként utóbbiból vajmi keveset érzékeltem, ráadásul 1965-ben végeztem és 1973 végén már el mentem Bécsbe, így igazi rálátásom sem volt. A pénz mindig is tabutéma volt a művészek között. Annyit viszont tudok, hogy mindenki igyekezett itt-ott szavalni, énekelgetni, kultúrházakban fellépni, és sokan tudni vélték, hogy szovjet turnékon, vagy egy befolyásos téeszelnök lakodalma alkalmával hatalmas pénzek cseréltek gazdát, amelyeket a fellépők, a közvetítők és a szervezők – az olajozottan működő haknigépezet tagjai – leginkább feketén tettek zsebre. Én inkább rádióztam, tévéztem, és rengeteget szinkronizáltam.

Mára köztudott, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról hanglemezkiadásakor a kelletténél jóval szerényebb gázsival akarták díjazni a dalokat feléneklő színészeket. Gyakorta megpróbálták így elcsalni a fizetéseket?

Ebben az esetben szó sem volt elcsalásról, sokkal inkább arról, hogy a rendező, Marton László úgy gondolta, az egyszerűség kedvéért a dalok feléneklőit – kivétel nélkül jó nevű, fiatal színészeket – kóristaként jelenti le. Akkoriban én voltam az egyetlen a darabban szereplők között, akinek volt már hanglemeze, így pontosan tudtam, mennyi jár egy szólistának. Ismervén a Hanglemezgyár igazgatóját, bementem hozzá és elmondtam a sérelmeinket. Ő elnézést kért, és még aznap átírták a szerződéseket, amivel mindannyiunknak nagyságrendekkel nagyobb lett a bevétele. Ez az akkori szűkös anyagi lehetőségeket ismerve hatalmas segítség volt. Ráadásul ezt a pluszpénzt nem a színház, hanem a Hanglemezgyár fizette, így nem igazán láttam be, miért ne kaphassunk annyit a munkánkért, amennyi egy szólistának jár. Mai szemmel nézve – főleg tudva azt, hogy a lemez közel egymillió példányban kelt el – ez a történet annyira megalázó, olyan távol áll a szabadpiaci gondolkodásmódtól, hogy még a visszaemlékezés is gyomorszorító.

Várkonyi hogyan fogadta a magánakcióját?

Tajtékzott, és az a legszomorúbb a történetben, hogy bár azonnal beszélt a Hanglemezgyárral és megértette, hogy a rendezőnek nincs igaza, mégsem volt annyi emberi nagyság benne, hogy meghallgassa a másik felet is, vagyis ez esetben engem, és esetleg elnézést kérjen. Ehelyett üvöltve jelentette ki, hogy nincs szüksége forradalmárokra a színházban, és vegyem tudomásul, hogy Latinovitsot is ilyen „felforgató” ügyek miatt rúgta ki. Akkor értettem meg, hogy számomra már nem terem babér az egyetlen magyar színházban, ahol el tudtam volna képzelni a jövőmet. Akkor határoztam el azt is, hogy továbblépek: más, esetleg külföldi művészi otthon után nézek.

Der Weg ins Freie, 1983

Viszont még évekkel Bécsbe kerülése előtt, Latinovits Zoltán távozása után klasszikus amorózó szerepeket játszott a Vígszínházban, számtalan kiemelkedő feladata volt Ruttkai Éva oldalán.

Nem csak amorózókat, hiszen komoly karakterek is voltak a szerepeim között. Fontos elmondani, hogy Várkonyi abban az időben már érezte, Darvas lassan kezd belefáradni a fiatal szívtiprók mímelésébe, Latinovits pedig „forradalmár”, akit nem tud betörni. Így létrejött az az űr, amit velem szeretett volna kitölteni. Ruttkai Éváról pedig köztudott volt, hogy szerette, ha folyamatosan fiatal férfi színészek veszik körül a darabokban. Talán ennek köszönhető, hogy az Angliai Erzsébetben én játszhattam Essex grófot, a királynő szeretőjét, Maugham Színházában Tomot, a fiatal rajongót, vagy Molnár Játék a kastélyban című művében a naiv, becsapott fiút, Ádámot.

Nem tartja-e pejoratívnak a szépfiú szerepekkel való azonosítást?

Szerencsére mindhárom említett szerep túllépett ezen a sémán, leginkább a Színházat tudnám említeni, mivel Tom egy érzékeny, többdimenziós karakter. Hasonlóan karakteres személy volt Essex is. Klasszikus rebellis alak, aki belefut Erzsébet királynő hálójába, és hiába próbál, nem tud védekezni. Ádám pedig az örök balek, akinek a rajongás és a szerelem teljesen elveszi az eszét. Legnagyobb karaktersikerem mégsem a Vígszínházban született meg, hanem a bécsi Theater an der Wien színpadán, ahol a Billy című musical címszerepében egy notórius londoni álmodozóként játszhattam el szinte minden mélységét és magasságát annak a csodálatos állapotnak, amit karakterszínészetnek hívnak.

Pippin, 1974

A karakteralakítások fontos tényezői színészi működésének színházban és filmben egyaránt. 

Meggyőződésem, hogy a karakteralakítások sokkal több lehetőséget adnak egy színésznek, mint bármi sematikus megjelenítés. A magunk ábrázolása nem kunszt, a valódi művészet akkor születik meg, ha karaktert ábrázolhatunk. Ezen belül – amikor csak lehetett – mindig igyekeztem szélsőséges figurákat életre hívni. Amikor a Szeleburdi családot forgattuk, csak egy szemüveg mögé bújva lettem Faragó, a kétbalkezes apuka. Az Adáshiba Döncijét egy hasonló szemüveg viszont agresszívvá, nagyképűvé tette. Ezért imádom a színészetet, mert minden szerep új gúnyát kínál, amit így is és úgy is fel tudunk ölteni.

Ha már említi, tudja, hogy a Szeleburdi család harmincöt év után is rendkívül népszerű családi film?

Igen, tudom. Azok, akik az utcán megszólítanak, gyakran említik ezt. A tizenhárom részes Princ, a katona ismétlésébe is mindig könnyű belefutni, ugyanúgy, minta Az aranyifjú című filmembe is – amely mellékesen első koproduceri együttműködésem volt a Magyar Televízióval. Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy erre a még Németországban is sikerrel játszott produkcióra sikerült egy nagynevű, főleg amerikai és angol színészekből álló szereplőgárdát szerződtetni – és nem mellékesen eljátszhattam egy nagyszerű szerepet is. 

Nem hiányolja a hivatalos állami és művészi elismeréseket, amelyek ez idáig elkerülték?

Mondjuk úgy, hogy  volt idő, amikor hiányoltam. Hiszen a német nyelvű sajtó állandóan megemlítette, hogy magyar vagyok. „Der sympathische Ungar” – a szimpatikus magyar, ezt a jelzőt állandóan hozzábiggyesztették a nevemhez. De ha már itt tartunk, rögtön fel is merül a kérdés, hogy melyik államnak az elismerésére kellene ácsingóznom, lévén osztrák állampolgár vagyok, ott és Németországban viszont számos díjat és elismerést kaptam. Nézze, mint minden az életemben, ez a téma is roppant rendhagyóan alakult eddig. Soha nem volt erősebb bennem a szakmai siker utáni sóvárgás, mint a szabadság, a függetlenség utáni vágy. Ennek viszont minden időben nagy ára van. Senki sem garantálta anno, hogy Ausztriában vagy Németországban is ugyanúgy meg tudom állni a helyem, mint Magyarországon. Mégis a szabadság iránti vágy és a szakmai kíváncsiság győzött bennem és megléptem azt, amit csak kevesen mertek előttem és utánam is. Szerencsém volt, és talán az is szerepet játszott a sorsom alakulásában, hogy Ikrek csillagjegyűként mindig megpróbáltam a másik oldal igazát is megérteni, elfogadni. Igen, néha hiányolom a hazai elismerés ilyen formáját, de közben tudomásul veszem, hogy ezeket a díjakat azoknak kell odaadni, akik az év háromszázhatvanöt napjából háromszázötvenet a magyar kultúra szolgálásának áldoznak. Egyébként a Jászai Mari-díjat negyven felett már ritkán ítélik oda valakinek, a többi művészeti díjról és tiszti keresztről pedig azt gondolom, hogy azoknak adják, akik kicsit közelebb állnak a hatalomhoz.

Nehezen hiszem, hogy ennyire nem foglalkozik a kérdéssel, ráadásul köztudott Önről, hogy született jobboldali, és nemhogy MSZMP-tag, de még KISZ-tag sem volt.

Én örökös közönségdíjas vagyok, hiszen egész életemben olyan feladatokat kaptam belföldön és külföldön is, amelyeket szere

tett a közönség. Ha lenne olyan párt, hogy „Színészek és Nézők Pártja”, na, látja, abba szívesen belépnék. A népszerűség, az emberek bizalma nagyszerű érzés, ami sok minden vélt vagy valós hiányt kompenzál bennem.

 Mi volt a legnagyobb sértés, amit kapott? 

Szakmai talán az, amikor néhány vígszínházi színészkollégám kijött hozzám Bécsbe, a színházba. Az előadásom után elmentünk vacsorázni, s mivel alkohol is fogyott rendesen, kicsit megszaladt a nyelvük. Ezt mondta az egyikük: „Ha őszinte vagyok, te itt semmi mást nem csinálsz, mint otthon – csak más nyelven.” Ezt akkor óriási sértésnek éreztem, hiszen világossá vált, mennyire nem értik, milyen küzdelmet, mennyi bizonytalanságot, lemondást, félelmet, izzadságot és könnyet jelentett nekem az átállás, és milyen hatalmas dolog az, hogy a háború utáni egyetlen magyarként sikerült az álmom: egy másik nyelven is sikeressé tudtam válni színészként egy a kezdetekben teljesen idegen közegben, ráadásul  a hetvenes években. Aztán elgondolkoztam és titokban igazat adtam nekik. Nem lettem selyemfiú, sem sarki kebabos, nem raboltam ki ékszerüzletet és még csak nem is kereskedtem használt autókkal. Hanem maradtam az, ami Pesten is voltam: színész. Csak más nyelven…

Ha már a bécsi éveket érintjük: mi az a hajtóerő, ami beviszi a közönséget olyan musical előadásokra, amelyeket a világ bármely pontján azonos színpadra állítási körülmények között tekinthet meg?

A globalizáció és a legmagasabb minőségre való törekvés. Egy berlini vagy bécsi néző nem akar lemondani azokról a fény- és színpadi effektusokról, azokról a kosztümökről és arról a rendezésről, ami az amerikai vagy angol nézőket megilleti. Ezért például az első bécsi munkám – a Pippin című musical címszerepe, amit Bob Fosse, a világ talán legismertebb musicalkoreográfusa rendezett – összes fény- és egyéb effektusa nemzetközileg használt forgatókönyvben érkezett a színházhoz. És a bécsi előadást percre pontosan ugyanúgy kellett játszani, ugyanazokat a kosztümöket kellett a darabhoz elkészíttetni, mint ahogy az a Broadway színpadán látható volt. Magyarország viszont sokáig előnyt kovácsolt abból a hátrányból, hogy számtalan területen hiányzott és ma még inkább hiányzik a pénz. Egy neves magyar musicalszínház sokáig arra volt büszke, hogy úgy játsszák a Jézus Krisztus szupersztárt, a Macskákat vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, hogy Webber, a szerző mondhatni gazdag külföldi rokonként megsajnálta a magyar színházcsinálókat. Hogy miért? Mert tudta, itt senki nem tud fizetni az úgynevezett replika-jogokért. Ő viszont így is odaadta a játszási jogot, és ezzel sok magyar nézőnek okozott és okoz még ma is maradandó élményt. De visszatérve a kérdésére:  harmincegy évesen kerültem bele abba a rendszerbe, amely olyan előadások létrehozóiból áll, akik eredeti ősbemutatók mellett igényes replikákat hoznak létre. Éppen az az izgalmas ezen a területen, hogy bármilyen nyelven játszunk és énekelünk, a replikákban ugyanúgy szólunk, mozgunk, ugyanakkor gyúl fel egy bizonyos fény a színpadon. Sokak szemében hátránynak tűnhet az, ha a New York-i néző ugyanazt kapja, mint a londoni Westend közönsége, számomra viszont ez a kötelezően előírt nívó a színészet valódi kihívása és egyben a musical világszínvonalának minőségi garanciája is.

Bolondok bálja (1978) 

Még mindig Bécs és Budapest között ingázik?

Folyamatosan, de az új könyvem és az egyre bővülő más irányú felkérések miatt most a szokásosnál is gyakrabban jövök haza. Itt itthon, ott pedig otthon vagyok.

Említette, hogy osztrák állampolgár. A magyar állampolgárságról lemondott?

Kizárólag osztrák állampolgár vagyok, az ottani állampolgársági törvény ugyanis kimondja, hogy csak egy állampolgársága lehet egy osztráknak. Nem titok, hogy néhány éve Bécsben megpróbáltam visszavenni a magyart, amelyről anno le kellett mondanom, de az éppen a közelmúltban érkezett hivatalos válaszban az áll, hogy ha felveszem a magyar állampolgárságot úgy, hogy erről az osztrák felet nem tájékoztatom, akkor azonnal megfosztanak az állampolgárságomtól. Őszinte leszek, az osztrák állampolgárság nagyon fontos nekem, lassan negyvenöt éve élek ott és minden, ami fontos nekem, odaköt. Egyébként most azon gondolkozom, hogy megpróbálom protekcióval érvényesíteni a szándékomat, noha eddig ezzel a lehetőséggel életem egyik területén sem éltem. 

 Még ma is él az a felfogás, hogy aki keletről jött, az évtizedek múlásával is keleti marad?

Ebben kétségtelenül sok igazság van, mert bár én már nagyjából németül gondolkodom, és a negyven éve vezetett naplóm ausztriai bejegyzései között is sok németnyelvű van, mégis, számolni csakis magyarul vagyok képes. Viszont úgy érzem, hogy tökéletesen asszimilálódtam. Ez egy külföldön élő ember legfontosabb feladata, és valahol nagyon sajnálom azokat, akik a keleti lét félelmeit és bizonytalanságát még évtizedek múltán sem tudják Nyugaton elengedni. Szerintem magyarnak lenni nem állampolgárság kérdése. Magyarnak az ember a szívében születik és holtáig az is marad. Még akkor is, ha egy valódi kapitalizmusban élő magyar néha több kritikával illeti a dolgok itthoni alakulását.

Alkatilag bizonytalan személyiség?

Néha, de inkább már érthetetlenül önkritikus vagyok. A bizonytalanság abból fakad, hogy a gondolkodó ember szeretné jobban megérteni a világot, mint az, aki csak a mának él és nincs semmilyen koncepciója. Egy Ikrek csillagjegyű ráadásul még veszettül kíváncsi is, egyik arca folyamatosan figyeli a másik arc minden rezdülését. Ha van bennem egy kevés bizonytalanság, az csak azért lehet, mert soha nem voltam elégedett semmivel, amit csináltam. Jellemző, hogy soha nem nézem vissza magam egyetlen produkcióban sem, egyedül egy olyan bécsi színházi felvételem van, ahol elégedett vagyok a teljesítményemmel. No, meg van egy könyvem, amibe néha szívesen beleolvasok. Ez pedig egy hosszú, munkával töltött művészélet után elég rossz arány…

Legutóbbi könyve, a Zoknihossz egyfajta életmód- és divatbeli, valamint szerelmi tanácsadókönyv. Nem fél, hogy az olvasók félreértik a szándékát, és igehirdetőnek vagy  dendinek bélyegzik? 

Szívből sajnálom azt az olvasót, akinek a Zoknihossz elolvasása után is ez a véleménye. Én azért írtam meg ezt a könyvet, mert szerettem volna azt az információköteget átadni, amelyet negyvenöt éves koromig megszereztem ahhoz, hogy úgy építhessem és élhessem az életemet, ahogy azt szerettem volna. Fontos hozzátennem: a sok tapasztalatot jórészt fiatalként, az akkor hatvan-hetven évesektől sajátítottam el. Ma isteni kegyelemként élem meg, hogy sok embernek számít a véleményem, és tanácsot adhatok a bizonytalanoknak. Férfiak és nők gyakran keresnek meg magatartás- vagy éppen szerelmi ügyekkel, néha ötven évvel fiatalabbak is. Jó tudni, hogy az olvasók hamar megértették: ez a könyv sokkal inkább a stílusról és a nő szolgálatáról szól, mint holmi dendis divattanácsadásról.

Köztudomású, hogy megosztó, és sokan kritizálják.

Feleségem unszolására másfél éve beadtam a derekamat, és ma bárki megtalál a Facebookon, a hivatalos oldalamon. Hosszú ellenállásomnak az is oka volt, hogy tartottam attól a rengeteg mocsoktól, amit manapság a média által agyonhájpolt percemberkék és celebek sikerként könyvelnek el, de egy érzékeny ember retteg tőlük. Aztán, ahogy telt az idő, egyre meglepettebben konstatáltam, hogy a követőim inkább példaképet látnak bennem és elfogadják a gondolataimat, amiért nagyon hálás vagyok idősnek, fiatalnak egyaránt. Ha van valami kézzelfogható alapja annak, amit a más fórumokon fröcsögők posztolnak, el szoktam gondolkozni azon, amit írnak, és megvizsgálom, hogy igazuk van-e. Viszont, ha valaki minden alap nélkül, „csak úgy” támad, azt élvezem. Egy valódi poszt-riposzt helyzet erőt ad, ilyenkor kegyetlenül szoktam visszavágni. Az egyetlen, amivel nem tudok mit kezdeni, az az alaptalan gúny. Hogy is mondja Cyrano? „Mert magamat kigúnyolom, ha kell. De, hogy más mondja, azt nem tűröm el”. Igen, úgy érzem, ez a mondat lett életem alapmottója, és már megengedhetem magamnak ezt a luxust. Az ignorálás és a kizárás luxusát. Talán túlságosan sokáig próbáltam mindenkinek felelni és megfelelni. De ez az idő végképp elmúlt. Ma már senki véleménye nem érdekel, sem szakmailag, sem magánéletileg. Csak azoké, akik fontosak nekem. Ez a valódi szabadság, erre joggal lehet irigy az, aki akar. 

Az interjút készítette: 

Mészáros Márton

Egy monográfia ürügyén

Megy az egyik budapesti játszóhelyen egy produkció – nem igazán színdarab, talán pódium-előadásnak nevezném, három szépséges színésznő folyamatosan egymásnak adogatva a szót, három valahai színésznő történetét meséli el, azok saját szavaival, dokumentumok részleteivel, esetleg fiktív, képzelt mondatokkal. Olyan színésznők történetét, akik életük egy pontján a külföldre menést választották – innen az alcím: itt nem lehet megmaradni. A három kísérlet alanya három különböző jellem; előzményük, céljuk és kimenetelük is háromféle volt. Az egyik sok kemény munka után diadalút lett, a másik hazatérésbe, szomorú idős korba torkollt, a harmadik ugyanebbe, de külföldön. A Bíró Kriszta által összeállított és részben írt, a Magvető Caféban előadott Teher alatt nő című előadás három hősnője: Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin. A három közül ma a legkevésbé ismert Bulyovszky Lilla, akire ha eddig emlékeztünk, ezt Péchy Blanka könyvéből tehettük. Annak a Péchy Blankának a könyvéből, akiről most monográfia jelent meg Böhm Edit tollából.¹ 

Péchy Blanka személyisége sokban közös lehetett hősnőjéével, sorsukban is sok a közös. Van abban valami titokzatos, hogy épp Szilágyi Lilla levelezésére talált rá. Színészi pályájuk íve eltért, de abban egyek voltak, hogy mindketten terheket vettek magukra, céljait egyikük sem adta fel, s amikor akadályhoz értek, vagy erővel leküzdötték, vagy tudatosan változtattak az irányon. Színészként megpróbálták magukat külföldön – Péchy inkább kényszerből, Bulyovszkyné inkább becsvágyból, de azonos céltudatossággal és akarattal. Mindketten komoly erőfeszítéseket tettek jelentős színpadi mestereknél idegen kiejtésük pallérozására. Megdolgozott pénzükkel mindketten alapítványokat tettek értékes célok érdekében. És mindketten beálltak azoknak a színésznőknek a sorába, akik a színészeten kívül az írott nyelvi kifejezésmódban is kipróbálták magukat. Bulyovszkyné darabokat fordított és novellákat írt, norvégiai emlékei ebben az évezredben újra megjelentek.

Péchy Blanka

Péchy Blanka színészi pályája reményteljesen indult. A 17 évesen, 1911-ben megkezdett színiakadémiáról származott bensőséges barátsága Bajor Gizivel. (Egy másik akadémiai barátság majd 30 évvel később gyümölcsözik.) A kor szokása szerint barátnőjéhez hasonlóan nevet kellett változtatnia. A szülőhelyéről választott „Pécsi” – az első plakátok, kritikák és lexikonok még így jegyzik – a sajtóban szándéka ellenére hamarosan „Péchy”-re változott, s a 45 utáni kultúrpolitikai életben aktív szerepet vállaló színésznőt, amint a kötetben olvashatjuk, ízlése s talán büszkesége akadályozta meg a „chy” demonstratív letételétől. A Víg-, majd a Magyar Színházban indult színészi pálya egyik istápolója Jászai Mari volt, aki mellé apródul szegődött, s aki később hőse lett „Péchy Blanka szép könyvének, aki Csillag Terézen kívül egyetlen olyan kollégája volt, akihez haláláig pártfogó jóindulattal viseltetett” – ahogy Bálint Lajos jellemezte viszonyukat. A húszas évek elején férje politikai múltja miatt kezdték mellőzni, később már kapott szerződést vagy szerepeket, de a legfoglalkoztatottabbak közé nem sikerült bekerülnie. A kritikák mindazonáltal végig rokonszenvvel beszélnek róla, kiemelik báját, finomságát, egyszerű közvetlenségét, Kosztolányi örül, hogy láthatja, Schöpflin Magyar Színművészeti Lexikona szerint „nevéhez sok szép siker fűződik, szép beszéde, tiszta, lendületes recitativája [sic!] finomabb hangszerelésű szerepekben értékes alakításokra predesztinálta”. Ez az az évtized, amikor az új műfaj, a szavalóművészet egyik legnevesebb képviselőjévé lép elő, s mivel egyre több az ideje, egyre több műsorban mond verset, önálló esteket is tart. A műfaj első számú alakja, Ascher Oszkár ugyan nem rajong érte – „Már most is, a 20-as évek vége felé éreztem: nem a vers, nem a költő áll premierplanban, hanem ő maga, mintegy jelezve: »ennyire átérzem a verset« – s a közönség elismerően bólint és – tapsol: »nagyon átérezte!« De az, hogy a hallgató részesévé váljék a vers élményének – nem következett be!” – írta önéletrajzában (ebben Radnótiné is vele volt), de Németh Antal Színészeti lexikona „különös nagy érdemeket” tulajdonít neki mint „Ady Endre költészete egyik legnagyobb hatású népszerűsítőjének”, akinek „bensőséges előadóművészete méltónak bizonyult ehhez a nagy feladathoz”. A költők mindenesetre szerették szavalását, szívesen adták neki verseiket, egy-két barátra is szert tett közöttük, és jeles irodalmárok vállalták estjeihez bevezető tartását. 

A húszas évtizedben hanyatló pályája aztán megtermi a döntést: akárcsak későbbi hősnője, külföldön próbálkozik. Az Égi és földi szerelem és A vörös malom bemutatói kapcsán jó barát Molnár Ferenc nevezetes bonmot-ja bátorította: „Nem mindegy neked, hogy milyen nyelven nem játszol?” Sok munkával megtámogatva következik egy reményteljes, eleinte sikereket is hozó évtized, a kortárs kritika és a színháztörténet is Reinhardt színésznőjeként emlegeti. Bálint Lajos gratulál a bécsi sikerhez: „mi azt is élvezhetjük, hogy itt a jó Budapesten hányan kapnak legalábbis kétoldali gutaütést a sikereden…. Viszont azt is meg kell írnom, sokan vannak velünk együtt, akik őszintén örülnek neked és mindannak, aki veled történt. Mondom sokan vannak – egész tömeg – legalább tízen.”

A harmincas évek végén azonban – a gazdasági és a politikai helyzet változásával – már Bécsben sem kap szerepet. Mikor hazatelepül, itthon se, így rászánja magát a Szovjetunióban élő első férjének és hozzá tanulni küldött fiának meglátogatására. Orosztanulással készül, ennek még hasznát veszi később, de a férjet már nem találja, ígéretes filmes és zeneművész karrier elé néző fiával még találkozik, de a hazatérésre nem tudja rábeszélni, s a hamarosan bekövetkező háborúban végleg elveszíti. 

Hazatérvén pedig már érvényben van az első zsidótörvény az ismert, a színészekre nézve e a színészekre nézvea színészekre nézve e lapban a színészekre nézve e lapban  részletesen taglalt következményekkel.

Érdekes módon itt megint beúszik egy pesti színielőadás, melyhez konkrétan még annyira sem kapcsolható a neve, mint a korábban említetthez, témájának mégis érintettje Péchy Blanka. A Stúdió K Színház olyan kérdésekről készített „dokurevüt” Ítél a nép címmel, mint „bűn, vagy túlélési taktika belesimulni az éppen aktuális rendszerbe? Meddig tart kiszolgálni az eszméket, és honnantól épülnek be azok az egyén személyiségébe? Megteheti-e, feladata-e egy korszakos színésznek, hogy politikailag állást foglaljon és elfogadja a felkínált pozíciókat? És vajon mennyiben jellemzi az igazságszolgáltatást a bosszúállás-, és mennyiben a megtörtént események feldolgozásának szándéka?” Ezek a kérdések minden korban feltehetők, ez a produkció pedig Kiss Ferenc élete és pere kapcsán teszi fel őket. 1938-ban őt választották meg a zsidóknak a színházi életből való kiszorítása érdekében felállított színészkamara elnökévé, aki ekkor már koszorús színész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Színiakadémia igazgatója volt, és 100%-ig azonosult a zsidótörvények eszméjével. Ugyanakkor hűséges barátja, közös színiakadémiai éveik idején forró imádója Péchy Blankának, valószínűleg neki köszönhető, hogy Péchy belekerült abba a minimális százalékba, akik zsidó létükre tagjai maradhattak a színészkamarának. Ez persze nem tartott soká: mivel foglalkoztatását nem tudta igazolni, mert persze szerepet nem kapott, 44-ben mégiscsak kirakták. A tagsággal viszont kizárta magát a Goldmark termi fellépésekből, maradt számára a Vajda János Társaság. Meg az írás: ekkoriban jelennek meg első tárcái. Ír a Film Színház Irodalomba, a Világba, az Új Időkbe. Bajor Gizi boldogan tudósítja: „gyönyörűek a cikkeid. Kifogástalan, hibátlan, roppant tehetséges. Itt Földváron óriási sikered volt.” Ezt a tevékenységét a háború után, még újra nekilendülő színészkedése idején is folytatja, van amit közöl, van ami fiókban marad, amit majd csak összegyűjtött cikkeinek harminc év múlva megjelenő kötetében publikál. Ilyen írás például ostromnaplója, amit most már módunk van összevetni jó barátja, Heltai Jenő háborús naplójával. Sok a hasonlóság, sok az átfedés köztük (hiszen hasonló élmények alapján íródtak), egy ponton, Csathó Kálmán meglátogatásával kapcsolatban szépen össze is kapcsolódnak. Emellett szerepet vállal a kultúrpolitikában, 1945-től a Magyar Szovjet Művelődési Társaság tagja, 1947-től színészeti szakosztályának vezetője, elnöki tanácsának tagja, majd két évig kultúrtanácsos Bécsben. A nyelvtudás, a személyes kapcsolatok, a 39-ben elvégzett külügyi szeminárium hasznosítható is meg nem is – kifáradva, kétségbeesetten menekül haza. Ezután jön a nagy könyvek és a beszédművelés kora. De a színészetet sem hagyja abba, folyamatosan kap kisebb-nagyobb szerepeket, rendes tagja a Vígszínháznak (szerződéseit gondosan eltette), e sorok írója nagyon is emlékszik Latinovits és Tomanek legendás Ványa bácsijának „maman”-jára, a vejét imádattal körülvevő, saját fiát egyre korholó Vojnyickajára… A széles közvélemény mindazonáltal máig a szép, jól érthető magyar beszéd apostolaként ismeri Péchy Blankát, e tevékenységének folyományai, a Kazinczy alapítvány, a verseny, a díj, a Beszélni nehéz kötet és -körök stb. ma is léteznek, illetve élnek a köztudatban. A három nagy kötet könyvtárak polcain várja, hogy a szakma vagy a színháztörténet, illetve a szélesebb, történelem iránt érdeklődő olvasó kézbe vegye őket.

Pedig nem akármilyen jelentőségűek ezek a könyvek. Jászai Mari és Magyar Lajos életének bemutatása mélységesen átélt személyes élményből fakad. Bulyovszky Lillához nem fűzte Péchy Blankát ilyen kötöttség, nem is világosít fel, hogy hogyan talált rá erre az anyagra, úgy látszik, senki nem firtatta, hol van azóta is. Ez a három életrajz dokumentumként elsőrendű forrás, másrészt letehetetlen olvasnivaló. Fura a műfajuk ezeknek a könyveknek. A Hűséges hűtlenek előszavában Péchy Blanka eltöpreng a regényes életrajz műfajáról, s arra a következtetésre jut, hogy a dokumentumok meggyőző erejét semmi sem pótolhatja. Így is jár el mindhárom könyvében. Dokumentumait híven közli, jegyzetekkel nem terheli, összekötő szövegeivel alakítja regénnyé – leginkább talán a valóban Regény címet viselő könyvben, ahol még a szereplők nevét is megváltoztatta.

Lényegében ezt a műfajt választotta monográfiája keretéül Böhm Edit is. A kötet higgadtan elmeséli a magánélet és a pálya minden egyes állomását, sok mindent részletesen dokumentálva, kronológiai, illetve tematikus fejezetekre osztva, sok idézettel, elsősorban Péchy Blanka naplószerű feljegyzéseiből, levelekből, egyéb dokumentumokból. A szöveghez illeszkedő naplórészleteket külön keretben közli, sem ezekhez, sem a levélrészletekhez nem fűz külön jegyzeteket, csak annyit közöl, hogy a hagyatéknak ezt a részét a Pécsi Várostörténeti Könyvtár gondozza. Azt is elárulja, hogy a hagyaték másik részét az MTA Kézirattára kezeli, de ezt az anyagot mintha nem használta volna fel. Másrészt viszont egyéb helyeken jócskán közöl pontos jegyzeteket, ez inkább a tudományos monográfia felé billentené a kötetet, ahogy Péchy Blanka színpadi szerepeinek (sajnos évszám és színház megjelölése nélküli, de) igen hasznos felsorolása, nemkülönben filmszerepeinek (itt hiányoltam a rendezőt), versrepertoárjának részletes listája is. Sok eredeti fénykép illusztrálja a szöveget, ezek nagyrészt a Janus Pannonius Múzeum Történeti Osztályának gyűjteményéből valók.

Jó, hogy erről a sokszínű pályáról született monográfia (ha belegondolok, még Bajor Giziről sincs…), ahol felrajzolódik egy autonóm, tehetséges, kreatív asszony alakja (még Radnótiné is irigyelte sokoldalú tehetségét), aki olyan erővel tudta céljait megvalósítani, hogy pályájának utolsó nagy vállalkozása – a „nyelvművelés” energikus művelése – még színészi múltjára is ránehezedett, homályba borítva azt. Lehet, hogy ezt a vállalkozást – amikor normatívba fordul, fogalmazást, stílust, szóhasználatot érint – ma már másképp ítéljük meg, de az érthető beszéd propagálása ma sem volna szükségtelen. Másrészt folytatásképpen érdekes lehetne felvázolni erről a színes életútról valamiféle kapcsolati hálót, s ebből még bizonyos történelmi-társadalmi áramlatok-mozgások is kirajzolódhatnának. S akár a gendertudomány is felfigyelhetne a XX. század mindennapostól eltérő alkotó asszonyai között Péchy Blanka filigrán alakjára. Mindenesetre az, hogy két színielőadás kapcsán is eszünkbe juthat, valahol az általa képviselt magatartás aktualitását mutatja…

*

Függelék

Egy függöny búcsúja²

Szóval itt a vég. Remélhetőleg gyorsan túl leszek rajta. Már így is sok ajándékévet kaptam, és bőven túléltem a gazdámat. Pedig idősebb vagyok nála, még Pécsről származom, a szülői házból, tulajdonképpen magam sem tudom, mikor keletkeztem. Blancsika születésekor már ott voltam, és követtem őt élete sok-sok fordulatán, még Bécsben is vele voltam, sőt a Fifi-féle lakásban is. Bár ott még mind a négyen megvoltunk. Aztán visszaköltözhetett a Falk Miksa utcába, de mikor később kisebbe ment, lekerültem a pincébe. Még ott is jó néhány évig elvoltam, Blancsika halála után is, amíg most teljesen ki nem ürítik a pincét. Dolgozhatnának tapintatosabban, nem kellene széthányni mindent, hogy csak úgy tapossanak rajtunk, szanaszét szóródik minden. De még így, ebben a felfordulásban is látszik, milyen jó társaságban voltam még itt ebben a pincében is, Blancsika kedves régi darabjaival, amiket már nem tudott fent a lakásban tartani. Sokakkal közülük együtt szereplünk azon a leltári listán, amit dr. Melietzer Alánné légóparancsnok és Kovács Antalné házfelügyelőné számára készített Blancsika a Pozsonyi út 1. II. 3. lakásba vitt ingóságairól. Egyszerre imponáló és szomorú lista, praktikus holmik, konyhai eszközök, ágyneműk és bútorok, másrészt egy fényes múlt rekvizitumai, pongyolák, szőnyegek, porcelánok, ezüstkanál és mosófazék, 18 nyaksál, 16 pár színpadi és utcai cipő, villanyfőző, vasaló, 180 könyv, kalapdoboz és szennyeszsák, lábmelegítő és 11 színpadi és utcai táska, 10 főzőedény, 1 sodrófa, 1 rum-, cukor- és citromtartó… 10 pár színpadi és utcai kesztyű és 1 szappantartó… ruhaanyagdarabkák, foltdarabkák és 1 kis gipsz és 1 vas figura… és ott vagyunk mi is felsorolva, négyen függönyök, Jászay [sic] Mari halotti maszkja előtt... Istenem, milyen szívszorító, milyen akkurátus… és milyen halott… Fifinek persze még így is sok volt. Szemétnek, kacatnak, lomnak nevezte Blancsi ott maradt holmiját, pedig tudta, hogy nincs hova vinnie őket, és azt is tudta, hogy a lakást többször kirabolták, és Blancsi után még mások is lakhattak benne, hiszen ő nem ott csinálta végig az ostromot… ezt be is vallotta, sajnálta is Blancsit, hogy ezek után semmije nem maradt, mégis képes volt egy törött tükör miatt rendezni a fesztivált. Meg kell mondjam, nagyon kicsinyesen viselkedett. Persze értem én, sokat láttam, ismerem az embert, az irigységet, a gonoszkodást a szenvedés hozta ki belőle, meg hát őszintén szólva azt hiszem, sose szerette Blancsit, a szavalását kifejezetten utálta, de úgy tűnik, vele magával sem szimpatizált nagyon. Az a lakásügy sem egészen úgy volt, hogy felajánlotta, szabályosan kiutalta Pécsi Blankának azt a szobát a Magyarországi Zsidók Szövetségének Lakáshivatala, azzal a megkötéssel, hogy „a befogadó köteles lakását, annak berendezéseit és felszerelését a szükséghez képest a beutalttal megosztani, illetve szükség esetén a beutalt ingóságai számára lakásában kellő helyet adni”.  Ezt dr. Radnóczi Miklósné 1944. június 7-én aláírta, Blancsi rendes bejelentővel költözött oda, és Fifi sem járt rosszul, mert legalább nem idegent költöztettek oda. Szóval mondom, értem én, ismerem az emberi természetet, ki vagyok én, hogy ítélkezzek, egy koszos rongydarab, amin éppen taposnak. De az azért mégsem volt szép, hogy képes volt összevetni az ő magányát, aki „így lett”, a Blancsiéval, aki „eredettől az”, mármint magányos. Szerencse, hogy ezt a gazdám nem tudta meg. Hogy lehet magányokat összemérni, nem rőf az, bár súlya van, mélysége is. És ha ragaszkodik hozzá, hogy összemérje, akkor tessék minden tényezőt számba venni: Péchy Blanka a felnőtt fiát várta vissza, még sok évig, hiába…

Most pedig rámolnak. Nem úgy, ahogy akkor vizionálta, amikor egy esetleg elpusztult otthonba való visszatérését képzelte el – meg is írta. Hanem végleg. De az élet mérföldkövei, az emléktárgyak létük jelentőségét, sőt magukat a létüket vesztik el gazdájuk halálával. Nem személyes tárgyak többé, most már tényleg csak lomok. Ahogy az egyik kihordó mesélte az odatévedt látogatónak: „Sok... minden... van... lent... jöjjön... velünk... nyugodtan... ládák és... bútorok... A... Péchy... Blanka... hagyatéka... Övé... volt... az... öltözőláda... is... Ez... volt... a... lakásuk... de... kisebb... volt... mint... az... előző... Ide... hoztak... le... mindent... Szétrohadt... Kihordjuk…”

Lenkei Júlia

Jegyzetek

¹ Böhm Edit: Az ismeretlen Péchy Blanka, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2018 

² Források: Lábass Endre: Vándorparadicsom (A letagadott Budapest) http://mek.oszk.hu/05200/05275/05275.pdf; Péchy Blanka: Csomagolás közben, in: Este a Dunánál, Magvető, 1977. 32‒33. o.; Radnóti Miklósné: Napló 1935-46, Jaffa Kiadó, Budapest, 2014, II. 339‒488.; Péchy Blanka hagyatéka, MTAK Kézirattár. MS 2420/272-311. Életére és működésére vonatkozó dokumentumok 1938‒44.

Budapest kontra Kolozsvár – a múlt századfordulón

A Criticai Lapok 2018/7‒8. számában volt már szó arról, hogy 2003 novemberében a Nyugati pályaudvaron játszott temesvári vendégelőadással emlékeztünk meg az első magyar nyelvű Hamlet akkor 210 . éves évfordulójáról. A megfelelő játszóhely felkutatása különösen nehéz feladat volt, hiszen az 1873-ban épített hajdani temesvári vígadóhoz nagyon hasonló színhelyen túl, olyan, közönséget is befogadni képes helyet kellett találni, ahová valódi Monarchia-korabeli síneket lehetett fektetni, a zúzott kövekről és fekete agyagos földről már ne is beszéljünk. Továbbá, Ophelia fulladásos halálához a „díszletbe” effektíve be kellett vezetni a lezúduló valódi folyóvizet, ami a jelenet után nem kis mennyiségű tócsát hagyott. Az 1873-as év több szempontból is meghatározóvá vált a 130 évvel későbbi Budapest-temesvári Hamlet szempontjából. 

Máskülönben abban az esztendőben lett vállalkozó színigazgatóvá a 29 éves Krecsányi Ignác, akivel tizenöt évvel később köt szerződést Temesvár. Így Krecsányi 1888-tól kezdve valójában a Buda-temesvári (plusz még akkor a pozsonyi) színtársulat direktora lett. Ráadásul – debreceni igazgató korában – 1883-ban ő maga hozta rendbe az elhanyagolt állapotban lévő Budai Színkört.¹ Éspedig Lehmann Mór, a temesvári színházépület függönyének megalkotója, illetve az ugyancsak Fellner és Helmer tervezte, szintén 1875-ben megnyílt budapesti Népszínház díszletfestője segítségével. 1883. június 9-én tárta ki kapuit a rendbe hozott nyári teátrum ünnepélyes, hazafias keretek között, amelyekre Krecsányi örömmel emlékezett vissza: „Kora hajnalban négyöles nemzeti zászlót tűzettem az épület ormára. Hadd lássák messziről, hogy ott mai naptól ismét a magyar Thália ütött tanyát. A függöny pontban hét órakor felgördült. Megjelentek a prológba írt évszázadok, görögtűztől tündököltek a tablók, bevonult a színtársulat, végül beléptem én. A fekete magyar ruha, lakkcsizma és tollas kalpag nem festhetett rajtam nagyon rosszul, mert viharos tapssal fogadtak.”²

A temesvári Hamlet tapsrendje a budapesti vendégjátékon (fotó: Moldovai Viktor)

A csaknem négy hónapos nyáridényben már akkor sikerült a budai közönség közönyét megtörni, és a Színkört telt házakkal működtetni. Mindazonáltal Krecsányi Ignác öt évvel később mindent elölről kezdhetett a később, 1896-tól „Fővárosi Nyári Színház”-ra keresztelt intézményben.(Tudniillik a „Budai Színkör” elnevezést a direktor ki nem állhatta: az új név a társulat épp akkor a Vígszínházhoz szerződő tagjától, Haraszthy Hermin színésznőtől származik.³) A temesvári színigazgató nem véletlenül marad meg végül úgy a történelmi emlékezetben, mint akinek hathatós része volt a jórészt német ajkú Buda magyarosításában.

Hivatalosan 1873-ban született meg Budapest mint Európa egyik legfiatalabb fővárosa. Az 1872. december 22-én szentesített törvénycikk rendelte el az 54 ezer lakosú Buda és a 200 ezer lakosú Pest szabad királyi városok, valamint a 16 ezer lakosú Óbuda és a Margitsziget egyesítését. A folyamat az 1873. november 17-i díszközgyűléssel ért véget. Az egyesítés megnyitotta Budapest világvárossá fejlődésének útját, elősegítette az ipar és a kereskedelem gyors és nagyarányú növekedését, a közintézmények fejlődését. A polgári lakosság 1890-re 492 ezerre emelkedett. (1910-re pedig a népesség eléri a 800 ezret, az elővárosokkal együtt 1,1 milliót.) A kiegyezés idején a házak még jó háromnegyede földszintes, 1914-ben már csupán a lakóépületek fele, míg 35%-a egy-két emeletes, 15%-a három-négy vagy többemeletes.⁴

Másképpen nézve: 1870-ben Pest-Buda még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban Budapest már 8. a ranglistán. A magyar főváros kiépítése szinte az amerikai fejlődéssel összemérhető lázas gyorsaságot feltételez, többé-kevésbé erőltetett felzárkózási kényszert, ami bizonyos megoldásaiban lehet, hogy vitatható eredményekkel is járt,⁵ ugyanakkor egy gyönyörű várost teremtett. Hiszen a hozzánk látogató külföldiek szerint Budapest a világ egyik legszebb városa! A Magyarországra érkező turisták fő úti célja is a modern és gyorsan fejlődő fiatal metropolis. Az idelátogatók száma 1895-ben mintegy százharmincezerre tehető, 1912-re megkétszereződik.⁶

Egy évvel a kiegyezést követően, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa jelentésében kifejtette az addigi helyzet javítását szolgáló elképzeléseit: „A város zöme minden összefüggés nélkül szórványosan csak itt-ott mutatja az emelkedésnek némi jelét s nagyrészt elavult házakkal van megrakva. A fejlődésnek csakis azáltal lehet okszerűbb irányt adni, ha a város területének közepén egy szép, tágas s az egész városon keresztbe átvonuló út nyittatik, mely által egyrészt felébresztetik a kedv annak mentén díszesebben építkezni, másrészt ez az út, mintegy határvonalat képezvén, legalább a városnak ezen belül eső részében célszerűbb tömörülést fog előidézni.”⁷

A leendő Nagykörút nyomvonalát a természeti adottságok határozták meg. Az egykor itt folyó Duna-ágnak köszönhetően az útvonalat a mélyebben fekvő területeken vezették végig. A 4141 méter hosszú, Dunától Dunáig tartó „Boulevard” összeköti Pest belterületét az egyesülés után gyorsan integrálódó külterületekkel.⁸ Ám, akárcsak Temesváron, a körút építési tervének vonalában itt is a vasút állott akadályként, mégpedig az 1846-ban befejezett „Pest pályaudvar” felvételi irodája, az ún. indóház az első magyar vasútvonal végpontján. A kialakult helyzetet és szép megoldását a Vasárnapi Újság 1877. október 28-i száma ismertette aznap, amikor megnyílt Az osztrák államvasút-társaság új pályaudvara Budapesten.

Bródy Sándor

A tudósítás név szerint említett szereplői a következők: Auguste de Serres, az osztrák Államvasút Társaság bécsi központjának francia származású építészeti főigazgatója. Ő tervezte a vasúti hidak nagyobb vasépítményei között 1876–1877 körül például a Temesvár–Orsova vonalat is.⁹ Állítólag Rudolf főherceg titkos köréhez tartozott. A neve 1870-ben más szempontból is felmerült: mégpedig egy franciákból, osztrák tisztekből és újságírókból álló bizottság kapcsán, akik a német-francia háború idején az újságokban és katonai hírszerző szolgálatban Németország ellen tevékenykedtek.¹⁰ Származás szempontjából honfitársa Alexandre Gustave Eiffel, a fémszerkezetek építésére szakosodott francia építőmérnök és gyáriparos, aki Párizs és New-York szimbólumát is megteremtette, az utóbbit mint a Szabadság-szobor fémvázának tervezője és építője. Tervezőirodájának ez a budapesti műve – a régi milánói pályaudvar és a párizsi Bon Marché áruház elbontása után – az európai építészet egyik unikumává vált.¹¹ A személyesen Gustave Eiffel által tervezett vasszerkezetes megoldás a maga korában technikai bravúr. Nagy fesztávú, Polonceau-rendszerű nyeregtető, ahol a háromszög alakú rácsozat, illetve a támasztékok által ívelt keretben világosságot biztosító üvegtető fokozza a kecsesség benyomását.

Az is különleges, hogy a korábbi indóház, illetve pályaudvar az 1873/74-ben megkezdett építés alatt mindvégig üzemelt, fölé építették az újat, aztán amikor 1877-ben kész lett, lebontották a régit. Állítólag az egész Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb vasútállomása lett, és egyben Európa egyik építészeti büszkesége. A „Nyugati” nevet csak 1891-ben kapta, lévén az építtetők „nyugatiak”, és a névadás összefüggött az Osztrák-Magyar Államvaspálya Társaság államosításával is. A MÁV független volt Ausztriától, a vasútvonalak 85%-a a MÁV tulajdonában állott, és Magyarországon a vasútvonalak sűrűsége (százezer főre jutó sínhosszban számolva) Franciaország után következett, megelőzve Ausztriát, sőt ekkor még II. Vilmos Németországának vasúthálózatát is!¹³ 

Molnár Ferenc

2003-ban az akkor 135 éves MÁV segítségével, a mostanság „Ceglédi várónak” nevezett, kissé különálló műemlék-épületrészben találtuk meg a temesvári Hamlet budapesti helyszínét. Eredetileg ez a harmadosztályú váróterem volt. 

A Nyugatihoz közel van a Vígszínház, amely a „Boulevard” 1896-os elkészültével egy időben nyílt meg. Az első budapesti magánszínház az „Atelier Fellner & Helmer” harmadik megrendelése a magyar fővárosban – a Népszínház (a megnyitása után majd kilencven évvel később felrobbantott Nemzeti) és a Somossy Orfeum után. Amikor elkezdődött az építése, a Lipótváros külvárosnak számított: csupa üres telek, ócskavaskereskedés, rozzant palánk, a Haggenmacher malom füstokádó kéményeivel. Ily módon a pittoreszk eklektikának megfelelő pompás barokk palota kezdetben talán joggal keltett „kicsit nagyralátó, talán arrogáns”¹⁴ érzetet a még sivár környezetben. De hamarosan a Nyugati mellett a Nagykörút e szakaszának másik dísze lesz. 

A „vígszínházi stílust” lényegében a kolozsváriak teremtették meg. A művészeti vezető Ditrói Mórt, akinek a nevéhez Erdély fővárosában is az egyik színházi aranykor fűződik, amott kilenc évvel korábban Bölöny József kérte fel művészeti vezetőnek. Az akkor 26 éves színész hamar önállósította magát, és egészen addig vállalkozó igazgatóként vezette a kolozsvári színházat, amíg az új, izgalmas lehetőségeket kínáló budapesti teátrum ajánlata el nem csábította, és Szamos-parti társulatának többségét át nem hozta az erdélyi vidékről a magyarországi világvárosba. Kolozsvárt ő rendezett először drámaciklusokat: Magyar ciklust, Csiky Gergely-, Jókai Mór-, no meg a hírével Angliába is eljutó Shakespeare-sorozatot. 

1896. május 1-jén a Vígszínház nyitóelőadása, Jókai Mór Barangok, vagy a peoniai vojvoda című vígjátéka nagyot bukott. Három nap múlva azonban hatalmas sikert arat egy francia bohózat, Az államtitkár úr. Ez az ambivalencia jellemzi az ezredfordulós ünnepségeket is az új világvárosban. Az urbanizáció, a technika, kultúra és haladás híres vívmányainak felvonultatása mellett a már-már operettes múltba révedés; a gerjesztetten hazafias, de császárhű, konzervatív világnézet. A Millennium ideológiáját tudniillik a históriai nemzetkoncepció biztosítja, mely szerint a Kárpát-medencében – „a történelem rá a bizonyság” – valójában egyetlen nemzet rendelkezik államalkotó képességgel. Ez pedig a magyar, merthogy kizárólag a magyar nemesség bírja azokat az évszázadok során felhalmozott tapasztalatokat, amelyek szükségesek az állam irányításához. Mindennél hangsúlyosabb a magyar nemesség históriai folytonossága, mely a beállítás szerint Árpádtól Ferenc Józsefig töretlen…¹⁵

Móricz Zsigmond

A kurzust tekintve Fellnerék historizmust idéző színházainak szemmel láthatóan nagyzoló teatralitása groteszk fricskának is tűnhet, amennyiben a társadalmilag megkövetelt képmutatást vesszük alapul. S akkor a Millennium idején a Vígben, ebben a tipikus bulvárszínházban ráadásul ilyen hangok hallatszanak a próbán a kolozsvári rendező szájából: „Vigyázz, fiam! Fals vagy! Szavalsz! Szerepet mondasz!” A Ditrói Mórt idéző Hunyady Sándor író – a kolozsvári-budapesti színésznő, Hunyady Margit és az író Bródy Sándor fia – hozzáteszi: „Ez meglepően új dolog volt akkoriban, hiszen addig nem volt vád, inkább úgy követelték a színésztől, hogy szavaljon és szerepet mondjon.”¹⁶ 

És hamarosan Ditrói itt is „Magyar ciklus”-t rendez: egy évadon keresztül csak magyar írók színműveit mutatják be az első budapesti magánszínházban. És a Lipótvárosban is sikerük van vele. Miközben elkezdik a Molnár Ferenc-premierek hosszú sikersorozatát…

Nemzetközileg is legtöbbet játszott magyar színműírónkat szoros kapcsolat fűzte a Nyugati pályaudvarhoz. Molnár Ferenc apja, aki gyerekeivel ugyan egyáltalán nem törődött, de egyszerre volt nagy praxissal rendelkező magánorvos és a Ganz gyár üzemorvosa, például Gustave Eiffelt is kezelte. A világhíressé váló francia építész tervezőirodája ugyanis a Nyugati-pályaudvaron kívül a Margit-híd építésében is részt vett. Ezért Eiffel gyakran tartózkodott Budapesten, és nem egyszer megfordult Neumann doktornál.¹⁷ 

De apja páciense volt Molnár rajongásig tisztelt és szeretett atyai jó barátja, Bródy Sándor is.¹⁸ 1912. március 28-án, Janovics Jenő igazgató meghívására a Kolozsvári Nemzeti Színház „Magyar Drámatörténeti Ciklusának” huszonnegyedik estéjén Molnár Ferenc vezette be mentora darabját, s előadásába egy aktuális élményét is belefűzte, mely éppen a Nyugati pályaudvarhoz kapcsolódott. Lássuk a szem- és fültanú Janovics doktor visszaemlékezésében:

„A tanítónő előtt Molnár Ferenc tartott bevezető előadást, mely olyan volt, mint egy sistergő tűzijáték. Elragadó humorral, meleg szeretettel és egy pillanatig sem lankadó szellemességgel, sziporkázó ötletekkel, egyre növekvő hatással, a közönség állandó, mély és odaadó érdeklődése mellett ismertette Bródy Sándor színes egyéniségét; befejezésül pedig megindult hangon, szárnyaló szavakkal tett hitvallást arról, hogy ámbátor az írói iskolájuk nem emlegeti szüntelenül a hazát, azért hálásak a Gondviselésnek, hogy magyarnak születtek; amikor munkáikkal megjárják a nagy világvárosok színpadait, magyarok maradnak, és büszkén hirdetik magyar voltukat. Mély hittel hirdette, hogy a művészi alkotásokban minden pótolható, minden múlandó és tiszavirág-életű, csupán az maradandó, amiben a nemzeti lélek lehelete érzik.

Olyan hitvallás volt ez, amelyre Kolozsvár közönsége esküszik, amelyet jólesett Molnár Ferenc ajkáról is hallani. Bevezető előadásának befejező része ez volt:

 »Marad végezetül, ne csodálkozzanak kérem, harminc pár kis csizma. Ennek a történetével kell végeznem ezt a szerény, jelentéktelen és intim kis visszaemlékezést. Mikor Reinhardt előadta A tanítónőt Berlinben a Deutsches Theaterben, akkor Bródy Sándor künn volt, és maga is ott kínlódott a próbákon. Egy szép napon jött tőle Pestre a Vígszínházhoz egy rövid távirat ezzel a szöveggel:

’Küldjetek azonnal harminc pár kis magyar gyerekcsizmát. Bródy’.

Nosza, lett lótás-futás, amíg felhajszoltunk neki harminc kis magyar csizmát. Tudtuk, mihez kell. A tanítónő iskolajelenetében kellett a kis berlini gyermekeknek a magyar csizma. Postára tettük a harminc pár kis magyar csizmát, és én bizony nagyon, de nagyon meg voltam hatva. Bizonyítani is tudom ezt a meghatottságomat, mert akkor azonnal berohantam a lapomhoz, és vezércikket írtam erről a harminc pár kis magyar csizmáról, amely elindult Berlinbe színházat játszatni.

Igen tisztelt hölgyeim és uraim, ha egy kicsit el is érzékenyedtem e könnyed mókák után, önök most itt ülnek, és én most itt állok, és mi diskurálunk egymással, és odakint a nagy, hatalmas külföldön, azon a szigorú, kemény, rideg magyargyűlölő nagy külföldön, magyar darabokat játszanak a színházak. Könnyű ezt most kimondani, könnyű ezt most megérteni, most ez szinte természetes, de – édes Istenem – gondoljunk csak vissza arra az időre, amikor Budapest urai, az arisztokraták éppúgy, mint a finomkodó Lipótváros, úgy beszéltek, hogy: Ne menjünk ma színházba, mert ma magyar darabot adnak! Gondoljunk csak vissza a legutóbb eltelt tíz esztendőre, amely idő alatt itt egy kis gárda, talán éppen Bródy Sándor kis baráti gárdája és talán éppen Bródy Sándor tanítása, ellenőrzése, kemény kritikája és meg nem alkuvó művészi ízlése hatása alatt elindult arra a nagy, keserves külföldre – én tudom, hogy milyen nagy, és milyen keserves – előbb csak egy kis bebocsáttatásért, aztán egy kis elismerésért, aztán egy kis sikert, talán egy kis megbecsülést, aztán egy nagy megbecsülést kérni, majd követelni ennek a mostani magyar irodalomnak. Ne kívánja tőlem senki, hogy elfogulatlan és rideg legyek, ha erről van szó. Ne nevessen ki senki azért, hogy a csontom velejéig és a szívem véréig meghatva kísértem ki harminc pár kis magyar parasztcsizmát a Nyugati pályaudvarra. És lehet másnak megható egy fejedelmi nász, fellázíthatja másnak szívét és agyát egy király harsogó lármájú koronázása – én, igen tisztelt hölgyeim és uraim – nem adtam volna oda ezt a Berlinbe induló harminc pár kis magyar csizmát harminc koronázásért és harminc király esküvőjéért, mert tisztelet, becsület a királyoknak is – az igen szép pálya és igen előkelő állami hivatal –, de ebben a harminc pár kitaposott és rongyos kis magyar csizmában az én királyaim királya: a magyar irodalom indult el hadat viselni nagy Németországba, elindult szerényen, félve, féltve, a mi nagy szeretetünk selyem-papirosába pakolva, a mi nagy és szép küzdelmünknek alázatos szolgálatában – édes jó hölgyeim és uraim, ne nevessenek ki érte, de nekem ez a harminc pár kis csizma egy kis magyar hadsereget jelentett, amely elindult Berlinbe kivágni a hatvágást, és ami ennél sokkal több, kivágni a rezet.

Ki is vágták, hála Istennek. Büszke és boldog vagyok, hogy az idő tájt szerény magam is azon a vidéken hadakoztam egy kis magyar becsületért. És büszkén teszek hitet róla, hogy ami kis tisztességet szereztem, mert én csak az ő kis harminc csizmáját kísértem aggódó gonddal ki a nagyvilágba, de az én egyetlen pár rongyos magyar csizmámat áldotta meg, mikor elindultam vele gyerekfejjel, hétmérföldet lépni, ha a jó Isten is úgy akarja.

Nem veszem tovább is igénybe szíves türelmüket. Illő alázattal elvonulok kedves és szeretett mesterem munkája elől, átadom az ő költészetének a szót. És kérem, ítéljék meg elnézéssel szerény és felületes emlékezéseimet. De arra is kérem önöket, akik itthon az édes földön laknak és uralkodnak a maguk tradícióikkal ékes színpadán: azért mi nem vesszük tele a szájunkat minden áldott nap ott azon a bűnös Budapesten azokkal a jelszavakkal, amiket boldog embereknek, úgy látszik, joguk volt kisajátítani, amiért mi csak vasárnap és akkor is csöndes megilletődéssel mondjuk azt, hogy magyarság és magyar irodalom, azért nekünk is jogunk van ahhoz, hogy besorozzanak bennünket, moderneknek csúfoltakat legalább a közkatonái közé az igazi magyar hadseregnek, mert mi ezért a kicsiny, de büszke rangért legalább úgy megdolgoztunk és megszenvedtünk, mint akárki más, aki hazát reggelizik, és hazát ebédel, azzal a szerény kis különbséggel, hogy míg némely boldogok a magyar szellem hadseregének tisztjeivé születtek, addig mi ennek a hadseregnek közkatonai rangját is bizony a csatatéren szereztük meg. Ezért becsülöm én meg ilyen szokatlan meghatottsággal a Bródy Sándor harminc pár magyar parasztcsizmáját, és ezért gondoltam magamban akkor a Nyugati pályaudvaron hat óra ötven perckor, mikor a berlini gyorssal elindult a postacsomag, hogy sok lármázó ember jár-kel ezen a füstös pályaudvaron, de ha én ebben a pillanatban nem egy könnyekig meghatott szegény civil, hanem magyar nemzeti hadsereg vagyok, Isten bizony fegyverbe állok, és szalutálok ennek a harminc pár kis gyermek-csizmának.«”¹⁹

Másnap a 34 éves Molnár Ferenc immár világsikernek számító Az ördög című darabjának kolozsvári előadása előtt a 33 esztendős Móricz Zsigmond tartott bevezetőt, és egy kissé még keményebben védte meg a modern fiatal írók sokat firtatott „magyarságát”:

„Ezt keresve, ezt a ciklust, amelyben huszonöt estén át a magyar dráma-történelem gyorsan egymásra kötelező fejlődési korszakaiból a legnagyobb sikerű, a legkedvesebb és legfényesebb hatású darabokat hozták ki majdnem teljes számban – mondom, ebből a szempontból ezt a ciklust egy darab sem fejezhette volna be olyan jogosan a maiak közül, mint Molnár Ferencnek Az ördöge. Ez a nagy sikerű darabok sorában a sikernek akkora arányában áll be, amilyenről előtte nem is álmodhatott magyar darab. A nagy művészettel megírt alkotások közül egy olyan művészi stílussal, amely szinte absztrakt eredménye régi művészi munkás törekvéseknek, s a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja.

Ez az első magyar darab, amely a művészet virágnyelvén úgy van megírva, hogy azt a magyarságon túl élő művelt nagyvilág nemcsak megértette, hanem magáénak is találta. […]

Ha igazi írók műveiben olvas, sohasem csalódik.

Ezért nincs hamisabb vád, mint ha igazi író művére azt mondják, hogy ez nem annak a népnek életéből van véve, amelynek fia az illető író.

Shakespeare római tárgyú színművei mind az Erzsébet-korabeli angol élet belső valőrjeivel vannak megfestve. Nem is lehet másképpen, mert kitalálni egy régi kor életét csak annyit jelent, hogy az író a maga koráét transzponálja a felkutatott és mesterségesen megállapított miliőbe.

És mégis valahányszor az irodalom valamelyes új korszakot ér, s a kifejezés művészetében olyan stílust kezd, amely felületes ránézésre ellenkezőnek látszik a régi írók s a megszokott irodalmi művek hangjával, mindig felhangzik a vád, hogy az új irodalom elnemzetietlenedik. S ez a vád különösen erősen érte éppen Molnár Ferencnek Az ördögét, de nekünk, általában a magyar irodalom fiatal munkásainak sokszor kell hallanunk ezt a szemrehányást, hogy nem törődünk a régi nemzeti ideálokkal, kivetkőzünk az ősi faji jellemvonásokból, és idegen bálványok tiszteletére adjuk magunkat.

Ez a vád ősi eredetű különösen a drámaírókkal szemben, de éppen olyan hamis és jogosulatlan, mint az irodalom egyéb műfajaiban. […]

És érdemes volna mélyen beleereszkedni abba, hogy a most színre kerülő darabnak, Az ördögnek mélyebb nemzeti, erősen magyar színű karakterisztikonjait megvizsgáljuk... A rosszat bizarr és meglepő ötletekkel egy kész, különálló alak, az ördög személyesíti meg. Ez is az ősi mesekincsből került! Goethe Faustja és Madách Ádámja találkozott legutoljára az ördöggel világirodalmi értékű költői víziókban. De milyen más ez a három ördög! A Goethe ördöge német, a Madách s a Molnár ördöge magyar születésűek.

Molnár ördöge éppolyan huszáros bravúrral vág keresztül a darabban elébe kerülő helyzeteken, amilyen pedáns, tudós alapossággal intézi el a dolgait Goethe Mefisztója, s amilyen táblabírós zamatossággal vét el mindent Madách Luciferje... Az ördögre mint a mai fővárosi magyar egy fényes típusára ismerünk. Ez az élet, amely a darabban él, éppen olyan magyar, mint az ördög alakja. A magyar élet levegőjében valahogy magasan nőtt, külsőségekben kozmopolitává fejlődött és mégis magyar világ ez.

És az írásművészet, amely megnyilvánul ebben a műben, szintén a magyar drámaírói művészetnek magas, fölényes és bátor foka, amely a mai fiatalságnak már olyan iskolája lett a technika terén, mint nekünk voltak a régi magyar írók művei a jellemzésre való törekvésben... […]

De hogy is lehetne más, mint magyar az a növény, amelyet egy százados kultiválás után termett meg a mi földünk.

Mint ahogy tősgyökeres magyar ez az egész ciklus és az egész flóra, amelyről a magyar drámairodalom történetének kell számot adni. Pedig hiszen a magvát idegenből hozták, éspedig olyan későn, mikor a nyugati boldog nemzetek már csaknem mind túl voltak a dráma virágzásának legdicsőségesebb korszakán.

De mégis csak a magot kaptuk, Erdély gyökereztette meg, és Erdély adta már mint kész palántát a lágyabb levegőjű nagy magyar Alföldre, hogy ott aztán gyors fejlődéssel dús tenyészésnek induljon...”²⁰

Móricz „magyarságában” nem kételkedhettek a fensőbbséges nemzettudattal bíró erdélyi konzervatívok sem. Mindazonáltal a kioktatás sem maradt el a „Polonius”-i oldalról. Az Ujságban Kovács Dezső nem kevés éllel ezt írta többek közt:

„Molnár Ferencről nem lehet mondani, hogy inter-nacionalista író volna a szónak abban az értelmében, hogy annak a környezetnek, amelyben ez a bámulatosan fogékony idegzetű író felnövekedett, ne vette volna fel minden jellegzetes vonását. Sőt Molnár Ferenc ebből a szempontból is igazi nagyszabású írói egyéniség. Minden gondolatán, ötletén, azokon is, amelyek lelkében önként fakadtak, s azokon is, amelyeket esetleg a Wilde Oscar megbabonázó hatására termelt, egyaránt érzik a környezet hatása s így eredetisége.

Ezt bizonyítgatta terjedelmes és figyelemmel hallgatott, alapos hozzáértésre valló bevezető előadásában Móricz Zsigmond. Csak éppen a végső konklúziójával nem érthetünk egyet. Móricz Zsigmond abból a balhiedelemből indult ki, hogy Kolozsvár közönsége Molnár Ferencet és a »moderneket« hazaárulóknak tartja. Ennek következtében azt bizonyította, amit senki sem von itt kétségbe, hogy Molnár Ferencen is megérzik – mint minden igazi írón – a miliő hatása. Hogy csupán azt adja, amit átél, azt a világot, amelyben élt. S hogy ez a világ egészen magyar, és hogy a »modernek« éppoly magyaros írók, mint bármelyik a régiek közül, akik megszólaltak ebben az egyelőre huszonhat estéből álló ciklusban.

Tudjuk: Móricz Zsigmondnak, mint okos írásaiban sok mindenben, igaza van abban is, hogy Molnár Ferenc igazi budapesti író. Nincs senki, aki ennek a városnak a lelkét jobban tükrözné vissza, hívebben és jellegzetesebben, mint Molnár Ferenc. Ezért igazi író Molnár Ferenc.

Csupán azt nem tudjuk mi még itt a végeken elhinni, hogy aztán éppen ez a Budapest volna valamiképpen a magyar város, a magyar környezet, a magyarság. És ez az író volna a magyarság ultima Thule-ja, aki ennek a lelkét öltötte magára. Mi Molnár Ferencet éppúgy a modern magyar irodalom egyik legjelentékenyebb írójának tartjuk, mint maga Móricz Zsigmond, és éppen úgy gratulálunk neki a dicsőséghez, amelyet a magyar népnek, a magyar irodalomnak világszerte szerzett, mint maga a szeretetre méltó felolvasó. Csupán azt gondoljuk, hogy az a miliő, amelynek lelkét ő magára öltötte, lehetne valamiképpen egy kissé még magyarosabb is. Ez valamiképpen még szebb volna. És akkor aztán Molnár Ferenc is belevinne a világ művészi kincstárába néhány szemernyit abból, amit valaha Arany Jánoséban tartottunk magyar dolognak. És ami még ma is annyira fogva tart bennünket, hogy miatta való elfogultságunkban nem akarjuk, illetőleg akarni akarnók, de nem tudjuk elhinni, hogy éppen a Lipótváros meg a budapesti Városliget volna az a hely, ahonnan a magyar szellemet szítni lehetne.”²¹

Tegyük még hozzá Janovics Jenő megjegyzését, amivel a fenti megszólalást, felfogást mint a kialakult vita legérdekesebbjét bevezeti. Hogy tudniillik „abból Erdély lelke, Erdélynek a magyar hagyományokhoz való féltékeny és hűséges ragaszkodása harsog ki. Erdély sohasem ismerte magyar gondolkozásban, a magyar lélek irányításában Budapest vezéri jogát. Erdély az ősi nyomokra való rendíthetetlen visszaemlékezés magaslatáról nézte a továbbfejlődés útját.”²²

Egyébként Kovács Dezső véleménye mintha rokonságban állana a nagyjából két-három évtizeddel később megnyilatkozó irodalomtörténész, író, kritikus és akadémikus George Călinescuéval, aki a román „nemzeti karakterről” értekezvén, nyilván szintén a „fiatal” magyar fővárosból kiindulva engedi meg magának azt a tendenciózus megjegyzést, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan „a magyarság is mint újsütetű nép, nagy kedvvel épít városokat, ahelyett, hogy alkalmazkodna a természethez. Nincsenek is falvaik, csak kisebb, nagyobb városaik.”²³ Igaz, ugyanez az irodalomtörténész a román néplélek szempontjából Ion Luca Caragiale-t a kispadra ülteti, amennyiben a nagyszerű drámaíró a „faj legdélibb határairól származik, mint balkáni trák-görög: magával hozta a túlérzékenységet, a városi tömeg szeretetét, a túlméretezett kritikai gondolkodást, iróniát, a politika iránti érdeklődést, a maximális kultúrszomjat, az emberismeretet, a mozgékony arckifejezést, teatralitást, rétorikát. Ezek az elemek ugyan nem teljesen idegenek a mi lelkületünktől, de csak marginálisan. Caragiale azokat a vonásokat adja hozzá a román nemzeti karakterhez, amelyet még abból az időből szereztünk, amikor Kis-Szkítia és Trákia földjén a görögökkel keveredtünk.”²⁴ – teszi hozzá eszmefuttatásához Călinescu. Talán ezért is lesz majd olyan izgalmas színjátszásunk a románoknak – feltételezem én úgy is, mint egy „fiatal nemzet” sarja a XXI. évszázadból…

A megcsontosodott kirekesztés azonban a történeti Magyarországon sem csupán az irodalmat és a színházat jellemzi ezekben az időkben, és a legkevésbé csak Erdélyben. A lenéző elszigeteltségre törekvő konzervativizmus pedig egy olyan nemzet esetében – lett légyen az bármennyire is patinás –, amelyiknek jószerivel még nyelvrokonai sincsenek, különösen veszélyessé válhat. És válik is hamarosan…

A kolozsvári műítész gondolkodásmódja épp olyan, mint gróf Tisza István politikája. A Molnár Ferencnél csak hat évvel idősebb, tehát ugyanahhoz a nemzedékhez tartozó Janovics Jenő nem lehet könnyű helyzetben. Művészi törekvései korszerűek, ugyanakkor tekintettel kell lennie arra, hogy élete nagy vágya teljesülhetett, amikor Erdély fővárosában, a legrégibb folyamatosan működő magyar hivatásos színház élére állították. És ezt bizony Tisza Istvánnak köszönheti – no meg korrekt magatartásának a korábban Ditrói által elhagyott, majd pedig magas akaratból félreállított Bölöny irányába, aki jó barátságban volt az Ady Endre által mindközönségesen „vad, geszti bolondnak” titulált Tiszával, a földbirtokaik is közel voltak egymáshoz…

Janovics Jenő negyven éves. A Magyar Drámatörténeti Sorozat valójában Molnár Ferenc Az ördögével zárult, azonban másnap, 1912. március 30-án még egy pótelőadás is bekerül a szériába. Mégpedig – a magyar színészet történetét idézendő – Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című darabja. Ám ezzel inkább Janovics Jenő dr. igazgatóságának 10. évfordulóját ünneplik, hiszen 30 évesen lett a szegedi, majd – a Magyar Királyság akkori (és későbbi) miniszterelnökének határozott akaratából – a Kolozsvári Nemzeti Színház direktora. A „házi ünnepség”-nek nevezett jubileumi előadás, utána pedig a fényes bankett társadalmi eseménnyé vált. Erdély és Magyarország aktuális politikai, művelődési, illetve művészeti életének krémje jelent meg személyesen, vagy – más irányú elfoglaltság esetén – fejezte ki elismerését és jókívánságait sürgönyileg. A köszöntőknek vége-hossza nincs. A pompás ünnepségről az Ujságban részletesen beszámolt az imént emlegetett Kovács Dezső…

Darvay Nagy Adrienne

(A fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl  munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.)

Jegyzetek

¹  Koch Lajos: A Budai Nyári Színkör, Színháztörténeti Füzetek 46. szám, Színháztudományi Intézet, Budapest 1966. 9.

²  Krecsányi Ignác: A magyar színészet térfoglalása Budán 1883-ban, Temesvár, 1910. 15.

³  Koch Lajos: i. m. 11. A Budai Szinkört, amely elnevezéssel Krecsányi nem tudott megbékélni, 1896-ban Haraszthy Hermin társulati tag tanácsára változtatta meg Fővárosi Nyári Szinház névre. A szinház névváltozásai 93 éves fennállása alatt: 1843‒1870 Ofner Tagstheater /In der Christinenstadt im v. Horváthschen Garten/; 1870‒1883 Budai Szinkör; 1884‒1888 Fővárosi Szinkör; 1889‒1895 Budai Szinkör; 1896‒1925 Fővárosi Nyári Szinház; 1926‒1936 Budai Szinkör. (lásd Koch 17.) 

⁴  Hanák Péter: A Kert és a Műhely, Gondolat, Budapest, 1988. 28‒29. pp.

⁵  Hanák Péter: i. m. 37.

⁶   John Lukacs: Budapest, 1900 – A város és kultúrája, Európa Könyvkiadó, Budapest 1914. 78.

⁷  Fővárosi Közmunkák Tanácsa – 1870.

⁸  Hanák Péter: i. m. 29.

⁹  Dr. Jancsó Árpád: Temesvártól a Dunáig, Heti Új Szó, http://hetiujszo.hhrf.org/?p=7457

¹⁰  Brigitte Hamann: Rudolf, a trónörökös és a lázadó, Árkádia Könyvkiadó, Budapest, 1990. 388.

¹¹  Rubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások, Corvin Kiadó, Budapest, 1983. 54‒55. pp.

¹²   Carroll L. V. Meeks: THE RAILROAD STATION – An Architectural History, Dover Publications Inc. New York, 1995. 83.

¹³  John Lukács: i. m. 79.

¹⁴  Hunyady Sándor: A Vígszínház negyven éve (1936.) 1.

¹⁵  Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Politikai nyelvek a 19. század elején, Osiris Kiadó, 2007. 5.

¹⁶  Hunyady Sándor: i. m. 5 

¹⁷  Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 7.

¹⁸  Uo. 22.

¹⁹  Janovics Jenő: A Hunyadi-téri színház,  Korunk Baráti Társaság Komp-press Kiadó, Kolozsvár 2001.  184‒186. pp.

²⁰  Janovics Jenő: i. m. 187‒190. pp.

²¹   Janovics Jenő: i. m. 191‒192.

²²  Uo. 191.

²³   George Călinescu: The National Character, in: WHO THE ROMANIANS ARE, Romanian Review 6-7-8/1995.  131.

 ²⁴  Kis Szkítia = Dobrudzsa. Idézet angolul: Uo. 133‒134. pp.