A bulvárról az Orlai Produkció néhány előadása alapján

 

Vannak komoly – rendkívül komoly – emberek, akik csak és kizárólag Thomas Mannt olvasnak, Bartókot hallgatnak, tőlük se mindent persze, mert például a Királyi fenség vagy az Amerikában írt művek megbocsáthatatlan kisiklást, hanyatlást jelentenek e nagy művészek amúgy elismerésre méltó oeuvré-jében. Béla, ki kell mondani, felhígult az Újvilágban, még hogy Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, lásd (halld) a Concerto negyedik tételét és borzadj el!

Nem tartozom közéjük, cigányzenész ősök leszármazottjaként nem is nagyon tartozhatnék. Meg halálra unnám magam. Lelkes híve vagyok az úgynevezett populáris művészet számos alkotásának, szerves része az életemnek megannyi sláger, kabaréjelenet, bohózat, humoreszk, még magyar nóta is (a felmenők!), Rejtő Jenőről egyszer tanulmányt szeretnék írni – s még azt is bevallom, a slágereknél nem csupán az Illés együttes filozófiai mélységű örökbecsűire gondolok, hanem akár Aradszky László vagy Koós János dalaira. Kislány a zongoránál, most miért ciki ez; pláne, ha Liszt-rapszódiát játszik? (Baromira tudhat zongorázni amúgy! Nehezek ám azok!) Mindent kedvelek, amiben tehetség van – ez persze nem egy teoretikus igényű megfogalmazás, már csak azért sem az, mert szerintem a tehetségről senki sem tudja pontosan, micsoda, csak annyi biztos, hogy gondozható és főleg, hogy elveszthető. Amiben nincs tehetség, ötlet, gondolat, szellem, ügyesség legalább nyomokban, az hidegen hagy, rosszabb esetben, főleg lila köd és álmélység esetén (Amadeus) dühít.

De ha van!

Ugyanakkor nem akartam a populáris színházról írni. Semmi kifogásom ellene, sőt rendkívül tudom élvezni olykor, főleg, ha a Furcsa párt Darvas Iván és Garas Dezső játssza, de mi tagadás, azért nem ez érdekel elsősorban. Mondhattam volna rögtön bulvárszínházat is, csak előbb szeretném leszögezni, hogy a bulvár szónak esetemben nincs semmiféle rosszalló, lekicsinylő, becsmérlő jellege, eszem ágában sincs szembeállítani a művészszínházzal, a tudatomban egymás mellett létezik a kettő, sok szállal összekötve. Hogy most mégis írok róla, az Orlai Tibornak köszönhető, akinek nagyvonalúsága révén több előadást nézhettem végig az Orlai Produkció különböző játszóhelyein, a Belvárosi Színházban, a Hatszín Teátrumban és a Jurányi Inkubátorházban. Gondoltam, élek a lehetőséggel, nem lesz ez minden tanulság nélkül, s ezt írásban sem árt összefoglalnom.

*

Sajnálatos mód elkerülhetetlen egy hosszabb elméleti fejtegetés.

Ez leginkább azért sajnálatos, mert nem vagyok különösebben járatos az esztétikában, nem Hegellel kelek és fekszem, még csak nem is Kanttal (mit tudtak ők Aradszkyról!), így szinte semmi reménye annak, hogy bármit is megnyugtatóan tisztázni fogok. Különösen nem olyan megingathatatlan határozottsággal, mint amilyennel Lukács György írt Az esztétikum sajátosságának (Magvető, 1965) második kötetében a kellemesség problémaköréről röpke ötven oldalon (531–585.). Miután egy megfázás ágynak döntött és valami könnyű kis olvasmányra vágytam, megkerestem ezt a részt. Nos, Lukács ezt jelenti ki (Eörsi István fordítása): „…a valódi műalkotások világszerűsége, melynek szubjektív korrelátuma az, hogy az emberek alkotói és befogadói magatartásmódjai meghaladják saját partikularitásukat, adja azt az egyetlen kritériumot, amelynek segítségével biztos határt lehet húzni az esztétikum és a kellemesség között.” (Vagyis a művészet, a magaskultúra és a populáris kultúra között.) Szerencsére korrektül hozzáteszi, hogy ez a határ „elvontan nézve egyszerre … világos és elmosódott”. A világszerűség és a partikularitás fogalmainak kibontásától itt most eltekintenék, nem is beszélve a különösségéről és a nembeliségéről, azt viszont még idézem, hogy „a kellemesség élményében szubjektíve minden egyes ember veleszületett vitalitása pillanatnyi beteljesedéshez jut”, ami azért valami, ha nem is teljesen érthető számomra a „veleszületett vitalitás” kifejezés. Nem akarnék persze túlságosan ironizálni Lukács Györgyön, aki kétségkívül a huszadik század egyik nagy gondolkodója volt, csak kicsit zavar a „nagy elbeszélés”, „nagy narratíva” magabiztossága. Hisz szerintem még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, mi a művészet. A meghatározás szerint az az alkotás tartozik a körébe, amiben benne van a világszerűség. És ha szerintem benne van, szerinted meg nincs? (És mi az?) Ne feledjük (a „világos és elmosódott” határon örök határsértőként közlekedő) Karinthy Frigyes versét, a Nihilt: „Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem. // És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –” (Erről a versről írt tanulmányaiból Beck András önálló kötetet állított össze, Szakítópróba címmel jelent meg 2015-ben a Műút-könyvek sorozatában.) És gondolkodhatunk azon is, hogy a valódi műalkotásnak az esztétikai tökéletesség, hibátlanság is feltétele-e. (Írjunk előkelően sine qua nont, mély főhajtással Arisztotelész és Boethius felé.) Amit persze mi mondunk éppen tökéletesnek, hibátlannak, mások máskor tarthatnak tökéletlennek… Nehéz kenyér az esztétika.

Azért a kellemesség kategóriáját tartsuk meg!

Az esztétika ingoványos területéről most átlépve a szociológia nem kevésbé ingoványos területére (teljes joggal téve ezt, azon sem vagyok túl otthonos): az alábbiak nem kapcsolódnak ugyan közvetlenül a bulvárdarabok és a bulvárszínház problémájához, de azt hiszem, nem felesleges beszélni róluk, hisz sem a művészszínház, sem a bulvárszínház nem létezik közönség nélkül, és most a közönségről lesz szó.

Két tanulmányból idézek, az egyik Herbert J. Gans Népszerű kultúra és magaskultúra című, a hetvenes évekből való írása, ami a Wessely Anna szerkesztette nagyszerű kötetben, A kultúra szociológiájában (Osiris–Láthatatlan Kollégium, 1998) olvasható. Ez azért fontos, mert Gans a befogadók felől közelít. Bevezeti az ízléskultúra (ízléskultúrák) fogalmát mint ami átfogja a népszerű és a magaskultúra fogalmait: „Meghatározásom szerint az ízléskultúrák értékekből, az értékeket kifejező kulturális formákból (zene, képzőművészet, iparművészet …) és hordozóikból (könyvek, folyóiratok, újságok …), továbbá az esztétikai értékeket és funkcióikat ugyancsak megjelenítő közönséges fogyasztási javakból (lakberendezés, ruhák, háztartási gépek, gépkocsi) tevődnek össze.” Nyilvánvaló, hogy a népszerű kultúra (Gans tapintatosan azért kerüli a tömegkultúra szó használatát, mert az pejoratív) ízléskultúráinak képviselői sokkal többen vannak, mint a magaskultúráéi (aminek közönsége jóval egységesebb is), s hogy profitszerzési céllal ezt a tarka közönséget kellő agresszivitással igencsak eredményesen lehet bombázni, lásd például bulvárlapok.

A teljesség kedvéért mondjuk el, hogy a tömegkultúra elsősorban annak a tömegnek a kultúrája, amely az ipari forradalommal jelent meg a XVIII. században. (Nyilván az ezzel érintkező, lassan összeolvadó, mára alighanem megszűnt népi, paraszti kultúra is tekinthető tömegkultúrának – erre most nem térek ki.) A Magyar Nagylexikon szerint 1800-ban a Föld népességének 3 százaléka, 1900-ban viszont már 14 százaléka, 224 millió ember élt városokban. 2000-ben már a fele: 3 milliárd ember – s közben maga a népesség folyamatosan növekedett! A kulturális szolgáltatóknak nyilván azokat is ki kellett szolgálni, akik szabadidejüket valahogy nem a magaskultúra alkotásainak megismerésével óhajtották tölteni. A filmművészet vagy inkább filmipar már ennek jegyében indult: egyfelől röhögtető burleszkek, másfelől megríkató melodrámák árasztották el a mozikat, megjelentek a vágyteljesítő mesék, a bűnügyi történetek, a rémtörténetek. A közönségfilm létező fogalom. Közönségeposz nincs. Magam úgy gondolom egyébként, hogy a tömegkultúrának megfelelő, a kellemesség szférájába tartozó kultúra mindig is létezett, legfeljebb tömeg nem volt hozzá. Nem képzelném, hogy az ókori Athénban a Dionüszosz-ünnepeken bemutatandó tragédiákra és szatírjátékokra kivétel nélkül minden polgár kíváncsi volt, még ha a szegényeknek az állam fizette is a jegy árát. A komédiákra már inkább – lévén azok sokkal felhasználóbarátabbak, végre lehet röhögni másokon, a felül lévőkön. Mindenesetre a Kislány a zongoránál című slágernek egész biztos megvolt az ógörög megfelelője.

A másik tanulmány a Kolosi Tamás és Tóth István György összeállította Társadalmi riport 2010-ben (Tárki, 2010) olvasható, a szerzője Sági Matild. A címe kicsit bonyolult: Kulturális szegmentáció: „mindenevők”, „válogatósak”, „egysíkúak” és „nélkülözők”? Ráadásul alcímmel is bír: Az „omnivore–univore” modell alkalmazhatósága Magyarországon. E kis kacifántosság dacára azonban rendkívül tanulságos. Régóta foglalkoztat, hogy mekkora nálunk a magaskultúra iránt érdeklődők aránya, kiket milyen kultúra érdekel, ki olvas még, mit olvas, hányan, kik járnak színházba, hangversenyre, mi több, különböznek-e markánsan és ha igen, miben az egyes színházak nézői. Korábban, már az 1970-es években, elsősorban Vitányi Iván foglalkozott ilyesmivel. Ebben a tanulmányban a kérdéseimnek legalább egy részére most – mármint 2010-ben – friss és pontos választ kaptam. (Hivatkozhatnék Bukodi Erzsébet egy nagyszerű írására is – A „puha rétegződés”: életvitel –; de az még korábban jelent meg a TÁRKI-nál, 2005-ben.)

Az omnivore–univore, mindenevő–csak egyfélét fogyasztó (egyétkű? – Ságinál „egysíkú”, ami jó, de nem rímel a mindenevőre) megkülönböztetés a kilencvenes évek elején született. Megalkotói szerint a „magasabb társadalmi státusú egyének nem korlátozzák kulturális fogyasztásukat a »magas kultúrára«, a »közepes«, sőt »alacsony státusú« kulturális aktivitásuk és fogyasztásuk is igen jelentős.” Az exkluzív kultúrafogyasztók helyett/mellett (csak Bartók!) felbukkantak a mindenevők is. Az univore típusú kulturális fogyasztás „inkább az alacsonyabb társadalmi státusúakra jellemző”: általában másokkal együtt, tömegben vesznek részt kulturális eseményeken, meccsre, koncertre, szórakozóhelyre járnak. Hozzáteszem, az omnivore fogyasztás nyilván horizontálisan is értendő, azaz több művészeti ágra is kiterjed, s hangsúlyozom, ez a típusú kulturális fogyasztás aligha előzmény nélküli, korábban is létezhetett, legfeljebb csak most írták le. Az ember hol operába ment, hol búcsúba.

Sági Matild a fentiekből kiindulva négy csoportot különböztet meg Magyarországon a kultúrafogyasztás szempontjából : a felnőtt lakosság körében 13 százalékos a mindenevők (omnivores), 21 százalék a válogatósak, 18 százalék az egysíkúak (univores) és rettentő magas, 48 százalék a nélkülözők (novores) aránya. Ez ugyan épp 100 százalék, de szerintem kimaradt az exkluzív fogyasztók, a magaskultúrát preferálók csoportja, ami Bukodi Erzsébetnél 8 százalékkal van jelen – arányuk azóta feltehetően csökkent. Mondjuk, éppenséggel beleérthetők a mindenevők nála 20 százalékos csoportjába, de ehhez kell némi jóakarat. Bukodinál egyébként mások az elnevezések: 25 százalékos a csak rekreációt-szórakozást keresők köre s közel 50 százalék a passzívaké és a kultúrával egyáltalán nem élőké; az utóbbiak azok, akik leginkább csak a tévé előtt bambulnak – aki látott már kocsmákban tippmix-szelvényüket a kezükben szorongató embereket meccsközvetítést feszülten bámulni, az sokat tud erről. Mi tagadás, őket sajnálom: a művészet nélkül lehet élni, de az akkor is sokkal rosszabb, ha ezt nem tudja, aki nélküle él.

A kutatók csoportelnevezéseinek és -leírásainak összevetése, egységesítése zimankós téli napok üdítő tevékenysége lehet.

A két tanulmány a fentebbinél szorosabban is összekapcsolható, a csoportok az ízléskultúrák dominanciáival is megképezhetők, leírhatók, de ezzel már végképp nem terhelném az olvasót.

A magára valamit adó bulvárszínház nyilván a mindenevők és a válogatósak csoportjait célozhatja meg elsősorban. A népesség 39 százaléka tartozik ide, van tehát fizetőképes kereslet. A mindenkori bulvár felelőssége, hogy a profitot tekinti-e elsődlegesnek és nem érdekli a színvonal (ritka cinikus, de létező, és sajnos nem alaptalan színházi mondás: „A közönséget nem lehet eléggé lenézni!”), vagy a minőséget tartja fontosabbnak és mindent megtesz annak érdekében, hogy a színvonal magas legyen. Orlai Tibor bulvárszínháza – hogy végre belépjünk az ajtaján – egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik. Igényesség és ízlés jellemzi, Orlaiban én még valamiféle halk küldetéstudatot is felfedezni vélek.

*

Mielőtt továbbmennénk az ajtóból, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amikor az előbb a magasabb társadalmi státusú egyének kulturális fogyasztásáról szóló részt idéztem, háromféle aktivitásról és fogyasztásról esett szó, ami mögött a magaskultúra–populáris kultúra szembeállítás helyett nyilván egy másik, finomabb, hármas csoportosítás áll. Sági Matild – mint írja – az omnivore–univore megközelítésmód bemutatásakor sokban épít Chan és Goldthorpe egy 2010-es összegzésére: Social status and cultural consumption, ami egy hasonló című, Tak Wing Chan szerkesztette kötetben jelent meg. A net segítségével csak igen felületesen tudtam belenézni a gyűjteménybe (örömmel fedeztem fel benne Bukodi Erzsébet egy tanulmányát), de az már a tartalomjegyzéket olvasva is kiderült, hogy a szerzők is használják a highbrow–middlebrow–lowbrow felosztást, ami az angol nyelvű országokban régóta ismeretes. Nálunk csak ritkán bukkan fel, bár az utóbbi időben kétszer is találkoztam vele, egyszer Radnóti Sándor Békés Pálról szóló emlékezésében (Élet és irodalom, 2018. szeptember 21.), egyszer pedig Krusovszky Dénesnek erre is reflektáló tanulságos írásában a magyarnarancs.hu-n: Mitől boldogtalan a magyar író? (Bán Zoltán András is utalt rá a magyar kirimiről szóló írásában: A pislákoló villanykörte a Kalligramnál 2018-ban megjelent kötetében, a Betűtésztában is olvasható.) A magyar író – már amelyik – alapvetően attól boldogtalan, hogy nem becsülik meg eléggé, a közönségsiker mellé nem társul egyértelmű, egységes szakmai elismerés, ahogy Békés Pálnál és Krusovszky példájánál, Szabó Magdánál sem. Ennek kapcsán ír Radnóti arról, hogy a magyar irodalom „a highbrow és a lowbrow között nem ismeri a midbrow-t vagy middlebrow-t. „…a »komoly«, a »nehéz«, a »magas« irodalmat és az elsődlegesen szórakoztató szándékú lektűrirodalmat, »tömegkultúrát« üggyel-bajjal meg tudjuk különböztetni, de a kettő közötti széles mező nincs kijelölve, s aki ott mozog, az állandó bizonytalanságban van, hogy hova is tartozik.”

A szavak megértéséhez vissza kell mennünk a XIX. század elejére, Franz Joseph Gall osztrák anatómus frenológiájáig, koponyatanáig, ami szerint az emberi koponyának az agy formáját követő alakjából következtetni lehet az értelmi képességekre és a jellembeli tulajdonságokra. Ez a tévhit a XIX. század folyamán széles körben elterjedt, szerintem ott van napjaink áltudományos nézetei közt is, nem véletlenül jelent az angol brow ’homlok’ szó intelligenciaszintet a mai angolban is: a magas homlok magas intelligenciaszintre utal, az alacsony pedig alacsonyra. Ennek megfelelően főnévként és melléknévként a highbrow ’kifinomult ízlésű’, ’kulturált, művelt’ (pejoratív értelemben ’kultúrsznob’), a lowbrow ’nyárspolgári’, ’alacsony szellemi színvonalú’ – a middlebrow pedig ’átlagos ízlésű’, ’átlagos műveltségű’. Ez utóbbi szó 1925-ben bukkant fel a brit szatirikus és irodalmi magazinban, a Punchban. (Krusovszkynál az olvasható, hogy 1902-ben a New York Sunban; ennek most nem mennék utána. Ilyenkor írjuk, hogy „a huszadik század elején”.) A szó pejoratív felhangot kapott olyanoknál, mint Russell Lynes, Dwight Macdonald és Virginia Woolf; utóbbi egy vita kapcsán írt, végül is el nem küldött levelében – amely aztán csak a The Death of the Moth című posztumusz esszékötetben jelent meg – igen öntudatosan vallja magát highbrow-nak. (A pille halála címmel magyarul is megjelent egy remek válogatás Woolf esszéiből az Európánál 1980-ban, ez a levél, sajnos, nincs benne.) Lynes a middlebrow kategóriáján belül megkülönböztette az upper-middlebrow-t és a lower-middlebrow-t… Mára – olvassuk Krusovszkynál – „akár pozitív töltetű kifejezéssé avanzsált”, a jelentés nyilván attól függ, hogy a használó mennyire türelmes a magas művészet tartományán kívül eső alkotásokkal. A kategóriák közti határok magától értetődően éppúgy egyszerre világosak és elmosódottak, mint az esztétikum és a kellemesség közt húzódó, annál is inkább, mert a highbrow szférája az esztétikum szférája, a middlebrow és a lowbrow pedig besorolható a kellemességébe, mintegy azt differenciálja – vagy bonyolítja. (A lowbrow-ba sorolható művek némelyikére gondolva talán meg kellene alkotni a kellemetlenség esztétikai kategóriáját is. Nálam például Mága Zoltán vagy Sas József produkciói tartoznak ide.)

A middlebrow fogalmát az irodalomra vonatkoztatva Krusovszky Dénes így határozza meg: „közérthető, de gondosan megírt, irodalmi igényű, szórakoztató mű”, ami emellett „jó eséllyel tömegesen eladható” termék. Korábban azt is kijelenti, hogy ez a kultúra „ott lép be, ahol a tömegkultúra már nem képes kielégíteni a közönséget, a magaskultúra azonban még mindig elérhetetlennek tűnik.” Gondolkodik azon, hogy Magyarországon a szocializmus idején a kultúrafogyasztás arisztokratikusabb keretei felszámolódtak, a piac úgyszintén (a példányszámok nem a kereslettől függtek), az irodalom különböző rétegei a kultúrpolitika jegyében eltöröltettek, azaz hivatalosan nem volt middlebrow, krimi, sci-fi, azt is highbrow-ként, szépirodalomként adták el, ami nem volt az, mintegy túlértékelve például Békés Pált és Szabó Magdát is, akik szintén túlértékelték magukat. Manapság „lassan a siker válik az irodalom egyetlen fokmérőjévé”, miközben a népszerű írók ugyanúgy panaszkodnak, mint korábban, a highbrow szerzők pedig irigykedve és értetlenül néznek az „óriásplakátokra és metrós hirdetésekre: hogy nekik ez miért nem jár?” (Nincs is boldog magyar író?)

A lényeg: a hármas leírás sokkal pontosabb, mint a dichotomikus. Kérdés persze, pontosan, véglegesen soha meg nem válaszolható kérdés, mit milyen kritériumok alapján sorolunk, ha ez egyáltalán muszáj, egyik vagy másik kategóriába. Mik az esztétikailag tökéletes műalkotás kritériumai? 1973-ban jelent meg az a Bevezetés az irodalomelméletbe és az irodalomtudományba című egyetemi jegyzet, amiből tanulni nekem is szerencsém volt a hetvenes években. Nem tudok jobbat annál, mint amit Barta János ott mondott, aki szerint a négy legfontosabb esztétikai norma az érzéki megjelenítés, az egységes átformáltság, az őszinteség és az eredetiség normája.

A művek megítélését mindezzel együtt az egyéni ízlés határozza meg. Én például sem Békés Pált, sem Szabó Magdát nem tagadnám ki a highbrow irodalomból, de lehet, nem vagyok elég szigorú. És hová is illesszem be Cseh Tamás, Koncz Zsuzsa vagy Zorán dalait? Az a katarzis, amit egy-egy koncertjük végén átéltem-átélek, azonos-e azzal, amiről Arisztotelész beszélt? Számomra igen. Azon is eltöprenghetünk (nem most!), mihez kezdjünk a giccsel. Amihez előbb tudnunk kellene, mi a giccs... És azt se feledjük el, hogy egy remekmű olvasható lektűrnek, egy lektűr remekműnek, igazgyöngy és hamis gyöngy könnyen összetéveszthető. Olykor egész furcsán alakulnak át a befogadásban a komolyzene vagy a képzőművészet nagy alkotásai is, amiket az ilyen-olyan multik is bedarálnak: egy Mozart-dallamból mobilhang lesz, egy Klimt-motívum papírzsebkendőre kerül…

Mindez természetesen hatalmas problémakör hatalmas szakirodalommal – Theodor W. Adornóra utalnék még –, ezektől nehéz szívvel, de elszakadok. Illetve a bulvár szó kapcsán még elmondom, hogy Párizsban valamikor a XVIII. század közepén kezdik kiépíteni a Grand Boulvard-t, a nagykörutat, szép lassan kikövezik, leaszfaltozzák, bevezetik a gázvilágítást, üzletek nyílnak – és megjelennek azok a színházak, amelyek hátborzongató-érzelmes melodrámákat, illetve sikamlós („franciás”) vígjátékokat, bohózatokat (vaudeville), netán rémdrámákat (grand guignol) játszanak. Ezek a bulvárszínházak. A kereslet megteremtette a kínálatot, a kínálat gerjesztette a keresletet. „Azoknak írok, akik nem tudnak olvasni” – mondta az első sikeres melodráma szerzője a XVIII. század végén. Nagy mondat. A francia nyelvben ma is létezik egy először Musset-nél olvasható kifejezés – én Ádám Péter kitűnő Francia–magyar kulturális szótárából (Corvina, 2004) ismerem –: Ça fait pleurer Margot, Ez majd jól megríkatja Margót. Vagy Sárbogárdi Jolánt, Parti Nagy Lajos zseniális művének, A test angyalának képzelt szerzőjét. Emlékszünk Woody Allen 1985-ös filmjére, a Kairó bíbor rózsájára, amiben a hollywoodi film hollywoodi színésze hirtelen lelép a vászonról az őt sokadszor bámuló fiatal nőhöz? Ott Cecíliának hívják. Sárbogárdi Cecília.

*

És akkor foglaljunk helyet a nézőtéren!

Még van egy kis időnk elmélkedni.

Kérdés lehet (ha talán nem is mindenkinek), hogy az Orlai Produkció által bemutatott bulvárdarabokban és előadásaikban, a bulvár műfajaiban megtalálható-e a lukácsi értelemben vett világszerűség, besorolhatók-e a magaskultúra kategóriájába. Mi tagadás, nemigen; noha nagyon sok értékük van. De baj ez? Dehogy baj! Érdekel ez valakit, pláne, ha jól szórakozik? Engem, és engem is csak utólag; a nézőtéren eszembe sem jut. Hisz egyikük sem bóvli, hanem legrosszabb esetben is tisztes iparosmunka. És olykor még abban is el tudok bizonytalanodni, hogy tényleg ki van-e belőlük lúgozva minden világszerűség, azaz tényleg semmit sem mondanak az emberi világról, létezésről, tényleg semmi közük-e a magaskultúrához.

Amúgy a világszerűség a töltött káposztából is hiányzik, mégis milyen fenséges!

Felsorolom, a szerzők ábécé-rendjében, miket láttam. Woody Allen: Férjek és feleségek (fordította-színpadra alkalmazta: Zöldi Gergely, rendezte: Szabó Máté, díszlet-jelmez: Ondraschek Péter), James Goldman: Az oroszlán télen (Zöldi Gergely, Szikszai Rémusz, Khell Zsolt, Kiss Julcsi), Richard Greenberg: Három esős nap (Zöldi Gergely, Novák Eszter, Zeke Edit), Lucas Hnath: Nóra II. (Zöldi Gergely, Galgóczy Judit, Juhász Katalin, Szakács Györgyi), Joe Orton: Mr Sloane szórakozik (Parti Nagy Lajos, Guelmino Sándor, Juhász Nóra), Stephen Sachs: Valódi hamisítvány (Kovács Krisztina,Valló Péter, Tóth Hajni), John Patrick Shanley: Kétely (Zöldi Gergely, Pelsőczy Réka, Kálmán Eszter, Ignjatovic Kristina), Robert James Waller: A szív hídjai (Zöldi Gergely, Novák Eszter, Zeke Edit), Leonyid Zorin: Varsói melódia (Radnai Annamária, Kocsis Gergely, Kálmán Eszter). Tudom, kevés a most épp futó negyvenvalahány (!) előadáshoz képest, de egy általánosabb kép körvonalai talán megrajzolhatók.

 

Férjek és feleségek – Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, Radnay Csilla és Ötvös András (fotók: Orlai Produkciós Iroda)

 

Vigyázat! Nem az Orlai Produkció ennél sokkal színesebb kínálatot nyújtó működéséről akarok beszélni (a palettán, ahogy céloztam rá, ott az ŐŐszi szonáta, A hullaégető, Az egy őrült naplója vagy a Mi és ők is, amik nem kifejezetten a bulvár kategóriájába tartoznak, sőt ott van több, figyelmet érdemlő, könnyedebb-fajsúlyosabb magyar mű is, így Dés Mihály–Kern András, Gerlóczy Márton, Parti Nagy Lajos munkái, az egész különleges, Dömötör András rendezte Second Life, amikről hazafias alapon külön, máskor szólnék), nem is Orlai Tibor rendkívül rokonszenves személyéről és minden elismerést megérdemlő tevékenységéről, fáradhatatlanságáról.

A bulvár műfajáról akarok elmondani pár gondolatot, az Orlai Produkció néhány előadása alapján.

Nyilván elmehettem volna még mondjuk a Centrál Színházba, a Játékszínbe, a József Attila Színházba, a Karinthy Színházba, a Madáchba, ide-oda; erre már nem volt energiám – amivel arról is lemondtam, hogy esetleg a rossz bulvár valamely érzéki megvalósulásáról is írjak, a színpadi gagyiról, de ehhez nem is ragaszkodnék elementárisan.

A legfontosabbal kezdem.

Ezeknek a daraboknak egyike sem azt mondja, amit Rilkénél olvasunk és amit minden esztétikailag teljes értékű műalkotás mond (Tóth Árpád zseniális fordításában): „Változtasd meg élted!” Ezek a darabok csak olyasmit mondanak: Figyelj jobban a párodra, a szüleidre, a gyerekeidre, a másikra! Esetleg magadra! Ezt variálják, hol komolyabb, hol oldottabb tónusban megszólalva, általában a férfi–nő, szülő–gyerek, tanár–diák, tanár–tanár kapcsolatot helyezve a középpontba, bár felbukkannak más témák is, Jez Butterworth Mojója például az 1950-es évek végének sohói rock and roll-kocsmáiba visz, Jonathan Maitlandtól a Tagadj, tagad, tagadj a versenysport világába kalandozik el. (A nem látott előadásokról a kiváló honlapról tájékozódtam.) Nem a létezésről szólnak, nem az emberi lét alapkérdéseit tárgyazzák, senki nem kérdezi, hogy lenni vagy nem lenni, senki nem elmélkedik hosszan egy koponya fölött; ha mégis, akkor nagy valószínűséggel New York-i patológus, aki válni akar a feleségétől/akitől válni akar a felesége. A többség nem szokott a lét alapkérdésein töprengeni, a többség a maga épp felmerülő kérdéseit próbálja megválaszolni: elváljon, ne váljon, megcsalja, ne csalja meg, felhívja, ne hívja, visszamenjen, ne menjen vissza – és ezek még csak a párkapcsolatok kérdései… Ott vannak még például a gyereknevelés, a szülőnevelés, a munkahelyek, a sérelmek, frusztrációk problémái; a mindennapi életnek nagyon sok fontos kérdése van. Az általam látott előadások, ha mondhatom így, ezekkel kapcsolatban igyekeznek érzékenyíteni. Ez tartható kevésnek – szerintem nem is olyan kevés.

Meglehet, hiányzik ezekből a művekből az őszinteség és az eredetiség, legalábbis egyiküket sem vérrel írták. Meglehet, sérül a másik két norma is, az érzéki megjelenítésé és az egységes átformáltságé. Olykor kifejezetten érezni a receptet, ami szerint készültek: végy két ellentétes habitusú figurát, zárd össze őket másfél órára vagy hónapokra (Valódi hamisítvány, Kétely), végy két különböző nemzetiségű fiatalt, ismertesd meg őket egymással, állíts eléjük akadályokat, mutasd meg őket évekkel későbbi időpontokban, szórd meg egy kis politikával, tégy bele egy kis fájdalmas lírát, ne legyen happy end (Varsói melódia), végy egy családot, ereszd össze a tagjait valami ünnepen, jól veszítsd össze őket (Joe Dipietro: A folyón túl Itália; Sam Holcraft: Családi játszmák). Esetleg: mutass meg nagy embereket neglizsében (James Goldman: Az oroszlán télen)! A recept része az is, hogy a szereplőknek időnként jókat kell mondaniuk, például ilyen mély bölcsességeket: „A dolgok csak addig tökéletesek, amíg el nem kezdődnek” (Három esős nap). Még jobb, ha humorosat mond valaki: „…neked elsorvadt az IQ-d” (Férjek és feleségek). A legjobb, ha egy mondat jó is, humoros is: „Milliónyi sperma versenyez egyetlenegy petesejtért, nem pedig fordítva” (Woody Allen persze!).

Van a fordulatoknak várhatóságuk: ha egy pasi bejön öltönyben-nyakkendőben és először nem fogad el alkoholt, sejthetjük, hogy előbb-utóbb csak iszik egy keveset és minimum a nyakkendő és a zakó lekerül róla (Valódi hamisítvány). Olykor érezni némi didaxist is – nem baj. Könnyen érthető, könnyen befogadható, elsősorban szórakoztatni akaró alkotások ezek, nem állítják különösebb nehézségek elé a nézőket, akik másfél-két óra után már indulhatnak is haza. Úgynevezett jól megcsinált darabok: a pièce bien faite (well-made play) Francisque Sarcey francia kritikus (szegény, negyven éven át írt kritikákat!) kategóriája a XIX. század második feléből. Sardou és Scribe lelkes híveként, és sajnos Csehov és Ibsen heves bírálójaként fogalmazta meg, mit vár a színháztól: azonnali, látványos hatást, sírást vagy nevetést. Ezek kiváltásához persze elengedhetetlen az írói kézügyesség, a dramaturgiai leleményesség, valamilyen jópofa és hatásos ötlet, mondjuk az, hogy ugyanazok a színészek játsszák a gyerekeket és a szülőket (Három esős nap), vagy öregedjenek meg a szemünk előtt (Mike Bartlett: Love, Love, Love; Varsói melódia). Csak a jól kitalált és jól összerakott szerkezet működik! Ahogy az Orlai Produkció előadásai mutatják, a darabok a rendezők számára sem jelentenek nagy kihívást, nem is tekintik őket annak, nem „önmegvalósítanak”, nem „művészkednek”, tisztességgel, több-kevesebb – szerencsére inkább több! – ötlettel (ilyen Ötvös András finom játéka a Férjek és feleségekben a zoknival, ugyanitt Járó Zsuzsa, komolyzenét hallgatva) színpadra rakják őket, ez számomra teljesen rendben van. Az is, hogy a díszletek és a jelmezek szerényebbek a megszokottnál, tekintettel arra is, hogy az előadásokat könnyen utaztathassák – Orlai Tibornak köszönhető az is, hogy a vidéki városok közönsége láthatja mondjuk Fekete Ernőt, Hernádi Juditot, Gálvölgyi Jánost, Kern Andrást, Udvaros Dorottyát.

Fontos közös tulajdonsága ezeknek a daraboknak, hogy általában valamilyen módon kapcsolódnak a magaskultúrához. A kislány is Lisztet játszik, ugye… Ennek oka olykor némi önigazolási, önlegitimációs szándék is talán: nem lehet komolytalan mű, amiben Heideggert emlegetik. A Nóra II. már a címében is megidézi Ibsen drámáját. A Valódi hamisítvány története egy festmény (egy Jackson Pollock-, illetve talán egy Jackson Pollock-mű) körül bonyolódik, a szövegben Antonioni filmje, a Nagyítás is előkerül, nemkülönben Joshua Bell hegedűművész, aminek-akinek említésével remekül lehet jellemezni Lionel magaskultúrába menekülő figuráját. A Varsói melódiában, ami egy hangversenyen kezdődik, megszólal Chopin zenéje, jelesül a Tristesse melléknevű E-dúr etűd, amiből komolyzenei sláger lett (sőt könnyűzenei is!) az idők folyamán. Woody Allen egész életművére jellemző a magaskultúrával való játék, ironikus párbeszéd, visszatérő figurája a tudálékos highbrow-értelmiségi, akitől kiveri a víz – teljes joggal. Itt Gabe mond olyanokat, hogy „Tolsztoj nekem egy komplett étkezés”. Mindettől még Allen az európai kultúra lelkes rajongója, a darab szövegében Byrontól és Eliottól Bachon, Mahleren és Mozarton át Rilkéig és Shelleyig rengetegen felbukkannak egy röpke pillanatra.

Tekintsük a magaskultúrához kapcsolódást jelképesnek. A highbrow és a middlebrow, a middlebrow és a lowbrow közti határok nem olyan élesek, át lehet járni rajtuk. Ne feledjük, a magaskultúra és sok képviselője is kapcsolódik a többi területhez, az elején említett Concertóban valóban ott egy operettdallam, sőt kettő; igaz, a másik, Leháré már kifordítva. Vagy gondoljunk Mozart, de akár Bach könnyedebb darabjaira, Liszt rapszódiáira, Brahms magyar táncaira, az operettet éneklő operaénekesekre, a kabaré világába kiránduló színészekre!

A kötődés esetünkben abban is megmutatkozik, hogy ezek a darabok és az előadások minden middlebrow-ságuk (vagy lowbrow-ságuk?) ellenére szólnak valamiről, nem álproblémákat tárgyaznak. Olyasmiről, amiről komoly highbrow-művek is, csak egyszerűbben fogalmaznak. A nézők könnyen vonatkoztathatják a látottakat a saját életükre, és ha hajlandóak elgondolkodni ezen-azon, nem jöttek hiába. Többször hallottam, hogy a ruhatár előtt sorban állva, sőt még a villamoson is a látottakról beszéltek – hatott rájuk, amit megnéztek. És tanúja voltam annak is, hogy valaki sírva fakadt, annyira megérintette a Férjek és feleségek, ami bár dramaturgiailag lezárul, tulajdonképp nem is ér véget, csak abbamarad.

Ennek az is oka, hogy az Orlai Produkció egész működését áthatja az igényesség, a darabválasztástól a színpadra állításig, a honlaptól a szórólapokig. Soha nem mennek egy bizonyos minőség alá, határozott kézzel meghúzták az alsó határt is, a színpadi megvalósítást pedig kiváló alkotókra bízzák, akik nem „dobják”, hanem nagyon is komolyan veszik a feladatot. Mi sem lenne könnyebb például, mint hogy a Valódi hamisítványban Hernádi hernádiskodjon, Kern kerneskedjen, amit a nézők némelyike tán még jó néven is venne. Szerencsére soha nem tudjuk meg, hogy így van-e: nem engedik meg maguknak a lazítást.

Hernádi, Kern: ezek az előadások színészközpontúak, színész-, netán sztárigényesek. A színházban egyébként is a színész a legfontosabb, ő lép ki a színpadra, ő viszi a bőrét a vásárra. Itt még fontosabb, ki van a színpadon. Hogy is mondjam? A Hamletet elviszi a szöveg, bár egy rossz rendezésben, rossz színészekkel nyilván kínszenvedés. Egy bulvárt általában nem visz el a szöveg, a nézők nem is a címre, nem is a szerző nevére jönnek be, hanem a színészére. Elsősorban a nagy nevekre, húzónevekre. Ha a Nóra II.-ben nem Kovács Adél lép be, ha az egykori dajkát nem Bodnár Erika hitelesíti, akkor talán még bosszankodtam volna is olykor. Így feszülten figyeltem, ha ez nem is mindig volt könnyű. A legnagyobb élményem Udvaros Dorottya a Kételyben: egyszerre volt a szerepen belül és kívül, tökéletesen eljátszott és ugyanakkor felmutatott egy figurát: az alakításban a véleménye is benne volt. Miatta néztem meg A szív hídjait és az Őszi szonátát… És látható itt Bálint András, László Zsolt, Lázár Kati, Takács Katalin, többen is a legkiválóbbak közül. Az Orlai Produkció persze a fiatalabbakra is figyel, akik már szakmailag bizonyítottak: Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Ötvös András, Radnay Csilla, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás és mások. Rendezőnek sem akárkiket hív meg.

 

Varsói melódia – Adorjáni Bálint és Tompos Kátya

*

Itt most teoretikus summázatként (!) kellene adnom valami frappáns meghatározást a bulvárról. Nem nagyon tudok, sőt nem is nagyon akarok. Az ember – nem mindenki, gondolom – érzi, hogy egy bulvárdarabnak és -előadásnak más a fajsúlya, más a mélysége, mint a Hamletnek; hogy könnyebben értelmezhető, kevesebb erőfeszítést kíván a nézőtől, de a különbségeket nem is olyan egyszerű megfogalmazni. Valahogy úgy különböznek, mint egy általános iskolai óra (mondjunk középiskolait) és egy egyetemi előadás: mindkettő lehet kiváló, de vannak apróbb eltérések. A tárgy lehet ugyanaz, Ady költészete vagy a cserebomlás, a tárgyalás módja azonban szükségszerűen más. És azt sem árt tudni, hogy a német idealista filozófia iránt, bármily izgalmas is, óvodásokban viszonylag nehéz érdeklődést csiholni. Viszont azt, hogy később érdeklődjenek, meg lehet alapozni!

További teoretizálás helyett mindannyiunk megkönnyebbülésére vizsgáljunk meg egy-két művet, előadást közelebbről!

*

A legtipikusabb darab talán a Férjek és feleségek; az 1992-es film forgatókönyvéből Zöldi Gergely készített épkézláb színpadi változatot. Ez az állatorvosi ló, a párkapcsolatok számos problémája felbukkan benne, míg a többi darab csak egyet-egyet jár körbe. Van pár, Jack (Pataki Ferenc) és Sally (Járó Zsuzsa), amelynek tagjai éppen szakítanak, ezzel indul a darab – nekik ez a bajuk. Van pár, Gabe (Ötvös András) és Judy (Radnay Csilla), amelynek a tagjai nem szakítanak – nekik ez a bajuk. Aztán elkezdenek hiányozni egymásnak, illetve elkezdenek távolodni egymástól. Gabe-et megszédíti egy nála sokkal fiatalabb lány, Rain (Gombó Viola Lotti), akinek persze van egy pasija. (Hogy a korkülönbség nem akadály, azt Simon Stephens Heisenberg című – ritka szerencsétlen cím! – darabjából tudhatjuk meg, amiben egy Benedek Miklós játszotta hetvenes hentes és egy Ullmann Mónika alakította negyvenes pincérnő talál egymásra. Nyilván tudományos-fantasztikus mű.) Judy bemutatja Sallyt egy kollegájának, Michaelnek (Nagy Dániel Viktor), aki neki is tetszik. Nincs ember a színházban, a ruhatárosokat is beleértve, aki ne lenne érintett, ne történt volna vele valami hasonló, mint amit lát. Jack és Sally aztán kibékülnek, viszont Gabe és Judy szétmennek. Így van ez, hol szétmegyünk, hol összejövünk, hol azzal jövünk össze, akivel szétmentünk, hol mással, időnként belehalunk. Tökéletes megoldás nincs. Ezt eddig is sejtettük, de jó hallani, hogy Woody Allen is ezt mondja. Sally szavai pedig igen megfontolandók: „…a szerelem nem feltétlenül kell, hogy a szenvedélyről meg a romantikáról szóljon. Szólhat arról is, hogy ott vagy a másik mellett.” A rendező és a színészek ezt talán még nem is értik teljesen, hisz fiatalok. De roppant szórakoztató előadást hoztak össze. (Külön erénye, hogy a Narrátor szövegét Kern András mondja felvételről: tisztelgés ez az idősebb kolléga előtt, akinek Woody Allen annyit köszönhet!)

Nóráék is szétmentek. Nóra (Kováts Adél), mindannyian tudjuk, kilépett a házasságából, eljött Torvaldtól (Csankó Zoltán). Ha nem tudjuk, baj van, de tudjuk. Eljött – de hová ment? Ezen többen elgondolkodtak már, még Elfriede Jelinek is. Ibsen drámája mintegy kiált (norvégül) a folytatás után. Egy drámaíróiskolában szép feladat lehet boldog, illetve boldogtalan folytatást írni hozzá. Lucas Hnath a második megoldást választja, a darab végén a hősnő, fájdalom, ismét kilép a darabban sokat emlegetett szimbolikus nyílászárón. Az elején mindenesetre tizenöt év visszatér a régi házba, gyönyörű piros kalapban, belép a régi ajtón, mely régi ajtót Anne Marie (Bodnár Erika) nyitja ki, Nóra és gyermekei egykori dajkája, aki ezek szerint itt maradt házvezetőnőnek. Nóra író lett, sikeres és így gazdag író. Első könyvében a saját történetét írta meg, olvasói közül többen követték a hősnő példáját és azonnal elváltak, tán végig se olvasták a regényt, aminek a végén a főszereplő, a kiadó kívánságára, bizony meghal tüdőbajban. Most azért jött, mert egy elhagyott férj megzsarolta. Kiderítette ugyanis, hogy Nóra – ő maga sem tudta – papíron még feleség. Torvald (Csankó Zoltán) nem adta be a válási papírokat, erre akarja rábeszélni. Sikerül? Nem sikerül? Más a megoldás. Hnath Nórát a lányával (László Lili) folytatott beszélgetésben rádöbbenteti, hogy vállalni kell a helyzetét, nem szabad „ócska szabályokat” követnie, különben azok sosem változnak meg. Emelt fővel léphet ki a sokat látott ajtón. Sajnos, a darab csal, mert eminensen betartva a hármas egység szabályát, megpróbál úgy csinálni, mintha nagy mélységei lennének, holott nincsenek. (Remek kritikájában Urbán Balázs még szigorúbb: Folytassa…? Criticai Lapok, 2018/11–12. – bennem túlteng a humánum.) Persze közhelyeken is el lehet töprengeni, és akad, akinek egy közhely új gondolat. Kiváló fodrászom beszélt arról kiváló hajvágása közben, mi minden hangzik itt el a házasságról. És tényleg! Nóra alaptétele, amit Anne-Marie elborzadva hallgat, hogy „házasság nélkül a többség boldogabb lenne és teljesebb életet élne”. Ez is mindenkit megérint a színházban (a ruhatárosokat is beleértve), hisz valaki nagy valószínűséggel vagy házas, vagy házas volt, vagy házas lesz. Nóra mond ilyeneket is: „Sok mindent csinálunk, ami kárukra van, mert ezt mondogatták nekünk kiskorunktól kezdve…” – szintén mély igazság. Azon is gondolkodhatunk, mit várnak el a nők a férfiaktól, a férfiak a nőktől, valóban nem vonzódnának-e a férfiakhoz a nők, ha az előbbiek nem sugároznának valami magabiztosságot. Joggal érezhetik-e ezt a nők lekezelésnek? Mindeközben Torvaldot is meg kell értenünk, nem érzéketlen tuskó ő, hanem érző lélek, aki Nóra távozása után hosszú időre összetört, nem beszélt, nem evett és feltehetően súlyos alvászavarokkal is küszködött. Most viszont sértetten makacskodik… Feltűnően gyorsan olvas viszont, elmenve hazulról megveszi Nóra ominózus könyvét és pillanatok alatt kiolvassa, ráadásul egy sziklán ülve! Anne-Marie-nak meg ilyen tételei vannak: „az érzések csak bajt csinálnak”. De gyakran ezek a tételek nem igazságtartalommal bíró közhelyek, hanem sima sületlenségek. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a szerzőnek nincs kézügyessége s hogy nincs min gondolkodnunk az előadás után – ha esetemben a gondolatok elsősorban esztétikai kérdések körül forogtak is.

 

Az oroszlán télen – Mészáros Máté, Hernádi Judit, Gálffi László és Schruff Milán

 

A legtöbb előadás a párkapcsolatok valamely aspektusáról szól – az emberi életnek is tán ezek a legfontosabb eseményei, csak rengeteg bonyodalmat tudnak okozni. És a régiekhez újak társulnak! Ketten is jegyzik a Bocs, félrement! című darabot, Billy Van Zandt és Jane Milmore – közel harmincat hoztak össze együtt, ez is egyfajta párkapcsolat, majd megírják –, amely azzal indul, hogy a feleség kap egy érdekes e-mailt a férjétől, amit az nem neki címzett… És a Párterápia sem mindig egyszerű – ahogy az osztrák Daniel Glattauer művéből is kiderül (végre egy nem angol nyelvű szerző!).

Szerettem a Valódi hamisítvány szomorkásságát: két, már nem fiatal és nem boldog ember találkozik, akik soha többet nem fognak találkozni – vagy mégis? Nehéz elképzelni, de nem lehetetlen. A nő harminchárom éve él egy lakókocsiban, a férfi híres művészeti szakértő, ennek jegyében talán kicsit túl is értékeli önmagát, ami persze kompenzáció… A színpadon egy befejezés van, de ezt Valló Péter elegáns rendezésének köszönhetően kétféleképp értelmezhetjük. Legyenek boldogok! Külön szerettem Hernádi Judit egy privát gesztusát. Díszletként egy lakókocsit látunk, aminek ténylegesen hiányzik a felénk eső oldala, hisz a cselekmény belül játszódik, de virtuálisan ott van. Hernádi eldobott valamit, ami a lendülettől a „falon” túl landolt. A színésznő azonnal kommentálta, teljesen helyénvalóan: „Kiesett. Azon a kis lyukon.” Világos. Ha a lakókocsi oldalát oda tudjuk képzelni, akkor tudjunk rá egy lyukat is látni! Köszönet a pillanatért! Szerettem a Varsói melódia líráját, hiányolva Omar Khajjám négysorosát, amit belevettek az Iglódi István rendezte híres 1968-as előadásba – a két szerepet Sztankay István és Törőcsik Mari játszotta. Olyan előadásokról írnék inkább, ha röviden is, amiknek más a témájuk.

Az oroszlán télen határeset. Szól a párkapcsolatról is, hisz egy férj és egy feleség mérkőzését látjuk, akik éppenséggel a XII. században éltek és foglalkozásukra nézve király és királyné voltak. Henrik angol, Eleonóra előbb francia, majd angol, két nagy formátumú figura, két nagy formátumú színész, Gálffi László és Hernádi Judit megszemélyesítésében – Anthony Harvey 1968-as filmjében Peter O’Toole és Katharina Hepburn keltette őket életre; azóta Koncsalovszkij is filmre vitte Goldman főművét. Ami tehát történelmi dráma is, bár a nyelve igencsak huszadik századi: „Amikor Eleonórát elvettem, egyenesen úgy voltam vele: »Henrik, te mázlista! A világ leggazdagabb nője, az övé Aquitánia, Európa legjobb tartománya – és ráadásul még jó nő is.«” Az idézett mondat azt is mutatja, miért berzenkedem a darab ellen. Szerintem mindközönségesen történelemhamisítás. Remekül megírt, nagyszerű szerepeket kínál, Gálffi és Hernádi fenntartások nélkül dicsérte a Start pluszban (persze mi mást tehettek volna) – idemásolom, hogy a felvételt 2018. január végéig 2252-en tekintették meg a neten, ami gondolom nem kevés. De azt állítja, hogy a história valójában családi civakodások eredményeképp alakul úgy, ahogy alakul, ami aligha igaz. Magyarországon, Közép- és Kelet-Európában igazán sokat tudunk arról, hogy ilyen-olyan diktátorok miként próbálnak kedvezni szeretteiknek, beleértve régi barátaikat is, de ezzel együtt a történelmet nem kizárólag familiáris perpatvarok és kölcsönös átverések formálják, ez ennél egy csöppet bonyolultabb. Ki örökli a koronát és ki örökli a nagyi ezüstkanalát, nem ugyanaz. Semmi kifogásom a deheroizálás ellen, de ez hamisítás. Akkor is, ha Henrik időnként királyként nyilvánul meg, már amennyire a szöveg engedi szegénynek: „Felépítettem egy birodalmat. Kikapartam Angliát a szarból, és hozzácsaptam fél Franciaországot. Ezer év óta az enyém a legnagyobb hatalom.”

 

Három esős nap – Kovács Patrícia és Schruff Milán

 

A Három esős nap is határeset: párkapcsolatokról is szól, Theo és Lina, majd Ned és Lina, sőt Theo és Ned, de nem csupán horizontálisan, hanem vertikálisan is vizsgálódik, szülők és gyerekek – Theóéknak egy fiuk születik, Pip, Nedéknek egy fiuk és egy lányuk, Walker és Nan – kapcsolatairól, sőt gyerekek és gyerekek viszonyairól is szó van, inkluzíve testvéri kötődésről, nemkülönben baráti-munkatársi közösségről; kicsit zsúfolt darab. Mondhatni, családi dráma. A megértését az is nehezíti, hogy a szerző ugrál az időben, hol az 1950-es évek végén vagyunk, hol az 1990-esek végén, amikor a mű íródott. Már a címe is mutatja, hogy nem felhőtlen szórakozásról lesz szó, bár épp ezeken a napokon csupa jó történt: Theo megismerte későbbi feleségét, Lina pedig lefeküdt későbbi férjével, Neddel. Ned dadog, ez sem véletlen, de tehetséges, Theo nem dadog, de tehetségtelen. Vagy nem? Ned rendkívül sikeres lesz, Linán viszont kitör az elmebaj. Az első jelenetben Walker és Nan találkoznak, az ügyvédhez kell menniük, aki majd ismerteti velük apjuk végrendeletét. A híres házat azonban, amit Ned szülei terveztettek maguknak s ami a Life magazin címlapján is szerepelt, Ned nem a saját gyerekeire hagyja, hanem Theo fiára, Pipre… Arról van szó, amit már a Bibliából ismerhetünk, meg netán a saját életünkből: „…megbüntetem az atyák vétkét a fiakban – mondja zordan az Úr Mózes második könyvében (20, 5) –, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.” Ez Greenbergnél így hangzik: „A dolgok mögött korábbi dolgok vannak, ha lekaparod a régit, még régebbi bukkan fel alóla.” Hát igen, sajnos. És a barátságok sem egyszerűek, szó se róla. Ez az az előadás, amiben három nagyszerű színész (Kovács Patrícia, Schruff Milán és Szabó Kimmel Tamás) hat szerepet játszik, szülőket és gyerekeket.

 

A szív hídjai – Udvaros Dorottya és László Zsolt

 

A gyerekek (Chován Gábor, Járó Zsuzsa) A szív hídjaiban is ott vannak, Novák Eszter le sem engedi őket a színpadról. Már felnőttek. Édesanyjuk (Udvaros Dorottya) halálhírére érkeztek haza Madison megyébe, és most megtalálják a nekik szánt vallomást Francesca életének nagy szerelméről, ami mindössze négy napig tartott, amikor ők még kicsik voltak. Emléke egy életen át kíséri mindkettejüket. A nő egyedül volt otthon, arra járt egy fotós, Robert (László Zsolt), és szinte az első pillanatban egymásba szerettek. A negyedik napon Robert magával vinné Francescát, ő azonban, bár összecsomagol, végül nem megy, nem hagyja ott a családját, mint Nóra. Udvaros Dorottya két óra alatt minden érzelmet eljátszik, amit egy nő érezhet egy férfi iránt, akit szeret. Elképesztő most is. Fantasztikus színésznő, nemzeti kincs. A régi történet Michael és Carolyne életét is megváltoztatja. Mi meg töprenghetünk: jól döntött-e Francesca? És mi történik, ha elmegy? Ez is egy újabb darab…

Dan Gordon Becéző szavakja csak egy anyának és lányának a kapcsolatára figyel. Nyilván találunk olyan művet is, ami egy apa és a fia közti konfliktusra koncentrál, a további variációkat nem sorolom.

A Kétely egy iskolában játszódik, 1964-ben, de hála a magyar oktatáspolitikának, teljes mértékben jelen idejűnek érezzük. Egyházi iskolában, azaz, ha akarom, van egy spirituális felhangja is, ennek jegyében is kezdődik, Flynn atya (Fekete Ernő) prédikál: „Mit tegyünk, ha elbizonytalanodunk? Ha várjuk Isten útmutatását, de hiába? Ha rémülettel tölt el, ami manapság a világban történik?” De hangsúlyosabb kétféle pedagógiai felfogás, kétféle életfelfogás ütközése. Flynn atya a pozitív figura, Aloysius nővér, az iskola igazgatója (Udvaros Dorottya) a negatív. Időpocsékolásnak tartja a rajzórát és a táncszakkört, úgy gondolja, a diákoknak csak töltőtollal lenne szabad írniuk és figyelmezteti James nővért (Simkó Katalin), hogy ne idealizálja Roosevelt elnököt. Kezdő néző is sejtheti, hogy össze fognak csapni. És összecsapnak! Aloysius egy félre sem érthető ártatlan helyzet miatt homoszexualitással, az iskola egyik diákjának az elcsábításával gyanúsítja Flynn atyát – mondani sem kell, hogy golyóstollal ír –, aki úgy gondolja, hogy barátságosabbnak kéne lenniük a gyerekekhez: „Ne Róma követeit lássák bennünk, hanem egy családtagot.” (Rózsa követei, ugrott be nekem 2018-ban.) Aloysius azt szereti, ha rettegnek tőle. És persze ragaszkodik a prekoncepciójához, és eltávolítja – kirúgja – Flynn atyát az iskolából, aki szerencsére máshol igazgató lesz, de ezt egy magyar néző nem hiszi el, ilyen nincs. Aktuális darab ez nálunk, aki szülő a nézőtéren ül és iskolás a gyereke, annak van min gondolkodnia, akár a saját nevelési elveivel kapcsolatban is. Kár, hogy amikor én láttam az előadást, nem volt telt ház; annál örvendetesebb, hogy ezt tudva is műsoron tartják: fontos előadás.

Ha hosszabb kritikákat írnék az egyes előadásokról, megfogalmaznék bizonyos kifogásokat, mondjuk a Férjek és feleségekből én vagy kihúztam volna a riporter (pszichológus?) figuráját, vagy megerősítettem volna, felsorolnám a Nóra II. kisebb-nagyobb dramaturgiai hibáit – most nem ez a cél. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy a kiváló – és mennyiségileg is tekintélyes – dramaturgi és fordítói munkát végző Zöldi Gergely az amerikai és angol mellett talán körülnézhetne a francia és a német piacon is, sőt én egy svéd vagy bolgár bulvárnak is tudnék örülni. Egy izlandinak!

Meglehet, az Orlai Produkció előadásainak nézői nem fognak bérletet venni a Katonába vagy az Örkénybe, nem ülik végig a József és testvérei öt órán át tartó, amúgy nagyon szórakoztató előadását. Nem kárhoztatom őket ezért. A magaskultúra művelői és befogadói gyakran túl arisztokratikusak, sőt lekezelőek. Nem szeretnék túl arisztokratikus lenni (a cigányzenész ősök!), bár van rá hajlamom. A lényeg, hogy ide eljönnek, hogy a színház megtalálta és vonzza őket. Van nekik.

 

Kétely – Udvaros Dorottya

 

A Valódi hamisítványban akad egy passzus, amit érdemes idézni. Maude mondja, amikor Lionel megkérdezi, miért csinálja ezt magával, miért akarja annyira, hogy a szakértő valódinak tartsa a képet – mert nem a pénz miatt. „Talán azért, hogy bizonyítsak valamit… hogy végre valami jót csináljak. Hogy megjavítsak belül valamit, ami eltörött… Valamit meggyógyítsak, valahogy… Mert ez reményt ad, hogy lehet hinni a csodában, hogy mással is megtörténhet… mert ez így akkor ennek az egésznek adna valami… értelmet. Nem vagyok szakértő, de nem ez az, amit a művészetnek tennie kell?” Lionel azt feleli: „De, ez az.” Kicsit leegyszerűsítő válasz, ahogy a bulvár is leegyszerűsít. Maude szavai sem teljesen világosak: mi is az az egész, aminek Maude küzdelme értelmet ad? Az élet maga? A reménykedés? Mindenesetre az Orlai Produkció olyan darabokat választ és olyan előadásokat hoz létre, amelyek legalábbis elgondolkodtatják a nézőt. Szólnak valamiről, mondanak valamit. Adnak ennek az egésznek valami értelmet. A színházba járásnak például. Én ezt igencsak elismerésre méltónak tartom.

 

Valódi hamisítvány – Hernádi Judit és Kern András

 

És nagyon is el tudom képzelni, hogy valaknéhány itteni bulvár után jegyet vált a Dühöngő ifjúságra vagy a Patikára, amik nyilván más fajsúlyú művek. Igaz, el tudom képzelni azt is, hogy a „csupán” jól megcsinált darabot sokan igazi drámának vélik – de ez a legkevésbé sem a vállalt feladatát igen magas szinten végző Orlai Produkció hibája – már ha ez hiba, ne hülyüljek meg má’ itt a végére. Jó lenne persze, ha mindenki Thomas Mannt olvasna eredetiben a tömegközlekedési járműveken (lehet Kehlmann is), de még nem tartunk itt.

D. MAGYARI IMRE

Szuhovo-Kobilin: Az ügy – avagy Normális Eljárás – Katona József Színház

 

Mozog és tenyészik odafent valami. Először a tapéta támad, aztán a történet bújik az ember bőre alá. A tapéta hatalmas barnássárga virágai rákokra vagy inkább teknősbékák hemzsegő hadára emlékeztetnek. Még nincs a színen senki, de már elindul a burjánzás, lefelé és kifelé, a nézőtérre. (Úgy 30–40 évvel ezelőtt vég vásznakat és jó minőségű ripszet lehetett kapni a moszkvai GUM áruházban hasonló mintákkal.) A látvány – nagyon orosz. Összhatásában pedig az itteni, ugyancsak Ascher Tamás által rendezett, 2017-es Háztűznéző hangulatát idézi. Ám a díszlet most Izsák Lili munkája. Ebbe a hangtalan zsizsegésbe ordít bele pár másodperc múlva egy tapétaajtóban megjelenő, lenyalt hajú, maffiózóforma férfiú, Tarelkin (Bányai Kelemen Barna), egy másodvonalbeli csinovnyik, hogy a Tosca egyik – fürdőszobai biztonsággal énekelt – áriájával tudassa a világgal: meg kell halnia, bár vágyna élni. Indul a nap, mozgásba rándul mindenki, kényszerítő helyzet vagy vállalt célok szerint.

 

(fotó: Horváth Judit)

 

Muromszkijék aktákkal teli, szegényes szállodaszobának tetsző lakásában vagyunk. A család a közszolgálati korrupció kifejlett hálózatának köszönhetően épp a végét járja anyagilag. Valakik, valahol, nem is oly régen elindítottak ellenük egy rágalmakon alapuló, besározási hadműveletet, miszerint leányuk, Lidocska (Rujder Vivien) erkölcsei megkérdőjelezhetőek. Ám nincs veszve minden, szólnak a susogó jóakarók; ha nem akarják, hogy erről a „tény”-ről mindenki tudomást szerezzen, le is állíthatják „az ügyet”. Hogyan? Fizessenek. És fizetnek, ennek is, annak is. Atyujeva (Pelsőczy Réka), a dugivodkával vigasztalódó nagynéni jajongva mesél minderről egy újonnan jött embernek, a történetbe most belecsöppenő Nyelkinnek (Borsi-Balogh Máté). A Lidocska kezére sandítgató, csóró fiatalember az író által igen elhanyagolt figura, de az ő révén informálódhatunk az eseményekről. Amit a szerző a szintén alig megírt nagynéni esetében kihagyott, azt nála Szakács Györgyi sikerrel pótolja: Atyujeva barna-tarka pongyolája mintha a fal rajzolataival akarna versenyre kelni. Megbotlik rajta a szem, de mivel nem lehet szabadulni az elképesztő mintázattól, sétálgat rajta még kicsit, míg fölér a fülönfüggőkig és a kétségbeejtő frizurán hullámcsattokkal rögzített selyemkendőig. Ezek viselését és a közszolgálat mohó katonáival szembeni polgári tehetetlenséget tényleg csak vodkával lehet kibírni.

A kenőpénzek kiszivattyúzására tudniillik egész hivatali hálózat alakult. Ennek szerkezetét példázza a Szakács Györgyi kékesszürke öltönyeibe bújtatott csinovnyikok hada. Olyanok ők, mintha egyetlen csőrendszer összeilleszthető bádogdarabkái lennének. A hatalomnélküli aktakörmölők kórusából, Csibiszov (Rohonyi Barnabás e. h.), Ibiszov (Lengyel Benjámin e. h.), Schmerz (Fröchlich Kristóf e. h.) és Omega (Váradi Gergely e. h.) közül kilóg egy kicsit a később elintézendőként említett Silo (Major Erik e. h.), akinek szavaiból sejteni lehet, álnok célból fölfújt, aljas ügyről van itt szó. Mindazonáltal e szolgakórus Dargay Marcell zenéjére, dramaturgiai sormintát képezve, betáncol néha a megzsaroltak életterébe, tudatába is. Ha viszont úgy adódik, takkra fölvett, okos fülvédőkkel óvják lelkiismeretüket a nem kívánatos feljebbvalói információk hatásától.

A romantikusan tiszta lelkű, de nem túlságosan értelmes Muromszkij (Mészáros Máté m. v. érzékeny alakításában) még megmaradt bundakabátját magára kapva, intézője, a túlélésre edződött, móriczi hősnek is beillő Szidorov (Bezerédi Zoltán) tanácsait követve, utolsó rubeljeit fölmarkolva elhajtat még egy végső kérelmezésre, majd dühét ugyan kiadva, ám kifosztva és megalázva távozik onnét. Hazafelé, a kocsiban aztán visszaadja lelkét a teremtőjének. A gazdasági végkifejlet azonban csak most jön. Mikszáth is csettintene azt a bravúros stiklit látva, ahogy Varravin, a főgazember (a fölismerhetetlenségig elváltozni képes, bajszos és szemüveges Fekete Ernő) elszedi a sárga zoknis Tarelkin által fölhajtott zsákmányt, és Zsivec (Rajkai Zoltán), a belső ellenőr asszisztálása mellett még a hatalom habfehér fürdőköpenyében szenvelgő, aranyérproblémás hercegnek (Takátsy Péter) is juttat abból némi maradékot.

Alekszandr Szuhovo-Kobilin fokozatosan sötétedő trilógiává összeálló három darabja a Krecsinszkij házassága (1850–1854), Az ügy (1862) és a Tarelkin halála (1868) közül egyik sem vall gyakorlott drámaíróra. Hiányzik ezekből a művekből az igazi dramaturgiai lelemény, ám őrzik a szerző meghurcolásának és letartóztatásainak emlékét, s a bosszú szédítő dühét, ami az évek során csak erősödött benne. Az ő évekig húzódó, elintézhetetlen ügye abból keletkezett, hogy 33 évesen, kétévi szerelem után szakított Párizsból hozott Louise-jával, s a hírhedt szépséget két nappal e szakítás után vérbe fagyva találták meg a külváros havában. Mindez 1850-ben történt, s a rákövetkező hét év meggyötörte a szerzőt. „Ha nem volnék ilyen gazdag, már régen elrohadtam volna, Szibériában.” – írta később. Nyomasztó elgondolni, hogy bár a trilógia befejezése után még 35 évet élt, saját darabjait csak alig, s akkor is erősen csonkolt állapotban láthatta. Mejerhold lesz majd az, aki a három színművet eredeti szöveggel viszi közönség elé, fantasztikus cirkusz-színházi formában, a huszadik század második évtizedében

 

Mészáros Máté, Fekete Ernő (fotók: Horváth Judit)

 

Az azonos szereplőgárdát felvonultató három játék közül az első még igazi vígjáték, a második égető szatíra, a harmadik igazi, abszurdba hajló rémálom. Érdemes megemlíteni, hogy az elsőt, a Krecsinszkij házasságát Elmaradt esküvő címen 1953-ban már játszotta a nagyváradi Szigligeti Színház. Nálunk a legmaróbb, a harmadik, a Tarelkin halála került legtöbbször közönség elé. Nagy siker volt a hetvenes évek végén a 25. Színház bemutatója Raszplujev nagy napja címmel, s nevezetes a sorban a Székely Gábor által rendezett, 1981-es Tarelkin-előadás a Nemzeti Színházban. A Stúdió K Fodor Tamás rendezésében 2004 és 2008 között játszotta Forgách András Halni jó című, Szuhovo-Kobilin motívumokra épülő, ám magyar viszonyokra átültetett s „gonosz bohó” műfaji megjelöléssel futó írását, amit később Sepsiszentgyörgyön is bemutattak.

A trilógia középső darabját – mely 1963-ban, Hernádi László fordításában jelent meg a Színházi Intézet által gondozott Világszínház című kiadványban, s szerepel az Európa Könyvkiadó 1977-es, Elbert János fordításait tartalmazó Szuhovo-Kobilin kötetében is – Radnai Annamária friss fordításában halljuk most, a Katona színpadán. Ő írta a játékba kissé bizonytalanul illeszkedő szvinges betétdalok szövegét is. Tökéletesen érthető a törekvés, hogy a társulat ragyogó színészeinek kellett valami kiegészítő játéklehetőséget adni, s ezt a főszereplők számára a mikrofonokba lehelt Dargay Attila féle dallamok, a vörhenyes zoknikban, fekete keretes szemüvegben feszítő, egerekre és bogarakra egyaránt emlékeztető hivatalnokhadnak pedig a koreografált kórusjelenetek próbálják biztosítani. Meg is képződik előttünk olykor jogász-hazánk falansztervilága.

 

Pelsőczy Réka és Borsi-Balogh Máté (fotó: Horváth Judit)

A szerző, akinek e három drámáján kívül csak filozófiai munkái és például Hegel fordításai jelentek meg, keserű bevezetőt írt második darabja elé, kivédeni próbálván a kortársak s nyilván az utókor esztétikai bírálatait is. „E drámám, úgynevezett irodalmi értékelésével én nem gondolok; s ha holmi lelkiismeretes Ítész a Kritikusok Céhéből méricskélni is kezdené hivatalos méterrúdjával és kincstári lapja hitelesített súlyaival, hát az Irodalmi és Folyóiratügyek Főhivatalának e buzgó alkalmazottja aligha alkothat fogalmat arról a közönyről, amellyel ítéletét fogadom.” Azaz: fegyvert lábhoz. Maró gúnnyal bizonygatja, hogy amit itt látunk – már ha színpadra kerül a mű – maga a valóság, az igazság, a nyomorú élet. Ezt az enyhülni nem képes haragot, melynek még fölidézésekor is hallani lehet a papírt fölsértő írótoll percegését, érzékelni lehet az Ascher Tamás által rendezett előadás legjobb perceiben. S van az egészben valami pedagógiai célzattal is végig gondolt, lassúdad rendezői szadizmus, valami illúziótlan, de következetes ismeretterjesztési vágy, felhívás az elmulasztott felvilágosodás elsiratására. Amellett kaján és ördögi ajánlat ez jelenkori csinovnyikjainknak egy keletről nyitódó, intenzív továbbképző kurzusra.

Ha van műfaj, amit a színházba járó magyar közönség általában fintorogva eltol magától, az a szatíra. Kellemetlen valami is az. S az is meglehet, Hevesi Sándornak igaza volt, amikor azt írta, hogy „a színpadon nem az igazság öl – hanem az unalom.” Bár ennek a mondásnak csak az első fele használható jelen esetben, van benne valami. Nem tud igazán ölni az igazság, ha nem hibátlan a célra tartott mű szerkezete, kidolgozottsága. Márpedig ez a mű nem hibátlan. Így is több jött ki belőle, mint amennyit beleírtak hajdanán. Unalomról viszont szó sincs, mert egyrészt minden színészi alakítás kiváló, másrészt, az összegződő élmény olyasféle, mint valami nemzedéki szintű, tartós fogfájás. S ki mondaná, hogy az unalmas?

Gabnai Katalin

Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan titkos – PIM–OSZMI

 

Az 1949-ben államosított magyar színház történetének kutatása elképzelhetetlen az apparátusokban, hivatalokban készült iratok, feljegyzések, előterjesztések feldolgozása nélkül. Sajnos a korra jellemző módon ezeknek csak töredéke található meg a közgyűjteményekben, levéltárakban, sok esetben hiába is keressük fontos döntések írásos nyomát. Jó dolog, ha kurrens dokumentumok a szélesebb nyilvánosságban is hozzáférhetővé válnak, mert témát, apropót adhatnak fiatalabb kutatóknak egy-egy ügy, esemény feldolgozásához, vagy egyszerűen csak új nézőpontot jelenthetnek a kortárs emlékezőnek a számára ismerős történtek megidézéséhez. Örömmel regisztráljuk egy gazdag tematikájú, terjedelmes dokumentumkötet megjelenését.

Imre Zoltán és Ring Orsolya dicséretes szorgalommal gyűjti és publikálja a Kádár rendszer kulturális politikájának színházi dokumentumait. A Szigorúan bizalmas (Ráció Kiadó, 2010) a Nemzeti Színházzal kapcsolatos iratokból válogatott, a Szigorúan titkos címen megjelent kötet szélesebb tematikájú és egy rövidebb időszakot ölel fel. Az alcím így foglalja össze a szerkesztők szándékát: „Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970– 1982”. A megjelölt terminus nem egy korszak, a szerkesztők sem tekintik annak. Mint írják, „erre az időszakra végeztünk alapos kutatómunkát”, az Országos Levéltár két éve zárva van, ez megakadályozta a további kutatást. Elég a tartalomjegyzéket áttekinteni, hogy belássuk, a „színházirányítás” kifejezést tágan kell értelmezni, hiszen bőven szerepelnek a gyűjteményben olyan levelek, jegyzőkönyvek, emlékeztetők, feljegyzések, amelyek nem az állami vagy a tanácsi színházak felügyeletével, orientálásával, politikai megítélésével kapcsolatosak. A frappáns kötetcím is túlzó, a „szigorúan titkos” minősítés csak a pártiratok egy részére igaz, például az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság üléseinek jegyzőkönyveire, amelyek minősítése a legtöbbször „szigorúan bizalmas”. Lényegesebb kérdés, hogy ezek a pártirányítás fontos dokumentumai. Az APB évről évre megtárgyalta a következő évad műsorterveit, elfogadásuk, vagy elutasításuk az államigazgatás közvetítésével jelentett a fenntartó számára kötelezettséget. (Az APB összes ülésének dokumentumai amúgy nemcsak a Levéltárban kutathatók, hanem az Interneten is elérhetőek.)

A publikált dokumentumok egy része belső hivatali feljegyzés, levelezés, ami nem tartozik a nyilvánosságra, de nem is titkos. Akár a pártapparátusban, a minisztériumban vagy a tanácsi szerveknél készültek, ugyanaz volt a rendeltetésük, valamely konkrét esemény, ügy stb. körülményeinek tisztázása, valamilyen javaslat megalapozása, indoklása. Az ilyen dokumentumokból azonban nem mindig derül ki az előzmény, hogy mi volt az az impulzus, amely mozgásba hozta a hivatalt. Az olvasó segítségre szorul. Látja, hogy hol született a dokumentum, ki készítette és mikor, a lábjegyzetben pedig fontos kiegészítő tárgyi információkat kap, legtöbbször a szövegben érintett előadások alapadatait, ritkábban a személyekre vonatkozó információkat. Majdnem ötven év távlatából kulcskérdés annak tisztázása, hogy kik az egyes dokumentumokban szereplő személyek. A szerkesztők által összeállított lexikon ebben sokat segít. Több száz személyről közöl életrajzi adatokat, köztük olyanokról is, akik nem is szerepelnek a kötetben (Bárdos Artúr, Bécsy Tamás, Hont Ferenc, Nádasdy Kálmán, hogy csak néhányat említsünk). Ugyanakkor a lexikonból sokan hiányoznak, például a több ügyben is „érintett” Pétervári István biográfiája a lábjegyzetekből szedhető össze. Sajnos a kevéssé ismert személyek (politikusok, tisztségviselők, hivatalnokok) adatai feltűnően hiányosak, pedig ennek a kötetnek tulajdonképpen ők a főszereplői. Aki nem színházművész vagy kritikus, azt a lexikonban politikusnak, vagy kultúrpolitikusnak nevezik, ami erős túlzás. Pozsgay Imre miniszter politikus, Tóth Dezső miniszterhelyettes kultúrpolitikus volt, de Bőgel József inkább kulturális hivatalnok. A névmutató sajnos nem kezeli a keresztnév nélküli eseteket és a névazonosságot, valamint a címmutató hiánya miatt a Bánk bán csak akkor kereshető, ha Katona József neve is együtt olvasható a dráma címével.

A recenzensnek ezen a ponton személyes érintettsége miatt tisztáznia kell kilétét. A mutató szerint Szabó István név hat alkalommal fordul elő a kötetben. Közülük kettő M. Szabó István szolnoki illetőségű párttestületi tag. A hetvenes években a Minisztérium Színházi Osztályát Szabó István vezette, aki a névmutatóban háromszor szerepel, bár a dokumentumokban ezen kívül néhányszor Szabó elvtársként is fellelhető. A másik, a 165. lábjegyzetben hivatkozott Szabó István viszont én lennék, aki 1989 és 1996 között kétszer is az említett Színházi Osztály vezetője voltam. A félreértésre nevünk megkülönböztetés nélküli használata és az azonos beosztásban az átlagosnál nagyobb gyakoriságú előfordulásunk adhatott okot.

A kötet előszava sok kérdést tisztáz, de az időrendben való szerkesztésből adódó sokféleségben eligazodni igazán nem segít. Talán szerencsésebb lett volna valamilyen téma szerinti bontás, és azokhoz kapcsolódó kísérő tanulmányok megírása. Az APB jegyzőkönyvek kísérőjeként haszonnal forgathatjuk ma is Ring Orsolya 2008-as tanulmányát, amely a politikai szempontból kényes kérdésekre koncentrál. Sajnos akkor a szerző nem kísérelte meg, hogy leírja a struktúrát, az alá és fölérendelt döntési szinteket, nem érzékeltette a döntések szenvedő alanyai, a színházak mozgásterét. Ennek a kötetnek jó néhány dokumentuma éppen ezt a hiányzó kontextust segít megteremteni. Egy másik nagy fejezet konkrét előadások sorsát követhette volna végig, a színpadig el nem jutott daraboktól a bemutatóig felmerülő nehézségekig, valamint a fogadtatás következtében beállt zavarig. Egymás mellé rendelésük megmutathatná azt is, hogy melyek a fajsúlyosabb történetek. Például a korábbi kötetben is közölt 1981-es Nemzeti Színházi Halleluja előadás dokumentumai ezek közé tartoznak. Imre Zoltán a Színház című folyóirat 2008 novemberi számában megjelent tanulmányában dolgozta fel az előadáshoz kapcsolódó dokumentumokat. (Ennek terjedelmesebb változata az interneten elérhető.) Nevezett tanulmány ugyanakkor hiányérzetünknek is pontos leírását adja, hiszen az akkor ott alkalmazott Erving Goffman féle „keret-elemzés” nélkül ezeknek a dokumentumoknak egy része a levegőben lóg. Az értelmezés elengedhetetlen, nincs olyan dokumentum, amely magáért beszélne. „… a keret kifejezés azokra a taktikákra és stratégiákra vonatkozik, amelyeket egyrészt a résztvevők használtak az adott helyzet megszervezésére és meghatározására, másrészt pedig retrospektív módon én használtam a résztvevők által hagyott nyomokból összerakott múlt jelenből/jelenben történő rekonstrukciójához.” – írta 2008-ban Imre Zoltán, és ez még akkor is igaz, ha az egyes dokumentumok közegének teljes rekonstrukcióját most ezen a gyűjteményen nem kérhetjük számon. A „keret” nélkül Bőgel József munkatársi feljegyzései éppúgy nem érthetőek meg, mint Tóth Dezső miniszterhelyettes kézírásos beszúrása Pozsgay Imréhez írott feljegyzésében 1979-ben: „Ennek a helyzetnek mindenekelőtt mi vagyunk a létrehozói és saját magunk isszuk meg a levét”. (Dőlt betűvel a beszúrás.) A sok-sok véletlen folytán ránk maradt „nyomok” megértéséhez rekonstruálni kell azt a valóságot, amely az iratok megszületésének, a dokumentumok létezésének természetes közegét adta. A kötet legnagyobb nyeresége az a néhány ügy, esemény, bemutató, amelyről egymás mellett több dokumentum olvasható. Ilyen többek között a Jézus Krisztus Szupersztár 1972-es kálváriája, a Rekviem egy hadseregért bemutatása körül folytatott levelezés, Schwajda György 1978-as igazgatói felmentése, Jurij Ljubimov 1980-as magyarországi meghívása, vagy a Sziládi János kezdeményezte pártvizsgálat a Nemzetiben. Ezekből komplexebb képet kaphatunk az akkori mechanizmusok működéséről, a közeg mibenlétéről.

A dokumentumoknak is megvan a maguk sorsa, ha nem kerülnek a levéltárba vagy a múzeumba, akkor nagyrészt örökre elvesznek. Tudjuk, hogy szelekció nélkül archiválni minden hivatalos papírt nem lehet. Ennek szabályai koronként változnak, de a szabályok betartása is sok kívánnivalót hagy maga után. Az ügyek súlyuknak megfelelően a döntési szinteken maradnak, de közgyűjteménybe legtöbbször csak az elküldött levél, az állásfoglalás kerül, illetve a konkrét intézkedésnek marad nyoma. Pedig olykor érdekesebb, hogy valamiből nem lett ügy, hogy középszinten elhalt, vagy már a szakvéleményt megfogalmazó munkatársnak sikerült eloltani a tűzet. A hivatali vezetőknél landoló akták olykor megőrzik ezeket a feljegyzéseket is, amikor „ad acta” minősítéssel, mivel „további intézkedést nem kívánt”, lezárták. Ez a gyűjtemény azért is fontos, mert a kis ügyek közül is bemutat néhányat.

Végül még két kritikai észrevétel. Egy figyelmes és alapos átolvasás ráfért volna a kötetre, akkor nem lenne például a bevezetőben kétszer is így aposztrofálva az OSZMI: Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum. Néhány dokumentum csonkán maradt fenn, bár ezt pontosan jelzik, közlésüktől talán jobb lett volna eltekinteni.

A dokumentumkötet nem egy írásával a mai viszonyokra is reflektál. A politikai rendszer megváltozott, de a színházi struktúra legfőbb vonalaiban változatlan, a kiterjedt színházi hálózat viszonylag zavartalan működését a jelentős közpénz-támogatás teszi lehetővé. Konfliktus a fenntartó és a színház között ma is létrejöhet, mert bizonyos kérdésekben a politikai és a szakmai szempont lényegesen különbözhet. A műsortervezést illetően a „színházirányítás” régi rendszere talán már nem térhet vissza. A támogatás mértéke és a vezetők kinevezése azonban az állami függőség okán továbbra is „harci kérdés”. És bár ezeknek a háttérben zajló konfrontációknak nemigen születnek „szigorúan titkos” dokumentumai, de tudható, hogy a műsort komolyan befolyásoló tényezőkről van szó.

Szabó István

Pintér Béla: Jubileumi beszélgetések – Pintér Béla és Társulata, Fészek Művészklub

 

Húszéves – Isten éltesse! – a Pintér Béla és Társulata, 1998-ban mutatták be a Népi Rablétet a Szkénében. Illetve hát akkor nem is húszéves, hanem már (majdnem) huszonegy! Ez magyarázza a címet. Valóban beszélgetésekkel indul a 2019 januárjában bemutatott előadás, Szabó Zoltán moderátorként felkonferálja a társulat öt „illusztris” tagját (Bencze Sándor Qupa, Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán, Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs), és vezetőjét, Pintér Bélát, illetve a „sziporkázó és fáradhatatlan” zenészt, Kéménczy Antalt. Persze rögtön van néhány apróság, ami gyanúra ad okot. Pintér színházában az idézett szavak csak ironikusan hangozhatnak el, ahogy egy valódi közönségtalálkozóra aligha a celebek rajongóköszöntő mozdulataival lépnének be a színészek, akik tehát nem önmagukként vannak jelen, hanem önmaguk – vagy nem is önmaguk – alakítójaként. Enyedi Éva egy Enyedi Éva nevű színésznőt játszik; „Enyedi Éva”. Majdhogynem véletlen névazonosság. Feltehetően előre megírt szöveget hallunk, azaz előadást látunk – és gyanúnk percről percre erősödik, míg aztán beigazolódik.

Egészen a játékidő feléig csordogál a beszélgetés, aminek van egy elterelő-informatív, egy parodisztikus-önironikus és egy agressziós szintje, legalább. Szó esik előadásokról, előadásszámokról, díjakról, tervekről, elmaradt meghívásokról – 2011 óta nem voltak a POSZT-on, sem a Kaisers TV, Ungarnnal, sem A 42. Héttel, sem a Titkainkkal! –, magánéletről, Qupa és Gyurcsány hasonlóságáról, ahogy az már az ilyen kedélyes, sablonkérdésekkel teleszórt, intimkedő-vájkálós társalgásokban szokás – mintegy mellékesen ezeket parodizálja az első rész. És mivel „Pintér” néha Pintérként beszél, megjelenik az önirónia is, sőt iróniamentes vallomást is hallunk, például arról, hogy hiba volt levélben elküldeni egyes tagokat. Még át is vernek bennünket, „Pintér” arról beszél komoly arccal, hogy manapság egy független társulatnak nem kifizetődő kormánykritikus darabokat játszani, ezért ő visszavesz, nem is tehetne mást. Mindenki remekül hozza a civil színészt, akkor is, ha csak némán ül, nagyszerűen mulatunk, már persze, ha kezdetektől fogva vagy legalábbis régóta figyelemmel kísérjük a társulat munkásságát. Az előadás nagy veszélye, hogy csak akkor működik, ha bennfentesek ülnek a nézőtéren. De még akkor sem feltétlenül. Azt hiszem, igaza van Tompa Andreának, amikor azt írja Ünnepi arcrongálás című cikkében (Magyar Narancs, 2019. január 24.), hogy „nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem”, bár én kiegészítettem volna azzal, hogy „egy részének” körében… „Részben azért, mert nem »sima« fikciós darab […], részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített” – innen a cikk címe. Ez utóbbi állításával nem értek egyet, Pintér ugyanis nem küzd „saját nagyságával, szoborrá válásával” – azzal „Pintér” küzd. Bár inkább örül neki. Hozzátehetjük: az előadás jellegénél, a csak most érvényes poénoknál fogva nem is játszható sokáig, hamar kimegy alóla az idő, ha a NER nem dől is össze napokon belül.

 

 

Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs és Enyedi Éva (fotó: Mészáros Csaba)

 

Az alig észrevehető agressziós szint a legfontosabb. „Pintér Béla” rögtön az elején arra biztatja a kérdezőt, hogy kérdezzen „bátran, keményen, ahogy a kritikusaink, sőt, ahogy az ellenségeink kérdeznének”. És „Szabó Zoltán” kérdez: „…jól látom rajtad, ugye, Béla, hogy mostanra azért elfáradtál, egy kicsit úgy megöregedtél?” Ez azért sok. A válasz még poénos, visszafogott, de van benne fenyegetés: „Ööö… Zolikám… Említetted, hogy játszol nálunk három futó darabban, tervezed, hogy játszol még egy negyedikben is?” Nevetünk, végig nevetünk az első szakasz alatt, mert nem sejtjük, mi fog történni. Csak utólag rekonstruáljuk, hogy az agresszió számos megnyilvánulásban jelen volt, kumulálódott. „Szabó” vádaskodik, „Thuróczy” megvédi „Bélá”-t, bár eszébe jut egy régi sérelme, de fontosabb, hogy kiálljon a főnök mellett. Sértett „Qupa” is, mert „Béla” az Árva Csillag óta nem akar vele dolgozni, de nem akar erről semmit se mondani, mert „ez most egy jubileumi beszélgetés”. Mindenki visszafogja magát. Viselkedik. Tanúk vannak: mi. „Thuróczy”-ból tör ki az indulat: „Na, álljunk már meg egy polgári szóra…” Azt kérdezték tőle ugyanis, fél-e a „Bélá”-tól. Ő nem fél. Miért félne? „Qupa” sem. Ahogy „Friedenthal” sem féltékeny Polgár Csabira, egykori osztálytársára, aki az Örkényben eljátszhatta Hamletet, Liliomfit, Peer Gyntöt, míg ő Tivadar bácsi meg Karcsika a Szívszakadtigban, sőt Mónika A Démon Gyermekeiben. „Thuróczy” aztán kitör, már nem érdekesek a tanúk: „Na, idefigyelj, te patisszonfejű kis lepkeszar!” Persze érthető: a moderátor egyre szemtelenebb kérdéseket tesz föl, sőt megengedi magának a feltételezést, hogy „Friedenthal” valójában nő. És ami rosszabb: kormánypárti publicistától és ideológustól akar idézni, meg is jelenik a fotójuk a vásznon. „Béla” nem engedi. „Angéla”, aki eddig jobbára csak hallgatott, érdekes módon a moderátort veszi védelmébe. „Béla” is kitör: „…fogd be a pofádat.” „Ja, jó, akkor befogom a pofámat és éljen a zsarnokság!” „Meg az apád fasza! Az a zsarnokság!” A moderátornak, úgy látszik, sikerül úrrá lenni a helyzeten, megkéri „Bélá”-t, hogy énekelje el a számát, ami ő maga választott. „Béla” elénekli. Sok köszönet nincs benne: „Basszátok szájba a büdös, kurva anyátokat, / Közben hazudjátok, hogy segítitek a rászoruló családokat!”

Pintér Béla, Friedenthal Zoltán, Stefanovics Angéla és Szabó Zoltán (fotó: Mészáros Csaba)

 

Kérdés, hogy Pintér Béla valójában mit gondol. De például Alföldi Róbertet és Csáki Juditot sem Bélának, sem „Bélá”-nak nem kellene bántania, méltatlan.

Mindenesetre elszabadul a pokol.

Itt átlépünk egy szürreális (esetleg mitikus is) szintre. (Mitikus szintet azért írok, mert úgy gondolom, Pintér Béla sokat tud arról, hogy a mítoszokban és a paraszti kultúrákban miként jelenik meg az az ösztönvilág, amit a civilizáció leszorított a tudattalanba, s amire egy diktatúrában, autokráciában ma is oly biztonságosan lehet építeni. A látomásban is előtör az adott többé-kevésbé féken tartott agresszió, elszabadulnak a szexuális késztetések is, hisz vannak, akiknek mindent lehet.)

Az előző szakaszban az egyik humorforrás volt, hogy a narrátor következetesen Viktornak szólította Bélát, mert, ugye, több évig volt a Bodó Viktor vezette társulat tagja. Van azonban pillanatnyilag az országban egy másik vezető is ezzel a keresztnévvel. Joggal juthat eszünkbe, hisz, mint említettem, jócskán akadnak aktuálpolitikai célzások. A beszélgetésekből „Bélá”-ról az derült ki, hogy nagyon is agresszív vezető, lám, egy ünnepi alkalmon előttünk sem bírja türtőztetni magát, nem is akarja, mi nem számítunk. Biztos tehát, hogy a Pintér Béla és Társulata nevű formáció elmúlt húsz évéről szól ez a rész? Hogy csak arról? Aligha. De ha úgy tűnik is, visszamenőleg át kell értelmeznünk. Van egy mára önkényeskedővé, egyeduralkodóvá vált vezető, aki nem tűr ellentmondást, durván leugat minden ellenvéleményt, azt szereti, ha szűkebb környezetében félnek tőle. És félnek.

A szürreális szakasz azt mutatja meg, hogy hová fajulhat ez a helyzet, hová fajulhat az egyre növekvő agresszivitás – ismétlem: már „Béla” dala is rendkívül agresszív volt! Mivel, sajnos, nem láttam minden Pintér-darabot, így a Népi rablétet, az Öl, butítot, nem vagyok teljesen képben; a szöveg annyit segít, hogy tudhatjuk, Tövisdisznó Enyedi Éva alakította, remekül felöltöztetett (jelmez: Benedek Mari, Pattantyus Dóra) figurája az utóbbiból való, ott egy alkoholista delíriumos látomásában bukkant fel. Hogy Doktor Turbó (Thuróczy Szabolcs) és Zoltán Friderika (Friedenthal Zoltán) honnan valók, részemről pillanatnyilag nyomozás alatt, ezek a szövegek a két eddigi (!) drámakötetben sem jelentek meg. Akinek ez az első Pintér-előadás az életében, az ekkorra már azt sem tudja, hol van. Ha nem szökött meg.

Már az első részben említődik, hogy „Béla” tavaly írni akart egy darabot, aktualizálta volna a Népi Rablétet, a végén madárcsicsergéssel és Bachhal, de aztán nem írta meg.

Megírta.

Először is Tövisdisznó és Doktor Turbó a főnök, Mister Pinter irányításával megsemmisíti, kinyírja, feltrancsírozza „Angélá”-t és a moderátort, majd hurkát meg kocsonyát készít belőlük. Csak a baj volt velük. Ők lesznek az ünnepi vacsora – mert itt is egy ünneplő társulatot látunk. (Nem tudjuk teljes biztonsággal, hogy a kannibalizmus létezett-e. A kultúrkannibalizmus létezik.) Az ünnepséget egyenes adásban közvetíti a királyi tévé, Mister Pinter évértékelő beszédet mond – „minden okunk megvan arra, hogy ünnepeljük magunkat, de mi, Társulati Tagok, tudjuk, hogy a győztesek legnagyobb erénye a szerénység” –, a hangulatot a legtisztább forrásból merített népzene emeli: „Három kiló bárányhús, / úgy megbaszlak, elájulsz.” Ez a szint. A falon (díszlet: Tamás Gábor) büszkeségeink: Szűz Mária, Bruce Lee és Mága Zoltán.

Ady itt nem kell.

A fényes siker a közös akaratnak, a Társulati Együttműködésnek és csakis annak köszönhető.

Ez itt a TER.

És övék itt a TER.

Meg a tér; minden. Pillanatnyilag minden.

Énekelnek felszabadultan a „társulat” vezetői is, Mister Pinter, Doktor Turbó együtt mulat Tövisdisznóval. Gyönyörű. A mulatozás orgiává fajul. Megjelenik Stefán Angelusz (Stefanovics Angéla) is, a rendező. Doktor Turbó vőfélyként vezeti fel a finom étkeket: „Második fogásként itt friss hurkát adnak ebédre. / Angéla máját, vérét töltöttük Zoli vastagbelébe.” Mister Pinter közben Doktor Turbót is likvidálja: nem csinálta meg a kocsonyát! Ez már a „társulat”-nak is sok, Tövisdisznó szóvá is teszi, hiányolva a hagyományos és oly hasznos Társulati Konzultációt. Ráadásul a kocsonya elkészült! Amitől még Tövisdisznót jól megbüntetik: megvonják tőle a támogatást. Mindegy, milyet.

Végig egybemosódnak a társulatok, egyfelől Pintéré, „Pintér”-é és Mr. Pinteré, ezek néhány fősek, másfelől a tízmilliós. Szóba kerül a tao, a jegyáremelés, Vidnyánszky Attila, a Fészekben vagyunk, a Dob utca jó levegőjén hűl a kocsonya. Benne van ebben az is, hogy mindannyian eltorzulhatunk, te is, én is, Pintér Béla is. A diktatúra veszélye minden közösséget fenyeget, csak az egyikben kivédeni igyekeznek, a másikban kiteljesíteni. Kicsit persze nagy a keveredés. Általában jól szoktam tolerálni, sőt díjazom a pintéri túlhabzást, de itt a túlhabzás habzik túl. Kapkodjuk a fejünket, akkor most Tövisdisznó miért is énekli végig a Kicsiny falum, ott születtem én kezdetű örökbecsűt? Persze, időre van szükség: Mr. Pinter mindenkit rituálisan magáévá tesz, magyarán megdug hátulról, szigorúan betartva a demokrácia szabályait, nőket-férfiakat egyaránt. Mindenki tűri, bizonyára akad, aki odaadó rajongóként boldogan adja oda magát. Aztán Angi bácsi mindenkit hazaküld. Kicsit szomorú, mert Mr. Pinter az ő terhes feleségét, Zoltán Friderikát sem kímélte. De nem tehetett kivételt. Mindenki egyért, egy önmagáért.

 

 

Enyedi Éva és Pintér Béla (fotó: Mészáros Csaba)

 

Van egy lírai vonal is. A Pintér Béla és Társulatának halottai is lettek az évek során. Még az első részben „Thuróczy” – ebben az esetben idézőjel nélkül is írhatnánk a nevet – megrendítő dalában az elvesztett emberekről is énekel. A szürreális rész zárásaként Szemerédy Virág (Roszik Hella) és Szűcs Elemér (Terhes Sándor) is megjelennek az ünnepségen. Az ítéletet Elemér mondja ki: „…húsz év alatt megváltozott sok minden, de hogy rossz irányba változtak a dolgok, az bizony csak rajtatok múlt…”. Látszólag a társulatra vonatkozik. Nem, nem arra. Ránk. És megy az idő, a mi időnk! „Jöttök velünk, Szabolcs! Jöttök velünk a Bélával együtt!”

Aztán a kódában folytatódnak a jubileumi beszélgetések, bekapcsolódik „Roszik” és „Terhes” is. Már bennük is ott az agresszivitás. A végén azért csicseregnek a madarak és megszólal az Air, mindenki megölel mindenkit. Irónia? Meghajolni mindenesetre már a valódi társulat hajol meg, szokás szerint együtt, amit én nagyon szépnek tartok.

A meg nem írt darab – álhírt (tanuljuk meg: a piece of fake news) hallottunk! – tehát megíródott. És lehet asszociálni keresztény emberek – magukat annak mondók – nem igazán keresztényi viselkedésére például, meg beleláthatjuk a hajléktalankérdés végső megoldását is, ahogy „Pintér” mondta. Megnyugodhatunk: Pintér Béla és Társulata kormánykritikus darabot ad elő. Különösen bátor tett ez akkor, amikor a kulturális tao 2018-as megszüntetése miatt a független társulatok jövője teljesen bizonytalanná vált, döntés pedig – hónapokkal később, 2019 februárjában írom ezt – még nem született velük kapcsolatban. Ők se fontosak. Ahol Ady nem fontos, ők miért lennének azok? (Azt már tudjuk, hogy a fővárosi fenntartású tizenegy színház közt 3,5 milliárdot osztanak szét, kétszáz millióval többet a tavalyi tao-bevételüknél. És azt is tudjuk, hogy a látványsportok 50 milliárd helyett 125 milliárd forint tao-pénzt kapnak.)

Mindenesetre nagyon jó, lélekerősítő azt érezni, hogy bár a helyzet fokozódik, mindenkiben azért nem kell csalódnunk. A katarzis ezúttal elsősorban nem a darabban rejlik, nem is ez a társulat legjobb előadása, de hiteles személyiségeket látunk, akik a körülményekkel dacolva és következményeket vállalva létrehozták. Nem kussolnak, nem fogják be a pofájukat. Pintér Béláék, Pintér Béla művészi és civil bátorsága lenyűgöző. Megismétlem: katartikus. Köszönet érte.

D. MAGYARI IMRE

Beszélgetés Szávai Viktóriával

 

Eléggé meglepett, hogy tizennyolc év után eljöttél a Radnóti Színházból, és szabadúszó lettél. Kívülről figyelve pályád alakulását úgy tűnt számomra, hogy a helyeden vagy. Másfelől nézve ennyi idő ugyanabban a közösségben nem kevés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Radnótiban mindig nagy volt a fluktuáció, többször is átalakult a társulat. Miért cserélted mégis a biztosat a bizonytalanra, és miért éppen akkor jött el ennek az ideje?

(fotó: Falus Kriszta)

Több olyan köröm is volt az ott töltött tizennyolc év alatt, amikor úgy éreztem, jó lenne mozdulni. Ugyanis ha az ember röghöz kötött, előbb-utóbb elkényelmesedik, óhatatlanul ismételni kezdi önmagát, és ahhoz erős impulzusok kellenek, hogy kibillenjen a komfortzónájából. Ha nem is minden évadban, de időről-időre fölkavarodott az állóvíz: elérkezett egy izgalmas próbafolyamat, találkozás egy rendezővel, ami felébresztette bennem a kíváncsiságot és a kellő motivációt, és újra érezni kezdtem, hogy van még dolgom abban a színházban. Végül pont egy ilyen fölfelé ívelő fázisban jöttem el a Radnótiból. Az életem különböző történései is olyan konstellációba kerültek, ami ideális helyzetet teremtett a továbblépésre. Nem úgy élem ezt meg, hogy a biztosat bizonytalanra cseréltem, hanem úgy, végre voltam olyan bátor, hogy el mertem indulni egy másik úton.

Most az utolsó döntést hirtelen hoztad meg, vagy sokáig érlelődött?

A döntés gyorsan zajlott, de az elszakadás tizennyolc év után nem volt egyszerű. Bár korábban többször menni akartam, mégis olyan erősen elköteleződtem a Radnóti Színház és Bálint András mellett, hogy talán tudat alatt is úgy éreztem, amíg ő ott az igazgató, kitartok mellette. Amikor Andris visszavonult a színházvezetéstől, és a helyére Kováts Adél került, olyan helyzet alakult ki, mely az én döntésemet is megkönnyítette.

Látva azt, hogy merre halad azóta a színház, kik rendeznek ott, és milyen darabok születnek, nem bántad meg, hogy így határoztál?

Szerintem a Radnótira régen ráfért ez a fajta vérfrissítés. Figyelemre méltó, hogy a színház progresszív irányba mozdult el, aktuális közéleti kérdésekről is mer beszélni, bátor előadások születnek, olyan rendezők fordulnak meg ott, akikkel mindenki ujjongva dolgozna. Mégsem bántam meg, hogy eljöttem. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy házasság véget ér. Látom én, hogy a férjem csodálatos ember és milyen értékei vannak, de már képtelenek vagyunk együtt élni. Ugyanezt éreztem a színházzal kapcsolatban is.

Más lehetőség híján maradt a szabadúszás, vagy kifejezetten ki akartad próbálni az új helyzetet, és nem akartál másik társulathoz csatlakozni?

Egyáltalán nem akartam. Olyan erős szabadságvágyat éreztem, hogy ez nem volt kérdés. Persze nem látom előre a jövőt, elképzelhető, hogy néhány év múlva egy hasonló beszélgetésen azt mondom, szívesen csatlakoznék már egy társulathoz. De most egész másban vagyok. Élvezem, hogy a saját játékszabályaim szerint működhetek, döntést hozhatok egy-egy megkeresés kapcsán, mondhatok igent vagy nemet. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, mi fog történni velem, komoly kíváncsiság van bennem.

A szabadúszó életforma egyszerre ad szabadságot, ugyanakkor bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent. Mi alapján döntöd el, hogy mire vállalkozol és mit hárítasz el magadtól? Hogyan lehet elkerülni, hogy ne kelljen megkötni bizonyos kompromisszumokat?

Bizonyára megvan annak az esélye, hogy az ember éppen a kiszámíthatatlanság miatt mindent elvállal, ami szembe jön, de jelenleg pont azt élem meg, hogy nem kell olyan helyzetekbe belemennem, amikbe nem akarok. Talán meglepő lesz, amit mondok, de a szabadúszás összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonságot nyújt számomra egzisztenciálisan, mint amikor egy kőszínházi társulat tagja voltam, és minden hónapban megkaptam a fizetésemet. Ebben azért van valami abszurd.

Mezőtúron nőttél fel, majd a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban tanultál. Már azzal a szándékkal választottad a drámatagozatot, hogy elindulj a színészet felé, vagy akkor még más célok vezettek?

Leginkább a kreativitásom vitt oda, amit egyértelműen apukámtól örököltem. Egyáltalán nem akartam színész lenni, de általános iskolában darabot írtam, rendeztem, és imádtam, ha minden rólam szól. A szentesi műhely nagyon vonzott, de akkor inkább csak sodródtam az árral. Viszont pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor valami átfordult bennem. A televízió Stúdió ‚92 című műsorához forgattak az iskolában, éppen a mi drámaóránkon. Az Antonius és Kleopátra egyik jelenetét csináltuk, és eközben éreztem azt, hogy konkrétan másik ember lettem. Annyira erős volt ez az élmény, hogy onnantól valamiféle, akkor még nem tudatos belső hajtóerő vitt a színészet felé. 

De a középiskolát mégsem Szentesen fejezted be. 

Nem, mert erősen feszegettem a határaimat, elég rossz kislány voltam. Okos döntés volt a részemről, hogy átiratkoztam egy másik gimibe, mert ha Szentesen maradok, lehet, hogy totál elvesztem volna. Szolnokon egy alternatív gimnáziumba jártam, ahol ketten voltunk egy osztályban, kiváló tanárok tanítottak bennünket, olyan volt, mintha magántanulók lettünk volna. Valóságos mentőövet jelentett nekem az az iskola.

Kamarás Iván és Szávai Viktória – Rómeó és Júlia, Budapesti Kamaraszínház (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

 

Akkor már egyértelmű volt, hogy jelentkezni fogsz a Színművészetire?

Igen, akkor már elhatároztam, hogy mindenképpen megpróbálom a felvételit. A B tervem a művészettudomány szak volt a pécsi egyetemen. Egy ideig párhuzamosan haladt a két sín, majd miután a második rostán is túljutottam, azt mondta a filozófia tanárom, hogy hagyjuk abba a felkészülést, mert engem fel fognak venni a Színművészetire, koncentráljak arra. De – mondtam – a harmadik rosta még hátravan, azon vagy száz ember ki fog hullani. Ő akkor is biztos volt benne, hogy felvesznek.

Végül a felvételi simán ment?

Mondjuk. Akkor már én is egyre erősebben éreztem, hogy elkerülhetetlen ez az út. Igaz, a harmadik fordulót megelőző „együttélésről” el akartam menni, mert úgy éreztem, nevetséges, ami ott zajlik. Szerencsére volt valaki, aki az orromra koppintott, és rám parancsolt, hogy végig kell csinálnom. 

Hogyan élted meg a főiskolás időszakot?

Meglehetősen rosszul. Benedek Miklós osztályába kerültem, és jelentős különbség volt köztünk abban, ahogyan a színházról gondolkodtunk. Sok konfliktusunk volt emiatt, gyakran egymásnak feszültünk. Utólag mégis hálás vagyok Miklósnak, mert békén hagyott. Gyakori jelenség, hogy az osztályfőnökök szétszedik a növendékeiket, hogy mindent kibírjanak a pályán. Talán ő más alkat volt, vagy felismerte, hogy nem hagytam volna magam.

Az említett konfliktusokat akkor vagy később meg tudtátok beszélni?

Csak később, amikor Szolnokon együtt dolgoztunk: ő rendezte Molnár Ferenc Hattyú című darabját, én játszottam benne Alexandrát. Szinte varázsütésre minden a helyére került, elsimult a köztünk lévő feszültség. Valamivel én is bölcsebb lettem, másképp tekintettem arra a négy évre, jobban megértettem Miklós szempontjait is.

 

Szávai Viktória és Menszátor Héresz Attila – Hamlet, Budapesti Kamaraszínház

(fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

 

Nem akárhogy indult a pályád, hiszen még főiskolásként komoly szerepeket játszottál a Budapesti Kamaraszínházban. Gyakorlatra kerültél oda? 

Nem volt ez így kimondva. Harmadévben, amikor felmerült a kérdés, ki hová megy gyakorlatra, négyen az osztályból öntudatosan azt mondtuk, nincs szükségünk arra, hogy cselédlányt vagy alabárdost játsszunk valahol, helyette olyan stúdiumot szerettünk volna, amiből valóban tanulhatunk. Megkerestük Ruszt Józsefet, hogy tartson nekünk egy Shakespeare-kurzust. Éppen egy hangszál műtéten estem át, fél éven keresztül nem beszélhettem, ezért egy kis sárga füzet segítségével kommunikáltam az emberekkel. Első találkozásom Ruszt Józseffel úgy zajlott, hogy leírtam valamit, majd az orra alá toltam a füzetet.

Hogyan fogadott benneteket?

Rendkívül nyitott volt, és pozitívan fogadta a megkeresésünket. Azt mondta, hogy a Színművészetire nem teszi be a lábát, menjünk mi a Budapesti Kamaraszínházba, ahol akkor művészeti vezető volt. Beszélgetni kezdtünk az elképzeléseinkről, és végül közösen a Hamletet választottuk. Az igazgató, Szűcs Miklós is támogatta az ötletet, felajánlotta, hogy a színház művészei közül bárkit meghívhatunk a produkcióba. Termékeny másfél hónapot dolgoztunk együtt, leírhatatlan, mennyi mindent tanultam ezalatt Ruszttól. Utána Valló Péterrel megcsináltuk az Isten Ágnesét, majd jött Kiss Csaba Animus és Anima című darabja Tordy Géza rendezésében. Nagy fájdalmam, hogy a Rómeó és Júliával, amelyet szintén Ruszt rendezett, csak az előbemutatóig jutottunk, és nem folytatódott a munka, mert megromlott Ruszt és a színházvezetés viszonya. Így az a szerep bennem ragadt, és nem is voltam benne különösebben jó.

Hogyan lehet megfogalmazni, miként hatott rád Ruszt, mit lehetett tőle megtanulni? 

Fantasztikus pedagógus volt. Kifinomult érzékkel nyúlt a színészhez mint „alapanyaghoz”, mindenkinél megtalálta a hozzá leginkább illő eszközt, amitől meg tudott nyílni az adott színpadi pillanatban. Bejárkáltam más rendezéseinek a próbáira is; sosem felejtem el, amikor Gálffí László Jágó egyik monológját mondta, és Ruszt egyszer csak azt kiáltotta: „Váltsál lábat!” Csupán annyi történt, hogy a színész a testsúlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra, de a közlés ezáltal egy szinttel feljebb került. Egy másik mozzanat, ami megmaradt: színész és színésznő állt szemben egymással, pohárral a kezükben. Ruszt mindössze annyit mondott a színésznőnek, hogy „te csak nézd mereven a poharat”. Semmiségnek tűnik, mégis amikor újrakezdték a jelenetet, egész másról kezdett szólni, titka lett a női figurának, és nem lehetett másra figyelni.

Neked is volt hasonló élményed? Eszedbe jut olyan instrukció, ami a helyére tett valamit benned?

Sok ilyen volt. Például amikor Ophelia őrülési jelenetét óriási vehemenciával kezdtem próbálni, Ruszt hamar leállított, és azt mondta, hagyjuk már ezt az átélést. Volt egy paróka, amit Hamlet viselt az Egérfogó-jelenetben, Ruszt azt kérte, hogy hozzam be magammal, és ne foglalkozzak semmi mással, csak görcsösen szorítsam magamhoz. Ez sokkal plasztikusabban megmutatta az őrületen át Ophelia Hamlet iránti szenvedélyét, mintha én „karikára” játszom magam.

Ezek a nagy feladatok kezdettől fogva felszabadítottak? Sosem érezted, hogy teherként nehezednek rád?

Talán furcsán hangzik, de evidenciaként éltem meg, hogy ezeket eljátszhatom. Föl sem fogtam, hogy ez mit jelent valójában, hogy mekkora lehetőséget kaptam pályakezdőként. Az Isten Ágnese címszerepe valóban nagy csomag volt, nekem kellett a vállamon vinnem az előadást. Mégsem éreztem tehernek, inkább a kihívást láttam benne. Ennek a szerepnek köszönhetem, hogy diploma után Valló Péter által szerződtem a Radnóti Színházhoz, ahol viszont megszakadt az addigi folyamat, véget ért a szárnyalás.

Ezt már rögtön az elején így élted meg? 

Igen, de valahogy természetesnek gondoltam, hiszen bekerültem egy kőszínházba, ahol már van egy kialakult hierarchia, és nekem sok idő kellett ahhoz, hogy ebbe a rendszerbe belesimuljak. Azon kívül a Radnótinak akkoriban iszonyú erős volt a társulata, köpni-nyelni nem tudtam a sok nagy név között. Voltak olyan évadok, amelyek csak arról szóltak, hogy teljesítettem a feladataimat, de nem mozgattam meg magam igazán, máskor viszont olyan munkák jöttek, amelyek nagyon inspiráltak. Az kétség kívül nagyon hasznos volt, hogy megtaláltak olyan szerepek is, amiket abstart nem osztottak volna rám. Ilyen volt például Mása a Sirályban, vagy Az ördög, amit Forgács Péter rendezett. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem az én egyéniségemre épül a szerep, hanem fordítva, az adott figurának kellett alárendelnem a személyiségemet. Ez amúgy egy eléggé hektikus időszak volt, sok-sok magammal való elégedetlenséggel.

Mi segített átlendülni ezen? 

Egyértelműen a gyermekem születése. Döbbenetes élmény volt megtapasztalni, hogy az anyaság által mennyire másképp tekintettem önmagamra, és éltem meg a saját nőiségemet. Sok kolléganőmön látom, mennyire tartanak a gyermekvállalástól, próbálják minél inkább késleltetni, mert attól félnek, hogy lemaradnak valamiről. Szerintem nincs miről lemaradni, ez egy hosszú távú pálya.

Jót tett, hogy két évre kiszakadtál a színház világából? Sohasem okozott feszültséget számodra az anyaság és a színészet összeegyeztetése?

Nagyon jót tett az a két év. Egyáltalán nem érdekelt akkor a színház. Egyébként sem jellemző rám a függés, a pályához sem ragaszkodom mindenáron. Később sem okozott feszültséget az anyaság és a színészet összeegyeztetése, mert teljesen különvált az életemnek ez a két meghatározó színtere: amikor a színházban voltam, próbáltam, tettem a dolgom, otthon pedig a gyermekemről szólt minden. A lányom is nagyon sokat segített ebben, mert rendkívül alkalmazkodó és stabil személyiség, hamar megértette, hogy a színház szent dolog, ahonnan nem késhetek el.

A Castel Felice című darabbal tértél vissza. Ez olyan munka volt, ami miatt érdemes volt?

Igen, nagyon szerettem. Bevallom, akkor erősen gondolkodtam, hogy visszamenjek-e a Radnótiba. De megkaptam a darabot, és azonnal magával ragadott az anyag, amelyben nyolc egyenrangú, csodálatosan megírt szerep van. Meghatározó próbaidőszak volt, úgy haladtunk előre, mint kés a vajban. Újra társulati tag lettem, aztán jött a Mohácsi Jánossal való találkozás.

Háromszor is dolgoztál vele, a Bolha a fülbe volt az első. Könnyen megtaláltad a helyed az ő alkotói világában? 

Igen, az első pillanattól értettük egymást. Leginkább azt kedvelem benne, hogy feltétel nélküli bizalmat szavaz a színészeknek. Nem éreztem soha azt, hogy bizonyítani és teljesíteni kell a próbán, nála bármit ki lehet próbálni. Ez nem minden rendezőnél evidens, sok olyan munkám volt, amikor az elvárásoknak kellett megfelelnem, és az számomra nem túl előremutató állapot.

Térey János két darabjában is játszottál: az Asztalizenét Bagossy László, a Protokollt Valló Péter rendezte. Közel áll hozzád Térey világa?

Nagyon. Olyannyira, hogy bizonyos élethelyzetekben bekúsznak Térey-sorok. Valamelyik nap esett a hó, és egyszercsak beugrott egy mondat: „Pihenjen a megbocsátás vattájába takarva a város”.

Bagossy és Valló mennyire közelítettek különbözőképpen Téreyhez?

Bagossy László és a díszletet tervező Bagossy Levente olyan sajátos, piramisszerű teret álmodott meg, mely érzékletesen jelenítette meg a White Box nevű étterem közegét. A lépcsőzetes díszlet segítségével meg lehetett oldani, hogy elváljanak egymástól a különböző szintek. Így tudott működni a színdarab, hogy az egyik pillanatban halljuk, mit beszélnek a másik asztalnál, a következőben már nem. Jó volt ebben a térben mozogni. A Protokoll-t is minimalista térben játszottuk, ami segítette, hogy a szöveg éljen elsősorban. Ez mindenképpen összekapcsolta a két előadást.

Vallóval kapcsolatban gyakran kiemelik, hogy jó érzékkel nyúl a darabokhoz és pontosan elemez. Rögzíti a cölöpöket, amelyeken aztán szabadon járhat a színész?

Péter tényleg bravúrosan elemez, a próbaidőszak első fázisában komoly hangsúlyt fektet arra, hogy elméleti síkon közelítsen az adott figurához, értelmezze a szereplők viszonyát, belső motivációit, és utána kevés mozgásteret ad. Én mindig úgy éreztem, hogy gyáva vagyok a próbákon, és minden, ami a színpadon történik, megfelelésből fakad. Talán az eddigiekből kiderült, hogy hozzám sokkal közelebb áll Mohácsi módszere, mert abban szabadabb a színész, és kreatívan vehet részt a próbafolyamatban. Természetesen az nagy kihívást jelent, hogy a pályánk során különböző rendezőkkel, irányzatokkal, metódusokkal találkozunk, és mindegyik mögé oda kell állni.

 

Szávai Viktória és Pál András – A csillagos ég, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

 

És Alföldi Róbert? Vele a Lear királyban dolgoztál. Ő is erős koncepcióval érkezik a próbára.

Ez igaz, de ő megint egy teljesen más iskola. Egyáltalán nem elemzi a figura lelkivilágát, viszont erős képek, dinamikák vannak a fejében, ezekhez ad fogódzókat, és voltaképpen „idomít”, amit meg lehet szokni. Különösen szerettem a közös munkában, hogy mindig a maximumon pörög, és ugyanezt várja el mindenkitől. Hányszor van úgy, hogy a színész 10-kor beesik a próbára, a reggeli kávéja még le sem ért, és olyan távol van tőle a szerep, mint egy másik galaxis. Robi azonban képes gyorsan felpörgetni és helyzetbe hozni a színészeit. Ha megfelelő energiaszinten dolgozol, az előhív egy csomó információt, mozgásba lendíti az agyad kreatív részét. Sokszor persze nagyon kemény, mert közben beszól, olykor bánt is, ezt ki-ki „leviselkedi”, ahogy tudja. Az ő munkamódszere is nagyon inspirált.

Fontos szerepeid között magamnak feljegyeztem még a Yermát és a Jelenetek egy házasságból című előadást. Te is meghatározónak tartod ezeket?

A Radnótiban eltöltött időszakom legjobb próbafolyamata volt a Yerma, amit Rába Rolanddal csináltunk. Úgy éreztem magam, mintha egy nagyon impulzív Színművészetis vizsgaelőadáson dolgoztunk volna. Emlékszem, amikor a Roli megbeszélést tartott, ott ültünk az első sorban, mint a színinövendékek, ittuk a szavait, és nem akartunk hazamenni.

Mit tudott ő átadni, amitől ennyire inspiráló volt a jelenléte?

Akkoriban hiányzott az a műhelymunka, amit behozott a színházba. Jó pillanatban érkezett, olyan csapatot rakott össze, akik nyitottak voltak a közös munkára, mint ahogy Rolira is jellemző a nyitottság, mindenkire egyformán kíváncsi volt. Közös üggyé vált az előadás, még akkor is, ha sajnos nem sikerült olyan jól, mint szerettük volna, vagy legalábbis nem volt annyira kedvező a visszhangja.

Szeretted a Bergman-darabot is?

Szívügy volt. Az egy erősen színészközpontú előadás volt, Schneider Zoltánról meg rólam szólt. Bálint András sok mindent ránk bízott, ami különösen termékennyé tette a munkát, mert komoly felelősséget ró a színészre, egyúttal bátrabbá és gondolkodóbbá teszi, ha jelentősen alakíthatja a szerep körvonalait. Családias légkörben dolgoztunk, mindent meg tudtunk beszélni, egyenrangú partneri viszony alakult ki hármunk között.

Országos ismertségre televíziós sorozatoknak köszönhetően tettél szert, hiszen szerepeltél a Presszó, a Tűzvonalban, illetve a Csak színház és más semmi című produkciókban. Ez utóbbiban a forgatókönyvíró Lajtai Petrát játszod, aki kicsit szétszórt, de épp ezért szerethető figurának tűnik. Szívesen bújtál bele a bőrébe?

Vannak bizonyos szerepek, amelyek olyanok, mint egy ruha, amit felveszel, és pont rád illik. Adta magát, hogy milyen legyen Lajtai Petra, valahogy nagyon belesimult az én személyiségembe. Nagyon kellemes négy évadot forgattunk végig, más-más rendezőkkel. Nagypál Orsival és Miklauzic Bencével kezdtünk, Orsit váltotta Orosz Dénes, majd az utolsó évadban Dénest Vecsernyés János. Izgalmas volt látni, hogyan nyúlnak ugyanahhoz az anyaghoz, és miként tudják megteremteni a folytonosságot. A kollégáimmal is imádtam együtt dolgozni, néhányukkal éveken keresztül együtt álltunk a Radnóti színpadán.

A széria a kulisszák mögé enged bepillantást. Hogyan látod, mennyire valós az a kép, amit közvetít rólatok, színházi emberekről?

Mivel sitcomról van szó, természetes, hogy a kiélezett, humoros szituációkat emeli ki és erősíti fel. Ezzel együtt egyáltalán nem volt földtől elrugaszkodott, amilyen helyzeteket kreáltak a forgatókönyvírók. A színházban – persze nem ilyen gyakorisággal, mert akkor lebénulna a gépezet – elképesztő dolgok történhetnek, ami egy civil számára hajmeresztő lehet, így tehát bizonyos elemeiben a sorozat fedte a valóságot.

 

Schneider Zoltán és Szávai Viktória – Jelenetek egy házasságból, Radnóti Színház (fotó: Bálint Dániel)

 

Erről jut eszembe a #metoo, mely nálunk épp a színház belső világából indult ki. Téged hogyan érintett az egész ügy, és milyennek látod a következményeit?

Engem is eléggé érzékenyen érintett, mint ahogy minden színházban dolgozó kollégámat. Személyes élményem szerencsére nincs ezzel kapcsolatban, nem kerültem hasonló helyzetbe a pályám során, de tudok esetekről a közvetlen környezetemben. Nehéz kérdés, hogy ha konkrét személyekről beszélünk, mennyire változik meg a szakmai viszonyunk az érintett emberekhez, hiszen olyan alkotókról van szó, akiket többen mesterüknek tekintenek, így önmagukkal hasonulnának meg, ha egyik pillanatról a másikra megtagadnák őket. Magát a jelenséget természetesen mélyen elítélem, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a mi világunkban sajnos gyakori dolog, bizonyos viselkedési formák annyira a határon mozognak, hogy hajlamosak vagyunk elfogadni a túlkapásokat. Most nagyot robbant ez a bomba, és elindított egy folyamatot, ami remélhetőleg jó irányba halad, és helyükre kerülnek a dolgok. De mivel ezek évtizedeken keresztül kimondatlanul is eltűrt helyzetek voltak, sok idő kell ahhoz, hogy átalakuljon a rendszer.

A Csak színház és más semmi forgatókönyvét Divinyi Rékával Goda Krisztina írta. Ő rendezte a BUÉK című filmet, melyet tavaly forgattatok, és év végén került a mozikba. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, élesen rávilágít bizonyos emberi helyzetekre, hazugságainkra, kapcsolataink visszásságaira. Milyen karakter az általad játszott Aliz?

Ő a házigazda, aki szilveszter estére összehívja ezt a baráti társaságot. Mivel pszichológus, kissé felülről néz a körülötte zajló dolgokra, a saját életét rendezettnek tünteti fel. Pont abból adódik a figura legnagyobb belső konfliktusa, hogy az a tökéletesség, amit mutatni szeretne magáról, csak látszat, és az este folyamán kiderül, neki is egy romhalmaz az élete.

Mennyiben más a filmes játék, mint a színpadi?

Ha a Vígszínházból jöttem volna, akkor most bizonyára mást mondanék, mert ott erősebb, expresszívebb gesztusokkal kell játszani. De mivel a Radnótiban töltöttem tizennyolc évet, ami sokkal kisebb, intimebb tér, így nem érzek lényeges különbséget a színpadi és a kamera előtti színjátszás között. Talán inkább a személyiség megnyilvánulásában lehet eltérés, a filmvásznon hangsúlyosabban érvényesül a színész egyénisége, ezért is van az, hogy a filmrendezők inkább személyiségtípusokat keresnek. Egyébként imádok forgatni, valóságos szenvedélyemmé vált a filmezés.

Ehhez képest nagyon kevés játékfilmben játszottál mostanáig. Nem bánod?

De, ezt nagyon sajnálom. Nem kezdem most sorolni, hogy mik mentek el mellettem az utolsó utáni pillanatban. Valami nyilván bennem nem volt a helyén, de ez nem is fontos már innen nézve, próbálok mindig a jelenre fókuszálni.

A Sárkánylehelet abból az elégedetlenségből született, amit a Radnótiban éreztél?

Az igazából kényszerhelyzetben született. Volt ugyanis a Radnótiban egy Irodallam című sorozat, és Bálint András azt mondta a büfében, hogy kapjam össze magam és márciusra csináljak valamit. Annyira nyomasztott ezzel, hogy egy jó pillanatomban igent mondtam. Magamtól soha nem vállalkoztam volna ilyesmire.

Miért éppen Weöres?

Teljesen véletlenül, mert először Pilinszkyt akartam, de Andris lebeszélt róla, teljes joggal, mert azt mondta, Pilinszky nem annyira színpadi költő. Majd amikor felhívott Hárs Anna, aki összeállította a színlapot és megírta az ajánlót, azt mondtam neki, hogy jó, akkor legyen Weöres. Levettem a polcról a vaskos kötetet, és elkezdtem kiválogatni a verseket. Jó néhányat tudtam közülük, mert kamaszkoromban volt egy időszak, amikor rajongtam Weöres Sándorért. Lapozgattam és kijegyzeteltem, ami megérintett. Összejött nagyjából ötven vers, azokat szétszórtam a nappaliban, majd ide-oda rakosgattam őket. Ahogy kihullottak a számomra feleslegesek, a megmaradt harminc vers szinte magától megtalálta a helyét. Ekkor bevonultam a próbaterembe, és elkezdtem kitalálni, mit is akarok mondani mindezzel. Bálint András és Valló Péter többször is felajánlották, hogy segítenek, de én elhárítottam, sőt, még a zeneszerzőt, Dinyés Dánielt sem engedtem be egy ideig, mert egyedül akartam megbirkózni az anyaggal. Az utolsó fázisban, amikor már majdnem minden a helyére került, bejött a Dani, aki zeneileg nagyon sokat tett hozzá. Weöres verseit boldog-boldogtalan megzenésítette, ezért Dani kitalálta, hogy válogassuk ki a halandzsa nyelven írt verseket, és azokhoz komponált zenét, eljátszottunk a különféle stílusokkal. Jól megértettük egymást, az ő zenei világa és az én elgondolásaim szépen összesimultak. A látvány kialakításában Tóbiás Tímea segített, bekerültek a hinták és a háttérbe egy amerikában élő grafikusnő képei.

Az est valamit megmutatott abból, hogy egyedül, játszótársak nélkül is helyt tudsz állni a színpadon. Nem volt nehéz?

Inkább az eleje volt nehéz, amikor minden nap elkértem a kulcsot a portán, átkullogtam a próbaterembe, bezárkóztam, és 10-től 2-ig nyomtam a szöveget. Lassan indult be a folyamat, de aztán elkapott a gépszíj, és nagyon élveztem, hogy a semmiből – vagyis megírt drámai anyag nélkül – hozhattam létre valamit, ezt olyan felnőttes dolognak tartottam. A Sárkányleheletet egyébként azóta is játszom, mert a színház nagyvonalúan lemondott róla.

Van egy Adorjáni Bálinttal közös előadásotok, Kié vagy, mondd? címmel, amely a harmincas évek világát idézi, felhasználva az akkori slágereket. Ez hogyan jött létre?

Fazekas Zsuzsa volt a motorja ennek, aki megkeresett minket, hogy csináljunk egy kétszemélyes zenés estet, amit ő szívesen utaztatna. Mivel mindketten épp ráértünk, elvállaltuk, ami számomra újabb izgalmas kalandot jelentett, hiszen írtam egy darabot. Itt kell újra megemlítenem Benedek Miklóst, mert ő mestere ennek a századelős világnak, és otthonosan mozog a harmincas évek stílusában. Ekkor döbbentem rá, mennyi mindent magamba szívtam ebből a korszakból, és miközben írtam, előjöttek olyan, a korban használatos szavak, mint a snájdig vagy a gigerli. A történet a Lila ákác miliőjéből indult, majd ahogy megszületett a fejemben a két figura, egyre inkább elszakadtam Szép Ernő regényétől – írta magát a darab. Kicsit megváltozott tudatállapotba kerültem, amikor leültem a billentyűzet mellé, észre sem vettem, hogy órák teltek el közben.

Ebben az évadban nemcsak a fővárosi közönség láthat, hiszen Szegeden Závada Pál Az utolsó üzlet című darabjában játszol. Hogyan kerültél képbe az ottani művészeti vezetésnél?

Horgas Ádámmal régóta ismerjük egymást, Lukáts Andorral, az előadás rendezőjével is dolgoztam már. Nem tudom, hogy most kinek jutottam eszébe, de örömmel igent mondtam. Závada Pálra is kíváncsi voltam, aki a színház felkérésére írt egy új darabot.

Ez a tény, hogy ősbemutatóról beszélünk és teljesen friss anyagról, mennyiben nehezítette a munkát? 

Sokat küszködtünk azzal, hogy az anyag, amit Závada kissé regényszerűen írt meg, hogyan találja meg a végleges formáját. Nagy utat jártunk be, mert Andor eredeti elképzelése az volt, hogy csaknem mozdulatlanul ülünk egy széken, és a nézők felé fordulva mondjuk a szövegeket. Aztán a próbaidőszak felénél bölcsen eldobta ezt a koncepciót, és attól kezdve másképpen építettük fel a jeleneteket. Sokszor tévedtünk vakvágányra, és nem láttuk, mitől lesz a téma igazán érdekfeszítő. A főpróbahét elején azonban elérkezett egy pillanat, amikor valahogy összeállt a darab, és – ahogy ez lenni szokott – a feszültség átfordult színészi energiába.

Az 1944-ben játszódó darab súlyos erkölcsi dilemmákat vet fel. Középpontjában egy gazdag zsidó család áll – Weiss Manfréd leszármazottai –, akik vidéki kastélyukban azért jönnek össze, hogy döntsenek a lehetséges túlélésről. Az együttlét persze jó alkalmat teremt az írónak ahhoz, hogy megmutassa viszonyaikat, a köztük lévő feszültséget és konfliktusaikat. Helén, akit te alakítasz, mintha nem törődne a megkötendő alku lehetséges következményeivel, őt inkább a feleségként ért sérelem foglalkoztatja.

Valóban, Helén sehogyan sem viszonyul az „üzlethez”, azt a férje, Kohner Artúr és a Jakab Tamás által játszott Chorin Ferenc bonyolítja. Az én szerepem inkább az, hogy a történések emberi oldalát megmutassam. A darab másik rétege ugyanis egy szerelmi háromszög története: Helén férje szeretőt tart, amiről mindenki tud. Nagy kérdés, hogy ki megy és kinek kell maradnia, mert az kezdettől fogva egyértelmű, hogy mindhárman nem utazhatnak. Helént nem lehet megkerülni, mivel a Weiss lányok egyikeként komoly vagyon örököse, tehát a férj nagyon sokat kockáztatna a válással.

Finom eszközökkel, apró gesztusokkal, mozdulatokkal teszed érzékelhetővé mindazt, ami ebben az asszonyban lejátszódik, mintha azt is láttatnád, ami a szövegből közvetlenül nem derül ki.

A darab formája is ezt kívánta, mert az írott anyag meglehetősen szikár ahhoz képest, amilyen belső történések zajlanak a szereplőkben. Mindezt verbálisan kevésbé lehet megmutatni, csak néhol sejlik fel belőle valami, ezért rá kellett erősíteni a megfelelő gesztusokra. Andor ebben is partner volt, mert felnagyította ezt a kifejezésmódot. Az egyik próbán hosszasan magyarázott nekem valamit, én pedig közben gépiesen ismételgettem, hogy ühüm, ühüm. Ez annyira megtetszett neki, hogy bekerült az egyik jelenetbe, amikor Chorin elmeséli fogvatartása viszontagságos körülményeit, Helén pedig teljesen máshol van, egyáltalán nem érdekli, amit hall.

 

Szávai Viktória – Oresztész, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

A szabadúszás úgy alakult eddig, ahogyan képzelted?

Nem így képzeltem, azt gondoltam, sokkal könnyebb lesz az átállás. Amikor először kimondtam, hogy szabadúszó leszek, egy ideig vákuum vett körül, és nem történt semmi. Aztán elkezdtek jönni a filmes munkák, és egyre több megkeresést kaptam. Talán az, amit elképzeltem magamnak, majd egy másik fázisban fog bekövetkezni. Hiszek abban, hogy az ember nem véletlenül kerül bizonyos élethelyzetekbe. Nekem most valószínűleg a keresés és az új dolgok kipróbálása a feladatom.

Mennyire tudsz előre tervezni? Meddig látod a soron következő munkákat?

Egyáltalán nem lehet előre gondolkodni. Most például kútba esett az egyik munkám a Rózsavölgyi Szalonban a TAO körüli bizonytalanság miatt. Várhatók viszont újabb filmes munkák, és már próbáljuk Horgas Ádámmal a Káosz című darabot a Karinthy Színházban, ami szerintem bravúros anyag. Hárman – Botos Éva, Bozó Andrea és én – játszunk valamennyi szerepet, és sok mindent megmutathatunk három nő kisiklott életéből.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor