Prológus
A színházban – miként a történelemben is – minden mindennel összefügg, s közben persze óriási a véletlenek szerepe is. Jól példázza ezt a Szávai Viktóriával készült interjú, amely a színésznő személyes művészi pályáját követve óhatatlanul belefut a TAO-törvény módosításának problémájába egy ennek következtében kútba esett felkérés kapcsán.
Az előadó-művészetek támogatására fordítható társasági adókedvezmény (TAO) eltörlése az egyik sarkalatos mozzanata a Pintér Béla és Társulata fennállása 20. évfordulójára készült Jubileumi beszélgetések című előadásának is, az egyik napról a másikra, előkészítés nélkül bevezetett változtatás ugyanis alapjaiban rengette meg a független színházi szférát, bizonytalanná téve alkotók, társulatok, játszóhelyek jövőjét.
A kultúrpolitika régebbi, hetvenes évekbeli színházirányítási törekvéseivel kapcsolatos dokumentumokat feldolgozó Szigorúan titkos című kötettel Szabó István írása foglalkozik.
A mindenkori „ügyek” lényegüket, a hatalmi hierarchia, gépezet működését tekintve – úgy tűnik – mit sem változtak az évszázadok során, ez adja érvényét Az ügy című, 1862-ben született Szuhovo-Kobilin-dráma Ascher Tamás rendezte előadásának is a budapesti Katona József Színházban. „Ha van műfaj, amit a színházba járó magyar közönség általában fintorogva eltol magától, az a szatíra” – írja kritikájában Gabnai Katalin a dráma kapcsán, amely egyébként véleménye szerint „nem hibátlan”.
D. Magyari Imre esszéje csupa jól megcsinált darabról szól, úgynevezett bulvár művekről, létjogosultságukról és közönségsikerük okairól, feltételeiről, az esztétikai érték mibenlétének problémájából kiindulva s Lukács György esztétikájának kellemesség-fogalmát is érintve.
A bulvárnak nem sajátja a formanyelvi újítás – a magasművészetnek sem feltétlenül. Balogh Géza Egy régimódi operarendező címmel emlékezik meg Horváth Zoltán munkásságáról, aki „nem akarta meghökkenteni a közönséget, művei nem követték a divatot”, s aki pályafutása során tán egyetlen bulvár darabot, zenés vígjátékot rendezett. Az írás egyben további visszatekintésre is alkalmat ad a színházirányítás még korábbi, ötvenes‒hatvanas évekbeli gyakorlatára.
Operaénekes, Rolando Villazón az új intendánsa a salzburgi Mozart-hétnek, aki – Fittler Katalin beszámolója szerint – számos új ötlettel, helyszínnel (például az EUROPARK bevásárlóközpont színpadán) és új műfajjal igyekszik minél szélesebb körben népszerűsíteni Mozart muzsikáját – az egyik program kapcsán lélegzetelállító lézerpiramist, egymásba játszó reális és virtuális látványvilágot említ a recenzens.
Fényjáték Czeizel Balázs műfaja is, a fotogram, fotóművészet és irodalom határán; a tudományos kutatás meglehetősen szokatlan formája, ám az eredmények összegzésének számbavétele – mint Józsa Ágnes írja – annál élvezetesebb.
Szűcs Katalin Ágnes
Mutató 18_15
Szűcs Katalin Ágnes
Csehov: Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház
Stuber Andrea
Szép Ernő: Patika – Örkény Színház
BOGÁCSI ERZSÉBET
Budapest kontra Kolozsvár – a múlt századfordulón
Darvay Nagy Adrienne
SZÍNÉSZNŐK, SZÍNHÁZ ÉS A TÖRTÉNELEM
Egy monográfia ürügyén
Lenkei Júlia
„PRÓBÁLTAM MINDENKINEK FELELNI ÉS MEGFELELNI…”
Beszélgetés Ernyey Béla színművésszel
Az interjút készítette: Mészáros Márton
SOSEM ÉRZEM MAGAM BIZTONSÁGBAN
Beszélgetés Kálmán Eszter színházi tervezővel, rendezővel
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
Schwajda György: A szent család – Pécsi Harmadik Színház
Cseh Andrea Izabella
Emléktöredékek
Zappe László
új Hungaroton-felvételeken
Fittler Katalin
Francia muzsika
Új Hungaroton-felvételeken
„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet” – tartja Kazinczy, s hasonló sommás megjegyzésként mind nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy a legjobb zeneirodalom-tankönyvet a hanghordozók jelentik. Mert noha az élőzene varázsa semmivel nem pótolható, a világ hangversenyéletét lehetetlenség naprakészen követni (köztes megoldás a live-felvételek gyakorlata, amikor többnyire valóban időtálló értékű interpretációk örökíttetnek meg időtállóan). És a technika új vívmányai, a tetszőlegesen időzített visszahallgatások lehetősége sem tudja pótolni a kézzelfoghatóan is birtokba vehető zenei élményforrásokat.
Rendkívüli azoknak a programoknak az értéke és jelentősége, amelyek hangversenyeken ritkán (vagy még annál is ritkábban!) elhangzó, méltatlanul elhanyagolt darabokkal ismertetik meg az érdeklődőket. Ehhez a típushoz tartozik Ittzés Gergely perpektivikus vállalkozásának, A fuvolaszonáták nagy könyve címmel hét korongra tervezett sorozatának 3. albuma, amely francia zenét, nevezetesen öt szonátát tartalmaz, Ittzés Gergely és Szilasi Alex előadásában. Devienne, Gaubert, Mouquet, Pierné és Poulenc nevének hallatán (olvasásakor) viszonylag kevés szempár csillan fel korábbi zenei élményekre emlékezve. Aki viszont végighallgatja ezt a korongot (márpedig ezt abbahagyni aligha lehet, inkább az a veszély „fenyegeti” az érdeklődőt, hogy a zenék által fellelkesedve, íratlan „de capo” utasításnak engedelmeskedve újrahallgatja a műsort). Már-már felmerül a gyanú, hogy az interpretáció többet mond, mint amit a szerzők eredetileg elképzeltek – de ilyenkor még a szőrszálhasogatók sem keresnek hangzó összehasonlítási anyagot, hanem megelégednek azzal, hogy elsődlegesen az előadóknak hálásak.
Úgy tartják, „vizuális nép” a francia. Mindenesetre a kotta hangjai mögé láttak a magyar előadók is, és közvetítésükkel olyan eleven-impulzív hangulatok, karakterek jöttek létre, amelyek lekötik a hallgatók fantáziáját is.
(HCD 32775)
Magyar előadóművészek dicséretét zenghetjük akkor is, amikor a francia zene nemzetközi közegben jelenik meg a programban. Ráadásul Rohmann Ditta és Rohmann Imre „családi vállalkozása” nem korlátozódik az együttmuzsikálásra, hanem közösen jegyeznek átiratokat is. Az íves szerkesztésű műsor Bartókkal kezdődik (a szerző által Kerpely Jenőnek készített átiratban) az 1. rapszódiával, s vele zárul, az előadópáros átiratában a közismert Román népi táncok sorozatával, azt megelőzően pedig – az 1. rapszódia átirata megannyi tanulságának felhasználásával – a 2. rapszódiával. Eredetileg gordonka‒zongora együttesére komponált szonáta Debussy remeke, azt követően ugyancsak átiratban hallhatjuk Manuel de Falla Hét spanyol népdalát, valamint Ravel 2. hegedű‒zongora szonátáját. Szinte minden tételnél találni külön értékelnivalót, ami érdekes-figyelemfelkeltő ebben az interpretációban, de a csúcsélmény kétségkívül a Ravel-mű. Aki egyedinek tartja ebben a gordonka hangját, a kísérőszövegben megtalálja ennek okát is: ezt a művet öthúros hangszerén játssza Rohmann Ditta, s ennek fényében érthetőbb, hogy oly sokféle tónusát tudja megszólaltatni a magas regisztereknek. Az alapélmény azonban minden műsorszámnál kettős: egyrészt a hangszerek „szimbiózisa”, s hogy a formailag-dinamikailag megtervezett összjáték soha nem veszít a spontaneitásából.
(HCD 32793)
Minden bizonnyal nagy elismerésre számíthat, főként franciáktól, Baráth Emőke Debussy-dalokat tartalmazó műsora. Ők értékelhetik igazán azt az interpretációt, amely nemcsak a zenei szólamra, hanem a szövegre is vonatkozik. Baráth Emőke ezúttal fényesen bebizonyítja, hogy nem skatulyázható be a barokk-énekesek közé. Ezekben a dalokban módja van megmutatni olyan hangi adottságait és előadói érzékenységeit, amelyekre más stílusú műfaj kevesebb lehetőséget ad. Fényével és erejével egyaránt „vakító” ez a csengő szoprán, és érezhetően mindig tudatosan tervezettek a zenei megoldások, s ezt a tervezést a kiművelt hang birtokában maximálisan tudja realizálni az énekesnő. Virág Emese kíséretének nagy erénye, hogy teret ad az énekszólam agogikus szabadságának. Ettől mutatkozhat meg teljes érzéki szépségében az énekhang, s még a francia szöveget korántsem szóról-szóra értő hallgató és biztosan tájékozódhat az impresszionisztikusan kidolgozott előadás érzelmi töltését illetően. Kiváltképp szépek a kíséret modális harmóniai fordulatait követő, egyetlen hangot érzékenyen árnyaló hangszín-csodák. Nagy kár, hogy még csak internetes hozzáférhetőséggel sincs megkönnyítve az alaposabban érdeklődők szövegértése – ha már a kísérőfüzetbe nem fért terjedelmi okokból nyersfordítás. De éppen az ilyen árnyalt interpretációk esetében tapasztalható meg „a zene nem ismer határokat” igazsága, mert olyan rácsodálkozásokra nyílik alkalma a franciául nem tudónak (is), mint amikor tájképekben (természetfotókban) gyönyörködünk, anélkül, hogy földrajzilag el tudnánk helyezni őket. És azt is szépen példázza a felvétel, hogy a dal, azzal a sajátosságával, hogy rövid időtartam alatt képes komplex élményt adni, kortalanul aktuális műfaj – amennyiben az interpretátor képes a személyes megszólítottság érzetét kelteni a hallgatókban (élőben vagy felvétel közvetítésével).
(HCD 32795)
Fittler Katalin
Otata és Omama
Emléktöredékek
Gyerekkoromban fogalmam sem volt, hogy apai nagyszüleimet miért hívtuk Otatának és Omamának. Gondolom, a németek kitelepítése idején szüleim nem szívesen beszéltek volna a család sváb eredetéről. Pedig alighanem jobban jártunk volna a kitelepítéssel. Csak ezt akkor nem lehetett tudni. Éppen onnan, Németországból, pontosabban Bajorországból jöttünk vissza a háborús menekülés után.
Úgy tudtuk, a család a XVIII. században, Mária Terézia idején települt Magyarországra, a délvidékre.
Nagyapám, Zappe Péter, Otata vagy csak Ota, első generációs értelmiségi volt, egy bánáti kis sváb faluban, Vizesden volt jegyző. Szülei földművelő parasztok voltak, dédanyám aratásidőben a búzatábla szélén szülte meg gyermekeit, akik tizennyolcan voltak testvérek, közülük tízen érték meg a felnőtt kort.
Nagyapám a hatodik gyerek lehetett. Miután Péternek keresztelték, rájöttek, hogy már van egy Péterük, a legnagyobb fiú. Úgyhogy ő, ahogyan a pap beírta a Matrikulába, „megkülönböztetésül a Theodor nevet kapta”. Így lett ő Tóresz bácsi. Nagyapám testvérei közül csak róla hallottam.
Nagyszüleim Trianon után családostól Kiskundorozsmára jöttek, nagyapám ott folytatta jegyzői működését.
Apámtól hallottam, hogy valami keringési probléma miatt valamikor, talán már a harmincas években amputálni akarták az egyik lábát, de megszökött a szegedi klinikáról. Utána még élt vagy másfél évtizedet két lábbal, nyolcvan évesen halt meg. Emlékezetem szerint 1951-ben, ugyanazon a nyáron, amikor augusztusban minket kitelepítettek. Valamivel korábban halhatott meg Omama. Bochkor Kata ugyanis úgy tudja (nyilván nővéremtől), hogy halála előtt azt mondta: Megyek a feleségem után. Hogy Otata Omama után halt meg, azt az az eset is alátámasztja, amit én meg apámtól hallottam. Őt apja utolsó éveiben soha nem ismerte meg, amikor náluk voltunk, mindig nagyanyámtól kérdezgette, hogy ki az a fiatalember. És amikor Omama elmagyarázta neki, elég értetlenül eltűnődött. Halála előtt viszont egyszer azt mondta apámnak: Édes fiam, hányszor meg sem ismertelek. Elképzelhető, hogy ez Omama temetésekor történhetett. Úgy emlékszem, egyikük temetésére engem is magával vitt apu, bizonyára az Omamáéra, mert arra is emlékezni vélek, hogy amikor apu megkapta az örökségét, amiből később bátyám egy órát, nővérem hálószoba bútort, én meg a hegedűmet kaptam (amin most az unokám, Vili tanul játszani), egyedül volt Dorozsmán, én nem voltam vele. Nagyszüleink sírját később áthelyezték – valamikor a nyolcvanas években bátyámékkal még megtaláltuk. (A színházi adattárból kibogarásztam: Páskándi Géza Kálmán királyát néztük a Szegedi Szabadtérin, 1980 nyarán, az előadásról írtam is – Népszabadság 1980. 08. 06.)
A negyvenes évek vége felé, hazaérkezésünk után a háborús menekülésből (erről majd később), tehát valószínűleg 1946-tól vagy 1947-től minden nyáron meglátogattuk őket. A dorozsmai házban nagynénémmel (Baba néni), férjével, (Henrik bácsi) és két gyermekükkel (Zoli és Lonci) éltek (róluk majd később), disznót tartottak, a moslékról Henrik bácsi gondoskodott, a pincében hatalmas füstölt sonkák lógtak. A gyerekek közül, akik testvéreim kortársai voltak, nálam tehát jóval idősebbek, Loncira emlékszem inkább abból az időből és későbbről is (vele haláláig kapcsolatban voltunk), és főképp arra, amikor nővéremmel, vele és egy vagy két barátnőjükkel mohón ittuk Baba néni frissen készült legendás málnaszörpjét. És emlékszem még a dorozsmai strandra is, ahol néhányszor ugyancsak megfordultunk együtt.
A dorozsmai templomról meg egyetlen emlékem van, persze közvetett , sokszor emlegették családunkban az esetet: apuval késve érkeztünk a vasárnapi misére, nővérem természetesen már ott volt. Apám fölemelt, talán a nyakába is vett, úgyhogy megláttam őt, és jó hangosan felkiáltottam, bele az áhítatos csöndbe: Jé, te Mili, te itt vagy a templomban?
A Dorozsmai kertből a bukszusokra, különösen az illatukra emlékszem élénken, és arra, hogy Baba néniék steril lakása – ahová belépni is csak ritkán volt szabad – nyílt az utcafrontra, az öregek az udvaron hátranyúló kopottabb szárnyban, bizonyára az egykori gazdasági vagy cselédek számára épült helyiségekben éltek. Baba néniék lakásához lépcső vezetett föl, az öregeké előtt egy lépésnyi magas tornác volt.
Személyesen arra emlékszem, hogy egyszer a zoknija párját kereste hosszasan Opapa, mígnem Omama fölfedezte, hogy az egyik lábára húzta mind a kettőt.
A kocsmát viszont hibátlanul megtalálta, ezért Omama sokat pörölt vele.
Első dorozsmai látogatásunk idején én két és fél éves lehettem. Nálam közel másfél évtizeddel idősebb nővérem és pár évvel nála is nagyobb nagynéném (Henrik bácsi és Baba néni lánya, Szendrő Ilona, Lonci) természetesen babáztak velem. Halványan emlékszem, hogy egyszer hosszú, göndör hajamat (amit később sokáig nem engedtem levágatni) csinos hurkába tekerték, így le is fényképeztek. A fotóra élesen emlékszem, talán még meg is van valahol. Ugyanebből az időből egy másik, sokat emlegetett eset: hozzá illő nagy fiúk, fiatalemberek sört rendeltek nővéremnek. Ám neki nem ízlett a kesernyés lé, én viszont boldogan elnyeltem. (A sörrel később is jóban voltam. Amikor az ötvenes évek közepe felé, 1954‒55-ben bátyám – ő több mint tizenhat évvel volt idősebb nálam – meglátogatott minket Hódmezővásárhelyen, mindig elmentük a Fekete Sasba „sörözni”. Idézőjelbe kell tennem, ez ugyanis fejenként egy-egy poharat jelentett. Zsenge korom akkoriban nem jelentett problémát a felszolgálóknak. (Később, már a hatvanas évek végén viszont anyósomnak kellett kisegítenie a Nyugati Pályaudvaron – ahol feleségem Amerikából Bécsen át érkező unokaöccsét, Prileszky Istvánt vártuk –, hogy egy-egy pohár sörhöz jussunk.)
Omamára mint tekintélyes, termetes, de nem kövér öregasszonyra emlékszem, mindig sötét ruhában.
Cigány Kálmán
Dorozsmai látogatásaink fontos szereplője volt, tulajdonképpen a nevét sem tudom, talán senki sem tudta, csak Cigány Kálmánként emlegették, amikor elutazásunk előtt üzenni kellett érte, hogy bőröndjeinket az állomásra fuvarozza. Emlékezetem szerint mezítláb, valami talicskafélével.
Péter bácsi
Négy testvér közül apám volt a legkisebb, Péter bácsi a legidősebb. Az első világháborúban katonatisztként szolgált, de apám szerint végigsakkozta az egészet. Meg lehetett a magához való esze, ami abból is kitűnik, hogy miután a front elől 1944‒45-ben együtt menekültünk, feleségével és Péter fiával együtt Németországban maradt. Nyugdíjat kapott, és 1957 elején segélycsomagot küldött nekünk. Menekülés közben névleges keresztszüleim helyett (erről majd később) ő és felesége, Ilonka néni tartottak a keresztvíz alá.
Pali fiuk szép karriert futott be Nyugat-Németországban, szüleimtől úgy hallottam, hogy nehézségekkel küzdő cégek racionalizálását vállalta, ezzel állítólag fél év alatt annyit keresett, amiből egész évben jól megélt. Emlékezni vélek lakóbuszának a fotójára, amellyel nyaralni, kempingezni jártak, amikor az nálunk még talán vágyálom sem volt.
Mádi néni
Apám idősebbik lánytestvére Bratanhoz (mindig csak így emlegették, teljes nevét nem is tudtam soha), a falusi tanítóhoz ment férjhez, ő Trianon után is Vizesden maradt, egészen a hatvanas évekig, amikor a nyugat-német állam kivásárolta Ceauşescutól. Az ő lánya lehet, akit a családban Nagy Lonciként emlegettek, és a kicsi bizonyára a Baba néni lánya volt.
Apám öt éves körüli lehetett, amikor valamiért megharagudott a nővérére. Úgy látszik, a harag nem tudott benne csillapodni, mert amikor a lány már az iskolában volt, utánament egy vesszővel, és a tanító, a későbbi férje szeme láttára jól elverte.
Baba néni
Apám fiatalabb nővére. Jozefának hívták, a szülők ugyanis fiút vártak, akit Józsefnek szerettek volna keresztelni.
Főztjéről, süteményeiről volt nevezetes a szűkebb családban. Különösen a krémesére volt büszke.
Valószínűleg még Vizesden történhetett, hogy egyszer, amikor Baba (még nem volt néni) elkészült a krémessel (valóban nagyon finom volt), természetesen eldugta falánk kisöccse elől, ám apám megtalálta. De nemcsak megdézsmálta, hanem el is vitte az eredeti helyéről, méghozzá nagyapám irodájába, a páncélszekrénybe. Majd egy darabot eszegetve megjelent nagynéném előtt. Ő őrjöngve rohant a rejtekhelyre, ahol persze nem talált semmit. Némi könyörgés után apám elvezette az irodához, de az ajtóban megállította. Majd kinyitotta a trezort, kivett belőle még egy süteményt, a többit gondosan visszazárta. Hogy végül miképpen jutott a család az ünnepi desszerthez – mert nyilván legalábbis vasárnapnak kellett lennie –, arra nem emlékszem, talán apám sem mesélte tovább.
A másik süteményes csibészség már bizonyára Dorozsmán történhetett. Baba néni vőlegénye, a későbbi Henrik bácsi érkezett vasárnapi ebédre. Omama fatörzstortát készített, és hűlni levitte a pincébe. Apám ezúttal magát a vendéget csábította el a sütemény megdézsmálására. Ma már talán elképzelhetetlen az a megrendülés, amit ez a csapás a háziasszony számára jelentett, amikor felfedezte az ebéd megkoronázására szánt műalkotás torzó állapotát.
Nem sokkal Apám előtt, tehát a hetvenes évek végén halhatott meg, szüleimmel ott voltunk Szegeden a temetésén.
Furcsa emlék: amikor apám megnézte a koporsóban, megállapította: „látszik, hogy koros volt”. Nem tudom, mi járhatott ott akkor apám már eléggé megzavarodott fejében.
Apu
Apám 1904-ben Vizesden született. Ő volt a legkisebb gyerek. Nagy csibész lehetett – gondolom, ez már az eddigiekből is kitűnik. Öt évesen kezdett iskolába járni, úgyhogy öt esztendőt járt elemibe, a szegedi reálgimnáziumba ugyanis csak tíz éves kora után vették föl. Tehát nagyjából az első világháború kitörésekor kezdte gimnáziumi tanulmányait, és akkor költözött be a DMKE (Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület) internátusába. Nem úszta meg az idősebbek tréfáit, de csak egyre emlékszem: a kapust supak bácsinak szólíttatták a zöldfülűekkel, amiért rettentően mérges volt az öreg portás. Ekkor tanult meg hegedülni, aminek később nagy hasznát vette az idegenlégióban.
Szeged francia megszállása idején, tehát 1920-ban már csak útlevéllel lehetett hazamenni Vizesdre, bár apu olyanra is emlékezett, amikor papír hiányában éjszaka folyón úszott át – bizonyára a Maroson.
Idegenlégió
Nyilván ebben az időszakban szökött meg egy barátjával a francia idegenlégióba. Erről sokszor mesélt, de azt emlékezetem szerint csak egyszer említette, hogy az akcióhoz otthonról megléptette a családi kasszát. Útlevelet meg úgy szereztek, hogy amikor átvették a Romániába szóló papírt a francia hivatalnoktól (ez nyilván már Trianon után lehetett), csodálkozva rámeredtek, hogy nincs benne Franciaország, pedig ők oda is kértek. – Beírom – mondta a francia –, úgy is én írtam az egészet.
Marseille-ben, minthogy nem voltak még tizennyolc évesek, természetesen papírok nélkül jelentkeztek a légióba, föl is vették őket. A hajóútról két dolgot emlegetett, az egyik a pottyantós budi volt, ahol egy karóba kapaszkodva végezték a dolgukat az erősen himbálózó járművön, a másik, hogy ellopták a remek borotváját. Oránba érkeztek, onnan apu Sidi bel Abbesbe került, a kiképző táborba, de a kiképzést a napi húsz km-es sivatagi meneteléssel megúszta, hegedűtudományának hála ugyanis a zenekarhoz került. A zenekar komolyzenei koncerteket is adott a tiszti kaszinóban. Sokat emlegette azt az esetet, amikor egy orosz csellistának Beethoven Sors-szimfóniája közben elszakadt az egyik húrja, de az három húron is hibátlanul játszott tovább. Fő feladatuk azonban nem a hangversenyezés volt, hanem a gyakorlatról hazatérő csapatok fogadása minden este, hogy zeneszóval vonuljanak be a városba. Olyankor természetesen katonazenét kellett játszani. Úgyhogy apunak is kellett fúvós hangszert tanulnia. Egy török okította klarinétozni, aki négy szót tudott franciául: un, deux, trois és doigt (egy, kettő, három és ujj). Ez elegendő is volt.
Kilenc hónapot töltött a légióban. Akkorra sikerült nagyapámnak elintéznie, hogy elengedjék, minthogy még nem volt nagykorú. A barátjának, akivel együtt mentek ki és húsz vagy huszonöt évvel későbbre találkozót beszéltek meg Szegedre, nem volt ilyen szerencséje, elesett Vietnamban. Nem jelenhetett meg a találkozón. A hegedű alighanem apu életét mentette meg.
Hazaúton néhány hetet éhezett Párizsban, amíg a magyar konzulátusok sikerült megszereznie a szükséges papírokat.
Vizesdről indult, és Kiskundorozsmára érkezett. A kalandokról bizonyára egy életre elege lett.
Leérettségizett és Szegeden elvégezte a jogi egyetemet. Mérnök szeretett volna lenni, de nagyapám azzal a felkiáltással, hogy „Én urat nevelek belőled!”, a jogi karra irányította. A háború után, a szocializmus éveiben a bélistázás és kitelepítés után néha fölemlegette, hogy miféle úr lett belőle.
Pedig az egyetem elvégzése után, ha nem is rögtön, de idővel tényleg az lett, legalábbis néhány évre.
De előbb még sok minden történt.
Zappe László
