Lucas Hnath: Nóra 2 – Orlai Produkció

Az ismerős cím mögé biggyesztett szám nem mindig jelent jót. Én legalábbis még emlékszem arra, amikor a Cápa 2esetében a homlokunkat ráncoltuk, az ötödik „rész” tájékán már csak nevettünk, és egyáltalán: gyanakvással töltött el a sikerfilmek bármilyen folytatása. Igaz, akkoriban az esetleges sorozatfüggőségünkről is hallgatni illett. Az utóbbi egy-két évtizedben ‒ szoros összefüggésben azzal a minőségi ugrással, amely az amerikai sorozatgyártásban bekövetkezett – ez alaposan megváltozott, elvégre a Westworldöt, a Kártyavárat vagy akár a Trónok harcát már nem ciki nézni, mint anno a Dallast. És rossz tapasztalataink ellenére bizakodóbbak vagyunk a sikerfilmek folytatásaival kapcsolatban is. A színház nehezebben alkalmazkodik a trendhez; itt sorozatot készíteni nehéz (legalábbis sok munkát és a megszokott üzemmenettől való radikális eltérést igényel), ám a sikerdarabok folytatására itt is van lehetőség, csak egy leleményes író szükségeltetik hozzá, aki szívesen folytatná hajdani kollégája történetét. Az ambíciónak némiképp határt szab, ha a galád néhai szerző a dráma végén valamennyi szereplőjét legyilkolta; ez esetben legfeljebb más aspektusból lehet írni kiegészítést – ha tetszik: spin-offot – az eredetihez, de ezt már néhányan korábban is kitalálták (vö. Rosencrantz és Guildenstern halott). Szerencsére a véres tragédiák ideje legkésőbb a XIX. század második felétől leáldozott; onnantól kezdve egyre több a tragikomédia, a polgári színmű, amelyeknek hősei és antihősei nem szenderülnek tömegesen jobblétre. Sőt, a drámák végét az írók nem egyszer látszólag nyitva hagyják. Igaz, ez a látszólagos nyitott vég általában a maga módján határozottan lezárja a történetet, ám sok esetben valóban lehetőséget ad a „Mi lehet ebből x év múlva?” típusú kérdések felvetésére. És ezzel meg is teremti a folytatás lehetőségét.

Bodnár Erika, Kováts Adél és Csankó Zoltán (fotó: Takács Attila)

A fiatal amerikai író, Lucas HnathIbsen Nórájában látta meg a lehetőséget, nem véletlenül, hiszen az Ibsen-dráma végén a hősnő csomagol, majd becsapja maga mögött az ajtót, és otthagyja férjét, gyermekeivel együtt. Ami ugyan frappáns lezárása a mű konfliktusának, ám az érzékenyebb lelkű olvasóban/nézőben bizonyosan felmerül a kérdés, mi lesz a magukra hagyott gyermekekkel, anya nélkül nőnek-e fel, vagy Torvald talál magának társat, s nem bánja-e meg esetleg Nóra a döntését. E kérdések persze az Ibsen-mű szempontjából teljes mértékben irrelevánsak, megválaszolásukhoz nem érdemes folytatást írni. Amiből nem következik, hogy a folytatás értelmetlen volna. Egyrészt születhet olyan mű, amely az Ibsen-darabban felmerülő, vagy éppen annak kapcsán felvetett kérdéseket gondolja tovább a nők társadalmi helyzetéről, érvényesülési lehetőségeiről. Méghozzá mai aspektusból, arra keresve a választ, mennyit és hogyan változott mára a nők helyzete a társadalomban, hogyan viszonyulunk most a tradicionális családmodellhez, az emancipációhoz, a feminizmushoz stb. Másfelől készülhet olyan dráma is, amely e kérdéseket ugyan csak felületesen érinti, de gazdag, bonyolult emberi viszonyokat, feszült konfliktusokat mutat be, újrapozícionálva az egykori történetet.

A Nóra 2azonban egyik lehetőséggel sem él. Ahhoz, hogy az emancipáció, illetve a feminizmus társadalmi szerepére mai szemszögből láthassunk rá, alighanem olyan folytatást kellene írni, amely az eredeti történetnek inkább csak a motívumait tartja meg, problematikája kevéssé tapad az ábrázolt korszak (vagyis a XIX. század végi Norvégia) társadalmi-jogi normáihoz. Lucas Hnath drámájának azonban már az alapszituációja is szorosan abból indul ki. Hnath Nórája az eltelt hosszú évek alatt írónő lett, akinek művei az emancipációt, a nők függetlenségét és érvényesülését tűzték zászlajukra, nagy sikereket és nagy viharokat aratva. Műveit álnéven jelentette meg, ám egyik ellensége kinyomozta identitását és megzsarolta azzal, hogy amennyiben nem vonja vissza állításait, felfedi kilétét. Ami viszont súlyos következményekkel járhat, mivel Nóra papíron még mindig férjes asszony, önállóan még szerződéseket sem köthetne – az pedig, hogy elváltnak tüntette fel magát, bűncselekmény, amiért börtönbe is kerülhet. Nóra tehát nem azért tér haza, hogy viszontlássa családját, hanem azért, hogy a válást utólag elintézze. Ám azzal, hogy a korabeli társadalmi körülmények és a mai szemmel abszurdnak tűnő jogi környezet válnak cselekedetei fő mozgatórugójává, szinte lehetetlenné válik, hogy a történet apropóján a nők aktuális társadalmi szerepének kérdéseiről, a feminizmus gondolkodást formáló vagy éppen deformáló szerepéről gondolkozhassunk. Egyszerűen azért, mert a nők akkori kiszolgáltatottságamai szemmel európai szinten értelmezhetetlen (azt talán még a legmegátalkodottabb hímsoviniszták sem gondolják, hogy a nőnek a férje beleegyezése nélkül egy lépést sem szabad tennie), így a történet nem kínál analógiát, nem indít el asszociációs folyamatokat. Mindaz pedig, amit a nők társadalmi szerepének változásairól általánosságban elmond, közhelyes és tézisszerű. És sajnos hasonlóan közhelyes annak az emberi helyzetnek az ábrázolása is, amelyben a családját elhagyó, független egzisztenciát építő középkorú nő hazalátogatásakor mégis szembekerül érzéseivel. Annak, hogy a mű izgalmas, összetett lélektani drámává váljon, alighanem maga a dialógustechnika is a gátja. Merthogy a Nóra 2szereplői életkoruktól, nemüktől és társadalmi státuszuktól függetlenül valamennyien úgy beszélnek, mintha folyamatosan kisesszékben kellene megfogalmazniuk gondolataikat, érzelmi állapotukat. A monológok és a párbeszédek így roppant intellektuálisak ugyan, ám hasonlóképpen sterilek és életszerűtlenek. Nézve az Orlai Produkció Belvárosi Színházban látható előadását, egy idő után az volt az érzésem, hogy talán nem is volna szabad komolyan venni a dialógusokat. Hogy egy élesebb, komikus hatásokra épülő stilizáció talán segítene a szövegen; ha mélyebbé nem is, de szórakoztatóbbá és talán érdekesebbé is tenné.

Kováts Adél (fotó: Takács Attila)

Sejtésemet azonban nem áll módomban ellenőrizni, hiszen a Galgóczy Judit rendezte produkció teljesen komolyan veszi a szöveget és a szituációkat. Pedig a látvány első ránézésre talán mást sejtet: Juhász Katalinjelzésszerű térelemekre építő, levegős díszlete, melynek központi elemei a megdöntött ablakok, elvben más játékmódra is lehetőséget ad. Szakács Györgyilátványosan szép, a kortársi viseletet finoman időtlenné stilizáló ruhái azonban már inkább azt az alapvetően reálszituációkból megépülő, a dialógusokat legfeljebb finoman stilizáló játékmódot szolgálják, amelyet az előadás alkalmaz. Ezt a színházi nyelvet a színészek kiválóan beszélik. Kováts Adéla megjelenő Nóra bizonytalanságát, félelmeit burkolja a nagyvilági, felvilágosult, sok tapasztalaton túl lévő nő maszkjába, hogy aztán alaposan elbizonytalanítson afelől, maszk-e az, amit annak vélünk. Amint a nő intellektuális fölénye kibontakozik, egyre határozottabb és ridegebb lesz. Az új helyzetek rendre szorongással töltik el, de amint uralni tudja azokat, egyre kevesebb látszik érzékenységéből. A legtöbb akkor, amikor immár felnőtt lányával találkozik, illetve akkor, amikor őszintén meglepődik férje viselkedésén. Kováts Adél játékának komoly erénye a rétegzettsége, amellyel nemcsak összetett, hanem kellően kiismerhetetlen figurának is láttatja a címszereplőt, és sikerül felülemelkednie az egyes mondatok, szituációk tézisszerűségén. Csankó Zoltán Torvaldja eleinte tökéletesen megfelel annak a képnek, amelyet az Ibsen-darab ismerői őriznek a kicsinyes, önző férjről, ám az alakítás fokozatosan megérezteti, hogy a férfival történt valami az elmúlt hosszú évek alatt, és most, Nóra látogatásakor valamilyen tanulságot le is von a történtekből. Bodnár Erikaszínpadi jelenlétével ad súlyt a maga módján mindkét félhez érzelmileg kötődő cseléd alakjának, László Lilipedig Emmy erősen sablonos szerepét úgy tölti meg élettel, hogy meggyőzően itatja át az anyja példájából már okult, helyét kereső lány alakját mai magatartási attitűdökkel.

A színészi alakítások szakmai ereje meggátolja, hogy az érdektelennek, sablonosnak mutatkozó történet reménytelen unalomba fulladjon, s még az idegesítően esszéisztikus dialógusokat is emészthetővé teszi. De a dráma problémáit nem fedheti el, így sem a már Ibsen által is felvetett problémákról, sem az emberi kapcsolatokról nem tud mélyebben, eredetibben beszélni. És nem győz meg arról sem, hogy Nóra története nem ért véget a becsapott ajtónál. Ehhez egy másik darab kellene – ha már mindenképpen folytatásokban gondolkodunk…

URBÁN BALÁZS

Rejtvények, titkok Shakespeare drámájában

Félve nyúlok hozzá, sorai szállóigék, a tragédia a drámairodalom unikális darabja – krimi, bosszúdráma, cselszövény, világképek csatája, titkos szerelem és egy rakás halott. Benne a kor teljes filozófiai spektruma (Machiavelli, Montaigne, Luther, Bacon). Én azonban úgy olvasom, hogy a darab felszínén gördülő dráma „alatt” húzódik egy másik darab, ami tele van rejtvényekkel, rejtett titkokkal – melyekre Shakespeare nem ad választ. Ráadásul a teljes tragédia mai színpadon eljátszhatatlan (Kenneth Branagh 1996-ban filmen próbálta meg teljes szöveggel előadni e drámát: két és fél órás alkotás lett belőle…)

Enigmák – mire is gondolok? Mondjuk: kell-e krokodilt enni ahhoz, hogy bizonyítsd szerelmed? A haldokló királyfi felett Horatio mondja el a történet kevéssé ismert részeit, aztán azzal zár, hogy a „többi néma csönd”. (Mi maradt itt még elmondatlanul?) Ezek csak apróságok, az igazi rejtvények megrázóbbak, ám funkciójuk épp a drámai dinamika erősítése. De nem lacafacázok, megyek sorba, kivételesen csak e titkok/rejtélyek nyomait keresem.

Az uncsi lovagkirály 

kontra vivőr trónbitorló 

A darab rögvest az indulásnál a két király összevetésével kezdődik. A Szellem talpig ósdi fegyverben, sisak, páncél, kard, szakáll. Claudius – a 2. jelenetben – pazar koronatanácsot vezényel felesége bemutatása köré. Shakespeare nem hagy kétséget a felől, hogy itt nem egyszerűen bosszúdrámát tár elénk: itt két világ, két történelmi korszak fő ágense ütközik meg, és Hamlet, a herceg kettejük között őrlődik.

Kezdjük a lovagkirállyal. Mint Szellem rögtön színre lép, a kor divatos színpadi figurája. Szellemként maga az abszurditás. A Herceg és barátja protestánsok, számukra – elvben – nem létezik ilyen jelenés. Protestánsoknál nincs se purgatórium, se hazajáró szellem. (Ráadásul amikor másodszor is előkerül, már csak a Herceg látja – a néző át van verve.) Mindegy: a pillanat varázsának hatására Hamlet mégis elhiszi, amit lát és hall – szemben Horatióval, aki kételkedik, mire a Királyfi ki is oktatja: 

„Több dolgok vannak földön és egen,

 Horatio, mintsem bölcselmetek 

 Álmodni képes.”1

Jön tehát egy rozsdás ci-devant király. Hosszan meséli, hogy miért kapott eltávot a purgatóriumból. Annyit tudunk már Horatio korábbi felkonfjából, hogy a szomszédos, norvég királlyal való területvitáját nem a két hadsereg véres csatájában akarta eldönteni, hanem a lovagkor hagyományát követve: kard ki kard, két vitéz párbajával . Igazi lovag. Vele szemben Claudiusról – ugyane konfliktus kezelését illetően – azt tudjuk meg, hogy előbb követeket küld, levéllel, diplomáciai ügyeskedéssel, de közben sereget gyűjt, hajókat, fegyvereket gyártat: több vasat tart a tűzben – igazi machiavellista: nem bízik egyetlen megoldásban, és a lovagi etikettet ócskaságnak tartja. Máris előttünk áll két korszak, és a két világtörténelmi kor két főembere. Csak úgy belehelyezve egy krimi – királygyilkosság – sztorijába. 

A Szellem követelése is a letűnt korok tradícióját ismétli: „Állj bosszút gyilkosomon” – mondja. Közben Francis Bacon óta tudjuk, hogy a bosszú avult taktikai fegyver, semmi értelme, mert nem sokat lehet vele elérni a személyes elégtételen kívül. De egy király az nem személy, az maga a body politics. 

Egyébként meg teljesen abszurd dolgot kíván fiától. Mert ebben a Borgiák által fémjelzett újabb korban nem úgy van az, hogy a Herceg egy ünnepi vacsorán odamegy a nagyúrhoz és leböki egy tőrrel. A királygyilkosság még ebben a vértől csöpögő korban is bűn, reneszánsz jogállamban vagyunk. Egy sikeres – túlélhető – királygyilkoláshoz Hamletnek bizonyítani kéne indokait – ami viszont lehetetlen: mégse hivatkozhat arra, hogy neki egy szellem azt súgta, hogy Claudius ölte meg az apját, a lovagkirályt, és meghagyta egy sötét éjszakán, hogy álljon bosszút. Nem, ez képtelenség. A szellemapa a biztos halálba küldi gyermekét, ami – a monológból látni – nem is nagyon érdekli, csak az ő ügye legyen tisztába téve. 

A lovagkirály azonban, hogy a bosszút nehezítse, hozzáteszi azért, bárhogyan is lesz, kímélje anyját… Ami először is képtelen kívánság: házaspár együtt lakozik a bűnben és a bűnhődésben… Emellett Hamlet – az anyás királyfi – mégis szét akarja szálazni ezt a krimit, ezért aztán a következő felvonások fontos kérdése: bűnrészes volt-e Gertrud a Lovagkirály megölésében? Egyáltalán: tudott-e róla, és ha igen, hogy mehetett férjhez egy gyilkoshoz? De akárhogy is volt, hogyan lehet a bosszúból Gertrúdot kikapcsolni. Ezt oldd meg egy felturbózott udvari környezetben.

Akárhogy is: a „bosszuld meg halálom” ettől kezdve a darab programja, az ötödik felvonásig tart a Szellemben való kételkedés, netán szavának igazolása, Claudius próbára tevése stb. A krimi a dráma tartóváza. Hamlet itt, az „emelt téren” a jelenet szuggesztív hatása alatt elhiszi, amit a páncélos mesél, csak pár jelenet múltán győz agyában a modern ráció: lehet, hogy a Szellem hazudott, hogy a követelés nem állja meg a helyét: próbára kell tenni. Tesztelni kell, ahogyan Hamlet Horatióval való találkozásakor is teszteli legjobb barátját – miért jöttél Helsingőrbe: temetésre vagy esküvőre? Hamlet szkepszise kezdettől fogva működik, mindenkit próbára tesz – velem, vagy ellenem vagy?    Úgy gondolom, ezért indul a darab a Szellemmel: ezt a rozsdás fazont így lehet izgalmasan bemutatni, aztán amikor másodszor is megjelenik, és csak Hamlet látja, már rendben van a dolog: ez a Herceg lelkiismeretének rémképe. 

Lássuk a másik királyt. Shakespeare sok rosszat mondat Claudiusról („vérnősző barom”, „polcról lopta el a koronát”, piás, bulizásra tréningezteti az udvart, később, a III. felvonásban a királyfi ócsárolja, anyját korholja esztelen választása miatt). Csakhogy a Szellem-jelenetben kiderül, Gertrud még a lovagkirály életében befeküdt a Lovagkirály öccsének ágyába, szerelmes lett bele. De ha annyi aljasságot hallunk felőle, akkor itt valami nem stimmel: valamit tudnia kellett ennek a Claudiusnak, ami mágnesként vonzotta ezt az asszonyt. 

Shakespeare-i dramaturgia foglyai vagyunk – ócsárolja az új királyt, de annak minden megmozdulásából árad a modern kor stratégiája, etikettje, no meg egész életvitele radikálisan más, mint az impotens lovagkirályé: éli az életét, modern politikát csinál, színes egyéniség. Gondoljunk politikai tárgyalásmódjára! Laertest kell felbiztatnia a párbaj törvénytelen megvívására. Nem ő – a király – javasolja a trükköt, addig dumál, amíg maga Laertes veti fel az ötletet, és Claudius csak aztán adja ki magát és tárja a fiú elé lapjait. Zseniális tárgyalópartner, igazi reneszánsz figura, túl azon, hogy feltehetően izgalmas fickó lehet Gertrud ágyában. 

A két király habitusa, világképe, uralmi rendje egymás ellentétei. A Szellem minden mozdulatában, mondatában lovagkirály, maga a rozsdás múlt. Claudius viszont pont az ellentéte. Amíg az a sarokban imádkozik, vagy szidolozza páncélját, addig öccse összefekszik a grófnőkkel, kívülről tudja Machiavelli tanácsait, bulizik, de penge éles esze van. Vagyis színes, életvidám fickó, hát persze, hogy Gertrud, a magára hagyott asszony beleesik. Nem menekül az új rezsim bosszújától a király karjaiba – jóval korábbról datálódik a szerelem. Gertrud egyszerűen élni akar és Claudiusnál ezt találja meg.

Szerintem itt a rejtvény megoldása is, miért kell a Szellemmel, ezzel az abszurd jelenéssel indítani a tragédiát. Másképp ezt a rozsdás figurát nem lehet közönségképesen bemutatni. Exponálja a krimi titkát, zörög még páncéljával és eltűnik – ennyi, a darab pedig belódul a krimi felbontásába, a két király rejtvényének szétszálazásába és a lehetetlen feladat próbájába.

Álarcok és filozófiák 

A Szellemmel csak a herceg találkozik, de több tanúja is van a randinak, Horatio és katonák. Nekik – némi húzódozás után – a herceg elárulja, hogy most, immár a titok tudójaként veszélybe került, egyfelől kussolni kell, másfelől – ami fontosabb – tikkesnek fogja tetetni magát. A nyílt kiállás kora letűnt és a képmutató alakoskodás (álarcok, álruhák divatja) köszöntött Shakespeare utolsó darabjaiban Európára. Amit ismét Francis Bacon jegyez fel, említett esszéinek egyikében. Három alakoskodást különböztet meg: az egyik a félrevezető, a másik a szándék teljes elhazudása, a harmadik valaki másnak a szerepét kikölcsönözni. Hamlet saját magától kölcsönöz: önreflexiója tanítja, hogy labilis személyiségét – bipoláris betegségét –álarcként is használhatja. (Például Horatiót és fegyverbarátit figyelmezteti, ezentúl néha furcsán fog viselkedni, anyjának pedig azt mondja: „én őrült nem vagyok, csak tettetésből”.) Rejtőszín.

Az „emelt téren” azt firtatják, mire való ez a szeles hadi készülődés? A koronatanácson Claudius viszont követet küld a norvég királyhoz, hogy békés úton oldják fel a viszályt, persze titokban fegyverkezik, hajókat ácsoltat. Egyszerre több vasat tart a tűzben – Machiavelli tanítvány. (Earl of Southampton udvarában A fejedelemszamizdatként forgott közkézen…) Itt egy rövid jelenetben a másik filozófiai alapirány is megemlíttetik: Wittenberg, azaz Luther forradalma. Ennek az emelt téri vitában vallásfilozófiai jelentősége van: Luther világában nincs hazajáró szellem, itt viszont a Szellem „van”, hisz ott áll Hamlet előtt, a kettő együtt adja az enigmát – mit kezdjünk vele? 

Hamlet habitusát azonban Montaigne szkepszise, halálvágya határozza meg. (A darab írása előtt már kéziratban keringett az Esszékelső kötete.) A nagymonológ tézisei Montaigne-ből származnak, mint ahogy az utolsó felvonás híres mondata is a végzetről: „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.” De e könyv olvasásáról tanúskodik az, amit a halálról, az öngyilkosságról, a gondviselésről mond: hiába, kézikönyvként forgott az írástudók körében.

Szenilis vénember vagy kémfőnök

Azaz: Polonius. Rejtély, hogy csak ő maradt meg a korábbi rezsimből, a régi főemberek eltűntek a süllyesztőben. Claudius két hónapos uralma alatt tisztára mosta az udvar padlóját. Miért pont ő a túlélő? Azért, mert szenilis öreg? Nem hiszem. „Úgy súgák be nekem” – mondja lányát (Ophéliát) faggatva, aki Hamlettel találkozgat. Valójában kémfőnök, hálózata van az udvarban és azon kívül. Amikor fia (Laertes) Franciaországba utazik, kémet küld utána, kifürkészni, mit csinál a gyerek. Mindenütt ott van, ahol valami titkot sejt, persze nagyokat téved – lásd a kolostor-jelenetet, amit a királynak szervez, hogy bizonyítson vele, de ahol csődöt is mond: Claudius azonnal rájön, hogy Hamlet tikkjét nem a szerelem okozza. Ettől kezdve tekinti ellenfelének a királyfit. De Shakespeare nem akarja eldönteni, hogy végül is mi Polonius igazi státusza, kémfőnök vagy vénember.

A „kizökkent idő”

Az első felvonást Hamlet híres szavai zárják: „kizökkent az idő, s ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt.” Először is a herceg rögvest általánosít: az „idő” kereke jár csálén, nem csak az ő sorsát keresztezi, amit látott-hallott. A világ lett más – és ezzel a sorok közti utalással Shakespeare anélkül, hogy észrevennénk, rögvest a darab elején „világdráma” szintjére emeli a dán királyfi történetét. 

A mondat jelen idejű: az idő „általában” ki van zökkenve. Nem a múltban, amiről a Szellem beszélt, hanem a jelenben, sőt: maga a világidő. De miért is? Mert megölték Hamlet apját? Mert Szellem jár a bástyákon? Mert anyja csalta szent férjét? Mindez együtt majdnem pszichés összeroppanásba kergeti a herceget. De ez a mondat mélyebbre ás: Hamlet szavai a felvonásvégen egy korszak végét (másik kezdetét) is jelzik. Meg az illúziót, hogy a kizökkent időt vissza lehet tolni a helyére. A cselekményfolytonosság kedvéért ebben kell bíznia, de csak sejteni lehet, hogy oda – egykori helyére – soha nem tudja visszavarázsolni a világrendet: végképp beköszöntött a képmutatás, a hátba szúrás, a csalás kora. Ezzel kell élni vagy benne megdögleni. A politika lett az ember sorsa – ez itt az újdonság, Hamlet, a filozófus erre jön rá. 

Azonnal rohanna teljesíteni a bosszú-parancsot, csak később kapcsol: álljon meg a menet, lehet, hogy a Szellem becsapott, próbára kell tenni üzenetét. No meg a bosszú sem olyan egyszerű egy jogállamban. Rá kell jönnie, hogy apuka a legképtelenebb feladatot akasztotta a nyakába. A darab rejtvénye, hogy elhiteti a nézővel, van megoldás – több felvonás igazolja, hogy Hamlet majdnem talál is egyet –, aztán kiderül, hogy a történelem erősebb gőzhenger, mint a herceg csavaros észjárása.

Rosencrantz és Guildenstern

Abszurd kettős. Goethe vette észre, hogy ez a két balfácán csak együtt tud fellépni, ketten tesznek ki egy embert – nem Stan és Panként, hanem mint groteszk sziámi ikrek. Két marha – egy ember. Honnan szedte elő a király ezt a két talpnyalót? Nyilván a kémháló dolgozott, hogy majd ők, a herceg régi barátai kiszedik a titkát. Hamlet jó haverként üdvözli őket, igaz, azonnal rálép a tyúkszemükre: „mi hozott titeket e börtönbe?” Mert Dánia börtön. Híres beszólás, a két besúgó kezét-lábát töri, hogy védje a haza becsületét. De máris itt a teszt-kérdés: „de hát nem hívattak ide?” E két stupid alakon könnyű átlátni, be is vallják, Hamlet csak röhög rajtuk, jól bealázza őket. Elővesz egy furulyát, hogy játsszanak rajta. Persze a két barom erre képtelen. Jön a tromf: azt hiszitek, rajtam könnyebb játszani, kiszedni rejtélyes viselkedésem titkát? – stb. A sziámi ikrek lenullázódnak.

Az igazi rejtvény: a király, ez a zseniális taktikus miért e két félnótást küldte rá a hercegre? Nem tudta, hogy pofára fognak esni Hamlet sziporkázó szellemével szemben? Vagy ezt a két bohócot csak Gertrud miatt, mintegy félrevezetésképp akasztotta a királyfira? 

Filosz és tömeggyilkos

Hamlet-rejtvény. Előbb kellett volna alakjának talányát, hogy ne mondjam abszurditását bemutatnom. Ő a címszereplő, a négyszáz év óta megfejthetetlen enigma. Ha most belekezdek, előbb kalapot emelek a híres Shakespeare-kutató, John Dover Wilson máig alapvető munkája előtt (What happens in Hamlet, 1935) – nem avult, utódai nem tudták lenyomni. Én is hozzá jártam iskolába. Ha most belekezdek, csak lóugrásban futok végig e figura abszurd vonásain.

Hét monológja alapján – köztük a „Lenni vagy nem lenni” csodájával – könnyen könyvelte el az irodalom az értelmiségi ősfigurájának, akinek feje tele van a kor szellemi áramlataival. Ráadásul beteg – depresszióban szenved, talán meleg is (gondoljunk Horatióval való intim viszonyára) –, szóval nem a tettek emberét látták benne. Némi joggal: Hamlet nem az a fazon, aki, ha van indoka, ráront a feladatra.

Másfelől meg karaktere mindennek ellentéte: gondoljunk arra a nemtörődöm kegyetlenségre, ahogy halálba küld öt embert, nem sokat bajmolódik sorsukon, pláne nem bántja lelkiismerete. (A lista: Polonius, Rosencrantz és Guildenstern, a király, Laertes.) Tömeggyilkos is lehetne – nem érdekli a halódó emberek sorsa. Igaz, a királyok nem szoktak alattvalóik vérére figyelni, de Hamlettől, a filozófustól mégis csak fura ez a közöny. 

Mozaik karakter – amint egy tulajdonságára rátapintasz, annak ellenkezője bukkan elő, vagy egymással ellentétes habitus-darabok látszanak vezérelni sorsát. Királyfi, de a koronatanács után nem az bántja, hogy elcsalták tőle a trónt, hanem anyja hamari házassága (s korábbi hűtlensége) fáj neki. Mintha nem érdekelné a hatalom. Csak az V. felvonásban árulja el titkát, hogy végig fájt neki Claudius csele, amivel elorozta előle a koronát. Trón-várományos herceg hatalomvágy nélkül? Abszurd figura.

Könyvek embere. Leskelődése közben Polonius is így lel rá a kerengőn: „mit olvas felséged?” Hamlet: „Szó, szó, szó.” Filosz. De mi már láttuk (az emelt téren), hogy egyik pillanatról a másikra filozófusból vadállattá tudott változni: amikor Horatius és társai nem engedik a Szellem nyomába, kardot ránt és dühöngve ordítja, hogy szellemet csinál abból, aki útjába áll. Ezek a dührohamok máskor is elkapják (lásd a kolostor jelenetet, ahol egy villanás alatt eltűnik belőle minden kedvesség, és földhöz vágja egykori szerelmét; vagy a temető-jelenetet: Ophelia hulláján birkózik Laertesszel. Voltaképp csoda, hogy egy ilyen roham nyomása alatt nem szúrja le Claudiust. (Lenne rá alkalma.)

Öngyilkossági rohamok gyötrik, melankólia – ahogy korában nevezték –, ma bipolárisnak, netán borderline-szindrómának tartanánk, tünetei pontosan leírják ezt a pszichés bántalmat. Amire persze rá is játszik, amikor kitalálja, hogy önvédelemből őrületét használja pajzsként. Van rá oka: olyan titkot tud, amiért fejét venné a király. (Voltaképp itt indul a párbaj Claudius és Hamlet között. A királyfi jól sejti, hogy a király gyanakszik rá, sejti, hogy tud valamit, élete veszélyben, egyetlen rossz szó, vagy mozdulat, és vége…)

A kirakójáték lényege mégis csak a halogatás. Legalábbis a közhelymagyarázat értelmében. Meg kéne ölni a trónbitorlót, de e rá rótt feladatot folyton csak odébb tolja – ezt mondja önmagáról, például amikor látja Fortinbras seregét vonulni (IV. felv. 4 szín) De ezt mondja a Szellem, aki csak neki jelenik meg, és mondja az értelmező közhely is. Lepontozzák: ilyen értelmiségi fazonnak nincs mit keresni a politika pragmatikus porondján. 

Ez a tézis azonban téves. Hamlet racionális figura, előbb bizonyosságot akar szerezni a Szellem szaváról. Kézre jön neki a színészek bejelentkezése, ő pedig a darabbéli darabbal eljátszatja Claudius gyilkosságát: ezzel akarja kiugratni a nyulat a bokorból. Ez a harmadik felvonás közepén esik meg, a játékosok aprólékosan eljátsszák a gyilkolást, benne elmondják Hamlet külön e célra írott strófáját is. A király egy ideig jó idegekkel tűri ezt a vádbeszédet, végül nem bírja tovább és kirohan a teremből, leleplezve magát. A „próba” sikerült, Hamlet és Horatio együtt járják a győzelmi táncot, a Szellem igazat mondott, a trónbitorló gyilkos.

Eddig tehát szó nincs döntésképtelenségről: Hamlet a két felvonás alatt a megfelelő módszert keresi a leleplezésre-bizonyításra. Nem egyszerű feladat. Kapóra jön a színészek látogatása az udvarban. Velük társalogva ugrik be az ötlet, „tandrámát” fog előadatni a királynak, mintegy tesztelve Claudiust, hogyan bírja fivére meggyilkolásának nyílt – bár színpadi – vádját elviselni. A play in playmegoldás be is jön. Annyira, hogy a herceg bizonyos lehet a Szellem szavaiban, az udvar pedig – a meghívott nézők – Hamletre gyanakodnak mint a királyt fenyegető gyilkosra. És Gertrud érintetlen marad. A győzelem félig már megérett.

Ekkor jön a tragikus bűn. Az ujjongás, a kísérlet feletti örömködés lesz Hamlet veszte. Ahelyett, hogy azonnal rátörne a magát leleplező királyra, zenészeket rendel és Horatióval ünnepel. Közben a király időt nyer, villámsebesen intézi Hamlet exportálását Angliába, a kivégzésre. 

De hogy a tragikus késlekedés még hangsúlyosabb legyen, anyjához sietve Hamlet útjában a királyt találja, amint imádkozik. Leszúrhatná. Újabb monológ: „mi lenne, ha most megölném?” – agyában a „kontra” győz, nem használja ki a leleplezés győzelmét. Itt a hübrisz, Claudius lépéselőnyhöz jut.

Eztán eltűnik a színről, hajóra viszik, ő meg teljes nyugalommal átírja a saját kivégzésére vonatkozó levelet, s Rosencrantz és Guilderstern halálát kéri az angol királytól, majd valahogy visszakalandozik Dániába. Tömeggyilkos, és a véres partinak még nincs vége. 

 

Szerető kontra anya

Gertrúdot mellékfigurának vennénk, pedig a darab egyik titkos kulcsszereplője. Hamlet hozzá kötődik (anyás), megviseli párválasztása, szeretői kalandja, egyáltalán az egész Claudius féle affér. Apját veszítve egyedüli támaszát keresi benne. Ezért a pótcselekvés: nem a királyt rohan leszúrni, hanem anyjához siet, ahol félelmetes leszámolásba kezd. A vita hevében megöli Poloniust, rá se ránt, anyját faggatja: hogy volt képes a csodás lovagkirályt elhagyva ezt a mostanit választani. A számonkérés azonban egyre eszkalálódik, szinte attól kell tartanunk, a herceg megerőszakolja anyját. A csúcsponton önmegtartóztatást kér, ne feküdjön Claudius ágyába, tekintse idegennek. 

De e veszekedésben csak a féltékenység beszél Hamletből? Szerintem itt érzékelhető a darab mögötti darab titka: Hamlet ugyan utálja Claudiust, és megveti anyja szeretői majd házastársi választását, de nem ez a lényeg. Azt akarja kiszedni az asszonyból, hogy tudott-e Claudius gyilkos szándékáról, vagy éppen cinkosa volt e terv végrehajtásában. A herceget a darab kezdetétől fogva ez a kérdés nyomasztja, istenített anyja egy gyilkos cinkosa? Az egérfogó nem adott egyértelmű választ: most ezt akarja kipréselni anyjából. A jelenet trükkje, hogy nem kérdez rá direktben. Azzal mégsem mehet neki szerelmetes anyjának, hogy azon a délutánon segítettél a csalmatok levét az öreg fülhézagába önteni. Hamlet mintegy körbelövi ezt a vádat, és talál. 

Királyné: 

„Ó, Hamlet ne beszélj,

Lelkem mélyébe fordítod szemem,

Hol több olyan folt árnya látszik, amely

Soha ki nem mén.”

De a Herceg még durvábban folytatja a vallatást, mire Gertrud:

„Ó, ne mondd tovább!

Fülembe, mint tőr hatnak szavaid;

Ne többet édes Hamlet”

III. felv. 4. szín

És még most sincs vége. Hamlet kérdése marad: képes volt ez az asszony a gyilkolásra?

E feltevésemnek nincsenek bizonyító sorai. Legfeljebb arra gondolhatok, hogy a Szellem – akit csak a herceg lát – ekkor jelenik meg, és hát ő képviseli a „kiméld anyád”parancsát. Akárhogy is, házasfelek között, ennyire összezárva az új udvarban, az lenne fura, ha Hamletben nem merülne fel a gyanú. Ez a királyné enigmája – nincs megfejtése.

Hamlet a jelenet végére megnyugszik, mint aki választ kapott: felmenti anyját. Aki most már csak abban bűnös, hogy „felejté” a király végzetes döntését, miszerint Claudius Hamletet hajóra rakja és halálba küldi. Feltételezem, Gertrud nem tud arról a levélről, amit a hajón utazó két pribék visz magával az angol királyhoz, szigorú meghagyással, hogy ölje meg a dán herceget. Ez már nem férne bele érzéki lelkébe...

                  

A rövidzárlat

Hamlet a kor legokosabb embere, olykor mégis egy-egy pillanatra beáll a rövidzárlat. A nagymonológjából visszatérve Opheliával találkozik, elsőre nem veszi észre, hogy a lány egy csapda része, aztán mikor kapcsol, vadállat lesz. Ugyanez a darab végén, a vívómeccs előtt: abszurd vakság, hogy a király által szervezett játék előtt nem vizsgálja meg a tőrök hegyét. Pedig Hamlet udvari életének alapszabálya volt eddig, hogy mindenkit, minden helyzetet teszt alá vet, semmit se hisz el próba nélkül. Laertesnél kisebb fajsúlyú figurákkal szemben is használja ezt a teszt-módszert. (Gondoljunk Rosencrantzékra…) Most, a döntő pillanatban beugrik egy rövidzárlat, és „felejti” élete legfőbb parancsát. Bejön Claudius jóslata: „amily unott nagylelkű / nem gyanít semmi cselt / a tőrök élét nem vizsgálja meg.” 

Tudom, persze hogy tudom: a meccs előtti pillanatokban Laertes bocsánatát kérte temetőbeli gorombaságáért, ezután – mondja a közhely – nem lehet gyanakodni megbékített barátjára. Tévedés: Hamlet itt élete alapszabályát szegi meg, azt az udvarban kialakított taktikáját, hogy itt mindenkit vizsgának kell alávetni. A tömeggyilkoson erőt vesz a filosz: villanásnyi, abszurd kihagyás, ami végzete lesz. Pedig a kardok válogatása során többször is lenne alkalma egy pillantást vetni a török hegyére. 

A szűz 

Ophelia. Nem idézem vissza, hogy Hamlet szerette-e, hát persze hogy szerette, a kolostorjelenetben menteni akarta kedvesét a két összecsapó hatalom vérfürdőjéből. Jelenségét szűzi, kissé butácska lányként szokás színre vinni, hogy mi történt kettejük között, szöveghomály fedi. Pedig sorsuk igazi, mély dráma. És e szűz viszi el a büntetést. Mikor betoppanva a királyhoz félig megpattant ésszel kinek-kinek virágot osztogat, a következő talányt mondja:

Ophelia: 

Holnap szent Bálint napja lesz, 

Mindjárt reggel korán

És ablakodnál, párodul, 

Ott leszek én leány.

Kelt a legény, felöltözött

Ajtót nyitott neki:

Bement a lány, de mint leány

Többé nem jött ki.”

5. felv. 5. szín

A strófa nem is talány – célzás és rejtett magyarázat. Aztán csak a hír érkezik: Ophelia vízbefúlt. Miért? Véletlen baleset – ahogy a szöveg sejteti? Netán szerelmi bánat, a rázuhant tragédiák súlya ragadta önrontásba? Övé az igazi tragédia – kibontatlanul, Shakespeare-i módon. Pedig mindent elmond: hiába a megbomlott ész, a tétova járás, a verses ének. Nem tudom másképp értelmezni énekét, mint hogy szerelme gyümölcsét hordja magában. Szűzként képzeljük el, pedig külön dráma kettejük viszonya. Nagy volt e szerelem, talán még annál is több, mint amit Hamlet gondolhatott róla. Mit tehetett ez a szerencsétlen: apját megölték, szerelme eldobta, egyedül teng az udvarban: csak az önkéntes halál emeli tán a mennyekbe. Csodás Shakespeare-i (Arany Jánosi) sorokkal.

Egy senki a trónon

Az öreg Fortinbras fékezte fiát, amíg bírta, aztán halála után ez az ifjú elszabadult, és most – a végjátékra – ide toppan, s a sors játéka folytán ölébe hull a korona, a királyság, minden, amiért ügyetlenül verekedett. És minden, amit a „nagyok” közül egyik sem ért el. Claudius pár hónapig élvezhette a trónt. Hamletnek életébe került a bosszú, Laertest a véletlen gázolja el, Opheliát az óriás malomkövek őrlése kapja el, s rántja a mélybe. Erre jön egy mitugrász tisztecske és mindent bezsebel. 

A középszer győzelme – ahogy a nagy tragédiák végződnek Shakespeare-nél. 

Az óriások holtan hevernek a trónteremben szerte szét, s a „győztes”, ahogy a sors kancsal dobása szokta engedni, a vigyori átlag. Nem kell ide filozófia, emberi nagyság, lélek és machiavellista ravaszság. Elég a hadiszerencse és egy seregnyi jobb sorsra érdemes vitéz. 

Ez az igazi tragédia – a történelemben mindig a középszer győz. Ezt vigyük haza filozófiai tanulságképp.

ALMÁSI MIKLÓS

JEGYZET

¹Arany János fordítását használom.

Shakespeare: III. Richárd – Radnóti Színház, Maladype Színház

„Mi újság ingadozó államunkban?” (angolul is szép: „What news, what news in this our tottering state?”) – Hastings a harmadik felvonás második színében kérdi ezt (hajnali négykor!) Catesbytől Vas Istvánegészen kiváló s most Závada Péteráltal rendkívül invenciózusan átdolgozott fordításában. Ideírom Szigligeti Edéében is, mert Zsótér Sándor rendező ezt választotta a Maladype előadásához: „Mi hír, mi újság ingó államunkban?”

Megtudjuk. Mindkét helyen alapos, felkavaró és elgondolkodtató választ kapunk.

És végtelenül szomorút, különösen a Radnótiban.

Catesby ekkor már, a harmadik felvonásban, Richárd híve, Buckingham kérésére azért jött most látogatóba, hogy kikémlelje, hajlandó-e Hastings is Richárdra mint jövendő királyra szavazni. Nem hajlandó. Elvei vannak. Nem akarja az épp meghalt előző király, az uralkodójának tekintett IV. Edward „igaz örökösét”, a walesi herceget kitúrni, de ettől még úgy gondolja, igen becses ő Richárd számára. Téved. Richárd már eldöntötte, ha Hastings nem ért egyet velük, lefejezteti. Radikális megoldás, de gyors és célravezető, Richárd az ilyeneket favorizálja. Hastings nemrég jött ki a börtönből, ahová valami udvari ármány juttatta. Lehetne elővigyázatosabb. Túl tisztességes. Túl naiv. Ugyanakkor örül, hogy a királyné rokonait kivégzik Pomfretben, és bosszúvágyó is: „Catesby, két hét se kell s olyanokat / Intézek el, kik még nem is gyanítják.” Catesby azonban már tudja, hogy ebből semmi se lesz: ha nem támogatja Richárd megkoronázását, kivégzik. 

Sűrű idők, sűrű pillanatok! És még csak hajnali négy múlt! 

Elsőre úgy tűnik, ez a darab, ami akkor szokott előkerülni, ha Dániában valami bűzlik, a hatalom akarásáról szól. (Ez Nietzsche kifejezése; sokféleképp értette, ebbe most nem mennék bele.) A hatalom bűvöletéről, varázsáról és megszerzésének lehetséges módjairól. Machiavellista tankönyvként is forgatható (A fejedelem1532-ben jelent meg, a dráma valószínűleg 1592-ben íródott), még inkább példázatként, hisz azt is megmutatja, hogyan végzi egy zsarnok. Van egy zseniális, roppant tehetséges és roppant gátlástalan pasi, Richárd, Gloster hercege, aki szó szerint mindenre hajlandó azért, hogy király legyen és király maradhasson. Talán nem is annyira a hatalom érdekli, hanem a hatalom megszerzése, a hatalomért folytatott játszma. Játékfüggő. Érdekli persze nyilván a hatalom is, de az uralkodást nincs ideje gyakorolni. És szót sem ejt arról, mit tenne királyként. Nincs programja. (Az ifjú walesi hercegnek, akit Richárd természetesen megölet, van, bár évei alacsony számából következően kissé illuzórikus: „Ha megérem a férfikort, kivívom / Francia földön régi jogainkat: / Vagy nagy király leszek, vagy hős halott.”) 

Richárd rögtön a legelején megindokolja nekünk, nézaőknek, miért döntött úgy, ahogy döntött:

„Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Ugy döntöttem, hogy gazember leszek

S utálom e kor hiu gyönyörét.” 

Szigligetinél:

„…mivel mulatni nem tudok, mint 

Szerelmes e sok szép szavú napokban,

Elvégzém, hogy gazember leszek,

S utálom léha kéjit e napoknak.” 

És akkor már ideírom az eredetit is:  

„And therefore, since I cannot prove a lover,

To entertain these fair well-spoken days,

I am determined to prove a villain,

And hate the idle pleasures of these days.”

Elég-e a testi hátrányok miatti kirekesztettség, hogy valaki így döntsön? Kirekesztett-e valójában? Ő így érzi, és neki ez elég; fogadjuk el. Megsértődött a teremtésre, és most bosszút áll. (Aki többet akar megtudni Richárd előéletéről, érzelmeiről, olvassa el a VI. Henrik-trilógiát vagy legalábbis a harmadik részét! Ennek első színében Richárd Somerset herceg levágott fejével lép a trónterembe, ahol apja lazán beül a király székébe s annak érkeztekor sem hajlandó felállni onnan – jó kis kezdés!)

Történhetne tán máshogy is, hisz „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át” („Most a mi békétlenségünk tele / Dicsfényű nyár lett York e napja által…”; „Now is the winter of our discontent / Made glorious summer by this sun of York…”). De nem történik, a tündöklő nyár csak múló pillanat, mert Richárd, mint apja, kedves családi szokás ez náluk, király akar lenni. 

Unatkozik. És mindenkinél okosabb. Bejelenti nekünk azt is, hogy „Álommal, váddal, részeg jóslatokkal” („álmok, irkák, ittas jósok által”) máris cselt szőtt és veszélyes logikát: egymásra uszította bátyjait, Clarence-t és Edwardot, azaz a királyt. 

Beindította a gépezetet, ami majd őt is felzabálja.

III. Richárd, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

*

A III. Richárd, messze kiemelkedve a királydrámák közül, azért egyetemes érvényű, mert – esztétikailag tán nem a legtökéletesebben, mégis lenyűgöző szemléletességgel és gazdagsággal – bemutatja, modellezi, hogyan működik a hatalmi gépezet egy fajtája, hogyan születik, hová fajul és hogyan ér véget a zsarnokság. Már ha véget ér – mert Şerban rendezésében nem ér véget, és Zsótérnál sem lehetünk biztosak abban, hogy valami jó jön.

És mond ez a darab valami örökérvényűt az emberi természetről is.

Kérdés, hogy a zsarnokság kialakulásához elég-e egyetlen ember, a jövendő zsarnok, legyen bármily ambiciózus, gátlástalan és tehetséges, netán zseniális, vagy kellenek hozzá mások is. Kellenek, persze. Például törleszkedő és kihasználható, egymás ellen fordítható, egymásra uszítható emberek. És kérdés, hogy ezek a mások mindig felbukkannak-e, ha egy rátermett zsarnok elhatározza, hogy gazember lesz és tevékenykedni kezd. Nagyon úgy tűnik, fel. Megkérdezhetjük, hogy akik uruk mellett kitartanak a végsőkig, miért tartanak ki. Hisz látják, miket művel! Richárd mindenesetre a csatatéren sincs egyedül! Számíthat például Ratcliffre, akinek még a félelmét is bevallja. (Neki mondja azt is, rímelve a nyitómonológra, hogy „A nap ma nem akar kisütni…”!) És ott van mellette Norfolk herceg, Surrey gróf, s persze a katonák, akikhez lelkesítő beszédet is intéz (az előadásokban nem hangzik el): „Ezeké legyen földünk, feleségünk? / Öleljék lányainkat?” Az „ezeké” a „fattyú bretonokra” vonatkozik, akik nyilván el akarják venni az ő kultúrájukat… Nem derül ki, hogy Ratcliff és a többiek miért maradtak hűségesek, ahogy az sem, mit gondolnak magukban a katonák. Stanley lord viszont, biztos távolban, végre megtagadhatja a segítséget, Buckingham pedig már korábban átállt Richmondhoz. Igazából Richárd sem bízhat senkiben.  

Igen tanulságos mikroszkóp alatt vizsgálni a zsarnoki hatalmak kialakulását, kialakulhatóságát. Miként jött, jöhetett létre az ókori Athénban a harminc zsarnok uralma, miként került, kerülhetett hatalomra Hitler, Mussolini vagy Rákosi, Sztálin, és miként volt képes viszonylag hosszú időn át megtartani a hatalmát? Hogyan alakulhattak ki, szilárdulhattak meg az elmúlt évtizedekben a legújabban hibrid rendszereknek nevezett társadalmi berendezkedések? Ezek persze nem csupán az irodalom, a színház kérdései, de a művészet is keresi rájuk a választ.

És kérdés az is, hogy szükségszerű-e, törvényszerűen bekövetkezik-e a zsarnokok bukása.

A III. Richárd határozott és világos válasz e kérdésekre, a Maladype Színház és a Radnóti Színház előadása pedig érvényes és felkavaró módon értelmezi, gondolja tovább. Mindkettő nagy hangsúlyt helyez a környezet megrajzolására. „Feltámad benne (Richárdban, DMI) a vágy – olvassuk már a Maladype honlapján –, fel akar kerülni a csúcsra. De az nagyon kevés lenne, hogy ő így dönt és ezt akarja. Kellenek hozzá a többiek, akik ezt elősegítik. Nagyon aládolgoznak.” „…milyen az a közeg – kérdi a Radnóti szórólapja –, amely engedi őt felemelkedni?”  

Néző legyen a székén, aki kiigazodik a szereplők közt és kapásból megmondja, ki kinek a kicsodája, sőt, hogy ki kicsoda. (Az eredeti színlap harminchárom szereplőt sorol fel név szerint, már ha jól számolom!) Pláne, ha először látja a darab egy előadását, mint – feltehetően – azok a gimnazisták, akik megtöltötték a Maladype lakásszínházának nagyszobáját. (Jó volt őket nézni, ahogy fegyelmezetten és érdeklődve kísérték végig a szünet nélküli kétórás produkciót, s e mögött nyilván ott egy hozzáértő és lelkes magyartanár – szerencsére vannak még ilyenek.) 

Játszó személyként sem egyszerű eligazodni a kapcsolatrendszerben. Bizonyságul álljon itt Kiss Manyi klasszikus szépségű mondata, amit az 1969-ben bemutatott Madách színházi előadás próbái során, lelkiismeretesen készülve York hercegné szerepére, lekiáltott a színpadról a rendezőnek, Vámos Lászlónak: „Laci! Ki az anyám picsája vagyok én ennek a Richárdnak?” (Erre speciel egyszerű felelni: az anyja.) Mi több, olykor még a szerző is belegabalyodott a relációkba: például a negyedik felvonás első színében megjelenik Richárd egyik unokahúga, Margaret, akiről később a király azt mondja: „méltatlanul férjhez adtam” – de nem őt adta egy közemberhez, hanem Cecily hercegnőt! Shakespeare persze nem törődött az ilyen apróságokkal, nem történelemkönyvet írt: drámát. 

Tegyük hozzá, és ez a lényeges, hogy maguk a szereplők sem feltétlenül vannak tisztában azzal, kivel milyen is a kapcsolatuk, kivel hányadán állnak, ahogy, ugye, szegény Hastings is rosszul mérte fel a helyzetét. Mindenki résen van, és mégis mindenki megtéveszthető. Rögtön az elején Clarence hercegét, Richárd és a trónon ülő IV. Edward öccsét (ők hárman tehát, mint említettem, testvérek!) az uralkodó parancsára a Towerbe zárják. Épp oda kísérik, mikor találkozik Richárddal, aki az egészet kitervelte. Clarence (aki George is; már a nevek használata is megzavarja az embert!) persze nem tudja, miért küldik börtönbe, illetve valami jóslatról beszél, amiben a király hisz s ami szerint a G betű okozza majd vesztét s az ő neve (az egyik!) azzal kezdődik: „…ez meg ilyen semmiségek / Vették rá őt, hogy engem elfogasson” – mondja Vas István fordításában, Szigligetiében pedig így beszél: „Ez és efféle trücskök rávevék, hogy elcsukasson.” Richárd jóságosan felfedi előtte, azaz tovább kavar, hogy a király mögött ott a felesége, Erzsébet, őmellette meg a bátyja, Rivers gróf, lám, a most szabaduló Hastings lordot is ők záratták be. Richárd (akinek másik neve szintén G-vel kezdődik, hisz Gloster is, lévén Gloster hercege, de Edward rá nem gyanakszik) segítőkészen felajánlja szolgálatait, máris indul bátyjukhoz, a királyhoz (Szigligeti szavaival): „Megmentem önt, vagy / Ülök helyette: addig, türelem.” És Clarence hisz neki, vakon bízik benne! Pedig ahogy eltűnik a színről, Richárd már így beszél, megint csak nekünk, nézőknek (Szigligeti): „Menj, járd az útat, melyen vissza nem térsz, / Nyilt, bárgyu Clarence!” És bevallja – vagy eldicsekszik vele? –, hogy meg fogja öletni testvérét. És nem is egy, hanem két bérgyilkost küld hozzá… 

Szilágyi Ágota és Balázs Zoltán – III. Richárd, Maladype Színház (fotó: Németh Mónika)

*

De tisztában kell-e lenniük a nézőknek a szereplők viszonyaival, tudniuk kell-e pontosan, ki kicsoda? Nem feltétlenül, sőt. Ártani nem árt, sőt; de tényleg nem feltétlenül. A lényeg az, ami lejátszódik a szemünk előtt: valaki gátlástanul használ embereket, rokonokat és nem rokonokat saját céljai megvalósítására, s ha azt látja jónak, gátlástalanul tünteti el, iktatja ki őket, azaz, biztos, ami biztos, semmisíti meg fizikailag. A viszonyrendszer ismerete nélkül talán még könnyebb is átélni, megérteni azt a totális kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot, amiben a szereplők élnek. Pedig igazán nem akárkik, királyok, hercegek, grófok. Leginkább csak az látszik, hogy – a királyné mondja ezt, amikor értesül bátyja és egyik fia elfogásáról – „Rombolás jön, halál és gyilkolás!” Ebben a drámában majdnem mindenkit a hatalom érdekel, majdnem mindenki a hatalmat akarja: ha elvesztette, azért, ha még nem szerezte meg, azért, ha a birtokában van, azért. Egy akad, aki szenved tőle, Erzsébet: „Bár lennék inkább falusi cseléd, / Mint nagy királyné úgy, ahogy vagyok.” Vagy csak attól szenved, hogy „marják, megvetik”, s ha nem így lenne, lelkesen uralkodna?

A népet, akinek érdekében elvileg kormányoznának, nemigen látjuk, legfeljebb csak halljuk: a Maladype előadásának egy pontján Richárd (Balázs Zoltán) kinyitja az ablakot, hogy behallatszódjon az utcazaj. Eljátszik azért egy szerepet a népnek, az angol embereknek is, a jámbor, istenfélő, mélyen hívő uralkodóét, akinek nyűg a hatalom, úgy kell rátukmálni. Nem teljesen mindegy neki, mit beszélnek, mit gondolnak róla. Figyel az image-ére. Már annak érdekében is, hogy az utcazajból ne legyen zajongás. De a hatalmi játszmák valójában nagyon kicsi térben játszódnak, a Maladype esetében egyetlen szobában. Ezek a játszmák a népet nem érdeklik, nem is igen tud róluk, esetleg azt hiszi, bölcs vezetői mindent a legjobban csinálnak – és a játszmák résztvevőit sem érdekli a nép, legfeljebb akkor, ha meg kell nyerni, vagy ha elégedetlenkedni kezd. Azt persze tudják, hogy a népet etetni kell, a szó mindenféle értelmében. És szép szóval, ígéretekkel, ilyen-olyan kedvezményekkel vagy erőszakkal féken kell és féken is lehet tartani. Ugyanolyan megtéveszthető, mint egyébként ők is, bár magukat nem gondolják annak. 

Igaz, a második felvonás egy rövid jelenetében (mindkét előadásból hiányzik) három polgár beszélget, épp most hallották, hogy Edward meghalt. „Félek, kerge világ jön” – mondja a második. Aggódnak, bár ugyanakkor bizakodnak is: „Még minden jóra fordul.” Aztán a valóság messze felülmúlja elképzeléseiket. A Radnóti előadásában pedig van egy fontos beszúrás. Amikor Richárdot győzködik, ugyan legyen már király, a nézőtéren megjelenik néhány férfi: „Tiltakozunk az angol polgárok nevében! Trónbitorló vagy! Tisztességtelen vagy, Gloster! Az angol trón örököse Edward!” (Mármint a walesi herceg, illetve immár a törvények értelmében a király halála óta V. Edward.) Gloster nyugodtan helyesel nekik: „Igaza van a polgároknak!” Naná, hogy nyugodt: a polgárokat Ratcliff vezeti, Richárd híve! Ki van ez találva! Buckingam – ez ott van az eredetiben – elmondja a meghamisított családtörténetet, ami szerint a walesi herceg fattyú, a nyilván felbérelt (busszal odaszállított?) polgárok pedig hisznek neki s immár ezt skandálják: „Fattyú! Fattyú! Fattyú!” Nemkülönben: „Richárd a mi emberünk! Richárd! Richárd!”

A tömeg hangulata, lám, pillanatok alatt megfordítható. Andrei Şerbannak megvan a véleménye a „tömeg”-ről, a tömeget alkotó állampolgárokról. Ugyanez a tömeg volt ott Zsámbéki Gábor emlékezetes Ibsen-rendezésében, A nép ellenségében, Bagossy László Hamletjében. És ez van ott Karinthynál a híres novellában, az 1917-es Barabbásban, ahol Pilátus kérdésére, kit bocsásson szabadon, mindenki azt akarja felelni, hogy „A názáretit!”, mégis mindenki azt kiáltja: „Barabbást!” És ez a tömeg még nem feltétlenül a csőcselék!

Richárd nyugodtan játszhat, feszítheti a húrt a végsőkig. Nem és nem akarja elfogadni a trónt. Még azt is megvárja, amíg a polgárok dolguk végezetlen elvonulnak, hagyja, hogy Catesby még kérlelje őt kicsit – színjáték a Lord Mayor előtt –, s csak akkor adja meg magát: „Hívd vissza őket: nem vagyok kőből!”  

Még egy polgárt hallunk, az írnokot a harmadik felvonás hatodik színében: hozzánk beszél ő is a londoni utcán, másnak nem mer. Nekünk mondja el, hogy ő másolta Hastings vádiratát, és tudja, hogy vád és vizsgálat nélkül végezték ki. „Finom világ! Ki olyan ostoba, / Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa? / De ki meri elmondani, amit lát?” Ő se, nyilván. Az egyik legjellemzőbb állampolgári magatartást fogalmazza meg pár szóban. A Radnóti előadásában az írnok szavait magától Shakespeare-től (László Zsolt) halljuk, s ha már itt van, vált is néhány szót Richárddal.

A nép egyébként mindkét előadásban mi vagyunk igazából, mindenkori nézők. Megszólítanak minket, kezet fognak velünk, a Radnótiban a nézőtéri fények is felgyulladnak néhányszor: nem úszhatjuk meg, hogy ne gondolkodjunk el a saját felelősségünkön. A Radnóti előadásában fontos kellék egy pulpitus és egy mikrofon, ahogy más tárgyak is utalnak napjainkra. Anna (Sodró Eliza) a mikrofonba beszélve szól hozzánk, kedélyesen üdvözölve bennünket, majd hosszan átkozza Richárdot, akinek belépésekor azt is megkérdi tőlünk: „Mi az? Remegtek? Hát mindenki fél?” Mert Richárd belép és lánykér.  

A totális bizonytalanság légkörében senki nem lehet biztos semmiben, senki nem bízhat senkiben, hisz mindenki hazudik, mindenki alakoskodik, mindenki kizárólag a maga érdekét nézi, ami, ugye, valamilyen hatalom megszerzése, visszaszerzése, megtartása (illetve az egyszerű túlélés). Nem feltétlen a királyi hatalomé, de mindenképp jelentős, előnyökkel, kiváltságokkal járó hatalomé. Buckinghamnek is elég lenne Hereford grófsága meg még néhány ingóság s persze a király kegye. Ha ezt megkapná, nem pártolna át az ellenséghez. 

Még Richárd sem lehet biztos senkiben!

A nézői bizonytalanságot mindkét előadásban – nyilván a lehetőségeket figyelembe véve, de tudatos rendezői döntés eredményeként – határozottan erősíti az, hogy néhány színész több szerepet is játszik. A Radnóti színészei – Alföldi Róbert, Gazsó György, Kelemen József, Kováts Adél, László Zsolt,Martin Márta,Pál András,Porogi Ádám,Rusznák András, Schneider Zoltán, Sodró Eliza – közül is többen, a Maladypéban pedig Pallag Márton, aki hol Edward walesi herceg, hol George, Clarence hercege, hol Dorset márki, hol Stanley lord (aki azonos Derby gróffal). Bödők Zsigmondés Friedenthal Zoltánkét, Fila Balázshárom, Márkus Sándornégy szerepet alakít (ő Margit királyné is, akit Şerbannál is férfi játszik, László Zsolt!). Apró jelzések – például egy paróka – megkülönböztetik ugyan az egyes figurákat, de aki először jár az udvarban, ugyanúgy kavarja őket, mint egy új munkahely éppen megismert munkatársait. Bizonytalanságot okoz az is, hogy nem mindig tudjuk, hol vagyunk: az előadások egyetlen semleges térben – a történelem, a hatalom terében? – játszódnak, sok bízatik a fantáziánkra, igen helyesen. 

Az egy színész–több szerep azt is jelzi, hogy egy ilyen közegben bárkiből lehet bármi, gyilkostól az áldozatig.  

Azért nézzük meg, kik vannak itt!

Alföldi Róbert – III. Richárd, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel) 

*

Ismeretet fogok terjeszteni.

Nem könnyű, ha majdnem mindenki Edward vagy Richárd, legfeljebb Henrik…

A rózsák háborúja idején vagyunk, a XV. században. (Részben ez az Anglia és Franciaország között, francia területen dúló, 1337-ben kitört, 1453-ig tartó százéves háború ideje is.) A viaskodás a York- és a Lancester-ház között indult, s természetesen a trón volt a tét; mindkét család címerében szerepelt egy-egy rózsa, a York családéban fehér, a Lancesterekében vörös – innen az elnevezés. Harminc évig, 1455-től 1485-ig tartott. Megfontolandók Szántó György Tibor szavai, melyek a rendkívül olvasmányos, sőt könnyed Anglia történetében (Maecenas, 1992.) olvashatók: „A rózsákat viselő arisztokrácia belviszályáról körülbelül annyi tudomása lehetett az angolok nagy többségének, mint ma a parlamenti pártok belső frakcióharcairól. (Különös tekintettel a hírszolgáltatás fejletlenségére. DMI) A tényleges háborús események időben és térben is rendkívül kis kiterjedésűek voltak, keveseket érintettek. […] Szó sincs arról, hogy a rózsák háborújával a három évszázaddal azelőtti, Stephen és Matild királynő között kirobbant hosszadalmas és valóban véres polgárháború ismétlődött meg. Ez a képzet azért alakult ki, mert a rózsák harcának végeztével uralomra jutó Tudor-abszolutizmus célirányosnak látta saját diktatórikus hatalmát ily módon propagálni. Shakespeare […] az Erzsébet-kori abszolutizmus eszmei védnökeként lépett fel.”

Alföldi Róbert és Sodró Eliza a III. Richárd Radnóti színházi előadásában  (hátsó borító)

(fotó: Dömölky Dániel)Amúgy a két ház egyetlennek, a Plantagenet-háznak volt két ága, de ez nem lehetett akadály. Apróbb tárgyakon is tudnak veszekedni az örökösök, itt pedig a trónt, a koronát akarták megszerezni. A Lancaster-házból való VI. Henrik kiskorúsága idején a főurak uralkodtak: háborúzgattak egymással, adókat vetettek ki, közben szépen nőtt a bűnözés, nőttek a társadalmi feszültségek. Richárd (egy másik! egész pontosan III. Richárd apja), York hercege régensként azt követelte, hogy VI. Henrik, III. Edward negyedikfiának leszármazottja mondjon le a trónról az ő javára, hisz ő a harmadikfiú utóda. Ezzel indult a rózsák háborúja. Henrik végül a Towerban hal meg: IV. Edward megöleti. (A nép szerette őt, Shakespeare háromrészes drámát írt róla, ebből kettőt Németh László fordított. Ahogy mondtam, érdemes elolvasni a trilógiát, a III. Richárd ideje előtti korszakról szól, Richárd is ott van a szereplők közt. Érdemes azért is, mert láthatjuk: azok is igencsak sárosak ebben-abban, akik most részvétet ébresztenek bennünk.) VI. Henrik felesége az átkozódó Anjou Margit – az 1969-es előadásból csupán a címszereplő Gábor Miklósra és a Margitot alakító Psota Irénre emlékszem, lenyűgöző átkozódását egy lemez is őrzi, régen volt egy Vastapscímű sorozat. (Nem sok lemez jelent meg benne, de legalább volt.) Margit Henrik fiának özvegye Lady Anna, az ő kezét kéri meg Richárd az apósának koporsója mellett mindjárt az első felvonás 2. színében. Anna férjét Richárd és testvérei ölték meg, sőt a darabban Richárd azt állítja, hogy a nő apját is ő gyilkolta meg egy csatában. Mindettől még feleségül akarja venni – és veszi is! Híres jelenet. Az angolokat határozottan utáló, de Shakespeare-ért rajongó („egymaga fele a teremtésnek”) Petőfi Sándor ennek kapcsán írta 1847-es bírálatában, hogy „nincs párja nagyszerűségben” – Egressy Gábor választotta jutalomjátékul a drámát, Vajda Péter fordításában játszották, Szigligetié későbbi, 1873-as. (Egyébként Petőfi is téved, a koporsóban fekvőt Anna férjének mondja – tévedett ő nagyobb dolgokban is.) A valóságban persze aligha így zajlott a lánykérés, ahogy sok más sem, de Shakespeare valóban nem történelemkönyvet írt, hanem drámát. Aminek a végén megjelenik Richmond earlje, Tudor Henrik és Bosworthnél legyőzi a yorkiakat, Richárd is meghal (a drámában persze az earl öli meg). Richmond lesz az új uralkodó, VII. Henrikként, a Tudor-ház első királyaként kemény kézzel uralkodik 1509-ig. Szüksége volt a kemény kézre, hisz a York-ház tagjai nem könnyen nyugodtak bele vereségükbe. Ő mindenesetre feleségül vette IV. Edward lányát, Yorki Erzsébetet, így egyesítve a három főnemesi házat. A két előadásban Richmond nem jelenik meg: a Maladypében Richárd a biztos vég tudatában ismételgeti a nevét.   

A trónon tehát a dráma elején IV. Edward ül (1461–1470 és 1471–1483 közt uralkodott; Vas István Edwárdnak írja a nevét). Sajnálatos mód azon a trónon, amin Richárd akar ülni.

Huszárik Kata – III. Richárd, Maladype Színház  (fotó: Németh Mónika)

*

 A király már súlyos beteg, mint ezt a börtönből szabaduló kamarás, Hastings lord elmondja Richárdnak. Vele már nem kell törődni, legfeljebb Clarence ellen hergelni. Edward egy utolsó, gyermeteg és erőtlen gesztussal szeretné összebékíteni azokat, akik gyűlölik egymást. Rivers kezet fog Hastingsszel („az égre, nincs lelkemben gyűlölet…”), Hastings megcsókolja Erzsébet felé nyújtott kezét, Dorset és Hastings megölelik egymást, Buckingham is megöleli Erzsébet híveit, még fogadalmat is tesz, a belépő Gloster is békét kér mindenkitől: nincs benne harag, mert Isten őt alázattal áldotta – mondja. Ez a jelenet mindkét előadásban kabaréba illően komikus, hisz napnál világosabb, hogy a gyűlölködés jottányival sem lesz kisebb. (A kabarévonal a Radnóti színpadán abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor a szereplők aktuálpolitikai kiszólásaiból egyértelműen kiderül, hogy miért is ezt a darabot vették elő. Na, vajon miért… A Richárdot a városvezetés és a polgárság támogatásáról biztosítani akaró kedélyeskedő, szervilis és túlbuzgó Lord Mayor – Schneider Zoltán – harsány Welcome to London!kiáltással üdvözli az egybegyűlteket, külön köszöntve „a tévét és a sajtó jelenlévő munkatársait”, és így szónokol: „Barátaim, bízva bízunk abban, hogy Gloster herceg kérésünkre igennel felel és elfogadja a koronát. Isten segítsen minket, hajrá, Anglia, hajrá, angolok!” S még egy stadiont is emleget, egész pontosan így: „…a szülőfalumban egy stadiont neveznek el rólam, nem tehetem meg velük, hogy nem leszek ott.” Hatásos poénsorozat, bár talán – igazából nem tudom eldönteni – túl sok, túl direkt. Igaz, jótékonyan oldja a bennünk lévő feszültséget. Nem a nézőit, az állampolgárit.) 

Ahogy a királyné és családja a nagy összebékülést követően kimegy, Richárd azonnal elkezdi fúrni őket. Hisz a lehetséges riválisokat el kell tenni az útból, a saját pozíciót egyre inkább megerősítendő pedig szövetségeseket kell nyerni. Clarence-t meg kellett öletni, ez már megtörtént, másokat is likvidálni kell, Lady Annát feleségül venni. Eljött az ő ideje: York napsütése végre általa ragyoghat. Nem szabad elszalasztani az alkalmat.

Anna feleségül kérése rögtön az elején valóban az egész drámairodalom egyik legbravúrosabb jelenete, hirtelen csak Mária és Erzsébet párbeszédét tudom melléállítani Schiller Stuart Máriájából. Színészileg nehezebb lehet, hisz egy alig elképzelhető – ha egyáltalán – fordulatot, belső átalakulást kell hihetővé tenni, de Sodró Eliza és Szilágyi Ágotais briliánsan megoldja a jelenetet. Shakespeare azt a feladatot adta magának, hogy olyan dialógust írjon, aminek az elején egy nő gyűlöli a vele beszélgetni szándékozó férfit, szóba se akar vele állni, hisz megölte férjét és apósát, VI. Henriket – a találkozáskor Anna épp az utóbbi koporsóját kísérné a londoni Szent Pál katedrálisból Chertsey apátságának templomába (ez a koporsó mindkét előadásból kimaradt, ne zavarodjunk össze még jobban). Anna nem épp barátságos:„Kotródj!” Richárdnak ezt a helyzetet kell megfordítania. Mindent bevet. Bizalmaskodik („Édes szentem” – az eredetiben „Sweet saint”), az irgalomra hivatkozik, szellemesen replikázik, hízeleg, hazudik, vádaskodik, meghazudtol, pofátlankodik, udvarol („Szépséged volt az okozat oka…”), szerelmet vall, férjül ajánlkozik. Ekkor Anna leköpi, ami az ellenszenv viszonylag biztos jele. Richárd azonban nem tágít, sőt új eszközt vet be: a kardját nyújtja Annának, döfje le, ha nem szereti. Kockáztat? Tudja, hogy Anna nem fogja megtenni. Valóban nem. Richárd pedig már azt is tudja, hogy győzött. Még néhány rövid mondat, és Anna felhúzza Richárd gyűrűjét. A búcsúzáskor már határozottan kacér. És elindul kérője londoni palotájába… 

Azért nem árt, ha egy pasinak jó a dumája. 

A hatáson még Richárd is meglepődik. Alföldi Richárdja szinte el sem hiszi. Ezt azért ő sem gondolta volna! 

Anna maga később, a negyedik felvonásban ezt mondja erről: „…asszonyszívemet / Durván megfogták mézes szavai…”

Hát meg.

2004 novemberében a Nemzeti Színház Valló Péter emlékezetes rendezésében mutatta be Shakespeare remekét. A címszereplő Kulka János volt. Én akkor láttam az előadást, amikor Annát már nem Szalóky Ági, hanem Schell Judit játszotta. Nagyszerű alakításában domináns volt a szexuális kiéhezettség: Richárd mint férfi, mint hím kábította el, ragadta meg – ami rögtön cáfolta is Richárd önképét: lám, igenis játszhatja a szerelmest! A Maladype előadásának egy részében Szilágyi Ágota is melltartóban van csupán, és a királynét adó Huszárik Kataöltözete is kihívó. A Radnóti előadásában Sodró Eliza Annája később felsebzi a nemi szervét: Richárd gyereke ne születhessen meg. 

Richárdnak Erzsébettel is van egy szópárbaja a negyedeik felvonásban: őt, akinek addigra a mostohafiait is megöleti, arra venné rá – új koncepció! –, hogy győzze meg egyik lányát, menjen feleségül hozzá, a királyhoz. Huszárik Kata Erzsébete talán megpróbálkozik ezzel, Kováts Adélé biztos nem. Amikor Erzsébet kimegy, Alföldi Richárdja velősen minősíti: „Hülye picsa!” – ez lett abból, hogy „Te olvadó bolond! Ingatag asszony!”. De egy mai Richárd ezt mondja, Alföldié pláne. 

Richárd, vesztünkre, mindent játszhat, mindent megtehet, mindent elér, egy darabig legalábbis, van hozzá tehetsége, formátuma, karizmája és mersze, vagy inkább pofátlansága. Sem Clarence, sem Edward király nem kispályás, mégis simán meg tudta téveszteni őket! Egyiküknek sem jut eszébe beszélni a másikkal, mindketten vakon hisznek Richárdnak! Aki tényleg velejéig gonosz. Idézzünk egy másik klasszikus szépségű mondatot is a magyar színháztörténetből: „Ez az ember feketét szarik!” – mondta róla Nádasdy Kálmán, aki 1947-es rendezésében a teljes szöveget színpadra vitte a Nemzetiben – nem lehetett rövid előadás.

Alföldi Richárdja még infantilis is olykor. Ahogy mondani szokták, „van rá szöveg”, Margitnak mondja még az első felvonásban: „Én túl gyermeteg vagyok e világra.” („I am too childish-foolish for this world.”) Ennek megfelelően hol virágokat szór szét, hol többször is egy kis megfázásról panaszkodik, hol Miki egeres pizsiben érkezik egy fontos tanácskozásra, ahol a walesi herceg koronázásáról döntenének. S ahonnan pár perc múlva elviteti Hastingset: „Le a fejét!” (Honnan van neki ehhez törvényes joga? Van egyáltalán? Miért nem tiltakozik senki? Bár ki tiltakozna? A kivégzés intézésére Lovel és Ratcliff kap megbízást, szó nélkül vállalják; Ratcliff buzgólkodott Grey, Rivers és Vaughan, a királyné rokonai pomfreti kivégzésének ügyében is. Buckingham Richárd cinkosa. Az elyi püspök saját érdekében se nem lát, se nem hall, a Richárd óhajtotta eprekért küldet, a Radnótiban perceken belül ott piroslanak az asztalon. Nem tiltakozik itt senki. Richárd megteheti, amit meg akar tenni.) 

Annak a rajza is lenyűgöző, hogy egy pszichopata személyiség miként leli örömét a társadalmi normák semmibevételében – bár Shakespeare korában a gyilkosság láthatóan más megítélés alá esett, mint ma, noha a gyermekgyilkosságot akkor is elítélték, Richárd pedig Clarence és Edward gyerekeit is megöleti –, mások megtévesztésében, manipulálásában. Még a fake newseszközét is bedobja – lám, ez sem új jelenség! Csak ma ezerszer könnyebb álhíreket, rémhíreket végigfuttatni a világon. Richárd azt terjeszteti el, hogy Edward fiai fattyúk, azaz nem a törvényes feleségétől születtek: „Sőt említsd Edward undok bujaságát / s bősz étvágyát a váltakozó kéjben…” Mi több, Edward csak féltestvére, csupán anyjuk közös, aki megcsalta Franciaországban csatázó férjét. Azaz megrágalmazza a saját anyját, aki még él! Sőt, hírelteti azt is, hogy Anna, aki ekkor már a felesége, súlyos beteg, a halálán van. Azaz ő is meg fog halni. Változott a koncepció. Velünk, nézőkkel közli ennek okát is: „Bátyám lányát kell feleségül vennem, / Vagy királyságom törékeny üveg. / Megölni bátyját, aztán házasodni!” 

Márkus Sándor – III. Richárd,  Maladype Színház (fotó: Németh Mónika)

*

A Maladypéban Balázs Zoltán bejön. Akár egy elkésett néző is lehetne. Púpja nincs, sántítani sem sántít, rokonszenves, sármos fiatalember. Eszünkbe sem jut, hogy gonosz. Van ilyen. Gyanútlanok lennénk? De állandó gyanakvásban élnünk szörnyű lenne! Balázs a monológot társalgási hangon mondja el, szinte barátságosan, noha a szöveg igencsak régies, sőt olykor döcögős. A Szigligeti-fordítás használatával Zsótér Sándor időtleníti a drámát, laboratóriumi közegbe helyezi, amiben Benedek Marijelmezei és Ambrus Máriadíszletelemei is segítik. Ugyanakkor kissé a magyar történelemre is ráirányítja a figyelmet, múltra és jelenre. És a választás persze tisztelgés is az érdemdús és sokoldalú tizenkilencedik századi előd, a Nemzeti Színház egykori igazgatója előtt, aki csak színpadi művet száztizennégyet írt, köztük a Liliomfit… Zsótér dramaturgja most is, mint mindig, Ungár Júlia.(Bevallom, a díszletet nem tudtam igazán értelmezni: az építkezéseken használatos állvány számomra megmaradt állványnak; mindenesetre tagolta a teret s illett a laboratóriumba.) A szorongás légkörét a váratlan hangeffektusok teremtik meg, váratlan hangfelemelések, felcsattanások, kiáltások, ordítások, a többször is lezuhanó csapóajtó csattanása. 

A Radnótiban Alföldi Róbert megjelenik. Richárdja első pillantásra ellenszenves; ellenszenves már a frizurája, az öltözete is (jelmez:Nagy Fruzsina). A változtatások közül (a szövegváltozat készítője Andrei Şerban és Daniela Dima, az irodalmi konzultáns, mint mondtam, Závada Péter) rendkívül lényeges, hogy ez az előadás nem a híres monológgal kezdődik, hanem a negyedik felvonás negyedik színének egy részével, York hercegné és Richárd, anya és fia dialógusával: „Fiam vagy-e?” „Hála Istennek, neked, és atyámnak.” De az első két sor után ez is elkanyarodik, vissza a VI. Henrikharmadik részének végéhez: onnan valók Richárd szavai, Henrik ledöfésekor mondja őket, és ott értékeli úgy a trónra lépő Edward Németh László fordításában, hogy „Hazámban béke. Két öcsém szeret.” Ebből itt ugyan „Házamban béke…” lett, ahogy a „Jer ide, Bess…”-ből „Jöjj, Erzsikém…”, megütve az előadáson végigvonuló keserű frivolitás szólamának kezdőhangját. És van néhány nagyon fontos szó Richárdnak ugyanezen dráma harmadik felvonása második színében szereplő hosszú monológjából, aminek a végén Machiavelli neve is szerepel. Most csak azt kérdezi: „…szerethető volnék?” („And am I them a man to be belov’d?”), s ezt Alföldi többször is elismétli. Milyen választ vár? Vágyna a szeretetre? Ha kérdezi, feltehetően vágyik. De aztán rögtön ezt mondja: „Szörnyű hiba még elgondolni is!” És kijelenti: „Ha más gyönyört a föld nekem nem ígér, / Álmodni trónról lesz az én egem.” Arról, hogy mit tesz majd, ha elnyeri, egy szava sincs. Ül rajta, markolva a karfáját, amíg csak bír. Úgy érzi, alkalmas rá: „Hisz tudok mosolyogni s mosolyogva ölni…” Tényleg tud.  

Igen, lenyűgöző Richárd jellemének ábrázolása: tökéletes kórkép. Szaladgál a hideg a hátunkon. De talán még lenyűgözőbb annak az ábrázolása, hogy amit tesz, a saját egyéni tulajdonságain túl azért teheti meg, mert a környezete engedi, hagyja, sőt támogatja, segíti. Ahogy mondtam, a III. Richárd környezettanulmány is, ahogy az igazán jó előadásai is – mint most ez a kettő.

Kádas József – III. Richárd,  Maladype Színház (fotó: Németh Mónika)

*

Bérgyilkosokat mindig könnyű találni. Minden kornak, minden társadalomnak megvan a csőcseléke. Shakespeare is felléptet kettőt. Nevük nincs – jellemük, egyéniségük igen. Ha akarjuk, komikusnak is tarthatjuk a két gyilkos párbeszédét, azt, ahogy az első gyilkos nem akarja álmában leszúrni Clarence-t, „…mert ha felébred, azt mondja, gyávák voltunk”, a második pedig a legjobbkor elbizonytalanodik, ő nem is szúr, csak az első, egy hosszú párbeszéd végén ott veszekszenek a holttest fölött. Egyikük meg is bánja, amit tett: „Hánynom kell, iszonyú aljasság.” Pályaalkalmatlan. A kettős gyerekgyilkosságra is akad vállalkozó, egy „elégedetlen úr”, Tyrrel, akit az eredetiben egy apród – a Radnótiban Ratcliff – ajánl Richárdnak: „Fennhéjázó, de szerény viszonyok közt. / Az arany húsz szónoknál többet ér / És biztos, hogy rábírja bármire.” Rábírja. Illetve Shakespeare-nél kiadja bérbe. Finnyás: az ő kezéhez ne tapadjon vér. Tőle tudjuk, hogy a két bérgyilkos „Gyöngéd s ellágyult” részvéttől zokogott Edward álmukban egymást átölelő gyerekeit látva, majd könnyes szemmel megfojtotta őket. A munka az munka. Tyrrel pedig busás jutalomra számíthat. Nem feltétlenül lesz lelkiismeret-furdalása, pláne, hogy nem vérezte össze a kezét. Şerban változatában ő a gyilkos. Tárgyilagosan megállapítja: „Ennél öldöklőbb szörnyű tetteket / Országunkban még nem követtek el.” A gyilkosságok elkövetői borzadnak – borzadoznak – tettüktől, Richárd nem. Pedig tudja, hogy – enyhe kifejezés! – „kétes” módszereket választ. De visszafordulni már késő. „… oly mélyen vagyok / a vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával.” Tyrrel is „véres király”-ról beszél, akit a következő pillanatban a legnagyobb alázattal köszönt: „Uralkodóm, üdvözöllek.” Ő most a főnök, vele kell jóban lenni. 

Elvtelen alattvalókat, hű cselédeket is könnyű találni, rangbélieket, rangközelieket is, akik persze csak addig hűek, amíg ez nekik jó. Lovel és Ratcliff ellenvetés nélkül hajtja végre az utasításokat. Az eltávolított családtagok, Grey, Rivers és Vaughan nem élnek sokáig, Hastings sem, levágott fejét kedves ajándékként viszik uruknak.

Méltó szövetségest lelni már nehezebb, de az is akad. Itt Buckingham herceg, aki amúgy rokon is, Richárd unokaöccse. Igazi partner, méltó arra, hogy Richárd bevonja a játszmába. A nagy családi kibékülés s a királynét és családját bűnösnek nevező Richárd szavai után mondja Buckingham Stanley lord és a maga nevében: „Mi kegyelmed szolgálatára állunk.” (Şerbannál egyes szám első személyben beszél, nem közösködik.) Ő valóban Richárd szolgálatára áll, Stanley viszont egy rossz álma után, amiben egy vadkan, Richárd címerállata felszakította sisakját, a legszívesebben megszökne. Fél. Buckingham nem. Amikor a király halála után Ludlowba indulnak a trónörökösért, aki az angol jog szerint ekkor már király, csak meg kell koronázni, már így beszél: „…útközben a megbeszélt ügyek / Kezdetéül a királyné családját / a herceg mellől majd eltávolítom.” (Az ügyeket a színpadon kívül beszélték meg.) Richárd pedig lelkesülten „jobbik én”-jének, „kedves rokoná”-nak nevezi őt. Később pedig, a harmadik felvonás ötödik színében, felfedve kártyáit, legalábbis egy részüket, megkérdezi: „Tudsz-e, öcsém, színt váltani, remegni…” Tud. Közös tudásukat gyakorlatra váltva mindjárt párjelenetet is rögtönöznek a hívatott és most érkező Lord Mayor előtt az áruló Hastingsről, aki meg akarta őket ölni… A polgármester dolga lesz elterjeszteni a polgárok közt, hogy Hastings megérdemelte sorsát. És könyörögni Richárdnak, hogy ugyan vállalja már el a királyságot. Buckingham egész addig kitart Richárd mellett, amíg az el nem mondja neki, hogy Edward gyerekeinek meg kell halniuk. Ez már neki is sok. Illetve határeset. Kéri a jussát: Hereford grófságát és a volt király ingó vagyonát, amit Richárd korábban neki ígért. Ha megkapja, akkor beleegyezik. Rosszkor kéri. Sejti, hogy kegyvesztett lett. Menekül. Egész pontosan Richárd ellenfeléhez, Richmondhoz Bretagne-ba, ahogy mások is, egyre többen. És felbiztatják Richmondot, térjen haza és küzdjön meg a koronáért. Catesby és Ratcliff az, aki kitart. 

Richárd súlyos hibát követ el, amikor nem teljesíti Buckingham kérését s főleg, hogy futni hagyja. A Radnóti előadásában látványosan megalázza – levizeli –, de futni hagyja. S a sértett és immár meg is alázott Buckingham fut: Richmondhoz. Ráadásul nem egyedül: hadat gyűjtve…   

Vannak, akik nem veszik észre, mi zajlik körülöttük. Naivak. Hisznek Richárdban és bíznak benne. Például a bíboros, aki először nem akarja rávenni a Westminsterbe menekült királynét, hogy magával vitt kisebbik fiát a walesi herceg elé küldje, aztán nem is Richárd, hanem Buckingham néhány szavára rögtön visszakozik. Ők lennének a legérdekesebbek: akik tényleghisznek a rendszerben és nem veszik észre, hogy zsarnokságban élnek. Kár, hogy Shakespeare nemigen szerepeltet ilyen figurákat. Akadnak persze olyanok is, akik nem akarják észrevenni, mi történik. A saját kényelmük, pozíciójuk fontosabb. Az elyi püspök az epreivel… 

És végül vannak néhányan, akik régtől fogva engesztelhetetlenül gyűlölik Richárdot. Átlátnak rajta. Elsősorban a félelmetes, átkozódó Margit királyné, aki majdnem mindenkit megátkoz és átkai meg is fogannak. (Róla is sokat megtudhatunk a VI. Henrikből.) Erzsébet királyné, akinek két fiát gyilkoltatta meg Richárd, nehogy valamelyikük király legyen. És, ami a legszörnyűbb, a saját anyja, York hercegné, aki elátkozza őt: „Ellenségedért harcol majd imám…” Döbbenetes a negyedik felvonás negyedik színének első része: a három, egymással is feszült viszonyban lévő asszonyt a Richárd elleni gyűlölet kapcsolja össze. De egyre több ellensége támad Richárdnak, olyan is, akiről csak hallunk; hadat gyűjtenek és átpártolnak Richmondhoz. Mert sokáig igaz, amit az elfogott és kivégzésére induló Buckingham mond: „Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen”, de ez a rettenetes folyamat meg is szakítható. 

Richmond, azaz Tudor Henrik az 1471-es tewkesburyi csata után ment Bretagne-ba – most, ugye, 1485 van, két évvel vagyunk Richárd koronázása után. Joggal gondolta, hogy igényt formálhat a trónra: a Lancaster-ház egyetlen élő férfi leszármazottja volt. 
A bosworth-i csatában legyőzte Richárdot, a dráma eredetileg az ő szavaival végződik: „élni kezd a béke”, új korszak kezdődik, csodás: a VII. Henrik néven trónra lépő Richmond unokája Shakespeare uralkodója, a VIII. Henrik és Boleyn Anna házasságából született Erzsébet. 

Zsótér és főleg Şerban nem hisz ebben a békében.

Richmond egyik rendezésben sem jelenik meg. Akivel valóban új korszak kezdődhetne, nincs sehol. Zsótérnál a záró monológ sem hangzik el, Şerbannál Erzsébet mondja el. Edward királynak az előadás elején elhangzó, a VI. Henrikből való szavai – „Házamban béke…” – igen hamar tévedésnek bizonyultak, sőt egy pillanatig sem voltak igazak. Ennyit az uralkodó realitásérzékéről. Az ő szavaival kezdődő kör most bezárul. „Így hozunk gyógyszert Anglia sebére – / Isten mond áment s élni kezd a béke.” Ezekben az előadásokban ez nem valószínű. És akkor sem oldódott volna meg semmi, ha a walesi herceg kerül a trónra: Edward gyerekei mind a két előadásban ütődöttek, majdhogynem gyengeelméjűek. Nincs kiút. 

Richmondnál mint pozitív hősnél mindenesetre sokkal érdekesebb Richárd bűnhődése, ami viszont egyik előadásból sem hiányzik. 

*

Richárd kezdettől tudja, hogy gazember, azaz ismeri azt az értékrendet, amihez képest az lesz, amivel szembefordul, amiből oly tudatosan kilép. Vagy nem?

Itt megfontolandó, amit Csepeli György írt a Maladype előadásáról szóló kritikájában (Mozgó Világ, 2016.): „A herceg csak mondja, hogy gonosztevő akar lenni, valójában a hatalmat akarja, melyre nem illik sem a gonoszság, sem a jóság morális sémája.” Csepeli nemzetközi mércével is a legkiválóbb szociálpszichológusok egyike, aki ráadásul könyvet is írt A hatalom anatómiájacímen (Kossuth, 2013), mi több, államtitkárként maga is részese volt a hatalomnak – e szerepvállalása nélkül saját bevallása szerint meg sem írta volna ezt a munkáját. Így folytatja: „A hatalomról Max Weber azt mondja, hogy az »legitim fizikai erőszak«, más szóval az ölés joga. Aki a mindennapi életben öl (vagy ölet), az kilép az élet rendjéből, bűnt követ el és elveszíti jogát az életre. Nem így a szuverén uralkodó, aki ölhet és ölethet, hiszen mint Carl Schmitt mondja, ő kívül áll a renden, bár mégis hozzá tartozik, hiszen ő dönti el, ki a rend fenntartásához feltétlenül szükséges barát és ki a rendet fenyegető ellenség. A hatalom a bűntelen bűnösség helyzete, mely leküzdhetetlen vonzerőt jelent azokra, akik én-je nem képes vagy nem tudja magára venni a rend jármát, s maguk akarják a rendet a maguk képére formálni. Van, akinek ez sikerül, van, akinek ez nem. Shakespeare esettanulmánya egy sikertelen kísérletről szól.” 

Csepeli Györggyel elképesztő tudása miatt nehéz vitatkozni, de kénytelen vagyok, mert nem értek egyet vele. (Igaz, sosem voltam államtitkár.) Richárd valóban a hatalmat akarja, de nem csupán mondja, hogy gonosztevő lesz: annyira akarja a hatalmat, hogy gonosztevővé válni is hajlandó érte, hisz máshogy nem juthat a birtokába. Ezt rögtön elárulja a nézőknek az elején – s nekünk miért hazudna? A bizalmasai vagyunk. Fontosabb kérdés, hogy a hatalomra valóban nem illik-e gonoszság és jóság „morális sémája”, a szuverén uralkodó valóban „kívül áll”-e a renden, kívül áll-e attól, hogy ő így gondolja, mert nem akarja magára venni a rend jármát. (S persze: milyen renden áll kívül, honnan való ez a rend?…) Nekem úgy tűnik, nem, azaz egy közösség szabályai elvileg mindenkire vonatkoznak, s ha valaki nem vonatkoztatja őket magára, ahogy a XX. század szörnyetegei nem vonatkoztatták, akkor azokat a közösség előbb-utóbb megbünteti. 

Richárd megbűnhődik, s ezt mindkét előadás hangsúlyosan megmutatja. Álmában az általa megöltek (a Radnótiban sajnálatosan zsákba bújtatott s kissé idétlenül mutató) szellemei megátkozzák („Ess kétségbe! Pusztulj!”), ráadásul azt is hallania kell, hogy Richmondot megáldják, s mint maga is mondja, kínozza – furcsa szó ez az ő szájából – a lelkiismeret. Tudja, hogy bűnöket követett el, elkövetésük pillanatában is tudta, hogy bűn az, amit tesz. A sorban az első Clarence börtönbe juttatása és meggyilkoltatása volt – mellékesen, szorgalmi feladatként még arra is ügyelt, hogy a súlyosan beteg Edward király azt higgye, az ő meggondolatlan parancsára ölték meg testvérét. (A parancs kiadását nem halljuk, csak azt, amit Edward akkor mond, amikor Richárd tudtára adja Clarence halálát: „Meghalt? De hisz a parancsot visszavontuk!” Az eszébe se jut, hogy mi történhetett valójában.) 

Richárd rémálmából ébredve mondott szavai, amelyek teljes belső zavarra utalnak:

„Magamtól félek? Nincs itt senki más.

Én én vagyok, Richárd szereti Richárdot.

Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.

Hát futni! Magamtól? Van okom erre:

Különben bosszút állok. Magamon?

Szeretem magamat. Miért? Talán

A jóért, amit én tettem magammal?

Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat

Minden elkövetett gaztettemért.

Gazember vagyok. Nem, nem! Hazudok! 

Kérkedj, bolond! – Ne hízelegj, bolond!

Néhány sor kimarad, én idézem őket:

„Sok nyelve van lelkiismeretemnek

És minden nyelve más mesét mesél,

S gazembernek mond mindegyik mese.”

Ezek viszont elhangzanak:

„Kétségbeesem. Senki sem szeret,

S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál.”

Nemcsak a történelem köre zárul be, hanem lassan Richárd magánköre is. „…vajon szerethető volnék?” – kérdezte a legelején. Akkor is tudta, hogy nem szerethető, s dacosan nem is akarta, hogy szeressék. Itt mintha zavarná, hogy senki sem szereti, s tán zavarta eddig is. Gazember akart lenni – az lett. (Visszatér kétszer is a gazember, villainszó.) Mire ment vele? Vagy még ügyesebbnek kellett volna lennie? 

Richárd nem látszik igazából megbánni a tetteit, s még utoljára össze is szedi magát, úgy indul a csatába. Amiben nem ő győz, bármennyire is küzd („Oly bátran szembeszáll minden veszéllyel” – mondja az eredetiben áhítattal Catesby.) Ha győzne, nyilván ugyanúgy uralkodna tovább, ahogy eddig. Vagy még úgyabbul, ha ez lehetséges egyáltalán. 

Kérdés lehet, mi okozza bukását. Kérdés lehet az is, de nem a drámán belül, megbukna-e, ha Richmond nem lépne hadba ellene. Ha teljesítette volna Buckingham apró kérését, s így az nem áll át Richmondhoz. Csepeli György a Ferenczi Borbála készítette, Sors-húzócímű beszélgetőkönyvben (Kossuth, 2018) saját politikusi pályafutásáról szólva is felidézi Richárd alakját. Arról beszél, hogy azoktól, akik különböző hibákra figyelmeztetik, a hatalom birtokosa elhidegül, megszabadul. „Akik meg nem adnak visszajelzést, azok meg, ugye, az udvar tagjai: a talpnyalók, akik tőled függnek. Ők nyilván nem fogják megmondani, hogy ezt rosszul csinálod. A tükör eltűnik, és kialakul benned egy olyan kép, ami III. Richárd pusztulását okozta: nincs, aki megmondja, hogy kész, eddig és ne tovább.” Azaz, talán, nem lehet mindent megtenni büntetlenül, ha sokáig, olykor nagyon sokáig úgy tűnik is.     

Az újabb kérdés az, hogy meddig uralkodhatna. A drámán belül erre sincs válasz, ahogy az sem derül ki igazán, Richmond miért hallgat az őt felbiztató szökött angolokra, miért száll tengerre, a zsarnokságnak akar-e véget vetni, király akar-e lenni, vagy a zsarnokságnak véget vetve király akar lenni, s ha az lesz, nem válik-e zsarnokká. A dráma sugallata az, hogy jó királyként fog uralkodni. A két előadásban nincs feloldás.

Akárhogy is: a XXI. század elején biztos tudásunk lehet arról, hogy York – vagy épp Lancester – napsütése ritkán és rövid időre változtatja tündöklő nyárrá rosszkedvünk oly tartós telét.

D. MAGYARI IMRE 

A IX. Kaposvári Assitej Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléról

A fesztivál logóját egy tágra nyílt pupillára és a napkorongra egyaránt emlékeztető kerekség uralja sok-sok színnel. Két hét távlatából visszagondolva erre a hat napra nagyon is jó összefoglalásnak tűnik ez a kép. A kora nyári napsütés végig kitartott, egyedül a Ciróka Bábszínház Lepkeoroszlánja alatt döngött és zubogott az Agóra színháztermének tetején egy rövid, ám annál intenzívebb zivatar, szinte hallhatatlanná téve a történetből vagy tíz percet. (Az előadás értékét mutatja, hogy ennek ellenére megtartotta a közönség figyelmét.) Ha nem is napsugaras, de néhány rövidke „záportól” eltekintve nyugodt, konstruktív hangulat jellemezte a szakmai beszélgetéseket, és az egymás előadásait örömmel néző szakmabeliek kötetlenebb találkozására is számos alkalom adódott. 

Azt csak hallomásból tudom, hogy két évvel ezelőtt éppen a célközönség hiányzott fájó módon az előadásokról, idén azonban jórészt teltházzal mentek a programok, és a szervezők figyeltek arra is, hogy a gyerekek és a fiatalok az életkoruknak megfelelő előadást nézzék meg. Egy-két kivétel azért akadt, a lengyel Priv(talán a megfelelő előzetes információk hiányában) inkább 16 éven felülieknek lett volna ajánlható, mint 13-14 éveseknek. És szombaton, amikor már nem voltak iskolai csoportok, kevesebben nézték a két versenyelőadást. Összességében azonban a szervezés nézői szemmel mintaszerűen működött, köszönhetően a Kolibri Színház, a kaposvári házigazda színház, valamint a BábSzínTér munkájának, együttműködésének. 

Zsűritagként a versenyelőadásokat néztem, így más programokra sajnos ritkán jutottam el. Pedig ezekből sem volt hiány. A város felé szabadtéri programokkal nyitották ki a fesztivált bábelőadásokkal, gólyalábasokkal és koncertekkel. Két nemzetközi együttműködés: a legkisebbekkel foglalkozó Small Size és a fiataloknak szóló színházat középpontba állító Platformshift+ is kapott egy-egy szakmai napot prezentációkkal, szakmai beszélgetésekkel. E programok keretében hívtak meg külföldi társulatokat is: a spanyol Teatro Paraísót és a már említett lengyel Teatr Fredryt. 

A versenyelőadásokat Gabnai Katalin drámatanár, színikritikus válogatta. Az általa látott kilencven körüli előadásból huszonhat került be a versenyprogramba. Hat nap alatt valamennyit megnézni már csak azért sem lehetett, mert voltak párhuzamosan futó előadások is. Ilyenkor a zsűri megoszlott. A négy „senior” zsűritag mellett négy egyetemista/főiskolás fiatal is részt vett a zsűrizésben, és ez nemcsak a párhuzamos előadások miatt volt jó döntés, de azért is, mert új nézőpontokat is behoztak a szélesebb és szűkebb körű szakmai beszélgetésekbe, hiszen volt köztük látványtervező hallgató, pedagógusjelölt és bábszínészhallgató is. 

Novák János elmondta, a biennálé 2002-es indulásakor még egyáltalán nem tűnt egyértelműnek, hogy kétévente összegyűlik annyi új, értékes előadás, amennyi értelmet ad a találkozó megrendezésének. És lám, tizenhat évvel később a bőség zavarával küzdhettek a szervezők. A beválogatottak között akadtak a hagyományos gyermekszínházi keretek közt mozgó, klasszikus alapanyagból készült előadások (ilyen volt például a budaörsiek Pinokkiója), de láthattunk abszurd kortárs mesét is, mint amilyen a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)a Mesebolt Bábszínháztól. Az igen színvonalas válogatás egyik erénye, hogy többféle ízlést, irányt ismert el, tartott megmutatásra érdemesnek. A szakmai beszélgetéseken csak egy-két előadással kapcsolatban merültek fel kérdőjelek. A legtöbb a Karinthy Színház Zsuzsika hangjacímű előadása kapcsán. Magam nem a fesztiválon, hanem még a bemutatóján láttam, és ahogy akkoriban írtam is róla, „egy tanmese, amelyben a helytelennek ítélt viselkedés elnyeri méltó büntetését, a gyarló főhősnek pedig el kell jutnia a felismerésig, hogy saját maga és környezete érdekében változtatnia kell a magatartásán”. Emellett esztétikai értelemben is kissé poros előadás. A megmutatás mellett vélhetően az szólt, ahogy a gyerekeket bevonták az előadásba. Ugyanígy a nyíregyháziak korrekt, de nem kiemelkedő Sárkányölő Krisztiánjánál is ez adhatott okot a szerepeltetésre. A gyermeknézők bevonása, az interakció mikéntje igen fontos kérdése a gyerekszínháznak. A Gólem Színház sok szempontból dicsérhető Gólemeséjének például minden szépsége és ötletgazdagsága mellett ez volt a gyengébb pontja, talán mert a színészeknek ebben még nem volt elég gyakorlatuk. 

Ilyés Róbert és Prohászka Fanni – Pinokkió, Budaörsi Latinovits Színház

(fotó: Borovi Dániel)

A versenyprogram jelentős részét kitevő csecsemőszínházi és színházi nevelési előadások tizenhat éve már csak azért sem lehettek volna ilyen számban jelen, mert akkoriban a csecsemőszínház még nem is volt ismert nálunk, és színházi neveléssel is sokkal kevesebben foglalkoztak. Öröm volt látni, hogy a budapestiek mellett mindkét műfajban mennyire megerősödtek a vidéki műhelyek: a legkisebbeknél a zalaegerszegi Griff Bábszínház az Üveghegy-díjat is elvitte a Pöttycímű előadással, miközben a műfaj hazai meghonosítója, a Kolibri Színház is ott volt két új, tovább kísérletező, színvonalas előadással, a Mi újság?-gal és a Hengergővel. (Utóbbi versenyprogramon kívül szerepelt.)

A színházi nevelésben pedig a szintén zalai Hevesi Sándor Színház mellett a debreceniek, a pécsi Escargo Hajója és a győri Rév Színház is meggyőző programokkal volt jelen. Hogy Kaposváron is meghonosodóban van a színházi nevelés, azt egy kötetbemutató is bizonyította: aKaposvár-jelen (A színházi nevelés megjelenése egy teátrum és egy város életében)címmel. Ez akkor is nagyon biztató és örvendetes kép, ha ezúttal az erős mezőnyben az Üveghegy-díjat a színházi és nevelési szempontból is kiemelkedő Peer Gyntvitte el, a műfaj egyik budapesti zászlóshajójától, a Kávától. 

Néhány esetben azonban az is látszott, hogy vannak, akik még csak tanulgatják, hogyan lehet egy színvonalas előadást foglalkozással kiegészíteni, így előfordul, hogy a két rész nincs egyensúlyban. Az általam nem a fesztiválon, hanem korábban látott Mary és Maxcímű előadás (Manna Produkció) például tudtommal felnőtteknek készült, és többször kapcsolódott hozzá közönségtalálkozó: beszélgetés egy az Asperger-szindrómában személyesen is érintett szakértővel. (A darab egyik karaktere is ezzel a szindrómával él.) Zsűritársaim elmondása szerint a középiskolás közönséget az előadás utáni beszélgetésen a szakértő még igen, a jelen lévő színészek azonban nem tudták megszólítani, így ez a kiegészítő foglalkozás inkább kontraproduktív volt. Az ilyen, nem eléggé átgondolt kísérőprogramok azért is tűntek ki, mert többségében szakmailag megalapozott, színvonalas foglalkozásokat láthattunk. 

Kovács Bálint és Dénes Emőke m. v. (fotó: Trifusz Ádám)

Egy előadás utaztatása mindig nehéz kérdés, főleg, ha a színpad és a nézőtér viszonya a rendezés szokásosnál is fontosabb része. De más ezt elméletben tudni, és más volt látni, hogy oltotta ki a különben gyönyörű Szivárvány Kultúrpalota magas színpada és a nézőktől való távolság a celldömölki Szentivánéji álomból a lényegét jelentő közelséget, és zilálta szét ezzel az egész előadást. (Amit nemcsak a saját helyén, de a MU Színházban is láttam korábban, mindkét helyszínen remekül működött.) 

Az új műfajok, irányok mellett jó volt látni a hagyományos gyermekszínházi kínálat képviselőit, mint a vásári bábjátékot megújítva továbbvivő Szerencsés Jánost a Vojtina Bábszínháztól. De láthattunk zenés, látványos családi színházi előadást is, a Mágikus állatok iskoláját a Kolibritől. 

Tudjuk, a biennálé a legjobbak szemléje, ahová bekerülni is szakmai rangot jelent. Az ott megjelenő előadások túlnyomó része, ha nem is az Üveghegy, de a jéghegy csúcsa. Hiszen szinte áttekinthetetlenül sok helyen játszanak gyermekeknek, igen különböző színvonalon. Ez az egy hét mégis okot adott az optimizmusra: színvonalas műhelyek sora dolgozik azon, hogy minőségi nézni- és gondolkodnivalót adjon a 0-18 éves korosztálynak. 

Turbuly Lilla

Shakespeare: A vihar – Budapest Bábszínház

„ALONSO Mi volt ez? 

SEBASTIAN Élő bábjáték.”1

 (Shakespeare: A vihar, 

III. felvonás, 3. szín)

1603 után Shakespeare nem írt több vígjátékot, 1608 után pedig nem írt több tragédiát. Négy olyan darab következett még, amelyek körül az idők során viták alakultak ki. A keletkezés időrendjét illetően viszont már nagyjából megegyeznek a kutatók. Ezek szerint 1608 elején írta az egy év múlva kalózkiadásban megjelent Periclest, 1609‒10-ben került nézők elé a Cymbeline, 1611 elején készült el a Téli rege, 1611 folyamán pedig a sorozat és az életmű feltételezett záró darabja, A vihar. Az utóbbi három szövegét csak az 1623-as fólió kiadásban lehetett először olvasni.

A vihar a legismertebb és a legnépszerűbb ezek közül. Számos hasonlóság mellett sok vonatkozásban eltér a korábbi művektől. Olyan tömör, klasszikus a szerkezete – egyetlen helyszínen, alig több mint négy óra leforgása alatt játszódik a cselekmény –, hogy sokan a francia klasszicizmus előfutárának tekintik. A dráma forrásairól, irodalmi előzményeiről is alig tudunk valamit. Eltérően Shakespeare sok más drámájának keletkezéstörténetétől, ez esetben nem ismeretes olyan novella vagy drámai mű, mely a darab meseanyagát szolgáltatta volna. Mintha a drámaírói életmű utolsó felvonása lenne, amelyben valamennyi fontos szereplő részt vesz: mindenekelőtt Prospero, a játék „rendezője” és leánya, a tizenöt éves Miranda. (Mindkettőjüknek, ahogy több más szereplőnek is, beszélő neve van: Prospero azt jelenti, boldogító, Miranda pedig hogy csodálatos.) Nekik segédkezik két nem-emberi lény, a tündér Ariel és a megzabolázott Caliban. Egyik a szellem, másik a test, a boszorkány-szörnyeteg Sycorax félig ember, félig állat fia. 

Egy virtuális vihar (varázslat?, szemfényvesztés?, színház?) a szigethez sodorja Prospero régi ellenfeleit. Prospero a gyorsan bonyolódó cselszövések felderítése után általános megbékélést hirdet, és önként feladja minden varázshatalmát.

A darab egykorú, XVII. század elejei népszerűségének egyik kétségtelen jele, hogy bár alkotójának minden valószínűség szerint ez a legutolsó műve, már az első gyűjteményes fólió kiadásban az első helyre került. Ezt a helyet mind a mai napig megőrizte: mindazok az angol kiadású gyűjtemények, amelyek Shakespeare valamennyi művét egyetlen kötetben jelentetik meg, majd négyszáz évvel az első kiadás után is ezzel a drámával nyitják a sort. 

A vihar bábszínpadra való alkalmassága is valamennyi művénél kézenfekvőbb. Nem véletlenül fedezték fel a XX. század első évtizedeinek bábművészei. Podrecca2híres bábszínháza, a Teatro dei Piccoli már 1923-ban bemutatta. Természetesen hosszú ideig elsősorban a meseszerűsége, a csodák, varázslatok megjelentetése vonzotta az alkotókat, nem pedig a talányos, többértelmű gondolati tartalom. Az illúziószínház egyik divatos válfaja, a „szép” színház pompás lehetőségeit keresték benne, ahol egyszerre érvényesül a bábszínpadon a fordulatos történet, a poézis és a színháztól búcsúzó költő bölcs rezignáltsága.

Pájer Alma Virág és Fodor Tamás (fotó: Éder Vera)

Éppen harminc esztendeje, 1988. február 15-én ezért került sor a Budapest Bábszínház jogelődjében, az Állami Bábszínházban is A vihar bemutatójára. A színház akkori igazgatója, Szilágyi Dezső elérkezettnek látta az időt, hogy harmincéves bábszínházi életművét egyfajta záróakkorddal tegye teljessé, színpadra álmodja Shakespeare utolsónak vélt művét. Bár még négy esztendeig vezette egykor méltán világhírű színházát, kétségtelenül foglalkoztatni kezdte a visszavonulás gondolata. Volt valami emelkedett szimmetria az elképzelésében: a Szentivánéji álommal 1964-ben megkezdett alkotói pályáját A viharral befejezni. 

A Szentivánéji álom és A vihar akkori bábszínpadi változata – annak ellenére, hogy huszonnégy év választotta el egymástól a két bemutatót – nagyon hasonlított egymásra. Mindkettő egyformán szép volt. A csodákra, az illúziókra épített. Nem vette tudomásul, hogy a világ színházai a múlt század nyolcvanas éveiben már egészen másképp bántak Shakespeare-rel és a többi klasszikussal, mint húsz évvel korábban. A vihar 1988-as előadása – ízlésvilágát tekintve – merő anakronizmus volt.

A Budapest Bábszínház 2018-as bemutatója semmiben nem hasonlít a három évtizeddel korábbira. Ez a mostani Prospero nem töri el a pálcáját. Tartok tőle, hogy nincs is pálcája. Sőt varázsló volta is megkérdőjelezhető. Pedig még Jan Kott3is azt a címet adta Shakespeare színművéről szóló esszéjének, hogy Prospero pálcája. 

Vajon tényleg van varázspálcája Prosperónak? Greenaway4filmjében, a Prospero könyveiben a címszereplő, John Gielgud5például a tollát töri el. A film több elemzője szerint Greenaway úgy hűséges a darabhoz, hogy közben a rendező világképe bontakozik ki előttünk. Ez a megállapítás igaz a Budapest Bábszínház 2018. szeptember 26-án bemutatott előadására is. 

Kott tanította meg az elemzőket és a rendezőket arra, hogy feleljenek egy alapkérdésre: mit olvasnak Shakespeare hősei? Mit olvas például Hamlet, amire azt mondja, hogy „szó, szó, szó”? Szerinte Montaigne-t. Bizonyára az Essais három könyvére gondol.6És mit olvas Prospero? A megmentett könyvtárában a legtöbbet olvasott könyv alighanem Morus Tamás Utópiája, amely száz évvel Shakespeare halála előtt, 1516-ban jelent meg.7(Tegyük hozzá zárójelben, hogy a Budapest Bábszínház előadásában a holmija között A vihar is felbukkan!)

Ez a Morus Tamás ihlette Seholsziget egy hajófenék. Ennek a bordái között botorkálnak a szereplők. Amikor megelégelik a botladozást, egy deszkalapot kerítenek néhány kiemelt jelenet eljátszásához. „E kakasvívó porondon / Elfér-e Frankhon földje?” – kérdi az V. Henrik Prológusa, és felel rá igennel minden idők minden színházi előadása.

A víhar színhelye is nagyon jól elfér a nemrég Ország Lili nevére átkeresztelt stúdiószínpad nem éppen tágas dobogóján. Pedig mindjárt az elején kiderül, hogy itt valójában nem egy szigeten vagyunk, hanem a Nagy Világszínház, a Theatrum Mundi az előadás helyszíne. A hajóban megjelenő főszereplő, Prospero a magasba emeli a kezét, és titokzatos varázsigéje segítségével lerántja a magasból a „kakasvívó porondra” a vihart. Ezután hagyományos „bábszínházi” vihar következik, ami egy idő után elcsitul, és sor kerül a darab nehézkes, de nélkülözhetetlen expozíciójára, amelyben Miranda kérdéseire Prospero, Milánó elűzött fejedelme elmondja a tizenkét évvel ezelőtt lezajlott eseményeket, amelyek ismerete nélkül a néző egyetlen szót sem értene az előadásból.

Miranda kettős alakban van jelen: bábként és az őt éltető színésznő testi valóságában. Az első percekben szorongás fog el: talán ez az előadás sem lép túl az utóbbi négy évtized konvencióján, amely máig nem sok gondot fordít a színész jelenlétének indokolására. A hosszú jelenet azonban erre is elég muníciót szolgáltat: Fodor Tamás (Prospero) és Pájer Alma Virág (Miranda) kapcsolata a bábbal csupa gyengédség, együttérzés. A furcsa „párjelenetben” valójában hárman vesznek részt: két színész és a báb-Miranda. Ehhez – úgy látszik – tökéletesen elég Fodor Tamás négy évtizede tartó töretlen vonzódása a bábhoz (1977-ben, a Woyzeck Stúdió K-beli bemutatóján kezdődött) és Pájer Alma Virág jóval frissebb keletű „párkapcsolata” a műfajjal. Mindkettőjük szeretete/szerelme magától értetődő és fenntartások nélküli. Nincs benne semmi mesterkéltség. Fodor Tamás jelenléte és valamennyi bábbal való partnersége magától értetődő. Pájer Alma Virágnak meg még azt is elhiszem, hogy tizenöt éves. (Kár, hogy ezt az apa‒lány viszonyt egyszer egy ízetlen ötlet zavarja meg: Prospero a lánya fenekét kezdi fogdosni. Mennyivel megindítóbb, amikor Fodor a kezébe veszi és megöleli báb-leányát!)

Ariel ezúttal nem Puck rokona, mint annyiszor olvasható a különböző korokból származó elemzésekben. A szerepe jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint eddig megszokhattuk. Részben Greenaway filmjének nyomdokain megháromszorozódva jelenik meg, mint a három Grácia, a római mitológia hármas istennője, a szépség, a kedvesség, az ajándékozó kedv és a hála jelképe. De ennél is jóval több: hármuk segítségével valósul meg az a költői szándék, hogy Prospero birodalma a hangok szigete. Dinyés Dániel zenéje elsősorban a három színésznő, Blasek Gyöngyi, Pallai Mara és Spiegl Anna éteri énekeiben és a két DJ, Bolcsó Bálint, illetve Kováts Jázon közreműködésével teljesedik ki. Ők az előadás hangzó világának nélkülözhetetlen tartozékai és legfőbb hordozói. És Ariel megszemélyesítői jelenítik meg Íris, a jó hírek, Ceres, az aratás és Juno, a házasság istennőjét is. Számos előadásban Ariel – akárcsak a Szentivánéji álom Puckja – az ide-oda bolondító koboldot jelentette. A bábszínházban most a költői fantáziát és a szellemet testesítik meg. Szabadságvágyuk és szabadság-követelésük lázadás mindenfajta megkötöttség ellen. 

Ariel után a varázsló-költő másik szolgája jelenik meg, a szellem után a test, Caliban, az „emberalatti” lény, akinek éppúgy nincs báb-hasonmása, mint Prosperónak vagy a három Gráciának. Ő báb és ember egy személyben. Hannus Zoltán típust személyesít meg, már-már allegóriát. Torz lénye egyszerre nevetséges és félelmetes. Kegyetlen, ezért vele is kegyetlenül bánnak.

A többi szereplő báb is, ember is. A rendező, Szikszai Rémusz annyira érti-érzi a bábot, mintha világ életében ezt csinálta volna. A báb és a színész kapcsolatában új távlatokat képes megnyitni. Amikor az az ötlete támadt, hogy Prospero ellenfeleinek báb-alakját az őket játszó színészek arcával jelenítteti meg, sokan talán meghökkentek. Aztán kiderült, hogy ennél tökéletesebb összhang bábszínész és szerep között már nem lehetséges. De az ötlet nem reked meg ezen a ponton. A színész valódi arca néha elválik a róla készült maszktól. A szerep szándékai, kétségei hihetetlen erővel szakadnak ki a drámai helyzetekből. A rendező megtalálta a film-áttűnés bábszínházi megfelelőjét. Ez persze közös munka. Kellett hozzá a kiváló bábtervező, Hoffer Károly groteszk látásmódja, amely képes a naturalizmus és a fantázia harmóniáját megteremteni. És az eredményhez elengedhetetlen a színészek, Ács Norbert (Antonio), Beratin Gábor (Alonso), Kemény István (Sebastian), Pethő Gergő (Stephano), Tatai Zsolt (Trinculo), Szolár Tibor (Adrian/Francisco) és Teszárek Csaba (Gonzalo) összetett szerepformálása, külsőségeket felmutató, mégis a lényeget feltáró, erőteljes drámai önvallomása.

Ferdinánd szerepe – akárcsak Mirandáé – hagyományos módon jelenik meg. Barna Zsombor el tudja hitetni a nézőkkel, hogy – akárcsak Rómeó – ez az ifjú és délceg mesebeli királyfi is képes egyetlen pillanat alatt olthatatlan szerelemre lobbanni. Prospero pedagógiai szándékú próbatételeit pedig úgy teljesíti, hogy a dús képzeletű néző némi iróniát is felfedez a buzgó feladatteljesítés közben. 

A játéktér tervezője, Cziegler Balázs és a jelmezeket megálmodó Kiss Julcsi azzal teljesíti kiválóan a feladatát, hogy természetes egyszerűséggel rejtőznek el a munkájuk mögött.

„A vihar nyelve Shakespeare késői korszakára jellemzően bonyolult, sűrű, néha kusza, színekben tömör, képekben roppant gazdag, a nyelvtani precízió nyűgeit lerázó, sietős, de hű kifejezője a sebes költői gondolatnak” – állapítja meg Országh László.8Talán ennek is köszönhető, hogy olyan sokan vállalkoztak az elmúlt évtizedekben a darab lefordítására. A Budapest Bábszínház a gazdag kínálatból a legutóbbit, Nádasdy Ádám 2007-ben készült átültetését választotta, amely úgy szólal meg mai magyar nyelven, hogy elkerül minden kényszeredett aktualizálást. Ennek is köszönhető, hogy az előadás egyetlen pillanatra sem botlik bele a korábbi korszakokban elterjedt melankolikus szépelgésbe, rezignált bölcsességbe. Sokkal fontosabb az alkotók számára, hogy kérdéseket tegyenek fel, amelyekre a néző talán majd megpróbál válaszolni. Mindenekelőtt arra, hogy milyen uralkodó lesz Prospero, ha visszatér Milánóba. Azt tudjuk, hogy száműzetése előtt rosszul kormányozta a hercegséget. Többre tartotta a könyveit, a tudományát, mint a politikát. Ez súlyos hiba volt. Ezért is tudtak ellenfelei könnyedén megszabadulni tőle. Mi a biztosíték arra, hogy most majd másképp lesz? És fontos-e még neki egyáltalán Milánó, amikor lánya Nápoly királynéja lesz?

Nem lehet, hogy ez a szép és tanulságos mese mégiscsak a hatalomról szól elsősorban?                                             

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Babits Mihály fordítása (1916). Az eredeti szövegben living drollery szerepel, ami élő bolondságot, bohóctréfát jelent.

² Vittorio Podrecca (1883‒1959) olasz bábszínház-igazgató, 1914-ben nyitotta meg Rómában Teatro dei Piccoli nevű bábszínházát két egyfelvonásossal, Molière A pipogya férj című vígjátékával és Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című vígoperájával. Hazánkban 1927-ben jártak először.

³ Jan Kott (1914‒2001) lengyel irodalomtörténész, kritikus, esszéíró, egyetemi tanár.Kortársunk Shakespeare című tanulmánykötete, amely a világ számos nyelvén megjelent, a modern shakespeare-i drámaelemzés és színházelmélet egyik alapvető műve.

⁴ Peter Greenaway (1942) angol filmrendező. A brit független film nagy hatású alakja, jelenleg a svájci Graduate School professzora. Fontosabb filmjei: A rajzoló szerződése (1982),Számokba fojtva (1987), A szakács, a tolvaj, a feleség meg a szeretője(1989), Prospero könyvei (1991), A maconi gyermek (1993), Párnakönyv (1997). 

⁵ John Gielgud (1904‒2000) kiváló angol színész, rendező, a XX. század egyik legjelentősebb Shakespeare-színésze.

⁶ Tudjuk, hogy Michel de Montaigne (1535‒1592) műveit Ben Jonson és Shakespeare is olvasta és felhasználta. 

⁷ Sir Thomas More (1478‒1535) főműve, az Utópia részben szatirikus mű, amely kigúnyolja az angol törvényeket, „Seholsziget” pedig lehet akár az a hely is, ahol A vihar játszódik.

⁸ In: Shakespeare összes drámái, VI. kötet, Színművek, Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955., 991. o. 

Országh László (1707‒1984) nyelvész, irodalomtörténész. 1937-től az Eötvös Collegium tanára, 1942-től a budapesti egyetemen az angol irodalomtörténet tanára, 1947‒1950 és 1957‒1969 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető tanára. A nyelvtudomány kandidátusa, az irodalomtudomány doktora.