<<2019/1-2. szám>>

PROLÓGUS
Szűcs Katalin Ágnes

ELINDULNI EGY MÁSIK ÚTON    
Beszélgetés Szávai Viktóriával
Az interjút készítette: Ménesi Gábor

EGY JÓL MEG NEM ÍRT DARAB    
Pintér Béla: Jubileumi beszélgetések – Pintér Béla és Társulata,  Fészek Művészklub
D. Magyari Imre

SZÍNHÁZIRÁNYÍTÁSI PRÓBÁLKOZÁSOK

Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan titkos – PIM–OSZMI
Szabó István

HIVATALI HARÁCS  
Szuhovo-Kobilin: Az ügy – avagy Normális Eljárás –  Katona József Színház
Gabnai Katalin

ADNI AZ EGÉSZNEK VALAMI ÉRTELMET    
A bulvárról az Orlai Produkció néhány előadása alapján
D. Magyari Imre

EGY RÉGIMÓDI OPERARENDEZŐ  
Horváth Zoltán (1928. augusztus 30.–2018. november 11.)
Balogh Géza 

ROLANDO

Mozart evangélistája
Fittler Katalin

AZ ANALÓGTÓL A DIGITÁLIS FOTOGRAMIG
Czeizel Balázs: Fotoszféra – Art+Tex Budapest Galéria
Józsa Ágnes

Czeizel Balázs: Fotoszféra – Art+Tex Budapest Galéria

A képeket nézegetve egyértelmű, hogy ezek nem csak úgy fotográfiák. Itt van például ez a sorozat, a digitális élőmaszkok sorozata. Abban a beállításban, ahogy a halottról a gipszmásolatot készítik, láthatjuk szép sorban az élőket – csak egy-két név, Maurer Dóra, Beke László, Nádas Péter, Forgách András, Kukorelly Endre – hunyt szemmel, vonásaik kicsit nyújtva, mintha előmerednének a fekete háttérből. Egyszerre látvány és gondolat. A fotogram elnevezés Moholy Nagy Lászlótól ered, aki már berlini évei (1922) alatt kezdett kísérletezni a fényformálás és a fénymodulálás jegyében. A magyar művészettörténetben Czeizel egyik mestere, Maurer Dóra munkái már a hatvanas évektől kiemelkedők.

Czeizel Balázs a kiállításon (fotó: Józsa Ágnes)

A fotogram játék a fénnyel, valamiféle fénynyom az erre érzékeny papíron. Ez a kiállítás a doktori iskola – Moholy-Nagy László Művészeti Egyetem, témavezető Kopek Gábor – évei alatt folytatott kutatások és kísérletek összegzése. Tudományos munkát élvezettel nézegetni ritka élmény. Czeizel Balázs pedig ebben részesít. Megvallom, nem először. Már 1989-ben, amikor megjelent Esterházy Péterrel közös kötetük, a Biztos kaland című. Itt a családi fotóalbum képanyagát emelte meg sok-sok ötlettel. A szövegek pedig olyanok, hogy eldönthetetlenné teszik, a kép illusztrálja-e a szöveget, vagy a szöveg a képet. Czeizel Balázs attól a pillanattól kezdve, hogy elvégezte a főiskola vizuális kommunikáció‒tervező tipográfia szakát, rendszeres alkotó és kiállító hazai és külföldi fotóművészeti és könyvművészeti kiállításokon. Könyvei, fotósorozatai laza, egymásra rétegzett szó-kép asszociációk. A képi megértés logikája, az érzelmek, hangulatok vezetik a tekintetet ezekben. A képek mindig személyesek, amelyeket erősít az egyénien tipografizált szöveg. Czeizel nemcsak érti, láttatja is a szövegtartalmakat. (Nádas Péter életműsorozat és sok-sok kiadvány, folyóirat – korábban a Nappali Ház, a Cafe Bábel, a Theatron, jelenleg az Egyenlítő és a Rubicon művészeti vezetője). Az általa tervezett könyvek pedig valódi gyönyörűségek. Ő jegyzi a Balassi Kiadó Psota Irénről Keleti Éva fotóival megjelent kötetét is.

Czeizel Balázs fotogramja

„Könyvtervezôként a kortárs irodalom nagyjainak – Nádas Péternek, Esterházy Péternek – készített könyvei, fotográfusként pedig autonóm és installációk alkotóelemeként használt képei, valamint egy példányban, kézzel készített mûvészkönyvei jelzik vonzalmát képhez és betûhöz. Képeit a kicsinyítés, nagyítás, részletkivágás és számítógépes manipuláció szabadon alkalmazott eszközeivel készíti. Az irodalom és a fotográfia köztes területén alkotott kompozíciói mind személyes képtörténetek, amelyekben egy nem érzelmeken keresztül felfedezett, hanem gondolatok által megadott világ tárul elénk.”

(Magyar tekintet, Budapest, 2001)

Az analóg fotogramtól a digitális fotogramig vezet be bennünket ez a kiállítás Czeizel Balázs tudományos kísérleteibe.

Józsa Ágnes

Mozart evangélistája

„Mozart él!” – ezt az örömhírt kívánja közhírré tenni a salzburgi Mozartwoche új intendánsa, Rolando Villazón. Az osztrák ősökkel is rendelkező, jelenleg Franciaországban élő mexikói tenor, aki 35 évesen megkapta a francia állampolgárságot, két évtizede került a nemzetközi operaélet reflektorfényébe. Kreativitásának ékes bizonysága, hogy sikeres operarendező, két könyve is megjelent (a spanyol eredetit hamar követte a német nyelvű verzió), népszerűek a humorról és emberismeretről tanúskodó karikatúrái. Nevéhez fűződik a Mozart-hét új koncepciója, melynek értelmében kizárólag Mozart-művek szerepelnek a rendezvénysorozat műsorán (azért vannak „határesetek”). A Mozart-hét sajátossága egyébként, hogy 10 napig tart, Mozart születésnapja köré rendezve, és a közelmúltban műsorstruktúrája afféle „Mozart plusz” típusba tartozott, ahol a Mozart-művek mellett esetenként konkrét szempontok szerint válogatott kortárs (20–21. századi) műveket is előadtak.

Rolando Villazón

Mint egy interjúban elmondta, Villazón szeretné „visszaadni”, amit Mozarttól kapott – megosztani zenéjének élményét minél többekkel, előadókkal és hallgatókkal egyaránt. Villazón intendánsként a szó legnemesebb értelmében „tisztségviselő”, amit azzal is érzékeltet, hogy nem biztosít magának helyet az előadógárdában (hogy abban a koncepcióban is nagy lehetőségek rejlenek, azt ékesen bizonyítja a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok történetének jelenlegi fejezete, amikoris annak intendánsa, Cecilia Bartoli a saját főszereplésével ismert és újrafelfedezésre váró operákat egyaránt sikerre visz). Szép gesztusként értékelhető, hogy az idei Mozart-hét nyitókoncertjére honfitársát, a szintén tenor Ramón Vargast hívta meg. Vargas népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közönség differenciálatlan lelkesedéssel fogadta minden műsorszámát (azzal sem törődve, hogy az egyaránt a repertoárján szereplő La clemenza di Tito és az Idomeneo közül az utóbbi részleteit kottából énekelte). Hogy a hallgatóság egy részét a reprezentatív esemény inkább vonzotta, mint Mozart muzsikája, azt sejteni lehetett már akkor, amikor a műsorkezdő A-dúr szimfónia első tételét követően többen tapsoltak. Ilyesmire a karmester többféleképp reagálhat. A Mozarteumorchester dirigense, Riccardo Minasi a barátságos ismeretterjesztést választotta, amikoris gesztusokkal közvetítette: 2. tétel után nincs taps, a 3. után úgyszintén, a 4-diket követően viszont annál inkább! Az est zeneileg legértékesebb perceit a Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchornak köszönhettük (betanító karnagyuk: Thomas Lang), kifejező énekükkel szinte színpaddá nemesítették a pódiumot (talán felesleges említeni, „természetesen” kotta nélkül énekeltek – ami egyúttal megkönnyítette, hogy állandóan követni tudják a dirigens irányítását).

A tapsot illetően bizonytalankodott a pénteki hallgatóság az Európai Kamarazenekar Robin Ticciati vezényelte estjén is. Itt a D-dúr szerenád (KV 100) tételei közé áriák ékelődtek, és a szólistát tekintve „főszereplőnek”, gyakran – indokolatlanul – intermezzo-szerepként értelmezték a zenekar által egyébként kitűnően előadott zenekari tételeket.

Műfajilag a kórusmuzsikának megkülönböztetett szerepet szánt a műsor összeállításakor az intendáns, ám egyetlen műfaj kedvelőinek sem lehetett okuk panaszra. Villazón megannyi újítás, új ötlet mellett megőrizte a hagyományosan kedvelt, értékes műsortípusokat is. És mint korábban, ezúttal is voltak többször hallható programok, hogy az egyidejűleg több helyszínen zajló események egyike-másika miatt ne kelljen eleve lemondani a párhuzamos kínálatról. A nyitókoncert január 24-én (csütörtök) délután volt – mégis szinte teltháznyi hallgatóról sikerült gondoskodni. A Cappella Andrea Barca szombati és vasárnapi matinéja egyaránt teltházat vonzott – Mozart születésnapján igazi „Sonntagskind”-nek érezhette magát Schiff András két évtizede alapított együttese, hiszen megkapta a Mozarteum Alapítvány legmagasabb elismerését jelentő Goldene Mozart-Medaille-t. Jutott érdeklődés a Salzburgot második (zenei) otthonuknak tekintő Bécsi Filharmonikusoknak, akik Fischer Ádám vezényletével adtak nagysikerű koncertet (műsorán a korai B-dúr szimfóniával, amelyben már felbukkant a Jupiter-szimfóniából elhíresült Mozart-névjegy, a K. 219-es A-dúr hegedűversennyel, melyet Joseph Joachim cadenzáival játszott Janine Jansen, s a kései „nagy” Esz-dúr szimfóniával).

A Cappella Andrea Barca kitüntetése Mozart születésnapján

Bár nem előzmények nélküli, mindenképp ritkaság-számba menő esemény volt Schiff András mesterkurzusa – annál is inkább, mivel programján zongoraverseny (Esz-dúr, K. 271) szerepelt. A két aktív jelölt (Martin James Bartlett és Andrei Gologan) számára volt szakmailag a legtanulságosabb, de jutott új információkból a közreműködő Camerata Salzburgnak és alkalmi dirigensének, a havannai José Antonio Méndez Padrónnak is; olyasmikre is felhívta figyelmüket Schiff András, amiket maguk is kiolvashattak volna a partitúrából, illetve szólamokból, s olyasmikre is, amik a korhű kottaolvasásban jártasak számára nyilvánvalóak csupán. A hallgatóság pedig a szünet nélküli bő másfél órát olyan odaadó figyelemmel követte, ami hangversenyeken is ritkaság. Működött a „bioáram”, s bizonyosra vehető, hogy az önkéntes „hallásgyakorlatok” résztvevői értőbb-igényesebb zenehallgatókká váltak. Olyanokká, akik mernek önálló véleményt alkotni akkor is, ha szakmailag nem tudják megindokolni, s fel is merik vállalni azt. Közönségnevelés volt ez, a javából!

Villazón különös gondot fordított arra, hogy a komoly értékek mellett a humor, a könnyedebb hangvétel is teret kapjon – ilyen meggondolásból gyarapodott új helyszínekkel a Mozart-hét; az EUROPARK bevásárlóközpont színpadán (Oval) például nyolc alkalommal lehetett látni az amerikai Catapult együttes produkcióját. A Mozart’s Amazing Shadows című árnyjáték-produkció világpremierje egyöntetű sikert aratott a nézők-hallgatók valamennyi korosztályánál; mintegy ötven percig figyeltük lebilincselve Nannerl tréfás-mesés életrajzi visszaemlékezését, amelyben szerepet játszik a szívéhez oly közeli muzikális kisegér, akit szinte családtagnak tekint – így lesz az egér (Maus) családneve Mauzart, s mi sem természetesebb, mint hogy az egér-család a Mozart-család „leképezése”, párhuzamos életrajzi mozzanatokkal. Aki látta, nem felejti el – és vélhetően keveseknek tűnt fel (s még kevesebbeket zavart), hogy a hangfelvételről felcsendülő Mozart-zenék közé került Bach egyik kis prelúdiuma, továbbá Beethoven-muzsika is…

Kétségkívül látványként őrződik meg az emlékezetben a mozarti kísérőzenén alapuló T.H.A.M.O.S. is. A Thamos írásmód-változása neveket rejt, akik e produkció létrejöttében közreműködtek (az M. betű rejti Mozartot, akitől a Thamos, Egyiptom királya kórusain és közzenéin kívül szimfóniatételt és különböző operák áriáit is hallhattuk. Mindazonáltal e produkció – évszázadokon átívelő „koprodukció” – leginkább crossovernek tekinthető, amelybe egyértelműen betétként ékelődtek a Mozart-zenék. Jelentős szerepet kap benne az algoritmikus zene, amelynek szerzőjét (Urbez Capablo) viszont nem tudta jelképesen megörökíteni a cím mozaikszava. A Felsenreitschule különleges atmoszférájában (amely talán még a „bennszülött” salzburgiak számára sem veszítette el sajátos auráját) lélegzetelállító volt a lézerpiramis és a darab folyamán egymásba játszó reális és virtuális látványvilág. Hozzá a szereplők anyanyelvén mondott (már-már bábeli) prózaszöveg, a kizárólag kivetített szövegek s nem utolsósorban az akrobaták lélegzetelállító mutatványai – a zene szinte csak effekt vagy intermezzo funkciót töltött be. René Pape Menes királya, Fatma Said Tharsisa és Nutthaporn Thammathi címszereplője énekesi személyiségével erősítette a látványosság opera-jellegét. A produkció egészét zeneileg a fiatal mexikói karmesterhölgy, Alondra de la Parra koordinálta.

Az első négy nap néhány eseményének felvillantása is tanúsíthatja: a Mozart-hét igazi fesztivál, az ünneplés hangulati szférájának gazdag változatosságával. A jövő évi program azt sejteti, hogy Rolando Villazón kifogyhatatlan az ötletekből, újításokból – máris kezdhetjük várni!

Fittler Katalin

Horváth Zoltán (1928. augusztus 30.–2018. november 11.)

Higgins tanár úr azt mondja a fonetikáról a Pygmalion első felvonásában, hogy „Ez a mesterségem, és ez a bogaram. Nincs nagyobb boldogság, mint ha az ember meg tud élni a bogarából.”

Ami Bernard Shaw hősének a fonetika, az Horváth Zoltánnak az opera volt. És mivel úgy-ahogy ebből is meg lehetett élni, az a gyanúm, hogy nagyon boldog ember volt. Hosszú élete során százhetvenhárom színházi bemutatót rendezett, és ennek java része opera, kisebb hányada operett. Van olyan, amelyet négyszer-ötször, van, amelyet „csak” kétszer-háromszor. (Ha jól tudom, prózát életében egyszer rendezett, Debrecenben, Peter Karvaš Éjféli mise című drámáját, 1961-ben.) Mivel még nyugdíjba vonulása után is könnyűszerrel rá lehetett venni, hogy egy-egy kedvenc dalművét színpadra állítsa, nyugodt szívvel elmondhatta, hogy szép és élményekben dús volt az élete.

Amikor nagyon sok évvel ezelőtt megismerkedtünk, hamar közös hullámhosszon kezdtünk érintkezni. Én – élcelődve – Maestrónak szólítottam, ő meg Édes Úrnak titulált. Két dolognak köszönhettem, hogy a bizalmába fogadott: a fanyar humorának és annak, hogy akkortájt én is mániákus operarajongó voltam. Ilyen irányú ismereteimmel egy-kettőre sikerült elkápráztatnom. Közös éttermi együttléteinkkel komoly közönségsikereket arattunk a szép emlékű és remek hangulatú hajdani kőszegi televíziós fesztiválokon, amikor egymást túllicitálva énekeltük az operairodalom különféle női és férfi szerepeit, tekintet nélkül az egyes szólamok regiszterére. Külön élvezetet okoztunk a hallgatóságnak – és főleg önmagunknak –, hogy felváltva fakadtunk dalra, hol magyarul, hol az illető zenemű eredeti nyelvén, olaszul, németül vagy franciául.

A legnagyobb szerencse akkor érte, amikor 1951-ben felvették a Zeneakadémia operarendező szakára. Ez volt az egyetlen eset a jeles intézmény történetében, amikor ilyen szakot indítottak, és mindössze öt hallgató büszkélkedhetett vele, hogy igazi operarendezői diplomával rendelkezik. Pedig saját bevallása szerint félig-meddig kalandvágyból ment el a felvételire, hiszen éppen befejezte tanulmányait a jogi karon, akár dolgozó ember is lehetett volna belőle. De a csábítás hatalmas volt. Akkor még senki sem tudhatta, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó. Oláh Gusztáv volt az évfolyam vezető tanára, aki 1956 decemberében, ötvenöt éves korában váratlanul meghalt. Növendékei pályájának alakulását már nem kísérhette figyelemmel. Persze mint annyi mindent az életben, ezt a feladatot is megosztotta nem kevésbé kiváló szövetségesével és kenyeres pajtásával, Nádasdy Kálmánnal. Nádasdy zenés rendezést tanított a Színművészeti Főiskolán. Így a hallgatók valójában két helyre jártak rendezés-órákra.

A Színművészeti merev, dogmatikus, a szocialista realizmus rögeszméjébe belemerevedett, mélyen marxista szellemisége mellett a Zathureczky Ede¹ irányításával működő Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola titokban a polgári ízlés fellegvára volt a pártállami diktatúra idején. Ugyanez mondható el Tóth Aladár² operaházi igazgatásának időszakáról.

Az egyik évfolyamtárs, Huszár Klára így emlékezik az Oláh Gusztávval töltött évekre: „Környezet-történetet (művészettörténetet), szcenikát, operatörténetet és zenei rendezést tanított. Legszárazabbak a környezet-történeti órák voltak. Heti hat órában ontotta az adatokat. Tudnunk kellett az Akropolisz alaprajzát, a Parthenón oszlopainak méreteit, arányait, számát, az oszlopfők és frízek rajzát és így tovább egészen a mai napig. Kevés körítéssel, a ténymegállapításokra szorítkozva diktált és rajzolt. A harmadik évtől az orvos előírta, hogy minden délután legalább három órát töltsön fekve. Ettől kezdve a lakására jártunk elméleti órákra. Kettőtől ötig fekve diktált. Öt órakor felkelhetett. Ekkor a házvezetőnő uzsonnát tálalt. Uzsonna alatt megindult az élénk beszélgetés, s majdnem mindig azzal végződött, hogy házigazdává vált tanárunk megkérdezte, melyikünknek van ma este dolga, kinek volna ideje és kedve maradni. Az járt jól, aki maradhatott. A száraz tanár lenyűgözően színes csevegővé vált. Utazásairól, rendezéseiről, tervezéseiről mesélt. Előkerültek a látottak képei – művészettörténeti könyvek vagy fényképek, a hallott előadások lemezei. Néha ő maga zongorázott egy-egy zeneművet vagy operát, és megkezdődött a kötetlen vita, véleményeink kicserélése, agyunk tornáztatása az általa diktált tempóban. Ezeken a felejthetetlen estéken tanultuk meg mindazt, amitől az agyunkba betáplált adatok elevenné váltak, és helyükre kerültek a világ művészetének nagy ívében.”³

Lőrinczy Györggyel, a Budapesti Operettszínház főigazgatójával a 90. születésnapi köszöntésen

Oláh és növendékei nem osztották Adorno⁴ elhíresült véleményét, mely szerint „… az opera a maga tradicionális formájában nem éli túl a következő évszázadot.” Nem csatlakoztak ahhoz a kétségbeesett irányzathoz, amely megpróbált szakítani az operaszínpad hagyományaival, és fejtetőre állította a korábban megszokott „történetmesélést”. Amely nem vesz tudomást a partitúra kényszerítő szerepéről, és egyre meglepőbb helyzeteket talál ki a librettó eredeti szituációi helyett. Ez az irányzat a rendezőt avatja az előadás főszereplőjévé, aki kedvére alakítja át a történéseket és a helyszíneket. Boulez⁵ már 1967-ben úgy nyilatkozott, hogy az operaházak jól karban tartott múzeumok, az operalátogatók pedig semmit nem vesznek észre az idő múlásából, gettóban élnek, amelyből eszük ágában sincs kiszabadulni. De ennél jóval gyakrabban szoktuk idézni Brookot, aki szerint „a nagyopera magától értetődően az »holt« színház. Az opera apró részletkérdések fölötti veszekedések lidércnyomása; szürrealista anekdoták lidércnyomása, amelyek mindig ugyanazon állítás körül forognak: minden maradjon a régiben. A operában mindennek meg kellene változnia, de az operát sorompó védi a változástól.”⁶

Miközben a legmerészebb újítók megpróbáltak szótfogadni az opera kimúlását hirdető tekintélyes prófétáknak, a műfaj szerelmesei utat tapostak a megújulás felé. Nádasdy Kálmán – három évvel Oláh Gusztáv halála után – így emlékezett barátjára: „Ritka képzettségű muzsikus volt, kitűnő zongorista – ezért rendezéseire talán legjellemzőbb az, hogy zenéből születtek. A zenei ihletettség minden mozzanatukon megérződött.”⁷

Ezt az attitűdöt növendékei is átvették. Legalábbis Horváth Zoltán életműve ezt bizonyítja. Egyetlen rendezésében sem tolakodott soha a partitúra elé. Sohasem önmagát tekintette fontosnak. Nem akarta meghökkenteni a közönséget, művei nem követték a divatot. Rendezései nem elmegyógyintézetben, roncstelepen, lepusztult aluljáróban játszódtak, szereplői nem hippik, csavargók, narkósok voltak, hanem impozáns és daliás operahősök, príma donnák, ártatlan szűzlányok vagy hetérák, makulátlan lovagok vagy aljas szándékú intrikusok, istenek vagy pokolfajzatok, mulatságosak vagy elragadóak, tragikusak vagy komikusak. Azt vallotta, hogy a nagy operák partitúráiban minden benne van, csak mindig újra és újra fel kell fedezni. Egy Shakespeare-tragédiát lehet aktualizálni, fejtetőre állítani, kifordítani, cáfolni, kételkedni benne, a megszokottól eltérő hangvételben megszólaltatni egy-egy monológot, de az operában a zene mindig szól. És a zeneszerző mindent beleírt, amit fontosnak tartott a szövegkönyvvel kapcsolatban. Ha egy operaelőadásból hiányzik a „zenei ihletettség”, akkor fabatkát se ér az egész.

A pályát Miskolcon kezdi. Az ötvenes évek ambiciózus színházvezetői kitalálják, hogy a Déryné Színháznak (akkor még így hívták a mai Miskolci Nemzeti Színházat) is legyen operatagozata. Már 1950-ben tartottak egy operabemutatót, (Donizetti Szerelmi bájitalát), majd az 1952/53-as évadban színpadra állították a Trubadúrt, a következő szezonban pedig a Rigolettót, annak ellenére, hogy a zenekar vagy a vezetőség ilyen irányú tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkezett. Talán ennek köszönhető, hogy 1955-ben meghívják a végzős Horváth Zoltánt, hogy 1956 januárjában itt készítse el diplomamunkáját, Puccini Toscáját. Az 1956/57-es évadban már szerződtetett tagként megrendezi Jacobi Leányvásár című nagyoperettjét, valamint a Bajazzókat és a Parasztbecsületet. Ezen kívül részt vesz egy háromrészes balettest színrevitelében, és sor kerül egyetlen zenés vígjáték-rendezésére (Cezar Szolodar Nyári kaland című feledhető zagyvaságát átdolgozta Békeffy István és Szenes Iván). A következő szezonban még tagja a színháznak, de megszűnik a még el se indult operatagozat. Elfogadja az újonnan kinevezett igazgató, Both Béla meghívását, és átszerződik Debrecenbe. Both egyetlen szezonban vezeti a színházat, majd következik Szendrő József két évadon át tartó időszaka. Aztán leváltják, mert a város vezetése jobbnak látja egy ideológiailag érettebb és ambiciózusabb személyre bízni az irányítást. A helyzetet súlyosbítja, hogy az épületet felújítják, és egy teljes évadot átmeneti állapotban tölt a társulat, enyhíti viszont Vámos László művészeti vezetői kinevezése. Az opera részlegének sikerül a viharokat szélárnyékban átvészelni, ami elsősorban Rubányi Vilmos⁸ zeneigazgató visszatérésének köszönhető.

Novák Jánossal, a Kolibri Színház igazgatójával a 90. születésnapi köszöntésen

A Csokonai Színház operaelőadásai fontos helyet foglalnak el a vidéki zenés színházak történetében. Horváth Zoltán első feladata A mosoly országa az évad utolsó bemutatója. Az operaelőadások és a nagyoperettek többségét Vámos László és Békés András rendezi, nyilván eleinte a „maradék” jut a pályakezdő Horváth Zoltánnak, de az opera műfajában ez sem megvetendő. Első debreceni rendezésére már Szendrő igazgatása alatt kerül sor: a Rigolettót állítja színpadra. A következő évadban igazi monumentális feladatot kap: a Fideliót, valamint egy ősbemutatót, Pongrácz Zoltán⁹ Odüsszeusz és Nauszikaa című művét.

Fontosabb debreceni munkái: a Faust, a Szöktetés a szerájból, a Traviata, a Figaro házassága, a Székelyfonó, az Aida, a Hoffmann meséi.

1963-ban a Pécsi Nemzeti Színházhoz kerül, ahol kilenc évadot tölt. Itt ismét rendez egy operettet (Huszka Jenő: Aranyvirág), és az ő irányításával kerül színre a Don Carlos, A windsori víg nők, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-je, a Don Giovanni (akkoriban Don Juan címen játszották), A bűvös vadász, a Lammermoori Lucia, Janáček Jenufája, Händel Julius Caesarja, a Don Pasquale, Puccini két egyfelvonásosa, A köpeny és a Gianni Schicchi, a Hunyadi László és mások. Most már ősbemutatók is fűződnek a nevéhez: két egyfelvonásos opera, Károly Róbert¹⁰ Japán halászokja, amely Wolfgang Weyrauch¹¹ hangjátékából készült, valamint Szőnyi Erzsébet¹² Firenzei tragédia című darabja Oscar Wilde drámája nyomán.

1972-től – Vaszy Viktor¹³ hívására – a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának főrendezője. Itt is folytatja az ősbemutatók és magyarországi bemutatók sorát; 1974-ben megrendezi Gottfried von Einem¹⁴ Dürrenmatt drámájából készült operáját, Az öreg hölgy látogatását. A következő szezonban Vántus István¹⁵ Aranykoporsó című – Móra Ferenc regényéből készült – művét, 1975-ben Németh Amadé¹⁶ Villon című operáját, 1981-ben Kovách Andor¹⁷ Medeáját viszi színpadra.

Gazdag szegedi munkásságából két legkedvesebb rendezését, Ránki Pomádé királyát és a Falstaffot kell megemlíteni. Mindkettő olyan előadás, amelyből sugárzik Horváth Zoltán művészi hitvallása. Mindkettő egy szoros barátsághoz, Gregor József személyéhez kötődik. De Ránki vígoperája Oláh Gusztávot is idézi; ő volt a Magyar Rádió bemutatóját követően az operaházi ősbemutató rendezője. Kongeniális rendezésében benne volt mindaz, amit Oláh a vígoperáról gondolt. Ahogy az 1953-as premiert Székely Mihály inspirálta, úgy hatotta át a szegedi előadás minden pillanatát Gregor pompás komédiázása.

A Falstaff a Tisza-parti város 1973-as premierjén egy hajmeresztő ötletre épült: a bariton címszerepet egy basszista énekelte. Lehet, hogy Gregor az egyetlen az opera történetében, aki mindkét Falstaffot, Nicolaiét¹⁸ és Verdiét is elénekelte. Hogy engedett a nem éppen kockázatmentes csábításnak, az nyilván annak köszönhető, hogy tökéletesen felismerte a kivételes siker lehetőségét. És mindketten tudták, hogy a hetvenes években világviszonylatban Gregor az az eszményi buffo basszus, aki ebben a szomorú vígoperában megtestesíti Shakespeare szeretetre és együttérzésre érdemes öreg széptevőjének alakját.

Az előadás minden pillanata káprázatos volt. Sütött belőle mindaz a tapasztalat, amit egy halk szavú, szerény rendező megszerzett pályája során. A forgószínpadra épülő, sodró erejű komédia a magyar operajátszás kiemelkedő eseménye lett.

1983-ban Horváth Zoltán eljön Szegedről. A Fővárosi Operettszínház művészeti vezetőjeként fejezi be aktív pályafutását. 1988-ban nyugdíjba megy. Persze a pihenés éveit is aktívan tölti. Rendez, tanít, utazik.

Volt egy közös munkánk, amire nagyon szívesen emlékszem. 1981-ben a Magyar Televízió Zenei Osztálya felkért De Falla: Pedro mester bábszínháza című egyfelvonásos báboperájának rendezésére. A szerkesztő felajánlotta, hogy technikai rendezőnek megnyeri Horváth Zoltánt, aki rendszeresen dolgozott a televíziónak. A javaslatot természetesen örömmel fogadtam, és amint hamarosan kiderült, ő is készségesen elvállalta a „rangján aluli” feladatot. Persze egyenrangú partnerekként láttunk neki, és én rengeteget tanultam tőle. Amikor bekapcsolódott a munkába, a produkció nagyjából – ahogy mondani szokás – már „fel volt rakva”. Eleinte csak a tervezett kameraállásokat rögzítette a zongorakivonatba, majd néhány próba után leültünk, és elmondta a véleményét meg a javaslatait. Vitatkozni valónk – ha jól emlékszem – nem akadt. Annyi történt, hogy egy jó ízű előadás jött létre a segítségével. Meg hogy addigi kedélyes kapcsolatunk már-már igazi barátsággá mélyült.

Persze erről egyikünk sem ejtett soha egyetlen szót sem. Én továbbra is Maestrónak hívtam, ő meg Édes Úrnak nevezett.

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Zathureczky Ede (1903‒1959) kiváló hegedűművész, zenepedagógus, aki Dohnányi Ernő utódaként 1943-tól 1957-ig volt az intézmény főigazgatója. 1957-től haláláig a bloomingtoni Indiana University hegedűtanára.

² Tóth Aladár (1898‒1968) zenetörténész, kritikus, 1946 és 1956 között az Operaház legendás igazgatója. Ez évtized alatt sikeresen ellensúlyozta az ötvenes évek merev kultúrpolitikájának törekvéseit.

³ Huszár Klára (1919‒2010): Operarendezés, Zeneműkiadó, Budapest, 1970., 175‒176. o.

⁴ Theodor W. Adorno (1903‒1969) német esztéta, filozófus, szociológus, zeneszerző. Zenei írásai rendkívül jelentősek a zenetudomány, a zenekritika és a zeneszerzés története szempontjából.

⁵ Pierre Boulez (1925‒2016) francia karmester, zeneszerző, a kortárs zenei avantgárd kiemelkedő személyisége és a kortárs zene egyik legavatottabb tolmácsolója. Bár az operaházak felégetését javasolta, legendásak voltak operainterpretációi, különösen Wagner Ringjének értelmezése.

⁶ Peter Brook: Az üres tér, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972. 16‒17. o.

⁷ Nádasdy Kálmán: Operarendezésünk múltja és jelene, in: A hetvenöt éves Magyar Állami Operaház. Bp., 1959., 28. o.

⁸ Rubányi (Roubal) Vilmos (1905‒1972) karmester. 1924-től 1944-ig az Operaházban Failoni asszisztense, majd vezénylő korrepetitor. 1948-ban megalapítja a debreceni Csokonai Színház operaegyüttesét. 1954-től a Szegedi Nemzeti Színház, 1957‒58-ban a miskolci, 1961-től a debreceni színház zeneigazgatója.

⁹ Pongrácz Zoltán (1912‒2007) Kodály növendéke, majd a bécsi Zeneakadémián folytatja tanulmányait. Összehasonlító zenetudományt tanul a berlini Humboldt Egyetemen. 1943-tól a Magyar Rádió zenei osztályán dolgozik. Elektronikus zenei stúdiumokat folytat az utrechti egyetemen. Az Odüsszeusz és Nauszika című lírai operáját 1949‒50-ben komponálta. Még egy operát írt, Az utolsó stáció címmel. Elektronikus zeneművei a legjelentősebbek. Szerzeményeit bemutatták Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Japánban, hallhatók hazai és külföldi hanglemezeken.

¹⁰ Károly Róbert (1937) zeneszerző, 1964-től a Pécsi Nemzeti Színház karnagya, karigazgatója.

¹¹ Wolfgang Weyrauch (1907‒1980), német író, költő, lapszerkesztő, a Gruppe 47 irodalmi csoportosulás tagja. Írásainak tárgya többnyire a katasztrófát átvészelt ember új félelmei, veszélyeztetettsége.

¹² Szőnyi Erzsébet (1924) zeneszerző, énektanár, karnagy. Művei között négy opera, két oratórium, számos kamaradarab és kórusmű található. Zeneelméleti munkássága is jelentős.

¹³ Vaszy Viktor (1903‒1979) zeneszerző, karmester. 1925-től a Székesfővárosi Zenekar, 1929‒1941 között a Budapesti Egyetemi Énekkar, 1935‒1941 között a Budapesti Palestrina Kórus karnagya. 1929-től a Zeneakadémia tanára, 1941 és 1944 között a kolozsvári Opera, 1957-től 1969-ig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. 1969-től a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója.

¹⁴ Gottfried von Einem (1918‒1996) osztrák zeneszerző. 1938-tól a Bayreuthi Ünnepi Játékok asszisztense, 1941-től a drezdai Staatsoper házi zeneszerzője, 1948 és 1951 között a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti tanácsának elnöke, 1960-tól a Bécsi Fesztivál igazgatója. Zenéje mérsékelten modern és dzsessz elemeket is tartalmaz.

¹⁵ Vántus István (1935‒1992) zeneszerző. A Zeneakadémián Szabó Ferenc növendéke. 1960-tól a szegedi Zenei Szakközépiskola, 1966-tól a Zeneakadémia szegedi Zenetudományi Intézetének tanára.

¹⁶ Németh Amadé (1922‒2001) karmester, zeneszerző. 1940 óta az Állami Operaház tagja, korrepetitor, majd karigazgató, karmester. 1960 és 1977 között a genti Királyi Opera állandó vendégkarnagya. Villon című operájának is itt volt az ősbemutatója. Több zenei témájú könyv szerzője.

¹⁷ Kovách Andor (1915‒2005)

¹⁸ Otto Nicolai (1810‒1849) A windsori víg nők című vígoperájának Falstaffja természetesen basszus szerep.