Krecsányi búcsúja  avagy mire a levelek lehullanak…

 

1914 tavaszán

Temesváron április 27-ével lezárul egy színháztörténeti korszak. Krecsányi Ignác március 31-én betöltötte a hetvenet, visszavonul, de előbb ünnepélyes keretek között búcsúzik el itt a Bánságban, majd pedig egy rendkívüli programmal a Fővárosi Nyári Színháztól is a nyáron. 

Elképesztő, negyven évi igazgatás után, a vidék legjobb színidirektora visszavonul! Molnár György Budai Népszínházában kezdte színházi pályafutását 1863-ban, s akkor még a nála négy évvel idősebb kollégája, Kassai Vidor szerint is: „fiatal, törekvő színész, csinos fiú”¹ volt. 1914-ben férfias jelenség, magas homlok, dús fürtös, hófehér haj, derűs, világos tekintet, keskeny száj. Nagyon emlékeztet Batsányi János történelmi portréjára. Mint egy pap, mindig zárt ferencjóskában jár. Kánikulában is, de ünnepélyes ferencjózsef-kabátja nem a szokásos fekete, hanem szürke.² Vajon mikor telhetett el Krecsányi Ignác felett is annyi idő?! 

 

 

Krecsányi Ignác

 

Mert utolsó temesvári évadjában a nála vendégként fellépő egykori Kassai Vidorné Jászai Marinál már évek óta megszokhatták a pályatársak az öregedés jeleit, talán emiatt is lett egyre kiállhatatlanabb. Pedig hat évvel fiatalabb volt, mint a direktor. Igaz, ez nem csupán kor kérdése. A nagy tragika április 18-án ezt jegyezte be a naplójába:

„Temesvárott: Medea. Egészen bizonyos, hogy legutoljára, és pedig nem azért, amiért Budapesten letettem most egy éve: az undorító rossz, fegyelmezetlen előadás miatt. Ennél keservesebb és vigasztalanabb ok kényszerít legszebb szerepem letételére: a testem élete. Annyira érzem a fáradtságot, hogy este, az előadás előtt, kértem a Teremtőmet, hogy csak még ez egy estét ne rójja fel nekem testi erőmmel való visszaélésnek és segítsen át rajta látható visszaesés nélkül. És most drága, szép, pompás, erős Medeám, szállj vissza ahhoz, aki nekem valamikor adott. Akkora részem hal meg veled, amekkora örömöm és dicsőségem te voltál.”³

Vajon a szörnyen csodás Míria még hány Medea-alakítás után jegyez be hasonló „végső búcsúkat” a naplójába?! Hiszen Krecsányi a nyárra leszerződtette Budára ugyanerre a szerepre, meg még a Stuart Máriára, Elektrára, valamint a Toloncbéli Ördög Sárára is, ezzel az alakításával ráadásul Tóth Ede népszínművéből a nyáron filmet forgatnak Kolozsvárt. Úgyhogy a nagyszerű tragika ne siessen beköltözni abba a saját sírboltba, amelyet május 25-én kezdenek neki építeni a lebontott régi Nemzeti Színház köveiből,⁴ mert még rengeteg feladat vár rá ezen a világon. 

E temesvári évad másik sztárvendége a jeles Shakespeare-színész, Beregi Oszkár, aki négy éve tért vissza Budapestre, három Reinhardtnál eltöltött évadot követően. Őt állítólag Krecsányi fedezte fel, bár erre Beregi másként emlékezett – de lehet, csak azért, mert roppantul megorrolt a direktorra, amiért kezdőként végül nem kapta meg azt a gázsit, amiben előtte szóban megállapodtak. Bár a színész közben megbékélhetett, hisz miután 1910-ben, harmincnégy évesen hazajött Berlinből, rendszeresen fellépett Temesváron. Először itt is azt a Romeót játszotta, amiért Isadora Duncan, a nála két évvel fiatalabb, legendás táncművésznő (amúgy előtte, utána vagy alatta? Edward Gordon Craig élettársa) beleszeretett Budapesten. Beregi Oszkár ebben a szerepében debütált Németországban is. A másik nagy sikerét, a Hamletet szintén többször bemutathatja Krecsányinál, akárcsak a Mona Vanna főszerepét, Prinzivalle-t. 

A majdani világhírű művészetszociológus, a vendégjáték idején mindössze húsz esztendős Hauser Arnold, aki különben a Temesvári Hírlap hasábjain avíttságuk miatt nem egyszer nyersen megrótta már Krecsányi rendezéseit, Beregi „Dán királyfi” alakításáról így nyilatkozott: 

„Hamlet minden színészi feladat csúcspontja. A legnagyobb emberi mélységek nem tűrik el a túl nagy világosságot, azért fedi el a hatalmas Shakespeare-i alakot mítikus homály. De a megtört vonalakat a színésznek kell kiegészítenie és a homályt a színpadon szét kell oszlatnia. Beregi világosabbá és érthetőbbé tette ezt a komplikált és problematikus alakot, mint bármely kommentátora: ez a legtöbb és legszebb, amit csak róla elmondhatunk. Hamletben ismét újabb oldaláról mutatkozott be ez a nagy és gazdag egyéniség: mégpedig megnyilatkozott ebben a szerepben a gondolkodó és megértő színész.”⁵

Így pláne érthető, hogy a Fővárosi Nyári Színház 1914-es programján Krecsányi direktor úr felkérésére ebben a szerepében is jeleskedik Beregi Oszkár, továbbá az Ármány és szerelemben, illetve Schiller halhatatlan művében a Haramiákban is fellép. „Az utóbbi külön érdekessége, hogy a rendezés nehéz munkáját, reinhardti nyomokon maga a kitűnő művész végzi.”⁶

Úgy látszik, az értelmes színészek zöme, főleg akik Max Reinhardttal, no meg Krecsányi Ignáccal valaha is kapcsolatba kerülnek, sorra rendezésre adják a fejüket. Janovics Jenőt, aki ugyancsak volt a „Buda-Pozsony-temesvári” színtársulat tagja, mint utóbb kiderült, ráadásul Krecsányi ajánlotta Szegednek maga helyett, amikor ő 1902-ben másodszor is visszatért Temesvárra. Mindazonáltal Janovics úgy véli, „Krecsányi igazgatásának hatása általában nagyobb nemzetpolitikai szempontból, mint művészi szempontból.”⁷ „Bejárta az egész országot, mindenütt tisztességet szerzett lelkesedésével, becsületességével a színészetnek. Nagy érdeme van abban, hogy a német szótól hangos Budán gyökeret verhetett a magyar színjátszás. Fiumébe is ő vitt először magyar színtársulatot.”⁸ Már akkor, amikor Janovics megismerte, Krecsányi Ignác „egy aszkéta lemondásával szolgálta a színpadot. Minden gondja, minden álma csak a színpad volt.”⁹ 

Ezzel együtt, a Doktor mintha kissé „lesajnálóan” vélekedne a „beszűkült” idősebb kollégáról. Merthogy Janovics szerint Krecsányi társaságba nem jár, újságírókkal nem érintkezik, a nézőtéren soha nem látható. Reggel 8-tól egészen az esti előadás végéig, amikor ő hagyja el utoljára a színházat, a temesvári igazgató a színpadon vagy az irodájában tartózkodik. Kolozsvári kollégája úgy tudja, egymaga végzi a teljes adminisztrációt, beleértve a levelezést, könyvelést, leltározást, kifizetéseket. Ez azonban nem igaz: Krecsányi mellett – a feleségén kívül, aki a jobb keze s bizonyos adminisztratív teendőkön túlmenően még a színészek feltalálásában és a társulathoz csábításában is teljes körű ügynöke direktor férjének – ott van a régi munkatárs, a remek főtitkár, Lenkey Zoltán; a művészeti titkár Somolik Lőrinc és fia, a főpénztárnok Somolik Károly meg mások is. Az pedig kimondottan mulatságosan hangzik a búcsúzó vállalkozó színházigazgatónál 28 esztendővel ifjabb kolléga szájából, hogy nehezményezi, amiért „mindent Krecsányi rendezett”, miközben nála sincs másként – sőt, Janovics az általa leginkább vágyott szerepeket önmagára osztja. Tetejébe már a beavató előadások zömét is ő tartja a függöny előtt. Nincsen ezzel semmi baj, csak furcsa, ha ezt épp a Doktor rója fel másnak. Igaz, adott esetben „szakkritikusként” nyilatkozik, még azon időkre emlékezve, amikor jó két évtizeddel korábban Krecsányinál dolgozott (fényképét akkoriban „A legkedvesebb direktoromnak – hódoló tisztelettel Janovics Jenő”¹⁰ aláírással dedikálta): 

„A rendezése sablonos és kezdetleges volt, nagyrészt arra szorítkozott, hogy megmondta, merről jönnek, merre mennek a színészek, nehogy összeütközzenek, hol állanak, mikor ülnek le. Mélyebb értelme nem volt a rendezésének, de nem is lehetett, hiszen őrlő unalom volt a színpad.”¹¹ 

Azt viszont a Kolozsvári Nemzeti vezérigazgatójaként is elismeri, hogy amikor szerződtetett színész volt ott, Krecsányi Ignác társulatát már akkor Magyarország szerte az egyik legkitűnőbbnek tartották, és noha zömében operetteket játszottak, azon belül a legértékesebbeket. „A drámai műfaj termékei közül Krecsányi a hazafias tirádákkal teletüzdelt, szavalásra alkalmas színműveket szerette. A régi iskola híve volt, a »modern« színpadi törekvések iránt nem volt érzéke. Ez nem is volt csoda és nem is volt hiba. Krecsányi abban a korban nevelkedett, amikor a magyar színpadnak elsősorban nemzeti hivatása volt. A magyar nyelv terjesztése, pallérozása, a hazafiúi érzés szítása, az elbúsultak vigasztalása.”¹² 

Ám hagyjuk el Janovicsot a sajátos véleményével együtt, helyette halljuk magát az ünnepeltet, 1914 tavaszán. 

A zsúfolásig megtelt nézőtér előtt a Ferdinand Fellner tervezte színpadra lépett a hetvenéves, hófehér hajú, puritánul elegáns, tiszteletre méltóan kedves direktor, hogy negyven esztendős igazgatóság után számadást adjon a 23 temesvári évről, és ezzel búcsúzzon el attól a várostól, amelynek magyar színháztörténeti fénykorát legelőször kétségkívül ő, „Krecsányi Ignác, a legjobb vidéki direktor” teremtette meg. 

„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Nagyrabecsült közönség! Szívem mélyéből fakadó, igaz tisztelettel és szeretettel üdvözlöm önöket. Utószor jelentem meg az úgynevezett világot jelentő deszkákon. Utószor gördül le a függöny utánam. A távozás e komoly pillanatában azt érzem, amit a messze távozó vándor, aki otthonát elhagyva, az első határkőnél megáll s fájó szívvel, könnyben úszó szemekkel tekint vissza elhagyott ismerősei, barátai és szerettei felé, hogy még egy utolsó »Isten hozzád«-ot intsen azoknak, akiket az életben talán soha, soha sem fog többé látni, nem fog velük többé találkozni.”¹³

Arról beszél, hogy színigazgatói pályafutásának több mint a felét ebben a városban töltötte, és a magyar színháztörténetben mindeddig példátlan, hogy ugyanaz a színigazgató egyazon színháznál huszonhárom esztendőt húzzon le. 

„Szorgalmamba, erélyembe, lelkesedésembe és színtársulatomba vetett bizalommal és hittel jöttem 1888. szeptember hó végén először a városba. Akkori társulatom minden tagja velem érzett, velem lelkesedett. Tudták, hogy nehéz, de hazafias munkára vállalkoznak. Mert a magyar színészet akkor még iker volt a városban – egy idegen ajkú múzsának mellőzött, mostoha, lenézett ikertestvére. [...] Ilyen körülmények között kezdtem meg 1888. szeptember hó 29-én működésemet. Megnyitó előadás Nebántsvirág volt. A címszerepet Somlóné Vadnay Vilma asszony játszotta.

A közöny nagy volt. Az előadások rendesen üres házak előtt folytak. Megtörtént, hogy egy ízben egy vasárnapon huszonkét forint bruttó bevételem volt. A bérlet a négy hónapra kicsi. Alig ezer forint. Azonban mindez nem csüggesztett. Sőt, ellenkezőleg [...] Töprengésem közepette tudomásomra jutott, hogy ittműködésemet megelőzőleg a második karzatot, az úgynevezett húszkrajcáros helyet hétköznapokon egyáltalán nem nyitották fel. Lakat alatt tartották. [...] Ekkor támadt az az ötletem, hogy a külvárosi karzati húszkrajcáros vendégeket ingyen lóvasutaztatom haza.” 

A kísérlet csak félsikert hozott, tehát vonzóbb lehetőséget kellett kínálnia a közönségnek. Krecsányi rájött arra, hogy Az ember tragédiája temesvári bemutatója jelentheti a megoldást. Neki megvoltak a Madách-mű díszletei, de annyira kopottak, színehagyottak, hogy muszáj újakat készíttetnie. A színház saját festőteremmel nem rendelkezett, viszont a Gyárvárosban, az indóház melletti kocsma hatalmas, üvegfalú termét átalakíttatta műteremmé. A direktor próba után, minden délben útra kelt: földeken és szeméttelepeken átvágva, kardiovaszkuláris sétának többszörösen beillő gyaloglással ment ellenőrizni a munkát. Végre erőfeszítéseit siker is koronázta, sőt, sorozatos diadal követte Az ember tragédiájának még a vártnál is lelkesebb fogadtatását. Igaz, a jégtörés szerencsés folytatását egy időre megakasztotta „Rezső királyfi”, azaz Rudolf trónörökös szerencsétlen halála; még inkább a pozsonyi társulat igazgatójának – akivel Krecsányiék váltották egymást – meglehetősen antikollegiális viselkedése. De aztán évről évre javult a magyar színjátszás helyzete Temesváron.

Krecsányi hosszabb felsorolást tartott, azokat a neveket kiemelve, akik a társulataiból szerinte a legjelentősebb művészek voltak. Páran a búcsú pillanatában külföldön játszanak: Amerikában Gyenge Anna, Würzburgban Arday Blanka, Kopácsy Juliska Bécsben színigazgatóné. Sokan lettek színidirektorok is közülük, beleértve azt a Komjáthy Jánost, aki ezután Krecsányi Ignác helyébe lép. 

Egyébként az 1890 novemberében, a később berlini színésznő, Lázár Margit címszereplésével játszott Ibsen-drámában, a Nórában az akkor 25 éves Komjáthy Helmert alakította mint „hősszerelmes és drámai színész”, majd elismert színigazgató lett Győrött, Debrecenben, Kassán, Brassóban – ezek után lett Temesváron  Krecsányi igazgató úr utódja.

A búcsúzó direktor nem feledkezik meg a karszemélyzet, a színházi gárda többi munkatársának elismeréséről sem. Hosszasan dicséri felesége, a színpadtól már visszavonult korábbi népszínmű-énekesnő Kiss Veron érdemeit, akinek különösen sokat köszönhet. (Az igazgatójánál tizenegy évvel fiatalabb Krecsányiné férje legelső társulatában, Kecskeméten, 1873-ban lett színésznő.)

Számokban kifejezve: a 23 év alatt 606 magánszereplő működött Krecsányi Ignác temesvári társulatában mint szerződött tag. Az előadott operák és drámai művek válogatott listája alapján pedig az is kiderül, hogy ez idő alatt összesen 690 délutáni és 3.748 esti előadást tartottak!

A színházon kívül Krecsányi mindenekelőtt a közönségnek, mindkét nyelvű sajtónak, valamint – név szerint – az Arany János Társaság elnökének, a költő Szabolcska Mihálynak (ismerik: Ady Endre „ellenlábasa”), a polgármester-helyettesnek és a polgármesternek, a valóban kitűnő Dr. Telbisz Károlynak köszöni meg a támogatását. Búcsúbeszédét ezekkel a szavakkal fejezi be:

„A válás ez utolsó pillanata, a függöny végső legördülése a franciáknak egy hagyományos, tradicionális szokását juttatja eszembe. Mikor ugyanis a francia nemzetnek királya meghalt, a nagyközönség ezt kiabálta, ezt rivallta az utcákon: [...] A király meghalt. Éljen a király! Úgy van: A király meghalt. Éljen a király!

Isten áldja meg önöket. Isten áldja meg Temesvár város közönségét. Isten áldja meg színészetünket!”

A meghatódástól sem mentes, kirobbanó tapsorkán a Ferenc József Színházban csak az első határköve a több hónapos ünneplés-sorozatnak, amellyel Krecsányi Ignácot hálás közönsége búcsúztatja – júniusban Budán folytatódik. 

A Színházi Élet III. évfolyamának 25. száma, amely a június 21-től 28-áig tartó hétre érvényes, és címlapján Jákó Amália, a buda-temesvári színtársulat drámai hősnője látható egy Telky Hermin divatszalonjából származó toalettben, természetesen számos oldalt szentel Krecsányinak, illetve a nevével fémjelzett társulata utolsó budai szezonjának. A vezércikk szintén a közkedvelt direktort köszönti – egy kis színkör-történettel megspékelve (s erősen ellentmondva Janovics idézett véleményének):

„Ki emlékszik arra, hogy Krecsányi Ignác fiatal lett volna? Ki tudná elképzelni, hogy valaha öreg is lehetett? 

Hiszen a keresztlevél elárulna egyet-mást, és ha valaki negyven éves direktori jubileumot ült, az is arról tanúskodik, hogy valamikor ifjúkorban kezdte a direktorságot, és hogy hosszú időt élt azóta, dehát amint a léghajóban ülő ember nem érzi a szelet, amellyel a járműve együtt halad, úgy nem érezte Krecsányi – és nem érezte Krecsányin sem senki, ‒ hogy halad az idő, leperegnek az esztendők. Mert haladt az idővel, és modern maradt az idők folyása során. Egy roskatag fabódét igazi műintézetté tudott átvarázsolni, úgy, hogy az ő kedvéért a fabódét sem engedték összeroskadni, hanem csinosították, tatarozták és amikor már elég szép volt, akkor megszilárdult az állandó budai szinház eszméje is, hogy kő-szinházban játszhassék Krecsányi. Ki tudja, talán mégis eléri ennek a szép álmának megvalósulását. Mert ha úgy áll is most a dolog, hogy szeptember elsejével nyugalomba vonul, másrészt mégis csak nehéz azt elhínni, hogy tudna nyugodni és alighanem most fogja megcsinálni azt, amire eddig nem volt érkezése: a budai állandó színházat. 

 

Krecsányi Ignác

 

 

Hiszen ki ismeri jobban, hogy mi kell a budaiaknak és a Krecsányi kedvéért Budára rándulóknak, mint éppen ő, aki már isten tudja, mióta működik a Horváth-kertben oly eredménnyel, amilyenről annakelőtte álmodni sem lehetett. 

[…] Krecsányi Ignác volt az első direktor, aki átlátta, hogy Budán eredeti játékrenddel kell dolgozni. Előtte vidéki direktor alig mert arra vállalkozni, hogy saját számlájára vegyen külföldi darabot, vagy próbálkozzék eredeti szerzőkkel. Azokkal a darabokkal operáltak, amiknek előadását a kőszinházak megengedték. Ez azonban nem volt elégséges. Megértette Krecsányi azt is, hogy nem muszáj csak léhaságokkal dolgoznia. Hiszen szó sincs róla, ujjongva fogadta a közönség a Fene-lányokat, azt az énekes bohózatot, amelyet Lukácsi Sándor rótt össze, a Goldstein Számi »Új honpolgár« név alatt tomboló tetszésre talált, de ugyanabban az időben előállott Krecsányi olyan darabbal is, amilyen a Takácsok és ezzel először szólaltatta meg magyar nyelven Hauptmann Gerhartot. És megérezte Krecsányi azt is, amit utóbb a Vígszínház is oly hatalmasan kiaknázott, megérezte a francia bohózatok jövőjét. Többek közt Budán kerültek szinre az első Feydeau darabok, amiket azonban utóbb a Vígszínház sajátított ki. És Krecsányi adta a Gorkij csodaszép Menedékhelyét is.

Egész sereg jó színészt nevelt az állandó színházaknak. […] Mi több, hiszen Ditrói Mór is volt a Krecsányi rendezője. Amire egyébként büszke is lehetett, mert Krecsányi legjobban maga szeretett és szeret rendezni. Kemény, SZÍVÓS a munkája. Mindenki tudja, hogy ő a legelső a színpadon és az utolsó, aki távozik. Próba-buzgalma közmondásos. Sőt élcelődés tárgya is volt nem egyszer. Ráfogták Krecsányira, hogy amikor a társulat Temesvárról Budára utazik, vagy Budáról Temesvárra, akkor a kupéban is próbákat tartanak. Hát erről lehet viccelni, de az is bizonyos, hogy Krecsányiék előadásain meglátszik, hogy gondosan készül mindenki, mielőtt a közönség elé lép. 

Az idei szezon, amit egyelőre utolsó szezonnak kell tekintenünk, a legékesebben bizonyítja, mily törhetetlen a Krecsányi munkakedve. Társulata valóságos elite társulat. A legjobb színészek és szinésznők tartoznak hozzá. És habár még csak két hónap ez a szezon, mégis úgy készülnek újdonságokra, mintha még évekig akarnák azokat játszani.”

Krecsányi valóban kitesz magáért, hogy az utolsó budai idényét különleges műsorral tegye emlékezetessé. Nem sajnálja rá a pénzt, még adósságokba is veri magát, hiszen biztosra mehet: a közönség eddig is teltházakkal tisztelte meg, most pláne népszerű lesz, amikor mindenki tudja, hogy búcsúzik, és az itteni nézők egyik kedvenc együttese az ő vezetése alatt többé nem lesz látható a Fővárosi Nyári Színház színpadán. A hetvenéves direktor semmiképp sem okozhat csalódást, kerül amibe kerül! 

Ezért aztán, ami már le van kötve – a jelzett, Jászai Mari és Beregi Oszkár főszereplésével bemutatott klasszikus drámai előadásokon túl –: az Operaház népszerű tagja, Rózsa S. Lajos, aki szintén Krecsányi felfedezettje, Puccini Tosca című művének Scarpiáját fogja énekelni, és Verdi Rigolettójában is fellép. Míg a budai szezon legnevezetesebb premierje a Dzsinguli, Grosz Alfréd operettje lesz, amelynek a magyar Scheer Béla és a bécsi Frieser írták a szövegét. A Színházi Élet szerint csodákat regélnek arról a dallamgazdaságról, amely a partitúrában mutatkozik. És még egy csomó vendégjátékról folynak tárgyalások, úgyhogy a publikum valószínűleg az addigi legpompásabb budai színházi nyárnak nézhet elébe…

 

1914. június 28. vasárnap 

A Színházi Élet imént idézett időintervallumának a vége. A szerkesztőség ebben a számban jelezte az előfizetőknek, hogy a nyári szünet előtt az utolsó füzetet kapták kézhez, már csak egy rendkívüli „Angol-park” számot adnak ki, azután megkezdik az évi szabadságot. A legközelebbi Színházi Élet augusztus 23-án jelenik meg, az előfizetések lejárata természetesen két hónappal tolódik.

De lássuk, mit ír Temesváron Dr. Berkeszi István, főreáliskola-igazgató abban a naplóban, amelyet ezen a napon kezdett el vezetni:¹⁴

„1914. június 28-án már délutáni ½ 2 óra óta az igazgatói irodában ültem, s a kiállított bizonyítványok aláírásával foglalkoztam, midőn bejött hozzám az intézet szolgája – Réczy Mihály – mintegy 3 órakor és azt kérdezte, hogy hallottam-e már azt a rettentő hírt, ami a városban közszájon forog, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg trónörököst és nejét: Hohenberg Zsófia hercegnőt Szarajevóban a mai napon, déltájban meggyilkolták. Borzasztó! Ezt elhinni sem akartam és kimentem a városba. A városháza előtti Jenő herceg téren nyüzsgött már a nép és mind bizonyosabb lett a hír. A városban a gyászlobogókat egyelőre nem akarták kitűzni, mindaddig, míg teljesen hiteles hír nem érkezik. Öt óra tájban a püspöki palota ormára kitűzték a két hatalmas gyászlobogót; a püspök az első biztos hírt a hadtestparancsnoktól kapta, kit Bécsből értesítettek hitelesen; általános lett erre a gyász.”

 

Molnár Ferenc

 

1914. július 23. csütörtök délután 

Rekkenő hőségre ébredt Budapest, a déli órákban a hőmérő higanyszála elérte a 31‒32 Celsius-fokot.

Amióta az osztrák-magyar hadsereg provokatív hadgyakorlatot tartott Boszniában, és a tábornoki egyenruhában feszítő Ferenc Ferdinándot hitvesével együtt meggyilkolták Szarajevóban, tudni lehetett, hogy napok kérdése, és kitör a háború. Épp a trónörökös megölésére valószínűleg nem számítottak, de a csehországi Konopistében II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd főherceg már június 4-én, egy vadászat utáni titkos megbeszélésen megegyezett abban, hogy begyújtják a Balkán „lőporos hordóját”. 

Szövetségesének halálát kihasználva a német császár július 6-án, az osztrák-magyar nagykövet útján cselekvésre szólította fel Ferenc Józsefet. Természetesen olyan ultimátumot „küldünk” Szerbiának, amelyet az semmiképp sem fogadhat el.¹⁵ Szombatig kaptak határidőt. Azután nagy valószínűséggel halálos ellenségei leszünk egy olyan szomszédos országnak, amellyel nekünk, magyaroknak semmiféle nézeteltérésünk nincs …

A kánikula még elviselhetetlenebbé vált. Égető, száraz, pokolbéli forróság. A mindaddig felhőtlen égbolt három óra tájban kezdett beborulni, s háromnegyed négy előtt néhány perccel teljesen elsötétült… 

Három óra ötven perc: az orkán lecsapott a fővárosra!

A Pesti Napló tudósítása: 

„...hirtelen rettenetes szélvész, pusztító  ciklon söpörte végig az utcákat. Az eső még nem esett, az utcák szárazak, piszkosak voltak és az utca minden szemete a következő pillanatban a levegőben volt. Az emberek menekülni igyekeztek, befutottak a legközelebbi kapu alá, de már azt is alig tudták elérni, olyan borzalmas volt a szél. Csörömpölve hullottak az ablakok letört üvegjei a földre, az üzletek nap ellen védő ponyváit letépte vasukról az irtózatos szélvész, a vastag vasrudakat mint vékony pálcikákat hajlította össze, a vásznat pedig fölkapta a levegőbe és emeletnyi magasságba vitte magával, a házakról hullottak a cserepek, a vihar cégtáblákat, egész háztetőket tépett le.”

Az első szélvihar körülbelül öt percig tart. Ezután elered az eső, dörög, villámlik. Szó szerint: megnyílik az ég Budapest felett, és még egy szélroham támad. addig sosem látott tornádó tombol… Y alakú! Az orkán az egész országon végigvonul, emberéleteket követelve…

Határozott égi figyelmeztetés: a háború vihara egész országunkat elsöpörheti… De hiába! Az Osztrák-Magyar Monarchia követe már átnyújtotta az ultimátumot Belgrádban a szerb kormánynak. 

Gróf Tisza István minden aggodalma dacára, és valószínűleg igazából a saját véleménye ellenére is Ferenc József császár 1914. július 28-án, Bad Ischl-i vadászkastélyának dolgozószobájában, a két ablak közötti sarokasztalon – a meggyilkolt feleségét, Sissit 15 évesen ábrázoló mellszobrával szemben – aláírta az Osztrák-Magyar Monarchia minden nemzetisége nyelvére lefordított hadüzenetét Szerbiának…

 

1914. augusztus

Jászai Mari, 64 éves, minden idők egyik legnagyobb magyar tragikája:

„A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban. Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?

Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?...”¹⁶

Nagy Endre, 37 éves, „a magyar kabaré atyja”, író, újságíró, konferanszié, ebben az időben önkéntes honvéd-tizedes:

Hajnali három óra. Reggel hatkor van a sorakozó a kaszárnya előtt, most hát ki kell ugrani az ágyból. […] Hátamon már a zsák, oldalamon a bajonét, ásó, kenyérzsák, vállamon a puska, – készen vagyunk. Ormótlan bakancsomban vigyázva lépegetek, hogy föl ne keltsem a háznépet. Az egyik szobában alszik a fiam, a másikban a kislányom. Szegénykék majd keresni fognak reggel, és vissza fognak várni ezentúl minden este. Vajon visszajövök-e valaha? […] Halkan becsukom magam mögött az előszoba ajtaját. Alig hallatszik a zörrenése, mégis mennydörgésnél jobban megrezegteti a szívemet. Komoran kong patkós léptem a csöndes utcán. Batyum meggörnyeszt, a puskaszíj hasítja a vállamat, de dacosan kiegyenesedem. Nohiszen, mégiscsak az volna a szép, ha már az elején nyűgösködném! Hol vagyunk még a lövészároktól!

Az orfeum kapuja előtt nagy élénkség van, átkerülök hát szégyenlősen a túlsó oldalra. […] A kávéházban még megiszom állva, gyorsan egy fehér-kávét – utoljára. […] Szervusz kávéház, meddő trécselések, hízlaló emberszólások, meleg kávék!

A kaszárnya ablakain kiviláglik már a hajnali élet. Az utcán sűrű tömeg áll: konok hozzátartozók, akik faluról jöttek be és napok óta táboroznak már a kaszárnya előtt, hogy még egyszer elbúcsúzhassanak a harcba-indulótól. […]

Mind vigyázunk, hogy »stramm«-ok legyünk. Olyan szép vonalba állunk, hogy mérnök se rajzolhatta volna ki szebben. Mindegyik szakasznak megvan a maga külön zászlaja, pántlikákkal dúsan fölpiperézve. Azonkívül a sapkánkat, mellünket is teletüzdeljük pántlikával, virággal. Rikító színekkel gazdagon kihímeződik a csukaszürke…¹⁷

Molnár Ferenc, 36 éves, nemzetközi hírű, rendkívül sikeres színmű- és regényíró, ebben az időben haditudósító:

„Budapest, augusztus.

 

Már mennek, egyre mennek a katonák…

Sötétedő alkonyatban gyülekezünk a régi teherpályaudvaron. A peronon egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, széles vállú, friss, öreg úr, csizmában. Összesen vagy harmincan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és egyszerűséggel megy.

Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Hosszú tehervonat, már meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, ami kell. Hátulról előre, a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező szekerek, vadonatúj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival, zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, amely robogó konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután hosszú sora a rendes tehervagonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a felíráson: »40 ember, 6 ló«. Most lócákat ácsoltak a kocsikba és negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a lábát. Ahogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok. Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyven emberek végtelen sora mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss szalmán állnak, jól megpucolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől a zenekarral. Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.

A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy papírzászló a sapka mellett. Minden vagon nyílásán kidugva egy nemzetiszínű papírzászló.[…]

A banda őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz. Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. […] Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden muzikalitás nélkül kíséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.

A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a vadul szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, ami elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, amely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…

Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vagonjukba. A mozdony hosszan felsivít és a vonat elindul. […] Ahogy lassan elgurulnak előttünk a vagonok, minden vonat rakomány más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az egyik vagon elmegy előttünk egetverő énekkel; éppen ennél a sornál tartanak: »…disznó szerbek számára…«. A következő vagonból más ritmusban ez zúg felénk: »…szakaszve-ze-tő!… « Két vagon közös nótát fúj: »…maradt itthon kettő-három, nyomorult…«

Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vagonok. […] Aztán eltűnik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, amelybe elrohant velük a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.”¹⁸

Budán a pályájától búcsúzó Krecsányi Ignác, akinek mindeddig a nyári idénye úgy sikerült, ahogy azt előre remélte, még csak a szezon közepén tart. Mindenképp szeretné folytatni szépen megszerkesztett búcsú-programját, amelybe annyi energiát, alkotókedvet és komoly pénzügyi hiteleket is belefektetett. Azonban a háború kitörése következtében – ahogy közeli munkatársa meséli – „illetékes helyről történt intelemre” Krecsányi akaratán kívül kénytelen beszüntetni a jól indult évadot. 

„Augusztus 3-án, az utolsó előadás után, vezérkarával, Orbán Árpád karnaggyal, Tábori Emil színésszel és Somolik Lőrinc titkárral utolsónak hagyta el a szinház előcsarnokát. Ekkor hangos zokogással a szinház oszlopához borult. Az eddig délceg direktor percek alatt megtört, szótlan öreg úrra változott…”¹⁹

 

1914. Évadkezdéskor…

Ferenc József azt ígérte, hogy „mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek.” Így először Budapest zárja be az összes színházát, hogy álljanak minél többen katonának, és harcoljanak a szerbek ellen – „levélhullásig”…

Janovics Jenő gyakran büszkélkedik azzal, hogy ő az egyedüli színigazgató, aki a világháború kitörésekor – kollégáival ellentétben – nem eresztette szélnek a társulatát, ami tényleg derék dolog. De a pontosítás kedvéért azért tegyük hozzá, hogy Janovics Jenő új filmvállalata, amely egész nyáron forgatott, és belátható időn belül új filmek forgalmazását kezdi meg, állandó színházi háttér, társulat és munkatársak nélkül nem élhet meg. A filmbevételekből pedig tudja fizetni az alkalmazottakat. Persze, mindezeken túl rendkívül gáláns gesztus a kolozsvári vállalkozó igazgató részéről, hogy a hadba vonulóknak szintén teljes fizetést biztosít.

Krecsányi félbemaradt, szomorú búcsúja a bizonyíték rá, hogy az ország többi színházigazgatója sem feltétlenül a saját akaratából oszlatja fel a társulatát. Sőt... Miként ifjabb dr. Wlassics Gyula országos színészeti felügyelő „A színház és a háború” című évadjelentéséből is kitűnik, „az a színigazgató, aki a rendkívüli helyzet ellenére, megtartja társulatát és folytatja tevékenységét, teljes anyagi kockázat vállalása mellett egyes egyedül csak a saját személyes felelősségére teheti!”

A kultusz- és közoktatásügyi kormányzatnak ennél fogva a legfontosabb feladata az lett, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa az Országos Szinészegyesületet azon törekvésében, hogy a megváltozott viszonyok ellenére a színigazgatókat hozzásegítse működésük folytatásához. Wlassics levezeti, miféle intézkedések szükségesek a minisztérium részéről a „vis maior” helyzet feloldását célzó rendeletek érvénybe léptetéséhez, illetve az önkormányzatok meggyőzéséhez, hogy a társulatok vállalkozó igazgatóival kötött szerződések automatikus felbomlása után ezek visszaállíthatók legyenek. Az intézkedések „következményeként, noha a világháború kitörése több-kevesebb időre megakadályozza az új színházi évad megkezdését, illetve a színpadi tevékenységet, rövid szünetet követően, amelyet társulataink az új szabályzók alapján való újjászervezésre és a háromszáznál több katonai szolgálatra bevonult színész megfelelő pótlására használnak fel, az ország területén csakhamar ismét huszonkét vidéki társulat működik, élükön a Kolozsvári Országos Nemzeti Színházzal.²⁰ 

De Wlassics elemzéséből az is kitűnik, hogy a vidéki színtársulatok művészi teljesítőképességét az adott rendszer mellett erősen próbára teszi az, hogy miután a fővárosi drámai és operett-színházak egész játékrendjét kénytelenek felölelni, és mivel az egyes darabokat ritkán ismételhetik, rengeteg új bemutatóra kényszerülnek. A premierek sűrű egymásutánjának – a művészi kidolgozás szempontjából sajnos a legkevésbé sem kedvező – gyakorlata teszi mégis lehetővé, hogy például a Komjáthy-féle társulat, amelynek jövedelmei más évek bevételeinek 70 százalékáig emelkedtek, ebben az évadban öt hónap alatt 62 különböző, egész estét betöltő művel, s köztük 33 újdonsággal tarthassa ébren a temesvári közönség folyvást lankadó érdeklődését.²¹

A Bánság fővárosa máskülönben nincs megelégedve Komjáthy Jánossal, aki ugyan a fővárosban színészeivel és minden munkatársával együtt augusztus 3. után is szervezetten várakozott az évad megkezdésére, az általános pánikban azonban az új temesvári direktor sem merte vállalni az anyagi kockázatot. Tehát Budáról csak szeptember végén költözött át, amikor a város biztosította őt arról, hogy rossz színházi üzletmenet esetén fedezetet vállal a gázsik arányában.

Komjáthy társulata jó nevű művészekből áll. A repertoárt hagyományos vegyesfajúság, a könnyű műfaj nagyobb aránya jellemzi, a harctéri helyzetnek megfelelően pedig itt is – ahogy országszerte minden színházban – mind több aktualizáló, alkalmi darabot mutatnak be. Ilyenek például a Mindnyájunknak el kell menni, az Akik itthon maradtak, a Riadó-jelenet a harctérről stb. 

A Mindnyájunknak el kell menni a vígszínházi színész, Hegedűs Gyula alkalmi darabja, amely a színházi közönség azon része lelkiismeretének megnyugtatását szolgálja, akik nincsenek a harctereken. Ugyanez a célja Heltai Jenő Akik itthon maradtak című alkalmi művének is, amelynek augusztus 25-én volt az ősbemutatója. A nagyapa, akinek a fia, a feleség, akinek a férje, a menyasszony, akinek a vőlegénye, és végül az unoka, akinek az édesapja harcol a fronton, vigasztalják egymást, hogy aztán térdre hullva együtt imádkozzanak, ameddig lehull a függöny:

„Isten, kinek neve mindörökké áldott,

Adj nekünk egy erős, új Magyarországot!”²²

 Jóval furcsább, ugyanakkor jellegzetes címe van a Ferenc József azt üzente című új alkalomszerűségnek. Tudjuk, a Kiegyezés ellenére a magyarság nem rokonszenvez jobban az osztrákokkal, mint annak előtte. Lelkében továbbra is a függetlenség és szabadság iránt vágyakozik. Nem kopott meg „Kossuth apánk” iránti titkos rajongása, a nép ízig-vérig negyvennyolcas maradt. Annak a kornak pedig híres toborzó nótája a Kossuth Lajos azt üzente… 

Ám a közhiedelem szerint a magyar ember hűséges a mindenkori uralkodójához. S megváltoznak az idők: 1914-ben tehát már Ferenc Jóska üzenget nekünk, hogy érte áldozzuk az életünket – szemben az egész világgal. Katonailag képzetlenül, megfelelő fegyverek nélkül. Viszont operetthez öltözve. Főként a huszárok: lovon, élénk színű egyenruhában – az ellenség már messziről kiszúrja. Hisz ebben a háborúban a magyarok a csalik. Főleg visszavonuláskor…²³ 

A júliusban még megrendült Budapesten a legbuzgóbb színházi ügynökök hamar elkezdték saját egyéni harcukat. Lázár Ödön rögvest felkérte Molnár Ferencet, hogy írjon hazafias, buzdító színjátékot. Már a címe is megvolt: A császár szólít. Elárulta, nem a kardcsörtetés a cél, hanem hogy a munka nélkül maradt színészeknek legyen kenyérre valója. A haditudósító Molnár nem vállalhatott ilyesféle munkát, maga helyett a nála egy évvel idősebb kollégát, Pásztor Árpádot ajánlotta, aki napok alatt összekalapálta a háborús revüt,²⁴ amit a Beöthy László által kenyérkereset céljából színészeinek átengedett teátrumban, a Magyar és a Király Színház konzorciuma augusztus 25-én be is mutatott.²⁵

Akárhogy is nézzük, a Ferenc József azt üzente… című új darab eléggé „paradox”… Pesti műsorújságból idézve például röviden ez a IV. kép: „Az orosz határ mentén Gyurka és Pista együtt vannak őrségen, és egy közhuszár segítségével leleplezik azt a hozzájuk menekülő moszkvai színésznőt, aki kémkedni jött az előörsre. A kémnőt, Evelint a két tiszt azonnal agyonlöveti.”²⁶

Zenés darab lévén, ugyanakkor ilyesfajta elméncségek szórakoztatják a közönséget:

 „Eddig éltünk háború nélkül

Nagy ügy volt a hadüzenet.

Tudták, hogy Berchtold gróf folyton kibékül

Verebet fogatni vele lehet.

Míg ma, míg ma

Nem is érzem jól magamat délben

Ha a napi hadüzenetem nincsen még készen.

Kell a feketéhez, így van ez, így!

Ez a háború, Das ist der Krieg!” ²⁷

Az idézett példa amúgy jól „rímel” a fronton tartózkodó önkéntes honvéd-tizedes, Nagy Endre által összeállított, 1915-ben megjelenő A Nagy Háború anekdotakincse egyik darabjára is: „A világháború elején sok rendkívüli dolog történt, de aztán megszokták az emberek. Megszokták a hadüzeneteket is. Egy héten két-három-négy hadüzenet. Más időkben egy is éppen elég volt, hogy világszenzáció legyen. Most már megszokták a hadüzenetek halmozódását is. Annyira megszokták, hogy humorizálnak rajta. A legjobb ötletük a berlinieknek támadt. Azt mondták: ki kell függeszteni a külügyi hivatal portájára egy táblát s azon ez álljon: Hadüzenetek naponkint csak 2-től 4-ig fogadtatnak el.”²⁸

Azt viszont elképzelhetjük, hogy a „pesti cinizmus” beszivárgása például az arisztokratikus Kolozsvári Nemzeti deszkáira milyen hatással lehet mondjuk a Molnár magyarságán Móricz Zsigmonddal vitatkozó helyi műítészre; hogy mit élhet át Kovács Dezső köre, amikor az alábbi szöveget hallja dallani a Hunyadi téren:

„Éljen a magyar és hoch! Hoch, hoch a német,

A francia, angolt a fene enné meg!”

Főként ha hozzávesszük, hogy Janovics erre az évadra Molière-ciklust tervezett, és már minden részletében elő is volt készítve a francia klasszikus tíz művének előadása, a háború kitörése azonban elsöpörte ezt a tervet is. Tudniillik azokat a szerzőket, akik Magyarország háborús ellenségeinek bármelyik nemzetéből származnak, nem játszhatják!...

 

1914. … mikor a levelek már rég lehullottak

„A legfőbb hadvezetőség 

1914. november hó 12-én

Nekem jutott azon szomorú kötelesség, hogy értesítsem a kolozsvári Nemzeti Színház egyik kiváló tagjának, Csernits Csapó Jenő tartalékos hadapródjelölt úrnak elhunytáról, aki e hó 10-én a hazáért hősi halált halt. Egyúttal felkérem az igazgatóságot családját erről kíméletesen értesíteni.”

Csapó Jenő Budapesten, a Royal-Operettben kezdte pályafutását mint énekes bonviván. A pompás külsejű, kemény, férfias megjelenésű, remek hangú színész Budapesten nem volt „trendi”, ezért 1910-ben, 28-29 éves korában Kolozsvárra szerződött, és itt nagy lendületet adott az énekes előadások sikerének. A közönség imádja. Báthori Elza koloratúrénekes színésznővel, aki hét évvel fiatalabb nála, és az Országos Színészegyesület színésztanodájának elvégzése után rögtön a Hunyadi térre szerződött, már két apró gyermekük van. Felesége újabb babát vár, amikor Csapó Jenő elsőként vonul be az ezredéhez. Kérhetett volna felmentést, de égett a vágytól, mint annyian, hogy harcoljon a hazájáért. A Pécsett állomásozó 27. honvéd gyalogosezredhez csatlakozott. Itt a gépfegyverosztaghoz került, s rövid idő múlva hadapródőrmesterré léptették elő. A szerb harctéren szíven találta egy ellenséges golyó. Ő a magyar színészet első hősi halottja. 

Janovics Jenő, aki megígérte színészének, hogy vigyázni fog a családjára, a 33 éves Csapó Jenő édesapjától tudta meg a tragikus hírt, de aztán megérkezett a hivatalos értesítés is – az elhunyt kérése szerint a színházhoz. Az igazgató nehéz helyzetbe került, hiszen egy ekkora sokk hatására a várandós kismama akár el is vetélhet.²⁹ Tehát a közönség már Kolozsvár szerte rebesgeti a tragikus hírt egyik kedvenc színészének elestéről, amikor Attila utcai otthonukban Csapó Jenő felesége és két kisgyermeke még mindig a családfő életéért imádkozik… Hetek teltek el, amíg az özvegy megtudhatta a rettenetes valót. A színház tehát csak december elején adhatja ki a gyászjelentést: 

Pro Patria †

A kolozsvári Országos Nemzeti Színház igazgatója és tagjai, alig mérlegelhetve veszteségüket, őszinte fájdalommal és mélységes szomorúsággal tudatják, hogy

C s a p ó J e n ő

a színpadi művészetnek ez a gazdag értéke, előkelő egyénisége és daliás dísze, akit kivételes – mindenkor megérdemelt – keggyel szeretett közönsége, a kötelességtudásnak ez a férfias és kemény példája, a pályatársait hűségesen szerető és velük mindig együttérző barát, a melegszívű, túláradó kedélyű poéta 1914. évi november hó 10-ik napján, a déli harctéren hazájáért vívott elszánt és bátor küzdelme közepette hősi halált halt.

Emlékét szívünkbe zárva fogjuk hálával, kegyelettel és soha nem múló szeretettel őrizni.

Kolozsvárt, 1914. évi december hó.³⁰

 

1914 Karácsony 

Berkeszi István naplójából:

„Elérkezett a szent Karácsony ünnepe! Harcban áll a fél világ. December 23-án kezdődött iskolánkban a karácsonyi szünet és tart 1915. január 3-ig bezárólag. December 24-én este 5 órakor tartottuk meg az iskolaépületünkben elhelyezett sebesült katonáink számára a karácsonyfa ünnepélyt. Négy karácsonyfa volt felállítva és szépen feldíszítve; egy a díszteremben, másik a tisztek szobájában (tanári szoba), harmadik a nagyteremben, negyedik az egészségügyi katonák szobájában. Este 5 órára a sebesültek és betegek – akik csak tudtak – mindnyájan összegyűlnek a díszteremben, mert itt folyt le a karácsonyfa ünnepe. Közönség is jött, leginkább hölgyek. Ajándék igen szép számmal gyűlt össze. A vöröskereszt egyesület 50 egyenlő dobozt küldött: értéke darabonként 3 korona volt. Ezenkívül a társadalom, de kivált tanulóifjúságunk úgy pénzben, mint egyéb ajándékokban annyit gyűjtött, hogy még a kiosztott 50 dobozon kívül minden katonánk és a szanitécek is kaptak 1-1 dobozt. A vöröskereszt által küldött dobozokat csak a sebesült katonák kapták, de ezek kaptak még a többi ajándék dobozból is 1-1-et. Az ajándékul adott dobozok lehetőleg egyenlően voltak megtöltve, mindenikben volt: mákos és diós kalács, szivar, 15 darab cigaretta, egy pár téli harisnya vagy csuklóvédő, 5-5 darab levelezőlap, egy pipa, dohány és gyújtó. 

Az ünnepélyre vártuk dr. Glattfelder Gyula megyéspüspökünket és dr. Fischer főtörzsorvos urat, de ők – valószínűleg másfelé lévén elfoglalva – nem jöhettek. […]

Az ünnepély énekkel kezdődött: Kovács Viora művésznő, a temesvári színház tagja énekelt karácsonyi énekeket a saját zongora kísérete mellett; utána csekélységem, mint a reáliskola igazgatója tartottam az alkalmi beszédet, üdvözölve sebesült és beteg harcosainkat, kik az emberiség és a nemzet legnagyobb javáért küzdöttek és még fognak küzdeni…”

Kovács Viorát a Fővárosi Nyári Színház közönsége is jól ismeri, hiszen a Rákosi Szidi iskolájából frissen kikerült ifjú primadonna (1912-ben Thomán Istvánné tanítványa) 1913-ban debütált és azóta a temesvári színház tagjaként nagy sikereket arat zenés színpadon a budai Horváth-kertben is.

 

1915. január ‒ Lengyelország 

Krakkóban az esős időt hó váltotta fel. A vasúti sínek mellett fázós, behavazott őrszemek posztolnak. Este fél tízkor minden elcsendesedik. A vendéglő és a kávéház személyzete a háborús rend szerint ekkor eloltja a lámpát és hazaküldi a vendégeket. A színházakban is csak eddig tarthatnak az előadások. Este tízkor sötét van mindenütt, üresek az utcák. 

Ezen a héten Sardou-t és Alexandre Bissont játszanak. Az utóbbi írta azt Az államtitkár úr című bohózatot, amely nem sokkal a megnyitó Jókai-darab bukása után a budapesti Vígszínház első sikere lett. Mihelyt elhallgatott az ágyúszó, a krakkói színházban is bemutatóra készülnek, és itt van a magyar főváros nemzetközi hírű sztárszerzője, Molnár Ferenc is. Csakhogy ismeretlenül, halinacsizmában, szőringben és elfogódottan, mint egy Tiborc ácsorog a frakkos, elegáns premier-közönség között. Az előadás egy új egyfelvonásos opera ősbemutatója, Walewski úr a szerzője és ő a karmester is. Molnár meg legszívesebben aludna:

„Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam az erdőben. Szétrobbantott házakat, beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, ami most a fél világot borítja: üres konzerv-skatulyákat és rengeteg véres rongyot, alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?” […] „Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig. Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű pillanat…”³¹

Molnár Ferenc a következő nap estéjén is színházban ül. Ismét egy szépséges zenés darab, teli népdal-feldolgozásokkal, Chopin-szerű variációkkal. A címe lefordítva körülbelül: Békakirály…

„Színház… régi szerelem, múlt idők emléke…

Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis keresztet a hóban… Azokat a piszkos véres rongyokat, azokat a mártír-kapcákat a widonai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele emberi kínok emlékével… […] Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők, „szerző!”, ‒ „szerző!”… Koszorúk. Virág. Emlékszem, száz évvel ezelőtt mintha láttam volna már ilyet. […] Mögöttem dobogva áll fel az egész színház.

‒ Éljen Lengyelország!”³²

Mindenki teszi a dolgát. A közismert személyiségek a megváltozott helyzetben és szerepkörben is tehetségük legjavát adják. Molnár Ferenc úgy fogja fel haditudósítói felelősségét, mint egy „Horatio”, aki rögzíti a harcterek hőseinek valódi tetteit, életük lehetőleg minden fontosabb pillanatát igyekszik meg- és átörökíteni az utókor számára, akár egy múzeumot. Mintegy „meggyőzi felőlük és igaz ügyük felől a kétkedőket.” Ennélfogva – mert a legjobb dramaturg mégiscsak az élet – időnként olyan ellenpontozásos szituációkat tapasztalhat meg a saját bőrén, amilyeneket talán a briliáns francia technikájú színműírás sem volna képes kiötleni. 

Köztudott például Molnár Ferenc vonzódása a vasút, a vonatozás, a pályaudvarok iránt, továbbá tudjuk róla, hogy kedvelte az otthon, akárcsak a luxusszállók teljes kényelmét. Így olvasva Esték a front mögött című tudósításának vonatkozó részét 1915. januárjában Grybow-ból, pláne érzékletes képet kapunk:

„A lakásunk két vagon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztülfúj a hegyi szél a vagonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami muníciós vonatot. A mozdonyt megkérjük, úgysem megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a muníciónak úgysem kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kacérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két vagon mellett. Gyöngéden meglöki őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomás épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést…”³³

 

1915. február 22. Budapest

Lassan kiderül, hogy amit a negyven évi színházigazgatás után búcsúzó „legjobb vidéki színdirektorról” rebesgetett a Színházi Élet mindeddig utolsó száma, igaz lehetett. Nevezetesen: hogy ha nem tör ki a háború, akkor talán Krecsányi Ignác valóban megpróbálkozik a budai színház állandósításával. Titkára, a szintén fővárosi lakossá vált Somolik Lőrinc bizonnyal maradna a közvetlen munkatársa, ahogy valószínűleg Lenkey Zoltán is. Máskülönben nem terjedt volna el, hogy mégsem hagyta abba az igazgatást, legfeljebb csak Temesvárt unta meg: ám közben ő lett a debreceni teátrum igazgatója; egy másik variáció szerint pedig az 1911-ben megnyitott Népoperára ácsingózik. Még Somolik Károly is, a titkár fia, aki Krecsányi főpénztárosa volt, bedőlt ezeknek a pletykáknak. Sőt, annak is, hogy a saját édesapja ellenben Komjáthynál akarna elhelyezkedni. 

Krecsányi Ignác megrendült egzisztenciális helyzetét ugyanakkor az ízig-vérig becsületes Színházi Ember rendületlen tartását, terveit és szemléletét egyaránt jól tükrözi az a „Krecsányi-stílusú” levél, amelyet egykori főpénztárnoka kérdéseire küldött válaszként:³⁴

„Kedves Somolik Károly!

Bizony szép magától, hogy végre meggondolta a dolgot és végre valahára rászánta magát a levélírásra. Hosszú hallgatása miatt már azt hittem, hogy magát is besorozták s elvitték valahová a Kárpátok alá pocsolyakerülőnek.

No de legyen a bűne megbocsátva, hogy végre mégis csak eszébe jutott régi gazdája. A mi sorsunk rettenetes unalmas, egyhangú s kétségbeejtő. Nem megyünk soha sehova. Meghasonlott kedélyű, világgyűlölő lettem. Aztán meg szerény jövedelmemből nagyon összehúzva kell élnem. Őszkor fennmaradt adósságaimból egy fillért sem vagyok képes törleszteni. Itt olyan drágaság van, amiről Önöknek fogalmuk sincsen.

Azokból a híresztelésekből, hogy én megkaptam Debrecent vagy hogy a Népoperát óhajtom, semmi, egy betű nem igaz. Ki az ördög akarna most, a háború kellős közepén színházat bérelni? Ha majd vége lesz a háborúnak, gondolkodni fogok, de hogy akkor is miként, milyen irányban intézkedem, mind a körülmények, a jövő titka.

Aztán például hogyan folyamodjam én most Debrecenért? Hisz az a város Mezey Béláé, márpedig én senki ellen intrikálni, senkit a városából kitúrni nem fogok.

A Kegyed jó helyzetének nagyon örülök. Pontos, tisztességes ember, megérdemli. De hát azt bizony nagyon sajnálom, hogy ha Isten segít és csakugyan kezdek valamibe, Ön hiányozni fog a hármas Somolik, Lenkey, Somolik gárdából.

Arról, hogy Kegyed atyja Komjáthyhoz óhajtana jutni, semmit nem tudok. Tessék elhinni, hogy ez nem áll. Az öreg nagyon sokszor megfordul nálam – most is várom – de ilyesmiről sohasem ejtett szót. Gyakran nálam vacsorázik. Még többször itt fognám, de mindig azt mondja, hogy Boerékhez kell átmennie s ott vacsorázik, ott alszik. Ha én ismét belekezdenék valamibe, az öreg ismét csak hozzám jönne…ha ugyan ő is úgy nem tenne, mint szeretett magzatja, Károly úrfi. 

A színházi viszonyok megírásával ugyan nagyon fukar. De hát én nem forszírozom. Maga bizonyára legjobban tudja, miért nem akar írni.

Apropos! Atyja azt mondja, hogy húsvétra meglátogatja a temesvári rokonságot.

No most az Isten áldja meg Önt és kedves családját!

Nőmmel együtt mindnyájukat üdvözölve vagyok igaz híve

Krecsányi Ignác”

Az 1914 tavaszán, 70 esztendős korában a Buda-temesvári színigazgatástól búcsúzó „legjobb vidéki színigazgató” pár hónap múltán adósságoktól gyötörten éhezik Magyarországon. Hogyan is mondotta volt Bánk bán Katona drámájában, amelyet Fiuméban vegyes ajkú közönség előtt legelőször Krecsányi játszatott el magyarul 1901. június 29-én?

„… Igaz s hív

 Szolgája volt hazánknak, mondja, negyven
 Esztendeig: de nyúgalomra ment…

[…]

 Istenem, Istenem!

 Egy tiszteletre méltó ősz kezébe, negyven
Esztendeig való szolgálatért,

Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám? -
Tűrt a szegény...”

Darvay Nagy Adrienne

  

*(A némileg módosított fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl  munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.)

 

JEGYZETEK

¹  Kassai Vidor Emlékezései, sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Bp., é. n. (1940). 247.

²  Balassa Imre: Nyolc évtized vándorútján, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 228.

³   JÁSZAI MARI EMLÉKIRATAI, Hasonmás kiadás, Babits Kiadó, Szekszárd, 2003. 207.

⁴  Uo. 208.

⁵  Idézi Szekernyés János: Krecsányi Ignác, a „vidéki direktor”, In: Régi és új Thália – a Hét évkönyve 1981. 244, 

⁶  Színházi Élet, 1914/25.

⁷  Janovics: A Farkas utcai színház, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, Budapest, 1941. 225.

⁸  Uo.

⁹  Janovics: A Farkas utcai színház, 224.

¹⁰  Lásd Darvay Nagy Adrienne: Állandóban változékonyan, Mentor Könyvkiadó, 2003. 59. 

¹¹  Janovics: A Farkas utcai színház, 224.

¹²  Janovics: A Farkas utcai színház, 223‒224. pp.

¹³  A búcsúbeszéd idézeteit l. Krecsányi Ignácz: A temesvári magyar színészet története 1888‒1914, kéziratban.

¹⁴  A Berkeszi napló idézetei az alábbi forrásból származnak: KATAKLIZMA – Berkeszi István első világháborús naplója, (Temesvár, 1914. június 28 – 1918. október 27.) Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Marosvári Attila. Békéscsaba, 1989. 

¹⁵   Berend T. Iván: Kisiklott történelem, História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézet, Budapest 2003. 242.  

¹⁶  Jászai Mari: i. m. 208.

¹⁷  Nagy Endre: Már minálunk babám, in: Erdély fia, Légrády testvérek, Budapest, 1916. 72‒75. pp

¹⁸   Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei,  Pallas Stúdió, Budapest, 2000. 15‒17.pp.

¹⁹  Tábori Emil: Virrad, Szinészek lapja 1934. 8‒9. sz. Idézi Koch Lajos: i. m. 12. 

²⁰  Ifj. dr. Wlassics Gyula: A színház és a háború,  különlenyomat a Budapesti Szemle 1915. évi 463. számából. 5‒7.pp.

²¹  dr. Wlassics Gyula: i. m. 9. 

²²   Győrei Zsolt: HELTAI JENŐ drámai életműve, L’Harmattan, Budapest, 2005. 83‒84. pp.

²³  Olvassák csak el Nagy Endre Már minálunk babám – Egy ütközet története című írását. Nem fikció.

²⁴  Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 75.

²⁵   Magyar Bálint: A Magyar Színház története, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 215.

²⁶  Magyar Bálint: i. m. 215‒216. pp.

²⁷  Uo. 216.

²⁸  Lásd idézett könyv 9‒10. oldalán.

²⁹  Csapó Jenő és Báthori Elza kislánya 1915. március 15-én született meg. Gyulányi Eugénia Éva néven, mint Magyarország legidősebb színésznője töltötte be a 100. életévét 2015-ben, épp a nemzeti ünnepen.

³⁰  Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság Komp-press Kiadó, Kolozsvár 2001. 92‒94. pp.

³¹  Molnár Ferenc: i. m. 78. és 80. oldalakon.

³²  Molnár Ferenc: i. m. 82‒83.

³³  Molnár Ferenc: i. m. 114.

³⁴  Tanúbizonysága miatt érdemes teljes terjedelemben idézni. A kéziratért ismételt köszönettel tartozom Somolik Károly unokájának, Martonossy Imolának, aki Petrozsényből küldte el – más becses dokumentumokkal együtt – nagyapja levelét a temesvári magyar hivatásos színjátszás többszörös jubileumára 2003-ban.*

Máté Gábor vendégrendezése a Teatr Dramatycznyben

  

Amikor Tadeusz Słobodzianek¹ másodszor is felkérte Máté Gábort,² hogy vendégrendezzen a varsói Teatr Dramatycznyben, hosszas egyeztetések előzték meg a darabválasztást. A magyar rendező az Imposztor színpadra állítása során igen jó munkakapcsolatba került a Dramatyczny társulatának színészeivel, így olyan darabot akart vállalni, amelyben ismét együtt dolgozhat azokkal a művészekkel, akikkel korábban. Különösen Agnieszka Warchulskát, Agnieszka Wosińskát és Sławomir Grzymkowskit látta volna szívesen a főbb szerepekben, akikkel az előző próbafolyamat alatt kiválóan dolgoztak együtt – olyannyira egy nyelvet beszéltek, hogy olykor már a tolmács is feleslegessé vált. Végül a szereposztás (Warchulska: Hippolyta/ Titánia, Grzymkowski: Theseus/Oberon, Wosińska: Philostrata/ Pukk), illetve a darab három meghatározó témaköre okán döntöttek a Szentivánéji álom mellett; Słobodzianek és Máté is igen izgalmasnak és időszerűnek találták a műben a hatalom, a szex és a színház problematikáját – és gyakorlatilag e három alapkérdés a szervezőelve a magyar rendező új előadásának is.

 

Sławomir Grzymkowski (fotó: Kasia Chmura)

 

Az I. felvonással azonnal bele is csöppenünk a hatalmi gépezet kellős közepébe – a mai Theseus palotájában vagyunk, ahol az esküvői előkészületeket a herceg egyik legfőbb embere, Egeus szakítja félbe, halált (!) vagy kolostort követelve saját lánya, Hermia fejére, amiért az nem az apja által kiválasztott férfihoz, Demetriushoz akar feleségül menni, hanem szerelméhez, Lysanderhez. Ez a Shakespeare-dráma kiindulópontja – a befejezése pedig négy felvonással később az, hogy a nyári éjszaka zűrzavaros mámorából felébredve a fiatalok mégiscsak szerelmükkel házasodnak össze, a herceg nem büntet meg senkit, sőt az egész társaság az uralkodó hálás és kedvezményezett udvartartásának része marad.

A darab elején vázolt helyzet bármennyire abszurdnak tűnik is, az általában vígjátékként rendezett Szentivánéji-adaptációk legtöbbször átsiklanak ama apróság felett, hogy egy apa a törvény nevében halálra ítélteti a lányát. A komédia további kibontakozását izgalommal váró olvasó / néző legtöbbször megengedően (észrevétlenül) átlép e jelenet mélyebb jelentéstartalmán: milyen törvény az, amely ilyen esszenciális módon beleavatkozik az emberek magánéletébe? Milyen hely, állam, ország az, ahol ilyen törvények uralkodnak? Kicsodák, miféle emberek, relációk alkotják és tartják életben az ilyen hatalmat? Kik az efféle rendszer haszonélvezői és kik az elszenvedői? Mik a mozgatórugóik, miért kényszerülnek kiszolgálni a rendszert vagy választják önként az önkényt? Miért térnek vissza a darab végén a herceg udvarába, kebelére e rendszer elszenvedői, s főként hogyan fognak tovább élni ebben a világban? Vagy konkrétabban: kik vagyunk, mi áll jellemünk, személyiségünk, döntéseink hátterében?

Máté Gábor nem kerüli ki e kérdőjeleket, sőt, rendezői koncepciója éppen erre épül: egy tőlünk nem is olyan távoli valóság bemutatására, ahol mindez megtörténhet. Mai környezetben, modern jelmezek és díszletek között, ám a shakespeare-i textushoz szöveghűen ragaszkodva, K. I. Gałczyński míves lengyel műfordítását felhasználva.

Kik alkotják e világot? A hatalom holdudvarában buzgón tüsténkedő főemberek, köztük a lánya ellen rendőrkopó módjára bizonyítékokat gyűjtő Egeus (Tomasz Budyta), a rendszer jövőjét jelentő, egymással nem csupán a szeretett nőért, ám a herceg kegyeiért is versengő, ambiciózus fiatalok (Demetrius: Kamil Szklany, Lysander: Marcin Stępniak) és maga az uralkodópár, Theseus és Hippolyta. Kiváló megjelenés (a legapróbb részletekre kiterjedő, fehér-piros, szürke és fekete színárnyalatokkal finoman játszó mai jelmezek Füzér Anni munkáját dicsérik), merev protokoll, jéghideg céltudatosság, olajozottan működő hatalmi gépezet – bármi áron. „Hippolyta, fegyverrel udvaroltam, a szívedet sértéssel nyertem el, de asszonyommá más modorban teszlek: győzelmi pompával, népünnepéllyel.” – recitálja eljövendőjének az államfő, és ezzel kapcsolatuk minőségét is világosan felvázolja. Az amúgy igen energikus és briliáns mozgású Sławomir Grzymkowski visszafogott szerepformálása figyelemreméltó, és izgalmas kontrasztot alkot a következő jelenetekben megjelenő – szintén általa alakított – Oberon figurájával. Hippolyta szerepe nem kínál nagy színészi lehetőségeket, ám Agnieszka Warchulska professzionálisan nemes alázattal „viseli” a cél érdekében mindent – kiszolgáltatott asszonysorsát is – eltűrő, visszafojtott politikusfeleség alakját. Itt szőnyeg alá söpört szenvedélye Titániaként zúdul ránk frenetikus erővel, lavinaként a következő jelenetekben.

Theseus és Oberon valamint Hippolyta és Titánia szerepét először Peter Brook osztotta ugyanazon színészekre – Máté Gábor sem véletlenül alkalmazta ezt a megoldást. Elképzelése szerint ugyanis e két figura egyazon alak két kivetülési formája – az élet és az álom eltérő, önmagából kiforduló valóságában. Mondhatni minden alak egyben a saját tudattalan ellen- vagy éppen kiegészítő szerepét is eljátssza: a darab álomjeleneteiben a monoton és minden felesleges mozdulatot kerülő, diplomata Theseus szenvedélyes, testi fenyítéstől sem visszariadó Oberonná válik, a (meg)fegyelmezett Hippolyta ösztönös állatiságtól nyüszítő Titániává lényegül át, a szolid mesteremberek Titánia és Oberon udvaroncaiként térnek vissza, az indiai kisfiú pedig ministránsként tűnik fel a darab utolsó felvonásában. Az indiai kisfiú Shakespeare-nél csupán említés szintjén jelenik meg, míg Máté rendezésében hús-vér valójában láthatjuk (Konrad Żygadło); a ministránsfiú és a pap (Mariusz Drężek) hozzáadott figuráját a mindenkori udvartartás nélkülözhetetlen „kellékeként” szerepelteti a rendezői koncepció.

Központi kérdéssé válik tehát az álom jellege, minősége és jelentése. Alapvető különbség, hogy Máté Gábor „földiesíti” Shakespeare tündérvilágát és az emberi lélek, vágyak elfojtott mezsgyéjére, a tudattalanba helyezi át annak történéseit. Ez az álom az erdő tere. A menekülési útvonal, a váratlanságok, „elvarázslások” helyszíne. Itt fordul minden az ellenkezőjére, vetkőzik ki mindenki önmagából, lényegül át valami mássá. Itt történik meg velünk minden, ami a valós életben sosem (szabadna, hogy megtörténjék). A Cziegler Balázs által tervezett metaforikus színpadkép épp e gondolat ihletett megvalósulása: a valóság és az álom oly módon válik ketté s marad mégis egy térben, hogy az álombeli (erdei) jelenetek díszlete a valóságos világ (az első és utolsó jelenetekben látható, Shakespeare színházát idéző üres színpad) pontos mását tükrözi, csak éppen ellentétes színben – mint a fotónegatívokon. Azzal a különbséggel, hogy itt a való világ a sötét (fekete) tónusú, míg a vágyak színtere a látszólag könnyed, mesés atmoszférát árasztó világos (törtfehér) árnyalatban jelenik meg, 27 darab, különféle méretű villanykörte-szerű függőlámpával kiegészülve, amelyek az erdei jelenetek ritmusában hullámozva változtatják pozíciójukat. Ezen álomszerű díszletek között esnek meg a szereplőkkel az álombeli csodák – jobban mondva borzalmak.

Merthogy a rendező már az előadás beharangozójában jelezte, hogy előadása a szerelem (és hozzátehetjük: az emberi természet) sötét oldaláról szól – így a Szentivánéji álom ezen adaptációja esetében ne könnyed, inkább könnyes komédiára számítsunk. 

Már az álom-alaphelyzet sem túl magasztos: a Hippolyta‒Theseus páros alteregóiként megjelenő Titánia‒Oberon házaspár azon veszekednek, melyiküké legyen az indiai fiúcska, akit mindketten saját „apródjuknak” akarnak. A rendezés egyértelművé teszi, hogy az apród-birtoklási viszály a testiségről szól, s ezen túlmutatva is jóval többről: a nemek örök küzdelméről, a dominancia és hatalom kérdéséről, a másik uralásáról, győztes és elvesztett játszmákról, kicsinyes csatározásokról és a bosszúról – az örök női-férfi harcról. Agnieszka Warchulska és Sławomir Grzymkowski erős szexualitással fűszerezett drámai kettősében a szerelmi párbaj szenvedélyének teljes skálája kibontakozik, mély érzelmi és színészi tartalmakkal.

Az összecsapás hatását fokozza a királynő és a király – ellentétes pólusokat képviselő – szürrealisztikus udvartartásának jelenléte: Titánia mellett kivénhedt öregemberekből (nemde a féltékeny Oberon által?) toborzott, piszkos fehér rongyokba bújtatott, Oberon oldalán életerős férfiakból álló, kísérteteket idéző fekete kíséret szemléli az eseményeket. Köztük Pukk is – akit a Dramatyczny színpadán a különleges karakterű Agnieszka Wosińska személyesít meg. A rendezői koncepció meghatározó döntése volt egy finom szépségű, érett, Oberonnal és Titániával nagyjából egykorú színésznőre osztani Pukk szerepét. Máté Gábor elképzelésében ahogy Oberon és Titánia sem a tündérvilág reprezentánsai, úgy Pukk sem egy Cupido-szerű csínytevő, hanem hús-vér figura, Theseus ceremóniamesterének (Philostrat helyett itt Philostrata) álombeli kivetülése. Két világ határán mozog, izgalmas megjelenése is ezt idézi (törtfehér fűzőhöz fekete ballonkabát, elegáns kiegészítőkhöz rasztafrizura); a darab elején Philostrataként, később Pukk-ként, az előadás végén felemás ruhadarabokban jelenik meg – alakja mefisztói figurát sejtet. Ahogy az udvarban, úgy itt is ő az uralkodó parancsainak végrehajtója (napjaink személyi asszisztense), és egyértelműen gyöngéd szálak fűzik Oberonhoz. Wosińska és Grzymkowski kifinomult kettősei az előadás leglíraibb jelenetei közé tartoznak és a férfi-nő közti szerelem legmélyebb, legintimebb momentumait idézik meg. Ám csupán pillanatokra. Máté színpadi világában nincs helye reményteljes beteljesülésnek. Oberon a legforróbb aktus közepette ad ki haladéktalanul teljesítendő parancsot Pukknak. Titániához hasonlóan (akit Oberon nem csupán kegyetlenül szembesít lázálmában elkövetett tettével, de aljas módon még bűntudatot is kelt benne, holott az asszony a férfi bosszúvágyából állatiasodott el), Pukk is Oberon udvartartásának és hatalmi játszmáinak kelléke – játékszer, élvezeti cikk, eszköz.

 

Agnieszka Wosińska és Sławomir Grzymkowski (fotó: Kasia Chmura)

  

A szerelem árnyoldalai jelennek meg a fiatal szerelmesek amúgy szórakoztató, akrobatikát sem nélkülöző, bravúros jeleneteiben is. A darab elején egyszerre két férfi imádatát kivívó majd hirtelen elveszítő (Agata Różycka által érzőn és sokszínűen megformált) Hermia és a szerelme elutasításától szenvedő, majd hirtelen két férfi által is imádott Heléna (a vérbő, kiváló humorú komika, Anna Szymańczyk alakítása) a kiszámíthatatlan és változékony Ámor – azaz önnön szenvedélyük – áldozatai, a beléjük szerelmes Demetriusszal és Lysanderrel egyetemben. A Dramatyczny tehetséges fiatal színészeinek részletgazdag és energikus játéka a szerelmesek alakját is személyessé és felismerhetővé teszi, ugyanakkor azt a rendezői koncepciót erősíti, hogy mindnyájan önnön ösztöneinknek és vágyainknak kiszolgáltatott, esendő lények vagyunk. Fontosak a megdöbbent pillantások, zavart tekintetek, ahogyan a szerelmesek „álmukból” felébredve, feszengve néznek egymásra, szedegetvén ruháikat az önmagukból való ki- és levetkőzés másnapján… Még aznap egybe kell kelniük… Mi történt velük? És hogyan folytatódik innen az életük? Mi a hazugság, s mi a valós vágy? És vajon miféle házasságok köttethetnek ilyen „félreálmodásokat” követően? Lysander és Hermia sokáig emésztheti a történteket, míg Demetrius mindvégig „varázslat alatt” marad (ami szintén elgondolkodtató, főként Helena számára)… Nem beszélve arról, hogy a korábban halálra ítélt és kegyvesztéssel sújtott fiatalok minden további nélkül visszatérnek a herceg udvarába… Milyen motivációból, miféle privilégiumok reményében?

Máté Gábor meglehetősen sötét tónusú választ ad e kérdésre. Ösztöneiket megfékezni képtelen, önnön testi vágyaiknak kiszolgáltatott, megalázott nők és férfiak, a hatalmi pozíciók árnyékában, egzisztenciáért és karrierért korrumpálódott fiatalok, egy férfiak által dominált és manipulált világ képét vázolja fel a Dramatyczny deszkáin – a megalkuvás, képmutatás és hazugság világát. S teszi mindezt az emberi egzisztencia és női sors (!) iránti részvéttel, amely lét magasztosságában és szennyében, kiszolgáltatottságában és esendőségében nagyon emberi – és nagyon megindító. Keserűen nevetséges, megrázó előadás született a varsói Dramatyczny színpadán,³ igen jelentős lengyel színészek tolmácsolásában.

Kérdés, hogy ez a szándék egy teljesen más színházi és kulturális hagyományokkal rendelkező országban eltalál-e majd az átlagnézőhöz. 

Máté Gábor számíthatott rá, hogy nem lesz könnyű dolga, ha a Teatr Dramatyczny kifinomult, konzervatívabb ízlésű közönségével kívánja megosztani a lengyel esztétikai hagyománytól távol álló koncepcióját. A rendezés minden illúziót eloszlat és romantikát lefejt a szerelemről. A más konvencióhoz szokott átlagnéző nyugtalanul forgolódik a székén, s olykor zavartan nevetve, olykor értetlenül méltatlankodva keresi a saját kultúrájából ismert, jól értelmezhető kapaszkodókat. Keresi a szentivánéji vígjátékot, a mesteremberek (Henryk Niebudek, Maciej Wyczański, Mariusz Wojciechowski, Zbigniew Dziduch) parádés jeleneteinél – külön kiemelendő Adam Ferency (Vackor) és Robert Majewski (Zuboly) frenetikus alakítása – megkönnyebbülten elneveti magát, ám nem tudja azokat összepárosítani az erőszak pillanataival, amelyeket öncélúnak és brutálisnak tarthat. Miféle konvenció ez? – kérdezte egy néző a bemutatón, és e kérdésre nagyon nehéz „lengyelül” válaszolni. 

A lengyel átlagnézőnek ugyanis erős fenntartásai vannak a testi szerelem akár csak stilizáltan naturalisztikus megnyilvánulásaival szemben a színpadon (ennek mély kulturális okaira most nem térek ki). Az ő számára Shakespeare műve réten szökellő virággyűjtésről, esetleg egy feldíszített szamárral való szolid ölelkezésről szól, látványos formavilágban. Hiába nincs egyáltalán mezítelenség az előadásban, mégis többen felhorkantak a közönség soraiban, amikor a szamárrá változtatott Zuboly egy nadrágjára szerelt 60 cm hosszú szilikon-pénisszel tér vissza a színpadra. Még nagyobb bizonytalanság fogadja az előadás csúcsjelenetét, amelyben Titánia „beleszeret” a szamárba, azaz erős szexuális vágyat érez és él meg a szamár iránt. Máté Gábor ugyanis Shakespeare e mondatát is szó szerint értelmezi és földi realitások közé helyezi, amikor a „szeretkezés”, „szerető”⁴ fogalmát szexként dekódolja.

Ám Tadeusz Słobodzianek épp e másfajta, esztétizáló igényű lengyel konvenciótól eltérő valóságszemlélet átültetése okán hívta meg újra színházába a magyar rendezőt. E nyers testközeliség, kendőzetlen életszerűség az, ami az olykor álprűdségtől sem mentes formaművész lengyeleket meg-megigézi a magyar alkotásokban, legyen az irodalom, film, fotográfia vagy színház. És ezt az intenciót kívánták megvalósítani, újraélni a lengyel színészek is, amikor „visszakérték” Máté Gábort a Dramatycznybe. Remekül értve és érezve egymás gondolatait és alkotói szándékait, egy izgalmas, közös Álmot teremtettek a magyar rendezővel. A hiteles művészi párbeszéd szintjén nincsenek félreértések.

Pászt Patrícia⁵

 

Jegyzetek

¹  Tadeusz Słobodzianek az egyik legjelentősebb kortárs lengyel drámaíró, A mi osztályunk című mű szerzője (amelynek revelatív magyarországi bemutatóját Máté Gábor rendezte a Katona József Színház Kamrájában), a varsói Teatr Dramatyczny igazgatója, a Drámalaboratórium megalapítója.

²  Máté Gábor első rendezésére a varsói Teatr Dramatycznyben 2015 januárjában került sor, Spiró György Imposztor című darabjának színpadra állításával.

³  Az élményt Monori András zenéjének karakterisztikus hangzása erősíti.

⁴  A lengyel műfordításban pontosan ezek a szavak szerepelnek.

⁵  A szerző drámatörténész, műfordító, a rendező szaktolmácsaként vett részt a produkcióban.

Churchill-bemutatók Magyarországon

 

  

(fotó: Marc Brenner)

 

A 2018 szeptemberében 80. évét betöltött Caryl Churchill túlzás nélkül korunk legnagyobb élő angol drámaírónőjének számít. Természetesen Angliában nem maradt el a kerek születésnap alkalmából az életmű összegzésére is vállalkozó ünneplés; Michael Billington a Guardianben arról ír, hogy mennyire kísérletező szerző Churchill, aki közel negyven művével a kortárs brit színház arculatának egyik meghatározó, ikonikus alakjává vált. Teljesítményével az írónő áttörte a konzervatív, maszkulin-centrikus színházcsinálói gondolkodást, és az életet valódiságában, töredékességében ragadta meg, valamint képes volt megmutatni, hogy minden egyes új dráma az ismeretlen felé vivő kaland. Churchill alapvető tulajdonsága az, folytatja Billington, hogy műveiben nem fél kritikusan viszonyulni bármilyen társadalmi vagy politikai kérdéshez.¹ Egy másik méltatója, David Benedict véleménye szerint Churchill drámái a nézők szemléletét változtatták meg. Ma már bevett írói stratégia – folytatja Benedict – a dialógusokban a megszólalások egymást átfedését jelölni; a módszert Churchill alkalmazta először, amikor már az 1960-as években született drámáiban ferde vonallal jelezte a szövegben, hol és mikor vágnak a szereplők egymás szavába. Ezzel a látszólag minimális eszközzel az írónő megújította a dialógusírás művészetét: a ferde vonalak meghatározzák az egyes szóváltások és jelenetek ütemét és ritmusát. A továbbiakban Benedict arra hoz példákat és idézeteket, hogy kísérletezései és kategorizálhatatlansága révén milyen hatással van Churchill a fiatalabb drámaírókra és a színházi emberekre, férfiakra és nőkre egyaránt.²  

Churchill az ötvenes évek végén kezdte pályafutását, első drámai műveit rádióra írta. A hetvenes évek elején a színpad elkötelezettje lett és a Monstrous Regiment majd a Joint Stock társulatokkal dolgozott együtt, írt számukra drámai szöveget; ezek a társulatok a gender, szexualitás és osztályellentétek problémáinak kifejezését tekintették céljuknak. A munka során az a nem konvencionális módszer érvényesült, hogy az író, a rendező, a színészek és a társulat további tagjai nem hierarchikus rendben, mindnyájan részt vettek a megvalósuló közös produktum alakításában. Egyik korai drámájának előszavában Churchill azt mondja erről, hogy kimondottan újdonság volt számára egy olyan közegben dolgozni, ahol felfedezték, hogy hasonló ötleteik vannak, és érezték, milyen sokféle részletre ébrednek rá együtt, és mennyi alkotó energia szabadul így fel.³ Churchill meggyőződésévé vált, hogy a színház politikus művészet, amely formai és stílusbeli újításai révén irányítja a közönség figyelmét a társadalmi változások lehetőségére. Számos elemzője szocialista-feminista drámaírónak tartja; miközben az írónő vállalja ezeket a jelzőket, a feminizmus egyes ellentmondásainak kritikáját is megjeleníti színpadon, elsősorban a NagymeNők (Top Girls, 1982) cselekményében. Műveinek fokozott társadalmi érzékenysége, valamint a gyakran alkalmazott songok mint elidegenítő eszközök kétségkívül Brecht hatását mutatják. Brechthez hasonlóan Churchill legtöbb drámájában szerepet kap a történelmi beágyazottság, de nem események, még kevésbé ismert „hősök” ábrázolására, hanem annak vizsgálatára, ahogyan az adott társadalom ethosza és szokásai közegében a nők és más alárendelt egyének, csoportok koruk problémáit és saját kiszolgáltatottságukat megélik és elszenvedik. Ilyenek az Anglia történetében oly fontos, nagy átalakulásokat hozó, de az egyszerű emberek számára gondokat és kínokat jelentő, XVII. században játszódó Vinegar Tom és Light Shining in Buckinghamshire (Fény Buckinghamshire-ben) címűek 1976-ból. Általános vonásaik mellett Churchill karakterei többé-kevésbé egyénítettek is, így művei távol állnak attól, hogy tandrámáknak tekinthessük őket. Késői darabjait az emberiség egyre láthatóbb önrombolásának napjainkban jelentkező, illetve kiéleződő, kritikus problémái ihletik, mint például a klónozás módszerének lehetséges káros eredményei. Mostanáig utolsó drámája 2016-ban került színpadra, ebben hetvenes éveikben járó nők jönnek össze, s a könnyednek induló beszélgetésük mindinkább apokaliptikus témák felé vesz irányt.⁴  

Bizonyára nem véletlen, hogy éppen röviddel az után fedeztük fel Magyarországon Churchillt, hogy egy olyan drámát írt Őrült erdő (Mad Forest 1990) címmel, amely nem a hazájabeli szociális kérdésekre rezonál, hanem a kelet-európai politikai átmenet egyik formájával foglalkozik. A darab az 1989. decemberi, romániai „forradalom” idején játszódik; megírása előtt az írónő járt Romániában, s beszélgetett ottani emberekkel (főként bukaresti egyetemistákkal) az eseményekről. Nem Churchill volt az egyetlen, bár talán az első nyugati drámaíró, akit a közelmúlt nagymérvű kelet-európai átalakulásai megihlettek: az angol David Edgar Pentecost (Pünkösd, 1994) című drámája például a szarajevói tragédiára adott válasz, a skót David Greig Europe (1994) című drámája pedig a volt Jugoszlávia felbomlásának emberi következményeit próbálja számba venni. Közvetetten e sorhoz kapcsolható Sarah Kane Szétbombázva (Blasted, 1995) című, a végletes erőszakot vizionáló színműve is, melyet 2002-ben a Thália Színházban Zsótér Sándor vitt színre, 2019-ben pedig a debreceni Csokonai Színház fog bemutatni. Churchill Őrült erdőjét a Pécsi Kisszínházban láthattuk 1993-ban. A magyarokat is érintő darabról P. Müller Péter írja: „első része a Ceauşescu-korszakot idézi meg, a második a ’90‒91-re kialakult helyzetről beszél” két család történetében, s leghatásosabb pillanata a zárójelenet, ahol a vad tobzódásba torkolló lakodalom az emberek frusztráltságának kifejezője. Ismertetését a szerző a következőkkel zárja: „Bagossy László rendezése a számunkra is átélhető és ismerős tapasztalatokra helyezi a hangsúlyt […] A torokszorító előadás tanulsága az, hogy (Romániában) a lényeg nem változott, az új rezsim nem hozott változást sem az embereknek, sem az embereknek. Keserű konklúzió.”⁵ Mindenesetre elmondható, hogy Churchill, ha későn is, de 1993-ban sikeresen debütált Magyarországon. 

Az Őrült erdő után azonban hét szűk esztendő jött Churchill fogadtatásunkban, egészen 2000-ig. Az Iglicet (The Skriker, 1994) 2000-ben a Vígszínház mutatta be Zsótér Sándor rendezésében Házi Színpadán, a táncos jelenetek koreográfusa Zarnóczai Gizella volt. Amellett, hogy a darab sok olyan elemet tartalmaz, amelyek a korábbi drámákban már valamilyen formában megjelentek, Az Iglic kimondottan nem szokványos Churchill-mű. Legfőbb jellemzője a szürreális stílus, és közvetlenül nem érint társadalmi kérdéseket. Igaz azonban, hogy a titokzatos, alighanem a kelta mondavilágból eredeztethető, kortalan és folyton alakváltó Iglic mellett, hatása alatt, a dráma két tinédzser lányanya főszereplőjének kiszolgáltatottsága, magukra utaltsága és útkeresése mégis csak fényt vet bizonyos összetett és kritikus problémákra az 1990-es évek Angliájában élő munkásosztálybeli fiatalokról. A vígszínházi előadást a Színház lapjain elemezve Jákfalvi Magdolna elsősorban az Iglicet megformáló Börcsök Enikő villózóan nagyszerű játékáról ír, amellyel a nézőt, illetve a színház a színházban eszköz segítségével a két lányt a valóság láthatatlan, de mégis létező, sejtett dimenzióiba kalauzolja. Tekinthetjük úgy, hogy ez a nőiség drámája, amit megtámogat Jákfalvi plasztikus jellemzése az Iglic szerepéről a szeretetre vágyó fiatal anyák bűvölésében: „A test biológiai, vagyis kontrollálhatatlan megváltozása olyan fájdalomhoz szoktatja viselőjét, amellyel női létének egyetlen fiziológiai másságából, a reprodukció képességéből tudja megélni és felmutatni a metamorfózis hétköznapi természetét.” Az intim térben, a nézőktől három oldalról körülvéve játszó főalakok mellett a megidézett különféle mesefigurák kitűnően megkomponált vizuális és hanghatásokkal érzékeltették, hogy világok határán élünk, s ahogyan Jákfalvi mondja írása végén: „különleges és megvilágosító erővel bír[jon], amikor az ősöreg tündér felülemelkedve az aprócska emberkéken repülni kezd. A felülemelkedés, a kilépés, a távozás elegáns megoldása a harmadik dimenzió akrobatikus bejátszása.”⁶ Az Iglic 2013-ban visszatért a magyar színpadra Tengely Gábor rendezésében, a Budapest Bábszínház és a Katona József Színház közös produkciójaként. Mint Hutvágner Éva írja, az előadás felnőtteknek szánt mese, és „a drámai szövegből egyenesen következik a bábszínházi gondolkodás, melyben a mozgató és a mozgatott ’létszintek’ egymásba fonódásából adódik a műfaj.” Egyúttal kétségkívül határokat lebontó dramaturgiát eredményezve a nagyméretű bábok és az élő színészek egymást kiegészítő szerepeltetésével.⁷   

A fentiek jelzik, hogy Churchill megismertetése a magyar közönséggel egyre gazdagodó pályára állt az új évezredben. 2005-ben Budapesten, a Millenárison mutatták be a Valahol (Far Away, 2000) és a Sokan (A Number, 2002) című rövidebb drámákat, a rendező Simon Balázs volt. Feltehetően univerzális, bárhol érvényes témájuk miatt ezúttal alig néhány év telt el a művek londoni debütálása és magyar honosításuk között. Viszont talán éppen lefegyverző formai újdonságuk, talányosságuk okán kevés kritikai reflexió született róluk. Churchill színházának politikusságáról közölt tanulmányában Pikli Natália írja a Valaholról: „a félelem és általános terror által irányított antiutópiát mutat be, szinte megelőzve a World Trade Center elleni 2001-es támadás utáni világot.”⁸ A Sokan másik bemutatót is megért Budapesten 2006-ban, ezúttal a Formiusz Színházi Egyesület játszotta az R. S. 9. Színházban, a rendező Szántai Edina volt. A jövőben játszódó dráma a klónozás veszélyeket rejtő kilátásainak megrendítő vizionálása. Egy idős férfi, az igazi fia (Bernard), és az utóbbi klónozott másai a szereplők; a fiúk azzal szembesülnek, hogy több van belőlük, ami alaposan megzavarja identitásukat. Én-vesztésük mondataik tagolatlanul, ismétlések során át botladozó töredékességében is megnyilvánul, például amikor B2 a következőket mondja közös apjuknak, aki a sokszorosított létükért felelős: „… ez szörnyű, mintha nem volnék önmagam és ott vannak a többiek is, nem akarom látni őket nem akarom őket”.⁹ Az egzisztenciálisan kiszámíthatatlanná váló világban csak egy számmá redukálódhatnak az emberek a jövőben, sugallja a darab eredeti címe, ugyanakkor a magyar Sokan szintén találóan utal az arctalan egyformaságra. Befejezetlenül, az apa kérdésével zárul a dráma: „És, és”?¹⁰ A befogadó kérdése pedig az lehet, hogy az ember maga számára előidézett veszteségei rémisztően kiüresítő hatásának megtapasztalását ábrázolva netán a tragédia műfaja éled újjá, katarzis nélkül, az ilyen művekben? 

A 2015-ös év szintén hozott új Churchill-bemutatót. A történelmi kontextusokba ágyazottsággal kapcsolatban már említett Vinegar Tom (1976) a 7. Országos Veszprémi Angol Nyelvű Színjátszó Fesztiválon az ELTE amatőr színjátszóinak előadásában került színpadra, melyet Pikli Natália, az egyetem Angol-Amerikai Intézetének oktatója rendezett. Darabválasztásukat és munkájukat több díjjal jutalmazták. Boszorkányüldözés, a gyanúba fogottak kínzással vallatása és elítélése a 17. században, anyagi természetű okokból a szomszédok beárulása, a kézzel varrt, tűvel átszúrt bábu mint bizonyíték, tiltott szexuális vágy, a nem szokványos viselkedés hiszterizálása – mindezek a témák és eszközök ismertek Arthur Miller A salemi boszorkányokjából (1952) is, ám ezek csak felszíni hasonlóságok. Churchill darabja természetesen nem Új Angliában, hanem Angliában játszódik, s a nyomós különbség az, hogy Millernél egy férfi, az ördöggel való lepaktálás vádjával szintén elítélt John Proctor a főszereplő, az ő erkölcsi problémája áll a középpontban, melynek önéletrajzi felhangjai is vannak amellett, hogy köztudottan a McCartizmus légköre és eseményei ihlették a drámát. A Churchill előadás rendezője, Pikli Natália rámutat a Vinegar Tom (amely címét az egyik boszorkányként elítélt asszony fekete macskájáról kapta) egyedi művésziségére. Narratívája, írja Pikli, epizódokból épül fel, mégis koherenssé válik. Brechti songok tagolják a művet, világos funkcióval: ezek „a női test, a sors és a bűnbakkeresés problematikáját helyezik általános keretbe,” miközben a boszorkánynak kikiáltott nők egyénítettek is. Az előadásra térve Pikli többek között megjegyzi, hogy „a korai brechti előadásokat is idézve, a jeleneteket kivetített képek kísérték, melyeken az adott epizód kulcsgondolata régies írásmóddal jelent meg, egy-egy 16‒17. századi boszorkánypamfletből vagy emblémakönyvből vett kép kíséretében, és a modern hangszerelésű dalokat 20‒21. századi képanyaggal dolgozó videók kísérték.”¹¹ A múltnak és a jelennek, a távolinak és a közelinek az érzékekre ható, személyes emlékek és tapasztalatok felidézését stimuláló összekötése politikai gondolkodásra késztetheti a nézőket. 

Churchill fogadtatásunk kronológiájában néhány évet visszaugorva az látható, hogy a 2007-ben Urbanovits Krisztina és Száger Zsuzsanna által, független színházi együttesként alapított K. V. Társulat különleges szerepet vállal Churchill hazai megismertetésében. 2008-ban, Gigor Attila rendezésében a Kék szív (A szív csücske; Kék bögre) (Blue Heart [Heart’s Desire; Blue Kettle], 1997) címmel, két rövid darab együttesét tartalmazó Churchill művet mutattak be a budapesti MU Színházban, felolvasó színházi produkcióként. A Kék szív rokonsága a korábbi drámákkal elsősorban a nyelvi és formai kísérletezés további fokozásában nyilvánul meg: cselekményében az ismétlések, variációk, behelyettesítések, elmozdulások és kihagyások a családi kapcsolatok és a hétköznapi viselkedés abszurditásait fejezik ki. A nyelvi kifejezhetőség határainak feszegetése révén mindig valami mást érzékelünk ebben a kis dráma-tandemben, a valóság örök-mozgó, ismerős és csak sejtett árnyalatai tárulnak fel. Török Ákosnak a Criticai lapokban megjelent írása az előadásról a felolvasó színházi formát méltatja, melynek szerinte „van valami sajátos atmoszférája, egyfajta jó értelemben vett nyitottsága […] és lehetnek olyan darabok, melyeknek kifejezetten jót tehet ez a fajta nyitottság.” Churchill Kék szívét a nevettető, ugyanakkor komolyra forduló nyelvi játék uralja, s az intim tér közvetlenségében felolvasva ezt a lényegi vonását hatásosan ki lehet nagyítani, s egyúttal a közönséget újabb és újabb perceptuális kihívások elé állítani. Török számára egyértelműen A szív csücske a sokrétűbb darab, amely „valódi stílusbravúrként az állandó dramaturgiai megszakításokkal és újrakezdésekkel egy hétköznapi helyzet (a család várja haza jó ideje külföldön élő és dolgozó lányát) lineáris szerkezetét bontja szét a lehetséges történetek széttartó hálózatává, és torkollik végül egy nyelvi képtelenség formájában megmutatkozó érzelmi képtelenségbe.”¹² Valóban, a stílusbravúr nem csak a felszínen szánt, hanem igen húsba vágó kérdéseket hordoz a családi kommunikáció és szokások árnyoldalairól: ahányan, annyiféleképpen élik meg a család tagjai a köznapi helyzeteket, s gondolkodás nélkül ismételnek rutin-cselekvéseket. 

2009-ben a K. V. Társulat tovább ment Churchill színházi „kutatásában”: a Hetedik Mennyország (Cloud Nine, 1979) című, az írónő sokak szerint leghíresebb drámájának olvasószínházi bemutatásával, melyhez Göttingert Pált kérték fel rendezőnek. A dráma egyik dimenziója, a szöveg és annak árnyalatai kiválóan érvényesülhettek ebben az előadásban, de a Kék szív jóval későbbi, Churchill minimalista stílusában írt kettősével ellentétben a Hetedik Mennyország minél teljesebb életre keltése kétségkívül igényli a testi megjelenítést és a fizikai mozgást. Így azután a 2018-as jubileumi év mintegy felvezetéseként végre sor került nálunk 2017 decemberében a darab színpadi bemutatójára a budapesti Trafóban, a K. V. Társulat produkciójaként, Ördög Tamás rendezésében és több helyről meghívott színészekkel. Földi paradicsom címmel játsszák, ami földhözragadtságában talán ismerősebben cseng a mai nézőnek az Upor László által az eredetihez hűen fordított Hetedik Mennyország címnél, amely alatt a válogatott Churchill-kötetben a dráma szerepel. A színpadot egy kisméretű pinceszínház jelentette, ahol a játéktér egy szinten van a nézőkkel, akik a középen játszó színészeket két oldalról körbefogják. Nem mellékesen, ez a nem lankadó odafigyelést kiprovokáló, nézőtéri elsötétítés nélküli közelség valódi közösségi teret hozott létre, amennyiben mindenki láthatta mások széles érzelmi skálán mozgó reakcióit az előadás részleteire. A december 8-án tartott előadás után Csáki Judit meghívott színházkritikus vezetésével beszélgetésben vehettek részt az aznapi nézők (így e sorok írója is) és az alkalomra betérő érdeklődők, amiből több mint egy órás, élénk és további gondolatokat inspiráló eszmecsere lett a K. V. Társulat alapítóival és a rendezővel.  

 

 

Földi Paradicsom – KV Társulat, Trafó (fotó: Kovács Júlia Juju)

 

Az első megkülönböztető vonás, amelyre bizonyára a nézők többsége emlékszik az előadásból, a bravúrosság, amellyel a Földi paradicsom első, egy 19. századi afrikai brit gyarmaton játszódó részében a Churchill által megírt kereszt-gender és kereszt-faji szereposztási technikát (cross-gender, cross-racial casting) a színészek alkalmazták. Annak bemutatására szolgál ez a darabban, hogy a társadalmi nemi, szexuális és faji különbségekben rejlő lehetőségeket mennyire aláásta a 19. századi brit gyarmatosító és patriarchális rendszer. Nevezetesen azzal, hogy a fehér, heteroszexuális férfiak dominanciája béklyóként nehezedett a másféle identitások kibontakozására és szabad megélésére: a családfő, Clive feleségét, Betty-t férfi, fekete bőrű szolgáját, Joshuát pedig fehér színész alakítja Churchill elképzelése szerint, mert legalábbis látszatra nincs saját énjük, annyira rájuk telepszik a birodalmi autoritást képviselő Clive értékrendje és ellentmondást nem tűrő akarata. A kereszt-gender technika egy összetettebb, többfunkciós változatát nyújtja, hogy Edwardot, Clive kiskamasz fiát nő alakítja, egyrészt annak jelölésére, hogy apja előtt mélyen titkoltan homoszexuális hajlamai vannak, tiltják, de szeret a húga babájával játszani, másrészt mert ugyanakkor az apa által ráerőszakolt férfi modell paradox módon feminizálja. Kishúgát, Viktóriát egy baba „játssza,” hiszen abban a korban a gyerek nem számított önálló egyénnek. További, nemüknek megfelelően játszó szereplők Ellen, a gyerekek nevelőnője, Maud, Betty édesanyja, Harry, a nagy felfedező és Clive barátja, valamint Mrs. Saunders, egy fiatal özvegyasszony, aki a lázadó bennszülöttek elől menekülve Clive házában keres menedéket. Maud kivételével – aki a patriarchális és gyarmatosító ideológiát s annak gyakorlataiban a nők alárendeltségét folyton hangoztatja – mindegyik szereplő kétarcú: az adott társadalmi szerkezetben szigorúan rájuk mért gender szerepektől eltérő szexuális vágyaik vannak, bár a felszínen igyekeznek „viselkedni.” Betty Harrybe szerelmes, meg akar vele szökni, Harry meleg és Edwardot kívánja, a leszbikus Ellen imádja Bettyt, vele szeretne élni, Clive Mrs. Saunderst üldözi vágyával, s bár az utóbbiban undort kelt a férfi kétszínűsége, mégis bevallottan jólesik neki Clive-val szeretkezni. A maga módján Joshua is kétarcú: engedelmeskedik a fehér férfinek, de a fehér asszony parancsát vonakodva teljesíti, miközben vélhetően meghasonlást érez, amikor Clive utasítására meg kell korbácsolnia a többi engedetlen szolgát, s végül a ház őrzéséhez kapott puskáját fogja Clive-re.   

A K. V. Társulat kitűnő előadása szünet nélküli, az eredetileg két felvonásos darabot bizonyos részek kihagyásával rövidítették. Először is kihagyták a főként a birodalomhoz tartozásról, a feltétlen engedelmességről szóló songokat, amelyek a brechti elidegenítő technikát idézve jelennek meg a szövegben. Következésképpen a közönség elvonatkoztathatott a brit történelmi kerettől, s jobban előtérbe került számunkra az egyénített szereplők küzdelme egyrészt önmagukkal, amiért nem képesek a kívánt erkölcsi szabályokhoz alkalmazkodni, másrészt annak érdekében, hogy fenntartsák a látszatot. Nem szerepelt az előadásban Maud, Betty anyja; a karakter kihagyását a beszélgetés során a rendező azzal indokolta, hogy az ő esetében nincs kétféle viselkedés, hiányával a cselekmény nem csorbult. Tulajdonképpen a legfontosabb dimenzió, a tettetés és kétszínűség ábrázolása valóban nem csorbult, bár egy ebből kiágazó résztéma igen: az első részben az idősebb asszony jelenléte révén megvilágítható anya-lány kapcsolat és a darab második részében a Trafó előadásában is színre kerülő anya-lány kapcsolat összehasonlítására így nem nyílt lehetőség. 

A többi szereplő egyéni szenvedését és különböző fokú testi-lelki traumatizáltságát esetenként találó megoldásokkal érzékeltette az előadás, kihasználva, hogy viszonylag kevés szerzői utasítás szerepel a darabban, ami teret enged a kísérletezésre. Harry (Terhes Sándor) megformálása kitűnő példa erre: a meghasonlottságát alkoholba fojtó férfi egyre inkább szerencsétlen, tántorgó roncsként jelenik meg, aki háttal áll Edwardnak (Messaoudi Emina) s nem tud a szemébe nézni, amikor a fiú a kettőjük egymás iránt érzett szerelméről és testi kapcsolatuk folytatásáról kérdezgeti. Hasonlóan kiválóan működő megoldást láttunk abban a jelenetben, amikor a két barát, Clive (Schmied Zoltán) és Harry nem éppen könnyű afrikai szolgálatukat idézik fel kettesben, s az előbbi a nők követelőzéséről és következetlenségéről beszél, amihez mind a megcsalt felesége, Betty (Szabó Zoltán), mind az általa szexuálisan kihasznált Mrs. Saunders (Száger Zsuzsanna) viselkedése ürügyül szolgál. Igazán bajtársi érzések csak férfiak között lehetségesek, mondja Clive, amit Harry félreért és Churchill szövege szerint „átöleli” a másikat.¹³ Nincs utalás az eredetiben, hogy mindez milyen helyzetben történik; a K. V. Társulat előadásában a két férfi a beszélgetés alatt egymás mellett feküdt a szabadban, így a barátja szavait vallomásnak tekintő Harry testi közeledése teljesen egyértelmű volt, ugyanakkor Clive hirtelen felugrása a másik mellől felfokozta megrökönyödését és társadalmilag kötelező undorát a homoszexualitás tiltott megnyilvánulásával szemben. Arra a gondolatra, hogy Harry esetleg szeretkezik bennszülöttekkel is, Clive felkiált: „Úristen, ilyen gyalázatosan elárulni a királynőt”!¹⁴ Az előadás dramaturgiai átgondoltságát az is bizonyítja, hogy a közönség általában az ilyen szélsőséges abszurditások hallatán nevetett, egyébként pedig tragikusnak érezte, amit tragikusnak láttatott a társulat, leginkább az első részt záró esküvőt: egy a fátyla mögött zokogó leszbikus nő, Ellen (Urbanovits Krisztina), és a meleg, szerencsétlenül festő kiáltóan tettetésre épülő kényszeresküvőjét, hogy a patriarchális normáknak megfelelően éljenek tovább, vagyis boldogtalanul.¹⁵ Stílszerű hanghatással az „ünneplés” közepette Edward bánatos dallamot klimpírozott egy kis ócska gyerekhangszeren.  

A darab második felvonása száz évvel később játszódik, mint az első, de a család két generációhoz tartozó, újra megjelenő tagjai Churchill szövege szerint csak huszonöt évet öregednek közben. Betty-ből középkorú asszony lett, akit az első felvonásbeli Ellen játszik, Edward és Viktória pedig felnőttek, az előbbit a korábban Bettyt alakító színész, az utóbbit pedig a korábban Edwardot alakító játssza. A sűrített időkezelés alátámasztja, hogy a viktoriánus értékrend valamiképp még mindig él a szereplők tudatában, habár szemlátomást nyíltan lázadnak ellene. A második felvonásban további szereplők tűnnek fel, de nem új arcok, mert Churchill eredetije szerint az első rész színészei jelenítik meg őket: Martin, Viktória férje (őt a korábban Harryt alakító Terhes Sándor játssza), Lin, Viktória barátnője (őt a Mrs. Saunderst alakító Száger Zsuzsanna játssza), valamint Gerry, Edward partnere, akit a korábban Joshuát alakító Jászberényi Gábor játszik. Fordított gender szereposztásra egyetlen példa van itt, Lin ötéves kislányát, Cathyt az első felvonás Clive-je, Schmied Zoltán játssza. Hogy miért éppen ő, arra többféle válasz lehetséges. A K. V. Társulat előadásában úgy tűnt, ennek a dramaturgiai funkciója az, hogy kiforgassa és nevetségessé tegye a viktoriánus értékrend egykori sulykolását megtestesítő figurán keresztül annak olyan maradványait, mint az agresszivitás, önzés és makacs ismételgetés. A múlt jelenben való továbbélésére az a szcenikai megoldás is beszédesen utalt, hogy az első felvonás kellékei, például a fehér menyasszonyi fátyolul szolgáló függönydarab a második felvonásban is a színen maradt, oldalt egy kis asztalon. 

Maradt-e valami a szereplők első felvonásbeli tettetéséből, meghasonlottságából és belső vívódásaiból? Az előadás azt közvetítette, hogy Londonban, az 1970-es évek végén (a darab 1979-ben íródott), a hatvanas évek ún. szexuális forradalma után és a feminizmus második hulláma idején jóval nagyobbá vált az egyéni szabadság, mint korábban: Edward együtt élhet partnerével, majd két nővel, a férjes Viktória házasságon kívüli, alternatív szexuális kapcsolatot választhat, Betty elválik zsarnokoskodó férjétől. A második felvonást szintén lerövidítette a társulat, legészrevehetőbben a dráma harmadik, látomásos jelenetét, ahol egy nyári estén a parkban a részeg Viktória, Lin és Edward a szexualitás mitikus istennőihez fordulnak, majd a közben megjelenő többiekkel együtt az Éden az égben¹⁶ dalt éneklik (az eredeti szövegben Cloud Nine a dal címe, mint a drámáé). Erősen rövidítve a jelenetet, a K. V. Társulat itt azt jelezte a színészek testiségén keresztül, hogy milyen sokféle lehetőség van a szexuális kísérletezésre. Miután partnere elment, Edward a húgához és Linhez költözik, akik már együtt élnek, mert – mint mondja –: „Azt hiszem leszbikus vagyok”.¹⁷ Ezen a ponton szintén kitört a nevetés a nézőkből, hiszen ezt a paradoxont még Oscar Wilde is elismeréssel hallaná. A Wilde-drámákban gyakran megjelenő paradoxonok végiggondolásával mindig valamilyen fontos társadalmi igazsághoz jutunk, s ez így van Edward mondatával is – arra utal, hogy a szexuális identitások árnyalatainak kifejezésére nem elég a szókészletünk. 

A második felvonásban mutatkozó, kétségkívül pozitív változások azonban újfajta kihívásokat, feszültségeket is hoznak magukkal, s ezt leginkább az előzőleg alkoholistává korcsosult Harryt megformáló színész által játszott Martin, Viktória férje esetében érzékelhettük. Martin nyilvánvalóan nem tud azzal mit kezdeni, hogy a felesége kötöttségektől mentesebb életre vágyik és elköltözik tőle, mert csak a saját szempontjából látja szerelmi és családi életüket. Elgondolkodtató a Lin‒Viktória‒Edward által létrehozott alternatív együttélési modell hatása a gyerekekre, az ötéves Cathyre és a színen nem látható Tommyra, Viktória kisfiára, akikkel addig sem igazán foglalkoztak a szüleik, annyira lekötötte őket saját kapcsolataik megújítása. A gyerekekre való felügyeletet a fenti triász és Martin megosztják egymás között, ám a kicsiknek az új életmódhoz való alkalmazkodása kétséges, hallunk például arról, hogy Tommy rendszeresen ágyba vizel. Hogy az átalakuló körülmények között mégis önmagukra találhatnak a szereplők, azt Betty példázza a darabban, aki a bizonytalanságtól eljut a megvalósítható „földi paradicsom”-ig, önmaga testi és lelki elfogadásához, amikor az utolsó jelenet végén összeölelkezik az első felvonásból előlépő régi, férfialakba zárt énjével válaszként arra, hogy emlékeiben felsejlenek Clive intelmei, aki az írói utasítás szerint meg is jelenik számára.¹⁸ A K. V. Társulat előadásában Clive nem jött be, már annyira kiesett Betty tudatából, akinek önelfogadását azzal tették hangsúlyosabbá, hogy nem csak megölelte, hanem meg is csókolta régi, férfi-kreálta lényét. 

A fentiekből következtethető, hogy Churchill a mi színházi kultúránkban is jelen van és képes minket is megszólítani, elsősorban a drámái által felvetett, más kultúrákban szintén átélhető társadalmi problémák, egyéni krízisek színre vitelének tág lehetőségeivel. Nagyon várjuk az újabb Churchill-bemutatókat.      

Kurdi Mária 

JEGYZETEK

¹ Michael Billington: Caryl Chuchill at 80: Theatre’s Great Disruptor, The Guardian, 2 Sept. 2018. https://www.theguardian.com/stage/2018/sep/02/caryl-churchill-at-80-theatre-great-disruptor 

²  David Benedict: Caryl Churchill at 80 – Celebrating UK theatre’s ’ultimate playwright, The Stage, Aug. 29 2018. https://www.thestage.co.uk/features/2018/caryl-churchill-80-celebrating-uk-theatre-playwright/

³ Caryl Churchill: Vinegar Tom – Plays: One, London, Bloomsbury: Methuen Drama, 1985. 129. 

⁴ Lásd erről: Susannah Clapp: Escaped Alone review – small talk and everyday terror from Caryl Churchill 31 Jan. 2016. https://www.theguardian.com/stage/2016/jan/31/escaped-alone-caryl-churchill-review-royal-court

⁵ P. Müller Péter: Színről színre (diarium theatricum), Jelenkor, XXXVI. 9. 1993. 745‒746. 

⁶ Jákfalvi Magdolna: Az idegen szép – Caryl Churchill: Az iglic, Színház XXXIII. 6. 2000. 30‒32. 

⁷ Hutvágner Éva: Felnőttmese: Az iglic a bábszínházban, Prae: A művészeti portál, 2013. 12. 31. https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=6911 

⁸ Pikli Natália: A politikus színház és a történelmi pillanat: Állandóság és romlékonyság (Caryl Churchill), in: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter (szerk.): Színházi politika # politikai színház, SziTu – Színháztudományi Kiskönyvtár, Kronosz Kiadó, Pécs, 2018. 79. 

⁹ Caryl Churchill: Drámák, Vál. és szerk.: Upor László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 358. 

¹⁰ Uo. 366. 

¹¹ Pikli Natália: i. m. 83‒84. 

¹² Török Ákos: Tejeskávé kék bögrében: Kék szív, Criticai lapok, 2009/4. 

¹³ Churchill: Drámák, 50. 

¹⁴ U. o. 51. 

¹⁵ A dráma sokrétű szakirodalmában többnyire a komikus, parodisztikus jelzőket használják az esküvőre, például Elaine Aston a „farce” terminust kismonográfiájában (Caryl Churchill, Plymouth UK, Northcote House, 1997).  

¹⁶ Churchill: Drámák, 90.

¹⁷ Uo. 84. 

¹⁸ Uo. 101.

Egy nemzeti kivándorlás gyászmiséje a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színházban

 

Az író és rendező Alekszandr Morfov így fogalmazza meg véleményét az előadásával kapcsolatban készült 2014-es interjúban:² „A szakadék szélén érzelmes, közös improvizációja annak, ami jelenleg Bulgáriában történik. Olyasmi, mint egy gyászmise a bolgár államról és a bolgár nemzetről, amely utóbbi a kivándorlások miatt kezd szétolvadni. Nemzet, amely kiérdemelten és büszkén áll fenn több mint ezerháromszáz éve, de amely nem tudott ellenállni a brutalitásnak; kapzsi, könyörtelen összeütközések érezhetőek a jelenleg zajló »demokráciában«…” 

 

 

Morfov előadása egy tömör, minden érzékszervre intenzíven ható esszenciája a bolgár paneltömbökbe zárt szegényes nagyvárosi életmódnak, amit a szocialista rendszer hagyott itt maga után. Egy konkrét, a fiatalokat érintő kérdést is felvet: Milyen jövő várhat rám itt az országban? A rendszerváltás óta több mint egy millióan hagyták el a most mintegy hétmillió lakosú Bulgáriát, köztük két-háromszázezer fiatal, jól képzett, több nyelven beszélő értelmiségi.³ Aktuális események, bátor és szókimondó megfogalmazás, társművészetekkel való maximális együttműködés – számomra ezek ma a kortárs színház elengedhetetlen összetevői.

Magyarként szintén posztszocialista országból származva és fiatalként a jövőm bizonytalanságán spekulálva, valamint itt élve barátokat szerezve az országban, az üzenet engem is megszólított. A nyelvet kezdő szinten beszélvén viszont minden egyéb nonverbális segítségre szükségem volt a megértéshez, és ezt meg is kaptam a másfél órás előadás folyamán. A hatáskeltésben fontos szerepet játszott a Nemzeti Színház magas szintű színpadtechnikai felszereltsége, ám a rendező által diktált ritmus, összhangban a koreografikus és díszletmozgásokkal, az élő zenéről nem is beszélve, külön-külön is megállják a helyüket művészetileg.

A nyitójelenetben már megkezdődik a játék a térrel. Fiatalokat látunk sürögni-forogni, beszélgetés közben befejezik a díszlet behordását a színpadra, ezzel a természetesség hatását keltve, mintegy azt sugallva, hogy nem zavartatják magukat a nézők előtt. Az antennák és a kicsorbult „Panoráma” felirat elhelyezésével, a háttérvetítés atmoszféra-teremtő megjelenésével már biztosak lehetünk benne, hogy egy tetőn vagyunk, még pedig egy jó magas házén, feltehetőleg minimum tíz emeletes, a szovjet éra alatt épült panelén. Hirtelen az időjárás viharossá válik, szimbolizálva a felhőtlen beszélgetés tragikumba fordulását is. A színpadon mókás jelenetet látunk: egy tomboló szélvihar elevendik meg szélgép, függesztés és egy-két ügyes láthatóan kitett gimnasztikai mozdulat segítségével.

A vihar elcsendesedésével látjuk az első repülő elhaladását, hangosan, bántóan közel elzúgva a szereplők s a nézők feje fölött (ilyen élménye Szófiában bárkinek lehet, a főváros repülőtere szokatlanul közel fekszik a városhoz). Később ez visszatérő vetített motívummá válik, akár egy Arany-ballada refrénje. 

Az első kép lezárásaképpen tömeges öngyilkosságnak lehetünk tanúi, a fiatalok együttesen leugranak a tetőről, miután egyesével elsorolták álmaikat. Ezzel térben is változás történik, megérkezünk az utcaszintre.

 

(fotó: Elena Nikolaeva)

 

A bevezető jelenetben megismert fiatalokat elvesztettük, a szereplők és a nézők viszonya kevésbé intim. Hogy meghaltak-e, vagy kimenekültek az országból, esetleg itt maradtak és a következő jelenetekben őket látjuk statisztálni, nem tudjuk, a döntés ránk van bízva. 

Nincsenek főbb szereplői a lecsúszott panel-életet bemutató „szimfóniának”.⁴ Nem karakterek, hanem típusok, a szürke kisember megannyi variánsai. Figyelmünket először is leköti az alsó gépezet felől hirtelen kiemelkedő berendezett állványzat, amely keresztmetszetként enged belátást a tömbház belsejébe. Felkelt a nap, az agonizáló emberek mindennapi rutinja elindult. A lakásokban egyedülálló kismamát látunk babakocsit tologatva a négy négyzetméterén, agg öregembert sörrel, megborult takarítónőt, aki a művirágokat portalanítja, közös életüket megkezdő fiatal párt – egyedül ők nem tűnnek életuntnak, egymás testével vannak elfoglalva, testiséggel túlfűtött koreográfiájukkal később uralják a tetőszintet. Az említett utcaszinten pedig a Szófiára oly jellemző szuterén kisboltok impressziója jelenik meg frappánsan – dohánybolt, filléres nyomda, kínai ruhák és barkácsbolt. Akik a tömbbe zárt életüket megunva inkább az utcán vegetálnak vagy eleve hajléktalanként kéregetésből élnek, azok uralják a színpad előterét. Az ismétlődő cselekvések koreográfiájából stilizált tánc alakul ki, épp a zenei aláfestés kulminációjakor.

Ugyancsak erős koreografikusan is a kukázók jelenete. A táncosok a kukában rejtőzve, a cipelő társuk hátán kapaszkodva majd kirobbanva a díszletből, megdöbbentő hatást keltenek. A nyugodtabb hangulatú képeknél a mozgás tere visszaszorul kétdimenzióssá, az utasszállító elzúdulása után sziluettekben látszanak az újabb öngyilkosságok.

Az előadás végén újból prózai jelenet következik, ezzel mintegy keretbe foglalva a látottakat. A lakótelep szegény, de összetartó lakói együtt ünneplik a szilvesztert a tetőn – miközben megint a nézők előtt történik a díszlet felépülése.

Kissé (de még nem zavaróan) didaktikus Utolsó vacsora jellegű kompozíció születik az összetákolt hosszú asztallal és a sokféle, de szegényes tálalással, amibe minden lakó beleadott valamennyit. 

A jelenet egy bonbonos dobozra épül, ami lap-topként funkcionál később. A lakók egyikének felnőtt lánya külföldön él, így nagyon ritkán látja. Mikor valaki elkiáltja magát, hogy végre van wi-fi a házban, mindnyájan megörülnek, hogy felvehetik a kapcsolatot a rég nem látott ismerőseikkel, és skype-olni kezdenek. Amikor “a kapcsolat megszakad” (természetesen ez csak a képzeletükben játszódott le), az apa sírásba hajló hangon körbekínálja a desszertet a lakóknak. Ismét repülő, majd újévi tűzijáték; a remény a változásra és a jobb, élhetőbb életre egy édesanya kisbabájához intézett monológjában szólal meg. Az anya azonban végül a gyermeket a társaság legidősebb, köztiszteletnek örvendő tagjára bízza, majd rajtuk kívül az egész szilveszterező társaság leugrik a tetőről. A darab végén elhangzik a “Somewhere over the rainbow” társulat által feldolgozott változata.

A kilátástalanság egy hatalmas korlát, ha nem vagyunk elég magasak, hogy átlessünk felette, egy másik emberre van szükségünk, hogy segítségünkre jöjjön és megemeljen. Ha azonban nincs a környezetünkben ilyen valaki, akkor mihez kezd a sok földhöz ragadt ember? Talán egymást eltiporva próbálnak meg magasabbra jutni, ami még mindig jóval a korlát alatt lesz? Vagy elHATÁROLÓDVA élik majd tovább élhető életnek csak csúfolható körkörös robotjukat? Ilyen gondolatok és kérdések fogalmazódtak meg bennem az előadás hatására, melyekre megoldást találni talán inkább politikai, nem színházelméleti téma, de a kérdésekkel foglalkozni, és az embereket ezekkel szembesíteni – igenis a színház hatáskörébe tartozik.

Kopp Krisztina

JEGYZETEK

¹ Saját fordítás

² Eredeti nyelvű forrás: http//nationaltheatre.bg/play/na-raba/, angolul: https://www.morfov.com/theatre-ontheedge, a teljes interjú a “bgnes” nevű hírportálnak készült.

³ Több magyar hírportál, de a BBC is foglalkozott az Európában egyedülálló mértékű kivándorlási helyzettel, ami Bulgáriát érinti http://www.bbc.com/news/world-europe-41109572

⁴ Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1920) – Walter Ruttman német filmrendező filmtörténeti jelentőségű néma dokumentumfilmje. Vehetjük úgy, hogy a darab referál a műre. https://www.youtube.com/watch?v=sMU8MqOVPCI

Látványtér 2018*

 

Az ember maga a megtestesült idő, csakúgy, mint az emberi társadalom: létünk sok-sok emberi történetből, drámából, a történelemből épül fel.

 

 

Bagossy Levente terve: Tökéletlenek – Centrál Színház

 

Ha igaz az, hogy a tér a társadalom kifejeződése, akkor az is igaz, hogy minden társadalmi mozgás, átalakulás, dráma újra és újra indukálja a térbeli formák változását is, benne az emberekkel. Hiszen a tér nem a mindennapi élet visszatükröződése, hanem kifejeződése. Vagyis a tér nem az emberi világ valamiféle fénymásolata, hanem a világ valósága. 

A térbeli formákat és folyamatokat az emberi közösségek dinamikája építi, alakítja, változtatja. Ha tetszik, az embereknek mint drámai lényeknek egymással ellentétes érdekei, értékei, ambíciói, vágyai, érzései, gondolatai, az ezekből fakadó drámai konfliktusok.
A színház látványvilága – díszleteivel, bútoraival, tárgyaival, jelmezeivel, fényeivel, árnyaival, a sötétséggel – az esztétikai élményeken túl erkölcsi, létfilozófiai jelentéssel is bír.

Ez azért is fontos ma, mert 2700 évvel a görög ábécé megszületése után történelmi jelentőségű technológiai átalakulás tanúi, részesei lehetünk. 

A szemünk láttára alakul a virtuális térben egy olyan hipertext rendszerű metanyelv, amely ugyanabban a rendszerben képes integrálni az emberi kommunikáció írásbeli, szóbeli és audiovizuális jelenségeit. Az írott szöveg, a látványvilág és a hang potenciális integrálódása ezen a bizonyos metanyelven, elemi módon befolyásolja a kultúrákat.

Mi, színházat csinálók ezt tudjuk, hiszen az írókkal, a látványtervezőkkel – díszlet- és jelmeztervezőkkel, video művészekkel –, zeneszerzőkkel, hangdizájnerekkel, színészekkel, rendezőkkel és persze a közönséggel együtt ezen a komplex – nem virtuális!!! –, eleven nyelven kommunikálunk. A színház kezdeteitől ez a mi természetes, élő nyelvi közegünk. A mi színházi nyelvünk, a mi médiánk. A médiánk pedig a mi metaforánk. Ez a metafora a mi kultúránk hordozója, amely eleven, folyton megújulni képes és nagyratörő.

 

Kiállításrészlet (fotók: Józsa Ágnes)

Ezt bizonyítja ez a kiállítás is, a LÁTVÁNYTÉR 2018. Ahol különös élmény befogadni azt a sokszínű világot, a humanitásnak azt a gazdagságát, amikor a kiállító művészek makettjeikkel, jelmezeikkel, terveikkel, előadásaik fotóival, mozgóképes felvételeikkel, installációikkal meglepnek bennünket. 

E megnyitó pillanatában, ebben a gyűlölködő, kíméletlen világban a legfontosabb demonstráció tanúi lehetünk, hogy egy szakmának van önbecsülése, itt művészgenerációk kapaszkodnak össze, felmutatva, hogy nem legyőzni, megsemmisíteni kell egymást, hanem kíváncsian, egymás felé fordulva inspirálni az alkotókban rejlő potenciális képességeket. Itt minden alkotó egy-egy önálló világ. Összetéveszthetetlen. Egyedi. Más. Ahogyan a majd ötmilliónyi közönség minden tagja is az. Hiszen a színház nem uniformizálható, nem terelhető egyetlen akolba. Mert maga a világ. Ahol a fantázia korlátozhatatlan és szabad. Ha földre rántják is, Anteus természete által új és új alkotásokban, addig ismeretlen terekben, jelmezekben ragyog ránk, ejt ámulatba.

Gratulálok az itt kiállító alkotóknak!

A kiállítást megnyitom.

MINDEN HATALMAT A KÉPZELETNEK!

Hegedűs D. Géza

*

 

Horváth Jenni terve: Leonce és Léna – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

 

 

Khell Csörsz terve: Figaro házassága – Szentendrei Teátrum

 

Khell Zsolt terve: Egy piaci nap – Radnóti Színház

 

 

Látványtér 2018 – Balla Ildikó tervei: Othello – Nemzeti Színház

 

Látványtér 2018 – Kiss Beatrix és Antal Csaba terve: Romeo és Júlia – Szegedi Szabadtéri Játékok

 

A Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága 1992-ben alakult. Ez fogja össze mindazokat, akik színházaknál rendszeresen díszlet-, jelmez- vagy világítástervezői tevékenységet folytatnak (folytattak). A mintegy száz tagú társaság célja a tagok erkölcsi és szakmai érdekeinek érvényesítése és képviselete, a tervezői munka minőségének megőrzése és kontrollja, a szakma fejlődésének és utánpótlásának elősegítése.

A társaság – Balla Ildikó szerezésében – minden évben kiállítást rendez, amelyen tagjai bemutathatják az előző évadban készült munkáikat, s a kiállító művészek döntenek arról is, kinek ítélik oda Az év díszlettervezője, illetve Az év jelmeztervezője címet. Előbbi díjat idén Bagossy Levente kapta a Vígszínház Liliom valamint a Centrál Színház Delila és Tökéletlenek című előadásainak díszletéért, utóbbit Balla Ildikó a Nemzeti Színház Othello előadásának jelmezeiért. 

E fotókkal, videókkal, makettekkel gazdagított díszlet- és jelmezkiállítás helyszíne az utóbbi években a Fuga Kortárs Építészeti Központ. Az idei bemutatóra harminckilenc művész hozta el jelmezeit, rajzait, fotóit, makettjeit, videóit. Ez alkalommal adták át a tavalyi év kiállításának közönségdíjait, amelyet jelmez kategóriában Nagy Fruzsina, díszlet kategóriában Kentaur nyert.

Ezen a kiállításon is gyűjtötték a közönség szavazatait – ezt a díjat jövő ilyenkor adják majd át..

JÓZSA ÁGNES