<<2018. 11-12.>>

„Minden este: Túl a nagy Krivánon” – Budai Nyári Színkör, 1918*

A közbiztonság romlásának dacára, a háborús nehézségek növekedésével párhuzamosan, az emberek országszerte egyre inkább a színházban találják meg a nyugalmat és a boldog békeidők régóta nélkülözött kellemes hangulatát. A színházba járók összetétele is megváltozott, és nyáron sem csak a könnyű műfajú produkciókra váltanak jegyet, a közönség kifejezetten „mindenevő” lett.1Ugyanolyan lelkesedéssel tapsol Shakespeare-nek, mint egy felhőtlen daljátéknak, vagy akár Goethe-nek. Ezért aztán Sebestyén Géza is örömest bújik vissza egyik régi, kedves szerepébe, Mephistóéba, hogy 1918. június 23-án – Beregi Oszkárral a címszerepben – előadják a Faustot.2

Ám a temesváriak bármilyen változatos és izgalmas műsort állítottak is össze az egyetlen fővárosi nyári repertoárszínház számára, idén egy ősbemutató elképesztő méretű sikere váratlanul teljes újratervezést parancsol, és egyszeriben en-suite rendszerűvé változtatja a Budai Színkört is. A hatalmas plakátokon ez áll: Minden este: Túl a nagy Krivánon.3 

A Budai Nyári Színkör 

A néhol kissé népszínműves ízű, szatirikus felhangokkal megspékelt operett zeneszerzője és írója egy személyben Farkas Imre, aki Az iglói diákokkal már országos sikert aratott. Farkas 1918. július végén így harangozza be legújabb zenés színpadi alkotását:

„Hajdanában réges régen a napsugaras béke idejében jóismerősünk volt a drótostót, az üveges tót, szóval: az a nagykalapú, bocskoros atyafi, akinek tenorja megrezegtette a falusi, kisvárosi házak ablakait s akinek a tüszőjébe rendszerint ott rejlett egy hat lyukra szabott, szennyes kis furulya és ebben a furulyában szomorú, egyhangú melódiák valának. Most már eltűnt a tót vándor, a magyar vidékek e kedves ösmerőse, akit be nem soroztak, az künnrekedt Amerikában. 

Egy ilyen Amerikába szakadt öreg tótról szól az én dalos játékom, Baratye Jánosról, meg a gyerekeiről: Ancsuráról és a kis Janóról, akik Harikócról, Szepesmegyéből, a nagy Kriván alól egyenesen a newyorki jacht-klubba kerülnek, az amerikai milliárdosok társaságába. Hogy mi módon, hogyan, azt nem árulom el, mert ezen az ötleten fordul meg a darab. De annyit jelezhetek, hogy az Ancsura leány szive nem szabad, van már választottja egy Kis Pista nevű kassai illetőségű legény személyében, akihez a milliárdosok dacára hű marad. Bizony ez abszurdum, de azért nótás játék, hogy abszurdum legyen. Viszont ez a miliő alkalmas arra, hogy tót nótákat, magyar dalokat, sőt keringőket és amerikai izű muzsikát plántáljunk belé. Hogy ez milyen módon sikerült: kiderül a premierkor. 

Azt már tapasztaltam, hogy a legbizonytalanabb valami a világon: a szinpad. Dalok, amelyektől sokat várunk, hatástalanul hangzanak el, ötletek, tréfák, amelyeket kitűnőknek ítélünk, egyáltalán nem válnak be, viszont meglepetésszerűen, váratlanul hat egv-egy ötlet, egy fordulat, amelyről magunk se tudtuk, hogy ötlet, vagy fordulat. Szóval itt nem lehet: »tutira menni«, mert éppen az esik le a hetedik égből, aki bizonyosra veszi a sikert. Az én kis darabomnál csak egy bizonyos: olyan szeretettel, olyan barátságos megértéssel készül rá a buda‒temesvári szinház kitűnő együttese, hogy az szinte megható. És ‒ akár hiszik, akár nem ‒ nemcsak mint szerző, hanem mint magánember is lelkemből kivánom ennek a kitűnő gárdának s az én régi jó barátomnak, Sebestyén Gézának is, lelkes munkájuk gyümölcsét: a sikert.”4

Hogy a „lányok költőjének” is nevezett Farkas Imre, aki délelőttönként mint miniszteri titkár dolgozik épp a mostanság leginkább foglalkoztatott honvédelmi minisztériumban, délután a „Pesti Napló” munkatársaként az ifjú lányok részére nyitott rovat szerkesztője és írója, a fennmaradó időben pedig dalszövegeket és egész estét betöltő operetteket ír és komponál egyszerre, mikor juthat levegőhöz, hogy elrebegjen egy-két imát, azt nem tudom, de hogy az Égieknél a kívánsága meghallgattatott, azt a Túl a nagy Krivánonrendkívüli fogadtatása bizonyítja. A főpróbán bevallotta, hogy nevezett daljátéka írását 1917 őszén kezdte el. „Eredetileg nem akartam folytatni, mert a mai nagy termelés mellett nem láttam biztosítottnak, hogy előadásra kerülhetnék. Ekkor ismerkedett meg a készülő darabbal Sebestyén Géza és az ő baráti ösztökélésének köszönhettem, hogy az idén kora tavasszal mégis csak befejeztem operettemet. Az előadás egészen boldoggá tesz. A művésznők, művészek kitűnőek, az egésznek, menete bámulatosan folyamatos, a rendezés pedig elsőrendű. Általában nagyon sok háIával tartozom Tihanyi Vilmosnak, aki fáradságot nem ismerve, vitte színpadra művemet.”5

Idézzük fel a zenés vígjáték bájos librettójának meséjét a Színházi Élet tematikus száma alapján! A történet tehát az az idő tájt színházon kívül, egész más szempontból sokat emlegetett Felvidékre, a Szepességbe kalauzol, és ily módon a másik gyakran szóban forgó kontinensre, Amerikába is „kiugorhatunk”, mivel „a mi tótjaink között alig van olyan, aki a béke gyönyörű éveiben meg ne fordult volna az Újvilágban és jóformán nem is ember a tótok között, aki ne tudna a Yankeek nyelvén beszélni. Egy ilyen Amerikát megjárt magyarországi tót és a családja körül forog a szövevényes operettmese, amely Farkas Imre kitűnő szinpadi érzékéről és ötletes invenciójáról tesz újabb tanúságot. Ez a főhős Baratye Janó, aki a sors különös szeszélyéből és spleenes amerikaiak vidám tréfájából egyszerre milliomossá lesz. Hogy miképpen, azt mondja el az első felvonás, mely érdekes expozicióban állitja be az egész bonyodalmat.” ‒ írja Incze Sándor a Színházi Élet „Kriván számában”, majd így folytatja: „Van ugyanis New-York városában egy Cheeswick nevü milliárdos, akinek leányát, a szép Enát egy Archibald nevű vagyonos amerikai szeretné feleségül venni. Csakhogy az amerikai lányok között is sok olyan van, aki úgy gondolkozik, mint ahogyan nem egy versében megirta Farkas Imre: csak ahhoz akarnak férjhez menni, akit szeretnek. Hát ilyen önfejű kislány Cheeswick uram szépséges Enája is. Belehabarodott valami Szomolnoki Gábor nevű derék magyar emberbe, aki bizony sokkal jobban tetszik neki, mint tiz Archibald. Viszont – ez a legszebb költői igazságszolgáltatás – a vőlegényjelöltnek sincs nagyon rendben a szénája. Archibald úr ugyanis szerelmes, ami magában véve nem volna baj egy leendő vőlegénynél, csakhogy nem a jövendőbeli menyasszonyba szerelmes, hanem Miss Clarisse-ba, egy szép ifjú szinésznőbe, ami azután egészen nagy baj. A milliárdos azonban mindezzel nem törődik. Szerinte a sziv egy vörös húscafat, ami csak arra jó, hogy az életműködést rendben tartsa, egyébként azonban a házassághoz, boldogsághoz, semmi köze nincs. Csak egy dolog van, ami boldogít: a pénz. Archibald ‒ nem hiába szerelmes ‒ nem osztja ezt a nézetet és hevesen kikel a szíveket is leigázó kapitalizmus ellen. 

Mit tesz két Yankee, ha ellentétes véleményük van? Fogadnak. All right! Cheeswick uram is fogad reménybeli vejével és elhatározza, hogy szemléltető módon mutatja meg, hogy igenis a pénz boldogit. Az elegáns Yacht Club teraszán ülnek éppen, hátuk mögött van a kikötő színes, mozgalmas képe. Cheeswick úrban gyorsan megfogamzik a fogadás módja: a legelső kivándorló hajó tizenharmadik utasát milliomossá teszik és ellátják minden jóval. Az lesz aztán a boldog ember! ‒ örül ötletének a milliárdos. Szerencsétlen flótás ‒ gondolja magában Archibald.”6A tizenharmadik utas Baratye Janó, Szepes-Harikócról, aki a gyermekeivel épp a kivándorlók hajójára szállna. A rengeteg pénz megteszi ugyan szokásos hatását a jámbor tót atyafira, de a fogadás ezzel még nem dőlt el. A második felvonás a nagy óceánjáró gőzös tánctermében játszódik. Bár az öreg meg az ifjabb Baratye Janó a váratlan nagy szerencse következtében továbbra is eszméletlenül boldog, de Ancsurát a sok pénz sem tudja felvidítani. Nagyon szerelmes Kis Pistába, aki szintén hazafelé készül Amerikából, és a hajón összehozza őket a véletlen. Ám Cheeswick és Archibald résen vannak és nem engedik, hogy megtörténjen az, aminek normálisan a fináléban meg kell történnie. Archibald tehát udvarolni kezd Ancsurának, Pistával pedig Ena kacérkodik. A felvidéki szerelmesek erre persze féltékenykednek és végtelenül boldogtalanok, Cheeswick már-már azt is hiszi, hogy elveszti a fogadást. A harmadik felvonásban azonban otthon, Szepes-Harikócon találjuk a Baratye-családot, ahová Cheeswick egész társaságával követi őket. Természetesen minden jóra fordul, kiderül a rengeteg félreértés: Ancsura a leghűségesebb leány, aki valaha túl a nagy Krivánon született, Pista pedig épp olyan szerelmes belé, mint annak előtte. A nagy lángolás annyira meghatja Cheeswicket, hogy már ő sem bánja a fogadás elvesztését, áldását adja mindhárom párra. Megint kiderül tehát, hogy a pénz bizony nem elég a boldogsághoz. A kedves történetet ráadásul szellemes, ritmusosan rímes, gördülékeny dalszövegek, finom melódiák, amerikai stílusú számok, lágy dallamú keringők és érzelmes, romantikus szólók, duettek stb. teszik még színesebbé. 

1918 augusztusában alighanem mindenki boldogabb lett  a Túl a nagy Krivánon negyedik előadásán a Horváth-kertben. A Tabán e nevezetes építménye,  ahol a zöldre festett faépület áll, 1789-ben került Horváth Zsigmond udvari tanácsos birtokába, aki az Ördögárok öntözte földdarabot citrom- és narancsfákkal ültette be. Az Alagút megépülése kettéhasította a birtokot, így a déli felét Buda városa megvette, és 1862-ben közparkká nyilvánította.7Huber Ignácz azonban – Szentgyörgyi Horváth József és Antal tulajdonosoktól bérelvén a kertjüket – már húsz évvel korábban, 1842 őszén megkezdte a Nyári Színkör építését, mégpedig Ságody József királyi országos építkezési tisztviselő, építészmérnök tervei alapján, aki az építkezést is vezette. Az 1200 férőhelyes „aréna” látszólag a korabeli nyári színkörök sémáját követi a timpanonos bejárathoz csatolt előcsarnokkal, a köralaprajzú nézőtérrel valamint a színpad és a hozzátartozó zsinórpadlás magastetős épületével. A homlokzat nem volt különösebben dekoratív, mindazonáltal követte a klasszicista színházépítészet már-már közhelyszerű megoldásait: másfél emelet magasságú dór pilaszterek, amelyek között emeletnyi magas üvegablakok nyílnak, s ezek bevilágítják a földszinti zsöllyék előterét. A nézőtér természetes világítását a tető alatti szalagablakok biztosították. Az épület külső burkolatát a fa adta: az oldalfalakon világos deszkaborítás volt látható, a tetőn pedig fazsindelyfedés.8

A volt Budai Színkör ma (fotó: Darvay Nagy Adrienne)

1843-tól az elsöprő mértékben németajkú budai lakosság igényeinek megfelelve, csak német társulatok játszottak benne, utóbb felváltva magyarokkal, akik idejártak megbukni – egészen addig, amíg Krecsányi Ignác kezébe nem vette az irányítást. Viszont ezt megelőzően is történt itt érdekes magyar színházi kísérlet. 

A színkör egyik különlegessége volt, hogy a színpad hátsó falát meg lehetett nyitni a Tabán felé, így nem csupán a játéktér nőtt, hanem a valós, természetes környezet adhatta a színteret. Nos, ezt a lehetőséget használta ki az első igazi magyar színházi rendező, Molnár György is, amikor a kiegyezés után egy évvel, a negyvennyolcas forradalom 20. évfordulóján szuperprodukciót vitt itt színre. A Bem hadjáratának bemutatója 1868. augusztus 24-én volt a „Budai Arénában”. A színpad hátterének megnyílásával az akkor még fás, gyümölcskertes környék egészen a Gellérthegyig egy óriási színpaddá változhatott, s így, a félkerületnyi szabadteret ötletesen kihasználva, Molnár egy olyan gigantikus látványosságot produkált – beleértve a harcokkal járó fény- és hanghatások reprodukálását s a tömegek hatásos mozgatását –, hogy a hatalmas siker eredményeként a vidéki közönséget különvonatok szállították a fővárosba színházat nézni.9Hogy igazából milyen lehetett ennek a nagyszabású alternatív színházi kísérletnek a hangulata, azt elképzelhetjük az egyik résztvevő színész emlékei alapján, akinek „Bem apó” a magánéletében is fordulatot hozott. Hiszen Kassai Vidor ekkor, a próbák során ismerte meg feleségét, a 18 éves Jászai Marit, akinek tizenegy napos színköri ismeretség után kérte meg a kezét, majd az újdonsült ifjú házaspár együtt szerződött Kolozsvárra.

„Molnár nagy magyar volt. 1868 nyarán a budai krisztinavárosi színkörben a Bem apódarabot Molnár erősen reklamírozta. Délutánonkint a Szent Gellérthegy Budára néző oldaláról mozsárágyúkat (tarackot) sütögettetett. Úgy durrogtatott, hogy a Várból futár jött megtudakolni, miféle lövöldözések azok. Molnár csak úgy hízott! Nagy kedve telt az ilyesmikben, szerette a politikai, kivált a negyvennyolcas színezetű tüntetéseket.

Az előadásra összegyűjtötte mindazokat az életben lévő negyvennyolcas honvédeket, akik csak vállalkoztak, s napidíj mellett szerepeltette őket. Érdekes volt látni, hogy a színpadi 1848 is mennyire megvillogtatta szemeiket s mily hősies lelkesedéssel rohantak be a színkör tágas udvaráról a nyitott színpadra, melynek hátterét a Gellért-hegy képezte, a színpad elején pedig sodrony volt átvezetve; de még így is majd belerohantak a zenekarba. Szóval: ágyúztunk, ropogtunk, puffogtunk, trombitáltunk, ordítottunk, egészen fölkavartuk a Krisztinaváros csöndes svábjait, amikor bevettük Szebent.”10

Ötven évvel később, a Fővárosi Nyári Színház előtt gyülekező közönség között nem hiszem, hogy sok olyan néző akadt volna, aki vevő a harcias látványosságra, szemkápráztató pirotechnikai bravúrra a színpadon is. Hisz a közönség épp a valóságos harci készületek, a frontok és a fokozódó nyomor borzalmai, az ágyúszó, torkolattűz stb. hatása elől menekült a színház néhány órás nyugalmat nyújtó menedékébe; a művészetbe, szórakozásba, kikapcsolódásba a háború következményei elől, amely egész életüket, a biztonságérzetüket, a remélt jólétet, a kiegyezés óta eltelt, viszonylagos „boldog békeidő” nagyszerű eredményeit, a minden területen megmutatkozó bámulatos fejlődés folytatását szüntette meg durván, egy csapásra – és beláthatatlan időre… Legfeljebb az a néhány, stílustalanságával még a tömegből is kirívó újgazdag rajongott volna ezért is, akik éppen a háborúban szedték meg magukat. Akiket nemzetközileg megvetettek, akiket Párizsban naponta legalább négy színházban és a legtöbb orfeumban kipellengéreztek a jelenlétükben, csakhogy ők ezen is csak szórakoztak, nem vették magukra. Akik már Hollandiában megkapták a csúfnevüket: óvéer-nek hívják őket, az „Orlog Winner” (háborús nyerészkedő) rövidítéséből. Aki Budapesten ugyanúgy röhögött a rovására elsütött poénokon, mint Párizsban. Tudniillik az, aki a „rossz nyelvek szerint” a pesti színház földszinti páholyában uborkát eszik, ugyanaz a „parvenü”, aki a franciák szerint a kutyáját beviszi a páholyba. Aki nem mint ember zavaró, hanem mint jelenség. Akiről Molnár Ferenc értekezik a Színházi Élet Évkönyvében Az új gazdagok és a színház címmel; a szellemes író jól ismert humorába ezúttal a sokat látott haditudósító szörnyű élményei okán a megszokottnál több keserűség fanyarul: 

„A hirtelen meggazdagodás ekkora vihara még sohse zúgott végig a világon. Ezért hat reánk főként tömeghelyeken, színházban, lóversenyen, kávéházban, korzón. És ezért marad meg közönségnek a színház számára, színpadi téma nemigen lesz belőle, bármily hévvel is húzzák rá a párizsi írók a régi, elcsépelt parvenü-humor jelmezét. Megmarad tömegjelenségnek, a szociális tudományok és a publicisztika számára. A színpadnak nem sok baja lesz vele. Inkább a nézőtér fog vele kínlódni, a megjegyzéseivel, az uborkájával, a kutyájával, az orrunk elől dupla pénzen elkaparíntott páholyával, neveletlenségével, ordináré érdeklődésével, műveletlen mohóságával, mindig rossz percben kiböffenő nevetésével, szerény érdeklődésével a darab végén, hogy vége van-e már, jövésével, menésével, ülésével, állásával, az egész furcsa, izgatott, sokszor felháborító, sokszor nevetséges tömegéletével. Mint egyén nem mutat új vonást. (…) Fájdalmasan érdekesebb nála az »új szegény«, akiről ebben a világlármában oly keveset hallani.”11

Ami azt illeti, 1918 augusztusában sem róluk, az egyre inkább elszegényedőkről gyűlt össze színházat nézni aTúl a nagy Krivánonközönsége, hanem bizony holmi „új gazdagok” kedvéért, csakhogy ezek a furcsa milliomosok a legkevésbé sem a háború vérszívói voltak.

Az igazgatói páholy mellől, ahol minden este az állandósult siker miatt elégedett Sebestyén Géza, a rokonszenves színész-direktor ült ragyogó arccal, jó volt a rálátás 
a közönségre is, s szemtanúk szerint 1918 nyarán a Budai Színkör szezonális divatja: a zsúfolt nézőtéren rengeteg fehér blúz. Minden nő fehér blúzt viselt, a földszinti sorok szinte világítottak: megannyi fehér gyöngyfüzér szorosan egymás mellett.12

Végre kialszik a nagy csillár. Barna Izsó karnagy úr végzett a nyitánnyal. Fellibben a függöny. Ez itt New-York, a jacht-klub. „Elegáns terasz, kényelmes szalmaszékek, asztalok. Háttérben a tenger, a terasz hátterében lépcső vezet fel a klubhelyiséghez. Jobbra és balra ajtó. Hat-nyolc egyformán maszkírozott inas. Ugyanúgy öltözve, kezükben poroló, mellyel komikus fegyver forgatást perszifláló mozgást végeznek.”Híven a szerzői utasításhoz, az „Inasok kara” olyan katonás, hogy azonnal megértjük, Farkas Imre miért dolgozik a honvédelmi minisztériumban.A Huszár Károly által játszott ál-lakáj Szomolnoki Gábor, meg az Amerikába muzsikálni érkező magyar cigányok jelenete pedig annyira „magyar-toposzosan” naiv, hogy az is érthetővé válik, a szerzőre a Pesti Naplószerkesztőségében miért a fiatal lányok rovatát bízták. Bár a tótok és a parvenük karikírozása inkább egy XIX. századi magyar népszínműbe illenék, de a finoman antikapitalista operett tematikája már ízig-vérig aktuális nálunk, a háborús kataklizmában lerongyolódott Kelet-Közép-Európában. A színpadon két amerikai milliárdos arról vitatkozik: boldogít-e a pénz. Az egyik, Mr. Cheeswick (Ujj Károly) azt mondja, igen, míg a másik, Archibald (Vajda Frigyes) ezt vitatja, s állítja, hogy nem. Cheeswick lánya – főként Papp Manci üde és temperamentumos játékában abszolút hihető – írja a korabeli ítész –, Archibald pártján van. (Apu millióival persze Enának ez nem is lehet nehéz.) Archibald választottja, az elragadó színésznő, Miss Clarisse, azaz Pataki Vilma pedig csak azt nem érti, hogy a milliomosok mitől tudnak úgy elkámpicsorodni. Szóval: a férfiak „fogadnak és elhatározzák, aki tizenharmadiknak száll le a kivándorlóhajóról, azt megteszik kisérleti nyúlnak, elhalmozzák pénzzel, kinccsel, majd elválik, boldog lesz-é? Kiköt a kivándorlóhajó, utasai a színen mennek keresztül. A két szinész, de a közönség is számol. Egy…, kettő…, három.., négy... öt…”13

Az első kivándorló egy munkás: zubbonyban, markáns arc, bajusz, sapka a kezében, kis koffer, kalapács. A második kivándorló elegáns cilinderes úr, kis bőrönddel. Azután két fiatal és egy idősebb magyar, csizmásan, pörge kalappal a fején. A hatodik és hetedik megint munkás. A nyolcadik és a kilencedik magyar asszony batyuval a hátán, gyerekkel, akit kézen fogva vezet. A tízedik egy kikent-kifent ficsúr. A következő egy bankszolga, ez az ingén és a sapkáján látszik, banktáskával érkezik. Majd egy fiatal asszony, könnyű ruhában, papírba tekert csomaggal.14És…

Hoppá, itt valami nem stimmel… A tizenharmadik is egy kórista! A milliárdosok gyorsan rámondják: „tizenkettő” – immár másodszor, a publikum pedig észreveszi a malőrt, tehát nevet. Sebestyén megremeg és bosszúsan suttogja: „Elszámították magukat, egy kóristával több állt sorba. Rossz ómen, valami történni fog.” És sajnos, igaza lett. Ezen az estén tizennegyedikként lépett színre a Baratye család: Tamás Benő mint öreg Janó, Fülöp Sándor mint az ifjabb és Ancsura szerepében a mindig temperamentumos, bűbájos Lakatos Ilonka. De a különben tűzről pattant művésznő mintha most rettenetesen fáradt lenne, vagy nem volna magánál! Alig hallani a hangját, ahogy a belépőjét énekli, szinte vonszolja magát a táncra. Partnerei valósággal támogatják. Úristen, hát mi történhetett szegénnyel?!...

Gyorsan menjünk hátra a direktorral, a rendezővel és a Színházi Élettudósítójával együtt! Mire felérünk a színpadhoz, éppen vége az első felvonásnak és lemegy a függöny. Színészek szaladnak elénk: 

– Lakatos rosszul lett!

Az öltözőben egy széken, kétségbeesetten ül a művésznő. A láztól még a sminken keresztül is izzik az arca és kék szeméből potyognak a könnyek. Szégyelli, hogy ilyen rettentő nyomorultul van. A direktor kérdésére, hogy tud-e tovább játszani, igyekszik rávágni, hogy „tudok”, de már alig hallani elhaló hangját.

„A húga feldúlva magyarázza:

– Már két napja beteg. Spanyol betegsége van. Kértem, ne játsszék, nem lehet vele bírni. Le kellett volna feküdnie. 

És már sír, simogatja a nővére meztelen karját, aztán szalad orvosért!

Lakatos szinte aléltan dől hátra a széken. Az egész szinpad mintha megőrült volna az öltöző ajtaja előtt. Tihanyi rohan föl, alá. A színészek ott tömörülnek az öltöző ajtaja előtt. Tihanyi rohan föl, alá. intézkedik, kiabál, könyörög, maga se tudja kinek, mit, miért. A direktor odafordul Papp Mancihoz:

– Be mernél ugrani?

A fiatal művésznő pillanatig gondolkozik, aztán a legnagyobb elhatározással, elszánva magát mindenre, kijelenti: 

– Be.

– A te szerepedbe Jósika ugorjék be. — intézkedik Sebestyén. 

 – Ruhám sincs!– kiáltja a szép Mici. 

–Szaladjon valaki Jósika lakására fehér ruháért! Gyorsan, gyorsan! 

Sebestyén Dódi, a direktor öccse rohan. Alig pár perc, már jön vissza, kezében fehér csipkeruha libben, hóna alatt fehér cipők és harisnyák. ” 

Lakatost pedig átöltöztetik, beburkolják valami köpenybe. A félájult színésznő sírva borul rá az újságíró Lukács Gyulára, az majdnem a karjában viszi haza a nagybeteget, aki szerencsére szintén a színház mellett lakik. Mire Lukács visszaér, Sebestyén direktor épp a függöny előtt áll: most jelenti be a szerepváltozást. Egy hatalmas izgalom az egész színpad. „Papp Manci a Lakatos kosztümjében áll az ügyelő asztalkája előtt és lázas sietséggel olvassa szerepét. Minden pillanatban felsóhajt: 

— Istenkém, mi lesz? Segits meg drága jó Istenkém!– összeteszi két kezét, valóban imádkozik. A partnerei biztatják: 

– Ne félj, nem lesz semmi baj. A súgónak már szóltunk. Mi is segítünk. A dalokat úgyis tudod. Ne félj. 

Már nem is fél. Szivére szorítja még a kezét, aztán megrázkódik, hirtelen fölzeng és föllángol, a szemében nagy elhatározások, egy energikus gesztus még, aztán majdnem vidáman mondja: 

– Majd csak meglesz! 

És tanulja tovább szerepét. Micsoda hős ez a fiatal leány, a legnagyobb bátorság, amit tesz, mindent kockáztat, de megmenti az előadást. 

Tamás Benő, a kitűnő táncos komikus kérdi: 

– Nem lenne jó valami humoros rögtönzés? 

– De igen– válaszolja a szerkesztő. – Amikor Papp Manci színpadra lép. meglepetve kiáltson föl: »Lányom, lányom, de lesoványodtál egy félóra alatt! « 

Papp Manci ugyanis sokkal soványabb, mint Lakatos. 

Jósika Mici Ujj Kálmánnak, Vajdának és Pataki Vilmának könyörög: 

– Vigyetek a táncnál. A szöveget tudom. 

– Kezdjük!— kiáltja a rendező. 

Papp Manci pillanatra megdermed, a szerep kihull a kezéből. 

– Csókolja meg a tűzoltót!— kiált rá a bennfentes újságíró. – Kabala, talán ez még segit! 

Szinte ráugrik a mitsem sejtő tűzoltóra, nyakába csimpaszkodik és megcsókolja. Az hátratántorodik, de aztán gondosan megtörli bajuszát és interpellál: 

– Szerkesztő úr! A kabala szerint csak egy csók kell?

– Csak egy.

– Baj.

Papp Manci fölkacag. A kabala legalább is visszaadta jó kedvét. 

– Színpadra!— kiáltja Tihanyi. 

A művésznő a közönség elé lép. Taps. A Kiss Pistát alakító Medgyaszay Jenővel van egy duettje. Kihallani a kulisszák mögé, amint a kedves Medgyaszay félig súgva mondja neki, mit csináljon: 

– Fordulj meg! Most nézz rám! Lassan menj ki! Ajtóból nézz vissza. Fájdalmasan!

Papp Manci szinte kiesik a színpadról: 

– Milyen voltam? Elég jól megy?

– Nagyszerűen!” 

Mindenki gratulál, a kezét szorongatják, egy cvikkeres budai szerkesztő meg is csókolja a kezét. Aztán megy vissza a színpadra. Tamás Benő elsüti a rögtönzést. A publikum hangosan nevet. Taps. A rögtönzés szerzője, Lukács Gyula büszke, Sebestyénnel meg nem lehet bírni: ugrál, táncol, énekel, meg van mentve az előadás! 

Még másnapra le kell adni a rövid kommünikét:

„BUDAI SZÍNKÖR. A Túl a nagy Krivánon tegnap esti előadásán Lakatos Ilonka rosszul lett. Az első felvonást végigjátszotta, a másodikban azonban át kellett adnia szerepét Papp Mancinak. Papp Manci szerepébe Jósika Mici ugrott be. A szerepváltozást Sebestyén Géza igazgató jelentette be a közönségnek.”15

Temesváron a mind sötétebben látó Berkeszi tanár úr napló-bejegyzésének komor tartalma sajnos nem kecsegtet semmi biztatóval: „A kétségbeejtő napokban még az iszonyatos »spanyol nátha« néven nevezett járványos betegség, vagyis inkább egy igen veszedelmes fertőző betegség is pusztít az egész országban. Városunkban vagy tízezren kapták már meg, igaz ugyan, hogy legtöbb beteg kiállja a bajt, mégis sokan pusztulnak el benne, mert a 39-40 fokos lázzal járó betegségnek torokgyík, vérhas, tüdőlob, mellhártyagyulladás, sőt tífusz is a követője. Már vagy 100 halottja van a betegségnek Temesváron.             

Lelki depresszió, pestisszerű járvány, roppant drágaság, kerülése minden társaságnak, bomladozása a régi rendnek; ezek jellemzik a mai napjainkat. Lesz-e mindebből kibontakozás? Fakad-e új élet, éspedig jobb az eddiginél a ma még kibontakozásban levő csírákból? Élünk-e még jobb és szebb napokat is, vagy mi, öregek, a régi ideális, hazafias felfogásunkkal már megértünk arra, hogy eltűnjünk a színpadról?! A római klasszikus szavai jutnak eszembe: »Et veteres migrate Coloni.« (’És költözzetek el, régi lakosok!’ – Vergilius: 9. Ecloga-ból)”16

Lakatos Ilonka – hála Istennek! – teljesen felgyógyult, és ismét Ancsurát játssza! Álljon itt a Színházi Élet néhány sora, amely közvetlenül a premier után jelent meg:

„Teljes elismerés jár ki a színháznak is az újdonság előadásáért. Sebestyén Géza igazgató, aki körültekintő gonddal állitja össze tetterős társulatának munkarendjét, legjobb erőit foglalkoztatja az új magyar operettben, amely abban is elüt a sablontól, hogy három primadonnának is juttat szerepet. Cheeswick Enát a szép Papp Manci játssza üde temperamentummal, kedvesen és ötletesen, Clarisse, a szinésznő szerepében Pataki Vilmának van megérdemelt sikere, Ancsura alakját pedig Lakatos Ilonka eleveníti meg nagyon finoman. A humorról Ujj Kálmán és Tamás Benő gondoskodnak bőségesen. Az előbbi Mr. Cheeswicket játssza, utóbbi Baratye Janót személyesíti. Vajda Alfréd elegáns Archibald, Huszár Károly és Medgyaszay Jenő pedig a két magyar amoroso szerepében érvényesiti finom játékát és csengő hangját. 

A rendezéssel és betanítással érdemes munkát végzett Tihanyi Vilmos, a zenekar élén pedig Barna Izsó sokszor bevált pálcája leng. Végh István tervezte a diszleteket, amelyek ízlésük és finomságuk által a budai színház nivóemelkedését mutatják. Tény az, hogy a »Túl a nagy Krivánon” meghozta Sebestyén Gézának a nagy nyári slágert.«17

A budai idény végén, hogy senki ne maradjon ki, aki látni szeretné Farkas Imre operettjét, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel Sebestyén Géza, az en-suite rendszer bevezetése után még egy „reformra” szánta el magát. A temesvári szezont, amelyet október 4-én az Egy férj, aki mindent tuddal nyit meg a társulat, a »Túl a nagy Krivánon« 100. előadása felé közeledő budai sikerszériája nem befolyásolhatja, ezért a direktor az őszi folytatást a fővárosban egy új együttes betanulásában biztosítja. A temesváriak közül csak a két kedves tót, vagyis a Baratye papa és fia, Tamás Benő és Fülöp Sándor, továbbá az Archibaldot megszemélyesítő Vajda Frigyes marad még egy ideig Budán. Ancsurát Somogyi Nusi veszi át a most már makkegészséges Lakatos Ilonkától; Papp Manci szerepét, Enát Várhalmy Irén játssza itt tovább; Mr. Cheswicket Kállay Gyula, aki Pozsonyból szerződött a társulathoz. A színésznő Miss Clarisse – eredetileg: Pataky Vilma – szerepében Flatt Margit, Flatt énekmesternő leánya debütál. Szomolnoki Gábort Gál Béla, Kiss Pistát Vidor Dezső alakítja tovább, mindketten a harctérről kerültek vissza a színpadra.18

*

„Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak Nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. november 18 (december 1-én) Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A Nemzetgyűlés különösen kimondja a román Nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra”¹⁹.

Temesvár immár Romániához tartozik. Az itteni közönség viszont továbbra is nagyon elégedett Sebestyénékkel. Ellenben 1918 decemberétől az impériumváltással együtt járó, az önkényuralmi időket felelevenítő rendelkezések sora – mint például olyan, a színpadról érthetetlenül leparancsolt darabok, amilyen a Túl a nagy Krivánon, a Nebántsvirágvagy a Cigánybáró, a nemzeti színek, a magyar viselet, magyar tánc és a népszínművek betiltása – borzasztóan megnehezítik a színház életét. Ezeket ráadásul keserű tréfába illő helyi katonai önkényeskedések is tetézik. Például Molnár Ferenc Üvegcipőcímű darabját azért nem engedélyezik Temesvárt, mert a darabban Popovicsnak hívják a Házmestert, erre szöveg is van, és a főcenzor vezetékneve szintén Popovici! Mindezek ellenére, Sebestyén az 1920/21-es évadra is szép műsort hirdet (klasszikus operák mellett Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Harsányi Zsolt műveit jelezte). Octavian Goga, a román kultuszminiszter ugyanis 1921 szeptemberéig hosszabbította meg a játszási engedélyeket. Azonban 1920. november 2-án újra leég a temesvári színház, ezért Sebestyén a tűz után majdnem a teljes társulattal együtt Magyarországra repatriál. 

Feltételezem, amikor Ráskai Ferenc – önös érdekből is, hiszen egyetlen nyári repertoárszínházként az ő Hivatalnoklány, illetve Budai ház című darabjait sem tudták a Horváth-kertben állandóan játszani – a Túl a nagy Krivánonen-suite sikerén felbuzdulva nyomatékosan felvetette, hogy minél előbb legyen külön társulata Temesvárnak és Budának is,20nem erre a megoldásra gondolt. A Trianoni békeszerződés értelmében tudniillik Temesvár színigazgatóját a Krisztinavárosi Színkörtől is megfosztják, hisz Budapest már „külföldön” van. Sebestyénék azonban ott folytathatják majd a munkát. 

Ettől kezdve mintegy harminchárom évre gyakorlatilag megszűnik az állandó magyar hivatásos színjátszás a romániai Bánság fővárosában. 

DARVAY NAGY ADRIENNE

*(A fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.) 

JEGYZETEK

¹Lásd: A Színházi Élet Évkönyve: MŰVÉSZETI ALMANACH 1919, szerkeszti: Incze Sándor, s benne erről különösen: Ruttkay György: A nagy szezón(7‒10 .pp) és Relle Pál: Háborús színház, háborús közönség(10‒13. pp)

²Idézett cikk in: Színházi Élet 1918/26.

³Téli siker Budán – minden este: Túl a nagy Krivánon,Színházi Élet1918/31. VII. évfolyam augusztus 4-tól augusztus 11-ig 

⁴Túl a nagy Krivánon ‒ Szerző a darabjáról. Színházi Élet, 1918/28, 8. oldal 

⁵Színházi Élet, 1918/30. szám VII. évfolyam július 28-tól augusztus 4-ig

⁶Uo.

⁷Saly Noémi: A Krisztinaváros és a Philadelphia, in: EPA Budapesti Negyed12‒13 (1996/2‒3)

⁸Józsa Anna: A nyári színkör, mint a XIX. század jellegzetes épülettípusa ARCHITECTURA HUNGARIAE,IX. évfolyam 2. szám (2010. június) 

⁹http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/36.html

¹⁰Kassai Vidor Emlékezései,Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Bp., é. n. (1940). 251; 252. pp.

¹¹Művészeti Almanach, a Színházi Élet kiadása, 1919. 6‒7.pp.

¹²Lukács Gyula: A beugrás,Színházi Élet1918/32., 24. Nyaralási szám augusztus 11-től augusztus 18-ig 

¹³Uo.

¹⁴Túl a nagy Krivánon,I. felvonás, Színházi Élet1918/32, 39. .

¹⁵Idézetek és a teljes rekonstrukció alapja Lukács Gyula: A beugrás,Színházi Élet1918/32. 24-25.pp., Nyaralási szám augusztus 11-től augusztus 18-ig 

¹⁶Berkeszi Napló 88.

¹⁷Színházi Élet, 1918/30. szám, VII. évfolyam július 28-tól augusztus 4-ig „Túl a nagy Krivánon” szám 

¹⁸Az új „Túl a nagy Krivánon”,Színházi Élet, 1918/40. 11., október 6-tól október 13-ig

¹⁹Részlet az 1918. december 1-jei gyulafehérvári kiáltványból.

²⁰Ráskai Ferenc: A budai forradalom, in: Művészeti Almanach, szerkeszti Incze Sándor, a Színházi Élet kiadása, 1919. 122‒124. pp.

Hegedűs Tibor születésének 120. évfordulójára

Hosszú élet adatott meg Hegedűs Tibornak (1898. 11. 8.–1984. 11. 7.). A XIX század legvégén született, majdnem végigélte a XX. századot, tanúja volt politikai és társadalmi fordulatoknak, rendszerek átalakulásának, korszakok változásának, ma már a történelemkönyvekből ismert alakok felemelkedésének és bukásának, de mindezek közül számunkra talán mégis a legfontosabb az, hogy jelen lehetett a modern kori magyar színház- és kultúrtörténet jelentős momentumainál. Megadatott számára, hogy ismerje, munka- és alkotótársa lehessen többek között Hevesi Sándornak, Rákosi Szidinek, Hegedűs Gyulának, Bajor Gizinek, Csortos Gyulának, Varsányi Irénnek, Tolnay Klárinak, Somlay Artúrnak, Ajtay Andornak. Elmaradhatatlan érdemeket szerzett a rádiózás és – a múlt század új, nagy meglepetéseket tartogató művészeti ágában – a „beszélő film” magyarországi történetében, hiszen ő volt a rendezője az első két magyarul megszólaló hangosfilmnek. Az állam színészakadémiájának tanára, az első magyar magánszínház főrendezője, majd rövid időre igazgatója is volt. Lefordította Sztanyiszlavszkij Egy színész felkészülcímű könyvét és A színész, a színpad és a hangosfilmcímmel kiadta a Harsányi Zsolt1által írt előszóban okosnak, elmésnek, színesen megírtnak és a mesterségbe vetett hit ékes bizonyítékának titulált könyvét.  

„Furcsa világ a színházi világ. Aki egyszer belekostól, nem tud kikerülni a vonzásából, mert színész, rendező annyi életet él, ahány szerepet játszik, ahány darabot rendez. De ezen a pályán többször is meghal az ember, amíg eltemetik. Hegedüs Tibor háromszor halt meg. Először akkor, amikor félreállították, másodszor nyugdíjazásakor, és véglegesen 1984. november 7-én hét óra előtt néhány perccel, kórházi ágyán, egy nappal nyolcvanhatodik születésnapja előtt.”2

– írja róla Szatmári István, a Vígszínház színművésze a Film, színház, muzsika 1984. november 17-i számában megjelent visszaemlékezésében. Utolsó éveiben gyakran látogatta az idős mestert egykori tanítványa, színésze. Ő volt az, aki a Török Ilona rendező és Virág Katalin szerkesztő jóvoltából a Magyar Televízióban Mestersége a színházcímmel készített negyvenperces riportműsorban is kérdezhette hajdani tanárát. Ezzel az interjúval bearanyozták Hegedűs Tibor életének utolsó hónapjait, olvasható Szatmári István megemlékezésében. „A műsor után rengetegen telefonáltak, gratuláltak neki, boldog volt. Visszaemlékezésekben is egyre gyakrabban bukkant fel a neve. A jó öreg Vígszínház is jelentkezett, a tagok felajánlásait bőkezűen megtoldotta az igazgatóság. Öreg szívének nagyon jólesett ez a gesztus.”3

Ma már csak nagyon kevesen tudják szűk szakmai és színháztudománnyal foglalkozó elméleti körökben, hogy ki is volt Hegedűs Tibor. Mi az ő története? Mit köszönhet neki a magyar színháztörténet? Életével és munkásságával milyen nyomott hagyott a szakmánk krónikájában? Hosszú élete során kijutott a megbecsülésből, hatalomból, jólétből, de a mellőzésből, élve eltemetésből és a szükséget szenvedő beteg ember minden kínjából is. „Az összes kollégám közül én buktam a legnagyobbakat”4– vallotta magáról a Film, Színház, Muzsika1983-ban megjelent cikkében. Élete folytonosan mozgásban lévő hullámvasút volt emelkedő és ereszkedő szakaszokkal, csúcspontokkal és mélyrepülésekkel, mint a legjobban megírt színdarabokban, amelyek soha sem hagyják nyugodni a nézőt. 

Hegedűs Tibor Budapesten született 1898. november 8-án. Egyszerű munkáscsaládból származott, édesapja Hegedűs Károly MÁV-felügyelő, édesanyja Ács Malvin. Öccse Hegedűs Lajos Viktor gyógyszertörténész. Az I. világháború utolsó évében az orosz fronton katona, de sérülés következében leszerelik. Rövid ideig Budapesten joghallgató, majd Miskolcon újságíróként dolgozik. 1918-ban Miskolcról érkezik Budapestre, hogy felvételi vizsgára jelentkezzen a Színművészeti Akadémia színész szakára. Szülővárosába jön, hiszen Budapesten született, még a XIX. században. A visszaemlékezésekben és a Magyar Televízióban leadott emlékinterjúban családjáról így emlékezik: 

„a szüleim egyszerű emberek voltak, postások és vasutasok, míg a nagypapám, az apai részről 48-as honvéd volt. Emlékszem, gyerekkoromban, mikor kimentünk a Népliget közelébe, ott volt az öregeknek a menháza, a 48-as honvédek menedékháza. Ott kint voltam náluk és emlékszem, régi szivarvégeket gyűjtöttünk egy skatulyába össze és azokat vittük ajándékba. Abból ők – fölaprították apróra – cigaretta tölteléket csináltak és így használták.”5

Az idézett interjúban beszél arról a számára oly fontos és az egész életét meghatározó találkozásáról is, mely Móricz Zsigmonddal történt: „In medias res akarok belefogni a mondókámba, és akkor eszembe jut, hogy ez nekem meghatározta a jövőmet is. Móricz Zsigmondnak egy nekem adott könyve, amibe azt írja: »Hegedüs Tibor jó fiú.« A Légy jó mindhalálig-nak az első kiadását dedikálta. »Jó fiú és nagy emberré ered.« Hát ez utóbbi jóslata nem vált be, de a többi az rendben van.”6(Móriczzal később rendezőként is összehozza a sors, amikor a Belvárosi Színházban állítja színpadra a Sári bírót.) Számos interjúban említi, hogy valójában soha nem akart színész lenni. Próbálkozott az orvosi pályával, de amikor megtudta, hogy mint hadi önkéntes, hadi érettségizett, csak egy nyári tanfolyamon kezdheti el a tanulmányokat, elállt ettől a tervétől. Majd az ELTE tanárképzőjébe szeretett volna beiratkozni, de görög érettségi híján nem vették fel. Ezt követően Miskolcon újságíró a Reggeli Hírlapés a Reggelcímű lapoknál. Ilyen előzmények után került a Színművészeti Akadémiára. Dacára annak, hogy színinövendék lett, Hegedűs Tibort valójában mindig is a rendezés érdekelte. A rendezés alapelemeit magánúton sajátította el Hevesi Sándortól,7a korszak nagyhatású rendezőjétől, gyakorlati és színházelméleti gondolkodójától, a Nemzeti Színház főrendezőjétől. 1921-ben elvégezte a Színiakadémiát. Diplomájának megszerzése után a Várszínházban majd a Belvárosi Színházban és az Andrássy úti Színházban színész, 1923-ban pedig az UNIÓ Színházakhoz szerződik. Szerepel az 1924-ben bemutatott Csak nővel ne!és az Egy fiúnak a felecímű némafilmekben. A Magyar Rádió megindulása után ő az első hangjátékok rendezője. A magyar hangosfilmgyártás úttörője: 1930-ban Párizsban rendezi a Paramount filmgyár Az orvos titkaés a Kacagó asszonycímű filmjeinek magyar változatát, Bajor Gizivel a főszerepben. Később még két hangosfilmet rendez, a Tavaszi szonátát 1942-ben és a Sári bírót 1943-ban, valamint művészeti vezetője az 1940-ben bemutatott Sárga rózsacímű filmnek. Meg nem valósult filmforgatókönyve az 1941-ben íródott Budapesti kaland. 

1925-től a Renaissance majd a Belvárosi Színházban rendez, 1927-től a Vígszínház rendezője, főrendezője, 1943‒45-ben igazgatója. 1924. június 1-én feleségül veszi Horváth Évaszínésznőt, akitől 1928-ban fia (Tibor) születik. A házasság mindössze tíz évig tart,1934-ben elválnak. 1938 és 1944 között a Színiakadémián színpadi gyakorlatot és művészi beszédet tanít és elsőként oktatja a színészet mellett a rendezést. 1945-ben az Igazolóbizottság elsőfokon eltiltja a színházi működéstől. Igazolási perének teljes dokumentációját a Fővárosi Levéltárban őrzik. A peranyag minden részletet kimerítő leírása, a tanúk – mások mellett Várkonyi Zoltán és egy Auschwitzot megjárt vígszínházi díszítőmunkás – vallomásának őszinte hangja mind azt bizonyítják, hogy a maga korának nem csak szakmai, de emberi szempontból is jelentős figurája volt Hegedűs Tibor. A fellebbezéseknek és a hosszadalmas bizonyítási eljárásnak köszönhetőenvégül a bizottság igazolja őt, ennek ellenére háttérbe szorul és karrierje megtorpan: bár törekedett az új rendbe és művészi elvárások világába beilleszkedni, de ez már nem sikerült. 

Dolgozik Szegeden majd az Állami Bányász Színházban, a Kamara Varietében, a XI. ker. Tanács Népművelési Osztályán, a Csepeli Vasművek munkás színjátszó csoportjánál mint tanár, a Néphadsereg Központi Tisztiházánál mint rendező. 1951-től 1958-ig a Vidám Színpad és a Kis Színpad főrendezője. Közben vendégként – Magyar Bálint igazgatása alatt – 1956 februárjában megrendezi Csehov Sirályát a Magyar Néphadsereg Színháza néven működő Vígszínházban. Abban az intézményben, ahol rendezői, főrendezői majd igazgatói pályafutása során az úgynevezett „vígszínházi stílus” a háborús időkben is tovább élt és fejlődött. Egy vészterhes és bonyolult történelmi időszakban, 1943. november 29-től (Harsányi Zsolt halálától) 1945. január 16-ig (a Vígszínház kupoláját ért bombatalálatig) állt direktorként a nagymúltú intézmény élén, és azzal, hogy Harsányi Zsolt halála után (Roboz Imre8kérésére) vállalta az igazgatói posztot, megvédte az intézményt attól, hogy oda Vaszary Jánost9vagy Cselle Lajost10ültessék be, és jobboldali, nyilas szimpatizáns színházat csináljanak belőle. A háborút követő új korszak új színházvezető gárdát is igényelt. A régiek közül Bárdos Artúrt11és Jób Dánielt12ugyan rehabilitálta a politika és visszakapták színházaikat, de már egy egészen más időszakban kellett volna színházat csinálniuk. A Vígszínház kupolája beomlott, a nézőtere és a színpada romokban hevert, de a főfalak, az öltözők és az adminisztráció helyiségei épségben megmaradtak. Társulata ideiglenesen az egykori Renaissance Színház épületében (a mai Thália Színházban) játszott, majd miután a honvédség újjáépítette a Vígszínházat, 1951. december 21-én (Sztálin 72. születésnapján) ismét megnyitotta kapuit, immár a Magyar Néphadsereg Színháza néven. Jób Dániel az új érában már nem kívánt dolgozni Hegedűs Tiborral, azzal az egykori kollégával és baráttal, akinek megannyi komoly szakmai és közönségsikert köszönhetett igazgatóként. Bár Jóbnak igyekezett az új kulturális elit elégtételt adni az őt ért sérelmekért, visszakapott pozíciójával azonban már ő sem tudott mit kezdeni. „A felszabadulás után egy másik emberrel találkoztam, mint akit az új világ szele nem érintett, konokul a régi Vígszínház akusztikáját akarta retusálni – írja a Kor- és pályatársakban Somló István. – Az igazság az, hogy a színházak államosításakor a Vígszínház már elérkezett gazdasági és művészi csődjéhez.”13

A háborút követő időszakban tehát fokozatosan beszűkültek a szakmai lehetőségek Hegedűs számára. E folyamat nagyrészt az igazolási per következményeként zajlott, de a megváltozott politikai és társadalmi berendezkedés „megszokott” velejárója is volt. A kommunista rendszer nem nézte jó szemmel a polgári hagyományokra épülő színházi kultúrában alkotott művész tevékenységét, különösen nem olyanét, aki néhány évvel korábban a legnagyobb magánszínház egyik emblematikus alakja volt. Ezen még az sem segíthetett, hogy Hegedűs főrendezőként és igazgatóként – közvetlen és közvetett módon is – több embernek nyújtott segítséget az üldöztetések idején. 1958-tól nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig a József Attila Színház tagja. Nem csak rendezőként, de önálló szerzőként és számos francia darab fordítójaként is ismerhetjük. Kézirat formájában két visszaemlékezése maradt fenn: Az első magyar hangosfilm hiteles története(Budapest, 1964) és Az első magyar hangosfilmről (Budapest, 1970). 

Utolsó állomáshelyéről, a József Attila Színház főrendezői posztjáról 1969-ben vonult nyugdíjba. 1971 szeptemberében, a Színművészeti Főiskola 107. tanulmányi évének megnyitóján dr. Simó Jenő miniszterhelyettes ünnepélyes bejelentést tett: a főiskolát egyetemi rangra emelte az Elnöki Tanács. A jeles napon aranydiplomát kapott több egykori hallgató, köztük „ötvenéves színészi és rendezői munkájáért Hegedűs Tibor, aki ma is tevékeny, aktív részvevője színi életünknek. […] Hegedűs Tibor, aki a kitüntetettek nevében a két nemzedék találkozásának jelentőségéről szólt, így fejezte be beszédét: Régi bajtársaimmal együtt kívánjuk, hogy a fiatal művészek ne érezzék a létbizonytalanságot, de az ifjúság kivételes lelkesedésével szolgálják az emberiség jobb jövőjéért küzdő örök művészetet.”14

A szakmai sikerek és megpróbáltatások után Hegedűs 1973-ban Érdemes Művész kitüntetésben részesült. Ennek kapcsán úgy írt róla a Film, Színház, Muzsika, mint aki Budapestnek úgyszólván minden színpadán rendezett, de a legtöbbet és leghosszabban a Vígszínházban: ő is a vígszínházi stílus neveltje és hordozója. „Tulajdonképpen azt kellene írnunk róla: színházi életünk „nagy öregje”, de életkora, hajának színe ellenére sem illik rá ez a meghatározás. Bár „státusa” szerint: nyugdíjas, nem pihen, nem vonul vissza: jelen van, frissen és – ha ez a fordulat szokványosnak hangzik is – fiatalon.”15Öt évvel később, 1978-ban aztán a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 80. születésnapja alkalmából, öt évtizedes rendezői tevékenysége elismeréseként „Hegedűs Tibor nyugalmazott színész-rendezőnek, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művészének a Munka Érdemrend arany fokozata minősítést adományozta.”16(Ebben az évben rajta kívül még Sulyok Mária részesült ebben a kitüntetésben.) 

Visszaemlékezések szerint nyugdíjas éveiben is nagyon sokszor feltűnt „a tanár úr fehér feje a színházak nézőterén, sőt még főiskolai vizsgaelőadásokon is.”17TV-interjújában Hegedűs beszélt is azokról az előadásokról, amelyeket látott, és amelyek újszerűségükkel, kísérletező megoldásaikkal – immár „új időknek új dalaival” – nagy hatást gyakoroltak rá. Megemlítette az 1977/78-as színházi évad egyik legnagyobb eseményét, a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődésbemutatóját a Vígszínházban, de volt alkalma látni a Nemzeti Színházban a Csíksomlyói passiótis. „El voltam ragadtatva, és külön egy nagy kultúrmissziónak tartottam például a Kalevalaelőadását, amit a Körszínházban láttam először, hiszen látszott, hogy az egész észak-európai irodalom megmozdult és csodálkozott ezen a tetten, ezen a merészségen, hogy a Kalevalát előadják.”18

A Színművészeti Főiskola 1981. szeptember 14-i évnyitóján gyémánt- és aranydiplomával köszöntötték azokat a művészeket, akik hatvan, illetve ötven évet töltöttek a színi pályán. Hegedűs ekkor kapta meg gyémántdiplomáját, Iványi Márta és Szini Margit mellett. A kitüntetettek nevében – akárcsak tíz évvel korábban – most is ő mondott köszönetet. A Film, Színház, Muzsikaváltozatlan formában közölte beszédét: 

„Kedves Barátaim!

Nagy útról jött a régi színinövendék! Sok-sok esztendő van mögötte… kudarcokkal tarkított – de azért sikerekben is elég gazdag évek!

Visszatérve, s lélekben végigjárva az Uránia épületét – a régi tantermeket, a volt Nemzeti Színház lerombolt növendéköltözőit ... fájó szívvel kérdi: hová tűntek a csodált és szeretve becsült művésztanárok? Pethes Imre? Csillag Teréz? Gál Gyula? Császár Imre? Gyenes László? És hol vagytok ti régi játszótársak? Andai Ernő, Tassy Mária, Kemény László, Feley Fazekas Berci, Dávid Mihály, Nagy László, Elter Géza, Kollár Mária, Szőke Kálmán, Vághy Anna, Somody Pál, Márk Géza. 

És akikről még vagy már nem tudunk?

Néma csend a válasz…

Hisz legtöbbjük már elment … oda, ahonnan még nem tért meg utazó.

Az öreg növendéktárs kegyelettel hajtja meg fejét emlékük előtt, hálával gondol azokra, akik THÁLIA TEMPLOMÁBA vezették őt s társait!

És nagy-nagy szeretettel köszönti az induló művészjelölteket, akik mától fogva életüket és tehetségüket az örök színművészetnek szentelik!

Mert az élet rövid, a művészet örök.

ARS LONGA –VITA BREVIS.”19

Hegedűs Tibor olyan dolgok tanúja volt a magyar színjátszás XX. századi történetében, amelyeket érdemes feltárnunk és továbbadnunk az utókornak. „Keze Molnár Ferenccel parolázott, Bródyval, Hunyadival, Szomoryval és azzal a Fodor Lászlóval, akinek egy darabja sem ment száz előadáson alul, és aki »kitántorgott« Amerikába, hogy filmre írja az Egy frakk történetét és a Bizsut.”20Különös játéka a sorsnak, hogy a Vígszínház történetében a Hegedűs név mindig jelen volt. Hegedüs Gyula21sokak számára ma már csak egy közeli utca a Víg mellett vagy szoborrá dermedt legenda a színház előterében. Hegedűs D. Géza a színpadon örökíti tovább, amit a nagy elődöktől tanult és ellesett, Hegedűs Tibor viszont csak távoli emlék néhány szakember és hajdani barát, netalán kolléga számára. Hagyatékának jelentős részét – 10 nagyméretű kartondobozban – az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben őrzik. A dedikált könyvek, levelek, jelentések, darabok, megannyi „színházi kacat” türelmesen várja, hogy újra felfedezzék őket, és talán vannak bizonyos előjelek, amelyek azt sugallják, hogy a hosszúra nyúlt kényszerszünet utáni újjászületésre már nem is kell olyan sokat várni, ez viszont már egy másik történet. 

CSADI ZOLTÁN

JEGYZETEK

¹Harsányi Zsolt író, újságíró, műfordító, színházigazgató. Rendszeresen írt a Színházi Életbe, de más lapoknak is szerzője, rovatvezetője lett, mint a Pesti Napló, Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, Új Idők. A Színpadi Műfordítók szakosztályának vezetője, valamint a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke és ügyvezető igazgatója, a Magyar Pen Club főtitkára volt. 1938-tól haláláig a Vígszínház élén állt. Számos dalát, jelenetét, egyfelvonásosát mutatták be kabarék is. Színműveket írt és fordított. Tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak.

²Szatmári István: Hegedüs Tibor három halála, Film-Színház-Muzsika, XXVIII évf., 46. szám, 1984. 11. 17, 12.

³U. o.

⁴Szatmári István: Látogatóban a 85 éves Hegedűs Tibornál, Film Színház Muzsika, 1983. VI. 11.

⁵Virág Katalin–Török Ilona: Mestersége a színház, MTV 1983

⁶Virág Katalin–Török Ilona: Mestersége a színház, MTV 1983

⁷Hevesi Sándor rendező, színházigazgató, kritikus, író, műfordító. 1901-ben Beöthy László rendezőnek szerződtette a Nemzeti Színházhoz. 1907-től 1908-ig a Népszínház–Vígopera főrendezője volt. 1912-ben az Operaház főrendezője lett, majd 1914-ben visszaszerződött a Nemzetibe, amelynek 1922-től 1932-ig igazgatója volt. 1927–1932 között a SzAk-n színpadi rendezést tanított. Több drámát írt és regényt dramatizált. Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalták. 

⁸Roboz Imre tizennyolc éven át igazgatta a Vígszínházat, és a háttérből még az után is jó ideig irányította a gazdasági ügyeket, hogy a zsidótörvények következtében meg kellett válnia a színháztól.1926-tól 1939-ig a Vígszínház bérlőigazgatója, Jób Dániel pedig a színház művészeti vezetője volt. 

⁹Vaszary János 1920-ban a Magyar Színházban színészként kezdte pályáját.1925-ben Magyar Kamara Társulat néven Párizsban színházi vállalkozást alapított. 1926-ban hazatért, ekkor a Belvárosi Színházban, 1927–1929 között a Magyar Színházban rendezett. 1934–1935-ben az Andrássy úti Színház rendezője majd főrendezője lett. 1933–34-ben a Fővárosi Operettszínházban, 1936-ban a Nemzeti Színházban is rendezett. 1939-től 1941-ig a Magyar és az Andrássy Színház főrendezőjeként, 1941–1944 között az Andrássy Színház igazgatójaként tevékenykedett. 1945-ben emigrált és Madridban telepedett le.

¹⁰Cselle Lajos 1922-ben elvégezte a Színművészeti Akadémiát. 1936-tól az Országos Színészegyesület budapesti alelnöke volt. 1939-ben a Színházművészeti és Filmművészeti Kamara főtitkárává választották. 1944-ben rövid időre a Madách Színház igazgatója lett. 1939–1944 között a Magyar Színészet c. lap felelős főszerkesztője volt. 1945-ben Ausztriába, onnan 1948-ban Argentínába menekült. 

¹¹Bárdos Artúr rendező, rádiós és filmrendező, esztéta, egyetemi magántanár, színházi író, költő, dramaturg, publicista. A Színjáték szakfolyóirat alapítószerkesztője, az 1932–1938 között működő Művész Színház és – 1917-től kisebb-nagyobb megszakításokkal, közel három évtizeden át – a Belvárosi Színház alapítóigazgatója.

¹²Jób Dániel újságíróként kezdte pályafutását, majd 1907-től a Vígszínház rendezője, főrendezője lett. 1908-tól jelentek meg művei a Nyugatban. 1918-ban Őszi vihar című darabját a Vígszínház játszotta. 1921 és 1939, majd 1945 és 1949 között a Vígszínház művészeti vezetője volt. 1949 után a Színházművészeti Szövetség tudományos osztályán dolgozott.

¹³Magyar Bálint: A Vígszínház története, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 503.

¹⁴Kettős staféta, Film, Színház, Muzsika, XV. évf., 38. szám, 1971. 09. 18., 3.

¹⁵Hegedűs Tibor kitüntetése, Film, Színház, Muzsika. XVII. évf., 34. szám, 1973. 08. 25., 23.

¹⁶Magyar Közlöny, 83. szám, 1978. 12. 05., 889.

¹⁷Virág Katalin–Török Ilona: Mestersége a színház, MTV 1983.

¹⁸Uo.

¹⁹Évadnyitó a Főiskolán, Film, Színház, Muzsika, XXV. évf., 39. szám, 1981. 09. 26., 20.

²¹Hegedüs Gyula színész. 1894-ben Kolozsvárra, 1896-ban a Vígszínházhoz szerződtették. 1914-ben a Magyar Színház, 1915-ben a Nemzeti Színház, 1916-tól 1926-ig ismét a Vígszínház tagja volt. 1926-tól a Magyar Színházhoz szerződött. 1930–1931-ben újból a Vígszínházban játszott. 1917-ben a Budapesti Színészek Szövetségének elnöke lett. 1914-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapta. Hegedűs színészi játéka a Vígszínház stílusának meghatározója volt. Természetes, tiszta beszéde, egyszerű, életszerű játéka minden szerepkörben, még operettben is jól érvényesült. Szerepeit gondos aprólékossággal, a figurát hitelesítő realista vonásokkal építette fel.

Motus: MDLSX – Trafó; Panorama – Róma, Teatro Vascello 

2004-ben a santarcangelói fesztiválon, az olasz kísérleti színház legfontosabb seregszemléjén felejthetetlen élményem volt a Motus Társulat előadása, A vendég.A Pier Paolo Pasolini ihlette mű az író-rendező Teoremacímű regényét – amelyből a híres film is készült – valamint a szerző utolsó, befejezetlenül maradt Petroliocímű regényét vette alapul. A multimediális előadás totális színház; film és színház határán, egybejátszásukkal vitte színre a történetet: a nyugodt polgári családba hirtelen betoppanó vendég, a különös idegen – akár Pál apostol, akár Pier Paolo – hogyan változtatja meg a család valamennyi tagjának viszonyulását a környezetéhez, egymáshoz, a világhoz. A társulat az előadásban közvetített utazáson keresztül vette górcső alá a korabeli fogyasztói társadalom és a politika aktuális kérdéseit, kiemelkedően innovatív, magas művészi, technikai szinten. A santarcangelói fesztiválról s az előadásról annakidején rövid recenziót közöltem e lap hasábjain. Kitűnő olasz színházesztéta barátom akkor úgy látta, a Motus, a kilencvenes évek olasz új színházának egyik legjelentősebb kísérleti műhelye történetének fordulópontjához ért: olyan tökéletességet ért el, hogy vagy belép a nagyszínházi struktúrába, vagy másképpen kell folytatnia.

A vendégután a társulat valóban új utat választott, ennek példái a korábban a Trafóban látható volt Alexis, valamint a most októberben ugyanott játszott előadás is. Enrico Casagrande és Daniela Nicolò, a társulat vezetői s az előadások létrehozói megtartják a művészet és társadalom kapcsolatának kutatását, a totális színházat, a színészi játék, a vizualitás, a hang, a zene, a technika fantasztikus összhangját, de nem mentek el a nagyszínház felé, hanem az egy-két szereplős stúdiószínházi előadásoknál maradtak. Produkcióikkal járják a világot, nincs állandó játszóhelyük. A Budapesten most előadott MDLSXmár úgy a 250. alkalommal került színre. (Az előadásról a 2016-os bécsi ünnepi hetek összefoglalójában röviden hírt adtam már.)

MDLSX – (fotó: Simone Stanislai)

Az alapötletet az alkotók Jeffrey Eugenides Middlesexcímű Pulitzer-díjas regényéből merítették, amely , egy különös görög származású család történetébe ágyazva egy hermafroditáról szól . E mű címére utal az Enrico Casagrande és Daniela Nicolo által létrehozott előadásé, mely a társulat különleges DJ/színésznőjének 80 perces vibráló performance-a: fikció és önéletrajzi elemek izgalmas elegyítése, monológok, mozgás, zene, film – multimediális alkotása (videóvetítés felvételről és élőben is, egymást váltogatva) a nemek és társadalmi elvárások kérdéséről, drámaiság és komikum határán, nagyon eredeti (ön)iróniával. Mint az előadás háttéranyaga jelzi, a munkához az alkotók számos tanulmányt, így Rosi Braidotti feminista filozófus On becoming Europeanscímű, valamint Judith Butler amerikai filozófus, a gender-elméletek, a queer-elméletek ismert képviselőjének munkáit, valamint Donna Haraway, Paul B. Preciado műveit és más, a kaleidoszkopikus queer-világhoz kapcsolódó írásokat használtak fel. Silvia Calderoni az identitás, test és szexualitás, a társadalmi elfogadottság határmezsgyéjén jár. Performance-ában a rendellenes kromoszómával született, lányként nevelt főszereplő fiúvá válását mutatja be. Az irónia és önirónia jellemzésére hadd utaljak korábbi megjegyzésemre, a narratívának arra a pontjára, amikor a főszereplő, aki hosszú időre lányként hagyta el családját, fiúként tér oda vissza, s szeretett bátyja (aki olyan okos, hogy még a 2001: Űrodüsszeiacímű film végét is értette!) félúton leteszi az addig cipelt bőröndjét, mondván: „Öcsi, most már hozzad magad!”.

Mint a társulat vallja, „a határok feszegetése, ha gyötrelmekkel, kétségekkel teljes is, mégis átjárhatóságról, […] a behatárolhatatlan nemi hovatartozás megéléséről, a folyamatos én-keresés gyötrelmeiről egy sajátos, semmihez sem hasonlítható, 22 trackes felszabadító koncert atmoszférájában” szól. „Silvia Calderoni mercürből, vagy más különös, még felfedezésre váró esszenciából van. Bizonyos, hogy egyetlen test vagy halandó sem képes olyan gyors átmenetekre, mint ez a fantasztikus előadó az »MDLSX«-ben, a forradalmian újat hozó, a látványt és a mozgást felforgató színházi csoportban” – írta Ben Brantley, a The New York Times kritikusa.

A zenei részletek a Talking Heads, a Placebo, az Air, a Lola, az REM vagy a The Smiths zenekarok számaiból állnak össze. A rendkívül komplex technológia koherens egésszé lényegül, egyetlen percre nem érezzük, hogy az előadás különböző rétegei ne tartoznának szorosan össze. Mint Daniela Nicolò elmondta, ez azért lehetséges, mivel a különböző területek szakértőiként közös munkában vesznek részt: ő és férje, Enrico Casagrande a látványt és a zenét, a technikát, közösen készítik el. A határok kérdésének felvetése műfaji és társadalmi értelemben a nagyszerű színésznő-performer Silvia Calderoni kiemelkedő totális színházi teljesítményt nyújtó, rendkívül hiteles előadásában a közönség számára felszabadító, egyedülálló élménnyé vált.

Panorama

A Motus társulatot a Trafóbeli vendégjátékuk után november elején újra láthattam a Romaeuropa Festival 2018 igen gazdag programja keretében. A római Vascello Színházban a Motus emblematikus nevének megfelelően ezúttal is képzeletbeli utazásra hívta a közönséget. Az előadás címével a szó görög jelentésére utalnak: a minden látványára, azaz minden látására, értésére. Ismét határokat feszegetnek, társadalmi, etnikai, kulturális határokat. „Mindannyian nomádok vagyunk” – vallják a rendezők, Enrico Casagrande és Daniela Nicolò, akik Erik Ehn drámaíróval közösen dolgoztak. A szereplők a legendás New York-i független színház, a La Mama színészei. Az utóbbi időben ők is nehézségekkel küzdenek, mivel a Trump-adminisztráció a független színházaktól megvonta a korábbi támogatásaik nagy részét, s nem egy közülük alkalmi munkákból él.

MDLSX – (fotó: Renato Mangolin)

Az előadáshoz, mint Daniela Nicolò egy interjúban elmondta, volt ugyan írott szövegük, de a kiindulópont a színészek történetei lettek: hat különböző korú és származású színész s egy hegedűs jelenítik meg az epizódokat. Angolul beszélnek, olasz és angol felirat kíséri a szövegeket. A mikrotörténetek a határok megsokszorozásával folytatják is, de egyben más dimenzióba is helyezik az MDLSXtörténetét.

A kiváló alakítások ezúttal is fantasztikus technikai megoldásokkal párosulnak: a film, a színház, a legmodernebb videotechnikák lehetőségeinek elegyítésével, részben poszt-dokumentarista módszerekkel emberi sorsokat elevenítenek meg, sokszínű, rendkívül erős hatású előadásban. A filmvásznon interjúrészletek jelennek meg. „ Ki vagy?” – így szól a kérdés, melyre egyenként válaszolnak a szereplők. Mint egyikük megjegyzi, ez a legnehezebb. Ki-ki a nevét magyarázza, ami egyben gyökerei, élete alapvető kérdését is jelenti, majd egy-egy színész „élőben” folytatja a történetet, kamerát vagy projektort is alkalmazva, gyakran saját magát is kivetítve. 

Az Egyesült Államok második, harmadik generációs bevándorlóinak (vietnami, kínai, koreai, stb.) leszármazottjaiként a társadalom sokszínűségét bizonyítják. A társulat szerint az általános emberi gyökértelenséget, mindannyiunk nomád utazó mivoltát személyesítik meg. „A kérdés mindig egyetlen: a különbözőségnek mint gazdagságnak a percepciója” – vallják. A történetek keverednek a maguk sajátosan újfajta narrációja szerint, a „panoráma” a különbözőségek összessége. A fekete színésznő például a kínai történetét beszéli el... Trump majd visszaküld – kapja egyikük a fenyegetést. „Hova? Kaliforniába?” – jön a válasz. A tapsrendnél elcsodálkozunk: mindössze heten voltak, mégis mennyiféle szerepben láttuk őket. Nemcsak a zeneszámok voltak idézetek is egyben, mint Michael Jackson Moonwalkja, de Antonioni Foglalkozása riporter című filmjére, az abban megfogalmazódó identitáskeresésre is történt utalás.

A színpadon a fizikai cselekmény, a projektorral kivetített részletek, film-képek, zene gyakran szimultán játéka megosztott figyelmet igényel a nézőtől, de megtérül a fáradozás, mert a kitűnő előadás érdekességével, a színészi játék és a technika magas színvonalával és sokszínűségével leköti és elvarázsolja az embert.

Fried Ilona

Jane Austen‒Joannah Tincey: Büszkeség és balítélet – Centrál Színház

Makó közelebb van Jeruzsálemhez, a teotihuacani obszidián kés a reneszánsz brüsszeli csipkéhez, mint a mai Magyarországon élő ember érzelem- és gondolatvilága Jane Austen (1775‒1817) angol írónő Büszkeség és balítéletcímű regényének eszmeiségéhez. Austen kisvárosi visszavonultságban, elszigeteltségben írta a vidéki arisztokrácia életmódját bemutató regényeit a napóleoni háborúk idején. Azt vallotta, három-négy falusi család ideális téma számára. Ebben a műben is. Mr. és Mrs Bennet, elszegényedett arisztokrata házaspár és öt lányuk megélhetése a lányok előnyös házasságától függ, hiszen kis birtokuk férfi örökös híján affektáló, sznob unokatestvérük, William Collins birtokába jut. Az események azzal kezdődnek, hogy a gazdag, fiatal és nőtlen Charles Bingley a falu szomszédságában bérel házat, és nemsokára egymásba szeretnek Jane-nel. Bingley-vel egy időben megérkezik jó barátja, Fitzwilliam Darcy is, egy hatalmas birtok tulajdonosa, aki a második Bennet-lányhoz, Elisabethez vonzódik, de büszke viselkedésével megsérti a lányt – a darab végére ez már nem lesz akadály. 

A fentiekből úgy tűnhet, létezhetetlen, hogy ez a téma bárkit is két másodpercre mint színpadi élmény lekössön. Ám nincs ez így. Joannah Tincey színésznő – gondolom, megelégelve az érett korú színpadi művésznők szereptelenségét – a világirodalom egyik legszebb és máig legnépszerűbb sok szereplős szerelmes-romantikus művéből írt egy darabot 2014-ben két színészre, akik megjelenítik röpke másfél órában az összes szereplő összes történéseit. A színmű Nagy-Britannia több színházában is sikert aratott.

Balsai Móni és Schmied Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Hogy a magyar nézőkhöz eljusson, ahhoz szükség volt Puskás Tamásra, aki a Centrál Színház igazgatása mellett járja a világot és jó érzékkel keres darabot színháza és színészei számára. Most is ez történt. A művet Baráthy György fordította s ő volt az előadás dramaturgja is. A mű színpadra állítására Ujj Mészáros Károlyvállalkozott, akit eredményes, több rangos nemzetközi fesztiválon díjazott film rendezőjeként ismerhetünk. Liza, a Rókatündércímű alkotása kontinenseken átívelve aratott sikert, Balsai Mónival a főszerepben, a férfihősök egyik legjelentősebbike pedig Schmied Zoltán. Ők ketten játsszák most a Büszkeség és balítéletminden szerepét.

A legremekebb darab és a legfantáziadúsabb rendezés sem érne semmit, ha nem volna hiteles életre keltő. A két színész jutalomjátékként vezeti fel és éli ezt a sokféle karaktert. Egy másodpercre sem felejtik, hogy ez egy romantikus szerelmi történet, amelynek igazsága kell legyen. Az érzelmek őszinték és átütőek, miközben a sokféle alak sokféle megjelenítése igazán szórakoztató. Ők lubickolnak a szerepekben, a közönség pedig a szellemes és ötletes megjelenítésben. 

JÓZSA ÁGNES