Kelemen Kristóf: Megfigyelők – Trafó

Kelemen Kristóf újabb közéleti darabbal jelentkezett a Trafóban, a Megfigyelőkkel. A cselekmény egy ponton érintkezik a nagy feltűnést keltő és figyelmet kiváltó Amikor ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk 2016-os előadásával, amelyben a színházművészeti képzés problémáit vetették fel agoraszerűen. Ott is érvényesül az időbeli áthallás; arra épül a szerkezet, abból ágazik el a jelen problematikája, ami az előadás törzse. Az előző politikai érából, egy akkor érvénytelenné tett vizsgaelőadásból indulnak ki, s jutnak el annak nyomán a máig – például hogy miért marad ma el egy vizsgaelőadás. 

A kellemesen: jól érzékelhetően, de nem elidegenítően retró környezetben szocreál látvány és jelmezek fogadnak. A középen álló (ős)tévé, benne valószínűsíthetően a lehallgató készülék, a hifitorony, a jellegzetes alakú fém-vagy favázas székek, az állólámpa, a textilek, a szőnyegpadló és tapéta mintái és anyaga, a ma is divatos mini ruha, valamint a kissé felülstilizált konfekcióingek, öltönyök és cipők, de az italok és a zene is a hatvanas évekbe visznek vissza. Egy Angliából hazatérő diákot, rendezőhallgatót megfigyel a titkosrendőrség. Szállodai és albérleti szoba, presszó a helyszín, amely a beszervezések és az ellenőrzött magánélet tere is, s ahol sem a kocsmázás, sem az ismerkedés, sem az együtt járás nem ártatlan és ártalmatlan aktus, mert kísért bennük az ellenőrzöttség, a felülről irányítás lehetősége.  

Baki Dániel és Józsa Bettina (fotó: Csányi Kriszta)

A besúgás témája kiaknázhatatlan, folyton előkerül, egyúttal unalmas és reménytelen is: belefásultunk felvetésébe, mint annyi mindenbe. Erről írtam e lap hasábjain 2018 elején (Criticai Lapok 2018/01‒02), hivatkozva kortárs irodalmunk és filmjeink, színházművészetünk reflexióira. Nem váltak nyilvánossá az ügynökakták, ám alkotóink mára alaposan körüljárták a jelenséget. Ez a kettősség csömört okoz, ami oka lehet a most elemzett produkció eltartásának: naivnak és túltárgyaltnak hathat a létrehozóinál idősebbek szemében. Fiatalok csodálkoznak rá ezennel az előző generációk, immár nagyszüleik ifjúságának mérgező titkaira, téblábolásának, behálózásának történeteire. A közelséget saját identitásuk bevonása, a szakmai érintettség teremti meg az egyetemükhöz kötődő fiktív sztori elmesélésével. 

A nem jóindulatú figyelemről sokat tud a világirodalom. A figyelem a legnagyobb jótétemény, ha empátiából, érdeklődésből fakad, ha meghallgatjuk a másik örömét, bánatát, gondolatait és értőn-megértőn továbbfűzzük azokat, megerősítően dialógusba lépve a személlyel. A legfájóbb árulássá az válik, amikor visszaélnek a megnyílással, ha célzott, manipulatív figyelem áldozatává teszik a személyes körbe fogadó másikat. Itt fiatalok találnak egymásra többféle módon és céllal. Míg a beszervezés kényszerítő szándéka előttünk hamar nyilvánvalóvá válik, a beszervezettek körére, kilétére az érintettek közt, magánszférájukban részlegesen és fokozatosan derül fény. A két fiú és a két lány együttlétei, szórakozásai, utazásai a kölcsönös kifelé beszélés aktusaival terheltek, telítettek. A homoerotikus vonzalom is megtestesül mint a zsarolhatóság lehetséges eszköze és tárgya. A félhomályban látható meztelenség a fürkésző állami – és egyúttal külső, illetéktelen – tekintet bőrig hatoló, zsigerekig-nemi szervekig lecsupaszító, az intimitásban kiszolgáltatottá tevő voltát tárja a megfigyelő, így a színházi néző elé is. 

Réti Iringó és Rétfalvi Tamás (fotó: Csányi Kriszta)

A zárás kórusa evidensen megidézi a jelent az újrakezdésre történő rákérdezéssel, ami erősen két-, sőt többértelmű. A kudarcos nyomozást ismételnék meg akár ezen, akár más célszemélyen? Elölről kezdenék az ügyet? Másokkal rugaszkodnak neki? A kevés eredménnyel végződő akció mintha önmaga farkába harapó kígyó lenne. Egyik olvasata csupán az, hogy a megfigyelt személyt kiutazása előtt Angliában valóban behívták a hatóságok –elbeszélgetésre. Elmondása szerint mindössze arra figyelmeztették, hogy készüljön fel rá, a vasfüggöny mögött korántsem mozoghat és beszélhet szabadon. Ismerősöket és ismeretleneket állíthatnak rá. Ennyi derül ki, ennyit húztak ki eddig a magyarok az itt tanuló nyugati magyarból. Nyomatékos, s ezeknél a huszadik századi lehetséges befejezéseknél és tanulságoknál közvetlenebbül hat azonban az aktuálpolitikai kicsengés. Újra kezdjük-e –mi, most, ma – a megfigyelést, az egymás ellenőrzését és feljelentgetését? A hallgató – a tanárét? A személyzetis az alkalmazottét, facebookos aktivitását pásztázva, kit lájkol, mit posztol, milyen eseményre regisztrál, milyen cikket oszt meg, nota bene véleményez? Az azzal megbízott fogjon-e bele az ellenzéki tüntetőkről készített videó-felvételeken szereplők mára könnyűvé vált kinagyításába és beazonosításába? Nagytestvérünk, az okos-eszköz tudja, mit beszéltünk, mettől meddig és hol voltunk, mit írtunk és fényképeztünk le, még ha később kitöröltük is ezeket a megnyilvánulásainkat. Önmagunkról jelentünk, illetve szolgáltatunk akaratlanul végtelen mennyiségű anyagot infokommunikációs eszközeinkkel (https://szinhaz.hu/2018/11/18/_egyre_tobben_takarjak_le_a_webkameraikat). Megfigyelni ma tehát enyhén szólva pofonegyszerű, elrejtőzni úgyszólván lehetetlen, de nem is a befelé fordulás, izolálódás és apátia a megoldás a problémákra. Ellenkezőleg, közéleti kérdésekről a nyilvánosság előtt folytatott dialógus lenne az egyik feloldás, amitől társadalmunk láthatóan retteg, Kelemen Kristóf viszont példamutatóan és performatívan prezentálja azt fent említett hosszú című előadásában saját maguk és történeteik szereplőinek néven nevezésével (http://juranyihaz.hu/kelemen-kristof/).

Messzire elkanyarodtam, s ez utóbbi gondolatmenetet a Megfigyelők már egyáltalán nem tartalmazza manifeszt módon. Áttételesen viszont igen; itt a doktori témájához kapcsolódó levéltári kutatásai nyomán kibontakozó történetből használ fel elemeket a rendező. Jelenünk világa technikailag olyan totálisan átvilágítható, botrányosan manipulálható, virtuálisan hajlítható és kifordítható – bármire felhasználható, hogy valósága, egyre értelmezhetetlenebb valóságossága kisiklik a műalkotásba transzponálás elől. Ez a kísérlet ránéz a közelmúltra, abban marad, s csak a végén kiált ki belőle, figyelmeztetve arra, hogy a díszletek változása ellenére benne rekedtünk, miközben kiterjedt, professzionálissá lett és globalizálódott a jelenség. Finomak és nem verbálisak az utalások napjainkra az egyetlen idézett, többértelmű és erős nyelvi gesztus kivételével: „Újrakezdjük?!” Kamera pásztáz körbe, felveszi a nézőket, s magunkat is látjuk a tévében oktatófilmek és korabeli magánvideók környezetében, amelyeken ártatlannak tűnő turisták fényképezgetnek. A vetítések átterjednek a bárszekrényre, bútorokra is. Arra, hogy színművészetisek az alanyok, dramaturgiailag a kamerázás és a kényszerű szerepjátszás konceptusa utal csak: az intézmény belső viszonyai nem tétetnek górcső alá. 

Expresszív, árnyalt színészi játék, titkokat meghagyó dramaturgia, tudatos térszerkesztés és -használat, a (mára túltárgyalt, de el nem ért) tárgyba merülő gondos, aprólékos, empatikus figyelem jellemzi ezt a jelen megértésére irányuló kísérletet közös történelmünk megidézésével. Invenciózus etap a még harmincadik életévét sem betöltött rendező, dramaturg, író pályáján, akit máris számos szakmai elismerés övez, akinek újabb és újabb produkcióira odafigyelünk, és aki alkotótársait megint maga mellé tudta állítani, hogy létrehozzanak valamit áthallásosan, ízlésesen, nem didaktikusan, alapvetően az ő korosztályuk optikáján át az ő szakmai elődeik, az ötven évvel ezelőtti színiegyetemisták mindennapjairól.

Sajátszerűen, magu(n)knak-magu(n)król. 

 V. Gilbert Edit

Nagyváradi előadások Pesten és otthon

Előbb a Nagyváradi Szigligeti Társulat járt Budapesten, a József Attila Színházban, majd alig néhány nap múltán Nagyváradra voltunk hivatalosak, fiatal alkotókat bemutató programra, ahol három előadást láthattunk. Mindhármat a stúdióteremben. Ezek között nem volt nagyszínházi produkció. Mindezek alapján benyomásaim vannak az egyes előadásokról, de nincs összképem a társulatról, színvonaláról, teljesítményéről. Persze az emberben akaratlanul és megalapozatlanul is képződnek, megfogalmazódnak ítéletek mégoly felszínes ismeretek nyomán is. 

Kövek a zsebben – ifj. Kovács Levente és Kardos M. Róbert (fotó: Vígh László Miklós)

A Szentivánéji álom előadásából, amelyet Budapesten láthattunk, két dolog maradt meg bennem igazán. A legerősebb természetesen az amúgy is termetes Tóth Tünde hatalmas bundával is megvastagított Puckja. Egy légi szellemnek valóban eredeti megjelenítése. Ráadásul persze nemcsak makrancos, de nehézkes, lomha is. A másik feltűnő sajátossága a produkciónak szürkén szürkével elgondolt látványvilága. Dabóczi Noémi díszlete inkább csak háttér, ami előtt a legkülönfélébb helyszíneket elképzelheti a néző, ha igyekszik, Giliga Ilka jelmezei pedig inkább mai öltözetek, mintsem mesebeli jelmezek. Ebben a környezetben csak a különösen erős vagy nagyon karakteres színészegyéniségek érvényesülnek. A derekasan igyekvő főszereplő fiatalok eltűnnek, illetve összemosódnak, emlékezetes marad viszont Tóth Tündén kívül Dimény Levente a szamárrá változtatott Tompor szerepében (Nádasdy Ádám fordítását mondják), egyáltalán a mesteremberek, Hunyadi István, Szotyori József, Kocsis Gyula, Csatlós Lóránt, Gajai Ágnes és természetesen Tasnádi-Sáhy Noémi mint Titánia. Érdekes és indokolatlanságában is jópofa ötlet, hogy a tündéreket Dobos Imre és Fábián Enikő öreg párként képviseli, mintha Philemonra és Baucisra, a görög mitológia alakjaira akadtak volna a darab hősei az Athén környéki erdőben. Az előadást rendező Tarnóczi Jakab, aki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves hallgatója, és a Katonában dolgozik éppen, jó mesteremberi munkát végzett, de anélkül, hogy bármi fontosat vagy emlékezeteset fölfedezett volna akár a darabban, akár a nagyváradi társulatban. 

Nagyváradon először egy ifjúsági előadást láttam, Szekernyés László Trón alatt a király című zenés mesejátékát. Ez egy megátalkodottan rossz kamaszfiú megjavításáról szól. De mellesleg társadalmi szatíra rejtőzik a példázat mögött. Az országban ugyanis, ahol rosszalkodik – például kiszedi a madarak tojásait a fészkükből –, gonosz macskák uralkodnak, és álcázásképpen egy egeret tartanak királyként, aki természetesen erősen tart tőlük, így inkább a trón alatt tartózkodik, mintsem rajta. Erre utal a cím. A gonosz macskák pedig, akik utálnak dolgozni, meg akarják támadni a szomszédos, jó és szorgalmas macskák birodalmát, hogy javaikat elrabolják. A rosszfiú azonban, akit éppen rosszalkodásai okán vezérüknek szemeltek ki, egy kedves kislány szeretete által megjavul, és így alkalmassá válik arra, hogy éppen a lusta és galád macskák ellen vezesse a harcot. A jók győznek természetesen. A főszereplő rossz gyereket Szabó J. Viktor igen meggyőzően játssza, igazi nyakigláb kamasznak mutatkozik, rakoncátlan, minden közeledést visszautasító, sértett viselkedése hiteles. És nagyon jó az amúgy eléggé fölösleges keretjátékban érdes-karcos Meseanyóként szereplő Birtalan Katalin.

Apátlanul – Gajai Ágnes és Szotyori József (fotó: Vígh László Miklós)

A három felnőtt előadás közül, amelyet láttam, az Idegen című lényegében tánc, noha volt szövege is. A tánc megítéléséhez nem érzem eléggé felkészültnek magam, a Jorge Luis Borgestől származó, lényegében biblikus szöveg ugyancsak távol áll tőlem. Így a játszók ihletett áhítata nem ragadt át rám. És nem vált számomra igazi színházi élménnyé Marie Jones Kövek a zsebben című darabjának előadása sem a társulat két vezető színészének előadásában. Pedig az ír darab, amely két skót statiszta panaszait adja elő abból az alkalomból, hogy egy amerikai produkció részeseiként felidézik maguk és nemzetük nyomorúságát, elmaradottságát, kiszolgáltatottságát, többnyire érzékeny rezonanciát vált ki itt, Európa keleti végein. Ám ezúttal Balogh Attila rendezésében fehérre mázolt bohócarccal, mintegy bohóctréfaként értelmezve próbálja Kardos M. Róbert és ifj. Kovács Levente előadni a sokrétegű szöveget. Tizennyolc különböző figurát jelenítenek meg – dicsekszik a szórólap – az amerikai rendezőtől a helybeli nyomoroncokig. Szépen kidolgozott viselkedési és jellemparódiákat adnak elő. Valóban jelentős teljesítmény. Ám ez a bravúrnak gondolt feladat ki is meríti művészi fantáziájukat, holott az igazi bravúr bizonyára valahol ezen túl kezdődhetne. Nem állítom persze, hogy bohóctréfából indítva nem lehetne eljutni a darab mélységeiig. Csak éppen ezúttal ez nem jön össze. Inkább a kunszt, a teljesítmény fölött érzett öröm, jó közérzet dominál, ami elfedi a tragikus tartalmat. Nem sikerül érzékeltetni az ellentétet, átélhetővé tenni a néző számára a kedélyes előadásmód és a borzalmas öngyilkosságok közötti feszültséget. Mert valóban van valami groteszk is abban, ha emberek úgy ölik meg magukat, hogy kövekkel a zsebükben sétálnak be a tengerbe, nehogy ki tudjanak úszni. És valóban bravúr ennek a tragikomikus kettősségnek meglelni a pontos arányait. Érzésem szerint ezúttal a komikum felé billent el a mérleg nyelve.

A Kövek a zsebben rendezőjének, Balogh Attilának színészi fellépését szerencsésebbnek, sikerültebbnek érzem. Csehov cím nélküli darabjának címszerepét igaz átéléssel, magával ragadó szenvedéllyel s főképp szenvedéssel adja. Botos Bálint rendezésében, Bajkó Blanka Alíz lényegében egy medenceszerűre redukált minimalista terében csak a színészi jelenlét és játék ereje érvényesítheti a falusi tanítónak megmaradt, megrekedt, valaha szép reményű fiatalember tengődését, vergődését. A lényegre, az emberi kapcsolatok érzelmi tartalmainak megmutatására törő produkció élménnyé tudja tenni a kiúttalanság érzését, a céltalan, tartalmatlan élet kínját. Ez a nagyváradi Platonov természetesen kortársunk. Ezt a jelmezek – ugyancsak Bajkó Blanka Alíz munkái – is hangsúlyozzák, kortársunkként küszködik befelé, saját magával, de ennél látványosabban kifelé, mindazokkal, akik várnak vagy akarnak tőle valamit. Szemlátomást rokona Ibsen Hedda Gablere író figurájának – még alkoholizmusában is –, akivel egyformán pusztítják önmagukat, kétségbe ejtve azokat, akik tisztelik, netán szeretik őket. Sérülékeny lelkek önvédelmi cinizmusával sért mindenkit, aki segíteni akarna rajta, és bántja azokat is, akiken neki kellene, netán kötelessége is lenne segítenie. 

Körülötte lényegében minden tárgyi támogatás nélkül, sőt talán azok hiánya ellenére, megjelenik a csehovi orosz világ – átszőve mai érzelmi kuszaságokkal, bizonytalanságokkal, tétovaságokkal, beleértve Gajai Ágnes remek Vojnyicevájának cinizmusát éppúgy, mint Szabó Eduárd rablógyilkosának érzelmességét.

Valamikor a Nagyváradi magyar társulat rendszeresen – minden szezon végén – tartott „miniévadot”, ahol az érdeklődő, esetleg meghívott vendégek fesztiválszerűen, szakmai megbeszélésekkel, közönségtalálkozókkal kiegészítve ismerhették meg az együttes tevékenységét, eredményeit. Már éppen leírtam, hogy jó lenne felújítani ezt a szokást, amikor jött a meghívó a MAFESZT-re. De ez egy másik történet, amely nem helyettesítheti, ám kiegészítheti az előzőt.

Zappe László

Shakespeare: Szentivánéji álom – Nagyváradi Szigligeti Színház

A Szentivánéji álom alighanem Shakespeare legnépszerűbb komédiája. Népszerűségét ráadásul nem befolyásolták trendek és korstílusok, soha nem kellett újra felfedezni. Hacsak az újrafelfedezés alatt nem egy-egy kivételes bemutató megtermékenyítő hatását értjük; a Szentivánéji álom esetében Peter Brook legendás rendezése alapvetően módosította az értelmezési horizontot. Láthattunk azóta Brook-rendezést másoló reprízeket éppúgy, mint a szöveget kreatívan újragondoló bemutatókat (melyek közül számomra Somogyi István arvisurás és Csányi János „bárkanyitó” rendezése volt igazán emlékezetes), ám a legtöbbször mégis olyan előadások születtek, amelyek csupán a tisztes – vagy éppen kevésbé tisztes – szórakoztatás szándékával közelítettek a műhöz. Merthogy a Szentivánéji álom többrétegű dráma – s ha éppen a rendezőnek semmi nem jut eszébe magáról az álomról, az erdőről, az emberi és a tündérvilág kontrasztjáról, az érzékletesen ábrázolt szerelmi kavarodásból, akkor még mindig ott vannak a mesteremberek mindig hálás jelenetei, vagy éppen a cselekményt átfűtő – és az újabb fordításokban már nem az Arany János-i szemérmességgel megjelenített – szexualitás. Így jönnek létre sokszor semmitmondó, üres, legfeljebb egy-két szerepet, illetve szituációt kidolgozó bemutatók, amelyek szerencsésebb esetben jó ízléssel és megfelelő színészi szaktudással valósulnak meg, így ha érdektelenek is, legalább bizonyos fokig szórakoztatóak. Rosszabb esetben pedig unalmas, ügyetlen, ízléstelen produkciókat nézhetünk. A Tarnóczi Jakab rendezte nagyváradi Szentivánéji álom ezekkel szemben átgondolt, tartalmas értelmezés – ezért is fájó, hogy mégsem született belőle jelentős előadás.

Tarnóczi Jakab rendezése nem a dráma egyetlen szintjére vagy kitüntetett szituációira helyezi a hangsúlyt, mindegyik rétegről van érdemi mondandója, vagy legalábbis frappáns ötlete. Dabóczi Noémi díszlete markánsan fejezi ki a megjelenített világ kettősségét: a színpad üres terét nedves homok borítja, mögötte kétszintes, félkör alakú térrész, zöld függönyökkel, a felső szinten karzattal, az alsó szinten a függönyök által lezárt kijáratokkal. Ez a látvány éppúgy asszociáltat az egymásba fonódó városi civilizáció és a titokzatos természet ellentétére, mint a szigorú keretek közé zárt ösztönvilágra. Az athéni polgárok Giliga Ilka szabadidőruhákra hasonlító szürke jelmezeit szinte egyenruhaként hordják, fejükön egyenhajat viselnek. Az erdőben fokozatosan szabadulnak meg ezektől: előbb a parókákat vetik le, majd a felsőruházatukat is, hogy végül fehérneműben fetrengjenek a sárban. Szépen érzékelteti az érzelmek és érzések zavarodottságát az a pillanat, amikor az ébredező szerelmesek mindegyike mohó kétségbeeséssel tapogatja az éppen elébe kerülő másikat. De az érzékek és a szenvedélyek ereje elől az erdő elegáns lakói sem menekülhetnek. Tarnóczi lényegre törően értelmezi Oberon és Titania konfliktusát: a szenvedélyre, a féltékenységre, a bosszúra kerül a hangsúly (nem pedig a csupán ürügyként funkcionáló váltott gyermekre). És Titánia násza nem örömmel tölti el, hanem láthatóan felkavarja Oberont. Theseust és Oberont egyébként ugyanaz a színész játssza, miközben Hippolytát és Titániát más-más színésznő – a valóságos és a valóságfeletti szimmetrikus leképezésénél fontosabb az a kétfajta férfi-női viszony, amely kapcsolatukban megjelenik (és amely minden eltérése ellenére a nő „betörésével” végződik). De azt a konfliktust a férfi is megszenvedi, Oberon/Theseus csupán uralkodói pozícióját szilárdítja meg; férfiként legfeljebb annyit bizonyít, hogy vonzóbb egy szamárnál. Az egyetlen, aki élvezi a játékot, nem más, mint a csöppet sem bájos, légies szellemnek, hanem inkább érzéketlen óriáscsecsemőnek tűnő Puck.

Sebestyén Hunor és Tóth Tünde (fotó: Vígh László Miklós)

A fentieknél némiképp önkényesebb, de kétségkívül tetszetős és látványos ötlet az, hogy a mesteremberek előadása végül is operaformában valósul meg. Selmeczi György muzsikája önálló világot teremt – igaz, így az utolsó felvonásban kissé háttérbe szorulnak a frissen esküdött párok és potenciális konfliktusaik. Ez a zenei világ eltér a korábbiak sejtelmes zenei montázsától (zenei vezető: Trabalka Cecília), amelynek leginkább az atmoszféra megteremtésében van fontos szerepe. És kétségkívül érzékelhető is a játék finoman nyomasztó hangulata, ám más mintha nem igazán fűzné össze a szálakat. Az egyes történetszálakhoz kötődő mélyebb ötletek, találó megfigyelések és szellemes játékok kevéssé kapcsolódnak egymáshoz, a dráma különböző rétegei inkább önmagukban, mintsem a többi réteghez való viszonyukban érdekesek. Nem érződik a cselekvések egymásra hatása, így egyenetlenné válik az előadás egésze: mélyebb, eredetibb jeleneteket konvencionálisabbak, unalmasabbak követnek. Ezt az egyenetlenséget a színészi szerepformálás egyenetlenségei is mélyítik. A szerelmeseket játszó fiatal színészek – Román Eszter, Trabalka Cecília, Tőtős Ádám, Kiss Tamás – helyenként igen érzékletesen közvetítik az ösztönök, érzékek felkavarodásának, az érzések összekuszálódásának különböző fázisait, de autonóm személyiségek nemigen rajzolódnak ki az alakításokból. Tasnády-Sahy Noémi (Titania) és Pitz Melinda (Hippolyta) a női állhatatosság és állhatatlanság különböző változatainak szépen sűrített portréit vázolja fel, ám Sebestyén Hunor mindkét világban önazonos uralkodója egyszínűnek és kissé súlytalannak tűnik mellettük. Tóth Tünde első megjelenése Puckként azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az előadás legeredetibb, legemlékezetesebb szerepértelmezését láthatjuk majd, ám Puck semmit sem változik a játék folyamán, sem titka, sem sorsa nincs, így fokozatosan érdektelenné válik. Mint ahogy Fábián Enikő és Dobos Imre kedves, bohókás és koros tündérpárosa is az ötlet szintjén marad. A színházasdit játszó mesteremberek kidolgozottabb figurák. Szotyori József csepűrágója olyannyira azonosul Thisbe szerepével, hogy egyre több primadonna allűrt vesz fel. Gajai Ágnes a fontoskodó, mindent érteni akaró színésznő, Kocsis Gyula a klasszikus epizodista, Csatlós Lóránt a kis szerepéért is küzdeni kénytelen mellőzött, Hunyadi István a darabbal és a társulattal mind reménytelenebbül küszködő rendező típusába kever egyéni színeket. Az operaforma prezentálása ugyan kicsit megakasztja a karakterépítést, ám magát az operabetétet a játszók igazán szellemesen, nem a mesteremberek dilettantizmusára rájátszva adják elő. S hogy a nagyváradi bemutató nem csupán egy tartalmas rendezői elgondolás kissé erőtlen és egyenetlen megvalósításaként fog megmaradni az emlékezetünkben, annak Dimény Levente játéka az oka, aki nem a nagyképű dilettáns sablonját hozza Tomporként. Az ő mesterembere inkább az igyekvő, rossz színész alaptípusa, aki érzékelhető, de nem bántó fölénnyel kezeli társai gyarlóságait. Átalakulásában sem a szamárrá válás a hangsúlyos – ennek külsőségeit a színészi alakítás éppoly kevéssé közvetíti, mint a jelmez –, hanem az, hogy valószínűleg életében először él át (bármilyen torz formában is) egy igazi szenvedélyt. És ez a tapasztalat visszahat a játékára is: a legvalószínűtlenebb teátrális helyzetben, operát énekelve is úgy szenderül jobblétre Pyramusként, hogy elhisszük neki: bele lehet halni a szerelmi fájdalomba.

Urbán Balázs

 Fiatal alkotóként az internet korában könnyebb is, nehezebb is a figyelem középpontjába kerülni, mint korábban.  Mert igaz ugyan, hogy a nyilvánosság felületei a szó szoros értelmében szinte határtalanok lettek, épp a lehetőségek e határtalansága okán nehéz kitűnni, nehéz az irányított – tehát a nem úgynevezett közösségi – média érdeklődését felkelteni művészi megnyilvánulással. Tán ez is az oka, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház nemcsak foglalkoztat pályakezdő drámaírókat, rendezőket, de szakmai és médianyilvánosságot is próbál biztosítani számukra. Ilyen alkalmak alapján született Urbán Balázs és Zappe László írása nagyváradi előadásokról. 

A Trafó hagyományosan „fiatalos” – Kelemen Kristóf most az elődök ifjúkoráról hozott itt létre előadást, amelyről – miként az előzőről is – V. Gilbert Edit „tudósít”.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház a nézőit is próbálja folyamatosan az új, szokatlan formanyelvek befogadására, elfogadására kondicionálni – most éppen Horváth Csaba két fizikai színházi koreográfus-rendező tanítványa, Widder Kristóf és Nagy Péter István előadásával (Az arab éjszaka; Caligula). 

Míg ezekben az egymástól egyébként tematikailag markánsan különböző produkciókban az ösztönvilág, az emberi természet társadalmi vetülete is megmutatkozik, A tribádok éjszakája Pinceszínházi előadásában férfi és nő kapcsolatát mélylélektanilag elemezve a színházi háttér adja a társadalmi közeget. 

Egy másik „pinceszínházban” – amelynek nem a neve, csupán a működési tere a pince mint helyiség (ezért, a pontos értelmezhetőség érdekében kellett az imént áthágnom a helyesírási szabályt) –, az RS9-ben a Botos Éva átiratában és rendezésében bemutatott Cseresznyéskert közege is a színház, pontosabban itt a dráma tétje e „kis összművészeti közösség” léte. 

Színészként jutott el a rendezésig Bezerédi Zoltán is, akivel Ménesi Gábor beszélgetett, s aki legutóbb Örkény István Tótékját állította színpadra Szegeden – erről is szó esik az interjúban.

Örkény Macskajátékát játsszák talán a legtöbbet külföldön – most az oroszországi Micsurinszkban jelent jutalomjátékot a benne szereplőknek Kerekes András híradása szerint.  

Hogy a bábszínész személyisége mennyire előtérbe került, kibújván a műfaj a paraván mögül, igazolják a fotók is, amelyek Balogh Gézának a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójáról szóló írásához kapcsolódnak. Szó esett itt már a néző kondicionálásáról a szokatlan formanyelvek, műfajok elfogadására – szívderítő a beszámoló a csecsemőszínházzal való találkozásról. 

A „nézőművészeti” „szakképzés” J, a befogadói empátia, nyitottság fejlesztése szempontjából értékeli A bolygó hollandi Kovalik Balázs rendezte előadásának megjelenését DVD-felvételen Fittler Katalin, ahogy nézetem szerint ezeket a célokat is szolgálja az El Kazovszkij-emlékkiállítás az Átriumban.

Szűcs Katalin Ágnes

Shakespeare: Szentivánéji álom

Egy évvel ezelőtt, 2017 nyarának végén mutatták be celldömölk város színházának tagjai Shakespeare művének saját lelkükre formált változatát, s azóta is játsszák, s hirdetik vele a színjátszás ezerarcúságát és halhatatlanságát. Már nemigen kell őket bemutatni. Ma már mindenki tudja, hogy igen, ez az a társulat, amely 1980 februárjában Sitkén alakult meg, Nagy Gábor vezetésével, s pár év múlva már évi 26 előadásszámmal dicsekedhetett. folyton cserélődő tagokkal, „ezerszer újraosztott szerepekkel”, számos balszerencse közt, nemcsak hogy fenn tudtak maradni, de egyre fényesebb érmeket nyertek a találkozókon. Iszonyú erőfeszítésekkel a háttérben. 1992-től aztán egyre több szakmai vendéget is hívtak magukhoz. a legnagyobb hatással talán a varázslatos személyiségű és életerejű, Újvidékről hozzájuk látogató Soltis Lajos volt rájuk, későbbi művészeti vezetőjük. Soltis Lajos elsősorban színész volt (Vámos László osztályában végzett 1972-ben), de rendezett is, játszott is, s tanított, amerre csak járt. 2000 őszén egy pécsi fellépés után rohant bele egy másik kocsi az autójukba, úgy, hogy Soltis Lajos és két másik sitkei játékos, Sz. figer Szabina és kurucz László életét vesztette. Nagy Gábor, a csoport vezetője súlyos sérüléseket szenvedve élte túl a balesetet.

2001 óta Soltis Lajos Színháznak hívják a volt Sitkei Színkört, s azóta székhelyük is átkerült celldömölkre. később megkapták és felújították a városi mozit, azóta elsősorban ott játszanak, tanítanak, versenyeket, fesz- tiválokat és szakmai táborokat szerveznek. S járják az országot, meg olykor a világot is. Nagyszerű mentoruk, a mindenki által sze- retett és tisztelt, nemrég elhunyt Solténszky Tibor, élete utolsó pillanatáig segítette őket. Nincsenek csodák. a mostani játszók nem a semmiből jöttek. az elődöknek is, minden tagnak volt egy „nappali” munkája, ma sincs senki főállásban a színház kötelékében. de a közelmúlt amatőr és alternatív színházának vezető szakemberei tanították és rendezték őket, hosszú éveken át. bocsárdi László, katona Imre, Somogyi István sok hetet töltött el velük a nyári tréningek alkalmával. a Szentivánéji álom rendezője, Nagy Péter István e. h. három éven át volt neveltjük a celldömölki színi stúdióban. játszott, zenélt, pszichológiát tanult az ELTE-n, és közben rendezett is. 2011-es, Interferencia címen bemutatott rendezése már kiemelkedett az évad független színházi produkciói közül.

jelenleg a Színház- és filmművészeti Egyetem rendező szakán, fizikai színház koreográfus- rendező szakirányon tanul, Horváth csaba osztályában. Szép vizsgamunkája volt nemrég a Bacchánsnők mozgásszínházi változata. Nádasdy Ádám fordítása s a csoport impro- vizációi alapján, Sándor júlia e. h. készítette a mostani játék szövegkönyvét. finom és kicsit bocsánatkérő gesztussal nem plakát- juk első sorában tüntetik fel Shakespeare nevét, hanem csak kicsit lentebb, hogy ha valaki esetleg bosszankodna a mutatkozó eltérések miatt, védhessék magukat. de nemigen szorulnak ők védelemre. bár szó szerint nem mindig egyezik a szöveg, a mű lényege mégis megmarad. Tizennégy éven felülieknek ajánlják ezt a játékukat.

Arra érkezünk, hogy valami mai esküvői bulit készít elő néhány „kulturális közfog- lalkoztatott”. pakolják a székeket meg a műanyagpoharakat, s mert életük jobbik felében már találkoztak a színházzal, épp tűzbe jönnek valami pályázat hírétől, ami a nagykutyák egyikének esküvőjén bemu- tatandó színjátékot reklámozza. a későbbi mesterember-jelenet két főhősét, Tompor Miklóst (Bruckner Roland) és Tetőfi pétert (Gregorich Bálint) látjuk. Megérkezik a nyomott kedélyű uralkodópár, Theseus (Pesti Arnold) és Hippolyta (Nagy Zsuzsi), vagyis a majdani oberon és Titánia kettőse. a tündérkirályt és nejét mindössze egy-egy fényesebb zakó, illetve díszesebb ruha jelzi majd, s ez pont elegendő lesz. jelmeztervező: F. Szórádi Szilvia. jönnek aztán a helyi notabilitások is, jön Égeus (Nagy Gábor), a dúlt atya, s megismer- jük a szerelmi kvartett alakjait is: Hermiát (Marton Mercédesz), Helénát (Hajba Beatrix), Lysandert (Tóth Ákos) és demetriust (Piller Ádám). piller Ádámot később Sipák ferenc alakjában, Tóth Ákost Vinkliként, pesti arnoldot kórász róbertként, Gregorich domonkost pedig egyszerűen mint dezsőt látjuk majd. Tüneményes alakja a társulatnak a révülők közt egyedül bolyongó, mindig föld- közelben maradó, partvissal felfegyverkezett Lavórfalvyné (Fodor Lili).

Az előtérben: Bruckner Roland, Gregorich Bálint és Piller Ádám (fotók: Büki László)

Az életteli, de kissé hosszadalmas előjáték után végre megnyílik a nagyterem, s egyfajta cirkuszi esemény közepén találjuk magun- kat. az üres térben könnyen mozgatható, reflektorok füzérével díszített, méretes fut- ballkapu játszik árnyjátékra is alkalmas színpadfélét, retrókedvelőknek meg egy puffatag, vörös műbőr fotelecske szerez örömöt. az az ájulásközeli boldogság, ami a játékba beleszédülő aktorokból árad, mintha a tárgyakra is hatni kezdene. Szerepbe jelent- kezik a drón, a partvis, a magasban libegő, fonatos háló meg ragyogó Holdat játszik. Már ahogy a gömbölyded, szőke pukk (a később philostratusként megszemüvegesedő, remek Boznánszky Anna) berepül a maga görkor- csolyáin, az a lendület bevisz bennünket egy álomvilágba. S nagyon jó az is, hogy nem ebben száguldozik mindvégig.

A tündérek sokaságát hangváltó és alakváltó játékosok adják, rózsaszín tüllcsíkokat húzva elő farmerjük cipzáras nyílásából. az erdő szin- tén kissé megzavarodott lakóit szarvasálarcos, agancsos támolygók jelzik, míg egyiküket visszakézből (illetve puskából) véletlenül le nem lövi a kába Théseus. rendezői bölcsesség adagolja az információkat: milyen jó például, hogy a későbbi árnyjátékban, a Titánia-jelenet csúcspontján überfalloszként főszerepet játszó lombszívó instrumentum már tesz egy kört előttünk a maga hétköznapi alakjában, dupla az öröm a ráismeréskor. (Látványtervező:Tóth Cecília, kivitelező: Marton Miklós és Mészárics Róbert)

Hátunk mögött a játékba többször is belé- pő családi zenekar szól, Gregorich bálint, Gregorich domonkos és Gregorich Zsó- fia részvételével. koreográfiai és dinamikai tetőpontként talán a szerelmesek nagy meg- kavarodásának közönséggel szembe trappoló kórusa említendő.

a Tomport játszó kiváló bruckner roland a játék kulcsembere. S amikor rendezője kérdőre vonja, hogy mit szerencsétlenkedik itt már megint, elrikkantja magát: „Hozom a Holdat!” Ha más nem is maradna, ez az egyetlen mon- dat is hosszan elkísérné az előadás nézőjét.

Fodor Lili, Nagy Zsuzsi, Boznánszky Anna, Pesti Arnold, Hajba Beatrix, Bruckner Roland és Tóth Ákos

Hisz tényleg hoznak ők nekünk valamit, ami világít. bruckner roland egyébként úgy lényegül át szamárrá, hogy semmi kelléket nem vesz igénybe. az ő rettentő elváltozását, mint mondják a társak, a színjáték veszélyes, tudatmódosító – ám nem akármilyen boldog- ságot szerző – bódulata okozza. Tönkretesz! – állják körül a játékbeli amatőrök. Inkább nem pályázunk! Mindenki menjen vissza a saját életébe. de Tompor csak vigyorog, s visszagyógyulva a valóságba, máris készül, hogy pyramusként, fluoreszkáló jedi-karddal ölje meg magát, halálosan, és nagy sikerrel, sebéből buzgó vérét végtelen hosszúságú, piros selyemszalaggal jelezve a publikumnak. Nem mindig egyenletes színvonalú a játék. S mivel a celldömölki játékhely kisebb, mint a legtöbb tér, amiben vendégként játszanak, a hírek szerint jelentősen különbözik az előadások hőfoka és nézői fogadtatása is. az is igaz, hogy a vége elnyúlik kissé. Mindez azonban kevéssé számít. ami számít, az a röpülős, lakodalmas boldogság, amibe be- levonnak bennünket a Soltis Színház tagjai. S a végén, csodák csodája, a mesteremberek haldoklást mímelő jelenete még mélységet is kap, s meglepő módon megrázza az embert. Összegezve: hősének ez, úgy, ahogy van, a játékról, a színházcsinálás nem mindenkinek ismerős boldogságáról.

Gabnai Katalin