Tatai Ünnepi Játékok – 1933–1936

Egy kutatás útvesztőiben

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, Németh Antal hagyatékában található egy verselemzés, melynek tárgya Babits Danaidákcímű költeménye. Szépen végigmegy versszakonként, és elsősorban a képiségre s a mozgásra koncentrálva – mozgáson nemcsak a szereplők mozgását értve, hanem a szöveg hullámzását, ritmikáját is – elemzi végig a verset, az olvasót többes szám első személyben mintegy a szereplők közé emelve.¹Mivel nekem Mórickaként mindenről a mozgásművészet jut az eszembe, rögtön felvillant bennem, hogy Dienes Valéria, aki orkesztikájába bevezette a verstáncolást, s nemcsak unokatestvére és jó barátja volt Babitsnak, de nem egy művének avatott színpadi interpretátora is, egy írásában felvázolja a verstáncolás esztétikai alapjait, és Babits verseinek különleges mozdulatszuggesztióiról beszél. „Babits nagyon tudott olyan verseket írni, amelyek a táncolóban mozdulatproblémákat keltettek. Az így keletkező mozdulatművekben mindig igyekeztünk a mű eszméleti eredetijét öntudatosítani, amelyből a formákra boruló alapszínek táplálkoznak és a formák kezelését állandóan irányítják. […] Babits versei tele vannak mozdulatszuggesztiókkal. Időformáik a zene szilárd kereteivel versenyeznek, és mozdulatproblémáik a gondolatjárás messze tájaira irányítják a táncos szimbolikai készségét.”²Németh Antal elemzése annyira a mozgást szuggerálja az olvasó számára, hogy felmerült bennem: nem lehetséges-e, hogy ezzel az elemzéssel esetleg baráti segítséget nyújtott egy koreográfia megszületéséhez? Némethnek sokrétű kapcsolatai voltak mozdulatművészekkel és a mozdulatművészettel, természetes módon kínálkozott a feltételezés: mozdulatművész keze alá dolgozott.

Sietek leszögezni: bármilyen tetszetős volt, a feltételezést nem sikerült hitelt érdemlően igazolni. Pedig az első néhány lépés bátorítónak tűnt. Igen, Dienes Valériának volt Danaidák-mozdulatinterpretációja, mégpedig orkesztikai iskolájának legelső nyilvános bemutatkozásán, 1917-ben, de ez nehezen születhetett Németh Antal elemzése nyomán, hiszen ő akkor még kiskamasz volt. Viszont a tudósnő egy 1928-ban Babitshoz írt levelében így tudósítja a költőt: „szeretnék egy mozdulatművészeti Babits-filmet csinálni, szeretnék erről beszélni veletek, mert a filmeseim nagyon lelkesednek a Danaidákért, és a fejük nagy tisztelője Mihálynak, könyv nélkül tudja a verseit.”³Azt tudjuk, hogy Dienes Valéria kapcsolatban volt Németh Antallal, ezekben az időkben éppen Színészeti lexikonának szerzőjeként, nem lehet teljesen kizárni, hogy ha a Danaidák-projekt ekkoriban felmerült, kaphatott segítséget Némethtől. Viszont sem ebből az időből származó Danaidák-koreográfiáról, sem mozdulatművészeti Babits-filmről nem tudunk. Az ötletet tehát félretettem.

Ezután megpróbáltam utánanézni, milyenDanaidák-táncmű születhetett még. Volt ilyen nem is egy, de Németh Antal korához és személyéhez egyik sem volt kapcsolható. Azaz… több forrás beszámol egy Danaidákcímű balettről (esetleg operáról), amelynek legalábbis a nyitányát 1933-ban Tatán előadták volna. Így jutottam el Esterházy Ferenc gróf-mecénás-zeneszerző személyéhez és a tatai ünnepi játékok történetéhez. Eleinte ez az irány is biztatónak tűnt: volt ugyanis egy Fóthy János nevű irodalmár, a Nyugatnak is szerzője⁴egyébként, aki többször megnyilvánult a sajtóban a tatai ünnepi játékokkal kapcsolatban, ugyanakkor ő volt Esterházy Ferenc egyetlen Pesten bemutatott operájának a szövegírója. És mit ad Isten: levelezőpartnere Babitsnak is, Németh Antalnak is. Csak sajnos sem a Danaidák, sem Tata nem fordul elő a hozzáférhető levelezésben, és annak sincs semmi nyoma, hogy Németh valaha valamilyen módon Esterházyval kapcsolatba kerülhetett volna. Hagyatékának egyik tétele gondosan megőrzött meghívógyűjteménye⁵, ám Tatára szóló meghívó egy szál sincs közöttük. Ha esetleg még előkerül bármilyen jel, ami akár egyik, akár másik feltételezést igazolná, nagyon fogok örvendeni, de egyelőre ezt a hipotézist is elvetettem.

Annál érdekesebbnek tűnt Esterházy Ferenc és a tatai ünnepi játékok kérdése. Azt nem lehet állítani, hogy az utókor teljesen megfeledkezett volna róluk. Az interneten csinos kis cikket olvashatunk a grófról és a birtokán megszervezett operaelőadásokról.⁶A közelmúltban pedig nagyobb lélegzetű tanulmány is született a tatai eseménysorozatról,⁷bemutatva a mecénás gróf személyét s a tatai zeneünnepek műsorát és színháztechnikai újdonságait, mégpedig egy helyi lap, a Dunántúlhasábjain megjelent visszatekintő tudósítás alapján.⁸A korabeli tudósítás szerzője dr. Kóla Margit volt, akit a folyóirat írónak nevez és a 8 órai újság munkatársaként mutatja be. Dr. Kóla Margitnak lehetett köze a zeneművészethez, mert 1933-ban a „Magyar Országos Tudósító” című kézirat a Filharmónia Baráti Körének alapítói között sorolja fel,⁹1945-ben nekrológban emlékezett meg a Képes világcímű kiadványban Bartókról,¹⁰és 1956-ban az ő sajtó alá rendezésében és jegyzeteivel jelentek meg Hector Berlioz emlékiratai.¹¹’36-ban az elragadtatott kortárs szemével mesél a tatai szabadtéri játékok négy éven át tartó sikersorozatáról. Tudósítása adatokban gazdag és informatív, hangneme azonban a kor sajtóstílusának és az átélt élmény feltehető nagyszerűségének megfelelően igen elfogult. Ennek az elfogultságnak az ellenpontjával találkozunk a Magyar SzínháztörténetIII. kötetének opera-fejezetében, ahol a tudós szerző a „vidéki zeneparádék” egyikeként említi a tatai fesztivált, amelyen „a fővárosból érkező hatezres nézősereget kétes akusztikus élményben” részesítették.¹²

Úgy tűnik, komolyan ma leginkább a helytörténészek veszik ezt az eseménysorozatot, Tata város turistacsalogatói szívesen emlékeznek meg róla a kastélypark és a vár bemutatása alkalmából. De hogy az előadások tekintetében kinek volt igaza? Az áradozó korabeli sajtónak vagy a szkeptikus visszaemlékezőnek, aki talán a kortárs elragadtatás fokából és helyéből mindjárt levonta az ellenkező értelmű következtetést? És egyáltalán, mi volt ez a „magyar Salzburg” névre igényt tartó, azt egyesek szerint kiérdemlő fesztivál, és ki volt ez az ember, „az utolsó főúri zeneszerző”, akinek nevéhez kapcsolódik a tatai ünnepi játékok emlékezete?

Az alapító Esterházy Ferenc

Az Esterházyak szerepe a magyar zene- és színháztörténetben ismert. A grófi ághoz, közelebbről a híres úrlovas, a „Fényes” herceg névrokona, Esterházy Miklós József nevéhez nemcsak a lótenyésztés felfuttatása és a lóversenyek beindítása, hanem egy tatai színház építtetése is kötődik, mégpedig nem kisebb tervezők, mint a neves bécsi színházépítő Fellner–Helmer páros által.¹³(Figyelem! Ferdinand Fellner nem azonos a tatai kastélyt, kiskastélyt, sörházat, pezsgőgyárat és számos más épületet építő, Tata városképét alapvetően meghatározó barokk építésszel, Fellner Jakabbal!) Az 1889. október 4-én megnyílt színházat 1913-ban lebontották, Gustav Klimt egy elveszett, csak egy fekete-fehér fotográfián megmaradt festményéről alkothatunk képet róla, amelynek nemrég a színeit is sikerült rekonstruálni, s amelyet 2013-ban Tatán is bemutattak.¹⁴

Ennek a Miklós Józsefnek, count Nikinek volt unokaöccse az 1896-ban született Esterházy Mária Ferenc Miklós. Talányos figura – mecénás és jótékonykodó, hol kizárólag a főúri világ, hol lakóhelye és általában a közjó számára adakozó nagyúr, dúsgazdag nábobként viselkedő arisztokrata, hol magát a szegény polgárként kizárólag a művészetének élő, azt szolgáló szürke eminenciások közé soroló kisember. 1918-ban az olasz fronton súlyos fejlövést kapott, amelyből szerencsésen felépült, de később sokan ennek tulajdonítják – kérdés, mennyire jogosan – különcségeit, és – talán valóban jogosan – egy ide visszavezethető szövődménynek 1939-ben bekövetkezett korai halálát. Nagy feltűnést keltő tette volt a raddautzi ménes visszavásárlása,¹⁵amit a korabeli sajtó hazafias tettként ünnepelt,¹⁶a családi gazdálkodás szempontjából azonban lépése elhamarkodottnak bizonyult. Ezzel a tettével 1923-ban már másodszor került a lapok címoldalára, korábban, 1921 októberében, a budaörsi csata után kastélyában menedéket adott a menekülő királyi párnak. Emiatt őrizetbe is került, de végül szabadon bocsátották. E két dolog mindenesetre indokolttá tette, hogy a fiatal gróf gondnokság alá vétessék. Apja halála után ő lett a tatai hitbizomány ura, a sajtóban is ez lett örökös epitethon ornansa, ám kisvártatva megfosztották birtokai kezelésének jogától, és rongyos napi tízmillió koronával kellett úri passziói számára beérnie. Gondnokság alá vételének híre eleinte csúf pletykaként terjedt, amit a sajtó buzgón igyekezett cáfolni. „Csak a pletyka helyezte gondnokság alá Esterházy Ferenc grófot” – kürtölte világgá a Magyarország1925-ben,¹⁷ám ’26-ban már hosszú hónapokon át közvetített „szappanoperából” értesülhetett az olvasóközönség, hogy a hír nemcsak igaz, de a dolog kifejezetten kedvére való az ifjú hitbizományosnak. Miután Sigray Antalnak – aki a család kérésére 1924 és 26 között kezelte a 26 000 holdas birtok ügyeit, s akinek sikerült a hitbizományi terhektől megszabadítani az uradalmat – lejárt a megbízatása, Esterházy Ferenc pedig „másfél év alatt megszokta a gondtalan életet és nem szívesen vette volna ismét magára a nagy birtok kezelésének terhét”, a család kölcsönös megelégedésre úgy döntött, hogy a birtok kormányzását ismét gondnokra bízza, mégpedig nem másra, mint Zichy Mária Henriette grófnőre, Ferenc nejére, aki már korábban is „igen nagy hozzáértést mutatott a gazdálkodáshoz”. Ezért „Esterházy Ferenc maga kérelmezte gondnokság alá való helyezését, és a győri törvényszék most hozta meg döntését, miután az árvaszék is beleegyezett a dologba Esterházy Ferenc egyetlen kisfiának nevében. […] Esterházy Ferenc gróf pedig így mentesül a hitbizomány vezetésével járó súlyos gondok alól és nyugodtan élhet ezután nagyúri kedvteléseinek.”¹⁸

201935. Ferenc ugyanis magas szintű zenei tanulmányokat folytatott. Miközben az Esterházyak minden valamirevaló zenei lexikonban szerepelnek, ugyanaz a Szabolcsi Bence–Tóth Aladár-félezenei lexikon, amely első kiadásában, a Győző Andor-félében (1930) nem szerepelteti Ferencet, ennek későbbi, továbbfejlesztett-modernizált változatában már feltünteti, sőt Szabolcsi írja a róla szóló szócikket: egyrészt „műkedvelő zeneszerző”-nek nevezi, de közli, hogy „Bécsben (Loewénél) végezte tanulmányait”, továbbá azt is, hogy „1933 a New York-i College of Music zenedoktora”, s néhány művét is feltünteti.19Ugyanígy járt el az Életrajzi lexikonis. Karmesterként Esterházy gyakori vendég volt Európa különböző operaházaiban, zenei szervezői, menedzseri megbízása is volt. Egy Az Estben megjelent interjúban 1932-ben megemlíti: „Arról van szó, hogy korrepetitor vagy karmester leszek valamelyik külföldi operánál. Most a bécsi Konzerthaus igazgatója vagyok.”201935. március 13-án pedig a következőt adta hírül a Budapesti Hírlap: „Bécsből jelentik: Esterházy Ferenc grófot, az ismert nevű magyar zeneszerzőt kitüntető megbízatás érte. Ausztriában rábízták a zenét és a művészetet illető összes adminisztratív kérdés intézését és az intézmények fölötti legfelsőbb felügyeletet. Az osztrák zene- és színpadábrázoló művészet vezetője lett Esterházy Ferenc gróf. Német címe: Bundesleiter für Musik und Darstellende Kunst.” „– Nem akartam hivatalt vállalni” – mondta az őt két hónappal később meglátogató újságírónak Wieden egy kis szállodájában, egy zongorával, egy ággyal és egy sokgombos telefonnal berendezett lakásában, mely egyben az irodája is volt. „– Művészi dolgokban még távolról sem szabad a bürokrácia útjára lépni. Hivatal, hatáskör – ez mind olyan dolog, aminek korlátai vannak, és én sem lefelé, sem fölfelé nem akarok korlátozást. Nincs hivatalom, nincs hatásköröm, és mégis Ausztria zenei életében döntő szavam van.” A beszélgetés idején éppen a zenei kamaráról készülő törvényjavaslattal foglalatoskodott, és a riporter arról is beszámolt: „Esterházy gróf szanálási akciót tervez a színházak érdekében. Ellene van annak, hogy Bécsben bezárt színházak legyenek. Kultúradót tervez, minden mozijegyre és minden sportjegyre egy garas adót. Most csinálják a statisztikát hozzá. Ez az ő gondolata, az ő kedvenc terve.”21

A Pesti Naplóa kinevezés másnapján beszámolt róla, hogy ez éppen azon a napon történt, amelynek estéjén a Zeneakadémia nagytermében a Budapesti Hangversenyzenekar bemutatta Esterházy legújabb zenekari művét, ötletes, elegáns, művészien egyszerű eszközökkel élő, ugyanakkor humorral teli, szellemes „Scherzo”-ját, melyet a közönség – hírét véve a kinevezésnek is – lelkes ünnepléssel fogadott. Ugyanezen év május 8-án pedig a Budapesti Hírlapmár arról adott hírt, hogy „egy nagy amerikai színházi trust Bécsben levő képviselője meghívta Esterházy Ferenc grófot, hogy menjen Amerikába mint a trust művészi tanácsadója. Nagyszabású tervről van szó, amely főleg operai előadásokat foglalna magában New York, Chicago és Philadelphia nagy operáiban.” Nem tudunk róla, hogy ezt a megbízást elfogadta volna. De azt, hogy nemzetközileg jegyzett zenei szervező volt, elfogadhatjuk, ezeket a pozíciókat nem osztogatták pusztán származási alapon, masszív üzleti hátterük volt, s talán a New York-i doktorátust sem adták ingyen. Hogy zeneszerzőnek milyen volt hatodik Ferenc, az már vethet fel kétségeket, mivel a kortárs közönség az arisztokrata alkotóknak sok mindent megbocsátott. Pont az érdeklődésünket felpiszkáló költemény szerzője mond szigorú ítéletet – persze az irodalommal kapcsolatban – a főúri alkotókról, az irodalomban szerinte példátlanul felülemelkedő és elhatalmasodó nagyúri dilettánsokról, akik az igazi művésznek (nála: írónak) „bitorolják babérait, s kevesbítik lehetőségét egy oly korban, mely a Szellem embereihez úgyis mostoha” – főleg mivel automatikusan a jó irodalomba (művészetbe) sorolódnak s a közönséget félrevezetik, ha a szellem hivatásos őrei „gyáva bizantinizmusból a lángliszt közé korpát engedtek elegyülni”.²² Esterházy Ferenc zeneművei a harmincas években viszonylag gyakran szerepeltek hangversenyek műsorán, a sajtó szívesen tudósított készülő műveiről. 1932-ben kérdezte meg tőle Az Estriportere: „Minek tulajdonítja gróf úr, hogy hazájában most került első ízben bemutatásra kompozíciója? – Annyira el vagyok merülve a zenében, hogy a saját dolgaimmal nem érek rá foglalkozni. Ez a Capriccio a tizedik nagy munkám. Főként zenekarra és orgonára komponálok. Legjobbnak tartott műveim az »Aranykard« című szimfonikus fantázia, a zenekarra írt »Panaszdalok« és a »Danaida-nyitány«.”²³ Írt preludiumot és fugát vonószenekarra, hárfára és ütőhangszerekre, hangversenyrondót, szimfonikus költeményt, operát Haydn életéről, szimfóniákat, hegedűversenyt, dalokat.²⁴

 

1937-ben az Operaházba is eljutott. Bár a hírek szerint már 1935-től több külföldi operaház is bejelentkezett A szerelmeslevélbemutatására, és a premiert a kritika is általában rokonszenvvel fogadta, itt már megszólalt egy-két szakszerűen bíráló hazai hang is. Kóla Margit persze egekig magasztalta („Gróf Esterházy Ferenc muzsikája szerves egésszé forrt össze a szöveggel. Tiszta ihletből fakadó naturalisztikus muzsika, mely minden helyzetet és hangulatot félreérthetetlenül kifejez. A gazdag partitúra szerkezete is friss invencióval, átfogó tudással és a leggondosabb munkával készült. A borbélyinaska áriája formailag tökéletes, telve gráciával, poézissel, üdeséggel”)²⁵, a Függetlenségkritikusa azonban Esterházy „németesen tömör és nehézkes, új romantikus stílusá”-ról ír, amely „ólomsúllyal húzza le a komikum vidám szárnyalását”. A Népszavabarátságos kritikája szerint a szerző „munkája jóhiszemű, őszintén igénytelen, és nem nyújtózkodik tovább, mint ameddig a takarója ér”, de a jobboldali lapok is olyan kezdő mondatokhoz illesztik elismerő megjegyzéseiket, mint „merész fordulatokat ugyan ne keressünk, de...”, vagy „Nem nyújt ez a zene különös kiemelkedő élményt, de...”²⁶

Esterházy Ferenc a szó szoros értelmében nem volt dilettáns, sőt. Képzett, tanult muzsikus volt. Azt is elfogadhatjuk, hogy a magányos zeneszerző szerény, visszavonult, csak az alkotásra koncentráló életmódja rokonszenves volt számára. „Testestül-lelkestül zenész vagyok, semmi mással nem foglalkozom – nyilatkozta 1932-ben. – Zenei hivatásomat egy évtizedig nem teljesíthettem, mert az ősi birtokokat kellett kezelnem. De amint tudtam, visszatértem a muzsikához. Aki egyszer megkóstolja az opera és a hangversenyterem atmoszféráját, soha nem tud elszakadni attól. A vagyonkezelési gondokat átadtam másoknak. – Túl kevéssé vagyok a mai kornak megfelelő üzleti szellem. Idealista vagyok. A vagyonkezeléssel kapcsolatban kalmárlelkekkel kellene összejönnöm, s én azt nem bírom.”²⁷

Ezenközben azonban arisztokrata mivoltából fakadó kötelességeiről sem feledkezett meg. Noha ’32-ben még úgy nyilatkozott: „Ma a nagybirtok nem hajt hasznot, örülök majd, ha a tantiémekből, a munkámból megélhetek”, vallotta: a régi időkben „az arisztokrácia hivatása olyan tényezőkből állt, amelyek részben az arisztokraták hibájából, részint az idők változásával mosódtak el. Bizonyára nem támadták volna annyit az arisztokráciát, ha nem adott volna okot rᔲ⁸– ő maga gazdasági, kulturális és szociális akcióival is beírta nevét Tata, illetve Tóváros fejlődésének történetébe.

Bár nem volt mindig nyitott és adakozó. 1925-ben a Magyarország kiküldött tudósítója még arról számol be, hogy „a tatai közönség [...] el van keseredve a gróf ellen, mert úgy érzi, hogy szerzett és régóta élvezett jogait vonja el tőle a fiatal gróf azóta, hogy atyja halála után maga kezeli a hatalmas birtokot. A panaszokra főleg az adta a tápot, hogy a tataiak például nem járhatnak be esti sétákra a grófi parkba, ezenkívül nem használhatják a hatalmas tatai halastót fürdésre úgy, mint azelőtt. Valóban, Esterházy Ferenc kissé zárkózottan és magányosan él pompás kastélyában, nem érintkezik a helybeliekkel s nem adja meg azokat a kedvezményeket, amelyeket atyja és annak idején nagybátyja, Miklós gróf a tataiak részére megadott.”²⁹1926-ban azonban a Pesti Hírlapmár afölött örvendezik, hogy „a nemes gróf nem mindennapi szeretettel és áldozatkészséggel adta át a közhasználatnak a természeti kincsekkel olyan bőven megáldott ideális fürdőtelepet”, amely „kristálytiszta 100 méteres, 22 forrásfürdő melletti strandjával, 260 holdas évszázados angol parkjával méltán aspirál világhírre”³⁰, 1929-ben pedig megnyitotta a közönség előtt magát a várat is, amely count Niki halála óta – a Pesti Hírlap szerint – „elvarázsolt kastély módjára szunnyadt”, s ezáltal „felébredt évtizedes álmából”. „A tatai grófi család mai feje, a közügyek és a telivértenyésztés iránt meleg érdeklődést tápláló, demokratikus gondolkozású gróf Esterházy Ferenc törte meg a varázst. A Pesti Hírlap nagyközönségének weekend-kirándulásainkkal kapcsolatban a mai várúr nyitotta fel a hermetikusan elzárt és a múltban a köznapiságtól teljesen elvonatkozott életű várkastély mesehangulatú csodaszép parkjának, valamint a történelmi és műkincsekkel teli termek kapuit. Ezzel a gesztusával a nagy lap nagy nyilvánosságával szemben gyakorolt udvarias előzékenység megnyilatkozásánál sokkal többet tett gróf Esterházy Ferenc. Ebben a gesztusában programot adott a tatai várúr, mert jelezte, hogy – nagy ősének példáját követve – belé akar kapcsolódni a mai mozgalmas magyar életbe. Hogy csakugyan azt akarja, hogy javára kíván lenni hatalmas eszközeivel és átérezve a nobless oblige igazát, a magyar közügyeknek, annak beszédes bizonyítéka az, hogy gróf Esterházy Ferenc a tatai várban megalapította az első magyarországi népies hajtó- és lovagló-iskolát.”³¹

A lovas és kutyás fejlesztések, események, pályadíjkiírások, mezőgazdasági kiállításokon való részvétel, a szeszgyári munkásoknak nagyapja kezdeményezése óta nyugdíj folyósítása, Anna-bálok patronálása, sakk-vándordíj kiírása vagy jótékonysági hangversenyen való dirigálás mellett 1934-ben az erdélyi írók felolvasó körútján fogadta Bánffy Miklóst, Kemény Jánost, Dsida Jenőt, Kós Károlyt és Nyírő Józsefet, sőt vonósnégyesét bocsátotta az ünnepi est rendelkezésére. Ennél azonban még fontosabb, hogy 1930-ban az általa adományozott telken avatták fel az ugyancsak általa adományozott anyagokból felépített új tatai katolikus fiúiskolát, és 1944-ig működött az általa alapított, 1936-ban megnyílt zeneiskola zeneszerzés, orgona, magánének, zongora, hegedű, gordonka tanszakkal.

Ebbe a háttérbe illeszkedett a tatai ünnepi játékok létrehozása.

A „magyar Salzburg” négy éve

Magyarországon a szabadtéri színjátszás éppen ezekben az években kezdett divatba jönni. A Margitszigeten egynémely nyári próbálkozások után 1929-ben Márkus László rendezésében, Jan Cieplinski koreográfiájával Weiner Leó Csongor és Tündéjét mutatták be, amely hamarosan az Opera színpadára került, ’34-ben pedig Tatán kötött ki. Ugyancsak 1929 nyarán nagyszabású előadással a budapesti mozgásművészeti iskolák is bemutatkoztak itt, s az egyik műsorszám szintén Weiner Csongor és Tündéje volt, az iskolák vezetőinek koreográfiájával és növendékeinek előadásában. A margitszigeti víztoronynál épült szabadtéri színpad csak 1938-ban nyílt meg. A szegedi szabadtéri színjátszás ’31-ben indult, Sopronban 1932-ben rendeztek ünnepi játékokat, de ez nem vált hagyománnyá. Minden további szabadtéri próbálkozás a tatainál később, vagy legfeljebb vele egy időben (Pécs) kezdődött. A műfaj még új volt, hagyomány nélküli, a bemutatók kapcsán vita is folyt arról, hogy mi való szabadtérre, mi nem, miben kell a szabadtéri előadásnak különböznie a zárt térbelitől, milyen a szabadtéri stílus stb. Ezeket a nézeteket szerzőik elsősorban a szegedi bemutatók kapcsán fejtették ki, s leginkább A Színpadcímű szegedi folyóiratban, de érintette a témát a Nyugatvagy a Napkelet is. Operát, pláne balettet szabadtéren bemutatni mindenesetre végképp úttörő vállalkozás volt.

Hogy a tatai szabadtér kinek az ötlete volt, nem egyértelmű. Kóla Margit említett beszámolójában azt írja, „1933 telén pattant ki az új gondolat. Esterházy Ferenc gróf régen tervezgette már, hogy a család páratlan romantikájú parkjában, a romok között vagy a tisztásokon opera-előadásokat kellene rendezni.”³²Hamarosan azonban újabb Fellnerek léptek a történetbe. Az Újság1933. május 28-i tudósításában Fellner Pált, a tatatóvárosi kerület országgyűlési képviselőjét nevezi meg a kultúresemény kezdeményezőjeként, akinek azonban testvére, Fellner Alfréd az Operabarátok Egyesületének elnöke volt, s a legtöbb hírforrás őt tartja a tatai játékok életrehívójának. A szándékok mindenesetre örvendetesen találkoztak, s első közös tanácskozásuk után „azonnal kialakult a program: a tatai Esterházy-park faóriásai, ligetei között meg kell keresni azt a keretet, amelyben a budapesti Operaház balettjei és opera-előadásai közül egyiket-másikat el lehetne játszani.”³³Az Operaház eleinte óvatos volt: (a tervvel) „kapcsolatban az Operaház igazgatósága részéről a következőket közölték velünk: – A gondolat valóban felmerült, megvalósítása azonban még egészen bizonytalan. Mindenesetre foglalkozunk a kérdéssel, amelynek megoldása elsősorban az anyagiakon, másrészt a technikai lehetőségeken múlik. Lehet, hogy az Operaház tagjainak szokásos év végi kirándulásával kapcsolatban volna legcélszerűbben nyélbe üthető a dolog: – s ez esetben a szezon befejezése után, valószínűleg június első napjaiban kerülhetne a sor a szabadtéri előadásra. Hogy milyen darabot tűznénk ki a szabadtéri előadásra, az szintén nincs még eldöntve.”³⁴

Hamarosan azonban az Opera is a terv mellé állt, Kóla Margit 1936-os beszámolója szerint: „A további megbeszélésekben már Radnai Miklós, az Operaház nemrég elhunyt igazgatója is részt vett. Radnai Miklós őszinte, nagy örömmel és lelkes gesztussal vállalta a művészi felelősséget: –Odaadom nektek az egész operát, minden emberemet, remek lesz, hiszek benne, csináljátok!”³⁵Az újságíró részletesen beszámol a rendezőbizottság felállásáról, darabok és helyszínek kereséséről. „...nem a szegedi vagy a salzburgi Dóm tér volt a minta, nem szabad ég alatt napvilágnál játszódó, de egyébként díszletezett színházi előadást akartak produkálni. Nem a »Freilichtbühne«, hanem a »Naturbühne« stílusához akartak igazodni.”³⁶Ehhez alkalmazkodva választották ki a műsoron szereplő darabokat is az Operaház repertoárjából: 1933. június 11-én „a »Sylvia« táncjáték első felvonása és a »Csavargó és királylány« dalmű került az első tatai ünnepi előadás színlapjára Esterházy Ferenc gróf »Danaida« nyitánya mellett.”³⁷

Itt lép be a képbe két színháztörténeti szempontból fontos személyiség: a „kifogyhatatlan szcenikusi leleményű”³⁸Tolnay Pál, az Operaház (egyben az állami színházak) főmérnöke és az „ifj.”, de már tekintélyes színházi múltat maga mögött tudó Oláh Gusztáv. Oláh „zseniális fantáziája, páratlan színházi tehetsége” és Tolnay „profundus tudása, biztos technikai talentuma és csalhatatlan szeme” segítségével „megtalálták a sok száz éves hársfák között az elképzelhető legszebb természetes színpadok egyikét: azt a mindenkit lenyűgöző pleinair képet, amelyben életre kelhet az illúzió, a zene mesevilága. Ahol a lenge füvek, sima moha felett sötét, sűrű lombkoronák és óriási fatörzsek között szabadon szaladhat ki a gondolat és a szem a végtelen messzeségbe. Tizian ecsetje, Rembrandt misztikuma, Raffael derűje egyetlen képben!”³⁹Az Újságtudósítója így írta le a helyszínt: „Az Angolkertben van egy ősrégi vadászlak, amely arról nevezetes, hogy I. Ferenc császár 1800-ban itt írta alá a bécsi békét. A vadászlak előtt egy enyhén lankás, smaragdzöld füvű rét terül el, amelynek alsó végén juharfák, gesztenyefák, akácok és platánok hatalmas törzsei alkotnak természetes határt. Az eleven határ előtt a díszlet: négy oszlopon nyugvó királyi palotabejárat. Előtte méteres szürke emelvény. (Kár, hogy nem volt egy méterrel magasabb!) Az emelvény és a vadászlak között padsorok a nézőközönség részére. A padsorok mögött korlát: az állóközönség részére.”⁴⁰Színháztechnikai szempontból valóban újdonságot hozott Tata. Fénykép tanúskodik a fűben zajló jelenetekről. Natúr természetben táncolást addig csak az eredetieskedő mozdulatművészek produkáltak, nehéz is lehetett spiccelni a lenge füvek, sima mohák között, gyanítom, hogy ezeket a megörökített jeleneteket a fotózás céljára állították be – tény mindenesetre, hogy a természeti környezetet felhasználták az előadásban. „Tessék elképzelni az »igazi« bokrok és ősfák közül előszökkenő lenge öltözetű nimfák táncát, akiket fatörzsek mögé rejtőzött faunok lesnek, hogy mikor csapjanak le rájuk. És az egyik faun valóban fauni ügyességgel kúszik fel egy fára vagy két emelet magasságra és onnan olyan bravúrral dobta le magát a fa alatt táncoló nimfák közé, hogy a legtökéletesebb illúziót nyújtotta.”⁴¹Harangozó Gyula faunjától el volt ragadtatva az Újságtudósítója, nemkülönben Bordy Bella, Szalay Karola táncától vagy a Poldini-dalműben Halász Gitta és Laurisin Lajos produkciójától. A tervek szerint Danaidák-előjátékát maga a szerző vezényelte volna, ámde közbeszólt a sors: súlyos infarktusa utáni pihenéséből „a tatatóvárosi parkba mentőkocsi fogja szállítani, hogy, ha betegen is, megjelenhessék a gróf vendégei előtt.”⁴²A Népszavakritikusa pikírten így tudósított: „A gróf beteg, és nem jelenik meg. Hátul a kastélyban nyitott ablaknál hallgat az Esterházy család. Nem ereszkedik a nép közé.” Az előjáték zenéjét azonban ha visszafogottan is, de dicséri: „Vidám, fülbemászó melódiák, rutinos hangszerelés. Ritmussal és melódiával mintha hellyel-közzel találkoztunk volna már Griegnél. A hangszerelést nem szabad bántani. Mesterségbeli, ügyes ember műve.” Az operáról azt mondja: „az előadás és a zenekar egy fokkal rosszabb, mint az Operában szokott lenni”, de Harangozó faunjától ő is el van ragadtatva.⁴³Az előadást Ferencsik János vezényelte, aki ha sok részletre nem is, magára az eseménysorozatra jól emlékezett később: „…Azután ne felejtsük el – ezt már így magamnak mondom, hogy ne felejtsem el –, volt itt egy különleges nyári zenei esemény. Egy volt, minden évben egy, még pedig Tatán. Tata képviselője, Fellner Pali jóbarátom – Fellner Alfréd bátyja –, minden nyáron szabadtéri operaelőadásokkal kedveskedett választókerületének. Hogy mivel még, azt nem tudom, de ezzel a nyári operajátékkal feltétlenül. Az Esterházy kastély parkjában rendezték meg, melynek ura, Esterházy Ferenc gróf, maga is zeneszerző volt. Először csak szerényen, napfénynél tartottuk az előadást – később aztán belelendültünk, és bevetettük a reflektorokat is. Ez a tatai »operafesztivál« minden évben egynapos esemény volt; ezt az egy napot azonban, különös módon, soha nem áztatta el az eső. Ezt az operaelőadást sok éven át megrendezték, s a tatai játékoknak én voltam a házi karmestere.”⁴⁴Az előadást – miként majd az összes többit – közvetítette a rádió,⁴⁵ a közrendű közönségnek az IBUSZ különjáratokat szervezett, a városlakók összefogtak a vendégek kalauzolására. A művészi élményt a publikum számára felülírta a társadalmi esemény, amelyre „a tatai gróf meghívta a kormány tagjait és a miniszterek családját, de eljönnek Tatatóvárosra a külföldi arisztokrácia köréből is sokan”.⁴⁶A toalettekről és a „születési, szellemi és pénzarisztokraták, a művészvilág előkelőségei, az irodalom kiválóságai és elkényeztetett úrasszonyaik” számára „százhúsz pincér, négy főpincér, tizenkét szakács, hat cukrász”⁴⁷közreműködésével rendezett garden partyról szóló beszámolók ismertetésétől ezúttal eltekintünk. Az eseménynek mindenesetre volt akkora jelentősége, hogy az Archives Internationales de la Dansecímű francia szaklap Nemzetközi hírek rovatában egyéb magyarországi események között beszámolt a tatai operaünnepről, ezen belül a Sylviaelőadásáról, nem mulasztva el megemlíteni a különvonatokat és a 4000 nézőt.⁴⁸

1934. június 17-én ismét két egyfelvonásos került színre: megint egy opera, a Bajazzók, és egy balett, Weiner Csongor és Tündéje. „A tavalyi tapasztalatokon okulva gondoskodás történt arról, hogy a szabadtéri nézőtérnek nagyobb lejtése legyen és így lehetővé váljék a hátsóbb sorok közönsége részére is az előadás kifogástalan élvezete” –írta előzetesében a Budapesti Hírlap.⁴⁹

Ez a program is „szerényen, napfénynél” kezdődött, de – ahogy Ferencsik utalt rá – itt már bevetették a reflektorokat is. „A Csongor és Tünde teljes esti sötétségben játszódott – írta Kóla Margit. –[…] Új próbálkozás. Az első magyar reflektoros-tűzijátékos, villanyfényes szabadtéri színházi kísérlet.” Oláh Gusztáv fantáziája és Tolnay Pál kreativitása örömünnepet ült. „Kigyúltak az almafa arany gyümölcsei, sejtelmesen világított az erdő kékeszöld mélye, káprázatos fényben szikrázó vízesés arany-ezüst hídján indult Vörösmarty romantikus magyar mesevilágának szerelmes párja a boldogság országába – lelkesedett a meghatott visszaemlékező. – Függöny helyett néhány pillanatra ráborult az elsötétedett tisztásra az ellángolt tüzek füstje, mint az álomképre az ébredés ködössége.”⁵⁰Ferencsik – aki ezúttal csak a balettet dirigálta, a Bajazzókkarmestere Fleischer Antal volt – arra is jól emlékezett, hogy ezeken az előadásokon egyszer sem esett az eső. Ezt azonban ki kellett drukkolni, mégpedig úgy, hogy az újonnan bevetett reflektorok beüzemelésénél, a világítási próbákon se essen. „Az előadást rendező Operabarátok Egyesülete, élén Fellner Alfréddal és Fellner Pállal, és nem utolsósorban a tatai úr, Esterházy Ferenc gróf azért reszkettek, azért imádkoztak, hogy a próbákon is szép legyen az idő. Nem a színészek játékpróbája miatt kellett ez, hanem a világítási próba miatt, amely rendkívül fontos volt, hiszen ettől függött, hogy a nagy napon mint fog működni az a rettenetes kétséggel felépített világítási berendezés, amely eddig szinte példa nélkül áll az ünnepi játékok rendezési történetében – mesélte az Újságriportere az előadás kulisszatitkairól beszámoló cikkében. – […] Az első próbán Oláh Gusztáv, a minden dicséretet megérdemlő operaházi rendező csak az eget nézte: lesz-e felhő, derült marad e az idő, kisüt-e a holdvilág.” A tudósító csodálatának adott hangot az énekesek teherbírását és fegyelmét tekintve, akik a reggel kilenctől másnap hajnalig tartó próbán helytálltak, és tisztelettel emlékezett meg arról, hogy a gróf maga is részt vett a próbákon, sőt tanácsokat is adott, „amelyeket annál inkább megszívlelt a kitűnő rendezőség, mert érezte, hogy a grófnak igaza van”.⁵¹ A Bajazzókfőszerepeit Dobay Lívia, Halmos János, Dr. Palló Imre, Somló József és Svéd Sándor énekelte, Csongort Brada Rezső, Tündét Szalai Karola, Mirigyet az egyre népszerűbbé váló Harangozó Gyula adta Cieplinski Jan koreográfiájában.

1935-ben az egyesület és Tata együttműködése továbblépett. „1935-ben az Idegenforgalmi Tanács elnöke, Tormay Géza államtitkár felkérte az Egyesületet arra, hogy a tatai szabadtéri előadásokat illessze be a »Júniusi Hetek« előadásainak sorába, hogy az ünnepi hetek alatt fővárosunkban időző külföldiek is részt vehessenek azokon” – írja az Operabarátok Egyesületének kiadványa.⁵² Egyben ez az az év, amelyben, úgy tűnik, az Operaház teljes mellszélességgel vállalja magáénak a tatai eseményeket, amennyiben a Magyar Királyi Operaház 50 éves fennállása alkalmából kiadott, 1935-ös évszámmal megjelent kötet az eddigiek közül kizárólag az ez évivel kapcsolatban utal – a Júniusi Hetek címszó alatt – rájuk: „1935. június 20-án Tannhäuser. A szabadtéri játékok bizottságának rendezésében a tatatóvárosi gróf Esterházy parkban. Németh Mária tiszteleti tag, Max Lorenz kamaraénekes és a Magy. Kir. Operaház együttesének közreműködésével.” A korábbi tatai előadásokat az évkönyv nem szerepelteti, a külső helyszíneken vendégeskedő előadások rovatában sem.⁵³

Ezúttal egyetlen, teljes opera szerepelt a műsoron. Már a márciusi beharangozó felcsigázta a kedélyeket: a Tannhäuser„teljesen újszerű szabadtéri rendezését” ígérték.⁵⁴Dr. Kóla Margit nem csalódott ifj. Oláh Gusztáv és Tolnay Pál zsenijében: „Az előadás minden wagneri elképzelést megvalósított. Pedig majdnem megoldhatatlan feladatok elé állította az Opera művész-személyzetét. Wagner Richard fantáziája azonban a rivalda fényében is olyan erővel idézi a természetet, hogy a tatai szabadszínpad szinte revelációként hatott. Különösen az első felvonás vége, de még inkább a harmadik felvonás. A pompásan színes és látványos vadászati jelenet, Wolfram igazi esti csillaga, Erzsébet imája a sötét kereszt alatt, Vénusz istennő megdöbbentő megjelenése kísérteties szikrák és fények között – és végül a tragédia befejezése: kétszáz fáklyás gyászmenete Erzsébet koporsójával imbolygó, pislogó lángok között, és másik kétszáz fáklyás zarándok az éjszaka sötétjében a liliommal kivirágzott tündöklő pápai bottal...”⁵⁵ Guthy Böske lelkesen tudósította a Színházi Életolvasóit a próbák során előállott technikai nehézségekről és az összes résztvevő fegyelmezettségéről és odaadásáról ezek megoldásában. „Venus megjelenését a III. felvonásban a rendező füstfelhővel kívánta jelezni – sorolta a példákat. – Az utolsó éjjeli próbán kiderült, hogy a füstbomba az Operaház totum factumánál, Vargha Andornál van, aki negyvennyolc órai munka után most először ment haza aludni. Esterházy Ferenc gróf beugrott autójába, ő zavarta föl éjjel Varghát, és tíz perc alatt visszaérkezett a szükséges bombával. Az énekesek, akik az Operaházban sohasem mondanának le a saját öltözőről, Tatán mind egy közös szobában öltöztek.” Erzsébet alakítója az egészségét, sőt egész karrierjét is hajlandó volt kockára tenni a különleges színpadi megoldás kedvéért: „Németh Mária nem kis veszélynek tette ki magát, amikor a harmadik felvonásban percekig a hideg füvön feküdt az oltárkép előtt. Attól féltek, hogy megfázik és veszélyezteti a következő esti bécsi föllépését, amelyet szerződtetési célból a Metropolitan Opera igazgatója is meghallgatott. Amikor Németh Mária eltűnt a színről, a sötét erdőben ügyelő várt rá lila lámpással. A művésznő köpenyt dobott színpadi toalettjére, így utazott el, átöltözés nélkül, hogy idejében Bécsbe juthasson. Az indulásnál tapintatból nem gyújtották be a motort, nehogy megzavarja az opera hangulatát. Az autót a kóristák tolták ki a parkból az országútra.”⁵⁶A legendás szoprán mellett az előadás másik sztárja a pályája csúcsához közeledő népszerű Wagner-énekes, Max Lorenz volt – bár az ő hangját a NapkeletWagnert egyébként sem szabadtérre valónak ítélő kritikusa, Kállay Miklós nem tartotta elég áradónak és hatalmasnak „ekkora méretek zengő betöltésére”.⁵⁷Vénuszt a méltatlanul elfeledett mezzoszoprán, Tutsek Piroska adta, a későbbi operaénekes férfisztárok közül szerepelt az előadásban Koréh Endre, Losonczy György, dr. Palló Imre, Rösler Endre, Székely Mihály. Az estét ezúttal teljes egészében Ferencsik János vezényelte. A résztvevőket a szünetben Hóman miniszter köszöntötte, a közönség társadalmi összetétele és eleganciája csöppet sem maradt el a korábbiaktól.

Fidelio-részlet előadása, Tata tóvárosi Szabadtéri Színpad, 1936. 

A legnagyobb sikert és sajtóvisszhangot, a „magyar Salzburg” cím sűrű emlegetését azonban az 1936-os „Tata-Tóvárosi Szabadtéri Játékok” című esemény hozta meg, amely már nem is egy, hanem két ünnepi estét foglalt magába.

Bár az előjelek nem voltak túl jók. Hogy miről s miként folyt a vita, nem tudjuk, de márciusban Az Esttudósítója az alábbi riporttal érkezett: „Művészeti körökben napok óta az a hír járja, hogy Esterházy Ferenc, a tatai gróf, akinek birtokán, kastélyának parkjában most már minden nyáron ünnepi játékokat rendeznek, elkedvetlenedett, és nem vállalja a júniusban rendezendő játékokon azt a feladatot, amelyet előzőleg a Június Hetek vezetőségével megbeszélt. Néhány nappal ezelőtt adta ki a rendezőbizottság a tatai ünnepi játékok műsortervezetét, amelyben két magyar szerző balettje szerepelt és a Siegfried III. felvonása. Ez a Wagner-rész a két balett után kerülne színre szabadtéri előadásban Esterházy Ferenc vezénylete alatt. Esterházy a tatai várat is rendelkezésre bocsátja, amelynek udvarán ő maga vezényelné a Fideliót. A híresztelések ellenőrzésére felkerestük a Budapesten tartózkodó tatai grófot, és megkérdeztük tőle, igazak-e a róla elterjedt hírek? – Még korainak tartom a nyilatkozatot – válaszolta a gróf. – Az eredeti elgondolás szerint a Siegfried harmadik felvonása világhírű magyarokkal kerülne előadásra német nyelven, Strack, Schorr, Szántó Enid és Némethy Ella felléptével. Természetesen ez csak abban az esetben lesz, ha az úgynevezett »művészi teljesértékűség«-et biztosítva látom. – Nagyon fontosnak tartom az idegenforgalmat, de még fontosabbnak azt, hogy művészeti szempontból is tökéletes legyen az, amit nyújtunk. Addig, amíg nem látom biztosítottnak a tatai ünnepi játékok művészi teljesítőképességét, nem vehetek részt benne. Biztosra veszem, hogy Kleiber Erich, a világhírű karmester is így gondolkodik. – Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy nehéz Wagner-részletet játszunk két táncjáték után. Mit fog szólni ehhez a közönség, aki fárad, elbágyad a délutáni műsorban, és amikor arra kerül a sor, hogy a Siegfriedet játsszuk, a fáradság nem engedi életre a művészi élvezetet. Már az is nagy engedmény, amit az ügy érdekében tettem, hogy hajlandó vagyok egy Wagner-operának csak egy felvonását elvezényelni. Ezt azért vállaltam, mert a Siegfried harmadik felvonása egyedülálló a maga nemében, és külön is elő lehet adni olyan okok miatt, amelyeket itt bőven nem fejtegethetek. Sokkal nagyobb vandalizmusnak tartom az ilyesmit, semhogy más körülmények között beleegyeznék. Nem volnék kapható arra sem, hogy Wagnert húzásokkal játsszam el. Ne gondolja senki rólam, hogy én vagyok az, aki Wagner testét vagdosom. Biztosra veszem, hogy a bécsi szigorú akadémikusok fejcsóválva nézik azokat a dolgokat, amelyeken én is megütközöm. Ezzel a szigorú álláspontommal tartozom nem csak magamnak, de a kitűnő zenekarnak és a magyar királyi Operaház hírnevének.”⁵⁸Úgy látszik, a nézeteltéréseket sikerült elsimítani, a műsor változatlan maradt, de a két balett után hosszabb szünetet tartottak: „E szabadtéri előadás két részének különválasztásával a bizottság tompítani kívánta Esterházy Fererc grófnak a műsorszámok különnemű jellegéből adódó művészi aggályait” – írta a Budapesti Hírlap.⁵⁹

A lapok egyhangúan elragadtatással számoltak be a július 11-i előadásról. Oláh Gusztáv fantáziája s ekkor már Szegeden is kipróbált szabadtér-ismerete és Tolnay Pál szcenikusi zsenije fergeteges színházat produkált. Az első szám Nádor Mihály–Faragó Jenő–Tüdős Klára Elssler Fannycímű, ekkoriban Budapesten népszerű balettje volt, amely a híres táncosnő életének néhány epizódját jelenítette meg. „A »színpad« ezúttal minden képzeletet felülmúló módon nagy volt – tudósított a Budapesti Hírlap. – Az előtér kis kerete, amely a zenekar előtt terül el, végtelen messzeségekbe tágult s hol messzi tűz-fények, hol számtalan egyforma zöld gömblampion, hol a fák színes reflektor-világítása foglalta egységbe. A rendezés nem igyekezett rejteni a világítótornyokat. S ez a felfogás nagyon sikerültnek bizonyult. Mintha a tornyokból áradó színes fények festették volna a tatai parkrészlet zöld alapjára a schönbrunni kerti ünnepélyt, ezt a bouclier-i képet, amelyben Elssler Fanny tánca volt a központ. Óriásira fokozódott a siker, amikor messzi távolban Bécs látképe világosodott ki, fényben sugárzott a Stefansdom tornya, s a színes fényekben lobogó bokrok felől számtalan pár keringőzött elő. Tűzijáték rakétái robbantak és égő, színes csillagokkal szórták tele a képet.”⁶⁰A címszereplő Szalay Karola, a nadrágszerepet táncoló Ottrubay Melinda és az Operaház többi balett-sztárja hangos felkiáltásokra és hosszú tapsra késztette a nézőket. A balett-szekció második egyfelvonásosaként ugyanez a táncosgárda Dohnányi Ernő és Galafrés Elza Szent fáklyacímű legendáját mutatta be, amelyet a zeneszerző Ruralia Hungaricaés Szimfonikus percekcímű művére álmodott meg az önállóan alkotó feleség. Ez évek óta sikerdarabja volt az Operaháznak, a már említett francia táncfolyóiratban 1935-ben Lajtha László hosszú cikkben vitte hírét.⁶¹A színpadi csodák itt sem maradtak el. „Égő láp, táncoló lidércek. A Szent fáklyát újabb, meglepő ötletekkel plántálta a tatai parkba ifj. Oláh Gusztáv főrendező. A kísérteties fénnyel kigyúló láp, a lángok között kergetőző zöld lidércfényekkel, a fáklyás-csoportok tánca, az utolsó kép aratóünnepébe fehér méneken berobogó csikósok tömege nemesen színes látványt nyújtott. [...] Az Elssler Fanny első képében még délutáni világítás volt. A Szent fáklya alatt messziről hallatszott a békák zenéje, ami remekül illett a képhez és teljessé tette az illúziót, hogy ingovány fogja körül a színpadot.”⁶²A Pesti Hírlapennek alapján a „reinhardti képzeletű” jelzővel illette Oláh Gusztávot.⁶³Az Elssler Fannyt Kenessey Jenő, a Szent Fáklyát ismét Fleischer Antal vezényelte.⁶⁴

Ezután következett a pihentető szünet, amely azonban csak még inkább felcsigázta az érdeklődést. „Bármilyen szép és hatásos volt ez a két nagyszabású látványosság, bármennyire jóllaktak vele a szemek, lehetetlen volt nem érezni, hogy utánuk annál éhesebb a lélek, valami komoly zenei táplálékra. Épp ezért, igen nagy érdeklődéssel várta a közönség az est különálló eseményét, a Siegfried harmadik felvonásának előadását.”⁶⁵Ekkor lépett a dobogóra gróf Esterházy Ferenc. „A várakozás nem volt hiábavaló – írta a Pesti Hírlap–: értékes, komoly, szép zenei teljesítmény volt ez. Gróf Esterházy Ferenc a nagy bayreuthi hagyományok szellemében tolmácsolta a művet, felépítésében igazi elmélyedéssel, az erős drámai hatások mellett a szélesen hömpölygő wagneri páthosz nemességével, a motívumok szövevényének logikus tisztaságú rajzával és azzal az átszellemült költészettel, amelynek különösen itt, a Siegfried 3-ik felvonásában kell érvényesülnie.”⁶⁶Még a Napkeletszigorú kritikusa is, aki a Siegfried harmadik felvonását szabadtérre abszolút nem valónak tartotta, hajlandó volt ettől és a megterhelő műsorválasztástól eltekinteni: (A képzett zenész és gyakorlott karmester Esterházy) „a wagneri partitúra hősi erejét és zengését nagy lendülettel hozta ki a zenekarból, amely élt a kezében. […] A szinte legyőzhetetlen nehézségeket figyelembe véve, a produkció még így a műsor végére illesztve, a fáradt közönségre is hatást tett, amit a vezénylő karmester fegyelmet tartó biztosságának, az énekesek, Némethy Ella, Szántó Enid, Schorr Frigyes és Strack Tivadar nagyszerű teljesítményének s a tűzvarázs monumentális látványosságának s a végső duó szárnyaló zengésének lehet köszönni.”⁶⁷A Pesti Hírlapbeszámolója jólesően regisztrálta: „Itt is pompásan érvényesültek a „természeti színpad” lehetőségei – a lángoló tűznyelvek gyűrűjében alvó Brünnhilda, a dúslombú fák rejtelmes Niebelung-hangulatának varázsa.”⁶⁸

A második 1936-os tatai esemény színhelye nem a grófi park volt, hanem a vár – „... mintha itt történt volna meg először és egyetlenegyszer Fidelio cselekménye” – jegyezte meg a Budapesti Hírlap.⁶⁹Az előkészületekről így írt a 8 Órai Újság: „Az öreg várudvarban 2200 néző számára van hely, akiket három és félméternyi emelkedésű tribünön helyeznek el. Esterházy Ferenc gróf megadta az engedélyt arra, hogy az évszázados vár köveit helyenkint kibontsák és járatokat építsenek közéjük. Rocco házát és egy lépcsőt viszont hozzáépítenek a romokhoz. Tegnap este érkeztek vissza ifjabb Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán és Tolnay Pál Tatáról és magukkal hozták az öreg vár falaiból azokat a mintaköveket, amelyekhez teljesen hasonlókat készítenek majd az Operaház műhelyében. Magukkal hoztak mohát a zöld szín  mintájának,lefestették az öreg vár patinájának sötét színét, hogy minden hozzákészített segítődíszlet tökéletesen egységes képet adhasson. Természetes, hogy az előadás után változatlanul visszaállítják az öreg vár képét.”⁷⁰

Áprilisban több lap is közölte, hogy a tatai Fideliodirigálását Ormándy Jenő vállalta el, és a színpadi és zenekari együttes felkészítését Esterházy Ferencre bízta. Mi történt, mi nem, nem tudjuk ma már, tény, hogy az előadás Ferencsik János pályáján jelentett nagy lépést: „Alapvető élmény volt még számomra az ismerkedés Beethoven Fideliójával. Ez a mű az én értékrendemben a legemelkedettebb operák közé tartozik. Korábban sohasem dirigáltam még: először Tatán, a tatai várban vezényelhettem.”⁷¹A sajtó egyöntetű elismeréssel fogadta az ifjú karmester munkáját. „Az előadás zenei vezetője Ferencsik János karmester volt. A tatai teljesítménnyel hatalmasan megnőtt karmesteri tekintélye – írta a Budapesti Hírlap. – A kitűnő akusztika is hozzájárult ahhoz, hogy kristálytisztán építhesse föl a zenei architektúrát. Minden szólam világosan érvényesült, a kétségtelen biztosság érzetét teremtette meg vezényletével mind a színpadon, mind a zenekarban. Semmi karmesteri póz nem befolyásolta működését, minden mozdulata a helyes zenei kifejezést szuggerálta tömören, plasztikusan. Különösen a harmadik Leonóra-nyitány eszményi szépségű előadása után ünnepelték hosszasan.”⁷²Az Újságis úgy érezte, „külön elismeréssel kell megemlékezni Ferencsik Jánosról, aki először vezényelte a vasárnapi szabadtéri előadáson Fideliót. A tehetséges fiatal karmester stílusosan és korát meghaladó lehiggadtsággal szólaltatta meg Beethoven muzsikáját. Minden frázis jól kidolgozott volt, de a zene mégsem vált szétesővé vagy mozaikszerűvé, hanem megtartotta egységes nagyvonalúságát. Ferencsik karmesteri pályafutásának egyik legszebb teljesítménye volt ez az előadás.”⁷³A Budapesti Hírlapaz énekesekről is részletesen megemlékezett. „Leonórának önfeláldozó alakját Báthy Anna töltötte meg nemes lényének lelkességével. Éneke őszinte hangszere volt szívének, és méltó hordozója a beethoveni dallamvezetésnek. Nagyáriája akusztikailag is jeles teljesítmény volt. Rösler Endre Florestanját már Salzburg kényes közönsége is őszinte tapsokkal halmozta el. Érzelmes, kifejező éneke, kitűnő technikája erre a szerepre különösen alkalmassá tették. Kálmán Oszkár rokonszenves, stílusos Roccóját már sokszor dicsértük, de most hallottuk először Réthy Eszter csengő hangú, biztos zeneiségű Marcellináját, a fiatal énekesnő egyik legjobb teljesítményét és Losonczy Györgynek félelmetes, hangban, játékban egyaránt kifejező Pizarróját. Az első felvonásbeli áriáját nagy tetszéssel fogadták. A gyönyörű hangú Székely Mihály, Szügyi Kálmán és a kisebb szerepekben Ney Dávid, továbbá Komáromy Pál mind tehetségük javát adták. A karok is kitűnően hangzottak Roubal Vilmos karigazgató vezetése alatt. A Fidelióval Tata végre megtalálta az odavaló, ideális operát – írta Ybl Ervin.⁷⁴ A helyi folyóirat sajtó-összefoglalója Márai Sándort is idézi, aki „már hetekkel a szabadtéri játékok előtt megírta, hogy ma már ott tartunk, hogy »a külföld pontosan tudja, hol fekszik Tata.«”⁷⁵

Ezzel le is zárult a tatai operafesztivál története, de ezt akkor még nem lehetett tudni. Az Operabarátok brosúrája a bemutatók felsorolása után még hozzáteszi: „A Fidelio-előadás a tatai rendezésben 1937. június 13-án és 16-án a Vajdahunyad-vár udvarában megismétlésre került.” A szöveges összefoglaló azonban már ugyanebben a brosúrában így fogalmaz: „4 éven keresztül rendezte meg a bizottság a tatai előadásokat, amidőn Esterházy Ferenc gróf súlyos megbetegedése miatt, később pedig a külpolitikai viszonyok alakulása folytán, a nagy siker ellenére kénytelen volt a bizottság az előadások folytatásáról lemondani. Egy ízben, 1937-ben fővárosunkban a városligeti Vajdahunyad-vár oldalában rendezett még szabadtéri előadást a Júniusi Hetek bizottsága, de ez a hely nem mutatkozott annyira alkalmasnak, mint a tatai park.”⁷⁶A valóságban 1937-ben nem a bizottság által rendezett újabb szabadtéri operabemutatóról volt szó, ahogy az összefoglaló sejtetni engedi, de még csak nem is egyszerűen az 1936-os tatai előadás megismétléséről, ahogy némileg őszintébben a bemutatók listája fogalmaz: nagyon úgy tűnik, hogy – a szerzői-helyetadói jogok tisztázatlanok lévén – a bizottság simán lenyúlta az egész produkciót. Esterházy összeveszett a Júniusi Hetek szervezőbizottságával, vagy a szervezőbizottság veszett össze ővele, és miközben 1937 februárjában Esterházynak sikeres premierje volt Pesten, amit az Operabarátok nagy csinnadrattával díszelőadássá avattak, a Júniusi Hetek szervezőbizottsága tokkal-vonóval vitte az egész Fideliót. Egyébiránt az előbbi ügyvezető igazgatója és az utóbbi elnöke egy és ugyanazon személy volt: Fellner Alfréd. 

1937. február 9-én a Júniusi Hetek szervezőbizottsága sajtótájékoztatót tartott a tervbe vett programról. A tatai rendezvénnyel kapcsolatban „Fellner Alfréd, a máris világszerte ismert mozgalom agilis ügyvezetője” a következőt nyilatkozta: „Az elmúlt évek tatatóvárosi előadásai teljesen megfeleltek minden várakozásnak, idén azonban, tekintettel arra, hogy Operaházunk júniusi elfoglaltsága folytán nem tudnók új művészi eseménnyel továbbfejleszteni a tatatóvárosi ünnepi játékokat, gróf Esterházy Ferenc helyesebbnek vélte, hogy eltekintsünk a tatatóvárosi helyszíntől, és így a városligeti Vajdahunyad várának udvarán fogják megrendezni a Fidelio szabadtéri előadását, amely kiválóan juttatja majd érvényre Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán művészi munkáját.”⁷⁷

Kérdés, valóban így volt-e. Esterházy gróf ugyanis – igaz, csaknem három hónappal később – felháborodott cikket jelentetett meg szűkebb pátriája lapjában, a Tatatóvárosi Híradóban. „A cikkben azzal foglalkozik – tudósít a Népszava–, hogy az idei Júniusi Hetek műsoráról miért maradtak el a tatai ünnepi játékok. A cikkben keserűen panaszkodik arról, hogy ő a tatai »Fidelió«-val olyan művészeti csemegét akart létesíteni, amelyet máshol utánozni nem lehet. Meglepetéssel szerzett tudomást arról, hogy a »Fidelió«-t kitűzték városligeti előadásra, noha, amint írja, »Barátságosan figyelmeztettem az Operabarátok elnökét, valamint az Operaház igazgatóját, hogy az én, Tatának és Tóvárosnak szánt ideám ilyetén kisajátítását és profanizálását, ha jogilag nem is támadható, de erkölcsileg mindenesetre személyem ellen irányult támadó cselekedetnek tekintem. Egy idő múltán aztán bizonyos egyéniség azt közölte velem, hogy »már késő, mert műsoron van«. Ez meglepett. Úgy látszik, nem sokat tanultam abban a harminc és egynehány színházban, amelyben hivatásom folytán megfordultam, mert ami az előadások előtt néhány órával fölmerülő programváltozásokat illeti, ezek gondjait ugyancsak jól ismerem, de azt, hogy hónapokkal előbb nem lehet műsort változtatni, azt, bevallom, eddig nem tudtam. Én idejekorán kijelentettem az illetékesek előtt, hogy ezzel az ízléstelenséggel lehetetlenné teszik a »Fidelió«-nak tatai előadását a jövőre nézve, és hogy ezzel a tatai szabadtéri játékok jövőjének sírját ássák meg. Hegy ez most mégis megtörténik, ezért már nem én vagyok hibás. Én magamra nézve most már csak azt a megnyugtató következtetést vonhatom le az egészből, hogy a budapesti zeneéletnek Esterházy Ferencre többé szüksége nem lesz.«”⁷⁸

Ez a cikk persze nagy visszhangot keltett, viszont ezen a ponton Fellner Alfréd válaszcikkében sajátos módon belekeveredett a történetbe A szerelmeslevélbemutatója körüli eseménysorozat (ki adta a rendezői megbízást kinek, ki akart díszelőadást, ki nem stb.), és végletesen összebogozódott az Operaház vezetésének, az Operabarátoknak és a Júniusi Hetek szervezőbizottságának feladata és kompetenciája. Az összebogozódott szálakat Márkus László operaigazgató több napilap főszerkesztőjéhez küldött nyilatkozatában bontotta szét, majd leszögezte: „– Kötelességem azonban kijelenteni, hogy a szabadtéri Fidelio-előadás ügyében álláspontom teljesen azonos Fellner Alfrédéval. Helyesnek és abszolút jogosultnak tartom azt, hogy Tatáról Pestre telepítették át. A több éves tapasztalatok alapján most kialakult az a határozott véleményem, hogy a szabadtéri előadásokat csak akkor ésszerű tartani, ha használható szabadtéri színpad felépül.”⁷⁹Ekkor már szó sem volt az Operaház júniusi elfoglaltságáról mint indokról. Úgy tűnik, Márkus nem volt olyan nagy barátja a tatai szabadtéri játékoknak, mint elődje. Az operabarátok összefoglalójának viszont annyiban igaza volt, hogy Esterházy Ferenc hamarosan megbetegedett, és svédországi, egyébként sikeres agyműtétje után nem sokkal elhunyt. 

Ezzel a magyar Salzburg története is lezárult és többé-kevésbé feledésbe is merült, gazdájának zeneszerzői életművével együtt. (1937-tel egyébként a Júniusi Heteknek is vége szakadt.) A tatai ünnepi játékokhoz vezető Danaidákcímű műről nem tudjuk, hogy amihez nyitányul született, az opera vagy balett lett volna-e – a források így is, úgy is emlegetik –, végső soron azt sem, hogy egyáltalán elkészült-e. A nyomot fogott kutató késői szemlélőként csak azt a bánatos szociologikus megjegyzést teheti, kár, hogy a polgári, illetve művészlét hangoztatása ellenére Esterházy, úgy látszik, mégsem tudott lemondani a grófság külsőséges és életmódbeli rekvizitumairól, ezekkel szívesen élt, tiszteletben tartásukat megkövetelte, így aztán ezek teljesen elborították azokat az értékeket is, melyeket létrehozott. Mindez pedig a tatai eseménysorozat recepcióját is determinálta. A Nyugatpéldául meg se rezzent a tatai ünnepi játékoktól, ami később gyakorlatilag a teljes feledésbe hullt, minden pozitívumával és színháztörténeti hozadékával együtt. Maga a gróf pedig láthatólag nem volt eléggé talentumos, és nem volt olyan átütő személyiség, mint nagy kortársa, Bánffy Miklós, akinek sokféle eredeti tehetsége és szikrázó karaktere sikeresen törte át a nagyúri dilettantizmus ketrecének falait. Egy eseménysorozat külső érdekből történő aláásása, egy értékes kezdeményezés – ki tudja, talán személyes, talán gazdasági, talán politikai okokból való – ellehetetlenítése, egy saját normáihoz ragaszkodó személyiség cserbenhagyása és leírása viszont mintha ismétlődő modellé vált volna a magyar kultúrában.

Nem tudom, Esterházy hagyatékával mi lett, volt-e egyáltalán hagyatéka, a család maradéka külföldre távozott. De a tatai ünnepi játékok csonkán maradt története talán megérdemli, hogy visszakerüljön a magyar színháztörténetbe, és esetleg egy egyetemi diplomamunkát vagy tán doktori dolgozatot is megérne Esterházy Ferenc munkásságának feldolgozása.

LENKEI JÚLIA

JEGYZETEK

¹OSZK KT Fond 63/382

²Dienes Valéria: Gondolatok a zenéről és versről – Bartók és Babits megtáncolása ürügyén, Táncművészeti Értesítő, 1971/3.

³Dienesék levelei Babitshoz, szerk.: Téglás János. 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola kiadása, Budapest, 1982, 99.

⁴Nevét később Horthyliget. A magyar Ördögszigetcímű műve tette ismertté, melyben 1944-es tapasztalatait írta le. Új kiadása: Scolar, 2016

⁵OSZK KT Fond 63/5667

⁶http://caruso.blog.hu/2015/04/28/esterhazy_grof_az_utolso_fouri_zeneszerzo

⁷Kövesdi Mónika: A gróf kertje, a gróf színpada,Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13–14., 13–22.

⁸Vö. Dr. Kóla Margit: A tata-tóvárosi szabadtéri játékok története 1933–1936. Dunántúl,1936/2–3.

⁹https://library.hungaricana.hu/hu/view/MOT_1933_09_3/?pg=54&layout=s

¹⁰https://books.google.hu/books?id=T6glDQAAQBAJ&pg=PA214&lpg=PA214&dq=k%C3%B3la+margit&source=bl&ots=Mp41lQJVyH&sig=s3xqQ9GMz0nrvYk1ZaeXf8j4O3w&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwi_kpbX1ujUAhUEBMAKHRHRAq04ChDoAQgfMAA#v=onepage&q=k%C3%B3la%20margit&f=false

¹¹I–II. Budapest, Zeneműkiadó.

¹²(http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/08.htm)

¹³Vö. http://caruso.blog.hu/2014/12/08/esterhazy_grof_az_utolso_maganszinhaz-epito. Lásd még: Staud Géza: Magyar kastélyszínházakIII. Színháztörténeti Könyvtár 15. Színháztudományi Intézet, Budapest, 1964. https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_SZIN_Szk_15/?pg=116&layout=s

¹⁴Lásd: http://magyarno.com/megfejtettek-milyenek-voltak-az-elveszett-tatai-klimt-festmeny-szinei/; https://www.youtube.com/watch?v=iVn0IRpPB6Q

¹⁵Egy a tatai ménes történetét feldolgozó tanulmány meséli el, hogy Miklós József „utód nélkül hunyt el, birtokait unokatestvére, Esterházy Ferenc örökölte. […] Esterházy Ferenc 1897 után nagy valószínűséggel a tata-remeteségi ménes állományának egy jelentős részét átcsoportosította a devecseri ménesbe. […] A tatai lovasélet és a ménes hanyatlása Esterházy Ferenc 1909-ben bekövetkezett halálával tovább folytatódott. A hitbizomány öröklésében Esterházy Ferencet kiskorú fia, Esterházy Ferenc Miklós követte. […] A magasvérű félvér- és angol telivérménest Esterházy Ferenc Miklós 1918-ban feloszlatta. A ménes utolsó példányait 1923-ban értékesítette. […] Miközben az egykor híres ménes megszűnt, Remeteségpuszta egy új ménesnek adott otthont. Az új ménes állománya az 1918-ban feloszlatott lipicai császári és királyi ménes állományából, a piberi állami ménes Shagya populációjából s a 102 egyedből álló világhírű radautzi törzs arabs lovaiból állt. [...] Az új ménessel Ferenc Miklósnak egyrészt az volt a célja, hogy megőrizze az értékes állományt: »Bízott a Habsburg restaurációban és ennek megtörténte után gavalléros gesztussal vissza akarta adni az udvari ménest a volt királyi családnak.« (Világ1925. február 15. 85. ) Másrészt a nemes lovakat továbbtenyésztette, és elegáns kocsi- és hátaslovakat, tenyészméneket és kancákat nevelt ki az állományból.” –in: http://www.tatailovas.hu/system/files/tata_remetesegi_menes_tortenete.pdf

¹⁶„A 30 generáción át tiszta vérben tenyésztett, angol félvérre emlékeztető s mégis tiszta arabs vérű törzsménesnek behozatala nemzeti vagyonunkat kincsként gyarapítja. Hogy a világhírű ménest Esterházy Ferenc gróf megszerezte a magyar lótenyésztés számára, mily értéket jelent, kitűnik abból, hogy az árverésen öt állam kormánya pályázott a ménesre” – írta a Budapesti Hírlap1923. május 1-jén.

¹⁷Magyarország, 1925. febr. 11.

¹⁸Magyarország, 1926. aug. 7.

¹⁹I–III. Budapest, Zeneműkiadó, 1965.

²⁰Az Est, 1932. ápr. 2.

²¹Budapesti Hírlap, 1935. máj. 8.

²²Babits Mihály: Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/13–14. 

²³Az Est, 1932. ápr. 12.

²⁴Ezeket az információkat a napilapokból bogarásztuk ki, melyek akkoriban részletesen közölték a rádióban közvetített koncertek programját, Esterházy Ferenc jövendő monográfusa ott (is) tájékozódhat munkásságáról.

²⁵Budapesti Hírlap, 1937. febr. 28.

²⁶Vö. Kritikagyűjtemény a Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteményében. Köszönöm Wellmann Nóra és Karczag Márton segítségét.

²⁷ Az Est, 1932. ápr. 2.

²⁸ Uo.

²⁹ Magyarország, 1925. febr. 11.

³⁰ Pesti Hírlap, 1928. jún. 8.

³¹ Pesti Hírlap, 1929. szept. 27.

³² Dunántúl 1936/2. i. m. 4.

³³ Uo. 

³⁴ 8 órai Újság, 1933. máj. 9.

³⁵ Dunántúl i. h.

³⁶ Uo. i. m. 5.

³⁷ Uo.

³⁸ ©Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

³⁹ Vö. Dunántúl i. m. 6.

⁴⁰ Újság, 1933. jún. 13.

⁴¹ Uo.

⁴²Magyarország, 1933. jún. 9.

⁴³Népszava, 1933. jún. 14.

⁴⁴Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. »Határ-idő-napló«. Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 52–53. 

⁴⁵Az első részt általában a Budapest II., a másodikat a Budapest I. adón.

⁴⁶Magyarország, 1933. jún. 9.

⁴⁷Újsági. h.

481933. ⁴⁸ október 15. A cikk alatti Dr. R. szignó minden bizonnyal Rabinovszky Máriust fedi.

⁴⁹Budapesti Hírlap, 1934. máj. 20.

⁵⁰Dunántúl, i. m. 10.

⁵¹Újság, 1934. jún. 20.

⁵²Az Operabarátok első évtizede 1933–1943.Kiadja: a Magyar Operabarátok Egyesülete. 21. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye.

⁵³Vö. A Magyar Királyi Operaház évkönyve 50 éves fennállása alkalmából. Az Operaház bérlőinek és barátainak. Ötvenegyedik játékév. Kiadja a Magy. Kir. Operaház igazgatósága (1935)

⁵⁴Pesti Hírlap,1935. március 14.

⁵⁵Dunántúl, i. m. 12

⁵⁶Színházi Élet, 1935/25.

⁵⁷Napkelet, 1935. júl. 1.

⁵⁸Az Est, 1936. március 27.

⁵⁹Budapesti Hírlap, 1936. márc. 21.

⁶⁰Budapesti Hírlap, 1936. június 13.

⁶¹Archives Internationales de la Danse, 1935. jan. 15.

⁶²Budapesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶³Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶⁴Amennyire tájékozódni tudtam, sem Kenessey, sem Fleischer pályájának ismerői nem tartják számon tatai vezénylésüket, pedig utóbbiról monográfia is született, amely minden vendégszereplését számba veszi. (Németh Amadé:Fleischer Antal,Zeneműkiadó, Bp., 1972.) Örvendek, hogy e két kiváló karmester pályaképét kiegészíthettem egy adattal.

⁶⁵Pesti Hírlap, i. h.

⁶⁶Uo.

⁶⁷Napkelet, 1936. júl. 1.

⁶⁸Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶⁹Budapesti Hírlap, 1936. jún. 23.

⁷⁰8 Órai Újság, 1936. máj. 27.

⁷¹Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal, I. m.

⁷²Budapesti Hírlap, 1936. június 23. 

⁷³Újság, 1936. június 23.

⁷⁴Budapesti Hírlap, i. h.

⁷⁵Dunántúl, 1936/3. 8.

⁷⁶Az Operabarátok első évtizede 1933–1943, i. h.

⁷⁷Pesti Napló1937. febr. 9.

⁷⁸Népszava1937. jún. 13.

⁷⁹Pesti Hírlap, 1937. júl. 7.

Párhuzamok és gyökerek

Az idén húsz éve indult, 1998 októbere és 2011 januárja között évadszerűen működő „Vendégségben Budapesten - Határon túli magyar színházi estek” programsorozat történetének legnagyobb szabású és hatása szempontjából is talán legsikeresebb vállalkozása a „Hamlet a Nyugatiban” fantáziacímen elhíresült 3+1 temesvári magyar előadás lett a Nyugati pályaudvar Ceglédi várótermében és környékén. Tizenöt éve az időpont megválasztása sem volt véletlenszerű, hiszen a temesvári vendégelőadással 2003. november 22. és 24. között éppen a Kótsi Patkó János címszereplésével Kolozsvárott, 1793. novemberében bemutatott legelső magyar nyelvű Hamletszínpadi ősbemutatójának 210. évfordulójáról kívántunk megemlékezni. 

A temesvári magyar Hamletet román rendezője, Victor Ioan Frunză „az emlékek előadásának” tartotta; budapesti adaptációja – magas művészi színvonalán és a helyszín különlegességén túl – számos további szimbólumértékkel és történeti analógiával rendelkezett. A Csiky Gergely Színház harmadik évezred eleji „Dán tragédiája” tudniillik a múlt századfordulón játszódott, a nagy világégés küszöbén. Adriana Grand díszlet- és jelmeztervező pedig a vasút mellett húzódó, sínek szabdalta temető képzetével növelte a lehetséges allúziót…

Ráadásul az, hogy a magyar fővárosban a helyszín egy a maga hétköznapjait élő, normálisan működő pályaudvar lett, a légkört paradox módon sokkal teátrálisabbá változtatta, mint amilyen a temesvári színházteremben volt. Az ipari forradalom technikai vívmányai, beleértve a vonatozással kapcsolatos eszközöket, sőt főként azokat, a valódi vasútállomás területén inkább látszottak színpadi kellékeknek. Akárcsak a durva, agyagos-kavicsos, temetői hangulat és a társadalmi események színes kontrasztja. 

A produkció második részében az egyik vasúti kocsi helyére a sírásónő zongorája került. Így a színhely hangulata átalakult a vészesen közeledő elmúlás szürreális, orfeum-jellegűvíziójává. A teljesen magára maradt Ophelia (Magyari Etelka) az apja elföldelése óta nem csupán megháborodott, de szó szerint magán viselte az emlékeit: a bomlott agyú kamaszlány szerelmese meggyalázott leveleibe öltözött. S miután az élőktől mintegy végleg elköszönt, magányosan, a magával hozott Hamlet-képpel együtt tért vissza a kísértetiesen elkomorult színre, ahol csak a temetők közalkalmazottja ült a zongoránál. A végsőkig elkeseredett, idejekorán mindent elveszített Ophelia papír-boájának utolsó levélkéit letépdesve reménytelen „szeret–nem szeret”-játékba kezdett; végül – erőteljes zenei aláfestés közepette – megfulladt abban a (valódi) vízesésben, amelyben őrült kétségbeeséssel akarta végleg tisztára mosni az elveszített múltat.

A fiatal lány halála előtti búcsújelenet más értelmet nyert, mihelyt az előadás sugallta történelmi kor összefüggésében szemléltük. Hattyúdalát Ophelia már mint visszavonhatatlanul meghasonlott gyerekdíva énekelte, s bárzongoristaként kísérte őt a sírásónő (Tokai Andrea). A zavarodott kis varieté-tündér leplezetlen búcsúját két megtört és tehetetlen férfi hallgatta egymástól távol, mégis egymáshoz roppant hasonlóan ücsörögve a s(z)ínen: lehajtott fejjel, csüggedten. A díszegyenruhás király (Claudius: Demeter András) és a bőrkabátos testvér (Laertes: László Péter). A bukott birodalom feje meg a kétes „jövő” egyik lehetséges ura: mindketten joggal szégyellhették magukat a holtvágányra juttatott senki földjén. 

Az öngyilkosságra készülő, egyre zavarodottabb Ophelia agya pedig csak abban a másodpercben tisztult ki, amikor végső istenáldást kívánt mindnyájunknak a besötétedett állomáson; aztán a boldogabb idők emlékével együtt kilibbent – határozottan ránk csukván a Nyugati várójának ajtaját…

*

Szerelmes sanzonett, reményvesztett férfiak, orfeum a sír felett, egyenruhás herceg, a történelem haláltánca… „Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk?...” Kálmán Imre és a Csárdáskirálynő. A második felvonásbéli híres duett eredeti német szövege állítólag Schiller Örömódáját parafrazeálja.¹Az „An die Freude” (Az örömhöz). Beethoven IX. szimfóniája negyedik tételéből ismerős, amely 1985 óta hivatalosan is az Európai Unió himnuszalett.

Egy színháztörténeti monográfia szerint – hivatkozva az angol próza mestere, P. G. Wodehouse és Guy Bolton véleményére – a „Czárdásfürstin”:„nem csupán a legjobb partitúra, amelyet a tehetséges magyar zeneszerző alkotott, de egyúttal ez a leges-legjobb operett, amelyet valaha írtak.”²Talán ez a mi zenésszínházi „Hamletünk”, hisz egyúttal maga is „a kor foglalatja”, sőt „rövid krónikája”, ugyanakkor a mindenkori ember életérzését, vágyait, bajait, sűrített érzelmi életét tükrözi. E műfaj kedvelői számára pedig szerte a földgolyón legalább olyan etalon, mint a drámaköltészetben Shakespeare tragédiája. Éppúgy teli van ambivalenciákkal. S akármennyire „közép-európai monarchikum”, azért Kálmán Imre örökzöldjét bárhol is állítják színpadra, ahhoz a színházi kultúrához és szemlélethez igazítják, amelyik épp színre viszi a háborús ellenséggel dacolni képes, határtalanul sikeres operettet.

Már a születése történelmi tükör. Kálmán Imre az első felvonást még a boldog békeidőben, szinte üdülésképpen írta meg librettistáival – Leon Steinnel, aki A víg özvegyszövegírója is, és a miskolci Jenbach Bélával közösen – Marienbadban. Mégpedig abban a Luginsland-kastélyban, amely a város tulajdonában áll, és elsősorban magas rangú vendégek, nagy események, politikai találkozók számára tartják fenn. Ebben a villában maga a polgármester biztosított három szobát a komponistának, hogy „írjon benne valami szépet”. Azt, hogy melyik épületrészt foglalja el, Kálmánra bízta, aki pont azt a szárnyat választotta ki s benne dolgozószobának ama „szép, csilláros, fényes, ragyogó szalont”³, ahol 1904-ben Ferenc József találkozott az angol királlyal. 1897-től ugyanis a későbbi VII. Edward évente több hónapot töltött el Marienbadban fogyókúrán. A tízfogásos étkezések ugyan nem segítették elő a brit uralkodó jelentős súlyfeleslegének csökkenését, viszont „gyógykezelés” címen kádfürdőket vett, pihent, kirándult. Sőt, 1905-ben ő alapította meg itt Csehország első golfpályáját. 

Kálmán Imre az 1910-ben elhunyt angol királyt csak „Nagy Cselszövő”-ként emlegeti. Viktória királynő is részben felelősnek érezte trónörökös fiukat férjének halálában, mivel Albert főherceg két héttel azután hunyt el, hogy elutazott meggyőzni Edwardot, hagyjon fel az egyik színésznővel folytatott botrányos viszonyával…⁴(Lásd a Csárdáskirálynőtémáját.) Kálmán részéről viszont az epiteton ornans inkább arra vonatkozik, hogy Edward uralkodása idején, szintén 1904-ben kötötte meg Anglia és Franciaország az „entente cordiale”-t, hogy tíz évvel később az Antant legyen a mi ellenségünk. Akárcsak a Csárdáskirálynő elkészülésének, hisz a zeneszerző pár hónappal később a háború miatt hagyott fel a komponálással Marienbadban, mondván: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ.” 

Egy évvel később a katonazenész és operettszerző Lehár Ferenc beszélte rá kollégáját, hogy folytassa a munkát, mégpedig a nyugalmas Bad Ischlben, ahol ő maga is komponálni szokott, itt írta például a Luxemburg grófját. Az Esplanade 6-os számú „Rózsa”-villában született meg Meyerbeer A prófétacímű operája, de a csendes, csodás természeti környezetben álló házban alkotott⁵már Brahms, Oscar Straus, Leo Fall és mások is. Nem egészen mellékesen, 1849-től 1914-ig Ferenc József állandó nyári rezidenciája szintén Ischlben volt, ahol minden évben a születésnapját ünnepelte, és ahol 1853-ban az eljegyzését tartotta Erzsébet bajor hercegnővel. És ugyanitt írta alá az első világháborút kirobbantó hadüzenetét is Szerbiának… Mégpedig vadászkastélya dolgozószobájában, a két ablak közötti sarokasztalon – a Sissit, meggyilkolt feleségét 15 évesen ábrázoló mellszoborral szemben.

Bad Ischlben Frau Kissnek, a szenvedélyes kártyás ittebei ifj. Kiss Miklós úr nejének, lánykori nevén Katharina Schrattnak is volt egy villája, ahol a császár hajnalonként titokban meglátogatta a Burgtheater művésznőjét, hogy együtt reggelizzenek, meg hogy később Ferenc Józsefnek legyen kivel megosztania magányát vagy akár az öregkori bélrenyheség okozta panaszait.⁶A színésznővel állítólag maga Erzsébet ismertette össze a férjét, nagyjából ugyanazzal a céllal, mint amivel Stázi grófnő beszéli rá Edwin Ronald herceget a„Csárdás-hercegnőre” – nyugalmat akart. Schratt Katalin férje amúgy a Temes megyei földbirtokos Damaszkin István egyik unokatestvére. Tehát „Kissné” esetében is megvolt már a jó kis mésalliance. Hisz akármilyen előkelő szélhámossal köttetik a névházasság, társadalmilag egy művésznőnek felemelkedést, a színi pályán pedig tőkét jelenthet. (Gondoljunk például a mi Pálmai Ilkánkra alias Kinsky grófnére. A kis ungvári „Petráss Ilona” számára, vagyis Szigligeti Ede hajdani menyének – ha „csak” a tehetséges operettprimadonna Pálmay Ilka marad – elérhetetlen álom lett volna például egy remek szerződés a londoni Savoy-jal, no meg a neki írt szerep ama Gilbert és Sullivan urak utolsó közös bemutatóján.⁷) 

Mindenesetre Kálmán Imre Bad Ischlben fejezi be végre nagyoperettjét, amelynek eredeti címe: Es lebe die Liebe! (Éljen a szerelem!) Ám amikor az Erich Müller színigazgató által megváltoztatott címen hirdetett, három felvonásos új Kálmán-operett végre színre kerül 1915. november 17-én, és elképesztő sikert arat a bemutatón a bécsi Johann Strauss Színházban, a császárváros színikritikusai eléggé hümmögnek. A Fremdenblatt szerint: „A szövegírók kétségtelenül kissé erősen mentek neki az arisztokráciának.” Az Adelscourier⁸még inkább háborog: 

„Csárdáskirálynőnek nevezte magát az a legnagyobb mértékben nevetséges tákolmány, amit Stein és Jenbach urak mesterkedtek a színpadon, és amihez az amúgy előnyösen ismert komponista, Kálmán Imre nem érezte érzelmi színvonalán alulinak néhány taktusnyi muzsikát hozzábiggyeszteni. Állítólag a K. und K. hadsereg és a főnemesség urai ábrázoltatnak a színen. A legnagyobb mértékben kínos Monarchiánk legjelentősebb és legfelső rétegének gyalázatos torzításait elviselni. Józan ember csak a fejét csóválhatja. Hogyan is fordulhatna elő, hogy főnemességünk vagy tisztikarunk ilyen varietébelihez vagy színházi nőcskéhez kötné magát, és házasságról meg effélékről beszélhetne neki?”

Hát „tényleg”… No és vegyük még hozzá, hogy a címszerepet alakító színésznőt Mizzi Günthernek hívják. A 26 éve megboldogult „Rezső királyfi” barátnőjét meg Mizzi Casparnak, és maga Rudolf főherceg neki írta például a „Das hat ka Goethe geschrieben, das hat ka Schiller dicht” dallamára az alábbi kuplét, melyet jó haverjuk, Josef Bratfisch utcai zenész előszeretettel énekelgetett – talán ez a szöveg kissé „erősebb”, mint a Hej, cica:

„A fekete Mizzihez így szól suttyon egy úr:

Cica-kincs, a szívem érted ég vadul.

Ha tudják is rólunk, mint sürrünk és forrunk,

Azért csak ne lógassuk a jövőbe’ az orrunk,

Ha szétszakítana minket a féltékeny nép,

Csak mondjuk: balfácánok, sok szerencsét!

Mert ismerjük egymást, s ez mindent megér,

Hogy mindkettőnk igazi bécsi vér – 

Bizony!

És így dalolom:

Ez nem Goethe verse, ezt nem Schiller írta,

Ez nem klasszikus zseni-tézis!

Egy bécsi férfi egy bécsi nőnek szól, így la!

És ez csupa po-po-poééézis”.⁹

Az előkelő bordélyház szellemét sugárzó varietében a kétes származású, elfuserált nevű (és írásmódú) Kancsianu Bonifác gróf groteszk módon a Monarchia számos nemzetiségét megidézi, miközben a búcsúest ülésrendjét alakítgatja: „Itt ülnek a Wowurka nővérek – Rizzi és Vali; itt Barcelona csillaga – Cleo Pomeisl kisasszony; itt Havanna-hercegnő – Uppmann Daisy kisasszony Soroksárról; itt Kelet Rózsája – Selma Goldfinger kisasszony, és mellettem, a jobbomon Horváth Juliska kisasszony – a lichtenthali fecske…”¹⁰

Az Amerikába készülő címszereplő neve pedig csak újabb keserű szájízt okozhat, mivel szatirikus formában utal a magyar szupremáciára és egyúttal talán a nacionáldarwinizmus nem elhanyagolható jelenlétére is. Hisz a csárdás kimondottan magyar tánc, az orfeumhercegnő erdélyi magyar népviseletben¹¹lép színre, hogy egy erősen transzszilván gyökerekre utaló belépővel indítson. Még ha az Osztrák-Magyar Monarchia más területein is vannak magas hegyek, ahol nő havasi gyopár (pl. a lengyel Tátrában, vagy akár az Alpesekben), akkor is mindenki Erdélyre kell asszociáljon. Annál inkább, mivel az „erdélyi magyar lányt”, aki az osztrák trónörökös-gyanús Edwin Lippert-Weilersheim herceget férjül cserkészte be magának – és a kerítésben a valószínűleg szintén románKancsianu (Cancianu?)¹²továbbá az egyértelműen magyar Kerekes Feri segítik –, bizony úgy hívják, hogy Sylva Varescu! 

 „Sylva” az „erdő” latin nevének a származéka, melyet a Trans-sylvania (Erdőn túl, erdőn keresztül, Erdőelve), azaz Erdély hivatalos elnevezése is magában foglal. Ugyanakkor a német származású első román királyné írói álneve „Carmen Sylva”, és éppúgy költőnő, miként román arisztokrata udvarhölgye, Elena Văcărescu. Az utóbbi egy évvel idősebb a szintén német származású román trónörökösnél, akivel eljegyezték egymást, ám ezt a frigyet a német I. Carol román király megakadályozta. Ha még tovább megyek az elmagyarosodott címszereplő nevének megfejtésében, és maradván az eredetinek tűnő ékezetnél, akkor a „văr” azt jelenti románul, hogy unokatestvér, vagyis a „Vărescu” kvázi „unokatestvéri” viszonyt feltételez. Amennyiben arra gondolunk, hogy az első világháborúban Viktória brit királynő három unokája érdekelt, vagyis V. György angol király és II. Miklós orosz cár az antant oldalon, szemben velük pedig II. Vilmos német császár (sőt, Maria, a majdani román királyné szintúgy a kuzinuk), hát az asszociáció több mint érdekes. 

Az pedig sanszos, hogy a sanzonett boldogságáért, azaz a transzszilván lánynak a német herceggel való összeboronálásáért még ál-házasságra is képes Bóni gróf regáti románlehet. Ezt sugallja a magyar változat I. felvonás „2-ik jelenésében” a „kerítő” Miska pincérnek odavetett aktuális mondata is:

 „Emlékszel, mikor az a nyolc angol görl járt itt Bukarestből, a görlicék, az még Görlice előttvolt.”¹³[Kiemelések: D. N. A.]

Apropó „Görlice”! Bóni szójátéka galíciai győzelmeinkre, a „Gorlicei áttörés”-re utal, amikor 1915. május 2. és 5. között a német és osztrák-magyar szövetségesek frontáttörést hajtottak végre. A cél: a Kárpátok megtisztítása az oroszoktól, továbbá az egyelőre semleges Románia és Olaszország megtartása, illetve szövetségének megszerzése volt. S ugyan a hadművelet pillanatnyilag sikeresnek bizonyult, de mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel járt, valójában nem hozta meg a várt eredményt sem. Igaz, a központi hatalmak ezzel a húzással meggyőzték Bulgáriát, hogy mellettük lépjen be a háborúba, a vágyott Olaszország azonban az Antant mellé szegődött. 

Sőt, mire Beöthy László Király Színháza – a Mágnás Miska sikere mellett – egy évvel a bécsi premiert követően a Csárdáskirálynővé avanzsált orfeum-hercegnőtörténetét bemutatja (Berlin után) Pesten, már Románia is hadba szállt ellenünk. A katonai helyzet egyáltalán nem kedvező a Monarchiára nézve. S noha a Somme-tól a német hadvezetés átcsoportosítja az erejét, hogy megakadályozza az orosz és román csapatok egyesülését, s így 1916 végéig Románia kapitulációra is kényszerül, a K. u. K.-hadsereg már olyan végzetes veszteségeket szenved, hogy gyakorlatilag megszűnik önállóan létezni. Ezzel visszavonhatatlanul a Német Császárság függésébe kerül. Ráadásul a hadikonjunktúrának is vége, a háborús nincstelenség pedig kétségbeejtő gyorsasággal terjed. 

Mindenesetre 1916. november 3-án – Gábor Andor fordításában és átigazításában – a „Csárdáskirálynő” félreérthetetlenülmagyar lány lesz: Vereczky Szilvia! Vezetékneve sem kis mértékben érezteti – akárcsak magas hegyekről szóló dala – a Kárpátaljához tartozó Vereckei-hágó jelképiségét. Magát a magyar Honfoglalást. „Verecke híres útját”, ahol Ady Endre – mint „Góg és Magóg fia” – kér engedélyt „sírni a Kárpátok alatt”… A temperamentumos, tüzes csárdáskirálynő mintája amúgy is Kálmán Imre színésznő szerelme: Esterházy Ágnes grófnő.¹⁴

A mi Csárdáskirálynőnk monumentális és méregdrága díszletét (amelyre Beöthy egyáltalán nem sajnálja a pénzt) Márkus László, az 1909. január 9-én Törzs Jenő címszereplésével bemutatott szecessziós budapesti Hamletakkor 28 éves rendezője tervezte, s a művet Czakó Gyula állította magyar színpadra. Az új főrendezőt az immár három színház felett rendelkező pesti direktor, Beöthy László akkor csábította el Sebestyén Gézától, amikor a Buda-temesvári társulat a még fővároshoz tartozó Népszínházban vendégszerepelt.

A pesti Csárdáskirálynő-premier után 18 nappal elhunyt Ferenc József császár, a Közép-Európát egyesítő birodalom szimbóluma és egyetlen, utolsó összetartó kapcsa. Halálával nyilvánvalóan az Osztrák-Magyar Monarchia végzete is elkerülhetetlen.

 

Hogy a Király Színházban bevételi rekordok dőltek meg, és országszerte a legnépszerűbb színpadi mű Kálmán Imre nagyoperettje, az talán nem meglepő. Ahogy nyilván az sem, hogy 1917 februárjára Bécsben már a négyszázadik „Csárdásfürstin” is lement – mely után a premier óta Kerekes Ferit alakító Nyáray Antal nem bírja tovább, hogy ne tudja, miket mondanak róla a kedvenc kávéházában, és hazatér Budapestre. Addigra Berlinben a Metropol Theater túl van a 150. előadáson, ezért nyáron is nyitva tart majd; de másfélszáz Csárdáskirálynővégén tapsolták veresre a tenyerüket a nézők Hamburgban is. Több mint százszor játszották Wrocław-ban, vagyis Boroszlón, Németország szerte mindenütt teltházas siker. 1917. február 17-én Dániában is rendkívül kedvező fogadtatásban részesül a mű a koppenhágai Skála Színház premierjén.¹⁵

Ám sokkal izgalmasabb történelmi tény, hogy a darab legyőzi az ellenséget, a határokat, a politikát, sőt túllép Európán is, és már a Nagy Háború idején eljuthat az Óceánon túlra: 1917. szeptember 24-én mutatják be New Yorkban, a Broadwayn The Riviera Girl (kb. ’Lány a Riviéráról’) címen, a már említett Guy Bolton és a szellemes P. G. Wodehouse adaptációjában. [Ezzel a művel avatta fel a Budapesti Operettszínház 2017. április 20-án új játszóhelyét, a Kálmán Imre Teátrumot – a darabot Riviera Girl címmel játszották. Az előadásról a Criticai Lapok 2017/07‒08-as számában közölt kritikát. – a szerk.] A cselekmény Bécsből és Budapestről átkerül Monte Carlóba, ami amúgy is egy „operettállam”. Ám Joseph Urban szcenográfiája és a kitűnő színészek játéka ellenére – a címszerepben Wilda Bennett-tel – „túl az Óperencián” egyelőre annyira erős az osztrákellenes hangulat,¹⁶hogy az igazi siker elmarad: 78 előadás után, december 15-én leveszik a New Amsterdam Theatre műsoráról.¹⁷A britek pedig csupán a háború után, 1921. május 20-án mutatják be a londoni „Prince of Wales Theatre”-ben. Itt The Gipsy Princesscímen fut,¹⁸és az egzotikus cigánnyá lett „Sylvát” egy tősgyökeres magyar lány, Pálmay Ilka unokahúga, a még a nagynénjénél is tehetségesebb Petráss Sári játssza. Az a nemzetközileg elismert primadonna, aki sajnos kilenc év múlva, 41 évesen autóbaleset áldozata lett a belgiumi Antwerpenben.

A pillanatnyi amerikai kvázi fiaskó viszont egészében eltörpül a hadban álló ellenségnél aratott átütő győzelem mellett, ami már-már hihetetlen, mégis való. 1917 tavaszán tudniillik Helsingfors kikötőjéből, azaz Helsinkiből, a legfőbb orosz hadiflotta támaszpontjáról tengerészek és tisztek tömege özönlik Petrográdra, ahol a „Palace” Színházban németüljátsszák a Csárdáskirálynőt! 

A februári forradalom központjában közben egyre izzóbb az ellentét az ideiglenes kormány, illetve a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei Központi Végrehajtó Bizottsága, valamint egymással keveredőhíveik között. Az orosz birodalom valóban a kimerülés és a tűréshatár végső pontjához érkezett. A társadalmi feszültség pedig sajátosan csapódik le a pétervári művészeti életben. A legtöbb színházban minden nap tartanak előadást, és a közönség kedvenc műfaja az operett…

A Csárdáskirálynő első orosz nyelvű bemutatójára 1917. június 29-én (a Gergely-naptár szerint: július 12-én) kerül sor Szentpéterváron. Tehát pont akkor, amikor az oroszok a német és osztrák-magyar csapatok ellen újra felveszik a harcot! A Fontanka nyári színháznál zajló véres csatával egy időben a „Zemnij Buff” Színházban hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy részt vegyen az új Kálmán-operett premierjén. Az orosz fordítóknak természetesen rengeteget kellett változtatniuk a szövegkönyvön. A cenzúra szigorúan tiltja a német neveket, ezért Edwin és hercegi szüleinek vezetékneve, a „Lippert-Weilersheim” például „Voljapuk”-ra módosul. De hogy megközelítőleg olyan hangulata legyen, mint az eredetinek, a színpadon franciás affektálással ejtik ki: így az „aisztokatikusan” beszélő családnevet oroszul „abszurd, hülye óhaj”-nak lehet hallani.¹⁹

Másik érdekes módosítás a Sylvacímen futó orosz verzióban a „topográfia”. Szilvia a budapesti fordítás 9. jelenésében nosztalgiával emlegeti a „falucskáját”, ahol Bóni szerint „a disznócskák az utcácskákon sétácskálnak”, és Gábor Andor magyar átiratában ez valóban létező település pont ott, ahová helyezi: „Tiszadada Tiszalök mellett”^20.Az eredeti librettóban, vagy legalábbis abban, amelyet az oroszok a partitúrával együtt megszereztek, az isten háta mögötti magyar porfészek (oroszra fordítva) a „Kecske-mocsármellett” viszont kétségkívül fiktív hely. Azonban Oroszországban nagyon is létező, sőt, ez a bizonyos „Kecske-mocsár”²¹a Finn-öbölben éppen Kronstadt mellett, a Kotlin szigeten található. Úgyhogy az első orosz adaptáció a magyar Szilviát a balti tengerészek földijévé honosította.²²A német elnevezésű „Kronstadt”, azaz „Korona-város”, amely Szentpétervártól 30 kilométerre nyugatra lévő kikötő,²³ráadásul hagyományosan az orosz admiralitás székhelye és a balti flotta Szentpétervár bejáratát őrző bázisa. A híresen kommunista kronstadti tengerészeknek nagy szerepük lesz az 1917-es bolsevik hatalomátvételben is... 

Nos, ami az orosz Csárdáskirálynőszínpadi diadalát illeti, Petrográdban „a balti matrózok gyöngyszemének” lírai története elképesztő sikersorozatot indított be, mely egész Oroszországra átterjedt – és talán soha nem is ér véget. A nézőknek az arisztokrácia kifigurázásán és a fülbemászó melódiákon túl, mindenekelőtt a boldogságért folytatott küzdelem megérdemelt diadala tetszik, amit Kálmán Imre operettjének eredeti címe is sugall (Éljen a szerelem!)

„Emlékszel még? Jut még eszedbe a múltunk?”… – énekli a bonviván és a primadonna…

DARVAY NAGY ADRIENNE

JEGYZETEK

¹Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora, Magvető, Budapest 1997. 82. 

² Richard Traubner: Operetta – A Theatrical History, Dubleday & Company Inc. Garden City, New York, 1983. 266. 

³ Gerő András–Hargitai Dorottya–Gajdó Tamás: A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ.Egy monarchicum története, Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó 2006. 26‒27.pp. 

⁴ http://www.bbc.co.uk/history/historic_figures/edward_vii_king.shtml

⁵ Kálmán Vera: EMLÉKSZEL MÉG… Kálmán Imre élete, Zeneműkiadó, Budapest 1985. 74.

⁶ L. Kedves jó Barátném!Ferenc József levelei Schratt Katalinhoz.Közreadja és magyarázza Brigitte Hamann. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

⁷ Darvay Nagy Adrienne: Grófné a Savoyban (kézirat)

⁸ Mindkét idézet Gerő András–Hargitai Dorottya–Gajdó Tamás: i. m. 27.

⁹ Tandori Dezső fordítása. Brigitte Hamann: Rudolf, a trónörökös és a lázadó. Árkádia Budapest, 1990. 443-444.pp. 

¹⁰ Imre Kálmán, Bela Jenbach und Leo Stein: Die Czardasfürstin(libretto), Wien-Frankfurt am Main, Joseph Weinberger, 1916. 23. Idézi: Imre Zoltán: Az operett mint interkulturális jelenség– Kálmán Imre Die Csárdásfürstin (1915) c. operettje különböző színpadokon,Színház.net,12‒13.

^{11 „}Ungarisch-siebenbürgischen Nationalkostüm” Lásd Imre Kálmán: i. m. 2.

¹² A „Cancian” létező román családnév, a szóvégi u pláne román származást jelöl. Ugyanakkor korzikai nyelven „változás”-t jelent. Lásd: „I tempi cancianu”, azaz „változnak az idők”… 

¹³ Gerő András–Hargitai Dorottya–Gajdó Tamás: i. m. 77.

¹⁴ Kálmán Vera: i. m. 92.

¹⁵ ASzínház és Divatkimutatását idézi Gerő András–Hargitai Dorottya–Gajdó Tamás a 33. oldalon.

¹⁶ Richard Traubner: i. m. 266.

¹⁷ http://ibdb.com/production.php?id=8578

¹⁸ Uo.

¹⁹ http://www.culture21.ru/Page.aspx?orgid=398&page=./76/3779/3793/3899

²⁰ Ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

²¹ Titus Livius A római nép története a város alapításától I. Első könyvében Romulus csodálatos eltűnésétés vélhető apoteozisát helyezi a „Kecske-mocsár melletti rétre”! (lásd I./16.)

²² Az információért köszönet Szűcs Szergejnek.

²³ A Finn- és a Kronstadti-öblöt elválasztó Kotlin-szigeten.

John Kander‒Fred Ebb: Kabaré – Miskolci Nemzeti Színház

A miskolci Kabaréazok közé a Mohácsi-előadások közé tartozik, amelyekről az az első benyomásunk, hogy az alkotók nem írták át- és szét, megmaradtak az eredeti darabnál. És ez tulajdonképpen így is van. Ha azonban jobban átgondoljuk, a Mohácsi Istvánáltal újrafordított szöveg, a rendező, Mohácsi Jánosdalszövegei (Eörsi Istvánfordításai mellett), az előadásban újra és újra visszatérő kiemelt mondatok egy nagyon is határozott gondolatkört rajzolnak ki. Hogy hová vezet a Sally által többször hangoztatott „leszarom a politikát”-mentalitás. Meddig lehet becsukni a szemünket, és azzal áltatni magunkat, hogy mi kívül állunk az egészen, minket nem érint, mi történik a saját kis életkörünkön túl? Milyen kompromisszumokat lehet megkötni, és milyeneket nem? Meddig mondhatjuk, hogy „ez még egy szabad ország”? (Ahogy Schneider kisasszony győzködi magát és a többieket.) 

Mohácsiék nem aktualizálnak, megtartják a történetet a harmincas évek eleji Berlinben. A Kit Kat Klub fülledt, dekadens, áterotizált világába merülve egy ideig könnyű nem foglalkozni azzal, hogy mi van a klub falain túl. Khell Zsoltforgószínpados díszlete fontos része annak, hogy a nézőtéren lassacskán rájöjjünk: ez a klub tulajdonképpen egy világmetafora. Lépcsőzetes kialakításával, a fent játszó zenekarral, néhány kiemelt asztallal az előtérben, a lefelé és fölfelé vivő életutakat is jelző lépcsővel. Folyton van mit nézni azon, ahogy a színészek, táncosok, zenészek belakják ezt a világot. Egy állandó mozgásban lévő freskót látunk megannyi részlettel, amelyeket nem is vagyunk képesek a maguk teljességében érzékelni, megfigyelni, miközben az egészről mégiscsak kialakul bennünk egy határozott kép. És ebbe a képbe forog bele az első felvonás vége felé az első megdöbbentő állókép mozdulatlanságba dermedt, élőhalott emberekkel, amely a mozgalmas-táncos jelenetek után éppen ezzel az elsuhanó mozdulatlanságával hat. Egy hosszú pillantásnyi csak az egész, mint egy váratlan látomás. A második felvonásban ennek az állóképnek a párja már egy haláltábor képét mutatja, szögesdrót mögött álló rabokkal. Egy körbefordulásnyi rettenet. (Zárójelben: micsoda teljesítmény ez a színészektől és a műszaktól, hogy mire talán egy fél perc múlva újra a klub gördül elénk, már újra a mulatozókat lássuk.) 

A klub közteréhez képest a másik helyszín, Schneider kisasszony panziója és azon belül is Sally és Cliff szobája a megóvandó és megóvhatatlan magántér, a kör negyedik cikkelye pedig egyfajta átmenet a kettő között: a klub hátsó kijárata. 

Egy ponton mégis direkten ránk gyújtják a villanyt: amikor a klub tulajdonosa a szilveszteri mulatságon félbeszakítja Sally dalát, kiküldi a mulatóból és kiküldené a nézőtérről a zsidókat. Lehet, hogy valamelyik előadáson a nézőtérről is kiment valaki? Elképzelhető, de nem valószínű. Patikamérlegen kimérték azt az időtartamot, ami elég hosszú ahhoz, hogy ez a gondolat megforduljon az ember fejében, de nem elég hosszú, hogy a váratlan közszerepléssel együtt járó vonakodást is legyőzze magában a néző. 

És ha már nézői reakciók: sokan megtapsolták a Hitlerjugend indulóra utaló Tomorrow Belongs to Me(A holnap már az enyém) című dalt, amit az első felvonásban egy kislánnyal énekeltetett el Ernst, a klub tulajdonosa, és amelyhez aztán a klub közönségének jelentős része csatlakozott. Hogy a kislánynak és a társulat énekes teljesítményének szólt a taps, vagy annak, hogy nem ismerték a dal hátterét, nem tudom. Mindenesetre zavarba ejtő volt, mert valahol arra is utalt, hogy az ezúttal a szó minden értelmében hangzatos propaganda háttértudás nélkül tapsra késztethet.

Középen Szegedi Dezső, mögötte Harsányi Attila (fotó: Gálos Mihály Samu)

A Kabaréa tavalyi Kivilágos kivirradtighoz hasonlóan bizonyítja, hogy a miskolci ma az egyik legerősebb társulat a magyar nyelvű színjátszásban, amely az ilyen összetett, sokszereplős előadásokat kiforrott, meggyőző összjátékkal képes abszolválni. Ebbe beletartozik Bodor Johanna koreográfiája a Miskolci Balett táncosaival, akik a Kit Kat görlök szerepében nemcsak táncolnak, de játszanak, beszélnek is. Nem mindig úgy szólalnak meg, mint a színészek, de ez abszolút belefér a szerepükbe. A színház zenekara és énekkara nemcsak zenei teljesítményével, de folyamatos jelenlétével is hozzájárul a klub élettel, mozgással telítettségéhez. Remete Krisztajelmezei összességükben a harmincas éveket idézik, de nem egy közülük egy mai ruhatárból sem lógna ki. Emlékezetes Sally vörös fellépőruhája, amihez persze az is nagyban hozzájárul, ahogy Czakó Julianna ezt a ruhát viseli. 

Czakó JuliannaSally szerepében egyébként is az előadás egyik fénypontja. Karcos, szókimondó lány ez a Sally, aki az adott pillanatban él, nem vár illedelmesen, ha kedve támad egy férfire, megszerzi. Rózsa Krisztiánintrovertált, csöndesebb Cliffjével nem nagyon illenek össze, és bár a szerelem megérkezik, végig világos, hogy hosszabb távon nem tudnak együtt maradni, Sallytől igen távol áll a gondoskodó anya és feleség szerep, színpadra vágyik, ezért törvényszerűen árulja és hagyja el Cliffet. (Pedig a kezdő íróban Mohácsiék a későbbi világklasszist is felvillantják, amikor Sally értetlenkedve olvassa fel az írógépből kitépett papírról, hogy „Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen…”. Micsoda hülyeség – mondja bosszúsan. Ahelyett, hogy rendes munkát vállalna.) Czakó Juliannaaz előadás elején nem a lépcső tetején jelenik meg dívaként, hanem oldalról, még egy színfalak mögötti vita utolsó mondataival esik be a színpadra. Az utolsó jelenetében aztán felülről, a vadító vörös ruhában lesétálva énekli el a címadó dalt, hogy mire leér, felmorzsolja a kétségbeesése és a saját árulása. 

Jobbra: Czakó Julianna (fotó: Gálos Mihály Samu)

Harsányi AttilaKonferansziéja a másik emlékezetes alakítás. Nem a már többször látott, a maszk mögött kiismerhetetlen kívülálló. Fokozatosan láttatja meg a maszk mögötti embert, a világ beborulásával párhuzamosan a Konferanszié elkomorodását, és végül kilépését abból, amivé a Kit Kat a külvilággal párhuzamosan vált. A zenés-táncos számokban, a közönséggel való kommunikációban pedig egy elrajzolt, sprőd humorú clown. 

Harsányi Attila a Kabaréban – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)

A Schneider kisasszony – Schultz úr párost Máhr Ági ésSzegedi Dezsőjátsszák. A későn jött, megszolgált szerelem éteri idillje helyett két hús-vér ember a testiséget is újra felfedező kapcsolatának alakulását látjuk. A drámai jelenetekben a legerősebbek: a klubban játszódó, balul végződő eljegyzésben, és akkor, amikor Schneider kisasszonyt legyőzik a saját félelmei, és elküldi Schultz urat. Fandl Ferenc Ernst szerepében a joviális barát képéből indítva válik fokozatosan ijesztő házizsarnokká. 

Éppen e cikk megírásának napján hozta nyilvánosságra a Színházi Kritikusok Céhe a kritikusdíjra jelölt előadások listáját. A Kabaréis szerepel rajta, a legjobb zenés/szórakoztató előadások hármasában. Zenésnek zenés a miskolci előadás, de az összkép, amit magunkkal viszünk, különös tekintettel a finálé hátborzongató képére egy egyszínűvé lett országról, a legkevésbé sem szórakoztató. 

TURBULY LILLA

John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago – Kultúrbrigád, Átrium

Próbáltam összeírni az összes Chicago-élményemet. Volt szerencsém látni anno a kaposvári, az újvidéki, az egri előadást, láttam az Operettben, továbbá a HoppArt és a Centrál feldolgozását, valamint a filmet kétszer moziban, körülbelül hatszor a tévében. Az Átriumbeli  egészen új és más felfogás. Itt nincsenek szép lányok és manöken fiúk, nincs fellépő-dressz és csillogás. Elképzelem, ahogy a castingra jelentkezik sok hosszúcombú önjelölt táncos (őket elküldték) és néhány tapasztalt túlkoros, köpcös, őszülő férfiú és asszony (mamakorúak és idősebbek), akik az esélytelenek nyugalmával jelentkeztek, „legalább látjuk az Alföldi Robit közelről”. Nos, a rendező őket válogatta ki. A totálisan elkötelezett és alázattal táncoló kar két bányász-műszaknak megfelelően teljesít. Még a takarásba érve is lépik a lépni valót. Ez a Chicagoa külvárosi amatőrökről szól, azokról, akik mégsem lesznek sztárok, bárha írnak egyszer-egyszer róluk a sajtóban.

Alföldi Róbertazt kérdezi, miről is szól ez a darab. Tényleg a férjgyilkos nőknek drukkolunk, akik hidegvérrel lelövik a férjeiket (okkal vagy kevésbé), és felmentést kapnak? Kérdezi: vajon a szemét,hűtlen férfiakról szólunk-e vagy a hűtlen asszonyokról, akik a háttérben összefognak mint kezdő feministák? Kinek a pártján állunk? Ne fáradjon senki, nem is köll gondolkodni, ezen se, máson se, majd a sajtó eldönti helyettünk. Ezt is.

Huzella Júlia és Mihályfi Balázs (fotó: Lakatos Péter)

A szenzációs zene mellett a történet is időtálló (Kander‒Ebb‒Fosse) – nem véletlen, hogy szerte a világon évente több ezerszer bemutatják. A média hatalmáról gondolkodunk, miközben minden évtized közelebb visz a teljes kiszolgáltatottsághoz. A média dönt életről-halálról, politikáról, igazságról, gyilkosról és áldozatról; kinevez kedvenc bűnözőket és csúnyákat. A médiának minden fogyasztó és minden sztárjelölt alárendelődik, látjuk, hogy a sajtó érdeklődése nélkül a zseni munkája is hamuba hullik. Elhangzik az előadásban, hogy nem minden az, aminek látszik. A gyilkos lány, akit felakasztanak, a Fodor Annamária alakította migráns magyar, éppenséggel ártatlan volt – huppsz, tévedtetek. A férj, aki magára vállalja a gyilkolást, szintén ártatlan. Mihályfi Balázsitt nem celofán, de buta naivitásán átlátsz, „mint a fólián, mint a fólián”. A lány, aki gyereket vár, orvosi igazolással együtt sem terhes, a szemünk előtt öli meg a szeretőjét. Ravasz, feltörekvő Huzella JuliRoxy Hartja, mégis kihúzza a bajból a sztárügyvéd. A manipulátort Brasch Bencejátssza, rábíznám a peres ügyeket: ha ő jól jár, tán én is. Parti NóraWelma Kellyje őszintébb – ha a show-bizniszben létezik ilyen –, tehetetlenségében káromkodik, mint egy kocsis – útszéli díva ő. A sajtó nagyasszonyának látványos leleplezését viszont nem éreztem itt indokolt jelenetnek, és nem a prűdség okán. Mary Sunshine riszál a kiskosztümjében, lengeti a retikült, a mikrofont, majd valaki lerántja a szoknyáját, kibukkan egy hatalmas fallosz. Ő se az, aminek látszik, vérbeli nőnek Bercsényi Péterszenzációs alakításában.

Minden színész és zenész a maximumot nyújtja. Ugrai Istvánújrafordította a darabot, a dalszövegekkel együtt. A rendezői koncepciót szolgálva egy kültelki kocsma ismerős (nagyon is ismerős: magyar) szereplői állnak a színen, a magyar büntetésvégrehajtás egyenruhájára emlékeztető zakókban, a magyar közbeszéd vég nélkül használt kacskaringós káromkodásait halljuk az ártatlanul (?) bebörtönzött lányok szájából. A jeleneteket átvezető-felvezető Konferanszié (Hámori Ildikó) elmélkedő kedvében van, remek humorral téblábol a színen, mint az amatőr, aki sokunk közül egy.

Alföldi színészvezetése rendkívül tudatos. Biztonságban vannak irányítása alatt a játszók, mert képes indokolni, mit miért kér. Senkit nem terhel azzal, amire nem lenne képes, de a terhelés alatt kétszer-tízszer többet hoz ki mindenkiből, mint amit bárki korábban produkált. 

A „külső-chicagói kultúrban” fellépő gyilkos lányok a vidéki hakni stílusában, habos-babos rózsaszínben, éppen oda érkeznek meg, ahova valók. És mi nézők is azt kapjuk, amit érdemlünk. Ezt akartátok, erre szavaztatok, ne rinyáljatok. 

BÁCSKAI JÚLIA

Öt előadás a Móricz Zsigmond Színházban

Öt előadást láttam az évad második felében (január és május között) a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A nagyszínpadon az Illatszertárt, a Chicagót, a Don Carlost, Abalekot, a Krúdy Kamarában az Asszony asszonynak farkasát. Ha az évad teljes képét nem is, legfontosabb jellemzőit kirajzolják a fenti bemutatók. A nagyszínpadon részint színvonalas szórakoztató produkciókat, részint finoman, nézőbarát módon kortársira hangolt klasszikusokat tűz műsorra a színház; a mainstreamtől való elszakadásra inkább a kamaraszínház adhat lehetőséget. A nagyszínpadon azonban olyan vendégrendezők dolgoznak, akikről legalábbis elképzelhető, hogy többé-kevésbé újragondolják, saját eszközeikkel dúsítják az alapműveket. Az Illatszertárrendezésére hosszú idő után tért vissza a színházba a másfél-két évtizeddel korábban Nyíregyházán több kiemelkedő produkciót létrehozó Mohácsi János, a többi bemutatót pedig fiatalok készítették. Közülük a Don Carlost színre vivő Szabó Máté munkái állnak legközelebb a realista-naturalista tradícióhoz, míg a Chicagót rendező Szőcs Artur, illetve A balekot színre alkalmazó Fehér Balázs Benő eddigi alkotásainak többsége teátrálisabb, stilizáltabb színházi nyelven szólalt meg. 

Don Carlos– Horváth Illés és Horváth László Attila (fotó: Trifonov Éva)

Az öt rendező közül az utóbbi években csupán Koltai M. Gábor volt jelen többé-kevésbé folyamatosan a színház életében; az ő munkái korábban is többször céloztak meg egy szűkebb, de az átlagosnál nyitottabb, kíváncsibb közönségréteget. Az Asszony asszonynak farkasa magyarországi bemutató, hiszen Thomas Middleton darabját korábban nem játszották nálunk. Amúgy sem mondhatnánk, hogy Shakespeare késői kortársainak, közvetlen utódainak izgalmas, sajátos drámai világa túlzottan ismerős lehetne a magyar színháznézők számára, hiszen a korszak terméséből nagyjából három darabot szoktak műsorra tűzni színházaink (azokat sem túl gyakran): Middletontól a Rowley-val közösen írt Átváltozásokat, John Ford Kár, hogy kurváját (a „kurvát” általában „k”-val helyettesítve) és a korszak alighanem legjelentősebb drámai alkotását, John Webster Amalfi hercegnőjét. Ez utóbbit Koltai M. Gábor bő tíz éve már színre vitte Nyíregyházán, néhány éve pedig a Magyar színházban a Kár, hogy kurvamegrendezésével is bizonyította, hogy van affinitása e drámai világ iránt és most is erről győz meg. A rendezés a bosszúdráma cselekményét és eszköztárát ironizálja ugyan, de úgy, hogy a játék tétje megmarad, a konfliktusok a maguk valóságában is értelmezhetőek. Middleton darabjának erénye és problémája is kiszámíthatatlansága: karakterei változékonyak, az átélt konfliktusok, sérelmek, szenvedélyek és szenvedések néha egészen szélsőségesen megváltoztatják jellemvonásaikat. Izgalmassá, feszültté teszi ez a cselekményt, váratlan fordulatokat eredményez, ám az éles változások helyenként a hitelesség rovására mennek, a totális vérfürdőbe torkolló befejezés pedig teátrális töménysége folytán óhatatlanul is mosolyt csal a néző arcára. Koltai M. Gáborvoltaképpen ezt a hatásmechanizmust hagyja érvényesülni. Nem teszi idézőjelbe a cselekmény egészét – a jól követhető lélektani folyamatokat pontosan eljátsszák a színészek –, az írói túlzásokat pedig kortársi iróniával láttatja ugyan, de a történések nem válnak önmaguk paródiájává. A markánsan megjelenített karakterek alapvonásait a szélsőségekig viszik el a színészek, a realisztikus tónushoz finoman adagolva a humort, s egyszerre megélve és karikírozva a realisztikusan nehezen értelmezhető extrémitásokat. Mivel a női karakterek az összetettebbek és egyben változékonyabbak is, és javarészt az ő fellángoló szenvedélyük mozgatja a cselekményt, a női főszereplők, Széles Zita, László Liliés Schmidt Sárajól felépített alakításai maradnak meg leginkább az emlékezetben. Hiányérzetem legfeljebb a színház a színházban szituáció megjelenítését illetően van; a leszámolás ugyanis egy színdarab előadásába beleszőve játszódik, ami a látottnál több ambivalens, színház és valóság, tapasztalat és illúzió kettősségével eljátszó rendezői megoldás, ötlet alkalmazására adna lehetőséget. De a produkció egésze igen meggyőzően mutat meg mai perspektívából, kegyetlen humorral és iróniával is átitatva egy időtlen történetet, bizonyítva a színre vitt, magyar színpadokon ismeretlen dráma életképességét is.

Schiller Don Carlosa távolról sem tartozik a ritkán játszott drámák közé. Maira hangolása fontos és nehéz rendezői feladat, merthogy Schiller reprezentáns drámái kitűnően megírt, dramaturgiailag is jól működő szövegek, remek szereplehetőségekkel, részben időtlen, részben könnyen aktualizálható, napjainkra lefordítható problémákkal. Csak éppen a drámai hősökben megtestesülő eszmény tűnik manapság illúziónak. Amennyire ismerősek számunkra a gátlástalan politikusok, a hatalmi játszmák, az emberi kapcsolatokat tragikusan alakító fondorlatok, annál nehezebb mit kezdeni a magasztos eszmékért halálba menő, kikényszerített esküjük megtartását életüknél is fontosabbnak tartó schilleri hősökkel. Annak az előadásnak, amely mai perspektívából értelmezi Schiller drámáját, ennek az attitűdnek kell kortársi megfelelőt találnia – ami ezúttal nem sikerül Szabó Máténak. Pedig a modernebb értelmezés lehetséges alaphangját és az atmoszférát jól eltalálja a rendezés. Cziegler Balázshol mediterrán módon tágasnak látszó, hol fullasztóan szűkösnek tűnő tere és Pilinyi Mártaváltozatosan elegáns, színes, finom szövésű ruhái segítségével a rendező úgy időtleníti a történetet, hogy közben a jellegzetes délies atmoszférát meghagyja. A lángoló szenvedélyeket azonban hűti a szándékosan szűk regiszterbe szorított, minden patetikus hangsúlytól és túlzott érzelmességtől tartózkodó színészi játék, a schilleri költői emelkedettséget jelentősen mérsékli az új fordítás (amelyet Perczel Enikőnyersfordítása alapján Szabó Máté és Sediánszky Nórakészített), a bonyolult fordulatokat pedig ritkítja a dramaturg, Sediánszky Nóra. Ez a következetes redukció tényleg alkalmas formát és stílust teremthet a schilleri történet újraértelmezéséhez, ám érzésem szerint az alkotók túllőttek a célon. A húzások túlságosan erőteljesek, így egyes szereplők, főként Carlos és Erzsébet érzelmi konfliktusai az optimálisnál egyszerűbbé, átláthatóbbá válnak, míg a bonyolult politikai manipulációk szinte követhetetlenek lesznek. Ez utóbbi akár üzenet értékű is lehetne, és ez nem is feltétlenül baj, ám az már biztosan probléma, hogy a dráma kulcsszereplőjének, Posa márkinak egyes cselekedetei is érthetetlenek, következésképpen értelmezetlenek az előadásban. Így az emberi viszonyok kényes egyensúlya is borul valamelyest; a dráma vége felé a szereplők racionális mondatokat mondva meglehetősen irracionálisan cselekszenek. A szűk regiszterre szorított, általában korrekt színészi alakításokból pedig hiányzik az a szuggesztív erő, amely kortárs magatartási attitűdökre fordítva valóban közel hozná, átélhetővé tenné a schilleri szenvedélyeket.

Illatszertár– Szabó Márta és Horváth Margit (fotó: Trifonov Éva)

Az alapvetően szórakoztató célú bemutatók rendezői eltérő ambícióval közelítettek a színre vitt művekhez. Szőcs Artur nívós kommerszként értelmezte a Chicagót, Mohácsi János átalakítgatta, javítgatta, saját nyelvéhez közelítette, de nem kívánta sarkaiból kiforgatni az Illatszertárat, míg Fehér Balázs Benő egy jellegzetesen mai, népszerű színházi nyelvhez próbálta hajlítani A balekot. Szőcs Arturkiindulópontját még akkor is helytállónak gondolom, ha John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse musicalje a műfaj ama nagyon kevés darabja közé tartozik, amely akár eredetibb, a műfaji sablonokat felülíró kortárs színházi előadás alapanyaga is lehet (amit néhány évvel ezelőtt a HOPPart Zsótér Sándor rendezte bemutatója igazolt). Ám ez nagyon sok buktatóval járó vállalkozás; egy stílust tévesztett, túlkomolykodott, súlyos didaxis árán maivá tett Chicagónál sokkal jobb egy igazán szórakoztató, az alapmű nem túl komplikáltan megfogalmazott, de sajnálatosan örökérvényű mondandóját hatásosan közvetítő, szakmailag magas színvonalú bemutatót látni. És a nyíregyházi előadás ilyen. A rendezői kézjegy leginkább a kisebb-nagyobb és csaknem mindig szellemes játékötleteken vehető észre (kedvencem a kopasz Billy Flynn – Nagyidai Gergő– önálló életet élő parókája, amelyből szükség esetén a tartalék is kéznél van). Egyebekben Szőcs Artur a mozgalmas, látványos produkció egészét precízen összefogó játékmesterként van jelen. Kovács Andreaigazán szép ruhái, Ondraschek Péterműfaji hagyományokhoz kreatívan alkalmazkodó díszlete és a háttérben láthatatlanul, de érezhetően nagy kedvvel játszó zenekar is fontos részese az előadás sikerének, de talán még fontosabb Kocsis Andreaés Lukács Ádámkoreográfiája, amely úgy igényes, változatos és invenciózus, hogy láthatóan illeszkedik az egyébként igencsak megdolgoztatott szereplők adottságaihoz, képességeihez is. A mozgás így nemcsak látványosság lesz, de sokat elmond a megjelenített figuráról is. Kivált igaz ez a kimagasló mozgáskészségű Zsigmond Emőkére, aki nem a hagyományos módon emeli el Roxie Hart alakját. Játékának alaptónusa szinte realisztikus; láthatóvá teszi, ahogy a kezdetben kétségbeesett, tettének következményeitől megrettent, butuska lány fokozatosan kiismeri a rendszert, és kezébe veszi sorsa alakítását. Nem él éles hangsúlyokkal, váltásokkal, nem „leplezi le” a közönségre kikacsintva a figura ösztönös amoralitását, ám maguk az eredeti mozgássorok, az ironikus gesztusok természetszerűleg emelik el, stilizálják a figurát. Vele szemben az erőteljes színpadi jelenlétből építkező Kosik AnitaVelma Kellyje keveset változó, mindvégig önazonos figura, akiben érezhetően roppant energiák feszülnek. Szűkebbre szabott, ösztönösen erotikus mozdulatai is feszültséget gerjesztenek, s amikor a dalok előadásakor valósággal kirobban a hangja, az olyan, mintha a látszólag fölényes, tudatos, mindenkin uralkodni tudó Velma maga is robbanni készülne. A két alakítás nemcsak önmagában kiváló; a színésznők alkatban, játékstílusban, mozgásban, hangban is tökéletesen ellenpontozzák egymást, így játékuk magától értetődő természetességgel szikrázik össze. A többiek általában a szerepkonvenciók mentén, de magabiztosan, egyenletesen magas színvonalú énekes-színészi teljesítményt nyújtva teremtenek karaktereket. Az előadás nem próbálja meghaladni, felforgatni a műfaji konvenciókat, de átgondoltan, szellemesen alkalmazza azokat. Nincs nagy trouvaille, formabontó ötlet, inadekvát világmegváltó szándék; a siker kulcsa a minőségi munka, a professzionalizmus, az érezhető játékkedv. 

Asszony asszonynak farkasa– Pregitzer Fruzsina, László Lili, Gulácsi Tamás és Schmidt Sára (fotó: Trifonov Éva)

Mohácsi Jánost sem vezette világmegváltó szándék az Illatszertárszínrevitelekor, ám ő azért – a dramaturg, Mohácsi Istvánközreműködésével – átalakította, fontos pontokon módosította László Miklósdrámáját. A változtatások átgondoltak, koncepciózusak, nem az a funkciójuk, hogy öncélúan „mohácsisra” hangolják a szöveget. Egyrészt a mű dramaturgiai gyarlóságait iktatják ki velük az alkotók, másrészt ezeken keresztül próbálják felpörgetni az események ritmusát, felturbózni a szituációk humorát és cselekményesebbé tenni a darab egészét. László Miklós például menet közben több szereplőről is elfeledkezik; van, aki egy idő után csak dramaturgiai funkcióként marad a szövegben, s van, aki teljesen eltűnik. Nem úgy Mohácsinál, ahol ha teljes sors nem is, de legalább értelmezhető sorstöredék jár minden szereplőnek, így senki sem veszhet el, s mindenki fontos részt kap a cselekmény alakításában. Ennek nemcsak az a következménye, hogy az előadás egyik legemlékezetesebb alakítását éppen az elnagyolt majd elhagyott szerepe helyébe izgalmasan megjeleníthető karaktert kapó Szabó Márta(Rátz kisasszony) nyújtja, hanem az is, hogy maga az ensemble játék lesz ezáltal gazdagabb, sokszínűbb. Másfelől a szerző tudatosan és többnyire igen hatásosan alkalmazza azt a dramaturgiai technikát, hogy a történet nagy fordulatai a színpadon kívül zajlanak, a dialógusokban már csak a reflexió jelenik meg. Mohácsi rendezései azonban ezt az írói eljárást szinte mindig felülírják – nincs ez másképp most sem. A megírtnál már a játék elején is többen vannak a színen; az előadás kezdettől fogva megmutatja a drogéria forgalmas, stresszes mindennapjait (és ezt precízen ütközteti az érzékletesen megteremtett karácsonyi hangulattal). A kiélezett konfliktusok pedig a maguk valóságában jelennek meg; az első felvonás például krimiszerű fordulattal zárul. Előfordulnak persze a szövegben jellegzetesen mohácsis szófordulatok is, de ökonomikusan alkalmazva. A jelentős változtatások nem formálják át drasztikusan a szöveget, és a legtöbbször kifejezetten előnyére válnak. (Az alapművet nem ismerő néző az átalakítások többségét valószínűleg észre sem veszi.) Úgyis mondhatnám: a Mohácsi testvérek értő, empatikus dramaturgként nyúlnak a drámához; szövegváltozatuk más színpadon is hasonlóképpen megélhetne. Mint ahogy más előadáshoz, más rendezői koncepcióhoz is kiválóan alkalmas volna Khell Zsoltlátványosan szép díszlete, amely szinte naturalisztikus aprólékossággal rendezi be a drogériát, s teremti meg a „békebeli” idők hangulatát. Hogy ezek a „békebeli idők” változóban vannak, azt szintén finoman, de egyértelműen mutatja meg az előadás – elsősorban Árpád alakján keresztül. Fellinger Domonkoskövetkezetes alakításában a kedvesen szétszórt, bájosan szemtelen kifutófiú váratlan felkapaszkodását követően zsarnokoskodó, cseppnyi hatalmával visszaélő, agresszív, de gyáva gigerlivé válik – egyaránt keltve történelmi és kortársi asszociációkat. S noha a gazdasági válság, az egzisztenciális félelem be-beszüremkedik a játékba, azért az Illatszertármégis megmarad annak, ami: szabálytalanul is szabályos, szívmelengető szerelmi történetnek. Amiben természetesen fontos része van a színészeknek, akik igazán meggyőzően beszélik ezt a László Miklósból és Mohácsi Jánosból összemixelt nyelvet. A tulajdonost, a felesége hűtlenségére rádöbbenő Hammerschmidt urat alakító Horváth László Attilaszuggesztív erővel mutatja meg, ahogy egy sikeres és elégedett ember világa pillanatok alatt összeomlik. Az alakítás mindvégig érezteti ennek az összeomlásnak a tragikumát, de érvényesíti a félreértésekből előálló komikumot is. És mind a kétségbeesett, alaptalanul vádaskodó, mérgét ártatlanokra zúdító, mind a kompromisszumot kötő, korábbi életéhez visszatérő Hammerschmidt formátumos, nézői empátiát joggal élvező figura marad. Az általam látott estén diákközönség nézte az előadást, és empátiájuk nemcsak itt volt érzékelhető; valóságos tapsvihar tört ki a nézőtéren, amikor Asztalos úr és Balázs kisasszony egymásra találtak. Horváth Sebestyén Sándorés Széles Zitaalakítása kezdettől fogva érzékelteti, hogy az egymással kutya-macska barátságban álló kollégáknak jóval több közük van egymáshoz, mint sejtenék. Mindketten magányosak, munkájukba menekülnek és képtelenek szóban kifejezni érzelmeiket – ezért kell, hogy levelezés során szülessen meg a kapcsolatuk. A színészek érzékletesen mutatják meg a rideg öntudat mögött rejtőző szeretetvágyat, és precízen felépítve, sok humorral játsszák el a közeledés fázisait a hökkent elutasítástól a szemérmes elfogadásig. A három főszereplő játékát szerencsésen egészítik ki további színekkel a mellékszereplők (a már említettek mellett István István, Gulácsi Tamás, Horváth Margit, Lakatos Máté), helyenként elemeltebb, groteszkebb árnyalatokkal is gazdagítva a tablót. Mohácsi János a szombathelyi Vőlegény után ebben az évadban már másodszor döntött az alapmű radikális átírása helyett a finomabb, a dráma erényeit is respektáló átalakítása mellett, és az eredmény, az eredeti mű számos erényét megtartó, de jellegzetesen egyéni ízekkel gazdagodott, érzékelhető közönségsikert arató előadás mindkét esetben igazolta az eljárást.

A balek– László Lili, Bárnai Péter és Dézsi Darinka (fotó: Trifonov Éva)

Fehér Balázs Benőviszont nem csupán a textust dolgozta át, de formailag, stilárisan is átformálta Georges Feydeaunépszerű bohózatát. A balekugyan szerintem közel sem a szerző legsikerültebb munkája, de Hamvai Kornél remek új fordítása óta magyar színpadokon alighanem a leggyakrabban játszott darabja. Ám Nyíregyházán nem a Hamvai-fordítást játsszák, hanem Závada Péter– a rendező és a dramaturg, Bíró Benceáltal is átfésült – szövegváltozatát, a Hamvai által választott új címet (A hülyéje) is elvetve. A fiatal rendezőkkel gyakran együttműködő Závada Péter nem egy klasszikus darabot transzformált már „mai magyarra”, általában komoly szakmai sikerrel; a Kamrában két éve bemutatott Ahogy tetszikkimagaslóan jó példája annak, hogyan lehet egy sokszor játszott szöveget roppant szellemesen, következetesen alkalmazott kortársi nyelven újragondolni úgy, hogy az eredeti mű tartalmi-stiláris rétegzettsége ne vesszen el, s a szöveget ne a trendi sztereotípiák, hanem az egyedi ötletek működtessék. Feydeau azonban nem Shakespeare, jóval kevesebbet bír el. A vaudeville királyának darabjai alighanem akkor tudnak igazán mulatságosak maradni, ha a saját kottájukból játsszák azokat. Nehéz radikálisan átírni magát a szöveget, hiszen a precíziós tökéllyel halmozott félreértésekből fakadó nyers komikum mind a mélyebb jellemkomikumot, mind a képzettársításokon alapuló intellektuálisabb humort leveti magáról. Leginkább az abszurd felé tolható el a humor, úgy, hogy a véletlenek, a képtelenségek szürreális komikumát fokozza a játék. A nyíregyházi szövegváltozatban ez a szándék is megjelenik ugyan, de emellett még sok minden más: szójátékok, repetícióra építő poénok, atelier-humor, asszociatív alapú ötletek – és ez így, együtt egyszerűen sok. Hiszen Závadáék magát a struktúrát nem bontják meg, vagyis a képtelen félreértések és egymást gerjesztő hazugságok sorából fakadó komikumnak kéne működtetnie a játékot, ám ennek hatását a túl sok és túl sokféle ötlet folyamatosan gyengíti. És ezt az előadás még fokozza is – egyrészt a szövegkönyv eklektikus poénjaihoz (és nem a feydeau-i hatásmechanizmushoz) illeszkedő ötleteivel, másrészt a tempó túlzott felpörgetésével és a játékmód szándékos monotóniájával is. A szerző humorának egyik fő forrása, hogy a kezdetben teljesen normálisan viselkedő, kisebb-nagyobb bűneiket kisebb-nagyobb hazugságokkal menteni kívánó polgárok fokozatosan kilépnek csendes polgári énjükből, és eszelős hazudozóként, űzött vadként vagy éppen bőrüket reménytelenül menteni próbáló félbolondokként kezdenek viselkedni. Fehér Balázs Benő rendezésében viszont kezdettől harsány minden és mindenki, a szereplők a játék elejétől magas fordulatszámon pörögnek. Innen nincs lehetőség a fokozásra, sem az egyes poénsorozatok gondos felépítésére. Szürreális világ ez, ha eltérő mértékben is, de egyaránt zakkant szereplőkkel. Ezt az érzést erősíti Izsák Lilidíszlete is; a tér olyan, mintha a szereplőket egy pihe-puha ágyikó venné mindenhonnan körül, amelyen csak mezítláb közlekedhetnek, ugrabugrálhatnak, fetrenghetnek. Ami szintén megmozgatja a befogadó asszociatív képességeit, de ha esetleg nem, akkor is látványos keretet ad a történéseknek. Ám az önmagukban gyakran igen szellemes ötletek, poénok a játék előrehaladtával egyre ritkábban csalnak mosolyt az arcomra. Annyira azért nem invenciózus és nem eredeti a rendezés, hogy mindenestül zárójelbe tegye az alapmű humorát – ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, alighanem magát a struktúrát is radikálisabban kellene átformálni –, ám érvényesülni nemigen hagyja azt. Darab és előadás hatásmechanizmusa ha ki nem is oltja, de gyengíti egymást. S noha minden színész lendületesen, energikusan dolgozik is, és legtöbbjüknek remek percei is vannak – kivált László Lilinek, Bárnai Péternek, Rák Zoltánnak, Szabó Mártának, Puskás Tivadarnak –, az előadás idővel nyomasztóan egyneművé, kiszámíthatóvá válik. Furcsa módon talán éppen a sok színtől lesz az optimálisnál szürkébb a játék egésze. 

Chicago– balra: Kosik Anita, jobbra: Zsigmond Emőke (fotó: Beregszászi János)

Az öt megtekintett bemutató egy megbízhatóan színvonalas színház képét rajzolja ki. Olyanét, amely átgondoltan és igényesen próbál hol több, hol kevesebb sikerrel, de szakmailag minden esetben vállalhatóan, az olcsó kísértés csábításának nem engedve szélesebb közönségréteget megszólítani – viszonylag kevés kockázatot vállalva. Ez utóbbi okán van bennem némi hiányérzet, de talán ezt majd a jövő évad bemutatói eloszlatják…

URBÁN BALÁZS