Madách Imre: Az ember tragédiája - Nemzeti Színház

Hubay Miklós írja: „A Jaltában nyakunkba vetett marxizmus üdvtanát a magyar nép talán azért is bírta elviselni, mert jó előre megkapta hozzá Madáchtól a védőoltást. Aztán ’56-ban elemi erővel kitört belőle az eladdig féken tartott »Na, ebből elegünk volt!« A gyilkoló miazmákat már mindenki érezte. Még a főmarxisták is.

A Tragédia emberével egyre csak az történik, hogy lelkesen és odaadóan létrehoz egy eszmerendszert, de közben elfogja a csalódottság (talán azért, mert szívében csillapíthatatlan az abszolút igazság igénye), és otthagyja az egészet.”¹

Az ember tragédiája nem egyszerűen egy magyar dráma. Mindig túlmutatott önmagán. Amikor játszották, és amikor nem játszották. Amikor engedték, és amikor tiltották. Mindig voltak fanatikus hívei és ádáz ellenségei. Utóbbiak hol túlságosan pesszimistának, hol túlságosan parlaginak ítélték. Hol Goethe-utánzót, hol rosszkedvű vidéki nemest láttak szerzőjében, aki Alsósztregováról szemléli a történelmet, csalódottan, betegen. A hívek pedig buzgón igyekeztek bebizonyítani, hogy a darab nem is igazán pesszimista. 

Minden diktatúra rettegett tőle. Hol a párizsi színtől, hol a falansztertől. Hol mindkettőtől. A nemzeti szocialisták be akarták tiltani, majd azzal a feltétellel engedélyezték a frankfurti bemutatót, ha a falanszter színben cirill betűs feliratok tudatják a nézőkkel, hogy a színhely a Szovjetunió. Rákosi nem kötött ilyen alkut. Biztos, ami biztos, egyszerűen leparancsolta a Nemzeti Színház műsoráról. És egy nem egészen szavahihető szemtanú szerint hozzátette: „nem szívesen látok művészeket börtönben”.

A keserves időkből örökölt félelem lehet az oka, hogy máig él bennünk valami különös aggodalom legnagyobb nemzeti drámánk sorsával kapcsolatban. Megszállott hívei azt várják el, hogy minden előadása „méltó” legyen írója szelleméhez. Ez a meghatározhatatlan, ködös fogalom hol óvatosságra inti, hol éppen ellenkezőleg, meghökkentő értelmezésekre sarkallja az alkotókat. 

Ha egy magyar értelmiségi azt olvassa valahol, hogy Tragédia, nagy kezdőbetűvel, rögtön tudja, hogy Madách drámai költeményéről van szó. Irodalmi és színházi berkeinkben ez a műfaji meghatározás egyet jelent legjelentősebb drámánkkal. Ennél nagyobb elismerést aligha kaphat műalkotás az utókortól.

(fotó: Eöry Szabó Zsolt)

A Nemzeti Színház mostani előadása és Vidnyánszky Attila hatodik nekirugaszkodása Madách drámai költeményének hatalmas feladatot ró mindenkire, aki részt vesz benne. A látszólag háttérbe húzódó díszlettervezőre (Olekszandr Bilozub), a búvópatakként jelenlevő és naiv-eklektikus jelzéseket alkalmazó jelmeztervezőre (Bianca Imelda Jeremias), a szereplőkre és azokra, akik az arénává átalakított nézőtéren foglalnak helyet. A rendezőt hosszabb ideje foglalkoztatja a játéktér és a nézőtér viszonya. A Tragédia előadása most tovább megy azon az úton, amelyen a Csíksomlyói passióval és a Bánk bánnal elindult. Számít mindazokra, akik vállalták, hogy résztvevői lesznek a cseppet sem kockázatmentes feladatnak. 

A szórólap csak Éva és Ádám alakítóját, Ács Esztert és Berettyán Sándort nevezi meg szerepük szerint. A többi résztvevőt, Berettyán Nándort, Csurka Lászlót, Farkas Dénest, Fehér Tibort, Herczegh Pétert, Mátyássy Bencét, Mészáros Martint, Nagy Marit, Nagy Márkot, Rubold Ödönt, Schnell Ádámot, Szabó Sebestyén Lászlót, Szalma Tamást, Szép Dománt, Tóth Augusztát és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának tizennyolc másodéves hallgatóját csupán felsorolja mint a további szerepek megformálóit. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet valójában: Ádámot és Évát sem csupán a két megnevezett színész játssza, mint ahogy a többi szerepet is többen keltik életre.

Az előadás egyszerre puritán és monumentális, ünnepélyes és hétköznapi. Úgy kezdődik, mint egy istentisztelet. Egyes helyszíneket – így az első szín leírását és néhány fontosnak tartott szerzői instrukciót – a színészek ismertetnek: „A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség” – mondja mindjárt az elején Nagy Mari. Az elhangzottakból természetesen semmit se látunk, csak elképzeljük. Mi a játékosokat figyeljük. Valamennyi szereplő mindvégig jelen van a színpadon, hiszen ők harmincöten közösen idézik fel Madách drámai költeményét. Az előadás szövege montázs (dramaturg: Verebes Ernő). Bizonyos mondatok többször hangzanak el, némelyek kórusban, némelyek egymás után, hol kánonban, hol egymást túllicitálva. 

Aztán megszólal az Úr. Sinkovits Imre hangján. Ebben van valami misztikus, valami transzcendens. Sinkovits többet jelent önmagánál. Ő a múlt. Hányattatásai, megaláztatásai felidéződnek a néző képzeletében. Ő nemcsak a színpadon volt hős. Élete és szerepköre összeforrott az emlékezetünkben. Ő a Nemzeti Színház. A tradíció. Virtuális jelenlétével az előadás időben kitágul, a saját múltját, a gyökereit idézi.

Ebben a közösségben mindenki lehet Ádám, Éva, Lucifer, Isten és ember. Luciferből van a legtöbb: kilenc színész adja-veszi át a stafétabotot, öreg, fiatal, középkorú, hiszen amit látunk a történelemből, azt ő idézi fel. De van, aki hol Ádám, hol Lucifer. Ahogy mi, földi halandók, szinte valamennyien. A paradicsomi és a paradicsomon kívüli szín Ádámja és Évája néha kívülről nézi saját történetét, és ilyenkor más áll a helyükre. Az álom bizarr és kifürkészhetetlen logikája szerint van, amikor külső szemlélői vagyunk életünk eseményeinek.

Ács Eszter (fotó: Eöry Szabó Zsolt)

A színészek nem szerepeket játszanak, hanem magatartásokat képviselnek. Közösen felidézik a drámai költemény eseményeit. Együtt gondolkodnak. Szenvedélyesen, egymással vitatkozva véleményt formálnak a felvetett gondolatokról. Néhány jelenet erejéig belebújnak valamelyik szerep bőrébe, „átélnek” bizonyos szituációkat, vagy érvelnek, mint Brecht színészei, de sohasem csak a saját szerepükre koncentrálnak, hanem az egészre és az egészben elfoglalt helyükre, folyton változó feladatukra. Ez teljesen másfajta koncentrációt követel, mint egy szerep végiggondolása és végigélése. 

A bűnbeesés után felveszik azt a szőnyeget, amelyik az édenkertet jelképezte. Megjelenik az idő mint az emberi élet végességére figyelmeztető metafora. Előbb egy, aztán mind több ketyegő, zörgő ébresztőóra. („Csak ember műve csillog és zörög, / Melynek határa egy arasznyi lét.”) 

Az éden elveszett.

Az első három álomkép (Egyiptom, Athén, Róma) egymásba olvad, ide-oda tűnik át a három képzeletbeli helyszín, mintha filmet néznénk. Csak Konstantinápolyra áll helyre némiképp a rend, és nézhetjük végig Tankréd történetét. A szereposztás átveszi a régi tradíciót: Péter apostolt és ellentét-párját, a Patriarchát ugyanaz a színész (Rubold Ödön) játssza.

Az első rész Ádám szavaival ér véget: „Mozogjon a világ, amint akar, / Kerekeit többé nem igazítom, / Egykedvűen nézvén botlásait. / Kifáradtam, – pihenni akarok.” És a színpadon egy hatalmas, hófehér, vigyori koponya bámul ránk.

A második részre némileg rendeződik a lázálom kuszasága. Prágában Szalma Tamás játssza Keplert, de Danton már ismét Berettyán Sándor. Az űrbeli repüléshez nem színpadi trükköket alkalmaznak, hanem a mozgásszínház eszközeit hívják segítségül, amely az egész előadás folyamán gyakran átveszi a dialógus szerepét. (Koreográfus: Bozsik Yvette.) 

A produkció két fontos eleme Vidnyánszky korábbi előadásaiban is szerepelt. Az égiek világát, az Úr gondoskodó jelenlétét jelképező, lefelé világító lámpa már az első, 1998-as beregszászi változatban jelen volt. A földkupacot a szegedi Dóm téren láthattuk. („Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved, / Kéj-kerteidben a sakál üvölt, / A pusztán koldús, szolganép tanyáz.”)

Éva első mondatát – „ Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!” – sokan megismétlik. Ki hittel, meggyőződéssel, ki kételkedve. Még Csurka László Luciferje is próbál megbarátkozni a gondolattal. Aztán a kétkedők valahogy mégis átveszik a többiek lelkesedését. Az előadás záró mondatát, az Úr szavait már mindenki egyre átszellemültebben és egyre meggyőzőbben ismételgeti. Az előadás a hit minden pátosztól mentes apoteózisával ér véget.

Lucifer az összhangzó értelmet hiányolta az Úr által megteremtett világban. Az előadás végére meggyőződhetünk róla, hogy nem volt igaza. Hátha egyszer végre mégiscsak megadatik nekünk, hogy szabadon, bűn és erény közt választhassunk. Két világháború után, Auschwitz után, 1956 és 1968 vérbefojtása után talán még mindig (vagy már megint) Madáchnak van igaza. Küzdenünk kell, és bíznunk abban, hogy a sorsunk jobbra fordul. 

A Tragédiára is igazak Kárpáti Aurél szavai, amelyeket a Hamletről mondott több mint kilencven évvel ezelőtt: Madách művének titka is a zseni titka. Kifürkészhetetlen. „Tragikumának szálait bogozhatjuk, bonthatjuk, a rejtelmes ábra, amelybe a lángész minden időkre szóló varázsát szőtte bele, soha egészen fel nem fejthető.”² 

A Nemzeti Színház 2018-as előadása újabb impozáns kísérlet a varázs felfejtésére; egyértelműen azt sugallja, hogy végső soron Az ember tragédiája mégiscsak optimista mű. Ha nem hiszünk neki, magunkra vessünk.

BALOGH GÉZA 

Jegyzetek

¹ Hubay Miklós: A dráma kristályrendszere. Esszé a Tragédiáról. In: „Aztán mivégre az egész teremtés?” Napkút Kiadó, Budapest, 2010.

² Kárpáti Aurél: Hamlet tragikuma (1925). In: Örök Shakespeare. Év nélkül, Grill Károly Bp. 40. o.

II. Rug Art Fest – A kortárs magyar szőnyegtervezők találkozója

Lehet csomózni, lehet szőni, lehet kézzel, lehet géppel, s valójában végig kísérte az ember történetét. Mezopotámiában a forró homokra terítették,  Kleopátra erre lépett fürdője után, Agrippina ezen heverészett, a hunok nyereg alá terítették, a skandinávok két oldalra csomózták és csónakokat béleltek vele. Készülhet  gyékényből, gyapjúból, faágból, pamutból, rongyokból vagy selyemből és sok másból. Szőnyeg.

Mindennapi használati tárgy és lehet meghatározó, különleges egyedi dísz is. Az ember lakhelyét már évezredek óta otthonosabbá teszi puhaságával, melegségével. Az iszlám vallásban különösen fontossá vált.  A talp alá valót Európába a XVI‒XVII. században kezdték készíteni, alapvetően két technikáva, a szövéssel és a csomózással. A polgárosodás erősödésével a megnövekedett igényt a kézművesség helyett az ipari termelés tudta kiszolgálni. Megszületett aztán az iparművészet is, ami a használati tárgyak – így a szőnyeg –  igényes formáinak kialakítását szolgálta.  A XX. század elejének modern otthonai a keleti mintákat nemigen viselték. De nem voltak szőnyegtervezők, nagy tudású szőnyegmesterek voltak, akik például Békésszentandráson (a szőnyeggyár 1926-ban épült) a torontálit szövéssel, a perzsaszőnyeget csomózással készítették. Az első szőnyegtervezők építészek voltak, később festők is megengedték (például Picasso), hogy művüket szőnyegbe csomózzák. A művészeti stílusok így is megfogalmazódtak: a harmincas években az art deco, a hatvanas években az absztrakt minta járta.  

A szőnyeg rend és harmónia, és  bármilyen technikával készül is (Mari néni is megtervezi, amikor szőnyegszövő széke elé ül), a látványát tervezni kell. Az iparművészeknek egy ideig munkát adtak a szőnyegkészítő kis- és nagyüzemek, a Képcsarnok Vállalat pedig egyéni alkotásaikat forgalmazta. A rendszerváltozással mindez megszűnt, és beléptek a multik a maguk tömegtermelésével és kínálatával. 

Bele lehet ebbe nyugodni? Nem. Lőrincz V. Gabi textiltervező iparművész társaival ezért megalapította a Szőnyegtervezők Társaságát (SZETT). A „Hangulatok geometriáját szőjük. Szél borzolta mezők, szaladó esőcseppek, vadvirágos rétek, gabonaföldek életteli pillanatait, élményét váltjuk fonal-rendbe. Múló pillanatokat és örök kérdéseket bogozunk sorokba, simítható anyagba. Bonyolult jeleneinkre vezetőszálak egyensúlyát terítjük….”

Céljuk, hogy a szőnyegtervezés sokszínűségét, szépségét bemutassák. 

Idén már másodszor szervezték meg a Rug Art Fest-et, a kortárs magyar szőnyegtervezők találkozóját. Ahány alkotó, annyiféle technika, annyiféle világ. A tervező fest és rajzol, s ezt ülteti át gyárthatóságra alkalmas műhelyrajzzá, amelyet vagy legyártanak mások, vagy maga készít el. 

A bemutatón láthatunk kézi csomózást,több módszerrel alkalmazott  filc applikációt, sima felületű szövött szőnyegeket, horgolással készítettet, fémtextileket, olyan falburkolatokat, amelyek nemcsak izgalmas struktúrát képeznek, de alkalmasak a hangszigetelésre is. 

 A szőnyeg, a falikép nemcsak szép egyedi alkotás, de szolgál. Az egyesület keresi azokat a lehetőségeket, hogy ma milyen szerepe és feladata lehet a szőnyegnek, a faliképnek együtt a kortárs építészet – a hangsúlyozott üveg, beton, fém – közegében. 

A szőnyeg, amin járunk, megújult anyagában s formájában is. Ma már nem a szövőszék lehetősége határozza meg alakját. A szállodák tömeges igénye létrehívta a nyomtatott szőnyeget is. Itt a csomózott alapfelületre nyomtatják a mintát. Fali szőnyeget is lehet készíteni ezzel a technikával. A szintetikus szálak gazdagodása merészebbé tette a tervezők fantáziáját, mert többféle anyaggal dolgozhatnak. A bemutatón ezekből is látható. 

Az iparművészek számára nemcsak a minta, de a struktúra is fontossá vált. A tervező hozza létre a fonalat, a fonal színét (azt is, hogy milyen elemi szálakból fonják); megsodortatja, megfonatja. Már a csomózást is lehet helyettesíteni. Ma már létre lehet hozni olyan fonalat is, amit ha befésülnek a szövött felületbe, akkor az csomózott felületet képez. Az egyéni tervezők lehetőségei gazdagodtak. Dolgozhatnak a megrendelői igények alapján változatos motívumvilággal, hagyományos stílusban, de amikor saját indíttatásból alkotnak, lehetőségeik szinte végtelenek.

Mindenre találunk mintát a bemutatón. A Szőnyeg‒Varázs‒Szőnyeg pályázatukat ez év tavaszán azért hirdették meg, hogy lehetőséget teremtsenek a résztvevőknek a kézműves, egyedi és kis szériás gyártású szőnyegeik kiállítására. Innovatív formatervezési pályázatot  (Gondold át) hirdettek szövőszékek tervezésére, amellyel a szövés kultúráját – a kezdő szinttől a professzionálisig – szeretnék megújítani. Nyílt pályázatuk – Morf textil, környezettudatosság a textiltervezésben – eredményeként pedig az újrahasznosított textildesign zsűrizett munkáiban gyönyörködhetnek majd a látogatók. 

A  Szőnyegtervezők Társasága azon fáradozik, hogy összehozza a gyártókat és a tervezőket. Ezért Magyarországon már öt műhellyel kötöttek együttműködési szerződést. Az üzemeknek abban segítenek, hogy minőségibb termékeket állíthassanak elő, ugyanakkor művészeknek munkalehetőséget kínálnak.

A  II. Rug Art Festen is átadják az Aranyvilla-díjat a kiemelkedő teljesítményt nyújtott tervezőnek. A kiállítás ideje alatt szakmai fórumok, workshopok, bemutatkozók és  különféle foglalkozások várják a résztvevőket. A szervezők fontosnak tartják, hogy minél többen halljanak a hazai szőnyegtervezők munkásságáról. Divatba jöjjön a minőségi lakástextil tárgykultúrája és a hazai, egyedi szőnyegdesign igénye.

„ A tér szőnyeg nélkül olykor rideg és szenvtelen. A szőnyeg tér nélkül csupán szálak kusza halmaza.  A tervező az, aki komponál térben szőnyeggel harmóniát. A szőnyegterv olyan, mint egy szimfonikus zenemű kottája. A tervező színekkel, formákkal, technikákkal komponál. A műhelyrajz a tervet apró részletekre bontja, hogy a kis egységekből fonalakkal felépüljön újra. A gyártó mint zenekar a szálak tengerében lejátssza a tervező által megírt kottát. A szőnyeg egy matériában életre keltett vizuális színfónia. Minden nap gyönyörködtet” – vallja Lőrinc V. Gabi szőnyegtervező művész.

Józsa Ágnes

Békés Pál‒Várkonyi Mátyás: Félőlény – Miskolci Nemzeti Színház

Békés Pál (1956‒2010) meseregénye, amelyből rádiójáték és színdarab is készült, 1991-ben jelent meg. Az évszám itt azért érdekes, mert ha nem tudnánk, hogy a szerző sajnálatosan korán, 54 éves korában elhunyt, akár azt is hihetnénk, hogy egészen friss műről van szó. A Félőlény lényegében egy disztópia, amelyben Kiserdő eddig békességben, barátságban egymás mellett élő lakói körül egyre összébb szorul az általuk ismert és szeretett közeg, miközben az őket fenyegető, az erdőt pusztító szörnyek világa terjed. 

És hogy kik a Kiserdő lakói és kik a szörnyek? A szerző képzeletbeli lényekkel népesíti be a mesét. A főszereplők között van például Csupánc, a „kistermetű, rugékony pattogi”, aztán a takarításmániás Rakonc. Állattani (esetleg manótani?) hovatartozásuk kétséges, bár barátjuk, Porhany erősen hasonlít egy vakondhoz. A másik oldalon, a szörnyek csapatában játszanak például a hernyótalpas, savószínű köcsögfejek, a rusmányok, no meg a triplatokájú vahordályok. Csupa rejtvény és nyelvi lelemény. Mindegyikük hasonlít valamire vagy valakire, de pontosan nem tudhatjuk, kik ők. Ezért is lehet tőlük még jobban félni. És ezért helyettesítheti be gyerek és felnőtt őket a saját rémeivel. 

Így aztán nem csoda, hogy a felnőtt olvasó/néző folyamatosan mai közállapotainkra vonatkoztatja az előadást, amikor azt hallja, hogy vagyunk mi és vannak ők, a Kiserdő már nem is hasonlít valamikori önmagára, el kell innen menni, nem beszélve arról, hogy „megsokasodtak a szörnybemondók, és egyre több a rémhír”. A gyerekek ellenben a saját félelmeiket látják bele a történetbe, nekik a szellemként libbenő lidércek a félelmetesek meg a fákat döntő ismeretlen szörnyek. Vagyis Békés Pál eltalálta azt a beszédmódot, amely egyszerre tudja megszólítani a gyermek és a felnőtt közönséget. És nem csak a mű keletkezése idején, a kora kilencvenes években, hanem ma is. 

Horváth Alexandra, Varga Andrea, Farkas Sándor és Molnár Sándor Tamás (fotó: Éder Vera)

Juhász Katalin díszlete az első felvonásban két hatalmas, kinyitott könyvből áll, a közelebb ülők bele is olvashatnak a Félőlény egyik részletébe. De a könyvforma nem tolakodó, fák takarják, egységet alkot a (szintén papírból készült) erdővel: könyverdőben járunk. Itt lakik főhősünk, a Félőlény is, igaz, őt sokáig nem látjuk, mert elbarikádozta magát a saját magánkönyvtárában, ott reszket a bezárt ajtó mögött, nem is hét, de tizenkét lakat alatt. Farkas Sándor megformálásában egy félénk, szemüveges bölcsészfiú lép ki végül elénk. Gyerekszemmel talán egy nagyra nőtt, stréber kisiskoláshoz hasonlít. Felnőtt szemmel a saját világába zárkózó értelmiségi önironikus paródiája is benne van. Dilemmája is ismerős: szörnnyé kell-e válni ahhoz, hogy megvédjük magunkat a szörnyektől és a belső szorongástól? Mert „szörny a szörnynek nem vájja ki a szemét”, ahogy az átalakuláson már keresztülment Csatang (Kokics Péter) mondja a többieknek. Félőlény végül elindul, hogy keressen egy szörnyfelvételi irodát. 

Itt zárul az első felvonás, és ekkorra már sikerült olyan komor képet festeni a lehetséges jövőről, hogy egy kislány a szünetben azt mondta az anyukájának, ne menjenek vissza a második felvonásra, mert ennek a mesének nem lesz jó vége. 

Pedig Harangi Mária rendezésében már az első részben is van néhány kedves, a félelmet, szorongást oldó ötlet. Ilyen például az erdőlakók szertartásos teázása a kockacukorért folytatott cselekkel, és a dalok (Várkonyi Mátyás szerzeményei) is ilyen hatásúak. A színészek pedig mindent megtesznek, hogy minél plasztikusabbá tegyék Kiserdő társadalmát. Horváth Alexandra folyton tevékenykedő, indulatait sem leplező Rakonc; Varga Andrea Porhanyként minden mozdulatával és megnyilvánulásával fél; Molnár Sándor Tamás Csupáncként grimaszaival és dadogásával nevetteti meg a gyereknézőket. Mindezek ellenére az első felvonás közepe felé egy kicsit meglassul az előadás, és időnként eluralkodik a gyerekelőadásokban gyakran hallott „ha hangosan és hangsúlyosan mondom, mennyire félek, jobban értik” szemlélet. De a második felvonásban a hosszúra nyúlt expozíció után felpörög a történet, új lendületet vesz az előadás, amely kitart egészen a végéig, és az előbb jelzett túlzások is eltűnnek. 

Ez a felvonás jórészt a szörnyfelvételi irodában játszódik. Hatalmas irattárat látunk, sok-sok fiókkal és aktával. A fő látni- és néznivaló azonban itt az irodafőnöknő, akit Seres Ildikó játszik érezhetően nagy kedvvel és lendülettel. Már a kinézete is telitalálat (a jelmezeket Bozóki Mara tervezte), mert inkább vicces, mint ijesztő. Ez az első jel arra nézve, hogy a szörnyek mégsem olyan veszélyesek, ahogy látatlanban elképzeli az ember. És ezt a gondolatmenetet folytatják, amikor a Félőlény elé állított próbákról kiderül, hogy ha nem csinál semmit, akkor is megfeleltet kap, hogy ami távolról rémisztő, szigorú rendszernek tűnt, az közelről nézve sima, érdekvezérelt ügyeskedés.  

Közben azért a látványról sem feledkeznek meg, az egyes próbákhoz különböző effekteket társítanak, a leghatásosabb mégsem a vetítés vagy a videó-animáció, hanem amikor a hatalmas lidérc három kisebbre (értsd: három színészre) esik szét, vagy amikor Irodaszörny aránytalanul nagy, kesztyűs kezei hol az egyik, hol a másik fiókból bukkannak ki.

A félelmeinkkel való szembenézésen kívül az előadás még egy hatásos ellenszert ajánl a szörnyek ellen: a könyveket és a bennük lévő meséket, történeteket. Félőlényt pedig éppen az emeli ki a társai közül, hogy rendelkezik a történetmesélés képességével. A záró képben a szereplők egy-egy mesekönyvbe mélyednek, a disztópia pedig átfordul utópiába, a nézők ugyanis „A szörnyeké a világ!” szlogen helyett „A könyveké a világ!” szórólapot vihetik haza magukkal. Bár úgy lenne! 

Turbuly Lilla

Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán

Ki hitte volna, hogy ez a darab (késő barokk, a német felvilágosodás szülötte) ennyire aktuális lesz a XXI. század elején? A népvándorlás, a vallásháborúk, a menekültek, az ideológiai népirtások világában ennyire égően mai legyen? De mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ez a darab nem folytatása Lessing igyekezetének a polgári dráma megteremtésére, tehát például az Emilia Galottinak (ami szerintem a jóval nagyobb karriert befutó Ármány és szerelem című Schiller-darab őse 1783-ból). A Bölcs Náthán szándékosan parabolaként íródott, abszurd beütésekkel. És a vallási megbékélés jegyében. Hm. 

De lássuk a medvét.

A Bölcs Náthán sztorijának veleje a három világvallás vitája, békéje, az arab (muszlim) felvilágosodás reménye, a zsidó asszimiláció jóslata – mit mondjak még? Lessing optimista metaforát írt – a későbbi német dráma (és közélet) modellje lett ez a hármas összefogás a béke és persze a felvilágosodás jegyében.

Ez a Jeruzsálemben játszódó történet a harmadik keresztes hadjáratok idejében, valahol 1190 körül bontakozik ki. A téma történelmi, de Lessing tudatosan nem követi a valós históriai eseményeket. Egy keresztes vitéz (a darabban Templomos lovag, egy ideig Konrad von Staufen néven, mondanám ős-SS tisztféleség) kiment egy lángoló (szerintem felgyújtott) házból egy zsidó lányt, Rechát, akiről kiderül, hogy a gazdag zsidó kereskedő, Náthán lánya. (Később persze arra is fény derül, hogy Recha Náthánnak nem vérszerinti gyereke, csak nevelt lánya, voltaképp ő is keresztény, de erről majd alább…) 

Itt van mindjárt az első abszurd összjáték: egy zsidók és arabok (törökök) ellenében harcoskodó templomos lovag élete kockáztatásával ment meg egy zsidó lányt. Aztán megjelenik a címszereplő – Náthán –, aki viszont a török (ma úgy mondanánk: muszlim) uralkodó, Szaladin szultán ismerőse. Jóban vannak, pedig Náthánnak minden oka meglenne, hogy ne barátkozzon muszlimokkal, vagyis gondoljon saját sorsára és kövesse előítéleteit: hiszen Gath városában egész családját (feleségét, gyerekeit) kiirtották – Lessing szerint muszlim „gengszterek”… 

Ez rég volt. Most, a drámai jelenben nincs gyűlölet arab és zsidó között, előítéletek egyik oldalról sem fertőzik viszonyukat. (Igaz, a szultánnak pénzre van szüksége, Náthán meg boldogan kölcsönöz neki.) Amúgy a darabban csupán egyetlen utálkozással/gyűlölettel teli szereplő bukkan fel, a „keresztény” pátriárka (gondolom ortodox, bizánci dogmaőrző betonfej). Őszentségét majd szétveti a zsidógyűlölet: halálos bűnt szimatol, kémet küld Náthánra és máglyára akarja juttatni – merthogy egy Mózes vallású eretnek zsidó hitben tart egy keresztény lányt. Amiért természetesen máglya jár – a teokrata jog szerint. De ez az epizód csak amolyan „helyrajzi információ”: ott, Jeruzsálemben, a keresztes háborúk idején ilyen világ volt. (Tenném hozzá: aztán így maradt hol jobban, hol kegyetlenebbül egészen napjainkig…) Ez a híres játszma a vallási tolerancia követeléséről íródott: a felvilágosodás nagy illúzióját követelve, a német irodalomban pedig megteremtve. Szegény Lessinget élete során érhette gúny zsidós neve (Ephraim) miatt, pedig lutheránus apa gyermeke volt, s végig – ha nem is templomjáró módon, de – hű maradt vallásához. Talán ezért is kellett bedobnia ezt a lángoló fáklyát az akkori vallási csaták lőporos hordójába. Ami részéről nem volt kockázat nélküli vállalkozás, hiszen a lutheri egyházon belül, katolikusok és lutheránusok között is folyt a „Kulturkampf”. (Lessing élete végéig küzdött több elvakult vallási dogmatikussal – például Goeze tiszteletessel, és más szektariánus őrültekkel.) E vallásháború meghaladását követelve írta filozófiai művét, a Die Erziehung des Menschengeschlechts (Az emberiség nevelése, nevelődése) című filozófiai-vallásbölcseleti főművét 1780-ban. Ez az esszé tipikus felvilágosodásbeli gesztus: az emberiség – úgy általában mindenki a Földön – nevelődik. Lessingnél ez a nevelődés (fejlődés) három stádiumon megy keresztül, az állomások végén az embert már nem kell se büntetni, se nógatni: teszi a jót „az erkölcsi jóságért” magáért. Önmagától lesz tökéletes. Ha ez a nevelődési folyamat sikerrel jár, akkor minden rendben lesz a világban. 

Nagyjából ez időben születik az „általában vett” ember fogalma, politikai használata. Sokáig uralkodó hívó szó. Szerintem a fiatal Marx antropológiájának (ha van ilyen…) központi fogalma, az ember „nembeli lényege” (Gattungswesen) is e gondolatkörből származik. A mából nézve nagy illúzió (tán tévedés) volt mind az egységes, tökéletesedő ember-fogalom, mind a fogalom társadalmi használata. Jobban mondva: értéktételezésként, ideálként fenntartja a fejlett országok kultúrájának lassú (visszafejlődő) törekvését. Mondom én, aki életem nagy részét e marxi gondolat, a „nembeli lényeg” jegyében dolgoztam végig. Mondom kritikusan, a mából eszmélve, mert sajnos Auschwitz, a srebrenicai, a ruandai vagy a chilei népirtás árnyékában képtelen vagyok hinni e fogalom reálvilágbeli érvényében. 

A Bölcs Náthánt – és a felvilágosodást még sokáig – voltaképp ez a hivatalos ideológia élteti. Én is éneklem a schilleri/beethoveni Európai Unió himnuszt – mert ha élni akarunk, ez a hagyomány nyit ablakot a jövőre. Értékvilágunkat ez az illúzió alapozza meg – ráadásul működőképesen: nincs más, nincs jobb, ez van. Más szóval Európát (és a világ progresszióját) ez az illúzió élteti. Hadd tegyem önkritikusan hozzá: az „emberiség” javára, a „nembeli lényeg” utópikus reményében, a hegeli „világszellem” jótevő hatásának kiterjesztésére. Akárhogyan is: óriási hatású illúzió volt és maradt. Meghatározó utópia. 

De hadd térjek vissza Lessing világába: nemcsak a felvilágosodásé ez az idő, hanem az előítéletek burjánzásának kora is. Tudjuk, hogy az antiszemitizmus a zsidók (és mórok) Spanyolországból való kiűzetése (1492) után szép lassan teret hódított fél Európában. Tán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Lessing elsősorban a zsidó-gyűlölet ellen küzdött, miközben a vallások egyenrangúságának elismertetése volt írásainak fő célja. A darab modellje a csodálatra méltó zsidó filozófus, polihisztor, nyelvzseni Moses Mendelsohn (a zeneszerző, Félix Mendelsohn nagyapja). 

Lessinget íróként filoszemita beállítottságáért nem támadták. Tán mert életében – az 1700-as évek végétől 1818-ig – Berlin liberális és intellektuális helyszín volt, ahol fura módon (egy évtizeden át) nem volt divatban a zsidózás. Befogadó ország/város volt. Így például 1806-tól itt működött a zsidó Rahel Varnhagen irodalmi szalonja, amely a kor jeles íróinak, filozófusainak találkahelye volt, de porosz tisztek is itt vegyültek, teáztak-vitáztak , tehát a keresztény elit is szívesen látogatta. Aztán jön az 1818-as fordulat (a bécsi kongresszus után Metternich osztrák kancellár veszi kézbe a németek ráncba szedését), s véget vet ennek a ragyogó kísérletnek. Arra akarok kilyukadni, hogy Lessingnek azért volt szellemi háttere a kor németföldjén.

Drámaíróként és színház-teoretikusként Shakespeare-t tartotta ideáljának. A Hamburgi dramaturgia¹ című műve (1767‒1769) az angol mester dramaturgiájának propagálásaként (is) íródott, a franciás színházi divat, Corneille, Racine és főképp Voltaire színház-felfogása ellenében. A „shakespeare-izálás” volt irodalmi modellje, habár korai darabjaiban csak elvétve lehet ennek nyomait felfedezni. Ám teoretikusként valamint a Bölcs Náthánt tekintve a német Shakespeare-reneszánsz egyik apostolaként kell tisztelnünk. (A „reneszánsz” kifejezés idézőjelben értendő: a németeknél a „kemény” Shakespeare-hagyomány ellágyult, azaz romantizálódott, illetve Schiller drámái nyomán háttérbe is szorult…

*

Hol van itt abszurd?

A Bölcs Náthán kerek történet, de milyen jogon tételezem fel, hogy e parabolaszerű sztori abszurd rétegekre épül? Röviden: már az is túllép a hagyományos dramaturgiai renden, hogy három egymástól radikálisan – abszurd módon – különböző vallási, emberi, szerepbéli figurát állít egymással szembe, használ drámai konfliktus tengelyeként. Hiszen Jeruzsálemben vagyunk – mint említettem, a keresztes hadjáratok idején. 

E sakktáblán három főszereplő játszik: Templomos lovag (a keresztes hadjárat rohamcsapatának volt tagja, jelenleg az arab szultán foglya); Náthán (már tudjuk: gazdag zsidó kereskedő, lányával, Rechával) valamint a legfőbb „hatalom” képviselője: Szaladin, a szultán. Három ennyire különböző figura a valódi világban csak ellenségként találkozik egymással, itt meg jóba lesznek. Abszurd felállás már a darab indulásakor. 

Hármójuk közül most illusztrációként csak Szaladint, a szultánt emelem ki. Nemcsak megkegyelmez a foglyul ejtett Templomos lovagnak – egyébként minden elfogott keresztes vitézt kivégeztet –, hanem hatalmát, pénzét a szegények pártfogására fordítja, kincstárnoka (a zsidó Náthán) nem győzi kapkodni a fejét, honnan, szerezzen pénzt… (Ilyen jólelkű szultánnal csak később, Mozart Szöktetés a szerájból című operájában [1782] találkozhatunk, Selim pasa alakjában, aki a háremébe betörő, amúgy keresztény betolakodóknak megbocsát…) Még furcsább, hogy Szaladin, a muszlim szultán a zsidó Náthán barátságát keresi. Mit mondjak, elég abszurd összjáték ez a hármas körtánc…

Azért meg kell jegyeznem, hogy itt a történelem hangolta át a drámát. Amikor Lessing a darabot írta, a vallási türelem kiáltványának számított e mesejáték, ám mai szemmel tökéletes abszurd: muszlim uralkodó pont egy zsidóval – az ősellenséggel – parolázzon? És mindehhez egy fanatikus katolikus (Templomos lovag) asszisztáljon, sőt elvegye a zsidó kereskedő lányát feleségül? A darab hangsúlyait – a „majdnem vígjátékot” – napjaink háborúi áthangszerelték abszurd (vagy komikus?) felállású főszereplők vitájává.

Feltűnő, hogy a darabnak alig van cselekménye. Ami történik benne, az az aktuális jelenetek előtt zajlott le – itt jobbára beszélgetnek, monologizálnak. Igaz mély filozófiai-vallásbölcseleti kérdésekről. Tézisdráma. A tézis úgy hangzik: csak „ember” létezik, vallása, hite, filozófiája másodrangú kérdés. A francia felvilágosodás követőjeként az „emberi jogok” mellett érvel, amellett a tétel mellett, ami aztán a forradalom legfontosabb vívmánya lett, a Droit de l’homme, az Emberi jogok parancsolata. Az emberek egyenlőek, a vallási megosztottság bizánci és oszmán örökség. Náthán „bölcs” véleménye szerint az élet legfőbb parancsa: elsősorban embernek kell lenni, és csak aztán jöhet, ki melyik náció, vallás vagy egyéb népcsoport tagja. Embernek lenni: a felvilágosodás legfontosabb parancsa. Először a Templomossal beszélgetve fejti ki filozófiáját Náthán:

„Barátokká kell lennünk! Vesse meg

A népemet, ahogy csak jólesik.

Nem választotta népét egyikünk se,

Népünk vagyunk mi? Mi a nép? Zsidó

S keresztény tán inkább zsidó s keresztény

Mint ember! Bár találtam volna ismét

Egy embert, akinek elég, hogy ember!”

II. felv. 6. jelenet 

Ennél is fontosabb a Templomos vallomása: elmeséli, hogyan vetkezte le „hivatalból kötelező”, azaz radikális-katolikus előítéleteit, a Templárius Rend által kötelezően előírt gyűlöletet mindenki iránt, aki nem keresztény. E rátukmált előítéletekből két alapvető élménye szabadítja ki: az egyik Szaladin (egy oszmán vagy arab, akárhogy is, de főellenség), aki nem végezteti ki, sőt befogadja, barátjaként kezeli), a másik a Rechával és Náthánnal való találkozása. Egyiküket – a zsidónak hitt lányt – megmenti a tűzvésztől és azonnal beleszeret. Egy megvadult keresztes vitéz egy zsidó lányba! E két világképfordító élmény hatására lett más a gondolkozásmódja, világlátása. (Igaz, Lessing a sorok között üzen, mondanám: a darab „mélyrétege” nincs kimondva, dialógba fejtve.

„Templomos: A pillanatban, mikor Szaladin

Foglyává tett – meghalt a templomos.

A szultántól ajándékul kapott

Fő tán a régi? Új ez, s amivel

A régit teletömték, ami azt

Kötötte – mind nem tudja. S jobb fej ez!”

III. felv. 9. jelenet

Ha már a keresztény „rohamosztag” katonája így áttér a kötelező vallási előírásoknál fontosabb „emberben” való gondolkozásra, tehát leveti a fejébe ültetett előítéleteket (zsidó- és oszmángyűlöletet), s az „ember”, meg az „emberiség” kerül a világnézete tengelyébe, tán joggal tekinthetem ezt a tézist a darab filozófiai alapjának, amire az egész játszma felépül. Másképp kifejezve: egy vérben szocializálódott, germán keresztes lovag elhagyja a Templomos Rendje által előírt parancsokat, hogy „az embert” keresse-találja, szeresse kis világában – ez tandrámában elmegy, ahol Lessing alapvető érvkészletének eleme. De akkor is: tömény illúzió, ha nem komédia. (Nekem a szétbombázott, ’44-es Varsó utcáján Mozartot zongorázó SS-tiszt figurájára hajaz e képlet – bocsánat az igencsak durva hasonlatért.)

A játék kulcsa természetesen Náthán és a Szultán vitája: melyik az igaz vallás a három felekezet közül – Szaladin tesztel. A „bölcs” kitérő válasza egy mese. Gazdag ember ujján opálköves „csodagyűrűt” visel. Halála közeledtével dilemmába kerül, három fia közül kire hagyja e vagyont érő ékszert. Azt a tanácsot kapja, hogy csináltassa meg e gyűrű tökéletes hasonmásait. Az elkészült két másolatot már gazdája sem tudja megkülönböztetni egymástól. Halála előtt külön-külön hívatja fiait és mindegyiknek azt a mesét adja be, hogy amit ő kap, az az igazi csodaékszer. Később kiderül, hogy mindhármuk ujján ugyanaz a gyűrű ragyog. Bíróhoz fordulnak, aki azonban azt mondja nekik, ki-ki higgyen a sajátja igazában, és így boldogulni fog. A Szultán e mese hallatán fogadja igaz barátjának Náthánt, a bölcset. Hogy el ne sírjam magam…

Komédia?

Tudom, hogy ez a darab a német irodalom, vagy általában a felvilágosodás egyik ikonja, irodalmi gyémántja, vagy hová fokozzam az elismerést. Nekem mégis a mű kétértelműsége, helyenkénti abszurd beütése szúr szemet. Tán a huszadik század tapasztalata miatt, tán a felvilágosodásból való (részbeni) kiábrándulás következtében, de az én szememben a Bölcs Náthán  abszurd komédia. Teszem hozzá azonnal, hogy az én lelkem a vérzivatarok faragták cinikussá, vagy enyhébben fogalmazva olyan szkeptikussá, hogy egy szent alkotásban is komédiát szimatolok. De hadd megyek sorban.

Szaladin, a szultán egy óriás birodalom vezére, de a darabban olyan jóságos cukipofa, mint egy angyal, Egy felvonás lemegy – és felejtve van, ami a darabban korábban említődik, hogy e szultán minden elfogott keresztest (a Templomost kivéve) kivégeztetett. Véreskezű uralkodó, emellett megsarcolja Egyiptomot, hogy pénzhez jusson. Aztán egy bájos fordulattal mindez felejtődik, és puszi-pajtása lesz a zsidó Náthánnak. Szaladin kommentjei csöpögnek az emberbaráti jóságtól, minden pénzét a koldusoknak adja, inkább hagyja, hogy az államkincstár becsődöljön, de a szegényekért fáj a szíve. S ha ez még nem elég, a játék vége felé kiderül, hogy e véreskezű, ám angyalszívű Szultán a Templomos lovagnak és Rechának is nagybácsija. 

Ezért kérdem: nem komikus ez a figura? Mert nekem ilyesmi jön le a dráma kibontakozásából. Vagyis az egyik főszereplő abszurd színeváltozása. Szaladin szultán alig észrevehető (titkos) karikírozása. No meg a vég, ahol a különböző vallások követői rokonokként ölelik egymást keblükre. 

Elhiszem, hogy a felvilágosodás idején ez optimista, jövőt váró tanmeseként funkcionálhatott, de mai szemmel olvasva (és látva a színpadon) egy lájtosan komikus história. Magyar néző-olvasó még inkább csak mosolyogni tud Szaladin rokon-mániáján, meg a hirtelen váltáson, amikor vérszomjas uralkodóból minden aranyát a csórókra költő, népének pater familiasa lesz. (Ráadásul mi itt, Magyarhonban Szaladin bájoskodását látva a százötven éves török rabságra asszociálunk és bosszankodunk…) 

 A „melyik a legigazabb vallás” témában vitáznak, és e polémiában Szaladin, a fél világot átfogó birodalom uralkodója a szemünk láttára válik nevetséges politikussá: pénzt akar kunyerálni a zsidótól, és pont egy ilyen vérlázító kérdéssel akarja bevezetni kérését. Egy másik esetben mint abszolút uralkodó eltűri, hogy a pátriárka spiclit küldjön Náthánra (a szereplők között Barát néven). A drámában ez a küldetés nem veszélyes, mert a kém a „célszemély” meglátogatását azzal kezdi, hogy őt „küldték” a szimatolásra, és Náthánnak minden titkot kifecseg. Mondom: a szultánban nyoma nincs a politikai érzéknek, teljesen világon kívüli figura, nem hasonlít az Oszmán birodalom általunk ismerhető szultánjaira. 

„Hús” nélküli szerelem

A Templomossal mint szerelemtől depresszióba esett férfival találkozunk a dráma elején. Szinte az első perctől fogva gyötri ez a vallása, harci státusa miatt bűnös érzelem. Hogy jön ő, a keresztes vitéz ahhoz, hogy egy zsidó házba járjon, udvaroljon, egyáltalán: szerelmet érezzen. Őt ölni küldték Jeruzsálembe, igaz, elsősorban törököt (vagy arabot), de ha úgy adódik, akkor zsidót is. A vitéz oldaláról – előbb csak tagadva, később nyíltan vállalva – látjuk a szerelem bimbózását. Náthán hívatná is be, hogy megismerje lánya megmentőjét, de Daja (a kereskedő házvezetőnője vagy micsodája) leinti: „Hiába, nem jön el! / Zsidóhoz ő lábát be nem teszi.” Sőt, a vitéz még ennél csúnyábbakat is megereszt. Dajának mondja

Templomos: „ne küldje a nyakamra

A lány apját se. A zsidó – zsidó.

 Otromba sváb vagyok, s a lányka képe,

 Ha ott lett volna is tán, rég kihullt

 A szívemből”

(I.felv. 6. jelenet.)

E nagyszájú szöveget később visszavonja, tudjuk, hogy szerelmes a lányba. Csak ez az érzelem nála puszta elmélet, teória – száraz, hús-vér nélküli fantazmagória.

Ez a darabbéli szerelem csapdája. A Templomos elméletileg döglődik a lányért, Recha viszont épphogy reagál a vitéz közeledésére. Hát persze, mert a darab végén kiderül, hogy a lány és a Templomos testvérek. Ez aztán komédiába fordítja az egész szerelmi bonyodalmat. Ez a love story szárazságával, „húsnélküliségével” válik komikussá. Nem véletlenül. E felvilágosodást hirdető tandrámában ugyan minden ember tökéletesedik, elhagyja előítéleteit, EMBER lesz, így, nagybetűvel – de nem esik szerelembe. A szerelem Lessingnél valahogy kívül kerül az „ember”, „emberiség” illúzióján. És ez nemcsak Lessingnél van így, a Lumiėr-t, az Aufklärungot nem érdekelte ez a szenvedély, mert kizárólag a cogito (Descartes) további kibontásában, azaz csak a száraz teóriában serénykedett. Az ember gondolkodó lény, és gondolkodásában nem kap helyet a hús szenvedélye. Franciában éppúgy, mint a németben. A szerelem mint téma, mint szenvedély megjelenítése a romantikára maradt. Schiller, Kleist és a többiek éltek is ezzel a lehetőséggel. Így aztán a Templomos lelki depressziója, válasz nélkül maradt érzelme abszurd defekt, mert nem fért bele a cogito Prokrusztész-ágyába. Így válik a Bölcs Náthán fennkölt parabolája komédiává.

*

Sok illetlen megjegyzést tettem Lessing darabjára – valójában tisztelettel tekintek ma is teljesítményére: akkor, az európai és német állapotok közepette lángoszlop volt e „középfajú dráma” megjelenése. Értékrendje, a felvilágosult értelem bölcs toleranciája pedig napjainkig elkísér bennünket. 

Almási Miklós

JEGYZETEK

¹ A kötet a hamburgi színházi kínálat napi előadásainak kritikáiból állt össze, illetve Lessing egy-egy fontosabb darab kapcsán itt fejtette ki elméleti-esztétikai gondolatait.

A vallási és minden mássággal szembeni türelmetlenség – úgy tűnik – szerves része az emberiség fejlődésének. Egymástól eltérő kultúrák nevében és jegyében terjed évezredek óta a brutalitás, az embertelenség (milyen plasztikus kifejezés, és mily tartalmas az ennek ellentétét megragadó fogalom, az ember nembeli lényege, amely sajnálatosan perifériára szorult immár a szellemi életből). Mert mindig voltak, vannak idealisták, akik nem tudják, nem akarják elfogadni a fenti axiómát. Lessing Bölcs Náthánja is erről tanúskodik – hogy milyen hatással a XXI. századi olvasóra – ezzel foglalkozik Almási Miklós professzor esszéje.

Az „elszörnyesedés” folyamatát „analizálta” Békés Pál A Félőlény című, először 1983-ban megjelent meséjében, amelynek zenés színpadi változata hihetetlen erővel szólalt meg a rendszerváltás után az Arany János Színház ősbemutatóján, Ács János rendezésében, dermesztő aktualitással. Legutóbb a Miskolci Nemzeti Színház tűzte műsorra a darabot – Turbuly Lilla erről az előadásról írt.

A rend, a rendteremtésre törekvés pozitív és negatív tartalmú egyaránt lehet – harmóniával párosulva és a szőnyegtervezéssel összefüggésben megítélése nem kétséges. 

Az emberiség történelmét vizsgálva már korántsem ilyen egyértelmű a dolog – Madách művének, Az ember tragédiájának bármely interpretációja kiváló alkalom a probléma végiggondolására. Balogh Géza a Nemzeti Színház Vidnyánszky  Attila rendezte legújabb változatával foglalkozik. 

Írásában „látszólag háttérbe húzódó” díszlettervezőt, „búvópatakként jelenlevő és naiv-eklektikus jelzéseket alkalmazó” jelmeztervezőt említ. Eme alkalmazott művészetek művelőié a főszerep az évente megrendezett Látványtér című kiállításon, amelyet idén Hegedűs D. Géza nyitott meg, s amelyről Józsa Ágnes készített összeállítást.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem tervező hallgatója Kopp Krisztina, aki nemcsak ilyen szemmel nézte-értelmezte-elemezte a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház A szakadék szélén című, a tömeges kivándorlás problémáját feszegető előadását, melynek egyes jelenetei az olvasóban a Tragédia londoni színét idézik.

A társadalmi érzékenységéről és a színház formanyelvének megújításáról egyként híres Caryll Churchill idén töltötte be 80. életévét. Ebből az alkalomból Kurdi Mária tekintette át a korszakos angol drámaíró magyarországi színpadi jelenlétét.  

A társadalmi érzékenység értelemszerűen sajátja a pályáját Kaposváron kezdett majd a Katona József Színházban folytató Máté Gábornak. Nyilván nem véletlen, hogy Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró, A mi osztályunk szerzője (a művet Magyarországon először Máté Gábor állította színpadra) immár másodszor hívta meg rendezni Varsóba, az általa vezetett Teart Dramatycznybe. Szakmai tolmácsa, Pászt Patrícia az előadásról s annak fogadtatásáról is beszámol írásában.

Megfordult Lengyelországban Molnár Ferenc is – igaz, nem drámaírói minőségében, hanem haditudósítóként az I. világháború idején, de ha már ott volt, nézett színházi előadásokat is – derül ki Darvay Nagy Adrienne múltidézéséből, melynek ez csupán egy fontos epizódja; a történet valójában Krecsányi Ignác, a Temesvári Színház legendás igazgatójának 1914-es búcsújáról szól a színpadtól, sok látens szakmai tanulsággal.

Szűcs Katalin Ágnes