Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Szép Ernő: Patika Örkény Színház

Érzékeny, gyöngéd, poétikus. Ezek juthatnak eszünkbe, mikor Szép Ernő sikeres színjátékairól van szó. Mintha csak a – születési nevéből fordított – családneve sugallná e jelzők sorát. Nemkülönben annak a tudata, hogy lírikusként is jeles a múlt század elején feltűnt szerző. Ha pedig Mohácsi János kerül szóba, most annak okán, hogy az Örkény Színházban megrendezte a Patikát, aligha illetné bárki hasonló szavakkal. De amikor nem a patikusné és a patikus-segéd éjszakai „duettjére” vagy az utóbbi hegedűszólójára gondolunk, már közel járunk ahhoz, hogy felfedezzük az író és rendező esélyes találkozási pontját. Nevezetesen a laposladányi kaszinót, ahol a helyi „intelligencia” kártyázással, italozással, dorbézolással múlatja az időt.

1 patika ea horvathjudit print 2632

Novkov Máté és Tenki Réka (fotó: Horváth Judit)

A korabeli kritika méltatta, milyen pontos a díszes társaság jellemzése, a parlagi állóvízben fékevesztett tivornyázok ábrázolása. Ám kétélű volt annak konstatálása, hogy ez az első felvonásbeli szcéna a csúcsjelenete a színműnek. Mert azt is sugallta, hogy utána leül a darab, leszálló ágba jut. Ami persze, ízlés dolga. Mindenestre nem „díjazták” a tempóváltást, a stíluskülönbséget. Ki sejtette volna akkoriban, hogy lesz majd egy rendező, aki képes eloszlatni ezeket a kétségeket. Mohácsi Jánostól sosem állt távol, hogy egy adott drámaszerkezetet fellazítson, a tulajdon szándékainak megfelelően kezelje a cselekmény-szálakat, ide-oda fűzze, megtoldja, összekócolja vagy összebogozza. Most éppen ellenkezőleg cselekszik, amikor – Mohácsi István dramaturgi segédletével – feszes egységet teremt. Sűríti a játék idejét. Nem hagyja lankadni a ritmusát. Még afféle „keretes szerkezetet” is ad azzal, ahogyan a szolgálólány visszhangtalanul búcsúzik a régebbi és az újabb patikus-segédtől. Legfőképp minden felvonásban bőséges helyet ad a lármás férfi-kompániának, ami olyannyira meghatározza a színi-események atmoszféráját, hogy minden más „intermezzóként” illeszkedik közéjük.

De ahogy a közzenék sem, itt a színjáték intermezzói sem ütnek el kirívóan az egésztől. Bizonyára vannak sokat-látott színházjárók, akik nosztalgikusan hiányolják a segéd és a patikusné virrasztó találkozásának finom szentimentalizmusát. Persze, mindig is volt benne esendő báj, gyöngéd humor. Most azonban a komikum viszi a prímet, s mértékkel viszi tovább a kaszinóbeli történések groteszk hangulatát. Mi tagadás, szinte meghökkentő a fogfájós asszony éktelen jajveszékelése. A csetlés-botlása a gyertyával, amit hosszasan nem sikerül meggyújtania, még a commedia dell’ artéból ismert „lazzikat” is eszünkbe juttatja. De kétségkívül minden további – verbális és gesztikus – poénnak is megvan a helye, feladata.

2 patika ea horvathjudit print 1625

Novkov Máté és Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

Papírforma szerint a Patika főhőse Balogh Kálmán, a vidéki gyógyszerészhez szegődött fiatalember. A főbb személyek is az ő sorsának keresztezésében jelennek meg. A szépasszony, akire ideáljaként sóvárog. A férje, akit futó percek erejéig „megcsalnak”. Ez a patikus-segéd lelki utat is bejár, a reménydús álmodozástól a gyökeres kiábrándulásig. Nyilván szándékos, hogy Mohácsi János nem olyan színészt választott, aki első tekintetre is lehengerlő személyiséget mutatna. Alighanem olyan-valakit keresett, akiben könnyebb felfedezni a naivitást, az ifjonti labilitást. A megérkező segéd elfogódottsága, tanácstalansága, sarokba-szorított riadalma jól is áll Novkov Máténak. A hódításra elszánt szenvedélye inkább csak mulatságos, mert bármilyen illuzórikusak is vágyai, hiányzik a mélység belőlük. Túlontúl kisember-forma ahhoz, hogy művészi hajlamot is gyanítsunk benne, enélkül pedig súlytalanná válik fájdalmas nótája. Végképp szerény kaliberű ahhoz a pálforduláshoz, amelyben már igazodik a laposladányi vezérkanok előítéletekkel terhes mentalitásához. Már kevés a „bocsánat, hogy élek” attitűdje, amikor visszafordíthatatlanul megindult lelkének romlása. Nem egy kissrác füllent, amikor Kálmán az imént még imádott nőt is leszólva hetvenkedik a kalandjával. Felelőtlenségnek is kellene lappangania abban, ahogyan a szolgálólányt, Katit ágyba viszi, hiszen semmibe veszi cselédként, maholnap keresztül is néz rajta. Egyébként hiába kendőzi rokonszenvesebbé a játék a patikus-segédet, mégsem kelti fel annyira érdeklődésünket, ahogyan egy főszereplőnek kellene. Maradnak hiányérzetek.

Maradéktalan viszont Tenki Réka játéka Etelka, a patikusné szerepében. Hiteles az alakítása, akár az elejét nézzük, amikor kevés szava van, mégis kiolvasható a kényszeredettsége, ahogyan viseli a kötelezettséget, hogy megjelenjen ura kívánalmára a táncestélynek hirdetett, rendszerint elfajuló mulatságon. De sokatmondó a végén is, amikor szava sincs, szinte moccanatlan jelenléte mégis elbeszéli, mennyire belefásult a megaláztatásba, amit időközben elszenvedett. Vagyis nemcsak a „nagyjelenetében” kiváló, amikor végigjátszhatja a skáláját annak, hogyan inog meg a skandalumtól tartó, a segéd közeledése elől kitérő, majd annak magát egyszercsak megadó nő. A „félrelépésének” durva megtorlásától megroppant feleség nem az egyetlen, aki példázza a vidéki asszonyok sivárnál is sivárabb sorsát.

Alkalmi szeretőkhöz menekül a posta-mesterné, Cilike, mígnem elszökik a cigányprímással, akit már az állomáson ígéretesebb partnerekre cserél. Kerekes Éva játékában olyan nőt ismerni fel, aki megkísérli szürke életéből kisajtolni a legtöbb örömöt. A kikapós asszony pazar típusa, aki szüntelen csacsog, kacarászik, viháncol, szélesen gesztikulál, ropja a táncot. De féktelen temperamentuma sejteti a lelkében lappangó lázadást is. Virtuóz játék.

Előbb-utóbb a férfiakról kiderül, hogy a párjukat verik, regulázzák, úgymond: meg-megnevelgetik. De súlyosabb tettre is képesek. A még bakfis Katit csoportosan megerőszakolták, ahogy zaklatják azóta is. Esetét zászlajára tűzhette volna a „me too” kampány, ha már lett volna. Zsigmond Emőkének nincs könnyű dolga a szerepében, amely nagyon is példázatosnak, beállítottnak látszik a már említett, „a cseléd búcsújának” címkézhető két jelenetben. És hiányzanak azok a pontosabban kibontakozó pszichológiai árnyalatok, amelyek összeborulásukhoz vezetnek a segéddel.

3 Patika VenerOrsolya

Baksa Imre m. v., Vajda Milán és Znamenák István a Patika előadásában – Örkény Színház

(fotó: Véner Orsolya)

A kaszinóban blattot verő, dáridózó, cigányozó, másnaposan is együtt bandázó férfinép nem annyira egyénenként, mint inkább közösségükben érdekfeszítő. Sajnos kiderül, hogy ilyen sokszereplős szcénákhoz szűkös az Örkény Színház. Úgy tűnik, lehetetlen úgy mozgatni itt a szereplőket, hogy mindenkit végig követhessünk. (Amiért jottányit sem felelős Khell Zsolt díszlete, amely a kaszinó nyűtt színhelyét könnyűszerrel váltja a patikabeli helyiségekre, s ad Remete Kriszta mind a múlt, mind a jelen asszociációit felkeltő jelmezeinek jól illeszkedő keretet.) Vagy túl hátulra kerülnek némelyek, vagy a berendezésnek, a partnereiknek takarásába szorulnak. A kártyaasztalnál kinek csupán a hátát nézhettük hosszasan, kinek még azt sem, jóformán csak a szavát hallhattuk. De az bizonyos, hogy a „tuttik” mindannyiuk kivételes összjátékának köszönhetők. Amit gyakran tüzes muzsika tetéz, Kovács Márton zenéje, talpalávalóhoz pedig a hangulatot szinte kifulladásig fokozó koreográfiája.

4 patika kerekeseva 1958

Kerekes Éva a Patika előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Kétségkívül, a patikus hátát is alaposan szemügyre vehettük. De csakhamar kiválik a férfigárdából. Míg Mertz Tibor irritálóan „stempliző”, majd elanyátlanodva rívó és dúló postamestere, Epres Attila szárazon be-beszóló, dacosan befeszülő bérlője, Felhőfi Kiss László tébláboló, savanyú tanítója, Vajda Milán krakéler uradalmi intézője, Jéger Zsombor a falka dominánsához csatlakozó ügyvédbojtárja, Baksa Imre blazírtan szolgáló kocsmárosa, Róbert Gábor csekély nyomatékú jegyzője, Némedi Árpád rasszista közegben is élelmes cigányzenésze, nemkülönben Patkós Márton szolidan távozó segédje és Dóra Béla sóváran kíváncsiskodó laboránsa több-kevesebb lehetőségükkel élve a karakterek galériáját alkotja, addig Znamenák István szilárdan építi a patikus jellemét. Ez az ember, aki a hivatásában nem talál már örömet, szereti a feleségét. Együtt érkeznek a mulatságba, őrá emeli a poharát, vissza is kíséri, amikor az asszony haza kívánkozik. De ebben a hímsoviniszta bagázsban nem adhatja szembeszökő jelét a ragaszkodásának. Ettől válik felettébb izgalmassá, hogyan birkózik meg a helyzettel, amikor Etelkát és Kálmánt rajtakapja. Nem engedheti, hogy gyávának, gyöngének lássák, de semmiképpen sem akarja elveszíteni a feleségét. Szinte „képes beszéddel” egyensúlyoz, amelyből mindig égetően süt a fájdalma. Azok az ütlegek, amelyektől az asszony orra vére eleredt, alighanem pecsétet ütnek a házasságára. Ami marad, az csupán egy végsőkig kiürült együttélés. A patikus minden további szava kong. Súlyos dráma tanúi lettünk.

Nem kell patikamérlegen méricskélni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a kimagasló alakítások és erőteljes jelenetek sokat nyomnak a latban. Jóval többet, mint amennyi a másik serpenyőbe kerülhet.

Bogácsi Erzsébet

Csehov: Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház

Rusznyák Gábor egyszer már megrendezte a Három nővért, tíz évvel ezelőtt Kaposváron. Amire abból az előadásból emlékezni lehet – vagy talán inkább: amire én emlékszem –, az pont az a hangsúlyos, egyéni zárómotívum, amit a mostani, miskolci Három nővérben megismétel a rendező. Bejön az előadás végén a színre egy egyenruhás katonaember négy gyerekkel. Rögtön rájövünk, hogy Prozorov ezredes ő a három lányával és az öccsükkel. Állnak egyvonalban a rivaldánál, és az apa elmondja a Megáll az idő című Gothár-film emblematikus kezdőmondatát: Hát akkor itt fogunk élni.

Terido 1 Nover proba 36

Mészöly Anna, Czakó Julianna, Fandl Ferenc, Szirbik Bernadett és Görög László (fotó: Éder Vera)

A kaposvári Három nővérben még körvonalazatlannak hatott a rendezői koncepció, amely a jelenlegi miskolci bemutatóból kiolvasható, és annak idején a színészi alakítások sem estek kellő súllyal latba. Nem úgy a mostani előadásban, ahol az izmos miskolci társulat erői állnak az időutazós Csehov-interpretáció szolgálatába. Rusznyák Gábor ugyanis a dráma négy felvonását négy különböző történelmi korszakban helyezi el. Hozzávetőlegesen belőve: a 1980-as években játszódik az első felvonás, és a negyedikre közel száz évet megyünk vissza: a szerző korába érkezünk. A második felvonás a hatvanas-hetvenes évekre látszik esni, a harmadik pedig a harmincas-negyvenesekre. Nagyon valószínű – sőt: biztos –, hogy az alkotók ennél pontosabban is datálták a felvonások jelenidejét, ezt a jelmezeken, a kellékeken, a szöveg többé-kevésbé finom módosításain kívül főként a zenék jelzik. De érjük be nyugodtan a körülbelüliséggel. Egyrészt mert a nézők – az idősebbeket is beleértve – nem feltétlenül tudják például azt, hogy a Speedy Gonzales 1962-es sláger, vagy hogy a Sasson-frizura a hatvanas évek találmánya és így tovább, sorolhatnánk a megadott támpontokat. Ráadásul a konkrét évszámok is ingoványos talajra vihetnek bennünket, hiszen kalkulálnunk kellene a csúszással is. Tudniillik ami Nyugaton megjelent, az Keletre később jutott el, azon belül is: Magyarországra előbb, mint a Szovjetunióba.

De ne keressünk a kákán csomót. Vagy ha mégis keresünk, akkor fedezzük fel azt a megmosolyogtató szövegrészt a hatvanas-hetvenes években játszódó második felvonásban, amikor a miskolci előadás nagyon is kiváló Andreje, Fandl Ferenc panaszkodik. Eredetileg ugye azon búslakodik Andrej, hogy korábbi tudósi, professzori ambíciói után most avval kell beérnie, hogy titkár az elöljáróságon, ott, ahol Protapopov az elnök, és a legtöbb, amire viheti, hogy talán tag lesz. Minthogy azonban ezúttal a brezsnyevi érában tespedünk – ennek megfelelően Csebutikin nem azt olvassa ki és fel az újságból, hogy Balzac Bergyicsevben nősült, hanem azt, hogy Brezsnyev Kamenszkojéban született –, így Andrej itt azt sérelmezi, hogy ő csak titkár a pártbizottságon, és legfeljebb majd tag lehet. Ami vicces, mert pártbizottságon titkárnak lenni, az igazán csúcskarrier. Még akkor is, ha mondjuk nem első titkár az ember, hanem utolsó. Mindenesetre übereli a bizottsági tagságot.

Ami az előadásbeli korszakváltásokat illeti, azt csupa kreativitással hozza össze színész, rendező, tervező – főleg az utóbbi: a díszleteket Khell Zsolt eredeti terveinek felhasználásával Debreczeni Borbála készítette, a jelmezeket Tihanyi Ildi. A kezdőképnél az 1980-as éveket megélt néző azonnal veszi a jeleket, a rekvizitumokat: a szovjet címert a falon, a videokazettákat, a lámpatesteket, a tévékészüléket, a nyomógombos fekete telefont, a porcelánfigurákat a vitrinben. Fent a falon, a magasban egy polcon kilenc szamovár sorakozik, amiből rögtön átérezhetjük végtelen unalmát annak a tíz évnek, amelynek során Csebutikin doktor mindig egy-egy szamovárt hozott ajándékba Irinának a névnapjára.

Máhr Ági Anfiszája indítja az előadást, leül a tévével és velünk szemben a kanapéra, nézi a műsort, idült arccal mosolyog. (Rémlik, hogy a moszkvai olimpia előkészületeit említik a tévében – 1980, adja ki kattogva az agyam az évszámot.) Gáspár Tibor Csebutikin doktorának durván színes öltönye, Andrej nagymintás inge – csupa szomorúan ismerős (más)korabeli külső takarja az ismerősen szomorú belsőket. A jobboldalon egy ajtó olykor magától kinyílogat – kicsit kísérteties ez, mintha a halott papa szelleme járkálna itt. Csak azt nem tudjuk, mit akar. A ház népe szintén kísérteties, amikor mindenki zseblámpával világítja meg a saját arcát ahhoz, hogy elénekeljék együtt a Bohemian rapsodyt.

Irina névnapja pont úgy sikerül, ahogy szokott. Görög László Versinyinje – akit ezúttal ezredes elvtársnak szólítanak -– kicsit megfáradt férfi már, de azért hamar ráfókuszál Czakó Julianna fancsali kedvű, összehúzott szájú, fekete kabátos Másájára. Szirbik Bernadett világítószőke Olgája ugyancsak felvillanyozódó típus. Amikor Simon Zoltán tömbös, szigorú, félelmetes Szoljonija mellé kerül a kanapéra – amely bútordarab felvonáshossziglan kitakarja a hátul elhelyezett ebédlőasztalt, pedig annál is történik egy s más –, akkor szöget is üt Olgánk fejében, hogy ez egy facér katona, pislog rá kicsit. Tenki Dalma Natasája ezúttal nem zöld, hanem pink övet hord, ami nyilván jobban megfelel a nyolcvanas évek divatjának, és színes tincsek is virítanak a hajában.

Nóvum, hogy Fedotyik, vagyis a Mészöly Anna szomorú mosolyú Irinájához szépen passzoló Bodoky Márk búgócsiga helyett egy mozgó, zenélő bohócfigurát hoz ajándékba a lánynak. Talán mert a játékipar továbbfejlődött Csehov óta.

Terido 2 3Nover proba 163 2

Tenki Dalma, Czakó Julianna, Mészöly Anna és Szirbik Bernadett (fotó: Éder Vera)

A második felvonásra hatvanas-hetvenes évekbeli fotelok érkeznek a színre, majd Tenki Dalma Natasája jön kontyosan, steppelt pongyolában. A négy hősnő külleme korról korra, felvonásról felvonásra változik, nemcsak az öltözködésüket tekintve, de a hajszínük, a frizurájuk is meg-megújul – pontosabban megrégül. Szép, komoly pluszfeladat lehet ez a színésznőknek, nem elsősorban a szokatlanul sok vetkezés-öltözés-parókázás miatt, hanem mert mindig egy-egy újabb alak felmutatása mellett kell megteremteniük egyfelől a figura folyamatosságát, belső koherenciáját, másfelől a szerep, az alakítás ívét. Tenki Dalma Natasája ezúttal nem franciául, hanem angolul beszél rossz kiejtéssel, a félbemaradt farsangi bulizás pedig némi rock and rollozást is magában foglal. Fandl Ferenc reménye vesztett Andrejének itt még legalább leesik Natasától egy gyors szeretkezés a színfalak mögött, aminek fültanúja a teljes díszes társaság. Görög László Versinyinje a színpad hátsó fertályán vall szerelmet Czakó Julianna Másájának – sajnálhatjuk, hogy erről a nézőtér jobboldalán lemaradunk –, majd a szovjet posta kisebb vagy nagyobb dicsőségére telefonon kap értesítést a felesége öngyilkossági kísérletéről.

Van a színpad elején, a rivaldánál egy négyzetnyi tér. Ide állnak ki néha a színészek, hogy szövegük egy-egy mondatát kiemeljék. Kedves pillanat, amikor Czakó Julianna ott legelöl azt kérdezi: esik a hó, annak mi értelme van? Onnan majdnem ki is láthat a miskolci utcára, ahol épp esik a hó.

A szünet után, a harmadik felvonásra átalakul a díszlet, kívül kerülünk a házon. Jobb oldalon látszik egy része; ablak, amely mögött Natasa áll gyertyával – mintha ő gyújtotta volna fel a várost. Tűz, füst, szaladgálás, hátul keresztülszáguld egy babakocsi – hommage à Potemkin –, majd szellemes módon eredeti funkciójának megfelelően leeresztik a vasfüggönyt. Tenki Dalma veszekedő Natasája könyvkupacokat rugdos szét, Andrej pedig immár cenzor a pártbizottság kulturális osztályán, és büszke rá. Czakó Julianna Másája kiáll a vallónégyzetre, s ott meséli el szerelmi viszonyát Versinyinnel, a nővéreinek és nekünk. Provokál bennünket is: nem helyes, ugye? De milyen könnyű nekünk, akik csak nézzük!

A negyedik felvonásra egy vasútállomás képe bontakozik ki a színpadon. Cári címer, orosz feliratok: jegypénztár, váróterem, kijárat, meghosszabbodott női ruhák. Csomagolás, szállítás – a levegőben pianínó, hárfa, a magasban zenebohócot mozgató gólyalábas figura. Felvillanyozóan pompás jelenet Mása és Versinyin búcsúja: Czakó Julianna valahogy hozzájut a férfi kardjához, s avval üldözi csapkodva a dicstelenül távozó ezredest. Az elejtett kard ott marad a földön, s később Görög László halkan és észrevétlenül visszaoson, hogy megkeresse – végtére is nem hagyhatja el a várost a kincstári fegyvere nélkül. Ahogy a földet pásztázva cirkál a színpad hátsó részében, az felejthetetlen perce az előadásnak. De szép Feczesin Kristóf Tuzenbachjának búcsúja is Mészöly Anna Irinájától.

A felvonás végére minden szereplő civilben bóklászik be a színpadra, ez a meghitt bevonulás előzi meg a cikk elején leírt zárójelenetet. De már ezelőtt is lezajlik egy befejezésszerű akció, amennyiben a zárószöveget elmondó három nővér hirtelen elindulással hátramegy és egymás kezét fogva a sínekre ugrik, a vélhetően közeledő vonat elé.

Az előadás bármelyik pillanatában felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van ennek a rendezői ötletnek, a felvonásról felvonásra haladó időutazásnak. Pláne visszafelé, vagyis úgy, hogy a közelebbi múltból megyünk a távolabbi felé. Ha fordítva haladnánk, Csehovtól máig, vagy legalábbis a gorbacsovi időkig, akkor egyenes vonalon közlekednénk. Így azonban valamiképpen leírtunk egy kört. A produkció utolsó előtti erős gesztusa, a három kétségbeesett nővér ugrása a sínekre megszakítani látszik a ciklust. Ha ők itt befejezik az életüket, akkor nem juthatunk vissza az első felvonáshoz. Ha végük van, kezdetük sincs. Nincs jövő – talán ezt mondja az előadás.

Stuber Andrea

Jóllehet ez sem tematikus szám, hiszen a Criticai Lapok szerkesztésének meghatározó elemei a szerzői inspirációk, problémafelvetések, a rendíthetetlen kíváncsiság, mégis, most mintha valamely határozott szándék rendelte volna egymás mellé az írásokat. A cikkek elrendezésében természetesen működik határozott szándék, ám a születésükben adott esetben nem, s mégis, számos motívumban rímelnek egymásra, összecsengenek, évszázadnyi történelmet felölelve.

Csehov Három nővérének az elvágyódás az egyik fő motívuma, de az elvágyódás mindig minősíti azt a közeget is, ahonnan menekülne az ember. Talán a történelmi perspektívátlanság az alapgondolata Rusznyák Gábor miskolci interpretációjának, amelyben – Stuber Andrea írása szerint – minden felvonás más korszakban játszódik, visszafelé haladva az időben, egészen Anton Pavlovics koráig.

Szép Ernő Patika című műve tizennyolc évvel később született kortárs dráma, amely más miliőben ugyan, de markánsan érzékelteti az elvágyódás motívumát – az Örkény Színház Mohácsi János rendezte előadásában pláne.

S hogy mit jelenthet ebben a mi világunkban a történelmi és magánemberi perspektíva, ahhoz ugyancsak érdekes adalékul szolgálnak többek közt Molnár Ferenc szavai, melyekkel a Csehov- és Szép Ernő-kortárs Bródy Sándor darabjának, A tanítónőnek 1912-es kolozsvári előadását ajánlotta a közönség kegyeibe, miként az Darvay Nagy Adrienne színháztörténeti időutazásából kiderül.

Olykor az elvágyódás, máskor a megmérettetés igénye vagy éppen a történelmi kényszer késztetett magyar színészeket, színházi alkotókat időlegesen vagy végleg külföldre. A Péchy Blankáról szóló monográfia kapcsán Lenkei Júlia írásában több ilyen eset is felidéztetik: Fedák Sárié (aki néhány évig Molnár Ferenc hitvese volt), Bulyovszkyné Szilágyi Lilláé és Karády Kataliné.

Ernyey Béla már az 1970-es évek elején döntött úgy, hogy Bécsben folytatja színészi pályafutását, Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező, rendező pedig majd' három évtizeddel később csak tanulni ment Angliába néhány évre, azóta itthon dolgozik. Más-más módon, más összefüggésben, de a velük készült mindkét interjúban előbukkan a bizonytalanság fogalma.

Időben kettejük története közé tehető Schwajda György 1984-ben született drámájáé, A szent családé, amelyet Vincze János rendezésében a Pécsi Harmadik Színház mutatott be, Vári Évával a főszerepben. Az évek során Vincze rendezései amolyan „Magyar Drámatörténeti Ciklus”-sá álltak össze, ahogyan az 1912-es kolozsvári rendezvénysorozatot nevezték, amelyen Molnár Ferenc vezette be – miként arról fentebb már szó esett – Bródy Sándor drámájának előadását, az ő Ördög című darabjáét pedig Móricz Zsigmond.

A kör szinte bezárult. Az évszázadnyi történelem ott van mindnyájunk személyes és családtörténetében – ha töredékesen, ha már részleteiben soha nem pontosíthatóan is –, miként a színikritikus Zappe Lászlóéban, akinek édesapját 17 éves kamaszként a hegedűtudása mentette meg a pusztulástól az Idegenlégióban. Ebből is látszik a zene éltető ereje.

Szűcs Katalin Ágnes