180 éve mutatták be Pesten Katona József idén 200 éves Bánk bánját

 

„Hogy mit csinálnak Ungur Ősseid…”

Ifjabb báró Wesselényi Miklós 1814. március 14-én ezt írta öt éve megözvegyült édesanyjának Zsibóra: „Mi ifjakul itt Kolozsvárt egybetettünk egy summát, mely praemiumul tétetett annak, aki a legjobb magyar tragédiát fogja készíteni, e végre én most a többieknek is nevekben minden olyasabb magyar irót meg fogok keresni, remélem, hogy igyekezetünk nem fog füstbe menni.”₁

Két hónappal korábban, 1814. január 10-én Döbrentei Gábor, az éppen induló Erdélyi Múzeum főszerkesztője, ugyancsak Kolozsvárról így tájékoztatta Kazinczy Ferencet, a prózából magyarított első Hamlet fordítóját:

„Tisztelt, szeretett Barátom! [...] Tegnap este [...] lépék be hozzám Wesselényi Miklós, az ő derék Patakijával, éppen azelőtt egy fertállyal megérkezve Zsibóról. Öröm ez a nap, ez este, mely nagy vala! A szép lángú ifjú látván a Muzéum-nak öt kész árkusát, örömmel kiálta fel: – Így tehát már megindul! – de nem szerette hallani, hogy Széphalomról munkák nem fognak érkezni. Együtt menénk a magyar teátrumba, mely most méltóságos Horváth Dániel igazgatása alatt foly, ki jobb lábra állította, mint tavaly volt. Azonban a németé az elsőség az uraságok előtt, mert a gubernátori ház a magyarban nem tart most logét, ámbár tavaly tartott. A múlt héten Hamlet-et adták. Kótsi₂ úgy játszott, hogy a németek között egy sincs, aki oly psychologisch tudná azt a rollt felvenni.”₃

Amikor Döbrentei Gábor beszámolt a kolozsvári színház megnyitására kiírt drámapályázat érdekében is talpaló, még csak 18 éves Wesselényi Miklós sajnálkozásáról, amiért Széphalomról nem érkezik anyag a frissen induló Erdélyi Múzeumba, Kazinczynak talán azért sincs ideje új írást küldeni, mert elkezdi kijavítani, versbe szedni a Hamletet. 1814-ben ezt írja gróf Dessewffy Józsefnek: „Most jambusokban fordítom Hamletet a Schlegel igen hív német fordításából, minthogy én angolul semmit sem értek, s a Schlegel fordítása felől azt tartják, hogy az tükörképe Shakespeare-nek.”₄

Egressy Gábor mint Bánk bán

Kazinczy újabb fordítása sajnos töredékben maradt. Színházaink egészen 1839-ig a Schröder-féle német adaptáció nyomán született Hamlet-szöveget használják. Ebben lépett fel „Békesi József” néven egy pesti jogászhallgató is, akit egyébként Katona Józsefnek hívtak.

„Katona vagy Békesi József” – ahogy a kötelezvényét aláírta₅ – 1812. január 20-án kötött szerződést Mérey Sándor direktorral. Másfél évvel korábban, 1810 januárjában kezdte meg jogi tanulmányait a pesti egyetemen. (Előtte 1809-től filozófiát hallgatott ugyanitt.) Valójában már előző évben incselkedett a színházzal, amikor a pesti magyar színtársulat szegényes műsorát fordításokkal és átdolgozásokkal igyekezett segíteni. Fordítóként a legelső színházi bemutatója 1811. április 15-én Kotzebue legújabb egyfelvonásosa A szegény lantos címen. Következő évtől a műkedvelő színészi feladatoknak is hasonló lendülettel lát neki.

Plátói nagy szerelme a nála két évvel fiatalabb Schenbach Rozália, majd Széppataki Róza, azaz (Katona legnagyobb bánatára) „Déryné” így írt kollégájáról: „Ő később játszott velünk, és igen jól játszotta Abellino című játékban Abellinót. Ez a játék három szakaszban van (s mindenik öt fölvonásban), s három este játszódják.₆ Ő szeretett volna színész lenni, de orgánuma nem volt hozzá: igen az orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sugár termetű, de arca nem volt szép. Haja gesztenyeszín, és az úgy állott, mint a szeg.”₇ Déryné hozzátette: „igen különös egyéniség volt. Nagy különc, szörnyű komoly mindig…”₈

Katona József személyisége sok tekintetben Shakespeare Hamletjére emlékeztet. A Hamlet tárgyi és nyelvi elemei pedig szinte minden drámájában, még a vígjátékában is visszaköszönnek.₉ Shakespeare-hez hasonlóan a színpadi játék helyett ő is inkább a dramaturgiai munkát választja, és autodidakta módon igyekszik önmagát fokról fokra a drámatechnikai és lélektani ábrázolás egészében fejleszteni. Katona egyik legfőbb kutatója, Orosz László véleménye szerint abban, hogy olyan érzelmeit, indulatait befelé növesztő alakot teremtett, mint amilyen Bánk, a hasonló lelki alkat segíthette. Ahogy szereplőinek dikciójában szintén a költő elfojtott érzelmei, indulatai törnek fel. Már átdolgozásaiban, dramatizálásaiban is megfigyelhető, hogy a cselekmény bonyolításánál jobban érdekli a válságos élethelyzetbe került ember lelkének viharzása. Gyakori monológjai ‒ akárcsak később a lírája ‒ ugyanezt bizonyítják.₁₀ Hasonlóan Hamlet számos megszólalásához, Katona gyakran kárhoztatott nyelvi homálya is az introvertált személyiséggel magyarázható. Jung azt írja, hogy a Hamlet-típus „csak nagy nehezen veszi tudomásul, hogy ami neki világos, azt nem mindenki találja annak.”₁₁

Alighanem ezért is vált a lehetségesnél fájdalmasabb fiaskóvá Katona József bizarr szerelmi vallomása a szalagok színszimbolikájával együtt, amikor ráadásul csak szignóval ellátott, névtelen levélben kérte meg a kezét a Déry István színésszel jegyben járó Széppataki Rózának, aki azt sem tudta, kitől kapta az ajánlatot. A mindig komor, tartózkodó, szűkszavú kollégára – aki ma talán eldobható mobilról küldött sms-ben próbálkozott volna – álmában sem gyanakodhatott. Viszont Déryné A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között című darabjáért 1814-ben már személy szerint Katonára haragudott meg annyira, hogy a méltánytalanul megbüntetett virágszál letiltatta a bemutatót Kultsár István direktornál. Ezzel együtt, a Bánk szerepébe introvertált író a Kolozsvárra küldendő pályaművében, minden bizonnyal a színésznő Dérynének szánta az ártatlanul vétkező Adelájd szerepét.

A drámaírásról ugyanis Katona Józsefnek annak ellenére nem kell lemondania, hogy a végzett jogász mint jegyző a királyi táblánál joggyakorlatot folytat, és beáll ügyvédjelöltnek Dabasi Halász Bálint ügyvédi irodájába. Biztató a színműíró Katona számára is, hogy Kolozsváron 1803-ban öt lelkes arisztokrata megvásárolta a református egyháztól azt a belső Farkas utcai telket, amelyre az erdélyi nemesség és a lakosság áldozatkészségének köszönhetően már épül az első magyar állandó játékszín. S ennek a megnyitására hirdette meg első számában az Erdélyi Múzeum az Eredetiség és jutalomtétel című pályázatát eredeti drámára, amelynek a tárgya „hisztóriai, hősi legyen”. A 23 éves Katona – a fedőlap szerint: reménybeli „Országos Ügyész” – „1815. Jakab havának 30dikán”, tehát júliusban fejezte be a Bánk-bán, Magyar ország nádor ispánya című „eredeti magyar drámáját 5 Felvonásban”. Hogy végül egyáltalán elküldte-e a pályaművét, vagy az útközben elveszett, esetleg a meglehetősen zilált bíráló bizottság végig sem olvasta, avagy olvasták, csak éppen nem tartották figyelemre méltónak, örök rejtély marad. Az viszont tény, hogy az inkább a vitézi játékokhoz sorolható első szövegvariáns sem az alakok következetessége tekintetében, sem formailag nem azonos azzal, amelyet úgy ismerünk: „Bánk-bán ‒ Dráma 5 szakaszban”. Elég ha csak annyit jegyzünk meg, hogy az 1819-ben átírt végső változat 2586 sorából – az eltűnt oldalakat nem számítva – mindössze 344 található meg változatlanul a legkorábbinak tartott állítólagos pályaműben is. Amennyiben magát a színpadra szánt drámát nézzük, tartalmilag és a mondanivalót tekintve nem különbözik alapvetően az első ismert változattól, a megírás szempontjából viszont óriási a differencia.

Igazság szerint Katona már az elején alighanem elvette (volna) a kedvét a recenzensnek a további olvasástól. Tudniillik a színpadi Prológus elé odabiggyesztett egy olvasónak szánt „Előversengést” is. Azt ugyan külön jelezte, hogy a kettő közül melyik tartozik „szoros értelembe’ véve a Játékhoz”, mivel „az előbbi és kevés utóbbi csupán az olvasót illeti.”₁₂ Mindamellett ez a bevezető – a Mentor és Én közötti párbeszéd – finoman szólva elrettentő! Gondoljunk bele, mit érezhet az a bíráló, aki az első magyar nemzeti játékszín felavatására szánt történelmi drámát elkezdi olvasni, és az így indul:₁₃

 

Juj! Ejnye milliom! Bocsáss Komám

Mentor, biz’ egy tapod’t se léphetek

Immár tovább. Le Nyúzom Orromat

Ez átkozott büdös setét Üregben

Hová vezetsz?

MENTOR: Pokolba.

ÉN: Jaj nekem!

MENTOR: Semmit se’ félj,

ha már az Emberek

Köz’tt Délt, Kelet’, Lenyugva’t, Éjszakot,

Gönczöl-Szekért’ s Kaszást meg esmeréd;

Végtére jöszte ’s lásd Elysiumban

Hogy mit csinálnak Ungur Ősseid.”…

 

Amúgy az sem világos, hogy a történelmi forrásokból miféle viszonyrendszert kellene kihámozni, és valójában mit is csináltak „ungur ősei”, de a társadalmi körkép, a Jog és a Religio méltatlan képviselői, no meg az eleve kárhoztatott cenzor kifigurázása mellett – már ha elért idáig – a bíráló akár „önmagára ismerhetett”.Lásd – maibb helyesírással:₁₄

 

ÉN: Nézd, nézd, amott

az a sovány legény,

Mely szájvonyítva hányja félre a

Sok könyveket – nini, hisz a feje

Üres – velőtlen –

MENTOR: Oh, az a Recenzens.

ÉN: Gutát, Komám, miféle marha az?

MENTOR: Egy olyan ember,

aki aztat is,

Amit megengedének a tova

Mondott urak,₁₅ tökéletesen el

Ítéli fidibusznak, aki egy pohár bor

Mellett ítéletét kimondja, s el

Tapodja minden érdemét egy olyan

Munkának, amin a szorgalmatos

Szerző talán esztendeig töré az

Eszét, csupán azért, mivel vagy

Nem érti, vagy pedig – hasznot vadász.” stb.

 

Az biztos, hogy ez a rátarti bajuszpödrő humor nem vált a pályamű javára. Maga Katona ismeri be négy évvel később, 1819. július 2-án a kinyomtatott drámához írt „Jegyzés”-ében: „Előbbeni munkámban annak rovására, hogy a merániai hercegek közül miért vettem Ottót, egy Előversengést írtam, mely tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel.”₁₆ Majd sokkal világosabban és diplomatikusabban magyarázza el a történelmi tények fikcionális használatát.

Más példa a két szövegváltozat különböző hangvételére: Bánk bán meggyalázott hitvese az első változatban még jóval sírósabb és sokkal következetlenebb alak, mint az 1820-ban megjelent drámában lesz. A magyar asszonyt Ádelájdnak hívják, ami német hangzású név. Katona az egyik jegyzetpontban megírta, hogy a dráma befejezése előtt nem tudott Csery Péter regényéről, aki szintén Ottót tette meg zaklatónak, és ott Bánk feleségét Melindának hívják. Katonának ellenben nincs már miért megváltoztatni az asszony általa kitalált nevét – majd szerzőnk hamleti nyersességgel, s kevésbé szellemes szójátékkal hozzáteszi: „Ha mindazonáltal ő, vagy valaki ezen asszonynak hiteles keresztelő levelére reáakad, bátran igazítsa meg itten. Még ez meg nem történik, nem látom által, miért nevezzem inkább Melindának, mint Dinnye-inda; Ugorka-inda; vagy éppen Tök-indának.”₁₇

Nos, a legutolsó variáció kiváltképp „decens” lett volna. De tovább nem taglalnám – pláne, hogy maga a szerző mégiscsak rálelt Bánk hitvesének honosított keresztlevelére, és az említett „Jegyzés”-ben már ezt írta: „Csery úr Ottója még akkor nem jött kezembe. Azután akadt egy iromány is előmbe, melyben van, hogy Michael és Simeon Micbán spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húgok, ki Benedictus (Bánk) bán, Konrád grófnak a fia vett el: elesmértem tehát, hogy Müller úr₁₈ szerencsésebb volt nevének feltalálásában. Nem győzök a véletlenségen eléggé csodálkozni, midőn Mikhált és Simont idekevertem, anélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.”₁₉

Igaz, miként már jeleztem, az említett idétlenkedések nem a színpadra szánt Bánk bánban, hanem az olvasóknak írott prológusban, illetve a jegyzetekben vannak. Ám a tökindázástól függetlenül, az erdélyi bírálók a pályázatot eredeti történelmi vagy hősi drámára írták ki, amit mély pátosszal, fenséges emelkedettséggel ágálva lehet előadni a színházavató díszbemutatón. Semmiképp sem úgy, hogy a pozitív főhős megátkozza a saját gyerekét is, mert a bíboros herceg által (ha itt még effektíve nem is, de mindenképp) meggyalázott felesége szülte neki. A 19. század elején még erősebben hat az előző század korstílusa, nem ilyesfajta szenvedélyes, szabálytalan, szertelen drámára vágytak, ami a nézőt felzaklathatja, ahelyett, hogy szomor-édes katarzissal emelné fel a lelkét.

Ezzel szemben Katona valóban eredeti drámai nyelvezetét és drámaírói technikáját a színpadi gyakorlat során, a saját elképzelései szerint alakította ki. Nem volt prózaíró, hogy hosszasan elbeszélje a történéseket, ahogy lírai költő sem, hogy szépen merengjen. Most először próbálkozott ugyan némi verseléssel – mindeddig a színészekre való tekintettel csak prózában írhatta és fordíthatta a darabokat. Katona nem borong, s nem ír az örökkévalóságnak. Nála indulatból, lelki viharokból születnek a szövegek, és úgy veti papírra őket, ahogy a színpadról szeretné visszahallani. Nem tartozik semmiféle irodalmi körhöz, így nem tudhatja, mi a közmegegyezéses trend. Kitalálja a sajátját és azt írja, amit és ahogyan ő gondolja. Ha úgy látja, hogy jól menne a szituációhoz és megfelelőképp jellemzi a szereplőt a színpadon, Shakespeare-hez hasonlóan, Katona is skrupulusok nélkül emel át akár hosszas részleteket mások darabjaiból vagy idézetgyűjteményekből.

 

 

Viszont Magyarországon egyelőre nemigen létezik igazi hivatásos színház. 1819-ben ugyan elkészült a felépítendő teátrum tervrajza a volt pesti színigazgató, Kultsár István által ajándékozott telekre, de az országos közadakozás eredménye annyira csekély, hogy a munkálatok előkészítését sem kezdhetik meg. Sőt, Pest vármegye tulajdonjogi problémák és a rajta lévő adósságok miatt, 1828-ban túlad a telken is. A kolozsvári első állandó magyar színházépületet a Farkas utcában szintén csak 1821 márciusában nyitják meg, az avatóra kiírt drámapályázat az Erdélyi Múzeum utolsó, 1818. évi 10. lapszámában foglaltak szerint eredménytelen maradt. Katona egyébként se nagyon bízhatott pályaművének sikerében, amit maga gyengének tartott. Ezért 1816-ban vagy 1817-ben a drámaíró jogásztárs „akkori barátjához”, Bárány Boldizsárhoz fordult, akinek részletes „Rostája” alapján és a saját intenciói szerint átírta színművét.

 

„..ha szigorú …

cenzúrával nem vetnek gátat…”

 

A Székesfehérvárra települt, korábban Katonát is foglalkoztató magyar színtársulat négy év után, 1819. május 3. és június 16. között újra Pesten próbálkozott, és fergeteges sikert aratott a Német Színházban, ami a drámaíró Katona Józsefre inspirálóan hatott. Balogh István visszaemlékezéséből tudjuk, hogy őszi visszatérésekor a második pesti társulat be is akarta mutatni a Bánk bánt. Csakhogy közbeszólt a cenzúra, mely előadásra nem, csupán kiadásra engedélyezte a szöveget. Katona barátja, Trattner János jóvoltából a pesti őszi vásár alkalmával meg is jelent.₂₀ De drámát abban az időben nemigen vásároltak, pláne olyat nem, amelyik még színpadon sem volt. Első évben összesen 20 példány fogyott el a könyvből, míg a vendégjátékok idején a 3000 nézőhelyes pesti Német Színházban, a Bécsnek készült titkosrendőrségi jelentések szerint is, minden este hazafias tüntetések zajlottak az eredeti magyar darabok és főként Kisfaludy Károly vitézi játékainak a hatásaként.

Így, mivel a színházat illető álmai beteljesülését végképp kilátástalannak látta, az 1815-ben ügyvédi vizsgát tett és már önállóan dolgozó Katona József városi alügyészi állásért folyamodik szülővárosában. A kecskemétiek november 2-án meg is választják, hivatalát december 1-én foglalhatja el.

„Az igaz (látjuk), hogy a tele has ritkán dolgozik – jobban énekel az éhező kanári – az ember örül annak, ha munkája kézzel fogható figyelmet érdemel; mert ez új munkára teszi gondját nyugodttá. De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik és – elhallgat.” – írja majd az új kecskeméti városi alügyész keserűen a következő évben Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című tanulmányában. Akkorra már bizonyára nem sok maradt abból az egyébként igen méltányos száz forintos honoráriumból, amelyet a kecskeméti városi tanács adományozott 1820. november 22-én az író Katona Józsefnek, viszonzásul a »Kecskemét mezővárosa nemes főbírájához és tanácsához« intézett ajánlóleveléért. Ezt a verses hódolatát ugyanis kötete élére helyezte a szerző.₂₂

Szomorú sorsáért, a sajátjáért, a Bánk bán betiltásáért és a magyar színházi helyzet mizériájáért Katona legfőképp a cenzort hibáztatta. Pedig az ő esetében a színpadról letiltó, azonban a Bánk bán kiadását megengedő Nagy Antal, korábban a zágrábi akadémia történelemtanára ezzel a döntésével éppenséggel megmentette a drámát az örök enyészettől, legalább az utókor számára.₂₃

A színművek elbírálása 1795 és 1848 között Franz Karl Hägelin, az össz-ausztriai színházak hajdani főcenzorának memorandumba foglalt irányelvei szerint történt. Ennek értelmében tilos színre vinni többek között királyi személyek meggyilkolásáról, uralkodó családok elleni lázadásról szóló darabokat, pláne olyanokat, ahol a koronás fő hibája okozta az ellene elkövetett merényletet.₂₄ Nagy Antal viszont felismerte a Bánk bán értékeit, és ha úgy vesszük, nemhogy megengedő, de alighanem inkább „protezsáló” magatartásával a saját helyzetét veszélyeztette. Tudniillik döntése miatt Bécsben feljelentették.₂₅ Az első világháború után megtalálták 1822. október 23-i keltezéssel a bécsi Polizei und Zensur-Hofstelle azon titkos bejelentését, amelyben az alábbi szöveg szerepel Katona darabjáról németül: „Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra lobbantsa, fejlessze, táplálja. Nyilvánvaló, hogy az ilyen írók vakmerő törekvéseikben mindjobban megerősödnek, ha szigorú és megfelelő cenzúrával nem vetnek gátat azoknak. A magyar cenzúra Budán ezt nem teszi meg.”₂₆

Azonban a szerző nem tudta és nem is akarta felfogni drámája tartalmának és mondanivalójának aktuális súlyát. Talán a korábban jelzett introvertált személyiségéből fakad az önérzetes hamleti indulat is, amivel kitört a Tudományos Gyűjtemény 1821. áprilisi füzetében megjelent Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című „vádbeszédében”:

„…a századok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az (egyébként legigazabb hívségű) író a mostani környülmények köntösét kéntelen aggatni. […] midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én Felicián! Miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam vagyok, én, a 18. században élő hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le; […] A cenzor nem a századok lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot (correlatiót) tekénti. Így Petur bán, aki az 1213. évben ezt mondhatja: „Görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó nekem, mihelyst fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom, és az asszonyt becsülöm, de annak engedelmeskedni nem tudok!” – most, midőn az asszonyi örökösödés, a Pragmatica Sanctio felállt, mit szóljon? Pedig szólani kell neki, mivel az egész háborodásnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje pálcájához nyúló királyné. […] No már hát éppen csak ezért annyi szép bajaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg?! Igaz, hogy a példa rossz és rosszat szülhet. Jaj Istenem! A rosszat ha nem vetik is, kikél. […] Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a megkoronázhatott koronatolvajt…[…] Bánk és Felicián nem bosszúlhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek?... ₂₇

 

Egressy Gábor

A mi „Bánk” szerepébe bújt kecskeméti Hamletünknek érthetően fogalma sem lehet arról, mekkora szerencséje volt, hogy a történész Nagy Antal cenzorként vállalta a rizikót, és nyomtatásra engedte a darabot. Ugyanis ha netalán engedélyezi a színpadra kerülést, egész biztos, hogy még jóval a bemutató előtt végképp letiltják, vagy annyira kibelezik a húzásokkal, hogy az eredetiből nem marad szinte semmi. Ha pedig a szabályoknak megfelelően nem engedi színpadra a központi cenzúra alapelveit legalább három pontban nyilvánvalóan megsértő színművet, Katona kéziratos drámáját valószínűleg soha nem ismerhette volna meg egyetlen közönség sem. Így viszont teljesen épen, eredeti formájában fennmaradhatott.

Igaz, a 38 évesen, korán elhunyt drámaíró, aki rövid életének legnagyobb részében arra várt, hogy igazi színházi ember lehessen,. sajnálatos módon az ősbemutatót nem érhette meg. De legalább nem járt úgy, mint a divatos költő, Kisfaludy Sándor, aki Batsányi Jánosnak már 1808. augusztus 6-án megírta egyik levelében, hogy a „Bankó nádorispány” színi feldolgozásával foglalatoskodik; de aztán félt a botránytól, amit a jól ismert történet okozhat, és egy időre félretette. 1820-ban viszont már arról tudósít, hogy az ötfelvonásos „históriai dráma” mégis megszületett, ám hiába, hiszen nyomtatásban is csupán 1892-ben jelenhetett meg.₂₈ Az 1810-es években a pedagógus Horváth József Elek is írt egy Bánk-darabot az asztalfióknak, a kézirat titka csak 1929-ben fedeztetett fel. Írója tudta, hogy a cenzúra úgyis elkaszálná, másrészt írás közben Horváth maga elképedt saját témájának esetleges lázító voltától: „Vagynak ezen darabban az értelmes embernek igaz és velős princípiumok, de ártalmasak a pórságnak; azért is soha ezen darab a mostani világ eleibe nem jöhet, amely éppen úgy utálja a szabad lelket, valamint kedveli a határtalan uraságot és a rab elmét.”₂₉

Katonának azonban nem csupán a bátor cenzor tett jót, de „Horatiója” is akadt. Nevezetesen a pesti idők óta ismert énekes színész, a nála három évvel idősebb Udvarhelyi Miklós, akinek 1816 nyarán Kecskeméten, apja szövőszékén ülve, kancsó bor társaságában a szerző felolvasta Bánk bánját, és aki mihelyt tehette, jutalomjátékul választotta Katona korrigált művét.₃₀ Mégpedig akkor, amikor a cenzornak a már könyv formában megjelent drámát nyújthatta be engedélyezésre, s ily módon az nem is vizsgálván meg a darabot, színpadra engedte. Az 1833. február 15-i ősbemutatón a jutalmazott magának Mikhál bán mellékszerepét tartotta fenn, „amiről a szerző az első kidolgozás jegyzetében azt írta: ’De ne mutasson egy nevetséges álomszuszékot.’ Ugyanakkor személye fontos is, hiszen komoly jelenete van a IV. felvonásban Gertrudisszal, és Bánk őrá bízza gyermekét.”₃₁ Abban, hogy Udvarhelyi nem a címszerepben akart fellépni, a valószínű önismereten túl az is közrejátszhatott, hogy a divatos vitézi játékoknak, illetve a szerepkörök szabta egyszerűsített színészi eszközöknek megfelelően Katona művét is szerepdrámának tekintették.₃₂ Ennek megfelelően Bánkot legelőször a színházi szabóból lett hős színész és basszushangú énekes Bartha János alakította, akinek „megrázkódtató orgánuma” az akkori viszonyok között elegendő volt a hős nádorhoz.

Abban az időben ugyanis a próza és az opera előadása között alig volt különbség, hisz úttörő színészeink a szöveges szerepeket is – Bajza József szavaival – a „síró-éneklő iskola” monoton kántálásával adták elő. Ez alól az egyetlen kivétel talán a Petőfi Sándor által is megverselt komédiás karakterszínész, az előnytelen külsővel rendelkező Megyeri Károly lehetett, aki a Bánk bán ősbemutatóján Biberachot személyesítette meg. Az első igazi primadonnává vált szoprán, Déryné 40 évesen végre eljátszhatta a neki írt Melindát. A cselédlányból lett nagy tragika, a Katona Józseffel egyazon évben született, hattyú nyakú és búgó alt-hangú Kántorné alakította Gertrudis királynét. Tiborc a náluknál egy évvel idősebb színész és operaénekes Szilágyi Pál; Petur bán: Szentpétery Zsigmond, akinek 17 éves Zsuzsika húgát már két esztendeje feleségül vette Egressy Gábor; és a sógoránál tíz évvel fiatalabb, 25 esztendős színész most Ottót adta. II. Endre a bariton Szerdahelyi József szerepe volt. A két kis királyfit valóban a „király” gyermekei jelenítették meg, akik közül Szerdahelyi Kálmán felnőttként remek színész lesz. A harmadik király-csemete (a későbbi Szent Erzsébet) a „békétlen” Telepi György Máli lánya; míg a színész-díszletfestő mindenes akkor öt éves fia a színlap szerint „Soma”, vagyis Bánk és Melinda gyermeke. Telepy Károlyból utóbb nem színész, hanem a 19. század második felének egyik legjelentősebb tájképfestője vált, és feleségül vette Egressy Gábor Etelke nevű lányát, akit az édesanyja 18 évesen, a Bánk bán kolozsvári bemutatójának évében hozott a világra.

Ekkor már két éves volt a bátyja, a szülei nyomdokába lépő, ugyancsak színésszé lett Egressy Ákos, aki apja halála után olyan kerek hőstörténetet ütött össze arról, hogy Egressy Gábor milyen regényes módon kaparta elő Katona József porlepte, penészes darabját a Farkas utcai színház padlásáról, hogy a direkció meggyőzésével jutalomjátékul választhassa és így a Bánk bán „legelőször” 1834. augusztus 30-án közönség elé kerülhessen,₃₃ hogy ha a 20. század elején nem bukkan fel a kassai ősbemutató színlapja, örökre Egressyé és Kolozsváré maradt volna az elsőség érdeme. Pedig ha belegondolunk, aligha hihető történet volt ez, hiszen a kolozsvári színház megnyitására beküldött pályaművek nem lehettek a több évvel később felépült játékszín padlásán. Már csak azért sem, mert a Farkas utcai épületnek nem volt padlása! Ráadásul a jutalomjátékául kitűzött drámában Egressy Gábor ugyanazt az Ottó szerepet választotta, mint amit másfél évvel korábban már eljátszott.

Ha a kassai ősbemutató nem is, az már viszont egyértelműen Egressy Gábornak köszönhető, hogy az Erdélyi Múzeum pályázatára beküldött darab végül mégiscsak szerepelt az eredetileg kitűzött helyszínen, a legelső állandó magyar színházépület deszkáin. Ahogy az első fővárosi, azaz budai, 1835. február 27-én volt bemutatóért Kántornénak jár az elismerés, aki jutalmul választotta Gertrudist a Várszínházban, mégpedig az első Bánk bán, vagyis Bartha János és Biberach-Megyeri Károly partnereként. A kolozsvári Bánk, Lendvay Márton ezúttal Ottót játszotta, Melindát pedig most először az ekkor 21 éves Lendvayné Hivatal Anikó. S megint csak Egressy Gábor kétségtelen érdeme volt az is, hogy Katona drámáját jó másfél évvel a megnyitója után a „nemzeti”, vagyis a Pesti Magyar Színházban szintúgy bemutathatták. Hogy a budai cenzor annak idején milyen jót tett a „Bánk-Bán” jövőjének, az leginkább ekkor derült ki.

 

„…a kormány hogy engedhet ilyen

esztelenséget játszani!”

 

1832 és 1836 között Pozsonyban ülésezett a magyar rendi országgyűlés, amelyet már reformországgyűlésként tartanak számon, mivel ez az első olyan parlament Magyarországon, ahova az alsótábla követeinek többsége reformpárti követutasítással érkezett. Ezek közül egyelőre nem sikerült túl sok mindent keresztülvinni, de törvény született arról, hogy a törvények hivatalos nyelve a magyar; kimondták a Partium egyesítését Magyarországgal – habár, ennek végrehajtására csak 1848-ban került sor. Az országgyűlés további eredményei közé tartozik néhány vívmány a gazdaság és a kultúra fejlesztésének terén is. Döntés született például meghatározott irányú vasútvonalak építését elősegítő kedvezményekről, valamint egy Buda és Pest közötti állandó Duna-híd építéséről is. S a Lánchíd kapcsán – rést ütve a nemesi adómentesség falán – elrendelték, hogy származástól függetlenül mindenki köteles hídvámot fizetni. Nemesi fölajánlásként félmillió forintot biztosítottak a Nemzeti Múzeum számára, és megindult az adományok gyűjtése egy nemzeti színház felépítésére.

Széchenyi István nagyszabású városrendezési terveinek részeként kezelte a Duna partján, a Lánchídnál felállítandó birodalmi teátrumot, ami az arisztokrata szokásait és külföldi tapasztalatait tükröző, azaz a hierarchikus társadalmi érintkezést szolgáló, „sok bájos rejtekhelyet” magában foglaló palota lehetett volna. A Magyar Játékszínrül 1832-ben megjelent és Pest vármegye rendjeinek ajánlott tervezete pontosan átgondolt kezdeményezés. A részvénytársaság felállításával elképzelt alap megteremtése, illetve ugyancsak gondosan megtervezett pénzügyi kezelése nyomán a gróf olyan teátrumot akart megvalósítani, amelyet párizsi színházak mintájára, de a magyar viszonyokra adaptált volna a magyar klasszicizmus építész mestere, Hild József. Ezzel szemben az ugyancsak feudális, ám egyre jobban magyarosodó Pest vármegye színházi bizottságának ambiciózus elnökét, Földváry Gábort irritálta Széchenyi érezhető nemességellenessége, s másként képzelte el a magyar színház megvalósítását. Míg Széchenyinek – időben egy kicsivel később – József nádortól a város legszebb telkét sikerült megszereznie nagyjából a mai Tudományos Akadémia helyén, addig Földváry a városon kívül, a temető, illetve mocsaras földek, legelők és kukoricások közelében, kétes hírű csapszékek tőszomszédságában, poros, sáros vidéken talált hamar építkezésre alkalmas fundust. Igaz, előbb ingyentelket kért, s a felépítéshez szükséges pénzt ő is részvénytársaság felállításával, továbbá szerencsejáték útján akarta megszerezni. Ám amikor tervének mindhárom eleme meghiúsult, a neki lekötelezett Grassalkovich hercegtől ajándékképpen kapta meg azt a telket, amire eleve ideiglenes jelleggel, közadakozás útján az első pesti magyar teátrum felépítését kikényszerítette. Széchenyi gróf terve – minden lobbizás ellenére – egyetlen szavazattal megbukott az országgyűlésen. Ekképp a „demokratikus modell” nyert zöld utat, és a becsvágyó Földváry Gábor érdeme, hogy ha ideiglenesen, sebtében, de mégis felépült a Pesti Magyar Színház, amelynek megnyitásakor a boldog publikumot még meszesvödrök, állványok, nedves festéknyomok fogadják. Ám Vörösmarty szavaival: „áll a ház!”

Hamarosan egy krajcár sincs az 1837. augusztus 22-én felavatott játékszínre. A színházat pedig éppen az az ellenségnek tekintett, mélységesen csalódott Széchenyi gróf menti meg, aki minden ellenvéleményét sutba dobva nem csupán a megnyitó előtt jegyzett részvényt a bérlő hiányában részvénytársasággal vezetett színház fenntartása érdekében, de részt vett a nyitóelőadáson, páholyt bérelt, sőt gyakran „beugrott” a magyar színházba. Később még azt is ő viszi keresztül, hogy mint „nemzeti színházat” törvénybe iktassák és „országos pártolás alá vétessen”. (XLIV/1840 tc.) A „Magyar Nemzeti Színház” elnevezés legelőször majd 1840. augusztus 8-án jelenik meg színlapon, mégpedig Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának ősbemutatóján.

A „Pesti Magyar Színház” kampányszerű felhúzása valójában nem sokat lendített az addig vidéken, majd Budán működő magyar színészek szakmai fejlődésén. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, Pest vármegye csak gróf Széchenyi István kezdeményezését akarta leelőzni. A magyar színház prózai részlegét minden tekintetben háttérbe szorították a nagyobb bevételt reménylő opera kultiválásával szemben. Pedig a magyar nyelvű színház és a nemzeti önazonosságtudat kérdése a magyarság számára természetesen fonódott össze a polgári fejlődésért valamint a függetlenségért vívott harccal. De ezt egyelőre nagy mértékben akadályozza a liberális magyar reformellenzék szétverésére indított bécsi ellentámadás, melynek keretében 1837. május 5-én – Wesselényi Miklós és az országgyűlési ifjak, azaz Lovassy László és Tormássy János után – karhatalommal letartóztatják a 34 éves Kossuth Lajost is, akit a Törvényhatósági Tudósítások törvénytelen terjesztésével és összeesküvéssel vádolnak.

Egressy Gábor ugyanezen esztendő tavaszán gyalog indult Budáról az osztrák fővárosba három hónapra tanulmányozni a Burgtheatert, mialatt rádöbbent, hogy az otthoni színházi viszonyok még szánalmasabbak, mint amilyeneknek korábban érezte. Hazatérve Vörösmarty Árpád ébredése című ünnepi prológusának Költőjeként részt vesz már a Pesti Magyar Színház avató előadásában is. A pesti társulat tagjaként a Bécsben szerzett élményekkel, tanulságokkal, tapasztalatokkal szándékosan választ olyan színpadi feladatokat, amelyek az átlényegülés lehetőségeit nyújtják a színésznek: 1838-ban Leart, 1839-ben Bánk bánt és Hamletet. Noha Egressynek nem volt könnyű dolga, hisz egyfelől meg kellett birkóznia az új színház elképesztően rossz akusztikájával és benne saját hanganyagának gyöngeségével, másrészt le kellett küzdenie a síró-deklamáló iskola makacsul rajta ragadt maradványait is.

A Bánk bán népszerűsítését viszont missziónak tekintette. Annál is inkább, mert a Kazinczy Ferenc másod-unokaöccse, Kazinczy Gábor köré csoportosult „Ifjú Magyarország” – 1836‒37-es politikai akciói után kényszerű tétlenségre kárhoztatott – íróival Egressy szoros kapcsolatot ápolt, és velük egyetértésben kívánta felhívni a magyarság figyelmét Katona József drámájának különleges értékeire. Ezért is választotta jutalomjátékul közvetlenül a húsvéti szünet előtti utolsó előadásként ezt a darabot, melynek most először a címszerepét alakította. Csupán három héttel azután, hogy Kossuth Lajos a királyi táblán 1837. június 20-án indult hűtlenségi perét a hétszemélyes táblán 1839. március 2-án jogerős ítélettel lezárták. A „kellemetlen értelmiségi” ellen indított politikai perekkel pedig a hatalom célja nem pusztán annyi, hogy leszámoljon a kritikus ellenféllel, hanem hogy a perbefogottakkal rokonszenvezőket is megfélemlítse.

A Nagyhét előtti utolsó szombaton előadásra készülődő színészek nagyon idegesek voltak. Az a mondás járta, hogy „Meglássátok, megver minket a publikum!” Mindenki utálta Egressyt. „Melinda”, azaz a közönség-kedvenc Lendvayné Hivatal Anikó didergett a félelemtől és rápirított kollégájára: „Ugyan minek vitt bele minket ebbe a csávába?!” Az Egressyre amúgy is féltékeny „első Bánk”, aki most Tiborcot játszotta, nyersebben mordult rá a jutalmazottra: „Meglássuk, nem cserélné-e föl előadás után fényes viseletét az én rongyos paraszt-gúnyámmal, hogy könnyebben elillanhasson!”₃₄ A kritika majd a két egyelőre hangosan háborgó színész alakítását dicséri leginkább…

A kampányszerűen felhúzott, a sok állóhely miatt kb. 2400 fős befogadóképességű játékszín nem igazán alkalmas hely. Már csak azért sem, mivel tervezője nem a budai színtársulat komikusa, színműírója, színpadgépész-díszletfestője, azaz Telepy György volt, aki értett volna hozzá, hanem a külföldet megjárt pesti főépítész, Zitterbarth Mátyás, aki nagyon szép lakóházakat tervezett a megye méltóságainak megelégedésére, de a színházépítéshez egyáltalán nem konyított. 1839. március 23-án pedig kiváltképp aránytalannak bizonyult a nézőtér megoszlása. A divatellenesen időtlen értékű dráma₃₅ első bemutatója a páholyok és zártszékek közönségét nem érdekli, a földszint és a karzat ellenben zsúfolásig megtelt. Azért két VIP feltűnt az üresen tátongó drágább helyeken is. A korán elhalt szerzővel egyidős Széchenyi István gróf a páholyában ült. A 39 éves költő-író-ügyvéd Vörösmarty, akinek Csongor és Tünde című romantikus drámai költeménye már majdnem egy évtizede elkészült, most mint az Athenaeum főszerkesztője volt jelen.

Vörösmarty Mihálynak a jutalmazott címszereplő is gyakori vacsorapartnere a „Csigában” – ám hogy a színikritikus magánemberként jó barátságban van Egressyvel, az az egy héttel később megjelenő Atheneaum „Magyar Játékszíni Krónika” rovatának bírálatán egyáltalán nem vehető észre. Úgy tűnik, az előadás gyönyörű kosztümjei sem tudták ellensúlyozni az össze-vissza nyirbált szövegkönyv hiányosságaiból is fakadó érthetetlen momentumokat. Nem valószínű, hogy Vörösmarty nem olvasta a darabot – amivel a szakemberek később próbálták magyarázni néhány megjegyzését. Sokkal inkább kritikai éllel szeretné kihagyatni például azt, „midőn Bánkbán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ez a megjelenés nem a színész tévedése volt), s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen.”₃₆

Az első felvonás nem tett semmiféle hatást a közönségre, halálos csendben gördült le a függöny. Egressy maga is elbizonytalanodott és a szünetben állítólag úgy járkált a színfalak mögött, mint aki szívesen bocsánatot kérne partnereitől, ha merne. A második felvonás alatt azonban a nézőtér egy része felmelegedett. Szentpétery Zsigmond indulatos Petur bánjának a cenzor által alaposan meghúzott hazafias kifakadásait a karzat így is megéljenezte, a földszinten viszont „fáztak szokatlanul erős hangja miatt.”₃₇ Vörösmarty úgy ítélte, jó volt Egressy, amikor Bánkként a pártütőket és Peturt lecsillapította; míg Fáncsy Lajos igen kimért és találó játékkal adta a „furfangos Biberachot.”₃₈ A Hasznos mulatságok referense szerint „az összeesküdtek gyűlése meglepő és hű vonású.”₃₉ (Széchenyi grófot valószínűleg ez már ab ovo kihozta a béketűrésből – és hol van még a többi?!)

A Honművész a harmadik felvonásban érzi kiteljesedni, hogy „egy nagyszerű cselekvény az indulatok forrásából buzog fel, s a karakterek medrében folyik le. A fájdalom húrjai mesterileg illetvék: Melinda fájdalmaiban, egy megromlott s zavart hangú húros hangszer, egy mindinkább sötétülő hold, egy szentségétől megrabolt oltár, mely előtt a hit lámpája kialudt, felette a szerelem boltozata összeomlott, s melyre többé nem süthet a remény tarka festvényű ablakján keresztül a vigasztalásnak semmi sugara: ő hit, remény és szerelem nélkül kétségbeesés, őrülés és halál martaléka. S mily dicső e szétdarabolt remek képnek Bánk bán, férje, ki e szelíd gerle panaszaihoz kölykevesztett oroszlánként ordítozik, s fájdalmában megrázza az egész országot. E kínos hangverseny szívrázó hangjai közé mesterileg vegyül még Tiborc, az akkori nyomott nép képviselője s Petur bán, e minden érütésben Magyar.”₄₀ A Honművész bírálata alapján az egyébként „középszerűnek” tartott előadásból is Bartha János Tiborca emelkedett ki, „aki ma a legteljesebb mértékben klasszikai volt. Bartha urat még nem hagyta el a hangja, sőt, hogy annak ura, azt az indulatok hullámzása után kedve szerint hajtogathatja, s lelkesedésre, fájdalomra ragadhat vele, ma újólag megbizonyítá. Harmadik felvonási jelenete után zajosan hívatott. E klasszikai kép mellett elragadólag állt még Lendvayné asszony (Melinda).”₄₁

1839. március 27-i számában a Hasznos mulatságok az egész darab legerősebbjének tartja a Bánk‒Tiborc jelenetet. Míg a negyedik felvonásban Bartháné játékában kissé erőtlen „Gertrud, a hatalmasnak ellenében Bánk egész erejében, s nemzetének fájdalmában megkapó” – ám itt a recenzens ugyanúgy szeretné, ha az előadás befejeződött volna, mint kollégája a Honművészben.₄₂ Utóbbi kiváltképp jó példának hozza a mesteri helyzetek közül a negyedik felvonás Bánkját, aki „fájdalmainak lázadt tengerével keblében, a királynéhoz hívattatik. Bánk bán, a sértett férj, ott inkább panaszkodik, inkább csak szemrehányásokat tesz, mint fenyítene, ámbár lelkében föl-fölvillan néha a bosszú lángja; ám megjelen Ottó, boldogtalanságának szerzője. Bánk bán fölriad, bosszú után szomjazik, s bosszúja tárgya elillan; ez dühét még inkább fölcsigázza. E pillanatban Bánk bán egy villannyal tölt edény; csak mennykő fogó kell, melyre kiömöljön, s villámait rombolva leszórja; s szerencsétlenségére ezen mennykőfogó a királyné.”₄₃ Vörösmarty szerint Egressy jó akkor, amikor a királynénak szemrehányásokat tesz, de indulat-kitöréseiben némelykor túlzó, vagy egyenesen érthetetlen. Az Athenaeum bírálója szerint viszont inkább legyen a játék túlzó, mint bágyadt az előadás. Vörösmarty a negyedik felvonást „kiigazítaná”, mert szerinte „lassú és fárasztó.”₄₄

Egyébiránt Vörösmarty Mihály Bánk bán karakterét tartja az egész mű leggyengébbikének, mert benne nem látja „azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik.”₄₅ Nos, ez az a megjegyzés mindjárt a recenzió elején, amelyből kiderül, hogy az Athenaeum kritikusa, a jövendőbeli Ellenzéki Kör első elnöke a hosszas meggondolást – miként a Junges Deutschland íróinak zöme Hamlet esetében – felesleges habozásnak, „férfiatlan” jellemvonásnak tarthatta. Ez sokaknál később is szinte közhellyé válik. Vörösmarty Aurora Kör-béli barátja, Toldy Ferenc az 1860-as évek közepén megjelent A magyar nemzeti irodalom története című munkájában egyenesen „politikai Hamlet”-nek nevezi „az örökké habozó Bánkot, ki még feleségének sem hisz, egy, kit elhatározatlansága örökös passzivitásra kárhoztat, s kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik föl.”₄₆

Az 1839-es pesti Katona-premier bírálóinak többsége – a szerző eredeti intenciói szerint – mindenekelőtt karakterdrámát látott a Bánk bánban. A Hasznos mulatságok például egy-egy találó jellemvonásával együtt rajzolja meg a szereplőket és viszonyrendszerüket, majd megállapítja: „S ezen ellenkezetek cselekvés közben összeforrnak: a karakterek tevésében megindul a cselekvény; de a karakterek egyszerűségében hátrészre nyomatik az, miként Shakespeare Lear-jében elvész minden cselekvény előttünk. – A helyzetek keresettség nélkül változók; mindig új és mindig emelkedő.”₄₇ (A recenzens még nem hasonlíthatta Hamlethez a Bánk bánt, hiszen csak a Schröder-átirat ismeretes, a teljes, eredeti angolból fordított változatot csupán az év novemberében mutatják be szintén Egressy jutalomjátékaként, az ő címszereplésével és rendezésében.)

A Rajzolatok 1839. március 31-i, húsvéti számában úgy véli, a „Bánk Bán oly darab, melyet a legjobb drámákkal mérlegbe vethetni. Annyi életbölcsesség, annyi világ és emberösmeret, annyi tudomány, mint e darabban van, boldogult Katonát a külföld legnevezetesebb drámaíróival egy rendbe állíthatja.” A jutalmazott Egressy Gáborról ugyanakkor azt írja, hogy helyenként jó, máskor pedig „igen fagyos, kedvetlen, egykedvű, vagyis rosszkedvű volt.”₄₈ Hogy ennek a kollégák kulisszamögötti viselkedésének deprimáló hatása-e az oka, vagy az, hogy Egressy még nem volt kész a szerepével; avagy a romantikus játékstílus nem jött át a rivaldán, esetleg szokatlannak, pláne kevésnek tűnt a régi pátoszos deklamáláshoz képest, nem tudhatjuk. A karzat demonstrációja Petur bán kifakadására, és Tiborc panaszának nyíltszíni zajos ünneplése viszont egyaránt jelzi, hogy az érdekegyesítő Bánk bán tragédiája a jövőben inkább politikai drámaként szerepel majd a Pesti Magyar Színházban.

A forradalom miatt aggódó Széchenyi István sem véletlenül jegyzi be 1839. március 23-án este német nyelvű naplójába: „– Magyar színház. Bánk bán. – Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. – Rossz, veszedelmes tendencia.”₄₉

A gróf nem sejthette, hogy kettejük sorsában a címszereplővel mennyi rokon vonás található. Hogy a Bánk alakjába sűrített integritás feszítő vágya, illetve az ezzel együtt megjelenő szakadás legmélyebben éppen benne, a „Legnagyobb Magyarban” fejlődik ki.”₅₀

Nem véletlen, hogy Babits Mihály is a Pesti Magyar Színház 1839-es Bánk bán premierjén jelenlévő két illusztris személyiséggel példázta nemzeti karakterünk egyes jellemzőit, mikor megkülönböztette „a cselekvésben józan, kissé néha hamleti bölcseket, a sértett, dacos, lobogó és tettszomjas lelkeket és a harmadikat. Széchenyiben kétségkívül megvolt a sokkon átment magyar minden látásbeli fölénye és minden cselekvésbeli nehézsége, akár a legjózanabban, a leghamletibben: de evvel egyesült a magyar elmaradottságának, éppen ennek a tetthiánynak oly maró érzése, mely őt éppen a legforradalmibb újítóvá teszi. Éppígy Vörösmarty a keleti magyar álmatag fantáziagazdagságával s józan parasztfölényével (aki meg tudta alkotni a Balga alakját...) a lelkifurdalásig, szenvedélyig menő lobogó tettvágyat egyesíti. Épp ez ellentmondások egyesülése adja ez egyéniségeknek a tragikus vonást, s talán összefügg idegrendszerük megőrlődésével is.”₅₁

Katona József színműve az elkövetkezendő hat évben nem kerülhet színre a Pesti Nemzetiben…

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ Vasárnapi Újság, 1914. 61. évfolyam 28. szám.

² Kótsi Patkó János, a legelső magyar Hamlet, aki a vélhetőleg 1793. novemberi ősbemutatón játszotta először a Dán királyfit. Idősebb Wesselényi Miklós kérésére csatlakozott az első kolozsvári magyar hivatásos színtársulathoz, melynek hamarosan nem csupán vezető színésze, rendezője, írója, fordítója, de művészeti igazgatója is lett. Részletesen l. Darvay Nagy Adrienne: Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód, Theatron Egyesület ‒Varázshegy Színházi műhely, Nagyvárad, 2011.

³ Kiemelések tőlem. D. N. A., in.: A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, Magyar Levelestár, Szerk. Kerényi Ferenc, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 99.

⁴ Idézi Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban I., Kisfaludy-Társaság, Budapest 1909. 151.

⁵ Katona József összes művei II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959. 645.

⁶ A műsorban a nem magyarított lovagdráma és a magyar történelemből dramatizált vitézi játékok mellett a színjátéktípus harmadik fajtája a rabló-tematika, a Zschokke: Abellino 1810–11-ben 4 előadást ért meg, úgyhogy ha igaz, amit Déryné ír, akkor Katona József már 1812-es elköteleződése előtt is játszott a pesti magyar színházban. De az is lehetséges, hogy később is műsoron volt ez a darab. Persze, elképzelhető, hogy Katona vidéken, vagy sohasem alakította a sokat tévedő Déryné által emlegetett rablóvezért. Dr. Kerényi Ferenc kutatásaiból kiderül, a Ferrandino-trilógia címszerepét (a Rinaldo-téma továbbírása, 1812) viszont biztosan eljátszotta. Katona maga is fordított lovagdrámát (Ziegler: Jolánta, Jeruzsálem királynője, 1815), dramatizált lovagregényeket , illetve novellákat (A borzasztó torony, 1812, egy anonym románból; Monostori Veronika, 1812, Veit Weber nyomán; Aubigny Clementia, 1813, egy d’Ussieux-novellából), s át is dolgozott lovagdrámát (Girŀik: István, a magyarok első királya, 1813). L. http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/15.html

⁷ Déryné emlékezései I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955. 272‒273. pp.

⁸ Déryné emlékezései I. 172.

⁹ Waldapfel József: Katona József ‒ Magyar Írók. Franklin Társulat, Budapest 1942. 23.

¹⁰ Orosz László: Katona József személyisége, In: Színháztudományi Szemle 29. Budapest, 1992. 13.

¹¹ Idézi Orosz László ugyanott.

¹² Lásd Katona József: Bánk Bán Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte: Orosz László. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 18.

¹³ Katona József: Bánk Bán Kritikai kiadás 9.

¹⁴ Katona József: Bánk Bán Kritikai kiadás 14‒15. pp.

¹⁵ Előzőleg a cenzort parodizálta.

¹⁶ Katona József: Bánk Bán – Dráma öt szakaszban. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest 25.

¹⁷ Katona József: Bánk Bán Kritikai kiadás 43.

¹⁸ Csery Péter: Ottó vagy a zabolátlan indulatok áldozatja – szomorú történet Jerusálemi András Király’ idejéből. Pesten jelent meg 1812-ben ponyvaregényként. A fordítás (a címlapon: „Magyarul kiadta Cseri Péter”) eredetijét nem nevezi meg, de Katona egy bizonyos Müller nevű szerzőnek tulajdonítja.

¹⁹ Katona József: Bánk Bán – Dráma öt szakaszban 27. A teljes filológiai pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a „Melinda” Louis D’Ussieux (1744‒1805) francia történész, író névalkotása, aki az 1772 és 1774 között írott ’Francia dekameron’-jának (Le Décaméron français) első kötetében található, Bánk bánról szóló egyik történetében ezen a néven említi a magyar nádor feleségét.

²⁰ A Tudományos Gyüjtemény 1820. évfolyamának 10. kötetéhez csatolt előzetes előfizetési jelentése szerint: „Novemberi vásárkor megjelen Bánk-bán. Dráma 5 szakaszban. Szerzette Katona József. 1821. Békötve 1 fl. 30 kr. Költ Pesten, Octob. 10. 1820. Trattner J. Tamás”.

²¹ Katona József: Bánk Bán – Teljes gondozott példány 1819. Matúra Klasszikusok. A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította: Kerényi Ferenc. Ikon Kiadó, 1992. 10.

²² A Tudományos Gyűjtemény 1821. februári számában jelent meg a hír a „Jutalmaztatások” rovatban, és nagyon dícsérik érte Kecskemét városát: mint a magyar nyelv előmozdítását és a nemzeti fény- gyarapító nagyságokat támogató magyar lelkületű példát. Lásd Németh Antal:Bánk bán száz éve a színpadon . Budapest Székesfőváros kiadása 1935. 21.

²³ Megbíráltak és bírálók, Szerk. Mályuszné Császár Edit. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1985. 529.

²⁴ Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Budapest Székesfőváros kiadása 1935. 20.

²⁵ Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1780‒1830), 264. Lásd: „Bár a cenzúra megengedte a Bánk Bán kinyomatását, a bécsi udvar kémei, a konfidensek, felhívják I. Ferenc császár figyelmét a magyarországi irodalmi kihágásokra, többek között Katona József drámájára.”

²⁶ Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon , 70.

²⁷ Katona József összes művei II. 83‒85. pp.

²⁸ Petőfi Sándor: Bánk bán – Bemutatja Kerényi Ferenc. Kézirattár, Magyar Helikon 1979. 32.

²⁹ Petőfi Sándor: Bánk bán 33.

³⁰ Lásd Rexa Dezső: Bánk bán első előadása, in: Vasárnapi Ujság, 1921. 16. szám

³¹ Kerényi Ferenc Egy ősbemutató emléke – 175 éve mutatták be Katona József Bánk bánját, in: FORRÁS, 2008. 2.

^₃₂ Sándor Iván: Vég semmiség. A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán. Jelenkor, Pécs 1993. 104.

³³ Tábori Róbert: A Nemzcti Színház Bánk-előadásainak története, in: Bánk bán Nagy Képes Díszkiadás, a Pesti Napló Ajándéka, Budapest, 1899. 117.

³⁴ Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 64.

³⁵ Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 63.

³⁶ Vörösmarty Mihály munkái VI. kötet, Dramaturgiai Lapok, Szerk. Gyulai Pál. Budapest, Franklin-Társulat, 1904. 217.

³⁷ Lendvayné visszaemlékezése. Lásd Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 64.

³⁸ Vörösmarty Mihály munkái VI. kötet, 217.

³⁹ Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 67.

⁴⁰ Honművész, idézi Németh Antal, in: Bánk bán száz éve a színpadon, 66.

⁴¹ Idézi Németh Antal, in: Bánk bán száz éve a színpadon, 67.

⁴² Az V. felvonás kérdése a XX. században is óriási elméleti viták tárgya.

⁴³ Honművész, idézi Németh Antal, in: Bánk bán száz éve a színpadon, 66.

⁴⁴ Vörösmarty Mihály munkái, 217.

⁴⁵ Vörösmarty Mihály munkái, 216.

⁴⁶ A magyar nemzeti irodalom története. Írta Toldy F. Budapest, 1878. 220. lap.

⁴⁷ Hasznos mulatságok, idézi Németh Antal, in: Bánk bán száz éve a színpadon, 67.

⁴⁸ Idézi Németh Antal, in: Bánk bán száz éve a színpadon, 68.

⁴⁹ Széchényi István: Napló. Gondolat, Budapest 1984. 880.

⁵⁰ Lásd Sándor Iván: Vég semmiség 13‒14. pp.

⁵¹ Babits Mihály: Magyar irodalom, in: Babits Mihály Művei – Esszék, tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 405.

Radnóti Zsuzsa dramaturg a múlt évben kapott Kossuth-díjával járó juttatásból díjat alapított olyan kortárs drámák, színpadi írásművek elismerésére, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek, tehát történelmi múltunk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeivel foglalkoznak, illetve kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő jelenkori magyar valóságról, és „képesek arra, hogy fontos és érzékeny társadalmi jelenségeket fogalmazzanak meg a nagy nyilvánosság erőterében.”

A Kortárs Magyar Dráma-díjról kuratórium dönt, amelynek elnöke Radnóti Zsuzsa. A kuratórium további tagjai: Lőkös Ildikó dramaturg, Csizmadia Tibor rendező, Németh Gábor író és Nánay István színikritikus.

A díjat minden évben Örkény István drámája, a Tóték ősbemutatójának napján (ez február 24.) vagy annak közelében adják át.

Az első alkalommal 2018. február 26-án a Rózsavölgyi Szalonban átadott díjat Kelemen Kristóf kapta a Megfigyelők című műért, amely a Trafóban látható, valamint Závada Pál, Mohácsi János és Mohácsi István az Egy piaci nap című drámáért, amit a Radnóti Színház vitt színre.

Az alábbiakban Mácsai Pál és Grecsó Krisztián laudációját közöljük.

 

Laudáció Kelemen Kristófnak

 

Örkény István:

AZ ÉLET ÉRTELME

 

 

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad­rangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

 

Laudációt mondani öreg emberhez illik. (Ez esetemben lassan stimmel.)

Laudáció öreg embernek jár? Igen.

Kivéve, amikor nem.

Bár nem Kelemen Kristófot kell itt dicsérni, hanem a darabját.

Fából vaskarika: ő írta.

De az a darab jót áll magáért.

Ezért másról lesz itt szó: a madzagra fűzésről.

Múltunk hasonlít jelenünkre, mert a jelen (egyre inkább) hasonlít múltunkra. A Megfigyelők azért hat, zsigerig mégpedig, mert amiről szól: nem múlt el. A „beírtak engem mindenféle könyvbe, és minden módon számon tartanak” közérzete és közállapota átívelt a huszadik századon, de nem zárult le sem az ezredfordulóval, sem a rendszerváltással: ma is itt húz a fejünk felett. Bennünk.

Számos könyvet kínálnak a könyvesboltok ezotéria feliratú polcain, amelyekben „a múltat el kell engedni” marhaságát tálalják vonzó terítékkel.

Szokás a múltat átkomponálni is. Értelmezni?... Átírni. Jobbról-balról. Alulról- felülről. Elölről-hátulról.

Mi, laudálók, az öregek, ismerjük „A múltat végképp eltörölni”-t is. Dallama van, énekelhető a capella, szimfonikus zenekarral, fúvósegyüttessel egyaránt. Kelemen Kristóf mégis inkább egy halk, de konok tanácsot követ: a Duna-parton (szobra hol itt, hol ott) ülő költőét: aki szerint „a múltat be kell vallani”. Nem mintha ezzel a feladat véget érne, ez csak első lépés. Lenne. A nagy feladvány még nem jött szóba. A feldolgozás. A sogenannte Vergangenheitsbewältigung. Hol van az még. Már maga a bevallás is harc – költőnk szerint. Csak nem ellenfelek voltak- vannak itt? Akik nem akarnak bevallani? Mást akarnak bevallani?

Kis esetről van szó a Megfigyelőkben, egy szál árva ember életének tönkretételéről. De ez az egy szál húr hatalmas rezonáns üreg fölött peng. Be nem vallott múltak, el nem végzett feladatok üres terei felett: a húr ettől olyan hangos.

Nem igaz, hogy nem volt szó minderről. Volt. De ezek a keserű poharak még csak félig üresek. Azaz félig tele vannak.

A Megfigyelők című darab jó, az előadás jó – erről elég ennyi. Azt azért még hozzáteszem, hogy szép is, ami nem baj, ám fontosabb, hogy a színészet jó benne, nyilván nem függetlenül a rendezőtől. Aki a szerző.

Ami még ennél is fontosabb: hogy amikor Kelemen Kristófnak feltűnt a Színművészeti Egyetemen, hogy a falak, amelyek között tanul, ugyanazok a falak, amelyek között darabja története játszódik, akkor madzagra fűzte. Ennyi az élet értelme: megcsinálni. Dolgozni. („Én dolgozni akarok.”) Vagyis: észre venni, utána járni, megérteni, megírni, elvetni, újraírni, szerepet osztani, meggyőzni a színészt, játszóhelyet találni, pályázatot írni, megszerezni a pénzt, megrendezni, kijönni a pénzből, kibírni a sikert. Meg kell csinálni. Akkor van koszorú. Paprika vagy sem: koszorú.

Amelyet ezennel átnyújtunk Kelemen Kristófnak.

Mácsai Pál

Radnóti Zsuzsa és Kelemen Kristóf (fotó: Gordon Eszter)

 

Muszáj

Závada Pál és a Mohácsi testvérek darabjának, az Egy piaci napnak a tükrébe gyötrelmes belenézni. Mert azt látni ott, hogy a világnak ezen felén, a reménytelen Kelet-Európában (azért se Közép, nincs olyan, hogy (közép) sose lesz jobb. Itt nincs bűnbánat, engesztelődés vagy megbocsátás – és bár a darab mást sem provokál, a néző az előadás közben másra sem vágyik, mint elengedni a gyűlöletet, és kilépni a bosszú-körből –, az Egy piaci nap kijózanítóan lemondóan, és csontig hatoló őszinteséggel szembesít vele: megbékélés nem lesz itt soha. Ez a darab analitikus, hidegvérű józansággal, mégis érzékeny őszinteséggel beszél a bennünk lakó kegyetlen és vérszomjas ösztönlényről, a gyilkos indulatokról, a kapzsiságról és arról, milyen könnyű elveszteni ingatag emberségünk. A szöveg egyik erőssége éppen ez a kettőség: egyszerre hoz leleteket a lélek mélyéről, és használja a lélektan hideg módszereit a párhuzamok, az enfarkába harapó történetek ciklikusságának és véget-nem-érésének bemutatására.

 

Radnóti Zsuzsa, Závada Pál, Mohácsi István és Mohácsi János (fotó: Gordon Eszter)

Mintha lehetne egyszerre csönd és zaj a színpadon: és nem véletlenül emlegetem a szerzőtárssá lett rendezők önértelmezése (ön-rendezése) esetén a hangok végleteit, hiszen a fülünkbe csenghet az előadás után: mifelénk vagy gyilkos üvöltés van, „peng az üllő”, vagy a gyász némasága ül az agyakban.

De másfelől is lehet közelíteni. Az Egy piaci nap mint kortárs leltár, drámai textus (és néhol a végletekig, az elviselhetetlenségig provokatív gesztus) azért ilyen kíméletlenül lemondó, mert ő maga – igen, a darab mint entitás – mégis képtelen egészen elengedni a változtatni (nevelni?) akarás utolsó (?) lehetőségeit. Paradox módon önnön léte igazolja ezt, különben mi értelme lenne az átlagembert, a kisembert, a hétköznapok szorongó figuráját azzal szembesíteni, hogy démoni kegyetlenség lakik a szívében, hogy bármire képes. Ha nem azért, mert a pőre ábrázolás, a kendőzetlen beszéd provokatív matematikája mégis egy olyan egyenletet állít fel a végén, amelyben a nehezen megfejthető ismeretlen maga a remény. Ha ez a haza tényleg megváltoztathatatlan lenne, nem lenne érdemes így: a végletekig lecsupaszítva, kegyetlen tisztasággal beszélni hozzá.

A szkepszis persze még ez után is munkál, mondhatnám, gazdátlanul ténfereg, gyanakszik, érdemes-e fájdalmat okozni magunknak azzal, hogy szembesülünk vele, a darab karakterei mi magunk vagyunk. Nem a szüleink, nem a szomszédaink, nem tőlünk távol élő emberek, nem a történelem elszeparálható zsákutcája ez, hanem az örökös zsákutcája. Rá akarunk-e erre jönni, hogy aztán felébredjünk a mátrixban, és gondolkodjunk magunkról. Meg akarjuk-e érteni magunkat és legalább az önismeret elemi szintjéig megtisztulni? Abban már nem is reménykedve, hogy megszabadulhatunk öröklődő sérelmeinktől, hogy aztán ne a múlt hibáit akarjuk igazolni azzal, hogy képtelenek vagyunk tudomást venni róluk mint létezőkről, a jelenünk gyökereiről, hogy aztán önigazolásként követhessük el ugyanazokat a vétkeket újra és újra.

A darab legcsípősebb fűszere tehát az örök jelen idő, az időtlenség, a mozdulatlanság, a folytonos ma. Az, hogy ezek az emberek mi vagyunk, ez velünk történt, és nem távolíthatjuk el magunktól a textust, eltartott kézzel, miszerint: „ez akár velünk is történhetett volna”.

Ebben a dermesztő mozdulatlanságban, ahol minden ugyanaz, csak a kulissza változik, próbálunk mi túlélni, félrecsúszott nyakkendők, megtört és elaljasult igazságérzetek, bosszúvágyak és kíméletlen önigazolások között. Az idézőjelbe tett, reflektálatlan, megtagadott múlt pedig folyamatosan ott rohad a mélyben, és az az igazán ördögi benne, hogy hazug pillanatainkban mégis képesek vagyunk azt hinni, megszabadultunk tőle.

A gyónás majdnem a legszebb beszédaktus, a bocsánat és megbocsátás után jön mindjárt. Az Egy piaci nap azt mutatja meg, hogy ez az aktus vagy egészében megtörténik, vagy a legjobb szándékú emberek, nők, barátok is odavesznek benne. A darab talán legmegrázóbb felismerése, amikor a néző megérti, hogy ez a két igaz nő, akik ugyan mindig megsérülnek és meg is sértik egymást, folyton hibáznak, mégis vágyják a tisztaságot, igazából miért és miről beszélgetnek a borzalmak árnyékában.

Hogy ők maguk lettek a borzalom.

Hogy egy kis kovász az egész kenyeret…, ahogy az Írás mondja.

Az előadás közben, ahogy illett, magamra és a hazámra, a szűkebb hazámra gondoltam. Az én szülőfalumban, ugyanebben a jelen időben, magukat igazságosztónak tekintett, nyilas csapatok járták az utcákat. Az egyik akciójuk az volt, hogy egy tömeg élén kirángatták az iskolaigazgatót a saját udvarára. És feleltették. Ahány rossz válasz, annyi pofon. Ott álltak Bihari tanár úr volt tanítványai bosszúra éhesen, és a tanár úr jól tudta, hogy csak néhányszor kellene rosszat felelnie, és az akciót megszégyenülten egy-két pofonnal talán megúszhatná. De képtelen volt rá. Az életét, a pedagógiáját, az elveit nem adhatta oda. Minden kérdésre megfelelt. Kis híján agyonverték érte. Amikor hazautazom, és elhajtok a háza előtt, látom magam előtt, ahogy áll a tömeg előtt, egyenes derékkal, és tudja, hogy neki muszáj jól felelnie.

Ezt tudja ez a dermesztő, felrázó, kegyetlen és gyönyörű darab, az Egy piaci nap. Hogy reménytelen, de muszáj.

Grecsó Krisztián

Sylvia Plath: Az üvegbúra - Örkény Színház, Stúdió

  

Sylvia Plath kultuszregénye kíméletlen őszinteséggel beszél a nővé válástól az öngyilkossági kísérletig vezető folyamatról. A művet Widder Kristóf rendezésében (színpadra alkalmazta Mikó Csaba) az Örkény Színház Stúdió színpadán játsszák.

Aki olvasta a regényt, nem lehet hiányérzete, a történet szinte minden pontját érinti a színdarab, a főhős, Esther Greenwood belső monológjait követve. Ám amikor egy flashbacket élhetünk meg, amiben Esther visszaemlékszik a Buddy Willarddal való megismerkedésére, nem biztos, hogy aki nem olvasta a regényt, megérti, visszaugrottunk az időben. Mint ahogy a jelenbe való visszatérés sem biztos, hogy követhető, amikor a szerkesztőségben fotózást szerveznek, s Esthert is szeretnék modellként fotografálni, bár ő ellenkezik. A színésznő felmászik a pepita falból kiálló kis rózsaszín kiugrókon, kifacsart testtartása érzékelteti a kényelmetlen helyzetet, ahogy próbál megfelelni a feladatnak, míg el nem kezd zokogni. Számomra ez a mozzanat állt a legközelebb Az üvegbúra eredeti atmoszférájához.

Ahogy gyülekeznek a nézők és hosszasan keresik, hova üljenek, az Esther Greenwoodot alakító Zsigmond Emőke már a színpad szélén ücsörög hatalmas tüll pink szoknyában, lábát felhúzva, s a fészkelődő, elhelyezkedő közönséget vizslatja. A díszlet frusztrálóan pepita, rózsaszín szegélyekkel, úgy hat, mint egy kocka, amely belül fekete-fehér kacskaringós mintájú, és amibe mi nézők beleestünk, ahogy Alice a nyúl üregébe. A pepita falból kis rózsaszín polcok, ülőkék állnak ki. A sarokban az egyetlen bútor, egy ugyancsak rózsaszín ferde szék, amit azonban később nemigen használnak, inkább a falból kiálló elemekre másznak, ülnek fel a színészek. Az előadás kezdetén izgalmasnak tűnik ez a világ, a színek eleganciát jeleznek – a regény jórészt arról szól, hogy a tizenkilenc éves Esther hogyan próbál beilleszkedni a New York-i miliőbe. Ahogy Esther keresi önmagát, elvárások hegye zúdul rá, s ő úgy lesz egyre kisebbé és vibrálóbbá, mint a fekete-fehér minta. A mindvégig változatlan térben a helyszínváltásokat pusztán fényekkel érzékeltetik: a pince jelképeként sötétebbé válik a szín, a kórházat vibráló fény érzékelteti.

Zsigmond Emőke már az első pillanatban megfogja Esther lázadó, intelligens jellemét, aki az élete minden pillanatában keresi önmagát, épp ezért olyan bizonytalan. Esther Greenwood belső bolyongását, a meg nem értettséget, a kitaszítottság érzését tűpontosan érzékelteti a színésznő játéka.

Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla (fotó: Horváth Judit)

Kókai Tünde egyik pillanatban az aggódó anya, a következőben Dr. Nolan, a pszichiáter, majd Joanne, Esther legjobb barátnője, aki megöli magát. Kókai Tünde fantasztikusa vezeti a figyelmünket karakterről karakterre.

Esther hazatérése anyjához súlyos fordulópont a regényben. Bár szimpatikus a rendező nagylelkűsége, ahogy megadja a lehetőséget a nézőknek, hogy mindent maguk imagináljanak, annyira azért mégsem sokat kínáló a már említett kocka díszlet, hogy egész New York-ot, a taxit, a bárokat, a szobabelsőt, a fürdőkádat, az utcát, a családi házat, a pincét, a kórházi ágyat és még sorolhatnám, hány helyszínt belelássanak. A tenger például a megváltás, mélység, hatalom, kékség és kétség, de semmiképp nem a szüntelen pepita padló. Azon kaptam magam, hogy már becsukott szemmel hallgatom az egyébként szépen szóló monológot. A szöveg olyan szinten dominál a darabban, hogy lehet, nem akarták elterelni róla a figyelmet semmiféle jelzésszerű díszlettel. Ez esetben viszont játszódhatna a darab akár teljesen fehér térben is. A jelzéshasználat egyébként is következetlennek tűnik olykor. A szövegből tudjuk például, hogy Esther pirulákat vesz be a pincében az öngyilkosság szándékával, de semmilyen eszköz nem jelzi tettét. Nem is volna ezzel semmi gond, el tudjuk képzelni a gyógyszert és a pohár vizet, korábban azonban egy ezüst kendővel jelzik a gyémántot, amit Marco adott Esthernek. Mint ahogy piros rúzs jelzi a vért, amikor az erőszakoskodó Marcót orrbavágja Esther, ám amikor Irwin, a zárkózott és érzéketlen matematika professor elveszi a szüzességét – a jelenet erős, megrázó, kényelmetlen figyelni is –, semmi nem utal a szokatlanul erős vérzésre.

Esther depressziója anyjához visszatérve kezd elhatalmasodni. Kókai Tünde, bár közel egykorú Zsigmond Emőkével, tejesen el tudja hihetni, hogy ő Esther aggódó anyja. Popper Péter Színes pokol című művében ezt a fajta színészi játékot nevezné a varázslónak.

De mindhárom színész nagyszerű. Zsigmond Emőke tiszta és sugárzó őszintesége hitelesen tudja életre kelteni Esther Greenwood letaglózó személyiségét. Kókai Tünde technikája csodálatra méltó, Dóra Béla humora pedig még a legkevésbé szimpatikus férfi karaktert is szerethetővé varázsolja. Jó érzés volt látni ezt a három színészt ilyen összhangban dolgozni, mintha csak egy ütemre vert volna a szívük.

Ezzel együtt az előadás koncepciója ebben a felfogásban megengedné akár, hogy a művet monodrámaként adják elő, Esther monológjain keresztül mutatva meg az összes többi szereplőt. Illetve a realitás talaján maradva, minden szerepet játszhatna más-más színész, nagyszínpadon, díszlettel. Vagy-vagy. Azt gondolom, ez a regény túl sokrétű és sokszínű mind szereplőiben mind helyszíneiben ahhoz, hogy egy ilyen szerény térben, a főszereplő mellett minden más alakot két mellékszereplővel eljátszatva a teljes világát át lehessen adni. Ami nem jelenti azt, hogy nem érdekes élmény az Örkény Színház előadása.

Pusztai Luca

Fábián–Benkó: A baranyai gyöngyösbokréta; Kleist: Pentheszileia - k2 Színház

 

A súlyosan alulfinanszírozott független szféra társulatai láthatóan keresik a megfelelő túlélési stratégiákat. Van, ahol ez fájdalmas módon a működés szüneteltetésével, de legalábbis a bemutatók számának csökkenésével jár. A k2 Színház viszont az ellenkező utat választotta: egyik premier követi a másikat. Hol együtt dolgozik a csapat, hol külön-külön vállalnak munkát az alkotók, szerte az országban, gyakran kőszínházakkal hozva létre koprodukciókat. Az ősszel a Pécsi Nemzeti Színház Fábián Péter A mecseki tigris című darabját tűzte műsorára, Benkó Bence rendezésében, kevéssel később a Vígszínházban Király Dániel rendezte meg a Fábián−Benkó szerzőpáros Kozmikus magány című drámáját. Folytatódott az együttműködés a Miskolci Nemzeti Színházzal is; az Eklektikon 2048 műsorra tűzésével trilógiává álltak össze az elmúlt évek bemutatói. Eközben a MU Színházban és környékén saját produkciók is létrejöttek, így a Fábián Péter rendezte Rinocéroszokkal megszületett a társulat második tantermi előadása is. A teljes színésztrupp pedig két produkcióban látható: A baranyai gyöngyösbokrétában (több vendégszereplővel kiegészülve) és a Pentheszileában.

A baranyai gyöngyösbokréta nem előzmények nélküli bemutató: az utóbbi években a társulat rendszeres fellépője az Ördögkatlan Fesztiválnak, mindig új, alkalmi produkciót létrehozva. Ezek eddig tudtommal csak ott és akkor voltak láthatóak, ám A baranyai gyöngyösbokréta felkerült a MU Színház repertoárjára is. Nem ok nélkül. Noha feltételezhető, hogy ez a sajátos népszínmű némiképp másként hatott az eredeti közegben, s formátuma is igazodik a nyári bemutató kívánalmaihoz, nemcsak, hogy megáll a lábán a fesztiváli környezet nélkül is, de szellemes és tartalmas munka, amely „kicsiben” számos olyan erényt mutat, amely a társulat legsikerültebb előadásait jellemzi. A műfaji meghatározás fontos kiindulópontot jelent. A népszínmű mint olyan persze eleve bonyolultabb jelenség annál, ahogyan a köztudatban él, megvan a maga sajátos története is – ezúttal annyiban fontos, hogy az alkotók a műfaj kliséiből indulnak ki, azokkal játszanak el, azokat fordítják ki. Falusi környezetben játszódik a történet, de e környezetet a díszlet csak jelzésszerűen idézi meg (a padlót szalma fedi, mintha valami népiesch vendéglátóhelyen lennénk). A színészek maguk szolgáltatják a zenét, részben népi hangszereken is játszanak, de a Horváth Szabolcs komponálta muzsika ki-kilép a népies műdalok világából: kiváló bluest is hallhatunk. A népszínművek jellegzetes karaktereit és konfliktusait is fellelhetjük a történetben, ám a cselekmény ideje erősen tematizálja és a megszokottól eltérő irányba fordítja az eseményeket. Merthogy a második világháború, illetve a „fordulat éve” után járunk, nagyjából a rákosista „kommunizmus” kezdőpontján, amikor még létezik a naiv vakhit, de létezik már a túlélésre berendezkedett konformizmus is. Találkozhatunk Don-kanyart megjárt katonával és koncentrációs táborból hazatért zsidó pékkel is. Az elkövetett történelmi bűnök feldolgozásának, de inkább eltussolásának vágya keveredik a mindennapi, tradicionális népszínműves konfliktusokkal: féltékenységgel, szerelmi bosszúval, harácsolással. Mindez eleve ironikus színben láttatja a történteket, de a keserű irónia a cselekmény bonyolításában is megjelenik. Noha a szép új világban már nincsenek cselédek, a valóságban mégis vannak, és továbbra sem kerültek a társadalmi hierarchia csúcsára. Kihasználják, megalázzák őket, néha összefekszenek a gazdával (aki már ifjú komcsi), amiért a gazdasszony szemében válnak ellenséggé. És persze más szempontból közellenség a zsidó, akinek akár vissza is lehetne/kellene adni az ellopott vagyonát. Ezt a fél lábbal még a Horthy-, fél lábbal már a Rákosi-rendszerben álló, képmutató világot eredetien szellemes, a műfaji sztenderdtől a blődlin át a groteszk humorig ívelő, a sajátos szófordulatokat, szójátékokat ökonomikusan alkalmazó dialógusokkal, élesen, de nem szarkasztikusan rajzolja meg a feszes, jó tempójú előadás. Kiemelt szerepet kap Tompa Mihály híres verse, A gólyához: eleinte álságos hivatkozásként, később a naiv illúziók ironikus jelképeként, majd – szinte észrevétlenül tartalommal telítődve, eredeti jelentését visszanyerve – egy sarkából kifordult/kifordított, eredeti értékeit vesztett, azokért kiáltó világ komoly-komor szimbólumaként.

A baranyai gyöngyösbokréta – Boros Anna, Horváth Szabolcs, Piti Emőke és Borsányi Dániel

(fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

Az előadás sikerének természetesen fontos összetevője a színészi játék. Mind a k2 tagjai, mind a vendégszereplők perfektül beszélik a Fábián−Benkó-féle színházi nyelvet. Az alakítások pont annyira stilizáltak, hogy érvényre juttassák a szöveg iróniáját és rálátást biztosítsanak arra, hogyan kerülnek idézőjelek közé a népszínművek karaktersablonjai. De senki sem karikíroz látványosan, a figurák még véletlenül sem parodisztikusak, a humorforrást általában nem a látványos reflexió, hanem a szükségesnek látszó reflexió elmaradása jelenti (vagyis az, hogy nemcsak a színész, de az általa játszott figura sem reflektál önnön, már-már abszurdan képmutató cselekedeteire). Borsányi Dániel az új idők szelét remekül megérző, környezetére fokozatosan ránehezedő, gazdálkodóból tanítóvá avanzsált első generációs értelmiségi, Piti Emőke az okkal féltékeny, de folyton zsörtölődő, nehéz természetű fiatalasszony, Boros Anna az új szeleket még kevésbé érző, kitöréssel próbálkozó, de szükségszerűen a rövidebbet húzó cselédlány, Szvetnyik Kata a családot összetartani próbáló anya, Benkó Barnabás a szótlan öreg katona karakterét formálja egyénien, színesen. Kučov Boris ártalmatlan, de többekre potenciálisan veszélyt jelentő zsidó pékje helyenként a bánatos fehérbohócokat juttatja eszünkbe. Domokos Zsolt, illetve Horváth Szabolcs pedig a saját alapkarakterüktől élesen elütő figurákat játszanak, igen meggyőzően: Domokos a méhészeten kívül mással foglalkozni nem hajlandó, az új időket és a családi perpatvart következetesen ignoráló, nyugalmából kizökkenthetetlen apát, Horváth Szabolcs pedig a teszetosza, zavart, önálló cselekvésre képtelennek tűnő „segéderőt”, akiről nem egészen tudni, hogy valóban fogyatékos elméjű-e, vagy zakkantsága csupán sajátos túlélési stratégia.

Az előadás alig egy órája nem ad lehetőséget arra, hogy az alkotók minden szálat egyformán kibontsanak, hogy egyes helyzeteket valóban elmélyítsenek. De lehet, hogy ez nem is baj, hogy az anyag ezt a formátumot kívánja meg, s egy hosszabb produkció több üresjárattal és ritmusvesztéssel járna. S még mindig jobb, ha az előadás végén azért van némi hiányérzetünk, mert szívesen néztük volna még tovább, mintha azért volna, mert túl sokáig néztük…

A baranyai gyöngyösbokréta – Piti Emőke (fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

A Pentheszileiát vendégrendező állította színre: a pályáját a Szputnyikban kezdő, a Vígszínházban folytató, az utóbbi két évadban Pesten és vidéken, kőszínházban és a független szférában is működő, műfaji, stiláris és minőségi értelemben is eltérő előadásokat hozó, de mindig markáns hangot megütő Kovács D. Dániel személyében. Kleist drámája a nehezen játszható irodalmi remekmű típusesete. Nem minden irodalmi remekművet kell persze feltétlenül eljátszani, de Kleist drámájának van legalább két olyan sajátja, amiért színrevitele izgalmas kihívást jelenthet akár egészen eltérő érdeklődésű alkotók számára is. Egyfelől a pusztító erejű szerelmi szenvedély egészen ritka megfogalmazása – főként azért, mert ezt a józan ésszel felfoghatatlan érzelmi önkívületet, amelyet a gyűlölendő ellenség iránt érzett irracionális és megfékezhetetlen szerelem érzete vált ki, mindvégig szép komolysággal, iróniától és deheroizálástól mentesen ábrázolja a darab. Másfelől klasszikus szövegektől szokatlanul erőteljesen szól egy ma is igen aktuális témáról, a nemi sztereotípiákról. Az amazonkirálynő semmilyen értelemben nem felel meg a kor és környezet által elvárt társadalmi szerepnek: erős, nem szorul semmilyen támaszra, szükség esetén kegyetlen is. Ha nem lenne (had)ereje, minden bizonnyal őrültnek néznék – így viszont szörnyetegnek tűnik a férfiak szemében. Amit súlyos tette látszólag igazol is…

Pentheszileia – Domokos Zsolt és Piti Emőke (fotó: Dr. Bergh Sándor)

Vagyis a drámából éppúgy születhet olyan előadás, amely az irracionális szerelem pusztító erejét mai formában megérzékíti, mint olyan, amely a nő társadalmi szerepének ellentmondásait kortárs aspektusból bontja ki a történetből. Az ontologikus és a jelen idejű megközelítés ráadásul nem zárja ki egymást. Ám mindehhez sok akadályt kell leküzdeni. Kleist drámája ugyanis erősen statikus, tele leíró jellegű szövegrészekkel (leggyakrabban monologikus áldialógusokkal), a legfontosabb események – a görök drámákhoz híven – a színfalak mögött játszódnak le. És a görög drámák többségétől (de legalábbis a kortárs színpadon gyakran játszott görög drámák többségétől) eltérően alig vannak a szövegben látványos verbális összecsapások, egymásnak feszülések – a feloldhatatlan konfliktus Pentheszilea lelkében keletkezik. Ezt kell színpadilag változatosabbá, dinamikusabbá, hatásosabbá tenni, de úgy, hogy maga a szenvedély ne kérdőjeleződjön meg, ne váljon nevetségessé, s az, amit az előadás a nemi szerepekről elmond, ne programízű, hanem vitára ingerlő, több szempontból értelmezhető legyen.

Kovács D. Dániel rendezése a legtöbb dilemmára talál megoldást. A díszlet alig több egy pódiumszerű színpadnál, a jelmezeket mai lakótelepi fiatalok is viselhetnék. A pódiumon láthatjuk a három szembenálló hadsereget – műanyagból. A mindenképpen szükséges, de igen hosszú expozíciót voltaképpen ez a frappáns ötlet oldja meg: Odüsszeusz nem pusztán elmeséli a korábbi történéseket (ami voltaképpen a teljes kontextus felvázolását jelenti), hanem a katonákkal el is játssza azokat. A műanyagfigurák közt pedig nemcsak az egymásra hasonlító szürke gyalogosokat látjuk, hanem a színpompás tiszteket, így a Marvel-univerzum kultikus figuráit is. Ám ez a diákszínházi szellemesség nem üt vissza, nem teszi komolytalanná mindazt, ami a későbbiekben történik, hanem precízen betölti a funkcióját: leköti és a történetre irányítja a hosszú, epikus szöveg alatt szükségszerűen lankadó befogadói figyelmet. A szárazabb redukcióval is kézenfekvő módon él a rendező: mivel mindössze öt színész játssza az előadást, az összes görög, illetve amazon mellékszereplőt – amolyan egyszemélyes karként – egy-egy színész jeleníti meg. Az amazonokat az egyébként Odüsszeusz szerepét alakító Borsányi Dániel, a görögöket az egyebekben az amazon főpapnőt megformáló Horváth Szabolcs. Így ők szinte folyamatosan és komplementer módon, ellentétes szemszögből kommentálják a történéseket. A kommentárok így óhatatlanul is ironikus színezetet kapnak, mint ahogy irónia jelenik meg az előadás zárlatában is, ahol a történtek elfedésére irányuló törekvés a történelemhamisításra irányuló kaján kortársi utalássá válik. De ez az irónia nem érinti Pentheszilea helyzetének és érzelmeinek ábrázolását. Míg Borsányi Dániel és Horváth Szabolcs enyhén elemelten, egyértelműen mai hangsúlyokkal játsszák a helyzetet racionálisan értelmező, abból hasznot húzni próbáló vezetőket, addig Boros Anna és Domokos Zsolt szép komolysággal hozza a tiszta, hűséges és őszinte barátnő, illetve a nem pusztítóan, de önfeláldozóan szerelmes hérosz figuráját (az már a sors iróniája, hogy a kortársi fénytörésben éppen ezek tűnnek a kevésbé hálás, kevésbé eredetien értelmezhető szerepeknek). A Pentheszileiát játszó Piti Emőke már alkatilag is erősen eltér az amazonkirálynő képzetéhez tapadó sztereotípiáktól. Törékeny jelenség, uniszex öltözetben; fiús kislány, aki ott ragadt a csatatéren. Ám belülről csupa izzás, csipa izgágaság; már az első jelenetben érzékelhető, hogy nem lesz képes kontrollálni cselekedeteit. Nem mindennapi jelenség, szinte érződik rajta a tűz, amely elégeti azt, aki a közvetlen kötelébe kerül. A színészi szuggesztió kezdetben megemeli, igazán erőteljessé teszi a költői szöveget, később azonban az alakítás mind monotonabbá válik. Elsősorban azért, mert az ív hiányzik belőle, pontosabban azt csak a külsőségek, a rendezői ötletek próbálják megrajzolni (jelentéses és kifejező ötlet például, hogy az utolsó jelenetben végre nőies, tűzpiros ruha kerül az amazonkirálynőre). De a normalitáson túli, felfokozott lelkiállapotnak az a hangja, amelyet az alakítás már az első jelenetben megüt, egyszerűen nem fokozható tovább. Így éppen akkor kezd gyengülni, kiürülni az érzelmi dráma, amikor a legerősebbnek kellene lennie.

 

Pentheszileia – Horváth Szabolcs (fotó: Dr. Bergh Sándor)

És hasonló a helyzet az előadás egészével is. Miközben az okosan megtervezett, jó tempójú játék a színrevitel legtöbb dilemmáját kiiktatja vagy zárójelbe teszi, a megsemmisítő erejű szenvedélyt mégsem tudja elhitető erővel megérzékíteni. Nem teszi ugyan idézőjelek közé, nem ironizálja, de túlságosan is a végletes, már-már beteges lelkiállapothoz kapcsolja azt. Így a történet, a tragédia mégis veszít súlyából: a tettest és az áldozatot távolibbnak, idegenebbnek érezzük, a szenvtelenül kommentelők nézőpontja maibbnak, közelebbinek tűnik.

Igaz, tanulságként akár ezt a keserű tapasztalatot is elvihetjük magunkkal…

Urbán Balázs

Kemény Egon két rádiós daljátéka CD-albumokon

 

A hangrögzítés, felvételkészítés kezdetei óta felgyűlt dokumentumokat hangarchívumok őrzik. Az őrzésnél hasznosabb az ismételt használatba vételük, felidézésük alkalmanként, életben tartásuk újrajátszásokkal. Természetesen módjával, hiszen folyamatosan gyűlnek az anyagok.

A Magyar Rádió hangarchívumának kincsei elvileg mindmáig felhasználhatók a műsorkészítésnél, azonban – ismerve az aktuális műsorstruktúrákat – elenyésző a felhasználás mértéke. Éppen ezért nagy öröm, ha digitalizált felvételek kerülnek forgalomba.

A régi hangversenyek hangképeinek felidézése azért is érdekes, mert az előadóművészet-történet közelmúltjáról ad mindennél megbízhatóbb (hang)képet, ám fokozott mértékű a jelentősége annak, ha időközben szinte kihalásra ítélt műfajokat sikerül így átmenteni.

Ilyesmire került sor a közelmúltban, amikor Kemény Egon lánya, Kemény Anna Mária arra az elhatározásra jutott, hogy a zeneszerző halálának 50. évfordulójáról két daljáték CD-albumon való megjelentetésével emlékezik meg.

 

 

Több évtizeddel ezelőtt, az Ifjúsági Főosztály szerkesztőjeként találkoztam először a nevével mint gyermekkari művek szerzőjével. Összeállításokban szívesen idéztem fel a Játszótéren című dalciklust, a Csillebérci fák alatt, vagy a Sétarepülés című, kamarazenekar-kíséretes szvitet. Többi művének csak címével találkoztam a kartontárban – de tudtam arról, hogy rádiós daljátékok szerzője is.

Érdemes elgondolkozni csodálatosan gazdag nyelvünk szóhasználatán, pontosabban szavaknak azon a sajátosságán, hogy időről-időre másik, módosult jelentésük kerül előtérbe. Ilyen a „könnyűzene” kifejezés, amely Kemény Egon esetében korántsem csupán slágereket jelent (bár azokat is komponált és népszerű táncszámokat), hanem elsősorban az alkalmazott zeneszerzés lehetőségeinek gazdag tárházát. Kemény Egon, aki a családi emlékezet szerint ötéves korától zeneszerzőnek készült, szívesen vett részt mindenfajta zenei háttértevékenységben, beleértve más szerzők műveinek hangszerelését, átiratok készítését, vagy gyakorló muzsikusként korrepetíciót, vezénylést. Saját kompozícióinál az operett és a filmzene jelentett ígéretes pályakezdést, és főként a rádió, ahol gyakran kérték fel rádiójátékok zenéjének megírására. Nevéhez fűződik az első rádiós daljáték (Schönbrunni orgonák, 1937) és az első rádiós nagyoperett (Májusfa, 1949) – ez utóbbival kezdődött a Rádiószínház, majd a Rádió Dalszínháza rendkívül népszerű sorozata. De miként a későbbi korszakos jelentőségű kezdeményezés, a TV-operáké, ez is kiszorult a műsoridőből.

Kemény Anna Máriának köszönhetően élvezhető minőségűre feljavított, digitalizált előadások jelentek meg. A Hatvani diákjai című daljátékot, amiért második Erkel-díját kapta Kemény Egon, először 1955. január 23-án sugározta a Kossuth adó, a Komáromi farsang első adása 1957. március 9-én volt. Mindkét történet magyar tematikájú, az előbbi szövegét Ignácz Rózsa és Soós László, verseit Ambrózy Ágoston írta, az utóbbiét a zenei ismeretterjesztő könyvek szerzőiként ismert Erdődy János és Gál György Sándor.

A daljátékokat hallgatva utólag megérthető, hogyan lehetett egykor TV (és más audiovizuális média) nélkül „élni”. A rádió a színvonalas műsorokkal házhoz szállította a kultúrát, élvezetes formában (általános műveltséget szerezhetett szinte észrevétlen, akinek volt módja rendszeresen hallgatni). A daljátékok felvétele több szempontból is tanulságos. Kiderül, hogy igényes munkával az egykor rendelkezésre álló technikai lehetőségek is alkalmasak voltak az élményszerű előadás létrehozására. Atmoszférateremtőek a jelenetek, mondhatni, láttatóak. És érthető a történet, „ülnek” a poénok. Az előadók számára korántsem tűnt „hakni”-nak a könnyű műfajban való kalandozás – Bessenyei Ferenc énekes szerepben Hatvani professzorként mutatkozott be a Rádióban, s e daljátékban volt először prózai szerepe is Simándy Józsefnek (Hatvani famulusa, Kerekes Máté). Partnereik között hallhatjuk többek között Petress Zsuzsát és Mezei Máriát. A Komáromi farsangban – élve a stúdió adta lehetőséggel – több szerep esetében megosztották a prózai és zenei feladatokat, Csokonai Vitéz Mihály beszédhangját Zenthe Ferenc, énekhangját Ilosfalvy Róbert adta, Lillát Házy Erzsébet és Korompai Vali „alakította”, Lavotta Jánost pedig Gönczöl János és Molnár Miklós. Csodálatosan énekel Lehoczky Éva (olasz primadonnaként is kiváló), és elragadóan komédiázik Bájligeti Kázmérként Fekete Pál.

Nosztalgiázás az idősebbeknek, akik annakidején „élőben” találkozhattak ilyen rádióműsorokkal, és időutazás a fiataloknak. Zenészeknek külön tanulságos megfigyelni a műgondot, az igényes interpretációt – és nem utolsósorban észrevenni azt a mesterségbeli tudást, ami a szerzők részéről biztosította a nívós kikapcsolódást. Hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Lehel György vezényletével milyen kedvvel vett részt ebben a munkában (felvételkészítő és koncertfeladatai mellett), az szintén „átjön” a CD-n.

A „könnyűzene” fogalma így nyer sajátos értelmezést ezeken a régi-új felvételeken.

Fittler Katalin