Különleges maraton a Müpában

A jó előre meghirdetett rendezvénysorozatnak már a címe is figyelmeztetett: ezúttal szélesebb (stiláris) távlatú barangolásra invitálják a szervezők az érdeklődőket. A kul-túra (napjainkban divatos szójátékkal: cool-túra) vállalkozó kedvű résztvevői hagyományosan a Müpa több helyszíne között közlekedhettek, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és a Fesztiválszínház között óránként népvándorlást rendezve, miközben kisebb csapatok megszállhatták az Előadótermet és az Üvegtermet, ahol ingyenes előadás-, illetve rendezvénysorozat zajlott. S ha valakinek közben maradt szabadideje, végignézhette a „kiállítás képeit” Bernsteinről, és elidőzhetett a tanulságos-informatív kísérőszövegek értékes idézeteinél.

A korábbi maraton zeneünnepekhez csatlakozott nap tematikájához az alapötletet Leonard Bernstein születésének centenáriuma adta – és kínálkozott a lehetőség, hogy ne csupán erre az alkalomra megtanult Bernstein-művek hangozzanak el, hanem egykori zenei környezetének felidézésével szélesebb távlatú hangképet alakítsanak ki az amerikai zene történetileg időtálló értékűnek bizonyuló alkotásaiból.

Ki még csak nem is „gépen száll fölébe”, igencsak szórványos mozzanatokat tud gyűjteni a távoli ország, illetve kontinens zenei életének utóbbi évszázadáról. Természetes ez, ha belegondolunk, mily keveset tudunk akár a szomszéd népek XX. századi művészetéről (egy ilyen tematikájú ország-város játék gyakran vezetne siralmas eredményre). Éppen ezért általános érvénnyel hasznosnak értékelhető a tematika ilyetén módosítása. Még akkor is, ha sokaknak a Gershwin-zene iránti rajongása erősödött leginkább.

Mert Bernstein-portrénk is új vonásokkal gazdagodott, olyanokkal, amelyekhez egyébként legfeljebb speciális érdeklődésű szakember juthatott volna el.

A stiláris fajsúlykülönbség ezúttal sokkal jelentősebb volt, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a kínálat mindig szerethető-élvezhető, a figyelmet lekötő, néha továbbgondolásra inspiráló műsorokat tartalmazott.  A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a maratonok rezidens együtteseinek számító zenekarok léptek fel, a MÁV Szimfonikus Zenekar nyitotta meg a rendezvénysorozatot, majd a fennállásuk 40. évadát tavaly ünneplő Budapesti Vonósok léptek fel, ők adták át a terepet a kizárólag Bernstein-művekkel jelentkező Óbudai Danubia Zenekarnak. Megtöltötte e legnagyobb hangversenytermünket az Amadinda Ütőegyüttes lelkes rajongótábora – ők Joplin-, Steve Reich- és Cage-művek mellett Elliot Cole és Norvo zenei világába is bepillanthattak. Az élet úgy hozta, hogy épp most tértek vissza amerikai turnéjukról… Ismert-népszerű Bernstein- és Gershwin-művekkel örvendeztette meg a közönséget mind a Pannon Filharmonikusok együttese, mind a záró koncert hagyományos előadója, a Budapesti Fesztiválzenekar (ezúttal – a maratonok történetében első ízben – nélkülöznünk kellett Fischer Ivánt). 

Rendkívül változatos volt a Fesztiválszínház műsorkínálata. Méltán tartott számot nagy érdeklődésre a Zeneakadémia hallgatóinak koncertje, amelynek műsorán kizárólag Bernstein zongoradarabjai szerepeltek. Az Évfordulókcímű ciklusok további tételeit az Üvegteremben hallhatták, akik épp „ráértek”. Mert néha időközben derült ki, hogy szerencsére nem jutott jegy valamely eleve tervezett programra, így lehettünk részesei az alternatív kínálatok egyikének. Nagy élmény volt a Szent Efrém Kórus Copland‒Gershwin‒Bernstein műsora (utóbbi szerzőtől a Chichesteri zsoltárokat hallhattuk), s érdekes színfoltot jelentett Bernstein korai, az amerikai opera megteremtésére tett kísérletének számító egyfelvonásosa, a Trouble in Tahiti(Baj van Tahitin). A kisegyüttesre hangszerelt verziót Philipp György rendezésében egyszersmind zenei vezetésével láthattuk-hallhattuk. Az 1951-ben komponált (s a következő évben bemutatott) kisopera némi aktualizáláson esett át, ám ez csak még közelebb hozta a közönséghez a 12 éven felülieknek szánt produkciót. A szinte kizárólag hazai előadóművészek által realizált maraton műsorában „kakukktojás” volt, de igazi fesztiválprodukció (a csak itt, csak most gondolat jegyében) Paul Appleby dalkoncertje Ernst Munneke zongorakíséretével,  műsorán Bernstein, Ives, Harold Meltzer és Willian Bolcom  dalaival – utóbbiak megszólaltatásában Kertész György gordonkaművész működött közre. És aligha lett volna teljes a körkép a Modern Art Orchestra nélkül, Bernstein, Duke Ellington, Georg és Ira Gershwin örökzöldjeivel.

Olvasva mindez talán „sok” – végigélve örömtelien kimerítő, lelkesítő és inspiráló volt. Csak azon sajnálkozhattak a szerencsések, akiknek (szinte) minden hangversenyre jutott jegy, hogy nem láthatták a vetítéseket, és lemaradtak az üvegtermi élő műsorokról. Lehet, hogy legalább a vetítéseket „prolongálni” kellene, esetleg a maraton szellemében tréfásan „hangversenyjegyhez kötött” belépési lehetőséggel? Hogy az elsősorban élő produkciók iránt érdeklődőknek is jusson a múlt megörökített, élményszerű eseményeiből. Mert az sem tanulságok nélkül való, ha belegondolunk, méltán népszerű ismeretterjesztő előadásai idején elképesztően aktuális zeneirodalom-ismerettel rendelkezett Bernstein. A szakmabelinek tehát fontos figyelmeztetés: nem elég poénkodni, a szórakoztatva tanításnak alapfeltétele a komoly szakmai tudás.

Megint „megmozdult az ország”, ügy lett a zene – és megannyi közösségi élménnyel gazdagodott, aki bármilyen rövid időre is ellátogatott  a Maraton keretében  a Müpába.

                                   Fittler Katalin

Évad eleji villáminterjú Fesztbaum Bélával

Ibsen Rosmersholmját, amely most kezdi meg második évadát, a Rózsavölgyi Szalonban állítottad színre úgy, hogy a főszerepet, Johannes Rosmert magad játszod. Többször nyilatkoztad, kedves darabod. Honnan a kötődés? 

Azóta foglalkoztat, hogy a Radnóti Színházban fiatal főiskolásként Valló Péter rendezésében megnéztem. Ez az értő és jó rendezés olvasta el nekem a darabot. Szeretem, ahogy Ibsen érzékeny tehetséggel megmutatja hogyan hatnak egymásra a magánélet bűnei, döntésképtelensége és a közéletben vállalt szerepek. Mindezt megspékelte sejtelmes norvég misztikummal (fehér lovak, a halottak visszajáró szelleme). Szeretem azért is, mert az Ibsen-kánonban nincs benne. Amikor Zimányi Zsófia (a Rózsavölgyi Szalon igazgatója – a szerk.)lehetőséget adott rá, hogy a Molnár-est után a tavalyi évadban újra dolgozhassam a Rózsavölgyi Szalonban, ezt a darabot ajánlottam. Intimitását tekintve igazi kamaradarab, először mégis megijedt, mert nem szokott klasszikusokat, pláne Ibsent játszani, aztán annál nagyobb szeretettel támogatta. 

A kritikák hangsúlyozzák az előadás közvetett, de erős közéleti vonatkozását. Saját nézői élményem az emberi kapcsolatok dominálását mutatta. Szerinted hogy van ez?

A premier áprilisban volt, a magyarországi országgyűlési választások előtt két nappal, erős rezonanciával a politikai csatározásokra, ami persze nyár elejére sem múlt el. Az előadás megtalálva saját súlyát és struktúráját, mostanra talán mégis jobban hajlik a magánéleti szál felé. De szándékom szerint továbbra is fontos az, hogy a kettő találkozzon, és persze előadása is válogatja. 

Milyen dramaturgiai módosításokon esett át a szöveg?

Ez egy terjedelmes, négy felvonásos XIX. századi társalgási darab, eredeti formájában ma előadhatatlan.  Deres Péter dramaturg barátom elkészített egy első húzott változatot Kúnos László értelmes és jól mondható mai szövegéből, ezt én finomítottam. Körülbelül negyven oldalt húztunk, többek között a XIX. századi beszédstílus cikornyáit, a visszakérdezéseket. A vezérszál adta magát, motívumot és szereplőt nem hagytunk ki. A cél az volt, hogy az első két és a második két felvonást egyben tartsuk kétszer egy órába sűrítve. 

Ritkán játszott darab a Rosmersholm, mégis úgy adódott, hogy szinte egyszerre került színre a Rózsavölgyiben és Kolozsvárott. A fényképek alapján  extrém, elvont Andriy Zholdak rendezése. A tiéd hagyományosabb. Mit gondolsz erről?

Mi ragaszkodtunk a hagyományosabb színrevitelhez, én ilyennek képzeltem el, és a szalon közönségének nem is próbálkoznék bonyolultabb, extrémebb megfejtést adó verzióval, fel sem merült. Ibsent magát, a darab motívumait, a társalgási drámához való igazodást tekintettem fontosnak. 

Milyen ez a Johannes Rosmer? Mit jelent színészi pályádon ez a szerep?

Ez az ember középkorú, 43 éves értelmiségi férfi – természetesen fontos alakítás a pályámon. Nem szerettem volna pompőz alakot formálni, hanem inkább esendőt és önzőt. A másokon való átgázolásból tart tükröt a nézőknek. Két nő hal meg mellette, a felesége és egy föl nem vállalt, eltitkolt szerelem, Rebekka, csupán azért, mert szeretné magát megvalósítani. Ez Rebekkára is jellemző, csak ő mer áldozatot vállalni a férfiért. Szeretem ezt a szerepet, szeretem játszani a folyamatot, ahogy rájön, mi történt a múltban, próbálja leplezni önmaga előtt is a hazugságot. Ibsen alaposan térképezte fel ennek a narcisztikus fickónak a lélektani folyamatait és pszichológiáját, és azt, hogyan hatnak egymásra Rebekka Westtel. Különösen izgalmas ez egy ilyen nagyszerű kolléganővel, mint Láng Annamária. 

Egy alternatív színésznő és egy kőszínházi, vígszínházi színész között mitől működhet a „magic”?

Kár különválasztani a krétakörös, alternatív szférában dolgozó színészt a páholyok, a zsöllye népének játszó színésztől. Van egy mezsgye, amely az előadás alapvető irányvonalaiban való megegyezéssel létrejön. Megbeszéltük, milyen típusú lesz az előadás, majd ugyanazt gondolva, úgy próbáltunk egy-egy jelenetet, ahogy mi szeretünk próbálni: az alak igazságát keresve, bátran rákérdezve egy-egy helyzetre, egymással játszva, nem a fiktív közönséggel vagy saját magunkkal a szöveget felmondva. Annamari egy igazi játszótárs, kiváló színésznő, kiváló partner, akinek a mindenkori színházi feladat a fontos, azzal hogyan tud találkozni. A szereposztással célom volt, hogy a Budapesten mostanában nemigen látható színésznőt visszaadjam a közönségnek egy hozzá méltó jelentős szerepben. Rebekka West a századforduló jelentős színésznőinek hőn áhított lexikonszerepe volt, vágytak rá, hogy ezen keresztül megmutathassák magukat, mint Eleonora Duse vagy Ida Aalberg. Azt gondolom,  ez a szerep Annamarinak is fontos állomás a pályáján – hogy eljátszotta és így játszotta el.

Láng Annamária és Fesztbaum Béla – Rosmersholm, Rózsavölgyi Szalon (fotó: Éder Vera)

Milyen kihívások elé állított ez a rendezés? Hiszen rendezted, játszottál is benne, egy klasszikus, megírt darab.

Minden feladat más, mindig elölről kell kezdeni. Természetesen kialakul valamiféle gyakorlat vagy munkamódszer az évek során. Nagyon sok munkát fektettem a felkészülésbe, tudtam, hogy kevés időm lesz ezt a nem könnyű darabot megtanítani a színészkollégáknak. Nyitottan és nagy alázattal vágott neki mindenki a feladatnak. Úgy érzem, a legnagyobb kihívás, az egyszerre színészet és rendezés is igen hamar örömteli állapottá vált, közösen haladtunk ugyanabba az irányba, az én vezetésem mellett ugyan, de figyeltük, segítettük egymást.

A színészek különböző színházi munkahelyzetből érkeztek. Mit jelentett ez a közös munka során?

Sok helyről jöttünk. Kútvölgyi Erzsébet és jómagam a Vígszínházból, Láng Annamária a korábbi Krétakör meghatározó tagja volt, játszik Mundruczó Kornél előadásaiban, sokat dolgozik külföldön, Lukáts Andor a legendás, régi Kaposvár felől érkezik, Gyabronka József is ismerős lehet a Krétakör előadásaiból, Bodó Viktor munkáiból, az Örkényből, és még korábbról a Madách Színházból, Zrínyi Gál Vince pedig a független KoMa társulat vezetője. Az anyag tisztelete, szeretete, az ambíció felkeltése elegendő volt ahhoz, hogy mindenki beleéléssel és odaadással játssza a szerepét. A beskatulyázott körvonalak elmosódnak egy jó értelemben vett és lelkiismeretesen végzett közös munka során. 

Kritikájában Turbuly Lilla (Színház, 2018. június) rákérdezett arra, vajon nem elavult-e ma az a problémakör, hogy Rebekka West, tehát a nő elnyomja szexuális vágyát. 

Frivolabban éljük ma már a mindennapjainkat, de nem gondolom, hogy a női szív, a női lélek kevesebb titkot tartalmazna, mint százötven évvel ezelőtt. Szókimondásban, fölvállalásban lehetnek differenciák, a korszakok ez ügyben változhatnak, de hogy egy nő cselekedeteit hogyan határozhatja meg fölvállalt vagy föl nem vállalt szexuális vágya a másik iránt, nem gondolom avíttasnak. Van avíttas de kihagyhatatlan motívum a darabban, Mortensgård múltja: nem vehetett feleségül egy nőt, aki bár elvált, de  élt az ura –  Rebekka West motivációját nem gondolom annak.

Miként vágtok neki a következő évadnak? 

Az előző évad tapasztalata: tíz teltháznyi érdeklődő közönség, a szalon tehát nem utasította el Ibsent, a kritikák is jó meglátással, pozitívan szóltak hozzá.Az előadás fejlődik, gazdagodik. Jó szerző jó darabja válogatott jó színészcsapattal, amely nem hagyja abba az anyaggal való foglalkozást, ha van továbbépíteni való, továbbépíti. Az alapvető koordinátarendszert megtartó, kifejezetten változni képes előadás született.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: 

Varga Kinga

Színházak Éjszakája

A Színházak éjszakáján beköszöntött komor idő, a drasztikus lehűlés nem riasztotta el a színházbarátokat. Méretes sorok kígyóztak minden helyszín előtt, ahol jártam (bár a szabadtérre, például a Haris közbe meghirdetett programok közül nem mindegyikkel találkoztam). A fesztiválokon megszokott rendszer: a karszalag utáni regisztráció a végső jegyért lassította és nehézkessé tette a bejutást, de belátom e kétlépcsős beléptetés szükségességét. Így lehetett biztosítani, hogy az adott térbe annyi nézőt engedjenek be végül, ahányan be is férnek. Megteltek a programok, s hálás reakciók: sok taps és időnként könnyes tekintetek jelezték, van hűséges közönsége a mai magyar színháznak. Ebben mindmáig jók vagyunk, hiszen rendre megtelnek évközben is a színházaink. Megéri ezt tudatosítani, hogy ne csak keseregjünk – amire szintúgy lenne bőven okunk –, amikor kultúráról beszélünk, hogy e téren világviszonylatban elöl állunk. Fenntartjuk a jegyvásárlással és a támogatásokkal a népességhez képest külföldi viszonylatban nagyszámú honi teátrumot.

A nézők interaktivitására is számítottak a szervezők. Együtt játszhattak például drámagyakorlatokat Für Anikóékkal, amíg mások a Mácsai Páláltal vezetett beszélgetéseket hallgatták az Örkény másik termében – a szereplők aztán helyszínt cseréltek. Gyerekkori történeteiket dolgozták át fantáziájukkal a KÖZ-JÁTÉKlaikus és professzionális résztvevői, míg az utóbbiak kollégái a színház vezetőjének vallottak életük egy-egy vonatkozásáról a terápiás kanapén. Történt persze utalás a briliáns sorozatra, de a párhuzam annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett hangsúlyozni. (Pogány Juditlegyintett is egyik kollégája súgására, miszerint az új filmben, amit miatta délután megnézett, Mácsai is szerepel, aki a Terápia után, így Pogány, nem szorul rá az ő reklámozására.) Pszeudo-Dargay, azaz Mácsai Pál evidensen egyszerű, empatikus és bátor kérdései számomra egyértelműen az éjszaka csúcsát jeletették. A már-már pszichológussá képződött színházi ember hatszor fél órán át tartó talkshowjában kiváló riporternek is bizonyult. Úgy tűnt, nem egyeztették előre a kérdéseket; a munkatársak arcán tükröződő őszinte meglepettség és meghatottság talán nem színészkedés volt. Kerekes Évaelérzékenyült, mélyen megrendítette az az elismerés, amit kapott: méltánylását magánéleti és szakmai teljesítményének. Mácsai azt közölte vele, hogy mennyire tiszteli, ahogy helyt állt gyermekeit egyedül nevelő anyaként otthon és itt, a színpadon.   Bár gyerekkorában híres számolási zsenialitása megkopott, embersége töretlen Pogány Juditnak, aki mindmáig hordozza az erős cukorkát (kell a színházi por miatt) és a csokoládét munkatársainak. Mert dolgoznak, mert kell az erősítés, mondta magyarázatul, sőt, mint a kedvezményezettek hozzátették, kollégái akkor is számítanak a tőle származó finomságokra, ha Judit éppen nincsen bent. Tudják, hol tartja a nekik szánt édességet, s hogy elvehetik onnan bármikor. (Összeszámolnia igazgatója kérdésére azt kellett volna Pogány Juditnak, mennyit is költ minderre, amit megtettek helyette a többiek, s meglepően nagy szám jött ki.) Nem számított senki – úgy láttuk a testbeszédből s hallottuk ki mindenki visszafojtott lélegzetéből – Novkov Máté vallomására: ismeretlen apjával történt találkozásának elbeszélésére. Új lehetett a székekbe kapaszkodó kollégáknak is ez a megrázó történet. Nem kevésbé volt merész tett az a kiigazítás, az az érzelmi korrekció, amit nyílt színen, előttünk hajtott végre Mácsai saját kapcsolatán Ficza Istvánnal. – István, te úgy gondolod, hogy én nem szeretlek téged? – szólt a meglepő kérdés. A meghökkent interjúalany segítségére siető kolléga, a mellette ülő Nagy Zsolt igenlő válaszából és az általa előadott háttérsztoriból fény derült a kérdésre okot adó esetre. Egy rendező kétféleképpen reagálhat – fejtegette Nagy – a színpadi bakira s annak azonnali kijavítására. Dicsérőleg amiatt, hogy az érintett megoldotta a helyzetet, avagy elégedetlenül-perfekcionistán, felhánytorgatva, hogy is történhetett ez meg. Nem nehéz kitalálni, itt az utóbbiról volt szó. Az analitikus boncolgatás és tisztázó narratívák versenyeztetése helyett Mácsai Pál ekkor erősen színésze szemébe nézett, s verbálisan tett bizonyságot a feltételezés téves voltáról ekképpen: –István, én téged nagyon szeretlek. A végső meghajlásnál is hozzá sietett, mellé állt s őt ölelte át. Mondhatjuk, teátrális a gesztus. Az, de nem baj. Hatékony, erőteljes. Ahogy kérdéseiben az igazgató minden felvetése, amelyeket volt szerencsém végig követni a kétszer fél órában (ami még hosszabb is lett, hiszen Novkov Máté különleges és katartikus apakeresése nem intéződhetett el röviden, a válaszokra szánt néhány percben). Kiváló színpadi, dramaturgiai, műsorvezetői és pszichológiai érzékkel vezette Mácsai ezt a szeánszot. Szerencsés volt az is, hogy nem színházszakmai ügyekről faggatta intézménye dolgozóit (minden csoportban egy technikai munkatárs: színpadmester, fodrász stb. is helyet kapott). Ám nem is a bulvár felé kanyarodott. Mélyen személyes, emlékezetes, az embert magát hivatásának kontextusában is érintő, határozott kérdést kapott mindenki tőle. Nem ártana, ha hasonló témák és gesztusok előkerülnének más munkahelyeken ugyancsak. Megtisztelő, hogy itt mi, a szemben ülők is részesülhettünk ezekből a feldolgozásokból és feloldásokból. Mindezek tükrében furcsállottam az egyetlen közönségkérdést, amire szintén időt szakítottak még, s amit nem lehetett teljesen érteni és hova tenni. Hogy ezek szerint most már ilyen one man-show lesz-e (?) az Örkény produkciója a Színházak éjszakáján. Mácsai kissé indulatosan is válaszolt, megismételve a bevezetőjében mondottakat. Kollégái most elfoglaltabbak, mint ő, hiszen éppen főpróbahétre fordulnak rá, ezért magára vette a program koordinálását és abszolválását. Másrészt alaposan ismeri színházának tagjait, és jobb is ez így, mondta, mintha valaki más ülne helyette itt, aki a Wikipédiából készül fel belőlük, vagy az éppen látott előadásokból tenne fel esetleges kérdéseket. A kifelé tartó tömegben elkaptam két kritikus zsörtölődését, hogy ez nem volt tőle elegáns. Mintha pikírt indoklása a kritikusok, színházi szakemberek ellen irányult volna.

A kritikusok, illetve a tőlük kapott sebek képezték a Katona Kritikakritikacímű műsorának tárgyát. Kocsis Gergő stand upnak beillő bevezetőjében elmesélte, hogyan is készül egy színház erre az éjszakára. Milyen az, amikor a nyár elején felhívják a titkárságról (ő éppen Balatonra tart) azzal, hogy mire kérik fel, s a nyár végén újra, amikor másfél órája van a program összefoglalására, mert sürgősen kéri a sajtó. Próbálni pedig nemrég kezdték el azt a darabot, ami elénk kerül, s aminek hevenyészettségére nincs mentség, ismeri be nekünk ezt valahogy – kissé más szavakkal és módon. Gépelni kezdi előttünk a jelenet nyitányaként a forgatókönyvet, kritikust alakítva. Felolvassa közben, amit ír, mímelve a színházukra vonatkozó kritikák hangvételét, miszerint a Katonában egyes darabok problematikusságát a színészek kivételes tehetsége pótolja, de erre, amiről most van szó, ez sem szolgál vigaszul.

Igaz, hogy a ránk váró jelenet gegjei, poénjai burleszk jellegükkel hasonlítanak a fordított napi diákparódiákhoz, ám ennek itt most van helye, létjogosultsága. A humornak, önreflexiónak, bolondozásnak, a visszaszólásnak, az odamondásnak. Nagy ötlet a személyesség, szintúgy, mint az imént említett Örkény-program esetében, ám itt nem gyengéd lelki húrok pendülnek, hanem a szarkazmuséi. A színészek (valószínűleg) saját maguk által kikeresett, rájuk vonatkozó valós kritikákból olvassák fel a legütősebb sorokat egy csoportterápia közegébe ágyazva. Magukat alakítják karikírozva. A koncepció szerint segítik egymást a terapeuta koordinálásával, hogy jussanak végre túl a traumán, kezeljék a sokkot, közömbösítsék a hatást, amit rájuk gyakorolnak ezek a nézetek. A tagok a folyamat különböző fázisainál tartanak, dicsekednek, magyarázkodnak, siránkoznak. A dramaturgia lehetőséget ad a szélsőséges bohóckodásra, őrültködésre; van, aki háttal ül, van, aki rángatózik, dühöng. Egyikük azért, mert sem az ismertetett kritikákban, sem itt, a jelenet jelenében nem szólítják a nevén. Nem – vagy nem jól nevezik meg, s többször képünkbe kiáltja, hogy is hívják őt, hogy végre jegyezzük meg már. A másik gondozott azon méltatlankodik, hogy folyton összekeverik szerepével, s nem lehet tudni, arról vagy a játszó személyéről, avagy az alakításáról szól-e a mondat. Közös panaszuk, hogy éppen a színészi munkáról esik a legkevesebb szó korunk színikritikáiban. Az egy-egy odavetett szó pedig mélyen megsebezhet. Olcsó fogásnak tűnt számomra, amikor valamelyikük úgy próbálta értelmessé tenni az abban vélt ellentmondást, hogy egyik alakítását dicsérték, a másikat kifogásolták, hogy az első szellemében játszotta el a másik alaphelyzetét. Jópofa eleme volt viszont az előadásnak, amikor az agyondicsért Keresztes Tamás méltatlankodva vette elő a kezében tartott kupacból egyik lapot a másik után, és hüledezve, egyre dühösebben olvasta róluk a neki szóló elismeréseket. S az is, amikor a dühöngőből kis időre beengedték a fürdőköpenyes igazgatót, Máté Gábort, aki meggyőzően bizonyította, bőséggel idézve az írásos anyagból, hogy egy bizonyos kritikustól származó róla szóló kritikák egytől egyig testi jegyeinek említésére alapoznak.

A jelenet bizonyos pontjain pedig az amúgy végig jellemző önostorozó, fájdalmas, síró hangtól elütő intellektuális kritikusi szólamokat hallunk a csoport egyik tagjától, akit Fullajtár Andrea alakít. Ő a végén bevallja, hogy kritikusi szérumot adatott be magának, ami a jó és a rossz előadás elválasztásának képességét fejlesztette ki benne. Rátámadnak, legyűrik, s szoknyája alól kivillan – a kék harisnya.  

Sajnálom, hogy a párhuzamosságok természete miatt a jó néző milyenségét faggató Manna-produkcióra nem juthattam el a Hatszín teátrumba, amely stratégiai szerepjátékot ígért a Grönholm-módszer előadásának szakértőivel, sem a Dumaszínház háztartási szexbe avató, 40-ig és azon túli párkapcsolatokat faggató estjére, érdekelt volna az Impró fesztivál a nyári fesztivál-sztorik dallamára, s nem kevésbé a rendszerváltás megélésének meséi a Katonában. Nem a Trip bázison, a 2-es mólónál zártam az estet az afterpartyn, pedig arról nehéz lett volna lekésni, késő hajnalig tartott a kiírás szerint, hanem a Hatszín felé vettem az irányt az est lezárásául. Lang Györgyi és Falusi Mariann mesélt és énekelt kuplékat, s mást is – másként, bírva hanggal és lélekkel, meglepetésvendéggel. Láttam még előtte, előadása után Vári Évát távozni, akit alig akartak elengedni, s akiről elmondták, hogy a közönség állva ünnepelte. Egy szívszorító dalát kupléestjükön Györgyi is elénekelte. Nem azzal a végtelen hangtávval és egekbe ívelő sikollyal, hanem másképp és ugyancsak megérintően. 

Elégedett vagyok ezzel az ívvel, amit emberi léptékkel befoghattam a gazdag kínálatból, s csak reménykedem, hogy hasonló rendhagyó színházi alkalmakon éjjel vagy nappal, talán nyáron, az elszalasztott elemeket pótolhatom.

V. Gilbert Edit

Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szegedi Szabadtéri Játékok

Volt egy kiváló magyar színikritikus – nemkülönben költő és író –, Kárpáti Aurél (1884–1963), aki mintegy elvből ellenezte a szabadtéri játékokat. Amiket pedig, ugye, már a régi görögök is… 1935-ben, épp a szegedi játékok kapcsán, amelyeknek a sorozata ekkoriban indult, már cikkének címével is aggodalmának adott hangot: „Művészet vagy idegenforgalom”. Úgy véli, „művészi megalapozottság” nélkül „a kultúrspecialitásból menthetetlenül fakuló vásári produkció lesz”, tömegszórakoztatás, búcsúlátványosság, mely „lassanként teljesen hitelét veszti a fejlettebb ízlésű és művészi igényű közönség szemében”. Szerinte Az ember tragédiája, amit 1933-ban mutattak be a Dóm téren s ismét játszanának, „egyáltalán nem alkalmas a szabadtéri színjáték eszközeivel való stílusos megjelenítésre”, ugyanis e játék lényege elválaszthatatlan „a természet vagy a valóságos architektúra által egyszer megadott stabilitástól”, itt pedig tizenöt szín van, azaz szó sincs stabilitásról… Ráadásul, mondja Kárpáti, „az egész mű költői és filozófiai alapszövetét is a meghamisítás veszélye fenyegeti”, hisz a súlyos szöveg nem hallható jól – ez a probléma mára megszűnt. Nem kicsinyli le a vállalkozás kézzelfogható (értsd: anyagi) hasznát, még kevésbé nevelő értékét, de alapvetően elhibázottnak tartja a darabválasztást. Ha már, akkor antik drámát vagy misztériumjátékot kellene előadni. Négy év múlva a Szentivánéji álomés A viharmargitszigeti bemutatója kapcsán még egyértelműbben és zordabbul fogalmaz: „minden ilyen kísérletet velejében elhibázottnak, végső soron művészietlennek, stílustalannak tartok”. (A szigeti színpad, írom ide ismeretterjesztőileg, 1938-ban épült Kaffka Péter tervei szerint; ő az a Petike, akiről édesanyja oly kedves verset írt.) Igaz, ezt csak az akkor divatos produkciók kapcsán mondja, de az embernek az az érzése, Kárpáti en bloc elutasítja a szabadteret, kínszenvedés neki ott ülni. „A zárt színpadon semmi sem valódi, a szigeti szabad színpadon viszont minden az. Fű, fa, bokor, szellő, harmat, csillagragyogás és felhőjárás, szúnyogcsípés és tücsökmuzsika. Épp ez a hiba. Mert amint ebben a valóság-környezetben megszólal a költő, hamis csengést kap, »csinált« lesz, erejét veszti, szétmosódik a térben, vagy fennakad a lombrezdülésen.”

Nem tudom, hányan osztották és osztják Kárpáti Aurél véleményét. Nekem igencsak sommásnak tűnik, bár magam sem szívesen néznék egy revüsített Tragédiát. Tény: a szabad ég alatti hatalmas térnek megvannak a maga törvényei, a színpadnak és a nézőtérnek egyaránt. A szemet és a fület egyformán gyönyörködtetni kell, a rendezői látomást nagy, széles ecsetvonásokkal kell felfesteni (de szépen mondom!), hisz a nézők többsége olyan messze ül a színpadtól, hogy nem látja az arcokat, a finomabb mozdulatokat. Egy Juhász Gyula- vagy Radnóti-est a költők minden szegedi érdekeltsége ellenére sem való ide, ahogy monodrámákkal is kár lenne próbálkozni. Operákkal, operettekkel, musicalekkel, zenés játékokkal már sokkal inkább – semmi kifogásom egy jó operett jó előadása ellen (még csak kiválónak sem kell lennie!), a színháznak, a művészetnek nem kell mindig az élet nagy kérdéseiről beszélnie. A kisebb méretű Városmajori Szabadtéri Színpadon óriási siker volt például az 1970-ben bemutatott Charley nénje– naná, hogy az! Épkézláb, jópofa történet, fülbemászó dalszövegek, fülbemászó dallamok, a színpadon pedig Bodrogi Gyula, Kállai Ferenc, Lehoczky Zsuzsa, Páger Antal, Tolnay Klári! Ma is lelkesen tapsolnék ilyesminek.  

Azon már lehet vitatkozni, hogy egy fajsúlyosabb opera vagy dráma bemutatható-e ma sérülések nélkül, nem lesz-e Rigolettóból jólesően borzongató rémdráma, a Szentivánéjiből – pláne, ha Mendelssohn is megszólal – csilingelő tündérjáték, nem marad-e az egész a kellemesség amúgy nem megvetendő kategóriájában? Létezik-e szabadtéri katarzis?       

Magam a Rómeó és Júlia Hegedűs D. Géza rendezte előadására utaztam le 2018 nyarán Szegedre. Talán nem teszem, ha az előző évadok során felfedezem valahol a darabot, aminek egy színpadi megvalósításáról mindenképp írni akartam készülő könyvemben: a mű kötelező tananyag, hisz fiatalok a hősei. De meglehet, akkor is megteszem: pályakezdése, a hetvenes évek közepe óta nagy rokonszenvvel figyelem a velem egyidős Hegedűs D. Géza egyre inkább kiteljesedő munkásságát – nem is értem, hogy képes annyi mindent s olyan magas színvonalon csinálni! –; nem lohadó néptanítói hevületét csakúgy kedvelem, mint emberi és szakmai nyitottságát, s igen-igen kíváncsi voltam, mit kezd a drámával és a helyszínnel. Meg persze szerettem volna legalább két kellemes napot eltölteni Szegeden, ahol jártam ugyan néhányszor, de sosem sikerült alaposabban körülnéznem. Most sem – harmincvalahány fokban az embernek nincs kedve a városnézéshez. Épp csak érzékeltem, milyen szép a felújított belváros, ahol persze már hamarább találni egy steak house-ot vagy egy pubot, mint egy halászcsárdát. Jó volt sétálni Etelkával a Kárász utcán, ebédelni a Szeged étteremben, benézni a Virág cukrászdába, felfedezni egy napozóteraszként szolgáló állóhajót – „Úszóház” – a Tiszán, úgy gondolni, hogy minden szegedi olyan kedves, mint azok, akiktől mi útbaigazítást kértünk. Az élet elviseléséhez nélkülözhetetlen némi öncsalás, különösen ekkora hőségben.

Mészáros Blanka és Vecsei H. Miklós (fotó: Dusha Béla)

A játszóhelyhez is jó volt elbaktatni este kilencre, minden perec-, sör- és pezsgőárusító bódé, vásári hangulat ellenére éreztem némi ünnepélyességet: itt most azért gyűlnek össze négyezren, hogy megnézzenek egy történetet, amiről tudják, hogy szomorú, hogy rosszul fog végződni. És nem is egyszer, háromszor gyűlik össze ennyi néző: tizenkétezer ember! 

Gondolkodom is, van-e köztük, aki egyáltalán nem ismeri a szomorú históriát, nem tudja, mit fog látni. Nem valószínű. A veronai fiatalok szerelméről mindenki hallott, kivéve talán az igen helyesen jelen lévő tíz év alattiakat – ha van közismert Shakespeare-dráma, hát ez az. Illetve közismert történet, mert abban azért korántsem vagyok biztos, hogy mindenki olvasta is (főleg, hogy alaposan olvasta) Shakespeare remekét, látta valamelyik előadását. Valamelyik feldolgozását esetleg látta, mert ebből aztán készült néhány, csak musicalből van kettő. Gérard Presgurvic 2001-ben, Párizsban bemutatott változatát az Operettszínházban és itt, Szegeden is játszották, ennek csak részleteit ismerem, és bizony nehéz lenne rávenni az egész megtekintésére. Épp csak Shakespeare hiányzik belőle, vélelmezem bűnös elhamarkodottsággal. Bernsteinék (Leonard Bernstein, Arthur Laurents – ő a szövegkönyv írója – és Stephen Sondheim) West Side Storyjában viszont minden radikális változtatás ellenére ott van; mit tegyünk, Bernstein is zseni volt, és zeneszerzői zsenialitása talán épp ebben a kompozíciójában mutatkozott meg leginkább. És akkor már említsük meg Franco Zeffirelli 1968-as szép, sőt valószínűleg (újra kellene nézni!) túl szép filmjét, aminek a zenéjét Nino Rota szerezte. Ó, zene! Csajkovszkij! Prokofjev!

Más persze ismerni a történetet és más ismerni a drámát. 

Hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy a szerelemről szól.

Hogy csak a szerelemről szól. Hogy arról szól-e elsősorban.

Hegedűs D. Géza rendezésében az előadás legelején kisfiúk jönnek be egy labdával, játszanak. Aztán nagyobb fiúk. És nem hagyják a kisebbeket játszani. Indok nincs. Csak. 

Ez a darab és ez az előadás legalább annyira szól az erőszakról, az agresszióról, a gyűlölködésről, mint a szerelemről.              

Ebben a darabban öten halnak meg, mindőjük erőszakos halállal. Mercutio (Hajduk Károly), akit Tybalt (Orosz Ákos) öl meg; Tybalt, akit bizony Rómeó (Vecsei H. Miklós); Paris (Hajdu Steve), akit hát szintén Rómeó; s aztán a szerelmesek, előbb a Júliát halottnak hívő Rómeó, aztán a tetszhalálból ébredő s a valóban halott Rómeót megpillantó Júlia (Mészáros Blanka, akinek én elhiszem, hogy Júliája „Még nincs tizennégy”).

Rómeó kétszeres gyilkos. 

Veronában vagyunk, a reneszánsz idején. Vagy Szegeden, most. Bárhol, bármikor. Antal Csabadíszlete – öt monokróm épület, négy emeletes ház és egy templom – erősen stilizált, csak távolról idézi a gótikát, a középkort, az Adige folyó partján fekvő városkát, ami hírnevét ennek a darabnak is köszönheti. (Egy Hegedűs D. Gézával készült interjúban olvasom a hdg.huhonlapon, hogy a két világháború közti Olaszországban vagyunk. Úgy is jó, bár ez eszembe nem jutott volna.) A nézőnek észre kell vennie, hogy egy adott jelenetben az épp szereplő épület mi is, hisz palota ugyanúgy lehet, mint kripta. (Ami elindíthat bizonyos asszociációkat, ahogy bennem a rácsok is elindítottak: arra gondoltam, költőien, mennyire bezáródhat valaki indulatai börtönébe.) El kell fogadnia azt is, hogy Lőrinc barátnak, Rómeó gyóntatópapjának (Trill Zsolt) a lakhelye is itt van a házak közt, legalábbis fizikailag; az itt játszódó jeleneteket azonban távolabbra kell képzelni. Stilizáltak a jelmezek is (Kiss Beatrix, Antal Csaba). 

Az agresszió tehát az előadás első másodpercétől kezdve jelen van. Olyan helyen vagyunk, ahol két család vetélkedése, ősi gyűlölsége befolyásolja a városlakók életét, mondhatni, tematizálja a közbeszédet. Hogy e gyűlölség miért alakult ki, nem tudjuk, a prológusból csak annyi derül ki, hogy régóta tart, talán már a gyűlölködők sem tudják, miért gyűlölködnek. Őrzik a hagyományokat. (A prológus elmondását Hegedűs G. Géza szép gesztussal Fekete Gizire, a Szegedi Nemzeti Színház művészére osztotta, ahogy a Patikárius szerepét Rácz Tiborra, aki itt is született s már gyerekszínészként is fellépett.) A gyűlölködés tehát tart és nem szűnik. Van. Akik itt születnek, ebbe születnek bele, akik itt élnek, ebben élnek. És senki nem kérdi, miért van ez így, nem lehetne-e ennek véget vetni. Természetesnek veszik. Előfordul ilyen. 

   Már a darab első színében is ízelítőt kapunk e gyűlöletből: Sámson (Lukács Dániele. h.) és Gergely (Nagy Henrike. h.), a Capulet-ház két fegyverese szidalmazza a „Montague-kutyák”-at, szép példájaként a főnökök, a cég értékrendjével való azonosulásnak. „Ha csak egyet meglátok közülük, úgy fölindulok, hogy…” – heveskedik Sámson. Miért utálja őket? Mert Montague-k. Mert a Montague-khoz tartoznak. Mert mások. Ha csak abban az egyben is, hogy nem Capuletek. De ennyi elég a gyűlölködéshez. Kardot is rántanak, mikor jön két Montague-cseléd. Benvolio, Montague unokaöccse (Józan László) hiába csitítja őket, sőt ő is vívni kényszerül. Tybalt, Capuletné unokaöccse támad rá: „Pokolra béke s minden Montague!” S már ott is vannak a polgárok furkósbotokkal, bárdokkal… Őket leginkább csak a balhé érdekli. Lényegesnek tartom, hogy Mészöly Dezsőfordításában az Első polgár, magyarul gondosan ügyelve az alliterációra, elfogulatlanul ezt mondja: „Buzogányt, bunkót, bárdot! Üsd, ne sajnáld! / Vesszen Capulet! Vesszen Montague!” Neki mindegy, csak legyen egy jó kis – maradjunk a bbetűnél – bunyó. Ahogy például a 2006-os Kossuth téri tüntetők és ostromlók közül sem tudta mindenki, miért is üvöltenek. De gyújtogatni jó. (Fogalmam sincs, elhangzott-e az idézett rész Szegeden. De meglepődnék, ha nem. Az eredetiben egyébként ez áll: „Clubs, bills, and partisans! strike! / Down with the Capulets! Down with the Montagues!” Csak nem egy ember mondja, hanem több: citizens. Ők drukkerek: szurkolnak valamelyik csapatnak: ez a gyűlölködés valahogy mindenkit érint.)  

Ebből kiderült, hogy az előadás szövegkönyve Mészöly Dezső kiváló fordítása alapján készült, én az 1961-ben megjelent változatból idézek. Hogy a citizensből hogy lett Mészölynél Első polgár, rejtély. Kosztolányinál Polgárokáll, Nádasdy Ádámnál is – az ő fordítása 2003-ban jelent meg először a Színházmájusi mellékleteként. Mondjuk a rejtély feltehetően megoldódna, ha megnéznénk a különböző kiadásokat, a darab ugyanis többféle változatban létezik, így a második, 1599-es kvartó közel nyolcszáz sorral bővebb a két évvel korábbi kalózkiadásnál, amiben viszont csak ennyi áll s ez is utasítás: They draw, to them enters Tybalt, they fight, to them the Prince, old Mountague (!), and his wife, old Capuletand his wife, and other Citizens and part them(internetshakespeare.uviv.ca). Személyes megjegyzés: szívből sajnálom, hogy Mészöly Dezsőt, aki hónapra pontosan épp száz éve, 1918 augusztusában született, már hét esztendeje nem kérdezhetem meg. Rendkívül kedves, készséges és rendkívül művelt ember volt. És a legkiválóbb műfordítók egyike. Mikor egyszer megdicsérték egy fordítását, így válaszolt: „Ez a mesterségem.”    

Egyébként a nevek írásában Mészöly is, a színlap is következetlen kissé, de még Kosztolányi is, nála és Mészölynél Romeovan, de Júlia, a színlapon Rómeóés Júlia, viszont Parisés Mercutio, s persze mindenhol Lőrinc barát, János barát– de teljesítsük a Prológus kérését és ne nézzünk most a (helyesírási) hibákra! (Amik talán ebben az esetben nem is elkerülhetőek.) Mészöly Dezsőnek egyébként van egy nagyon szép tanulmánya a saját átültetéséről, még „1953. augusztus havá”-ban írta; azért is tanulságos, mert láthatjuk belőle, Kosztolányit akkor még meg kellett védeni: „…én jobban szeretem és nagyobbra tartom, mint irodalmi közvéleményünk”, írja Mészöly dacosan és bátran. 

A családi ellenségeskedés régi téma, például az Isteni színjátékközépső részének, a Purgatóriumnak hatodik énekében is szó esik ilyesmiről, mi több, az egyik család veronai, a másik még cremonai, sőt a nevük Montecchi és Cappelletti, azaz Montague és Capulet, Nádasdy Ádám Dante-átültetésében az egyszerűség (és nyilván a felismerhetőség) kedvéért így is szerepelnek. (Danténál – megnéztem az augusztusi hőségben, de engem az ilyesfajta filologizálás negyven fokban is feldob! – a Montecchi és Cappelletti változat található.) S hogy ez az ellenségeskedés két szerelmes életét is tönkreteheti, azt is megírták, így a vicenzai Luigi da Porto is a Giuletta e Romeóban, ami az író korai halála után, 1530-ban jelent meg (olvasható magyarul is A rettentő Kukkubeusokcímű gyűjteményben, nála a cím Giulietta és Romeo: Történet két nemes szívű szeretőről, valamint az ő szomorú halálukról…), vagy Arthur Brooke, az ő költeménye 1562-ben látott napvilágot – nyelvünkön, úgy tudom, nincs meg. 

Shakespeare tehát megint lopott – de mit csinált a talált tárgyból! Nem csiszolta tökéletesre, de ragyogó ékkő! 

Az expozíció tehát az agresszió témáját exponálja. A most még jókor érkező herceg (Kamarás Iván) szavaiból kiderül, ez már a harmadik utcai verekedés az ellenségek közt! Épp ezért kijelenti: „Ha csak még egyszer összecsapni mertek, / A rendbontásért fejetek fizet!”

Már itt szögezzük le: az agresszivitás szinte mindenkinek sajátja itt, ha verekszik, ha nem. Amikor a Rómeóhoz követségbe küldött Dajka (Szűcs Nelli) megjelenik, Benvolio és Mercutio bizony egyaránt durván cikizi, amit az előadás még alaposan fel is erősít, ahogy Tybalt gúnyolását is a végzetes összecsapások, azaz Mercutio és Tybalt megölése előtt. A legagresszívebb kétségtelenül Tybalt, de most épp Mercutio akar vele vívni s nem ő Mercutióval! Mercutio is ránt kardot (amit aztán Benvolio épp fordítva mond el a Hercegnek)! S a nők sem feltétlenül a gyengédség megtestesítői: amikor Capuletné (Hegyi Barbara) értesül Tybalt haláláról, bosszúszomjasan így könyörög a herceghez: „Add, Fenség, hogy érte / Egy Montague-nak ontassék a vére!”  

Itt a herceg hiába beszél, hiába fenyeget. Legfeljebb Capulet (Szabó Győző) mereng el egy pillanatra: „Nem lesz tán nehéz / Vén napjainkra békén maradnunk.”

Nemhogy nehéz lesz: lehetetlen. 

Hamar kiderül, hogy Hegedűs D. Géza rendezőként megadta a császárnak, ami a császáré, azaz a szabadtérnek, ami a szabadtéré: van látvány és van hallvány. Vívás, verekedés, bevonulás, kivonulás, számos motorbicikli (már Eszenyi Enikő 2011-es, Varró Dániel szövegváltozatát használó vígszínházi rendezése is erősen motorizált volt), tánc, statiszták, kaszkadőrök, táncosok (koreográfus: Juronics Tamás). És zene: a rendező Márkos Albertcsellista és zeneszerző segítségével nem félt kissé musicalesíteni az előadást és nagyon jól tette. Márkos ugyanis rendkívül invenciózus, szellemes zenét írt, ráadásul a szövegek magától Shakespeare-től származnak: a szonettek némelyikét énekli el, mégpedig eredeti nyelven egy bohócruhába bújt négytagú kórus, nyolc zenész kíséretével. Mindez akár sok is lehetne, én például könnyűszerrel lemondtam volna a motorbiciklis száguldásokról, de legyen. (És jó poén, hogy Lőrinc barát meg biciklin közlekedik.) Négyezren ülünk ott, nyilván vannak, akiket ez is megérint, akiket ezzel lehet megfogni. Talán olyanok is, akik a mélyebb rétegekre már nem is különösebben fogékonyak, de az ilyesfajta hatáselemeknek köszönhetően valamelyest elgondolkodnak az agresszió jelenségén. 

A lényeg: Hegedűs D. Géza az Istennek is megadja, ami az Istené. Az előadásban jottányi sem veszett el a dráma lírájából, költőiségéből. Hegedűs nem fél a hatalmas színpadon magukra hagyni a szerelmeseket (finom megoldás, hogy a lélegzetüket is halljuk), bízik Shakespeare szavaiban és azok ezúttal is csodát tesznek, amihez persze kell Vecsei H. Miklós és Mészáros Blanka is. (Érdemes lenne az ő dikciójukat összehasonlítani azzal, ahogy Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva játszottak a Magyar Rádió 1961-es felvételén, Várkonyi Zoltán rendezésében.) Szerb Antalnak, azt hiszem, most is igaza volt, amikor A világirodalom történetében ezt írta a kevés legnagyobb egyikéről: „Nemcsak drámaíró; még inkább és elsősorban költő, a legfőbb költők egyike. Költészetének hatalmával végleges, megközelíthetetlenül tökéletes szavakban tudja kifejezni az emberfaj örök bölcsességét, a végsőt, amit életről-halálról gondolnak és a végső keserűséget, amit ez a gondolat kivált” – bizonyságul pedig idéz egy részletet a Macbethből. Citálhatna a Rómeó és Júliából is. Azért az erkélyjelenet…     

Középen Hajduk Károly, Vecsei H. Miklós és Orosz Ákos (fotó: Dusha Béla)

Rómeó a darabbeli első verekedésen még nincs ott, már napfelkelte előtt a város határában bolyongott. Szerelmes. Nem Júliába: Rózába. Aki nem szereti, s ami talán nagyobb baj, nem is akar az övé lenni. A haverja, Benvolio rábeszéli, este menjenek buliba. Capuletéknél ugyanis álarcosbál lesz. Mennek a többiek is, lehet inni, csajozni, s ha kell, emberkedni.

És lehet végzetes szerelemre gyulladni.

Rómeó első pillantásra beleszeret Júliába, Júlia első pillantásra beleszeret Rómeóba. 

És amikor kiderül, hogy mindketten a halálos ellenségükbe szerettek bele, már késő.

Már szeretnek.

Talán ez a szerelem az, amiért tizenkétezer ember jegyet váltott erre az előadásra, s jegyet vált sok-sok ezer a mű más előadásaira.

Jó látni, hogy két ember így szereti egymást.

Jó lenne így szeretni valakit.

Jó lenne, ha így szeretne minket valaki (lehetőleg az, akit mi így szeretünk).

Esténként négyezer ember néz itt magába, megadatott-e neki ez az érzés, ez az élmény. 

Igen, természetesen erről is szól ez a dráma, az igazi szerelemről, amikor az ember biztosan tudja, hogy a másik felét találta meg s boldog, mert azt érzi, hogy a másik is ezt gondolja. Nem szeretnék magányosan ülni a nézők közt én sem. 

Alakulhatna jól is minden.

De ez itten egy tragédia.

Majdhogynem derűsen indul, magában a darabban is sok, szinte túl sok a komikus elem, lehet nevetni, de ott van a levegőben, hogy valami rossz fog történni. 

Lám, még Rómeó és Júlia sem tudja teljesen függetleníteni magát a két család életét megmérgező viszálytól! Júlia második találkozásukkor rögtön azt a két apróságot kéri Rómeótól, hogy tagadja meg atyját és dobja el nevét. Igaz, azt is mondja, hogy ha Rómeó kedvesévé esküszik, ő nem lesz Capulet tovább. Mercutio halála után Rómeó azonban Rómeóként áll bosszút barátja haláláért – pedig ekkor már szerelmes, s pár perce még így beszélt: „Okom van, hogy szeresselek, Tybalt, / S ez ok kioltja haragom tüzét, / Akárhogy szítod.” Lehet azt szítani! Mondhatjuk, hogy belekényszerül a bosszúálló barát szerepébe, végül is a Montague-szerepbe, de sokkal inkább azt, hogy belekényszeríti magát: „Pusztulj szívemből, halvérű szelídség: / Te légy vezérem, lángszemű harag!” Mintha Júlia nem is lenne a világon. A bosszúvágy, ha időlegesen is, felülírja a szerelmet. Júliánál viszont a szerelem írja felül a rokoni érzést. Lehet, hogy Shakespeare e drámája nem tökéletes, de Júlia vívódó válasza, válaszmonológja a Dajka kérdésére – „Dicsérnéd azt, ki bátyádat megölte?” – az azért ritka remeklés!  

Tybalt még a bálon felismerte Rómeót, sértésnek érezte a jelenlétét, s csak Capulet indulatos szavai tartották vissza, hogy tettlegességre ne vetemedjen. Párbeszédükből Capulet jellemére is fény derül: nem tűr ellentmondást, ugyanolyan indulatos ő is, mint Tybalt: „Arcátlan fickó! Te tanítasz engem? / De ráfizetsz, ha rossz tréfát csinálsz!” Capulet e rendezésben még jól be is rúg és részegen legurul a lépcsőn… Ő aligha érezte valaha is, amit most a lánya érez. Ahogy Tybalt se képes rá. Capuletné (Hegyi Barbara) és a Dajka talán tud róla valamit… Vagy inkább csak tudott. 

A harmadik felvonástól felgyorsulnak az események. Benvolio és Mercutio még azt hiszi, Rómeó Rozáliáért eped, mikor Lőrinc barát már meg is ígérte a fiúnak, hogy összeesketi Júliával, hátha e nász „A két családnak békülést szerez”. Naiv szegény. Tybalt rögtön a bál után egy hajnali levélben – le sem feküdhetett, amíg meg nem írta – kihívta Rómeót párbajra. 

A halállal végződő utcai összecsapásokból látni, hogy abban az időben, amikor a darab játszódik, mások voltak a hétköznapi élet szokásai, erkölcsei, mint ma. A férfiak fegyverrel jártak s leszúrni, megölni valakit, úgy tűnik, nem volt nagy ügy. Itt mindenki rögtön vívni akar, ez mintegy a kommunikáció egy szokásos formája. Igaz, a herceg, a törvény tiltja a verekedést – de látjuk, milyen eredménnyel. Rómeónak mindenesetre menekülnie kell, attól félve, hogy halálra ítélik – de a Herceg csak száműzi. Kétségtelen, azóta sokat változott a világ. De a felszín változásai mellett maga az emberi lényeg mintha változatlan lenne. Capulet igazi macsó, zsarnoki apa és zsarnoki férj. Nem rábeszéli a lányát, hogy menjen hozzá Párishoz: utasítja. Ellentmondást nem tűrően, durván. A könyörgés sem hatja meg, sőt, kihozza sodrából. Hátborzongató pillanata az előadásnak, amikor (egy új erkélyjelenet) Capulet kilógatja Júliát az erkélyről – hátborzongató azért is, mert egy rossz mozdulat és Mészáros Blanka lezuhan. Capulet ne lenne mai figura? Tybaltból pedig minden kocsmában található legalább egy. 

Látni azt is, hogy Shakespeare még megengedhette magának olyan hatáselemek – sőt hatásvadász elemek – alkalmazását, mint például a méreg vagy a tetszhalál. Jó lenne tudni, mit gondoltak Shakespeare színházának nézői, amikor Lőrinc barát előadta merész, rémdrámába illő tervét – hát erre már sosem derül fény. Rémdrámába illik a borzongató temetői helyszín is, különös tekintettel a kriptára. Nem is könnyen megfejthető, miért fogadjuk el, de elfogadjuk. Nyilván ezerszer több van a másik serpenyőben. És az egész tragédia a halál jegyében áll, az utolsó felvonás, az utolsó szín mintegy ezt viszi ad absurdum. Bennünk pedig egyre nő a feszültség. Nézzük meg közelebbről. 

Rómeó Mantovában a szolgájától azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. A fiú öngyilkos akar lenni Júlia holtteste mellett, valódi mérget vesz egy patikáriustól. Shakespeare-nek itt is van arra gondja, hogy felvillantson egy jellemet, aki szíve szerint nem tenné, amit tesz, betartaná a törvényt, de szegény lévén kénytelen eladni a gyilkos szert. (Hegedűs D. Gézának külön érdeme, hogy nem rövidítette le a darabot kétórásra – a prológus ennyit ígér –, nem húzta ki az ilyen epizódokat sem: Shakespeare-nek is megadta, ami Shakespeare-é. Kicsit hosszú lett az előadás, jóval éjfél után fejeződik be; nem baj.) 

Innentől kezdve egyre feszültebben figyeljük, életben marad-e Rómeó. Hisz mégnincs veszve semmi. Ha Rómeó betér Lőrinc baráthoz elbúcsúzni, minden kiderül és együtt várják, hogy Júlia magához térjen s a szerelmesek Mantovába szöknek, ahogy a barát eltervezte.

De Rómeó egyenest a temetőbe megy. 

Lőrinc barát már tudja, hogy Rómeóhoz nem érkezett meg, amit írt, maga indul hát a kriptába, hogy Júliát elrejtse, amíg a férje visszatér. Mire azonban Lőrinc eljut a sírbolthoz, Rómeó már be is vette a mérget. Mi tehetetlenül ülünk, holott tudjuk, hogy Júlia mindjárt magához tér. Ez már nem a bábszínház, hogy bekiabálhassunk. Ahogy az életünk során is többször kell tehetetlenül néznünk, ahogy más a vesztébe rohan. Júlia valóban magához tér: Lőrinc barát magával vinné, hogy elhelyezze egy klastromban, de Júlia nem megy vele: ő is meg akar halni. Lecsókolná Rómeó ajkáról a maradék mérget, majd a fiú tőrével agyonszúrja magát. A legteljesebb boldogságból pár nap alatt a legteljesebb kétségbeesésbe zuhantak, s most itt fekszenek holtan. Tudatbeszűkülés, mondhatnánk okoskodva. Ó, igen, tudatbeszűkülés, kétségtelenül. De ez is hozzátartozik a dráma népszerűségéhez: itt két szerelmes nem csak mondja, hogy „meghalok érted”, hanem valóban meghal, a másik nélkül nem látja értelmét az életének, s mikor a másikat halva látja, nem mérlegel, nem hezitál, nem gondolkodik, öngyilkos lesz. Itt a szerelem tényleg halálos. Mélyen megrendülünk és a lelkünk mélyén, azt hiszem, irigyek vagyunk.    

Lehetne írni még az esetleges dramaturgiai hibákról – például évszázados vita, művészi fogyatékosság-e a véletlen szerepe. Rómeó, ugye, azért nem kapja meg Lőrinc barát levelét, mert János barátot nem engedik be Mantovába. Ha beengedik… Ha Rómeó felkeresi Lőrinc barátot… Ha később ér a temetőbe… Ha még elmond egy imát… Ha Lőrinc barát korábban… De a sorsunk alakulása gyakran ilyen véletleneken múlik! Ki nem küldött már sms-t vagy e-mailt más címre, mint amelyikre akarta? 

A Shakespeare-összes 1961-es kiadásában Szenczi Miklós – aki nagy tudós volt pedig! – a hűbéri társadalom önmarcangoló ellentmondásairól, az ellentétekre szakadt feudális világról beszél. Jó lenne, ha így lenne. Magam úgy gondolom, az emberi agresszió örök, s bizonyos korokban különösen be tudja enni magát a mindennapokba, sőt fel tudja zabálni a mindennapokat.

A két család a darab végén kibékül. A temetőben, két halott teste fölött. 

Béke lesz Veronában?

Omnia vincit Amor, olvassuk Vergilius Tizedik eklogájában. Mindent legyőz a szerelem. 
A szerelem győz le mindent? 

Hegedűs D. Géza rendezésének egyik legszebb pillanata, amikor a Herceg szavai alatt a két szerelmes felkel és középen elindul a nézőtér legmagasabb pontjára. Vissza már két fiatal színészként mennek, mosolyogva, boldogan, jó nézni őket.

De láttuk Tybaltot is, s gyűlik a tapasztalatunk arról, hogy milyen könnyű tybaltizálni és tybaltizálódni.  

1. MAGYARI IMRE

FELHASZNÁLT IRODALOM

Kárpáti Aurél: Művészet vagy idegenforgalom, in uő.: Örök Shakespeare, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, é. n.

Kárpáti Aurél: Shakespeare a szigeten, in uő.: Főpróba után, Magvető Kiadó, 1956.

Mészöly Dezső: Miért fordítottam le a Romeo és Júliát?, in uő.: Shakespeare-napló, Európa Köyvkiadó, 1998.

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott – Gyulai Várszínház

Az idei évadra átalakult valamelyest a Shakespeare-fesztivál programja, műsorstruktúrája. A legszembeötlőbb változtatás, hogy a fesztivál egyetlen dráma köré szerveződik – s nyitásként mi más is lehetne a fókuszban, mint a Hamlet… De azért a koncepció rugalmas: a tematika magában foglalja a Hamletutóéletét is. Így a Várszínház idei saját – az Aradi Kamaraszínházzal közös – bemutatója Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája alapján készült.

A Stoppard-darab egyébként nem először szerepel a fesztivál programjában: nyolc évvel ezelőtt már láthattuk a temesvári társulat előadásában, Victor Ioan Frunză rendezésében. Abban az egyébként kitűnő produkcióban is érzékelhető volt a dilemma, hogy miként lehetne tágítani az alapmű interpretációs lehetőségeit, illetve hogyan lehetne az értelmezést látványos, dinamikus színpadi képekben megfogalmazni. Merthogy Stoppard drámájának legfontosabb komponense a perspektívaváltás. Ami nem azt jelenti, hogy a jól ismert történetet a mellékszereplők szemszögéből nézzük, hanem azt, hogy maguknak a mellékszereplőknek a történetét nézzük végig. És ez a történet fontos pontokon metszi ugyan a Hamletékét, de az csak utalásszerűen, voltaképpen csak iránytűként, az eligazodást megkönnyítendő jelenik meg a drámában. Rosencrantz és Guildenstern alakja viszont nem feltétlenül az alapmű felől értelmeződik, vagyis Stoppard antihősei nem Hamlethoz való viszonyukból érthetőek meg. Stoppard a történelmi folyamatokból keveset értő, érzékelő, a bőrüket menteni próbáló, összetéveszthető, felcserélhető kisemberek archetípusaira kopírozza rá a huszadik századi magatartási mintákat, úgy, hogy eközben az egyértelmű irodalmi allúziókra is felfigyelhetünk: Rosencrantz és Guildenstern figurája eszünkbe juttatja a világirodalom csetlő-botló clownpárosait, legközelebbi irodalmi rokonaik pedig talán Beckett Vladimirja és Estragonja. És van még egy rokon vonása a két drámának, amelynek következményei a színre állítás alapkérdésénél érzékelhetőek. A Rosencrantz… szerkezete ugyanis csaknem annyira kötött, értelmezési tartománya csaknem annyira szűk, mint Beckett remekművéé. A Godot-ra várva ugyan minden bizonnyal a XX. század legjelentősebb drámái közé tartozik, de roppant nehéz úgy eljátszani, hogy annak számára is újat lehessen vele mondani, aki ismeri a szöveget, s látott már belőle egy-két előadást. Ráadásul a mű kvalitásai – a remek dialógusok, a precízen egymásra komponált helyzetek, a gondolati struktúra tökéletes megszerkesztettsége – sem igen hívják elő az alighanem a struktúra szétverését eredményező eredeti koncepció igényét. A Rosencrantz… esete annyiban más, hogy a hamleti történet közismertsége, a hozzá tapadó referenciaháló szinte törvényszerűen indukálja a változtatás, a koncepcióalkotás igényét. Ám ezek az interpretációk nem Rosencrantzék, hanem a hamleti alaptörténet felől gondolják újra a darabot. Ezzel sajátos módon éppen az írói alapgondolattól távolodnak el, s hozzák vissza a színpadra azt, amit Stoppard szinte a lábjegyzetek szintjére szorított.

Alexandra Gîtlan és a Tiger Lillies (fotó: Kiss László)

Igaz ez a Tapasztó Ernőrendezte gyulai bemutatóra is, amely az eredeti sztori számos jelenetét, motívumát csempészi vissza Rosencrantzék történetébe. A szavak szintjén is, de még inkább a látványén. A gyulai előadás sok húzással él (a szövegkönyvet a darabot újrafordító Nótáros Lajos, Fekete Rékadramaturg és a rendező alakította ki), a történetet szűkszavúan, ám sűrű atmoszférát teremtve mondja el. Az atmoszféra kialakításában meghatározó szerepe van az élőben játszó kultzenekarnak, a Tiger Lilliesnek. Az ő meghívásuk alighanem a fesztivál legnagyobb meglepetése – és az is érthető, hogy gyulai jelenlétük nem korlátozódott pusztán arra, hogy a bemutató kulcsfontosságú szereppel bíró háttérzenészeiként működjenek. Így a premier előtt egy nappal már koncertet is tartottak, nagyszabású koppenhágai Hamlet-előadásuk koncertváltozatát mutatva be – megcsillogtatva különleges előadói képességeiket is. Ami abból a szempontból feltétlenül öröm, hogy ez utóbbiakból magában a bemutatóban értelemszerűen kevesebbet látni, ám abból a szempontból mégsem, hogy a koncert után az előadás zenei anyaga már kevés meglepetést tartogat, hiszen jórészt ugyanazokat a számokat halljuk felcsendülni. Maga az erős atmoszféra azért így is megmarad – és Tapasztó Ernő ebből kiindulva, ehhez alkalmazkodva kreálja a képeket, illetve építi az egyes szituációkat. 

Igen erős képpel kezdődik a játék: a címszereplők koporsókból bújnak elő, átellenben Ophelia vízzel teli üvegkoporsóban fekszik, amelyet gyakorlatilag a későbbiekben sem hagy el; voltaképpen minden, ami történik vele, itt történik meg. Rosencrantzék viszont kiszállnak a koporsóból (hogy útjuk végeztével természetszerűleg oda is szálljanak majd vissza). Hamlet a szín hátuljából ruhátlanul kászálódik elő, majd tűnik el az emeletre vezető lépcsőn. A titokzatos, látomásszerű kezdetet több motívum kapcsolja későbbi jelenetekhez. A Sírásó mintha megnyitná a sírokat, és mintha különleges kapcsolatban lenne a transzcendenciával – bár mélyebb összefüggéseket erről nem éreztet meg a játék (és valamelyest tompítja az ötlet erejét, hogy a Sírásó és Polonius szerepét ugyanaz a színész – Lovas Zoltán– ugyanabban a jelmezben játssza). Általában mindaz hatásos Tapasztó Ernő rendezésében, ami a sikeresen megteremtett atmoszférához, látványhoz csatlakozik. Erőteljesen érzéki és kellően visszataszító például Claudius és Gertrud párosa: az akarnok törpe és a perverz domina kettőse akár komikus is lehetne, de nem az: jeleneteiket erőteljesen átjárja az erőszak, a kéj, a birtoklásvágy csábítása. Köleséri Sándorés Éder Enikő pedig kitűnő érzékkel helyezik a hangsúlyt az archetipikus figurák markáns megjelenítésére, óvakodnak attól, hogy pszichológiailag körülírható karaktereket játsszanak, és a Hamlethoz is csak az allúziók szintjén kapcsolódik alakításuk. Igen erőteljesek Ophelia jelenetei is. Igaz, a vizes koporsó ötlete rövid idő elteltével kifullad, de Alexandra Gîtlankülönleges erővel van jelen a színen, játékában a reális reakciók a szürreális víziókkal keverednek, úgy, hogy álom, valóság, és fantázia határmezsgyéi elmosódnak.

Gulyás Attila, Éder Enikő, Köleséri Sándor és Tege Antal (fotó: Kiss László)

Talán valami hasonló működtethetné az előadás egészét – ám a többi szál, a többi történet esetében e szándék megbicsaklik. Hiába válik Hamlet alakja hangsúlyosabbá, vele meglehetősen keveset tud kezdeni a rendezés. Az látszik, hogy Hamlet nem a lábjegyzet és nem is a paródia szintjén van jelen a játékban, de jóval homályosabb, hogy mit és miért kell komolyan vennünk Lung László Zsolt szavaiból. A nagymonológ például mintha mentes lenne minden iróniától, de mélységet, netalán eredeti tartalmat nem kap. Mint ahogy végső soron maga a hamleti történet sem kap más, új, eredeti értelmezést. Abból pedig, amit a Stoppard-dráma adna hozzá a sztorihoz, még kevesebb látszik. A színészek megfogyatkozott létszámú truppja egyetlen, nem túl eredeti és nem túl szórakoztató ötletté zsugorodik, a Színész kulcsszerepe pedig Megyeri Zoltán minden igyekezete ellenére voltaképpen a kihúzott soraival együtt tűnik el. E húzások arról tanúskodnak, hogy az alkotókat kevéssé érdekli mindaz, amit Stoppard e figurán keresztül a színészlétről, illetve a valóságot sajátos szempontból újrafogalmazó színészi látásmódról elmond. Azt viszont kevésbé könnyű eldönteni, hogy a címszereplők mondatainak, cselekedeteinek megváltoztatása mennyire koncepciózus döntés. Azt például, hogy a játékot keretező pénzfeldobást (a mindig a „fejre” eső pénzt) a modern, kiszámíthatatlan, elromolható és elrontható technika helyettesíti, értelmezhetjük trendi, ironikus ötletként is, ám beleláthatjuk azt a rendezői mondandót is, hogy nincs eleve elrendelés, nincs transzcendencia, csupán két szánalmasan komikus kisember botorkál koporsótól koporsóig. Ám ez utóbbi értelmezésnek mégis csak ellentmond, hogy Tege Antalés Gulyás Attila játékában nemcsak a bohóclét komikuma, hanem helyenként a fehérbohócok szomorú bölcsessége is érzékelhető, s általában is többnek mutatják a két figurát két szánalmas, egymással felcserélhető kisembernél. És nem támogatják ezt az értelmezést Ophelia említett jelenetei, de még a Tiger Lillies dalai sem. Így a bemutató olyan benyomást kelt, mintha a szöveg átstrukturálásának és hatásos színpadi megfogalmazásának szándéka erősebb lett volna egy koherens értelmezés megalkotásának igényénél. Ahhoz viszont túl sok maradt meg a szövegből és a történetből, hogy az interpretációt pusztán az atmoszféra és a színpadi víziók erejéből építkező színházi nyelv válthassa ki (és ehhez nem elég eredetiek, izgalmasak maguk a képek, az ötletek sem). Így az érzékelhetően belé fektetett munka ellenére is félkésznek tűnik az előadás – nem tudom, lesz-e mód a befejezésére…

URBÁN BALÁZS