AlkalMáté Trupp: Fenyő Iván – Jurányi Ház

Amikor először ismerkedtem-találkoztam Fenyő Ivánnal, fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem a Fenyő Ervin nevű színész fia. Értettem. És fontosnak tartotta megjegyezni, semmi köze Fenyő Miklós rocksztárhoz. Értettem, bár akkor ő sem gyanította, hogy nagyon is köze lesz hozzá. (Made in Hungária) Arra gondoltam, ez a fiú SAJÁT NEVET akar, HÍRNEVET!

Máté Gábor osztálya most az ő életét mutatta be a Jurányi Házban. Az eddigi feltárulkozások őszinték és szinte leleplezőek voltak. Az elején szó esik a búzafűről, nem kapunk választ arra, hogy mennyiben hagyatkozhatunk a varázserőre. Szó esik a megmondó ember szájából a labirintusról, amibe bárki bármikor belekerülhet, na de ha és netán elébe kerül egy fal, kérdés, elmerészkedik-e odáig. Elmegy-e a falig? Beszélnek a határokról, de egyik esetben sem látjuk, hogy a Fenyő Iván életéről szóló előadás maga elmenne a falig. 

Ha a volt osztálytársak írják az előadást, számíthatunk az éles képre és a fényes tükörre, ilyennek látják a főhőst. Itt mintha még fényesített is lenne, óvatos látlelet, nem akar bántani senki senkit, főként a szereplőként meg sem jelenő címszereplő érzékenységét. A főhős részt vesz az előadás készítésében, különben honnan is tudhatnának róla a többiek gyerekkori és ifjúkori részleteket? Hogy átverték az „itt a piros, hol a piros” közben ezer forinttal? Óh, minő tragédia! Hogy apával néha összezörrentek? Hjaj. A szülei nem tiltják, inkább támogatják ambícióit.

Dömötör András és Vajda Milán (fotó: Dömölky Dániel)

A hírnév nem számít, ha magyar, nem számít, ha szakmán belüli, nem számít, ha múlandó. Márványba vésett kéz- és lábnyom – az már valami, ha Los Angelesben kérik fel a művészt. És igen! Ez is megtörtént! Híres rendező híres filmjében. Mi a baj? A híres rendező kihagyja filmjéből az Ivan Fenyo-jeleneteket. Megcsapja a valódi hírnév szele, de elsuhan. Máthé Zsoltismét egyedi és jellemző zenés szövegeket írt, még a fülemben van a Hollywood, Hollywoodcímű dal. Összeomlás, énkeresés, sorskérdések, pszichoterápia, a doktornőnek (Járó Zsuzsa), aki maga is hisz az ezotériában, látomása van: buddhizmus – ez a maga útja! Amíg nem maga a főhős lesz Látó, addig mindenki más látóbb az ő életküldetésével kapcsolatban. Kettesben utaznak Nepálba apával (Dömötör András, Vajda Milán), ez szép jelenet az egyágyas puritán szálláson. Cenzorként is fellép az élete írása közben, megtudjuk, hány és hány jelenet MARAD KI a történtek közül. Megtudjuk, hogy a legnagyobb para a bulvársajtó. Merthogy hősünk híressé vált, sok magyar film főszereplőjeként. A filmezés és Hollywood reményében otthagyja a Katona József Színházat, néha felbukkan élő színészként. A Pszichoszínházban például tizenegy év alatt huszonhárom alkalommal játszott, azon belül is több tucat figurát. Karakterformáló ereje kiaknázza a tehetséget, értelmes fiúról van szó, jó humorérzékkel és emberismerettel megáldva. A csapatjátékos Fenyő Iván sokoldalú, segíti a közösségi munkát, hogy tud zongorázni. Czukor Balázskísértetiesen hasonlító gesztusai és hangja idézi fel, amikor része volt az Osztálynak: Iván játszik, amit ő gondol, az alkalmazkodás-besimulás-önfeladás nem erőssége. Irónia és önirónia a köbön. Gál Kristófeddigi leglazább jelenléte és énekszáma élvezetes volt. Szandtner AnnaAdél szerepére érkezik a fenyőiván–castingra – csak azért e szellemes csavar, hogy Jordán Adélmaga játssza el Fenyő Ivánt, amikor még az ő féltékeny és nárcisztikusan önző férje volt.

A legnagyobb nyílt színi tapsot Jordán Adélkapja, amikor anyját, Lázár Katit játssza, amint Fenyő Iván épp távgyógyítást szervez neki a távol-keletről virtuális műtét formájában. Mind elhisszük a szándék nemességét. Adél felolvas egy részletet a főhős nyomtatásban is megjelent könyvéből. A tanítás arról szól, mi minden kellene, szerep, film, szerelem és egyebek. Szóba kerül Fenyő mint Fény, azaz fényhozó, aki konferenciákon adja át az igét az életről mindazoknak, akik megjegyezték a nevét, hiszen sikeres és ismert lett. Megemlítődik az évekkel ezelőtt okozott karambol, és az említésnél nem is megy tovább az előadás. Túl lenni, ahelyett, hogy benne lenni; felszínt kapargatni; beszélni a szeretetről nem annyi, mint érezni vagy éreztetni a szeretetet. A záró oratorikus dal, amit az AlkalMáté jelenlévő tagjai énekelnek, arról zeng: „de elfogadni magadnak kell magadat!” 

BÁCSKAI JÚLIA

AlkalMáté Trupp: Fenyő Iván – Jurányi Ház

Az AlkalMáté Trupp osztálytárs-sorozatának eddigi bemutatói mind hasonlítottak egymásra, miközben értelemszerűen különböztek is. Bizonyos szempontból az idei Fenyő Ivántalán a legmásmilyenebb. Nem feltétlenül azért, mert a címszereplő nem vett részt a produkcióban. (És hogy hogyan, milyen módon és mettől kezdve nem, erről nézőként nincsen hiteles információnk.) Hiszen már a 2013-as Száraz Dénesis egy, a közös vállalkozásból kiszállt osztálytárs életével foglalkozott, szintén anélkül, hogy a főhős színre lépett volna. Abban a szép, érzékeny produkcióban voltaképp a négynapos széria minden előadásán úgy lehetett érezni, hogy Száraz Dénes bármikor bejöhetne, képviselhetné saját magát a játékban. Evvel szemben a Fenyő Ivánarról az osztálytársról szól, aki nem csupán kisasszézott a közös ügyből, hanem egyenesen hátat fordított a csapatnak.

Jordán Adél (fotó: Dömölky Dániel)

Dömötör Andrásműsormegszakító bejelentése szerint a nézőtéren bujkáló bulvárújságírók miatt – akiket kimutat a Gál rendőr-alezredes által a Teve utcából hozott arcfelismerő műszer – nem játsszák el nekünk „az osztály szakít Ivánnal” című jelenetet. A drámai összeütközés ábrázolása elmarad. Mégsem hagynak bennünket tanácstalanul az alapkonfliktust illetően, hiszen van kulcsjelenet az előadásban; egy filmrészlet a Szemtől szembencímű krimiből – már ha használhatom ezt az ódon moziműfaji megjelölést. A vásznon Mészáros Béla(Al Pacino, magyar hangja: Vajda Milán) és Fenyő Iván(Robert de Niro, magyar hangja: Dömötör András) beszélgetnek. Arról folyik köztük a szó, hogy Mészáros Béla, aki istenhívő, templomjáró ember – noha emlékeim szerint a Mészáros Bélacímű előadásban ez nem kapott erős hangsúlyt – számon kéri a régi Fenyő Ivánt. A megvilágosodása, a spirituális fogékonysága előttit. Gyakorlatilag azt szeretné megtudni a Béla, hogy igazi, őszinte-e ez a fordulat barátjánál, vagy pedig egyfajta élet-, üzleti és marketingstratégia része. Nem tudja meg. A De Niro arca mögött bujkáló Fenyő Iván kisiklik a kezei közül. Ugyanez a kérdés felderenghet abban is, aki elolvassa Fenyő Iván Észlelésekcímű könyvét. Amely könyvvel a kezében Jordán Adélfájdalmas szkepszissel énekel, listába és dallamba szedve, hogy mi minden kellene főhősünknek. 

A Fenyő Ivánszereplői fehér ruhát viselnek – díszlet-jelmez: Kálmán Eszter–, és talán kabala jellegű, avagy divat szerinti nyakláncot, karkötőt. Szereti a jelmeztervező egyenbe öltöztetni ezt a társulatot, rögtön megmutatva egyrészt a címszereplő ismertetőjegyét, másrészt a csapat közösségiségét. (A Máthé Zsoltban a szemüvegek, a Mészáros Bélában a Barcelona-mezek, most a nyakbavalók sorolhatóak ide.) Ennek a tiszta fehérségnek öt éve láthattuk az ellentétét, amikor a Gál Kristófban mindenki feketében mutatkozott. Inverze a mostani premier a Gál Kristófnak úgy is, hogy abban egy hívő fiatalember bizonytalankodott, keresve az útját, a pályáját, a maga és a családja békéjét, s színházi értelemben mindezt a lehető legszemélyesebben tette, az alkotótársak szerető és tisztelő közreműködésével. Ehhez képest a mostani, fenyőivántalan produkció leginkább a többiek viszonyát, hozzáállását, tapasztalatait és ítéleteit fogalmazza színházi jelenetekké. Ilyen vonatkozásban a kontextus voltaképp tágabb a Fenyő Iván-sztorinál. A bemutató ugyanis azt az össztársadalmi tapasztalatot tükrözi, hogy mily könnyen ítélünk, mennyire nem erős bennünk a megértés vágya a másikkal szemben. Az előadás befejező képének épp az az aranyfedezete, hogy a fehérruhás, lehunyt szemű szereplők magányos meditációja egy pillanatra mintha megidézné ennek a hiánynak végtelen szomorúságát.

A díszlet idén is frappáns és sokatmondó: a széksorok mozira, színházra egyaránt emlékeztetnek, hangsúlyozva a nézői pozíciót. A kezdésnél és a befejezésnél egymással szemben ülünk. Ők a színházban szokatlanul primer személyességre szerződött előadók, mi pedig az illúziógyártók őszinteségére éhesen fogyasztjuk gyors ütemben a Jurányi szűk levegőjét, hiába hogy néha még vissza is fojtjuk a lélegzetünket. Hátul fehér vászon a vetítéshez, vörös függöny keretezi, de az nem játszik. A színpadi széksorok jótékonyan variábilisak: akár úszómedencévé is átlényegülnek, amikor Fenyő Ivánt (Dömötör András) a Szabadság, szerelemcímű film vízilabdás főszerepéhez edzi Benedek Tibor (Gál Kristóf) és Kiss Gergő (Vajda Milán).

Ha már film… Fenyő Iván nélkül nyilván nehéz eljátszani a hollywoodi filmforgatással kapcsolatos, megvilágosító jeleneteket. Első kézből keveset tudunk meg erről a kalandról. (ABőrnyakúakcímű Sam Mendes-filmről van szó, amelyben Fenyő Iván sok napon át forgatott egy komoly főszerepet, majd végül szinte az összes jelenetét kivágták az elkészült filmből, mivel sokallták a két, nem amerikai származású katonát, s inkább a kubai figura mellett döntöttek, piaci megfontolásból.) De az elhangzottakból azt megérthetjük, hogy egy efféle csalódásra valószínűleg képtelenség előre felkészülni. És a feldolgozása is igen-igen nehéz lehet. Talán egy ilyen nagyszabású álom megvalósulása, majd váratlan szertefoszlása után arra is rászorul az ember, hogy kedvesen szóljon hozzá a búzafű.

A Fenyő Ivánmint színdarab, a már jól ismert nyomvonalon halad. Van markáns zenei vonal, amelyet részint Máthé Zsolt tökéletes dalszövegei látnak el drámai erővel, részint pedig az előadók. Czukor Balázst például az okos gazdálkodás jegyében évről évre megbízzák egy-egy szám elképesztően szuggesztív eléneklésével. Ez idén az a duett, amelyben Fenyő Iván vadul levezeti a szakítást, miközben az őt immár végleg elhagyó Jordán Adél (Szandtner Anna) végre könnyedén révbe ér egy új szerelemben. Látunk ez ügyben egy többszereplős jelenetet is – amelyet a maga konkrétságában meg is idéz egy kis filmfelvétel valamelyik régi, zsámbéki AlkalMáté-előadás próbájáról –, ahol Jordán Adél (Szandtner Anna) fegyelmezetten elviseli a zenei kíséretet nyújtó Fenyő Ivánt (Czukor Balázs), de a szeme csillogása, a mosolya ragyogása már a zenészként is győztes Keresztes Tamásé (Gál Kristóf). Az külön élvezet, hogy még szinte el sem kezdődött a jelenet, de ha az ember véletlenül odapillant az utolsó sorban ülő Dömötör Andrásra, akkor azonnal látja, hogy az már ott Máté Gábor.

Vajda Milán, Szandtner Anna, Czukor Balázs, Gál Kristóf és Dömötör András (fotó: Dömölky Dániel)

Az AlkalMáté Trupp idei bemutatójának legmeglepőbb bravúrszáma az, amikor Lázár Kati (Jordán Adél) egy agyrém jellegű távolsági lélekműtét ügyében telefonon fordul előbb Jordán Adélhoz, majd az operációt megszervező Fenyő Ivánhoz. Ahogy ezt a betétet Jordán Adél előadja, avval a másfél évtizedes bemutatósorozat legfrenetikusabb jelenetei közé sorol be. Egyébként is emlékezetes hőse Jordán Adél ennek az előadásnak, amelyben imponáló rezerváltsággal vesz részt mint a főszereplő életében érintett személy. Ugyanakkor maga játssza el azt a kitörő szenvedélyű jelenetet, amikor is a féltékeny Fenyő Iván (Jordán Adél) számon kéri Jordán Adélon (Szandtner Anna), hogy miért hozza őt ilyen féltékeny állapotba. (Ne vesszünk el a nevek között, mert megzavarodunk.)

A Fenyő Ivánban a 14 fős egykori osztályból csak nyolcan játszanak. Még soha nem volt ennyi távolmaradó. A már korábban lemorzsolódott Száraz Dénesen és Fenyő Ivánon kívül Mészáros Bélát, Mészáros Mátét, Kovács Patríciát és Péter Katát kell nélkülöznünk. Súlyos, érzékeny hiány ez akkor is, ha (sovány) vigaszként hárman közülük megjelennek a vásznon, amikor a kis Fenyő Iván (Gál Kristóf) utcai „itt a piros, hol a piros”-ban elveszti azt az ezerforintost, amit az édesanyja állatkerti látogatásra szánt a családnak. (Járó Zsuzsajátssza Fenyő anyukát, értetve és érzékeltetve, hogy nem könnyű eset a mama.)

Meghatározó kreatív alkotó színészi erők maradtak ki az idei premierből, így alighanem a szokásosnál is több hárul Dömötör Andrásra. De hát bírja. Előadása előadás az előadásban; egyre hosszabbra nyúló szeánszon hívja fel a nézőség és hallgatóság figyelmét arra, hogyan kell élni. Ha a jelenet pazar iróniáján általlépve igazi konklúziót szeretnénk levonni az életvezetési tanácsaiból, akkor vagy arra juthatunk, hogy így, vagy arra, hogy úgy.

Stuber Andrea

Sebestyén Géza, a Buda-Temesvári Színház igazgatója*

A legendás vidéki igazgató, Krecsányi Ignác 1914-ben visszavonult és átadta a temesvári színház igazgatását Komjáthy Jánosnak, akivel a közönség nemigen volt megelégedve. Pedig az első évadában, a háborús viszonyok ellenére, még közkedvelt budapesti vendégfellépőket is hívott: közöttük Sebestyén Gézát, aki 1902-ben a buda-temesvári társulat tagja volt. 1905-ben azonban Kolozsvárra szerződött: a Farkas utca utolsó, illetve a Hunyadi téri színház első együtteséhez. Többek között kitűnő Petur bán, Az ördög című Molnár Ferenc-darab címszerepében pedig szinte utolérhetetlen. Janovics Jenő azt mondja róla, hogy rendkívül éles eszű, de szarkasztikus humora van. No meg „Mefisztó” arca – mely szerepében látható a Pesti Magyar Színházban is, ahol 1909-től kezdve játszik. Persze, továbbra is sokszor fellép Kolozsvárt: a Magyar Színház turnéján csakúgy, mint olykor vendégszereplőként. Mindenütt jó színésznek tartják. Janovics persze, akinek nincs humora és mindent túlbonyolít, azt kifogásolja Sebestyén Gézában, ami inkább őrá jellemző. Szerinte Sebestyén bármit is csinál a színpadon, főképp az eszét látni mögötte. Sőt, a Doktor némelykor úgy érzi, mintha a kollégája nem venné elég „komolyan” a mesterségét.1Holott csak arról van szó, hogy Sebestyén Gézába nem szorult egy csöppnyi sznobság sem. Elképesztő nagy bohém, és nagyon segítőkész, jó ember. Ennek megfelelően rengetegen szeretik, sok barátja van. De nem ezért lesz színigazgató, hanem éppen azért, mert bizony kiváló képességekkel megáldott vezető, csakhogy fontoskodás és önfényezés nélkül.

A bánsági város 1915 januárja óta próbálja rábírni a 37 éves Sebestyén Gézát, hogy vállalja el a színház vezetését. Végül Pogány Mihály, a Temesvári Hírlapszerkesztője és Ady Endre együttesen ráveszik. A meggyőzés helye, napszaka és a körülmények roppant jellemzőek – íme a „nyitókép” az érintett saját szavaival:

„Már ahogy a régi híres pesti Meteor kávéházban éppen Ady Endrével komolytalankodtunk, hajnali  madárcsicsergés előtt bevetődött közénk Pogány Miska barátunk, aki – ha az eset úgy kívánta – szintén nem tartozott a bánatos természetű halandók közé, lévén érdemes tulajdonosa az Ady Endre becsületrendjének. Márpedig Ady Bandi becsületrendjét csak az kaphatta, aki a sűrűn mozgó poharat nemcsak koccintásra ütötte össze, hanem lelkiismeretesen és maradéktalanul ki is ürítette…”2

Janovics Jenő erre a sztorira biztos a fejét csóválta. Viszont a vidám hajnali italozás eredménye az, hogy Sebestyén ősztől a buda-temesvári színház csakugyan nagyra becsült és közkedvelt direktora lesz. Így ír róla a háború kitörése óta először kiadott Színházi Élet1915. évi 1egelső füzeteSebestyén Géza, az új igazgató címmel:

Szeptember elseje óta új igazgatója van a buda-temesvári színi kerületnek. Ez az új igazgató Sebestyén Géza, a Magyar Színház volt művésze, az Országos Szinészegyesület alelnöke. 

Sebestyén ama furcsa emberek közül való, akikről kétféleképpen lehet beszélni. Vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset. Sokat azért, mert aránylag fiatal életében sok és jelentős sikerre tekinthet vissza; a művészete, másrészt pedig az az értékes munkálkodás, amelyet a magyar színészet szociális helyzetének javítására áldozott, csupa szép és fontos határkövet tud felmutatni. Viszont keveset azért lehet róla beszélni, mert a maga férfias egyenességében és megtámadhatatlan korrektségében nem nagyon rejtélyes egyéniség, akit különösebben magyarázni kellene. Három szó kemény és markáns vonásával már megrajzolható a portréja:igen tehetséges ember, igen tisztességes ember és igen jó ember. Az aztán az egyéniség gazdagságával jár együtt, hogy e szavaknak nem csekély tartalmuk is van. A tehetségével egy éles elme világító ereje és egy jelentős intelligencia fénye jár együtt. A tisztességében a korrekt férfiaknak az a tulajdonsága is benne értődik, hogy öntudatos, erős ember, aki igazának tudatában nemigen ijed meg egy-két akadálytól. Hogy pedig valaki jó ember, az elég érthető tartalmat jelent. A Szinészegyesület fontosabb üléséiről szóló tudósítások egyebet se beszélnek hosszú idő óta, mint olyan humánus és nemes szinész-jóléti reform-ötleteket, amelyeknek ő a gazdája…”

Sebestyén mint direktor a mindössze 23 éves, margittai születésű Bónyi Adorján háromfelvonásos színművével, aModellel kezdte meg első évadát Temesváron. Színre viszi régi cimborájának, Kóbor Tamásnak a Magyar Színházban már sikert aratott Egy test egy lélek című darabját is. A szerző is leutazik a temesvári premierre és igen meleg ünneplésben részesül. A bemutatót követő vacsora után pedig elkezdődik a két régi jó barát szokásos csipkelődése, a tréfa és az ugratás minden nemével. A társulat és a bemutató vendégeinek rendkívüli szórakoztatását is szolgálja ez a „verseny”, ami ezúttal Kóbor Tamás győzelmével végződik. 

Tudniillik az asztaltársaságnak Sebestyén Géza elmeséli, hogy a temesvári színtársulat egy igen szép jótékonysági adományt küldött a harctereken küzdő honvédeknek a következő ajánlással: „A magyar föld katonáinak – a magyar szó katonái.” Mire Kóbornak villan egyet a szeme és már kész is a replikája: „Minek a sok szó? Elég lett volna ennyi: „a hősöknek a szájhősök”. A temesvári igazgató ezen aztán teljes tíz percig egyhuzamban kacag, majd elismeri: „Le vagyok győzve.”3

Komolyra fordítva a szót: az önzetlen segítségnyújtás Sebestyén Géza egyik közismert tulajdonsága. Nem véletlenül mondotta volt a buda-temesvári direktorról Harsányi Zsolt: „Két dolog biztos róla. A tisztességéért és igaz emberi jóságáért tűzbe teszem a kezem!”4Épp ezért szegény Gyóni Géza, a már nagybeteg evangélikus teológushallgató és költő is teljesen tűzbe jött a messzi Szibériában, amikor valahonnan úgy hallotta, hogy Sebestyén ott sínylődik a szomszédos fogolytáborban, és Krasznojarszkba hozatalával esetleg könnyíteni lehetne a helyzetén: „Ő volt az, aki vidéken fölfedezett engem!” – kiáltott fel Gyóni s mindenáron honorálni akarta a színész-igazgató jótéteményét.5Egyébként rossz egészségi állapota és a hadifogság viszontagságos körülményei ellenére, Szibériábancímmel Gyóni Géza olyan „zenéskép”-et tudott írni és elküldeni Bárdos Artúrnak, a Modern Színpad igazgatójának, hogy a kabaré 1916. augusztus 19-i nyitóelőadásán be is mutatják.6

De visszatérve a Kóbor Tamással való froclizások vidám hangulatához, a bohém jókedv láthatóan éppúgy Sebestyén Géza sajátja is. Az biztos, hogy az ő környezetében nem marad búskomor az ember. Beöthy László például, aki a Magyar Színházban az igazgatója volt és továbbra is támogatja, nagyon szereti a nála öt évvel fiatalabb kollégát, irtó jókat mulat a viccein. Pedig Beöthynek Sebestyén sokszor beszólogat.

Közismert például a mindközönségesen csak „Szent Családnak” nevezett Rákosi-família uralma Budapest kulturális életében. A „keresztapa”, Rákosi Jenő negyven éven keresztül a nagyhatalmú Budapesti Hírlap főszerkesztője, író, újságíró, fordító, színházigazgató, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság rendes és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja. A regényíró Rákosi Viktor és a színésznő, Rákosi Szidi Beöthy László anyjának a testvére. A Magyar- és Király Színház igazgatójának a nagybátyja mindenkire tud hatni, kivéve Beöthy László apját, dr. Beöthy Zsoltot, aki irodalomtörténész, színikritikus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a konzervatív szellemű irodalom és irodalomtudomány egyik vezető személyisége, és öt évig, azaz 1872-től 1877-ig a Rákosi (egykoron: „Kremsner”) Szidi férje. Fiuk nem kicsit lévén sznob, még azon is görcsöl, hogy apja nem a bihari, hanem a slováni Beöthyek közül való, az anyja sváb származását pedig – mi tagadás – egyenesen szégyelli. Ráadásul Rákosi Szidi, különc imázsát növelendő, civilben szinte rongyosan, fura szedett-vetett öltözetben jár. Sebestyén az öltöző folyosóján összefutott az excentrikus gönceiben érkező Szidi nénivel, majd a becsukódó ajtó mögül hamarosan éktelen sipítozás hallatszott. Valaki megkérdezte a buda-temesvári igazgatót, hogy ki visít odabent. Válasz: „A dzsentri anyja”.7

Amúgy Sebestyén családja is hovatovább egyet jelent a színész-, utóbb kivételes színigazgató dinasztiával, csak Beöthyhez hasonló pedigré nélkül. Mert nem véletlenül debütált az 1916. február 11-én 38. életévét betöltő Sebestyén Géza éppen Shylock szerepében Shakespeare A velencei kalmárcímű drámájában 1899. április 1-jén Pécsett, ami aztán Temesvárt is kiemelkedő szerepe lett. A nála három évvel ifjabb Jenő öccse már a bátyja vezette színház tagja mint kiváló táncos-komikus. A buda-temesvári direktor tizenöt évvel fiatalabb testvére, Mihály (Miksa) pedig ettől az évtől lesz tag.8 (Az 1895-ben született Dezső majd 1921-ben kezdi meg színészi pályafutását. „Dódi”, akárcsak Géza és Mihály, szintén színidirektori pályára lép. Így a magyar színháztörténetben egyedülálló lesz, hogy egyszerre három testvér vezessen különböző hazai teátrumokat. A negyedik fivér, Jenő tehát operettszínész, míg az 1885-ben született Béla – az egyetlen színházon kívüli – válogatott labdarúgó, az MTK-ban játszik.9)

A Sebestyén-fiúk édesapja Stern Zsigmond villamoskalauz – Géza fia imádja a papát, mindig mindenütt róla beszél. Kolozsváron egyszer még csak színészként volt hivatalos egy bankettre, ahol előkelőségek közé ültették. Az egyik megyei úr az iránt érdeklődött, hogy melyik Sebestyén-családból származik, és mi a címerük. A színész úri eleganciával, mint egy grand seigneur válaszolt: „Ó, mi a Sternek közül, a címerünk pedig zöld mezőben egy szakaszjegy.”10

*

Dr. Berkeszi István temesvári tanár 1916. március 23-án a következőket írta a naplójába:11

„Március 18-án megtartottuk a III. ellenőrző konferenciát. Tagadni nem lehet, de nem is akarja senki, hogy az ifjúság erkölcsi-fegyelmi tekintetben e tanévben az előzőhöz képest hanyatlott. […] Azóta ismét 3 tanulót (az V.-ből) kellett igazgatói megróvásban részesíteni, mert részint igazolatlanul mulasztottak, részint mert az osztályfőnökük tilalma ellenére mégis színházba mentek. A fegyelmi szabályok e durva megsértése miatt megérdemelték volna, hogy kitiltsuk az intézetből, de tekintettel kellett lennünk szüleikre, mert hisz hadbavonultak.Az ifjúság között elharapózott az igazolatlanul való óramulasztás, a cigarettázás, a kávéházak látogatása stb. […] Ez erkölcsi hanyatlás oka legfőképpen az, hogy március 15-ig 157 tanulónk atyja vonult be katonai szolgálatra, s gyermekeik otthon nélkülözik a szigorúbb atyai fegyelmet…”

Az állami főreáliskola igazgatójának bejegyzéséből arra is lehet következtetni, a Sebestyén Géza vezette társulat annyira jó, hogy egyes diákok még a kicsapás veszélyét is kockáztatják, csak hogy titokban színházba járhassanak. A népszerű színidirektor ráadásul hisz a zenés műfaj fontosságában s a magas színvonalú operett- és opera-előadások hatásában. Ifj. Johann StraussCigánybárócímű nagyoperettje ezért is kerülhetett színre. 

De nem csak ezért. Kacsoh Ponrácz János vitézéig a Cigánybáró volt „a” magyardaljáték, tárgya, vonatkozásai és magyaros zenéje alapján, de a keletkezése is érdekes: Strauss 1883-as pesti látogatásával függ össze, amikor a szerző A furcsa háború című operettjét vezényelte nálunk. Vele utazott harmadik felesége, Adéle Strauss is, akit a bécsiek „az operett Cosimájának” neveztek el, mivel odaadó rajongásán túl remek tanácsaival segítette férje művészetét, akárcsak Wagnerét a hitvese, Liszt Ferenc lánya. Liszt a „magyar cigányzenét” a romák eredeti, indiai gyökerű muzsikájának tartotta, erről írta A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon12című könyvét is, és régóta biztatta Strausst, hogy komponáljon magyar témájú színpadi művet. A harmadik Straussné pedig rávette férjét, hogy vegye fel a kapcsolatot Jókai Mórral. Az osztrák zeneszerző fel is kereste a magyar regényírót, és elbeszélgettek arról, milyen jó volna egy „magyar népélettel foglalkozó daljáték”. A komponista kért egy ilyen témájú szövegkönyvet Jókaitól, aki el is küldte a Szafficímű novellájából adaptált librettót, de az ebben a formában nem tetszett az ifjabbik Straussnak. Az ismeretlen szövegkönyvíró, aki az adaptációt elkészítette, nem nyújtott színpadi cselekményt, sok fantasztikus figurát írt bele, a hús-vér szereplőkkel ellenben adós maradt – állítólag „élők” helyett inkább egy hegedülő csontvázat kreált hozzá. Szerencsére a Keringőkirály nem sokkal azelőtt ismerkedett meg Schnitzer Ignác újságíróval mint híres Petőfi-fordítóval (aki egyébként más magyar írókat is rendszeresen fordított, így Csiky Gergely Jóslatát és A nagymamát). Schnitzer a „Saffi”-ból épkézláb librettót készített – mi több, párhuzamosan dolgoztak együtt Strausszal: a zeneszerzőnek elég volt a szöveg vázlata, ő máris bravúros zenét komponált hozzá. Így mire a versek is megszülettek, már kész volt a színpadi jellemzés zenedramaturgiailag kifogástalan partitúrája. Max Kalbeck, a bécsi fordító, író és kritikus korszakváltást vélt felfedezni a Cigánybáróban, ettől kezdve reménykedtek a szakemberek, hogy ifj. Strauss átáll az operaszerzésre.13

Igaz, a Theater an der Wien-beli ősbemutató előkészületei nem voltak épp derűlátóak. Feljegyezték, hogy a próbák során maga a mester sem bízott a sikerben, a színház direktora és Zsupán alakítója, a híres Alexander Girardi pedig még szkeptikusabb volt. Végül 1885. október 24-én mutatták be a Der Zigeunerbaron-t, Girardi „ordenáré” Zsupánjával, aki a kritikusok szerint is uralta az előadást. Girardi révén a káromkodó barbár sertéstenyésztő, aki a háborúban „viccesen” fosztogatja a halottakat – noha a komikum eszközeként magyaros akcentussal beszélt Bécsben és magyar jelmezben is jelent meg – valójában törzsökös „bécsi figurává” vált. Mikor a legelső magyar előadást Kolozsvárt bemutatják, a darabot Megyeri Dezső fordítja le a színpad számára úgy, hogy Zsupán szövegébe németes kifejezéseket, beszédmódot ír, így Girardi szerepe a magyar publikum szemében egy „elmagyarosodott sváb városlakó” lesz. Míg a bécsiek persze, a „tősgyökeres magyar”-t akarják látni benne. Egyik nemzet sem vallja a magáénak ezt a prosztó alakot.14

Zsupán nemzeti hovatartozásától függetlenül, a Cigánybáró nem csupán a bécsi premier után ért meg egymásután 87 előadást, továbbá aratott sikert pár hónappal később magyarul a budapesti Népszínházban is. Még Strauss életében 140 színházban mutatták be! 1903-ban pedig a Theater an der Wien-ben elérte a 300. előadást. 

Az időzítés nagyon is megfelelő. A „magyar cigányzene” európai elterjedése ebben az időben a Nyugat romantikus „orientalista” érdeklődéséből fakadt. Egzotikumot kerestek és találtak benne. Közkedveltségét bizonyítja, hogy majdnem minden romantikus zeneszerző komponált „magyar” táncokat és fantáziákat, amelyeket „cigány” zenészek ihlettek. Persze ami a nyugati romantika „orientalista jellegéhez” tartozott, az a magyar romantikában az etnográfiai helyzet okán sem ugyanaz, hiszen a cigányok századok óta a történelmi Magyarország lakói. Temes megyében is éltek és élnek. 

Azonban nem pusztán az eddig tárgyaltak miatt volt érdemes Sebestyén Gézának pont akkor és pont ott színre vinnie a XVIII. századi történetet. Dr. Berkeszi István 1900-ban kiadott Temesvár szabad királyi város kis monographiája című munkájában olvasható, hogy a török uralom alatt a magyarországi négy beglerbégség egyikének Temesvár lett a székhelye, így értelemszerűen a négyből egy vezérpasa itt lakott. A darab során kiderül, hogy a cigánylánynak tartott Szaffi igazából fejedelmi vér, az utolsó temesi basa leánya. S még egy komoly helyi vonatkozása van a daljátéknak, amit Jókai Mór hangsúlyoz, és amit a helytörténésznek is kiváló történelemtanár így írt le: „A Temesköz visszafoglalása nem jelentette egyúttal a magyarság győzelmét. […] a magyar nemzetiségnek, történeti tradícióknak, közjognak a török sem volt olyan ellensége mint az osztrák.” Kiegyezés ide vagy oda, Jókai Mór bizony az osztrákot kapzsi siserahadnak ábrázolta, amely föléli, elpusztítja még azt is, amit a törökök meghagytak…

Jókainál a történelmi háttér ugyanis allegorikus. Az ifjú Barinkay Sándor visszaérkezése, akinek apját az osztrák kormányzat politikai okból kiutasította az országból, de a sokat próbált fiatalember most kegyelmet kapott, félreérthetetlenül a szabadságharc hazatérő emigránsaira utal. Mert míg 1848/49 üldözött, külföldre menekült hősei ezer nyomorúsággal, megaláztatással és veszéllyel küzdöttek, az itthon maradt „császárhű” elemek beleültek a terror elől elmenekült szabadságharcosok javaiba, birtokaikba, no meg a hivatalokba, ravaszul megkaparintva mindent, amit csak bírtak. S tudjuk jól, hiába a dualizmus, a magyarok továbbra is „negyvennyolcasok” maradtak. Szekfű Gyula, a botrányt kavaró A száműzött Rákócziírója 1917-ben, Berlinben megjelent és nagy szakmai áttörésként emlegetett A magyar állam életrajza című „történelmi tanulmányában” le is írja majd, hogy a „nagyközönség” romantikus és liberális történeti illúziói rendületlenül tartják magukat, és a magyar tömegeket a „szinte gyerekesnek tetsző, színpadias történetszemlélet”15 jellemzi.

 

A már említett helyi vonatkozások mellé a háború, a katonaság, a harctér aktualitása is hozzáadódik. Nem beszélve arról, hogy a színreállításhoz jó hangú és tehetséges színészek állnak rendelkezésre Temesváron.

Ifj. Barinkay Sándor igazi magyar nemes férfiú, a nemzeti karakter jellemvonásai – jók és kevésbé jók – egyaránt jellemzik. Szabadságszerető, férfias, önérzetes, bátor, szabadelvű, jóérzésű, gáláns, érzékeny, dacos; visszavág, ha megbántják, ellenben sérti a „férfiúi méltóságát”, ha akár származásban, vagyonban vagy magatartásban – akarva vagy akaratlanul – fölénybe kerül vele szemben egy nő… Természetesen ez egy tenor szerep. S miközben „élvezzük Kertész Vilmos gyönyörű csengésű lírai tenorját és színpadi játékát a zsúfolásig megtelt temesvári színházteremben”, érdemes egy pillantást vetnünk a buda-temesvári színtársulat saját színlapjára, mert Czakó Gyula rendezésében a szerepek imitt-amott eltérni látszanak az általánosan ismert megjelöléstől, s ennek nyilván oka van. Barinkay Sándor például elzüllött nemes. Szaffiját, a „cigánylányt” a színésznőnek is kiváló Pataky Vilma énekli, aki gyönyörű hangú, ragyogóan képzett szoprán-énekesnő. Amúgy a budai szezont beharangozó Színházi Életszerint: „Pataky Vilma egészen különös szubrett. Nagyszerű szubrett, fővárosi mértékkel is elsőrangú és csodák-csodája: olyan hangja van, hogy a Cigánybáróban Szaffit tudja vele énekelni. Viszont más darabokban ő a Buda és Temesvár Fedákja a mindenkori szubrett-szerepekben.”16A bariton szerep, Zsupán Kálmán, aki természetesen ravaszdi, kapzsi és hazudós, vagyis a „gazdag, bánátikereskedő” Herczeg Vilmos alakításában ellenállhatatlanul komikus. A színész még csak 33 éves, de tizenkét év múlva, a színpadra lépése 25. évfordulójának nagy szegedi ünnepségén majd nem véletlenül írja neki és róla Juhász Gyula:

„Ma téged illet dícséret, dicsőség,
Kit nem tört össze a nagy, szent robot,
Ki maga vagy az erő és a bőség
És minden kincsed nékünk áldozod.” 

Arzéna, Zsupán lánya a kitűnő Kovács Margit, aki ugyancsak szoprán. Alt viszont Szaffi nevelőanyja, Cipra vén cigányasszony, akinek a szerepében H. Reviczky Etelt láthatta a közönség. „Mirabella, Arzéna guvernantja” nem is lehet más, mint a csodás komika és remek epizodista, aki minden szerepét gondosan kabinetalakítássá formálja: az ekkor 53 éves Vágóné Margit. Tulajdonképpen Vágóné Berzsenyi Margit, egyenes ági leszármazottja a költő Berzsenyi Dánielnek és rokona a költőnő Dukai Takách Juditnak. De hogy ő nem az irodalmat, hanem a színpadot választotta, ahhoz jó példát mutattak szülei, hisz édesapja, Berzsenyi Károly színész, vidéki színigazgató és rendező, esetenként színműíró; édesanyja pedig Szakonyi Adél énekesnő. Vágóné férje szintén színész: Vágó István, aki a Sebestyén Géza vezette színtársulat helyettes igazgatója. Darabbéli férje, „Gróf Carneró, királyi biztos”: a bariton Ujj Kálmán, aki az újságírók szerint „rendkívül tehetséges és érdekes művész”. „Fiúkat”, azaz Ottokárt a társulat vezető bonvivánja, a még csak 27 éves Galetta Ferenc énekli-játssza, aki még Komjáthy idején tért vissza színésznek a szülővárosába – és nyilván mondani sem kell, a tenor Temesvár kedvence! Megérdemelten. Galetta Sebestyén direkciója alatt művészileg csak tovább fejlődött, és még jól is néz ki. 

Végül, de nem utolsósorban, a hálás „Gábor diák szerepében jelent meg Pajor Ödön rokonszenves, markáns egyénisége és zengett férfias, öblös baritonja”17– írja a Színházi Élet. Pajor Ödön egy évvel fiatalabb az igazgatójánál, és annak idején, amikor mindketten Kolozsvárt voltak kezdő színészek, egymásban emberükre találtak. Janovics Jenő szerint Pajornak, akit kollégái „Mózsinak” becéztek, Sebestyénnel sok tréfás szócsatája volt. Ujházi Ede is kedvelte: egy alkalommal Pajor olyan kártyapartnere lehetett – két másik ifjú társával együtt, közülük Horti Sándor már szintén a buda-temesvári társulat tagja –, aki a mester „kártyaveszteségéből” vehetett magának átmeneti kabátot.18Janovics igazgató úr szerint Pajor Mózsi nagyon különös ember, akihez a kollégái is felemásan viszonyulnak. „Szeretik, mert mulatságos a társaságban, ötletes és alapjában jószívű”, de Kolozsvárt gyűlölték is, mert olyan „monsieur Sans Gene”, a társulat „enfant terrible”-je lett. „Gúnyolódott, pletykázott, és mindenkivel szemben szókimondó volt. Kedve telt abban, hogy mindenkinek kellemetlenséget mondjon. Nem rosszindulatból tette, már ez volt a természete. Csípős megjegyzései szájról szájra jártak. De amellett a tehetségnek nem volt különb hódolója, mint ő. Önzetlen, szolgálatkész barátja kollégáinak. Csak a nyelvét nem tudta fékezni.”19Janovics úgy emlékszik rá a kolozsvári időszakából, hogy „úgy az operaelőadásokban, mint játékkészsége folytán a drámákban és operettekben is nagy hasznára volt az együttesnek. Hatalmas, széles skálájú hangja volt, amely a basszustól a magas baritonig terjedt, de nem volt meg a csengése, a vivőereje s ezért énekének sohasem volt zavartalan sikere.” Tíz évvel később ellenben a Színházi Élet, de a többi kritikus is azt írja Pajor Ödönről: „nobilis, nemes, meleg tehetség, akinek férfias megjelenése, kulturált baritonja, imponáló énektudása és szárnyaló magyaros svungja az ország bármely színpadán megállhatja a helyét.”20

Így a Népoperában is, akárcsak Kertész Vilmos, valamint a Cigánybáróban nem szereplő, jó értelemben vett ripacs, Horti Sándor és a hatalmas baritonnal, nagy énektudással rendelkező Róna Dezső, ők ugyanis korábban mind a négyen az 1915. május 15-én megszüntetett állandó népoperai társulat tagjai voltak. Ez Magyarország legnagyobb befogadóképességű színházépülete az akkori Tisza Kálmán téren.21 1911. december 8-án adták át, akkor 3167 nézőhellyel. A Népopera Részvénytársaság megbízásából a terveket a szecesszió mesterei, Jakab Dezső, Komor Marcell és a Kolozsvárról a Nyári Színkör első tervezőjeként ismert Márkus Géza készítették. A telket a székesfőváros szigorú elvárásokkal, ötven évre ingyenesen adta át a részvénytársaságnak. A megállapodás része volt többek között, hogy állandó szerződött magyar színtársulattal működjék, az előadások nyelve csak magyar lehet, előre meghatározták a külföldi vendégjátékok számát és jellegét is, és külön figyelmet kellett fordítani a magyar szerzők műveinek bemutatására. A színház elképesztően rövid idő, 9 hónap alatt készült el. A színpad 14m széles és 8,5m magas, tágas hátsó térrel és a kor legmodernebb színpadtechnikai eszközeivel ellátva. A színpadtér még orgonával is rendelkezett. A színházba belépő előbb egy nagy fogadótérbe érkezett, a puritán nézőteret pedig csak Pór Bertalan nagyméretű freskója díszítette, a világítás pedig 40 000 gyertyafény erősségű volt.

Az első igazgató, Márkus Dezső igényes szolgáltatást ígért az óriási nézőtérre jegyet váltóknak. A belépők ára töredéke volt az Andrássy úti intézménynek: a legjobb helyekre 3 koronáért, az első emeleti erkély utolsó soraiba 50 krajcárért lehetett jegyet kapni. Három éven belül a társaság a jegyárakat nem emelhette. Operett-, opera-bemutatói, a színvonalas vendégjátékok és hangverseny-sorozatok egyaránt csodálatos élményt nyújtottak potom pénzért. A „népopera” gondolata szintén gyönyörű, de egyfelől a színház művészi fejlődésének lehetőségét megszakította a háború kitörése, másfelől egy ekkora hodályt megtölteni még fillérekért sem lehet, pláne Wagnerrel, folyamatos működtetése pedig gazdasági nonszensz. Úgyhogy nem csupán a Népopera eredeti koncepcióját kellett hamar feladni, de a részvénytársaság három év múltán kénytelen végleg bedobni a törülközőt. Fél évvel később a főváros élt a jogával, és átvette a színházat. Az új ügyvezető igazgató Márkus Jenő tanácsos lett. A repertoár nem sokban különbözött a korábbiaktól, de önálló társulat hiányában csak vendégjátékokra építhettek.

Sebestyén Géza mint Lucifer Az ember tragédiájában (OSZK Színháztörténeti Tár)

Sebestyén Géza nagyszerű (ma úgy mondanánk) „menedzserigazgató”, aki pontosan tudja – hisz az előző nyárutón már saját bőrén tapasztalhatta –, hogy a budai közönség, még ha a színkört a Horváth-kertben (hála Krecsányinak) „FővárosiNyári Színház”-nak nevezi is, körülbelül olyan, mintha Temesvár külvárosában lakna.22Márpedig Sebestyén nem azért hagyta ott fővárosi nagy sikerei színhelyét, jó barátait, szerepeit, kávéházi asztaltársaságait, és költözött el a Bánát fővárosába, hogy a szó szoros értelmében „vidéki” színigazgató lehessen. A budapesti lapokban gyéren felröppenő hírek egy-egy temesvári bemutató sikeréről vagy némely jó sztori a Színházi Életben nem elégítheti ki az ambícióit. Úgyhogy gondolt merészet és nagyot, és – közvetlenül a budai szezon előtt, reklám célból is – a Népopera fővárosi vezetőségével meghívatta buda-temesvári társulatát vendégszerepelni Pestre!

A vendégjáték – a narancssárga alapú és mindenekelőtt a legújabb bemutatót grafikusan kidomborító színlap tanúsága szerint – 1916. május 5-én este fél 9-kor kezdődött a Népoperában, éspedig a Cigánybáróval. Strauss és egy vidéki társulat, amely ráadásul egy hét múlva már Budán játszik és onnantól egész nyáron – hát nem mondható, hogy a nyáriasan kellemes májusi estén táblás házat vonzott. Azért ha a fél kisvárosnyi nézőtér nem is telt meg, egész jó ház volt. Főleg ahhoz képest, hogy a budapesti színházrajongó mennyire másként áll a fővároson kívüli magyar színészethez. 

Különösen az 1644 személyes földszint első sorai népesedtek be a magyar színházi élet notabilitásaival, hiszen az „itt-hagyott” kollégák igazán kíváncsiak voltak arra a Sebestyén Gézára, aki alig egy évi direktorkodás után egy „kétségkívül vidéki jellegű színházzal” már a főváros elé mer állani. Viszont az is elterjedt, hogy a temesvári városi tanács máris, magától és minden pályázat mellőzésével, Sebestyént bízta meg a színház további néhány éves vezetésével. Szóval: szakmai oldalról élénk várakozás előzte meg azt az estét, amelyen a temesváriak a Népoperában bemutatkozhattak. De lett is nagy meglepetés…

Amikor felment a függöny, kiváltképp a neves írók és színészek impozáns szigetén kezdtek el nagyon figyelni. Ők a Sebestyén munkájára koncentráltak, míg a „civil” publikum nyilván a Cigánybáróra volt kíváncsi. És amikor Sebestyén művészei elkezdtek játszani, mind forróbb és forróbb lett a hangulat… 

„Már öt perc múlva megvolt az este sikere. Az előadás pompásan gördült, a színészek kitűnően játszottak és énekeltek, de ami ezenfelül különösen fontos: egy egységes és kitűnő vezetés nyilvánvaló ereje ragadott magával mindenkit, aki a színpadra a mesterséghez való értés kritikájával nézett. Mikor az első felvonás után lement a függöny, a tetszés, sőt elragadtatás viharosan spontán tapsa hangzott fel. Sebestyén Géza ebben a pillanatban nyerte meg azt a nagy tétet, amelyet ezelőtt egy évvel a szilárd és erős ember hitével vetett a játékba. Mikor a tapsok végre elhallgattak, a földszinten irók, kritikusok, színészek meglepett és örvendező arccal siettek egymás felé: 

‒ Ezek nem »vidékiek«”. Ez egy fővárosi színvonalú társulat. 

Másnap a sajtó ugy emlegette ezt az előadást, ahogy még kevés színházi meglepetést. Az elragadtatás meleg mondatai csak úgy tódultak egymásra a dicsérő cikkekben és a Népoperában vendégszereplő »vidékiek« egyszerre csak úgy divatba jöttek, mint akármilyen pesti színház. Különösen mikor napról-napra vágta ki az új trompfokat és egy héten belül például két eredeti nagy bemutatóval licitált rá eddigi sikereire Sebestyén.”23

Következő este, azaz szombaton, ugyanebben az időpontban Oscar Straus Bájos ismeretlencímű operettjét láthatta a most már nagyobb számban érdeklődő közönség. Vasárnap pedig két előadást: délután fél négykor kezdődött a népszerű Jarmer–Buchbinder-mű, Az erdészleány, este pedig a nagy dobásnak szánt premier. Harsányi Zsolt fordításában, Egyszer volt…címen, Kollo és Bredschneider zenéjével valamint Bernauer és Schanzer szövegével a temesvári Sebestyén-társulat mutatta be azt a „Wie einst in Mai” énekes játékot, amely Berlinben már 300-szor aratott sikert. Az új bemutatót kedden, május 9-én és a következő napokban többször is eljátsszák még.

A Népoperából Sebestyén Gézáék a rendkívül sikeres vendégjáték-sorozatot követően persze átvonulnak ósdi, kényelmetlen budai hajlékukba, a Krisztinavárosba, de ezt az átvonulást a Népopera megbízott igazgatójának és a főváros színházi tanácsosának alábbi köszönő levele kíséri, amelyhez a temesváriak utolsó népoperai előadásán egy hatalmas babér-koszorú is tartozik, szalagján a főváros színeivel:

„Igen tisztelt Igazgató Úr! 

A buda-temesvári színtársulatnak a Népoperában rendezett vendégjátékai a mai napon véget érvén, a szinház fővárosi vezetősége nevében őszinte köszönetet mondok Önnek és a vezetése alatt működő társulat minden egyes tagjának a vendégjátékok során tanúsított, odaadó lelkesedéssel teljesített művészi munkájukért. 

A buda-temesvári társulat itteni vendégszereplésével újabb es fényes tanúságát szolgáltatta nemes művészi törekvéseinek és öregbítette azt a kiválóan jó hírnevet, amelyet a főváros másik színházában: a budai színkörben alapozott meg. 

Őszinte örömömre szolgált, hogy önnek és t. társulatának — ha csak rövid időre is — a Népoperában hajlékot adhattam. 

Kiváló tisztelettel 

készséges hive 

Márkus Jenő m p. tanácsnok.”24

A buda-temesvári társulat Fővárosi Nyári Színházbeli szezonjának beharangozóját – a társulat részletes bemutatásán túl – így folytatja a Színházi Életmár korábban többször fellapozott száma:

„Most aztán Budán van a büszkeség sora. Máskor Buda »Előzetes szinházi jelentés« cimen kapta meg az első plakátját annak, hogy a Krisztinában színjátszás kezdődik. Most ez az előzetes szinházi jelentés egy olyan fővárosi vendégszereplés volt, amelyből a budaiak éppen eléggé tisztában lehetnek vele, milyen szinházi szezon vár rájuk az idei nyáron. Az előzetes szinházi jelentésnek ennél snájdigabb, hatásosabb és kitűnőbb beállítását eddig valóban nem volt alkalmunk ismerni. Soha üzletember ne kívánjon jobb reklámot, mint amilyet a budai színjátszás számára a népoperai esték jelentenek. 

Ezek a népoperai esték megmutatták és most már néhány budai este is megmutatta, hogy milyen társulata van az idén Budának és Temesvárnak. […] 

 

A színházi vezetőség aztán igazán érti a dolgát. A főrendező, Czakó Gyula, olyan rendező-talentum, hogy Beöthy László máris szerződtette rendezőnek ősztől kezdve. Simándi, a karmester elsőrangú dirigens és imponálóan nagy-tudású muzsikus. Vágó István, a kitűnő helyettes igazgató és Róna Valér, az agilis, ötletes titkár, csalhatatlan ízléssel és hozzáértéssel vannak segítségére Sebestyén Gézának a vezetésben. 

Nagyszerű gárda dolgozik itt hittel, lelkesedéssel és a lelkes és tehetséges emberek élén Sebestyén Géza áll, mindnyájuk között a leglelkesebb és legtehetségesebb. Nem véletlen, hogy társulatának ő a direktora. Ha a társulat új igazgatót választana köztársasági alapon, az is ő lenne, mert ott a helye. 

Azaz, hogy nem is ott a helye. Sebestyén Gézának, mint színigazgatónak, a Duna másik partján van a helye.” 25

A jobbnál jobb zenés színpadi premierek mellett, színházvezetői elveihez híven, Sebestyén Géza tovább folytatja a kortárs magyar színműírók színpadhoz segítését, az új magyar darabok sorozatát. A nyár egyik slágere a Hivatalnoklány, amelyet 1916. augusztus 2-án mutatnak be. Szerzője Ráskai Ferenc, a Pesti Hírlapszínházi rovatának szerkesztője. 

A színdarab főhőse az emancipáció és a terjedő gazdasági válság korában mind népszerűbbé váló dolgozó nő, aki – a kialakulóban lévő színpadi séma szerint – rendszerint ki van téve ugyan a munkahelyi zaklatásoknak, a férfi jogú társadalom mizériájának, viszont eközben biztosan rátalál egy olyan vezérigazgatóra vagy más remek pozícióban lévő férfira, aki beleszeret a nemes, tiszta, önérzetes, érzelmes és mindenekfelett tisztességes leányzóba, s aki a szorgalmas és szépséges, ám feltétlenül szegény kisasszony erényeire törő pimaszokat megbünteti, végül pedig elveszi a leányt feleségül – megosztván vele a boldogságát és nem elhanyagolható vagyonát. A hivatalokban dolgozó gépíró és adminisztrátor kisasszonyok ezreinek a vágya és reménye kel ilyenkor életre a színpadokon, illetve hamarosan az 1920-as, még inkább a 30-as évek filmvásznain. Ez a téma kapásból népszerűbb lesz, mint a régebbi operettek tartalma, hiszen a mind több női alkalmazott számára egy „vezér” íróasztalközelben konkrétabb vágyálom, mint egy herceg vagy a kihalóban lévő fajhoz tartozó ifjú királyfi (pláne fehér lovon, hisz a háború a lovakat is besorozta).

Ráskai jól ráérzett erre a közönségigényre, amikor egy olyan korábbi alakja köré formált színdarabot, mely epikus formában először a Pesti Hírlaphasábjain megjelenőTiszta pénz című novellájában tűnt föl, majd az Asszonyi balsors című kötete élén, hogy azután még a Mozgó-könyvtárcímű vasúti könyvtár egyik füzetében is „kellesse magát”.26A kivételes mennyiségű bevétel pedig azt bizonyítja, hogy a prototípus a budaiaknak bizony kellett. De a nyári műsor Hivatalnoklányának „téli” sikeréhez valószínűleg erősen hozzájárul, hogy Bot, a Wexler bankár feleségére ráunt és a gépírólányt „zaklató” osztályvezető szerepében a közönség viszontláthatja a temesvári direktor urat is a színpadon. Márpedig Sebestyén Géza közkedvelt színész Budapesten (is). Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a „hivatalnoklányból” varrónővé, illetve Hiday bankvezér (Bársony Aladár) szerelmévé, végül a nejévé avanzsáló Magda megszemélyesítője, a bájos és ifjú Molnár Aranka igen tehetséges színésznő. Ahogy mellettük pazar a teljes szereposztás.

A Színházi Élet 1916. október 8-tól október 15-ig aktuális „Népopera”-száma Beöthy Lászlót köszöntötte abból az alkalomból, hogy az 1916/17-es évadra egy harmadik fővárosi színházat is kibérelt. Épp azt a Népoperát, ahol májusban ugyan csak rövid ideig vendégeskedtek a buda-temesváriak, de annál nagyobb sikerrel. Őket ebben a lapban kis suta versike búcsúztatta, imígyen:

Reggel: Sebestyén társulata Temesvárra költözött 

És Budán 

Délután 

Szekrénybe kerültek a könnyű ruhák 

És mindenki télibe öltözött. 

Sebestyén Gézáék budai szezonja két kortárs magyar színmű bemutatásával zárult. A legutolsó az évadban a Horváth-kertben Ozorainé Kálmán Margit Annacímű darabjának premiere. Ozorainé irodalmi munkássága már ismert Magyarországon, kiváltképp Skála címú könyvdrámájával hívta fel magára a figyelmet.

Az 1916-os budai évad utolsó premierjét megelőzően pedig majd egy héttel, Bársony Aladár rendezésében és főszereplésével színre került a Krisztinavárosban Földes Artúr Kegyelmes Hamupipőkéje is. Ez esetben túlzás volna „ősbemutatóról” beszélni, hisz a magyar szerző magyar darabjának magyar nyelvű bemutatóját már több német nyelvű színre állítás előzte meg. A darabot Gräfi Loricímen a bécsi Stadt-Theaterban és a prágai Neues Deutsches Theater színpadán játsszák, s a hamburgi Stadt-Theater-ban és a prágai Smichow-Theaterban készülnek bemutatni, az utóbbiban cseh nyelven. Eredetiben a Kegyelmes Hamupipőkeszeptemberben a budai teltház előtt ugyancsak nagy sikert aratott. Bársony Aladár mellett Étsy Emilia, Horti Sándor, Markovits Margit és a direktor öccse, Sebestyén Mihály játsszák a főszerepeket.27Témája a kor „legújabb” vágyainak, illetve mindenkori félelmeinek kombinálása, még az operett világa és a XIX. századvégi társadalmi vígjáték erőltetett megoldása mentén, a Hivatalnoklányt megelőző szemlélettel. Sebestyén Gézáék a több magyar színház által korábban visszautasított Földes-darab temesvári bemutatójával nyitják az 1916/17-es téli évadot is…

*

A mind drámaibbá váló általános helyzet mit sem változtat Sebestyén Géza társulatának növekvő népszerűségén. Ugyanolyan sikeresek Temesváron, akárcsak a Horváth-kertben, Budán. A társulat összetétele továbbra is a „mintaigazgató” tehetségét dicséri: remek színészeket szerződtet le, minden műfajra és szerepkörre kiváló művészek állnak rendelkezésre. Az igaz, hogy a vidék legjobb bonvivánja, Galetta Ferenc és a kitűnő táncos-komikus, Sebestyén Jenő 1917 nyarán játszik utoljára a társulatban, ősztől mindketten a Beöthy vezette Városi Színház tagjai lesznek, de azért van kivel betölteni az ő helyüket is, továbbá jöttek új, tehetséges fiatalok. 

Sebestyén Géza másik testvére, Miksa, a 24 esztendős közkedvelt, rokonszenves drámai színész persze marad. S a bátyja igazgatói minőségben Temesvárra hódította Dióssy Nusit is, aki pedig országosan népszerűvé vált már a Vígszínházban, mikor egy egész évadon át énekelte a Zsuzsi kisasszonyt, vagyis Kálmán Imre ama daljátékának címszerepét, amelyet még a boldog békeidők legvégén, az Éljen a szerelem!mel párhuzamosan komponált. „Dióssy Nusi a temesváriak kedvence télen, a budaiaké nyáron és az ő kedvéért megy a Csikágónak nevezett városrészből is egy sokszor hallott régi operettet újra megnézni a pesti polgár” – ahogy a Színházi Élet1917-es „Buda-temesvári társulat” száma írja.28Fiatal prózai hősnőnek Sebestyén Géza kettőt is választott a Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában frissen végzett színésznők közül. Regős Mária A boszorkányban debütált és „kulturált beszélőművészetével, nemesen átgondolt játékával” hívta fel magára a figyelmet; míg Zala Lilinek, egy előkelő Váci utcai ékszerész leányának szépen zengő orgánuma, plasztikus megjelenése és mozdulatai jelentenek színpadi előnyt, melyek Temesváron először Aboszorkányban és a Vörös talárban érvényesülhetnek. 

A régebbi társulati tagok közül végre megtudhatjuk, hogy eddig a férje neve mögé bújt Ujj Kálmánné kit is rejt valójában: Ujjné Dinnyési Juliska tudniillik az egyik „legsokoldalúbb színésznő, minden szerepet tud és mindenben kitűnő, legyen az tragédia, vagy vígjáték. Külön híressége, bogy Romeo és Juliá-ban Sarah Bernhardt példájára nem Júliát, hanem Rómeót játszotta már. Ő volt az első magyar női Romeo és ebben a szerepében is kitűnő volt.”29A Színházi Életinformációját egy csöppet azért korrigálnám, ugyanis a legelső női Romeo magyar színpadon – még jóval a francia tragika fiúszerepei előtt – Déryné volt. Igaz, ő Bellini „daljátékában” alakította a „Montague gróf”-ot, például a jutalomjátékán Kolozsvárt, 1839. október 2-án.30

Sebestyén Géza ügyes menedzseri fogással vonultatja fel teljes társulatát az 1917-es budai szezon kezdetén is, amikor „az első hét műsora izelitőt adott a változatosságból: kilenc előadáson kilenc különböző darab került szinre. Volt köztük operett, népszínmű, klasszikus tragédia, opera, vigopera, modern dráma, vígjáték és mindegyik stílusosan, kerek, tempós előadásban a legjobb hatással érvényesült.”31A buda-temesvári társulat állandósult fővárosi népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a Színházi Életegy másik helyzetjelentése:

„Egyelőre ez az újság Budán és hogy a darabok rendezése és kiállítása sem lesz érdektelen, arra biztosíték a két rendező: a prózai daraboknál Bársony Aladár, az énekeseknél Tihanyi Vilmos, akik már eddig bizonyságát adták, hogy ebben a szűkös háborús világban is képesek érdekes színpadi feladatok megoldására. 

Addig is, amíg a társulat elkészül az új darabokkal, a fővárosi szinházak műsorát játsszák állandó táblás házak mellett. 

Benyit az ember a színházba kedden. Zsúfolt ház. A szinlapra szalad a szem, s aztán megszólal a látogató: 

- Érthető, hisz egy kedves vígjáték megy ... 

Benyit az ember a színházba csütörtökön ... Zsúfolt ház. A szinlapra szalad a szem s aztán megszólal a látogató: 

- Érthető, hisz operát játszanak ...  Benyit az ember a színházba szombaton. Zsúfolt ház. A szinlapra szalad a szem s aztán megszólal a látogató:

- Érthető, hisz operettet játszanak...”32

Bár Sebestyén előre soha nem ismerteti az aktuális terveket, a szezonkezdeti beharangozó úgy véli, hogy többek közt lesz „egy impozáns Shakespeare-ciklus a nyár folyamán Budán, amelyen Romeo és Julia, A velenceikalmár, III. Richárd, Othello, Hamlet, A szentivánéji álom,Macbeth, Lear királykerülnek előadásra.”33Ez a sorozat azonban egyelőre csak az újságíró képzeletében létezik. Viszont több más premier mellett Sebestyén színre állíttatja Ráskai Ferenc Budai ház című legújabb darabját, ismét Molnár Aranka, a „Hivatalnoklány” főszereplésével. A színész-direktor pedig ezúttal Földes Imre Hivatalnok urak című darabjának „Barna Gábor” szerepében jeleskedik – úgy látszik, amióta színigazgatóként maga is „hivatalnok” lett, a színpadon sem akar megválni ettől a szerepkörtől…

Mindenesetre nem lehet könnyű a kétéltű társulat egyetlen tagjának sem, kiváltképp a direktor úrnak, hisz Temesváron és Budán egyhuzamban játszaniuk kell, nyáron sem tudnak kikapcsolódni, elutazni máshová. Talán paradox, de Sebestyén Géza gyerekei a városból (Temesvárról) minden évben a jó budai levegőre jönnek nyaralni. Annak azonban egyáltalán nem örvendenek, hogy direktor apukájuk ritkán lehet velük, hisz ilyenkor is kora reggeltől késő estig dolgozik – ahogy Sebestyén Gézáné panaszolja egy interjúban:

„‒ Elmegy hazulról reggel. Dolgozik a színháznál kettőig a színpadon. Akkor hazajön ebédelni, leteszi a kanalat és rohan vissza a színházhoz, dolgozik estig az irodában. Csak amikor a második fölvonás szünetje után betódul a közönség a nézőtérre, akkor veszi a kalapját, jön vacsorázni, attól kezdve a családjáé.”34

Különösen akkor nehezedik tovább Jolán asszony családi élete, amikor a férje az eredeti hivatását is gyakorolja. A színházba járók ugyanis imádják a színész Sebestyén Gézát a színpadon is. 

DARVAY NAGY ADRIENNE

*A fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében. a NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.

JEGYZETEK

¹Janovics Jenő: A Hunyadi-téri színház,Korunk Baráti Társaság Komp-press Kiadó, Kolozsvár, 2001.67.

²Sebestyén Géza vallomása a Temesvári Hírlap 1927. december 25-i számában olvasható: idézi Pongrácz P. Mária: Bánság és Erdély legnagyobb magyar napilapja, in: Nyugati Jelen, 2002. november 20.

³Színházi Élet, április 16-tól április 23-ig, 1916/16. 19. 

⁴Alpár Ágnes: Az operett titkait tanította a Városi-ban, NOL, 2003. 02. 11. 

⁵Balogh István: GYÓNI GÉZA szibériai életrajza, szerző kiadása, Budapest, 1927. 152.

⁶L.Színházi Élet, V. évfolyam, augusztus 13-tól augusztus 20-ig, 1916/27. .

⁷Kellér Andor: Bal négyes páholy, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960. 376. 

⁸Az 1893-ban született Sebestyén Mihály (Miksa) a két világháború közti időszak kiemelkedő jelentőségű és színvonalú igazgatója volt. 1915-ben végezte a Színiakadémiát, és Miskolcra szerződött. 1916-től 1918-ig Temesvárott, a következő évadban Marosvásárhelyen játszott, ahol ő lett az állandó jellegű színház első művészeti vezetője.

⁹Lásd Alpár Ágnes: i. m.

¹⁰Kellér Andor: i. m. 376.

¹¹KATAKLIZMA – Berkeszi István első világháborús naplója. (Temesvár, 1914. június 28 – 1918. október 27.) Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Marosvári Attila, Békéscsaba, 1989. 61‒62. pp.

¹²Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie, Párizs, 1859; a magyar nyelvű kiadás Pest, 1861.

¹³ Gál György Sándor–Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó, Budapest 1976. 178‒179. pp.

¹⁴ Batta András: álom, álom, édes álom…,Corvina Kiadó, Budapest, 1992. 103‒104. pp.

¹⁵Lásd Szekfű Gyula:A magyar állam életrajza, Maecenas Könyvkiadó Kft. 2008. 

¹⁶A budai szezon,Színházi Élet, május 28-tól június 4., 1916/22. „Buda-temesvári szám”

¹⁷Sebestyén Géza társulata,Színházi Élet, május 14 – május 21., 1916/20. 19. pp.

¹⁸Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, 99‒100. pp.

¹⁹Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház,65‒66. pp.

²⁰A budai szezon,  Színházi Élet,május 28-tól június 4.,1916/22. „Buda-temesvári szám”

²¹ A mai Erkel Színház, Budapest, VIII. kerület, II. János Pál pápa (korábbi Köztársaság) tér 30. szám alatt található.

²² Ráskai Ferenc: A budai forradalom, in: Művészeti Almanach, szerkeszti Incze Sándor, a Színházi Élet kiadása, 1919. 122.

²³ A budai szezon, Színházi Élet, . május 28-tól június 4., 1916/22. 2‒4. pp. „Buda-temesvári szám”

²⁴ A főváros Sebestyénhez, Színházi Élet, 1916. 21. sz. 12. pp.

²⁵ A budai szezon, Színházi Élet, május 28-tól június 4., 1916/22. 4‒6. pp. „Buda-temesvári szám”

²⁶ Ráskay Ferenc: Néhány szó a „Hivatalnoklány”-ról, Színházi Élet, V. évfolyam, augusztus 13-tól augusztus 20-ig, 1916/27. , 2‒3. pp. 

²⁷ Budai magyar bemutatók, Színházi Élet, V. évfolyam, szeptember 24-től október l-ig, 1916/33. 25. pp.

²⁸ Sebestyén társulatánál, Színházi Élet, VII. évfolyam, 1917. június 3-tól június 10-ig 1917/23. „Buda-temesvári társulat”-szám, 

²⁹ Uo.

³⁰  Darvay Nagy Adrienne: A mesebeli szentmadár. Képek a kolozsvári hivatásos magyar színjátszás 200 éves történetéből, Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1992. 33.

³¹ Színházi Élet 1917/23. „Buda-temesvári társulat” szám

³² Mi újság Budán?, Színházi Élet, VI. évfolyam, június 17-től június 24-ig. 1917/25. 8‒9. pp.

³³ Színházi Élet 1917/23. „Buda-temesvári társulat”-szám

³⁴ Három eredeti bemutató a Budai Színkörben Színházi Élet 1918/26. 1918. június 2-től június 9. 13.

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, 2018

Az 1988-ban indult seregszemle sok évig a Határokon túli színházak fesztiválja nevet viselte, egy idő óta azonban – emlegessék résztvevői és nézői bármely néven is – a fentebbi lett a hivatalos megnevezése. A lényege mindazonáltal ugyanaz maradt: lehetőség Románia, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna magyar nyelvű társulatainak és egyetemi osztályainak a találkozásra, barátságos versengésre, szakmai beszélgetésekre. A program a válogató döntései alapján áll össze – elmondása szerint Balogh Tibor a minőség elvén túl a területi sokféleség szempontját is érvényesíteni kívánta –, illetve meghatározók még a Kisvárda kínálta technikai lehetőségek is. Ez év júniusában tizenegy „felnőtt” és három egyetemi produkciót láthattunk versenyelőadásként (az előbbiek közül egyet nem Kisvárdán, hanem Pécsett), valamint kiemelt helyen szerepelt a programban két úgynevezett díszelőadás is (közülük az egyik Debrecenben volt látható). Az alábbi írás ezt a tizenhat bemutatót veszi sorra – köztük egészen kiemelkedő produkciókkal, illetve számos olyan előadással, amelyeknek valamely részértéke(i) érdemel(nek) feltétlen figyelmet. Az előbbieken túl csak két további bemutató kötődött határon túli magyar társulatok tevékenységéhez, számos előadás viszont a belföldi zenés-szórakoztató vendégjátékokat befogadó Várszínházi Esték nyárközepi programsorozatába illeszkedett. (Korábbi években a népszerű, nagyobb létszámú közönséget vonzó produkciók is elsősorban a határokon túlról érkeztek, ezáltal még több oldalról megismerhettük a szomszédos országok magyar társulatainak munkáját, repertoárját – hasznos volna, ha ez a szempont a továbbiakban is érvényre juthatna.) 

A tizenhat előadás jelentős része (szám szerint hét) epikus műveket feldolgozó adaptáció, illetve prózai vagy verses alkotások nyomán született produkció. Öt előadás újonnan vagy az utóbbi években íródott színpadi műveket, négy pedig drámairodalmi klasszikusokat állított színpadra.

 

ADAPTÁCIÓK (ÉS HATÁRVIDÉKÜK)

 

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke (versenyelőadás)

„Elég láthatatlannak lenni ahhoz, hogy megszülessen a tökéletes legenda.” Borisz Davidovics forradalmárt – ha egyáltalán valóban ez volt a neve –, aki a sztálini Szovjetunió börtönében halt meg, hírből mindenki ismeri, de személyesen senki nem találkozott vele. Nincs tényekre alapozott életrajza, léteznek viszont változatos értelmezési tartományú történések, amelyeknek állítólag a szereplője volt. Elmesélt részletek vannak, amelyek az adott elbeszélők nézőpontja szerint szűrik a felidézett eseményeket. Az úgynevezett „történelmi igazság” csupán (érdekektől sem mentes) fikció. A szerb író korszakos prózája Verebes Ernő adaptációjában kel új életre az Újvidéki Színházban. A történetfüzér jellegzetes kelet-európai emlékeket mozgat meg, ahogyan közeli ismerősünk a sokszínű színpadi formanyelv változatos eszközkészletéből kikerekedő groteszk ábrázolásmód is. Így akár stílszerűnek is mondható, hogy az alkotógárda nemzetközi: az újvidéki magyar színészcsapat nagyszerű előadásában macedón és szerb alkotótársaknak van meghatározó szerepük. 

Alekszandar Popovszki az újvidéki magyar társulat legjobb hagyományaiba illeszkedő előadást rendezett: formátumosat, fantáziadúsat; olyant, ami egyszerre végtelenül szórakoztató és kikerülhetetlenül megrendítő. Szürrealitás vegyül mikrorealizmussal, hétköznapiság költőiséggel, bolondéria pátosszal. A narrációk hosszas sorozata úgy képezi az előadás alapszövetét, mintha a mű eredetileg is színpadra született volna; nyoma sincs illusztrativitásnak, terjengősségnek vagy monoton jelenetváltakozásnak – amelyek olyan gyakori velejárói prózai művek színházi megjelenítéseinek. Ugyanígy távol áll az előadástól, ahogyan persze már az alapműtől is, bármiféle didaxis, amit pedig az alaptéma számos központi kérdése – például: szentesítheti-e a cél az eszközt? – könnyedén előhívhatna. 

Hajnali 4– Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Hosszasan lehetne sorolni a játékos, leleményes ötleteket, amelyek azonban olyan sokdimenziósak, annyira színpadra termettek, hogy szavakban felidézni őket szinte a legyilkolásukat jelenti. Kínvallatás: a kihallgató vörös festéket kever ki, és miközben a fájdalomtól vonagló foglyot lefogják, meztelen talpát „véresre” festi. Események felidézése: a szereplők a színpad közepén ülnek-hevernek szoros csoportban, és az aktuális elbeszélő segítségére sietve elevenítik fel a történteket, komplett hangjátéki eszköztárat felvonultatva néhány hétköznapi tárggyal és egy mikrofonnal. A társulat felkészültsége, az alkotók biztos ízlése, a játék intenzitása és minősége a garancia, hogy a színpadi poénok soha nem kezdik ki az események koherenciáját. A remek csoportjátéknak méltó közeget teremt a rendező által tervezett díszlet – rideg betonsíremlék és oszlopcsarnoka –, akárcsak a katonai-forradalmi piros-fekete színek meghatározta jelmezek (Snežana Pešić Rajić alkotásai). A zene pontosan súlyoz (Marjan Nećak munkája), és hasonlóan fontos összetevője az újvidékiek színpadi nyelvezetének, mint a mozdulatok kifejezéskészlete (koreográfia: Ista Stepanov).

Hogy a minden részletében bizonytalan történet befejeződhessen, Borisz Davidovicsot – akit Mészáros Árpád alakít nagy tehetséggel – örök álomba simogatja-ringatja szerelme, a talán már rég halott Zinaida Mihajlovna (Elor Emina). A forradalom halálra szüli gyermekeit. Csodák pedig nincsenek.

Augusztus– Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Alice – Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján (díszelőadás)

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra közös produkciójaként létrejött előadás szokatlan, ám feltétlenül életképesnek mutatkozó műfajt jelöl meg alcímében: Koncertszínház.A produkció, amely merőben új színt képvisel Bocsárdi László rendező életművében, elsősorban a tizenéveseket és ízlésvilágukban az övékhez közel álló további korosztályokat szólítja meg. 

Igaz, hogy Bocsárdi Magorék kiváló (saját maguk által a progr-etno-mondóka-drumandbreaksműfajába sorolt) zenéjének hangereje a fülsértés határait súrolja (felülről), és a nézőket erős, éles vizuális effektek kápráztatják el (a szó szoros értelmében), de az is igaz, hogy mindezzel vonzó hangi, képi – és általuk: színpadi – világot kínálnak a színházba becsábítani kívánt fiatalságnak. A jelenetekben az Alice-regények egy-egy részlete villan fel – az epizódok rövidsége és viszonylagos önállósága, a gyors váltások további otthonosságérzetet nyújtanak a digitális bennszülött nézőgenerációk számára. 

Az erőteljes eszközök, akárcsak a fantáziadús, képzőművészeti ihletettségű színes jelmezek és maszkok (tervezőjük: Kiss Zsuzsanna) és a mindezek közvetítésével megjelenő hangulatok jól illenek Lewis Carroll regényeinek világához. A kisprózák anyagát, amely a kamaszkor érzelmi és értelmi talajvesztettségét szövi stilizált mesevilággá, a színpadi változat zsigeri élménnyé formálja. A sepsiszentgyörgyi társulattól – ahogy azt már megszoktuk – nagyszerű csapatmunkát látunk, a középpontban Korodi Janka Alice-alakításával. A harsány vizuális-zenei kavalkádban neki egymagában kell képviselnie a maszk és elrajzoltság nélküli személyességet – az elvarázsolt világban a természetességet. Egy kíváncsi, de félelmekkel teli tizenéves áll előttünk az összezavarodó érzékek, érzelmek és kérdések birodalmában.

Zabhegyező– Újvidéki Művészeti Akadémia (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Hajnali 4 – Wisława Szymborska versei alapján (versenyelőadás)

A néhány éve meghalt Nobel-díjas lengyel költőnő versei olyan előadásra ihlették a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház együttesét, amely többféle színpadi nyelvezetet egyesít (és amelynek a társulatnál már sok éves hagyománya van). A Boszniából érkező rendezőnő, Selma Spahić és a koreográfus, Varga Henrietta különleges hangulatú produkciót hozott létre, amelyben hol a szövegekre – vagy inkább: azokra is – kell figyelni, hol pedig a mozdulatok, mozgássorok kerülnek a figyelem előterébe, miközben szerepet kap a legtágabb értelemben vett nyelvi sokféleség is. 

„Hajnali négykor nem jó senkinek sem. / (…) És hadd legyen öt, amennyiben tovább kell élnünk” – idézik az előadásban a költőt, megpendítve a rá talán legjellemzőbb hang(ulat)ot: a mindennapi létezésben gyökerező humoros optimizmusét. Az előadás egésze egyfajta sajátos élethimnuszként értelmezhető, amely a színház verbalitáson túli rétegeiben is a költészet kifejezési lehetőségeit keresi. (Kár, hogy a versek és a színpadi történések nem mindig látszanak összeforradni, és bizonyos jelenetek kevésbé fantáziadúsak, ahogyan a humor finomsága és mélysége is változó.) 

A négy szereplőre komponált performance-sorozat egyenrangú, közös struktúrába nem rendezett jelenetei – a remek mozgáskultúrájú Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz, Mikes Imre Elek összehangzó játékában – a szép képekkel, meghökkentő szerzői és / vagy előadói ötletekkel az idő végtelenségéről, az élet sokszínűségéről, a magány és az elmúlás fájdalmáról vallanak. Az egyik legszebb jelenet a természettel való összeolvadás vágyát fogalmazza képekbe: a fiatal testek öreg fatörzsekkel keverednek szerelmi kapcsolatba. A szövegből is bizonyára ki-ki magával visz sorokat. A legjobb hír: „Amíg a rijksmúzeumbeli festett / szolgáló csendes figyelemmel / nap mint nap áttölti a tejet / korsajából egy edénybe / a világ nem érdemel világvégét.”

                  

Augusztus – nonverbális előadás Bruno Schulz elbeszélései alapján (egyetemi versenyelőadás)

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem produkciója a fesztivál legtitokzatosabb előadása. Balázs Zoltán több helyen is elmondta: nem pusztán rendezésnek, hanem együttgondolkodásnak és tréningnek is szánta a felkészülési időszakot. A megvalósult előadás alapján a „tananyag” a csapatmunka lehetőségeinek kibontása és a különböző színpadi nyelvezetek megszólaltatása lehetett. A novellák elemzésével kezdődő próbaidőszak végére dőlt el, hogy szöveg egyáltalán nem fog elhangzani a színpadon, marad a zene és a tánc. 

A produkció színes, kellemes nézni valót kínál (miközben nem kérdéses, mennyire kemény munka van mögötte): az együttmozgások harmóniáját, az egymást feltételező, összecsiszolt mozdulatok esztétikumát, a tánc nyelvén felépülő „párbeszédek” sokértelmű, verbalitásra le nem fordítható gesztusait. A színek, ha tetszik, az érett nyarat idézik (a lányok piros, bordó, narancs, lila, zöld ruhái), a minimális kellékhasználatot a játékosság jellemzi, a zenei válogatás pedig szabadon kalandozik az évszázadok között. 

És akinek élénken emlékezetében élnek a Schulz-novellák, a játék tág asszociációs terében egy-egy motívum akár fel is idéződik belőlük. A közössé váló titkok kutatása azonban csak bónusz – az előadás nem szab feltételeket, és nem vállal ismeretterjesztést. Meglehetősen szabadon fordít; fő vonzereje éppen ebben a szabadságban, szellősségben van. 

Csak egy szóval mondd – G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella és Ralbovszki Csaba, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata 

(fotó:Ráthonyi Ráhel Sára)

Dosztojevszkij: A félkegyelmű (versenyelőadás)  

Tiszteletre méltó törekvése a Komáromi Jókai Színháznak, hogy a vidéki teátrumok sokrétű feladatai között – egy eléggé kisvárosban – mekkora energiákat fektet klasszikus művek igényes kiállításába. Felbecsülhetetlen lehet az a hatás, amelyet egy-egy efféle bemutató jelent mind a közönséggel való kapcsolat, mind a társulatépítés terén. Az összjátékra épülő, sokszereplős előadást az együtteshez rendszeresen visszajáró Martin Huba rendezte. Választása ezúttal egy nagyregényre esett, amely a dramatizálásnak csak bizonyos fokig engedelmeskedik (dramaturg: Varga Emese). Valamilyen okból a színlapon mégis drámának titulálják a színpadra vitt művet, miközben az előadás maga nem más, mint elég hosszadalmas, jelenetekre bontott epika.

A produkció meghatározó eleme a színpadkép (díszlet: Jozef Ciller). Az alkotók megfordították a nézőtér-színpad leosztást (elég divatos fogásnak tűnik ez, a fesztiválon sem csak a komáromiak éltek vele), és a szereplők bejátsszák nemcsak a két terület között kínálkozó sávot, hanem a teljes nézőteret is. A felső széksorok magasságában egy leleményesen megalkotott és első feltűnésekor roppant hatásos gőzmozdony-imitáció uralja a terepet, sokadszorra viszont már mesterkéltnek és türelempróbálónak mutatkozik az effektus. 

Az előadás alapján címszereplőül inkább Nasztaszja Filipovna, semmint Miskin herceg személye kínálkozna: az adaptáció az ő sorsát állítja a középpontba. Holocsy Katalin némileg Marilyn Monroe-szerűre formált Nasztaszjájáról azonban nemigen derül ki (jelmez: Peter Čanecký), szépségén túl mivel is vonzza magához végzetesen a férfiakat. A színészi játék elsősorban a direkt megmutatás eszközeire alapoz, csakúgy, mint a folyton mosolygó Miskint megformáló Szabó Viktor vagy az ostorát csattogtató Rogozsint alakító Tóth Tibor esetében. Tóth játékának egyébként erőteljes jelenetek is köszönhetők, akárcsak a számos mellékszereplő némelyikének, mindenekelőtt például Bandor Évának. 

A félkegyelmű– Komáromi Jókai Színház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Elvira Lindo–Gyarmati Kata: Csak egy szóval mondd (versenyelőadás)

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában két barátnő hol különös, hol mindennapi történetei elevenednek meg. Egyikük a mesélő, aki – szokatlan karriert befutva – pszichológushallgatóból lett meditatív hajlamú, de iróniára is hajlamos utcaseprővé. A spanyol írónő regényéből készült adaptációt Edvin Liverić rendezésében hárman játsszák; a barátnők, G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella körül megjelenő mellékszereplőket Ralbovszki Csaba formálja meg. 

A stúdiószínházi nézőtér első sorának székei közé kávéházi asztalok illeszkednek, a szereplők pedig néhány mondat felolvasásának erejéig egyes nézőket is bevonnak a játékba. A megfejtés az előadás-történetben rejlik: Szabadkán egy kávézóban játsszák a produkciót, ennek intimitását próbálják átcsempészni a ridegebb adottságú helyszínre. Az előadás legfőbb vonzereje a színészi játék testközeliség meghatározta közvetlensége, keresetlensége: a jelenlét hitele. 

A két színésznő érzelmek színes spektrumát mutatja meg nemcsak egymáshoz fűződő sokrétű kapcsolatukban, hanem életük többi fontos szereplőjéhez való viszonyukban is. Egyrészt a dramatizálást (Gyarmati Kata munkáját), másrészt a rendezés játékos ötleteit dicséri, hogy a történetmesélés és a jelenet-megelevenítés szerves egységet képez; a részletek a narrációs szerkezet ellenére sem válnak puszta illusztrációkká. Az alapanyag kínálta szituációk és gondolatok minősége, mélysége azonban igencsak változatos; feldolgozásukkor aligha lehet megúszni a közhelyeket. A legérdekesebb és leginkább érzelemdús rész akkor kezdődik, amikor az elbeszélő barátnője és utcaseprőként kolléganője a munka közben egy kidobott csecsemőt talál. Kár, hogy innen már nincs olyan messze az előadás vége. 

Zabhegyező – Salinger regényének fel-, le- és kihasználásával (egyetemi versenyelőadás)

A le- és kihasználásinkább csak jópofa poén az alkotóktól, hiszen mentegetőzésre aligha szorul az adaptáció (amely talán közös munka lehet; a színlap legalábbis nem tüntet fel dramaturgot, átdolgozót). Az alapötlet nemcsak kreatív, hanem az akadémista diákok számára kifejezetten tanulságos is: az előadás hat szereplője felváltva alakítja a regényből átemelt figurákat, így – nemre való tekintet nélkül – mind a hatan megmutatkoznak a főszereplő kamasz, Holden alakjában is. 

Az Újvidéki Művészeti Akadémia bemutatója elsősorban fiatalos lendületével, szellemes, játékos megoldásaival hat. Az osztálytermi előadások mintájára megteremti a tornatermi produkció műfaját: a jelenetek díszlet nélküli, de testnevelési eszközökkel gazdagon felszerelt térben játszódnak. A szereplők szinte folyamatosan mozgásban vannak, miközben a tornaórák szokásos kellékeit imponálóan változatos módon használják színpadi kellékekként.

Nagyon pontos helyzetelemzés- és kidolgozás áll annak hátterében, hogy a főszereplő három napjának története – kirúgják a gimnáziumból, elcsavarog, és afféle élet iskolájaként sok durva helyzettel szembesül – nem kuszálódik össze a jelenetről jelenetre váltakozó szerepkiosztás és az elbeszélés fonalának folytonos továbbadogatása közepette. A Lénárd Róbert rendezte előadás a kultikus regény fiatalos, dinamikus feldolgozása, amely – a fiatal generációk korszakoktól független magárahagyottság-érzéséről, érzelmi kiszolgáltatottságáról szólva – kortársivá is avatja a Salinger-művet. 

 

ÚJ ÉS LEGÚJABB DARABOK

 

Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk (versenyelőadás)

Nem túl gyakori, hogy egy toleranciára érzékenyítő előadás eltalál célközönségéhez (hiszen az alkotók és közönségük szemléletmódja többnyire nem áll túl távol egymástól). A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása viszont olyan kérdéskörhöz nyúl – menekülés, bevándorlás, fogadtatás –, amely a mégoly hasonlóan gondolkodó társaságok tagjainak körében is megosztó hatású. Aligha akad néző, aki legalább némelyik jelenettel kapcsolatban ne szembesülne saját gondolkodásmódjának korlátaival. 

A Franciaországban élő román szerző – akinek az évek során több darabját is láthattuk Kisvárdán – afféle színpadi egyperces novellákban dolgozta fel a dokumentumokból gyűjtött és saját beszélgetésekből összeállított anyagát. A jelenetek egy részéből összefüggő történetek kerekednek ki, míg mások önálló etűdök maradnak. Némelyik részlet kifejezetten érezelemmozdító, némelyik erősen szatirikus, és vannak didaktikusabb hatásúak is. 

A Zakariás Zalán rendezte előadás a közönség minél erőteljesebb érzelmi bevonására törekszik: a kezdő jelenettől fogva mintha mi is a szorosan előttünk felsorakozó migránsok soraiba tartoznánk, hozzánk is szólnak a hidegvérű embercsempész (Barabás Árpád) instrukciói. A közös tér a színpad, itt ülünk mi, nézők, a játék viszont az üres nézőteret is befogja (díszlet: Csíki Csaba). A fordított elrendezés azonban inkább puszta érdekesség marad, semmint a megjelenítés megindokolta-kikövetelte elrendezés, ráadásul látni is rosszul lehet, legalábbis a pécsi Kamaraszínházban, ahol az előadás színre került. (Egyébként kár, hogy így a POSZT versenyprogramjába is beletartozó produkcióval a kisvárdai közönség nem találkozhatott.) Az előadást erősen meghatározza alapanyagának egyenetlen színvonala, legjobb részleteiben ugyanakkor számos emlékezetes jelenet születik. Ilyen például az unokái sírját kereső nagymama (Márkó Eszter) vagy a fehér burkában némán éneklő lány (Varga Márta) epizódja, az összefüggő történetek közül pedig a szervei eladásárára kényszerülő menekült srác és terrorizálójának párosa (Antal D. Csaba, Pál Attila).

Káosz– Rab Henrietta és Varga Lívia, Kassai Thália Színház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Terék Anna: Víg könnyek násza (díszelőadás)

Hosszú asztalok mellett padok: a nézőket lakodalmi asztalokhoz invitálják. A hangulat azonban a fiús házban finoman szólva sem felhőtlen, Gábor (Pongó Gábor) és Tina (Milovan Filipović) egybekelésével ugyanis gondok vannak. Már az is alig elviselhető, hogy a menyasszony más nemzetiséghez tartozik, az meg egyenesen tűrhetetlen, hogy – mi tagadás – férfiú az istenadta. 

Rutinosan folyik a készülődés, de az utolsó pillanatig nem látszik bizonyosnak, hogy a család túlteszi-e magát a kínos helyzeten. Tinát mindenesetre addig is levegőnek nézik. Csak az ütődött István (Mészáros Árpád remek alakítása) lelkesedik felhőtlenül; boldogságát, túláradó szeretetét kesze-kusza mozdulataival, utánozhatatlan arckifejezéseivel hozva a külvilág tudomására. Végül elkezdődik a szertartás – a delíriumba süppedt pap (Huszta Dániel) már a keresztelőt vizionálja –, de a feszültségből érezhető: jó vége aligha lehet ennek a fárasztó napnak. Hacsak nem rossz álom az egész: szertefoszlik, és marad az üresség… 

Puskás Tamás roppant mulatságos és céljait tekintve igen fontos előadást rendezett. A Vajdasági Tanyaszínház sokfelé elvándorló produkciója kiválóan alkalmas arra, hogy összeverbuválódó közönségét ne pusztán elszórakoztassa az ironikusan ábrázolt helyzetekkel és a szürreálisba hajló eseményekkel, hanem kinek-kinek őszinte szembesülésre is alkalmat kínáljon megrögzöttségeit, előítéleteit illetően. (És ebben a tekintetben nem meghatározó, hogy sem maga az alapanyag, sem a színpadi megjelenítés eszközkészlete nem kifejezetten revelatív.) Az ugyan nem életszerű, hogy egy előadástól kérdőívekből lemérhető azonnali hatást várjunk – Kisvárdán szerencsére nem készült ilyen felmérés –, de az előadás végén a privát beszélgetésekbe átvezető szendvicsezés és iddogálás mindenképpen jó terepe a látott élmények feldolgozásának. 

Kapufa és öngól– Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Körmöczi-Kriván Péter: Kapufa és öngól (versenyelőadás)

Futballpályát idéző tér két oldalán ülnek a nézők a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásán (díszlettervező: Rákay Tamás). A főszereplő srác ígéretes focista, emellett majdnem tipikus kamasz, aki a serdülőkor összes érzelmi gubancával – szerelem, barátság, szülők – kitartóan küszködik. Az élettől azonban hatalmas, kegyetlen plusz terhet is kapott: érrögöt diagnosztizáltak az agyában. 

Az elbeszélő jellegű szöveg a betegség szívfájdítóan rövid történetét mondja el. Sebestyén Hunor remek alakításában egyszerre látjuk a dinamikus tizenévest, a felnőttkor küszöbén álló érzékeny és érzelmes fiatalt meg a gyógyíthatatlan betegségét meglepő bölcsességgel, beletörődéssel viselő embert. Bármikor meghalhatok, konstatálja. Igaz, vigasztalódik rögtön, ezzel mindenki más is így van. Humora segíti: nevet ad a kóros élettani eltérésnek, amelyet az előadásban egy gitáros figura személyesít és zenésít meg (Ungvári Oscar). 

A szép írói ötletből azonban nem kerekedik ki árnyalt figurákat felvonultató, a mellékszereplőkre is figyelmet fordító történet. A Tasnádi-Sáhy Péter rendezte előadás – elfogadva az alapmű szinte monodrámaszerű közelítésmódját – a főhőst általában stilizált eszközökkel felskiccelt mellékalakokkal veszi körül. A túlírt szöveg sokszor közhelyszerű fordulataira sem sikerült megoldást találni – az erőteljes húzáson kívül jótékonyan hathatott volna a tragikomikum erőteljesebb megragadása, a groteszk nézőpontjának beemelése. 

A tavasz ébredése– BBTE Színház és Televízió Kar (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Myka Myllyaho: Káosz (versenyelőadás)

Gyakorló színházi emberek szoktak írni ilyen darabokat: kevés szereplő, sokféle helyzet – jutalomjáték lehetősége a színészeknek. Vélhetőleg a Kassai Thália Színház is elsősorban azért vette elő a finn rendező színjátékát (a szerző magyar nyelven is bemutatott második szövegét), hogy hálás szerephez juttathassa három színésznőjét: Szabadi Emőkét, Rab Henriettát és Varga Líviát. A színpadon két testvér és egy barátnőjük egymásnak mesélik mindennapi történeteiket. Az elbeszélések közben az események megelevenednek, aminek során az adott sztori mellékszereplőit – folyamatosan váltogatva a legkülönbözőbb női és férfiszerepeket – a másik két színésznő játssza el. 

A darabba kódolt buktatókon nehéz lehet felülemelkedni; az előadásnak ez nem is sikerül. A narráció és megmutatás egymás mellettiségéből fakadó túlbeszéltség, a helyzetek, történések gyakran közhelyes volta, a kétrészes színjáték hosszadalmassága talán csak valamilyen radikális átszabással lett volna orvosolható. Az elbeszélői nézőpontok váltakozásából fakadó különbségek megmutatására, a szituációk játékosabb kidolgozására, színesebbé tételére azonban enélkül is adódott volna lehetőség.  

Czajlik József rendező és Forgács Miklós dramaturg láthatólag főként arra összpontosítottak, hogy követhető és szórakoztató történetek kerekedjenek ki az elbeszélői szálakat folyamatosan egymásba öltögető terjedelmes szituációsorozatból. A három színésznő derekasan helytáll a darab kínálta helyzetgyűjteményben (mindenekelőtt női figuráikban, a nadrágszerepek inkább külsődlegességekre csábítanak), amelyhez jól bejátszható, mindenre alkalmas környezetet teremt a Gadus Erika tervezte egyszerű, stilizált fehér játéktér. 

 

 

Chioggiai csetepaté– Mátray László és Pálffy Tibor, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (fotó: Godó-Révész Rebeka)

 

Németh Ákos: Autótolvajok (versenyelőadás)

A néhány éve alapított Zentai Magyar Kamaraszínház olyan darabot választott fiatal színészekből álló társulata számára, amelynek szereplői is zömmel ifjú felnőttek. A színpadon látható figurák nehéz és / vagy kétes sorsú egyedek, nagyjából a társadalom perifériájáról. Eltűnt (illetve magát lehazudó) anya, fiatal kori többszörös leányanyaság, sötét ügyek, a tolvajlás mint életforma – rutinszerűen működtetett hétköznapok és kisstílű vágyak. Több évvel ezelőtt írt darabját maga a szerző állította színpadra, a bemutató környezetéhez aktualizálva a szöveg bizonyos utalásait. 

A színpad közepét egy sárga színű Yugo márkájú autómatuzsálem foglalja el – hamarosan kiderül, hogy ez fogja adni a játék összes helyszínét. Hosszanti irányban félbe van vágva, és hiányos oldalával kifelé fordítva ad helyet vagy kínál hátteret a darab akcióinak. (Díszlet: Kálló Béla.) Az ötlet azonban bizonyos pontokon erőltetett megoldásokra sarkall, amikor a járások – mindenféle színpadi indok nélkül, csak mert ott áll – rendszeresen a roncson át vezetnek. 

A jelenetezés a filmes snittek technikáját idézi. Olykor úgy tűnik, a kevesebb több lehetne akár a jelenetek számát, akár az azokban foglalt mondatok mennyiségét illetően is. A színészeknek (mindenekelőtt a főszereplő Lőrinc Tímeának, Papp Arnoldnak és Dévai Zoltánnak) nagy szerepük van abban, hogy a helyenként fellazulni hajlamos történetgombolyag egyben marad, és a cselekmény részletei az előadásidő java részében a figyelmünket is le tudják kötni.

Autótolvajok– Szilágyi Áron és Lőrinc Tímea, Zentai Magyar Kamaraszínház

 

KLASSZIKUSOK ÚJRATÖLTVE

 

Goldoni: Chioggiai csetepaté (versenyelőadás)

Fantázia, játékosság, humor, sziporkák zenében, prózában és mozdulatokban. Sardar Tagirovsky rendezése, a sepsiszentgyörgyi társulat lendületes játéka, a színpadon kisebb-nagyobb szerepekben jelen lévő színészek tehetsége kivételes örömszínházzá avatja az estét, huszadik-huszonegyedik századivá emelve Goldoni csak látszatra könnyen megvalósítható darabját. (Dramaturg: Sényi Fanni.) 

Alig kezdődik el az előadás, és máris sokszínű színpadi ötletek özöne zúdul ránk. A játék a commedia dell’artét mai, stilizált mozdulatokkal, elrajzolt gesztusokkal és hangeffektusokkal idézi meg, és remek hangulatú zenés-táncos betétekkel egészíti ki. Nem egyszerűen atmoszférakeltő applikációként, hanem mindannyiszor az érzelmi-indulati ívek, a jellemek felrajzolásának is alapvető eszközeként. Guarda come dondolo –süvít be a színpadra a hatvanas évek elejének bájos slágere. Hangszerek kerülnek elő, a színpadon elemi erővel söpör végig a tviszt (koreográfia: Bezsán Noémi). Tánc közben a szereplők szavak nélküli párbeszédeket futtatnak le, tovább gazdagítva figuráik jellemrajzát. 

Nagyszerű alakítások sora teszi emlékezetessé az előadást, méltányos lenne az együttes összes tagjáról külön-külön szólni. Mindenképp kiemelendő – rangsorolás nélkül, pusztán névsorba rendezve – Benedek Ágnes bájos, gyerekesen zavarban lévő, kicsit naiv-kicsit álnaiv Checcája; Erdei Gábor viccesen hadari, robbanékony Fortunatója; Korodi Janka, a felvágott nyelvű, határozott kiállású Orsetta; Mátray László, a tagbaszakadt, kajsza mozgású, nagy dumás Toffolo; Vicenzo bácsinak, a falu fura, hiperaktívba hajló bölcsének-bolondjának maszkja mögül előbújó Pál Ferenczi Gyöngyi, és a görgős irodaszéken zenés-táncos mozdulatokkal beszáguldó gunyoros-fölényes Isidoro jegyző, Pálffy Tibor. 

Amikor kibogozódnak végre az összekuszálódott érzelmi szálak, kirobban a Felicita,immár a nyolcvanas éveket idézve. Erre a korszakra utalnak az előadás jelmezei is (tervező: Bajkó Blanka Alíz). Ebben az évtizedben az olasz slágerek tényleg még egyszer utoljára megjelenítették elvágyódásunkat a napfényes, mediterrán tengerpartokra, a vasfüggönyön is túlra. Könnyed esti vigasság, és – Goldoni szelleméhez maximálisan hűségesen – sokatmondó színpadi tanulmány az emberről: boldogságvágyról és esendőségről, szerelemről és szertelenségről – az életről. 

Ibsen: Hedda Gabler (versenyelőadás)

Szinte üres a tágas tér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában. A színpadkép Tesmanék luxuslakását ridegnek, de rózsaszínre hangoltságával egyszerre émelygősnek is láttatja (díszlet: Szőke Zsuzsi). Boldog, kiegyensúlyozott emberek ilyen miliőben biztosan nem élhetnek. Megnyugtató látványt csak a sarokba helyezett pianínó nyújt – illetve nyújtana, ha fel nem fedeznénk rajta két méretes pisztolyt mint (ekkor még) dekorációs tárgyat. A fegyverek jelentős utat járnak be az előadás folyamán: lakásdíszből fenyegető, veszélyes játszmák elsőre néma kellékei lesznek, majd annak színpadi rendje és módja szerint betöltik végzetes hivatásukat. 

Keresztes Attila rendezésében a karakterek egyértelműek (ennek ellenére többnyire érdekesek), a helyzetek világosak. Varga Andrea remek Heddája életunt, rideg szépség; boldogtalan és életveszélyesen cinikus. Ez a modern, extravagáns eleganciájú nő (jelmez: Bianca Imelda Jeremias) bárkit bármikor felzabál késsel-villával. Egykori szerelme, Ejlert (Kádár L. Gellért) hosszú hajával, a fejébe húzott kötött sapkával, a Heddáéra rímelő tetkójával szintén erősen kirí a nyárspolgári környezetből. A „rendes” beilleszkedők és túlélők: Kádár Noémi szinte kislányosan lelkes Elvstednéje és Bartha László Zsolt fantáziátlan mamlasznak játszott Jörgenje (vajon mi vonzót találhatott benne egykor Hedda?).  

Az előadás a reálszituációkat olykor rémálmokba illő, játékos vonásokkal egészíti ki. Ilyen többek között Hedda óriásnőre méretezett mellénye, amely minimum söprűnyél vastagságú kötőtűvel készülhetett, vagy a Heddára nyomuló Brack (Bíró József) vicces-szánalmas, elrajzolt pojácasága, és az az effektus is, amikor a szoba rózsaszínje hirtelen sötétkékre vált. Lehet-e találni (de kell-e keresni egyáltalán) minderre magyarázatot? A történet végén a falra vetített Ibsen-portré mindenesetre elmosolyodik. 

Varga Andrea és Kádár L. Gellért a Hedda Gablerelőadásában – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat 

(fotó: Godó-Révész Rebeka)

Racine: Phaedra (versenyelőadás)

Csak ritkán lehet megtippelni, egy-egy előadás mennyire ivódik majd emlékezetünkbe. A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Albu István rendezte bemutatójával kapcsolatban annyi feltétlenül megjósolható, hogy képi világa lesz az, aminek alapján felidéződhet majd a produkció. Gyönyörű a tér (Tenkei Tibor munkája): színpad kiterjedésű víztükör, hátul vaskos erődítményfal; amikor kapui megnyílnak, látszik, hogy a vízfelület mögötte is folytatódik. A vízen megcsillannak a fények és komorabbnak tűnnek az árnyékok; a visszavetülő fénypászmák játékosan táncolnak a rideg várfalon. (Világítástervezőt nem tüntet fel a színlap, a megvalósítás így vélhetően a rendezőt dicséri.) 

A hatásos tér egyfelől stilizál: elemeli és hozzásimítja a miliőt a klasszikus mű költői hangoltságához. Másfelől jelképként is felfogható, a Görögországot körbevevő tenger végtelenjét idézi meg: az arany ruhás, angyalszárnyas Küprisz (Szilágyi Míra) apró papírcsónakot bocsájt vízre. A tér nagyban meghatározza a játékmódot is, hiszen a vizet taposó színészeknek el kell szakadniuk szokásos járásuktól, mozdulataiktól. (A látvány jelentésessé válásának jót tesz, hogy a vizes felületek mindent elárasztó színpadi divatja most már jó pár éve lecsengett.) 

A szikárított szöveget (dramaturg: Czegő Csongor) remekül egészítik ki a Bocsárdi Magor szerezte zenei megszólalások. A rendezői-színészi megoldások gyakran erős hatásokra törnek, ami azonban nem minden esetben vezet meggyőző eredményre. (Egyetlen példa: Vajda Gyöngyvér Phaedrája állapotos, ami egyrészt nemigen előnyös színészi kapaszkodó a lelki kínok ábrázolásához, másrészt érthetetlen, hogy ha így van, hogyhogy nincs rá reflexió.) Mindazonáltal a történet összefogott, és a játék határozott vonalakat rajzol ki. Ne a sorsot okoljuk, magunk vonjuk a vészt magunkra – nagyon fontos tanulság. (Hogy a színlap szerint miért csak 16 éven felülieknek szól, megfejthetetlen.) 

Phaedra– Vajda Gyöngyvér, Figura Stúdiószínház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Frank Wedekind: A tavasz ébredése (egyetemi versenyelőadás)

Az előadásra gyülekező nézők az előtérbe lépve halottbúcsúztatón találják magukat, kettős ravatallal és a tömegben elvegyülő kísérteties lényekkel. Marci (Tőtős Ádám) és Wendla (Duna Orsolya-Réka) temetésén vagyunk, de a többi sápadtra maszkírozott figura is különböző öngyilkosság-nemek jeleit viseli magán. Az impresszív, de kissé hosszadalmas előjáték után a darab különleges beosztású kamaratérben folytatódik: a nézőtérrel szemben széles dobogó, egymással párhuzamosan apró helyiségekre osztva, a gyerekkor és/vagy a diáklét attribútumaival felszerelve (Díszlet: Huszár Kató). Középen ül Menyus, aki – Gedő Zsolt nagyszerű tehetséget eláruló alakításában – mintegy összefogja a váltakozva vagy egymással szinkronban játszódó jeleneteket. 

A Figura Stúdió Színház és a BBTE Színház és Televízió Kar Magyar Színházi Intézete koprodukciójában készült vizsgaelőadás kegyetlenül pontosan mutatja meg, mennyire aktuális ma is mindaz, amivel az egy és negyed századdal ezelőtt írt darab foglalkozik. (De milyen furcsa ellentmondás: ezt az előadást is csak 16 éven felülieknek ajánlják az alkotók.) Keresztes Attila rendezésében halott fiatalok játsszák el történetüket az embertelen nevelési elvek és a hozzájuk szabott gyakorlat szorításában, ahol is az úgynevezett valláserkölcs és a prüdéria a meghatározó, és ahol csak a felnőtt társadalomnak lehetnek szempontjai. Öngyilkossághullám söpör végig a kamaszok körében? Majd elmúlik. Mi nem tehetünk semmiről. 

Nagyon fontos lenne, hogy minél több szülő és tanár láthassa az előadást, a nevelési rendszer döntéshozóiról már nem is beszélve. A színház végül is alkalmas … mire is? Arra, hogy egy csapásra átformálja a világot, nyilván nem. Hogy gondolkodásmódokat egyetlen gombnyomással átprogramozzon, arra sem. Arra viszont nagyon is, hogy átéreztessen velünk helyzeteket, gondolkodásra késztessen, és – jó esetben – elindítson bennünk valamit. A többi pedig már nem a színház dolga.                                                                                  

                                                           Dömötör Adrienne 

Négy előadás a POSZT-on

Mint mindig, idén is sokat lehetett beszélni, vitatkozni, hol egyetértőn bólogatva, hol sűrűn homlokot ráncolva a POSZT versenyprogramjáról. A vitának vannak olyan pontjai, amelyekről nem is lehetséges konszenzus, de olyanok is, amelyek hetek, hónapok múltán bizonyosan feledésbe merülnek majd. Ám Regős János és Térey János válogatásának két sajátosságára bizonyosan évek múltán is emlékezni fogunk: a tizennégy versenyelőadásból öt (azaz a beválogatott produkciók harmada) a határon túlról érkezett, és A kaukázusi krétakört három különböző verzióban is láthattuk.

Ami privát bólogatásaimat és homlokráncolásaimat illeti, azok némi spéttel alakultak ki, hiszen a válogatás harmada egészen júniusig ismeretlen maradt számomra. A POSZT-on azonban négy produkciót is láttam: A kaukázusi krétakörnagyváradi verziója mellett a marosvásárhelyi Hedda Gablert, az újvidékiBorisz Davidovics síremlékét és a debreceni Három nővért. Tartalmi-formai szempontból karakteresen eltérő előadások, ami feltétlenül elismerő bólogatásra ad módot, ám – hogy homlokot is lehessen ráncolni – minőségileg is meglehetősen heterogén bemutatók. Ez utóbbi szempontból a legnehezebb kérdés a Hedda Gabler megítélése. Az előadás Kiss Zsuzsimértani szerkesztésű, tágas, csupán néhány egyszerű, funkcionális berendezési tárgyat (kanapék, zongora, zongoraszék) tartalmazó terében játszódik. A díszlet leginkább meghatározó eleme a falra akasztott Ibsen kép (amely Gabler tábornok portréját helyettesíti). A szoba „falai” mozgathatóak; amikor a játék elején Hedda kihátrál az érkező Tesman és Juliane néni elől, szinte elnyeli a fal. Igazán világos soha nincs a színen: a (sötét)kék, a lila, a mályvaszín árnyalatai váltakoznak. Hedda és az őt körülvevő környezet fizikai idegensége az első perctől nyilvánvaló; ez adja és tartja fenn a játék feszültségét. S noha a műben megjelenített viszonyokat a színészek precízen eljátsszák, kidolgozva a mellékszereplők kapcsolatait, motivációit is – a rendező, Keresztes Attilanem változtat jelentősen a mű cselekményén, szerkezetén, csak sűríti, feszesre húzza a dialógusokat –, ennek az ontologikus idegenség-érzésnek a kivetítése voltaképpen hangsúlyosabb a konkrét konfliktusok ábrázolásánál. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Hedda Gabler szemszögéből látjuk a többieket, illetve az eseményeket, hanem arról, hogy optimális esetben az ő bőrén keresztül érezhetjük a környezete reménytelenül rideg kisszerűségét. Amiben kulcsszerepe van Varga Andreaalakításának; finom, törékeny Heddája mintha mindig robbanni készülne. Csupa rebbenő erő és sok elfojtás van benne, kimért mozdulatai váratlanul váltanak hevessé vagy görcsössé, minden különösebb mutatvány nélkül érzékelteti, hogy más intellektuális-érzelmi minőséget testesít meg, mint a többiek. Szellemi partnere tulajdonképpen csak egy van – természetesen nem Bartha László Zsoltgörcsösen megfelelni igyekvő Tesmanja vagy Kádár Noémisaját frusztrációit is nehezen tudatosító Elvstedtnéje, de nem is Kádár L. Gellérta környezetéből inkább csak fizikailag kiemelkedő, ám sem zseninek, sem ellenállhatatlan szerelmesnek nem tűnő Lövborgja, hanem Bíró Józseförömét perverz (szerep)játékokban lelő, mindenkit örök kívülállóként figyelő Brack bírója. Ám az ő kívülállása taktika, a stratégia része, így nem is hasonlítható Hedda metafizikai kirekesztettségéhez. Ezt a lényegi különbséget igazolja a színészi játékmód kontrasztja is: Varga Andrea szűk regiszteren erős érzelmeket alapvetően realisztikus tónusban megmutató alakításával szemben Bíró József látványosan teátrális eszközökkel építi a figurát; kulcsfontosságú jelenetében egy tütükében keltve hátborzongatóan komikus hatást. (A bíró amúgy is extravagánsan öltözködik – ellentétben Heddával, akinek erős nőiessége éppúgy átüt a bő pulóveren, mint a nadrágon és a felöltőn). Keresztes rendezésében sok a realisztikusan is értelmezhető, de alapvetően szimbolikus elem (az ablaknyitástól a nem létező másik szobába való áthaladáson át Lövborg kéziratának elégetéséig), a befejezés pedig szimbolikus és teátrális: a halott Hedda felett Ibsen arcképe mosolyog. 

Alighanem a fent leírtakból is kiolvasható, hogy Keresztes Attila rendezésének kulcsfontosságú része a megteremtett atmoszféra. Ha ez nem hat elég erősen a befogadóra, minden bizonnyal a színészi szuggesztió is kevésbé érvényesül, s így a gondosan megépített konstrukció és a játékmód maga könnyen tűnhet a valósnál forszírozottabbnak, mesterkéltebbnek. Az atmoszféra amúgy is gyakran mutatkozik egy produkció legsérülékenyebb, estéről estére legváltozékonyabb összetevőjének, így megteremtését biztosan nem segíti, ha a rendező akarva-akaratlanul takarékra állítja a befogadói érzékenységet. Valóban zavaró lehet a légkondicionálás zaja is, ám az a szaunákat megszégyenítő hőmérséklet, amely a légkondicionálás rendezői kérésre történt kikapcsolása után a pécsi Kamaraszínházban tapasztalható volt, nyilvánvalóan sokkal zavaróbb; verejtékben úszva borzasztóan nehéz belefeledkezni az előadás jeges atmoszférájába. Azt hiszem, főként ebből adódott, hogy ezen az estén a marosvásárhelyi Hedda Gablernak inkább a formátuma, a végiggondoltsága, megtervezettsége érződött, mint szuggesztív ereje, értelmezésének átélhető eredetisége.

Hedda Gabler– Bíró József és Varga Andrea, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

A kaukázusi krétaköra nagyváradi Szigligeti Színház előadásában könnyebben megítélhető. Anca Bradurendezésének vonzó sajátja az átláthatósága, egyszerűsége. A játékot élő zene kíséri – a keretjátékban megjelenő teherautó platójáról játszanak a zenészek. Kimagaslóan fontos szerepe van a lendületes, anyagerős és színvonalasan megvalósított koreográfiának. (A songok vokális megvalósítása viszont jóval egyenetlenebb.) A díszlet változtatható pozíciójú vastraverzekből áll, és a szereplők – élükön a narrátorként és játékmesterként is funkcionáló Énekessel – maguk díszleteznek. Hosszú mozgássorokat gyakorta egyetlen gesztussal jeleznek a színészek: az emberpróbáló, istenkísértő átkelést például a Grusét alakító Tasnádi-Sáhy Noémiszinte egy mozdulatba sűríti bele. Nincs tolakodó jelenléte, hangja a gyereknek (a játékbaba nem „gőgicsél”, a gyermekszereplő nem beszél), nem rajzolják fel látványosan magát a krétakört sem. De bármennyire is következetes és helyenként üdítő ez az egyszerűség, az igen hosszú előadás előrehaladtával azért mégis csak kezdenek hiányozni az ambivalensebb értelmű megoldások, a bonyolultabban és/vagy eredetibben értelmezett szituációk, az innovatív rendezői ötletek. És egyre inkább leegyszerűsítettnek érződik az a koncepció, amely Gruse gyötrelmes útját gyakorlatilag morális-emocionális diadalmenetként láttatja. Szakmailag amúgy igen meggyőzően, hiszen Tasnádi-Sáhy Noémi magától értetődő természetességgel és igen erőteljesen játszik el egy sugárzóan tiszta nőt, akinek tisztaságát senki és semmi nem rendíti meg – csak éppen ez a nem változó figura túlságosan egyértelmű marad ahhoz, hogy igazán mélyen megérintsen, felkavarjon. A kontrasztja pedig elég elmosódott, mivel Acdak ellentmondásos alakját Kardos M. Róbertszakmai szempontból is igen ellentmondásosan – helyenként túl harsány eszközökkel, máskor váratlanul visszafogottan, a botcsinálta bíró kivételes intellektusából viszonylag keveset megéreztetve – játssza. Az együttesként igen jól működő társulatból pedig csak ritkán válnak ki markáns karakterek, ha pedig a szerepívet nézzük, voltaképpen csak Dimény LeventeÉnekese ilyen alakítás. A nagyváradi bemutató meghívásának mintha az lett volna a legfontosabb funkciója, hogy a darab másik két, teátrálisan bonyolultabb előadásával – a Katona József Színház, illetve a Miskolci Nemzeti Színház produkciójával – szembeállítsa egy szándékosan egyszerűbb értelmezés lehetőségét, ám ez a szembeállítás nem tűnt igazán meggyőzőnek.

A kaukázusi krétakör– Szigligeti Színház, Nagyvárad

Annál meggyőzőbb volt az Újvidéki Színház bemutatója: a Borisz Davidovics síremlékét nemcsak a POSZT, de egyben az idei évad egyik legerősebb előadásának éreztem. A Danilo Kišalkotásából készült produkció nem prózaadaptáció, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az alapmű cselekményének hű visszaadásával próbálná színházzá transzformálni az epikát. Alexandar Popovszkirendezése inkább a szövegben, illetve a szöveg által felvetett kérdéseket, dilemmákat gondolja át és alkotja újjá teátrális eszközökkel. Az előadás ereje éppen abban áll, hogy egyszerre fogalmazza színre a forradalom többsíkú kérdéseit, illetve a hagyományos történetmesélés buktatóit. (Írhatnék a posztmodern történetmesélés sajátosságairól is, de ez talán félreérthető volna, hiszen Kiš alkotása éppen a posztmodern idézettechnika, a plágium vádja miatt került heves viták kereszttüzébe – erre a bemutató természetszerűleg nem reflektál.) Ebben nyilvánvalóan fontos segítséget nyújt Verebes Ernőnek az alapanyagot szabadon kezelő szövegváltozata is, de az előadás menetét láthatóan markáns színházi gondolkodás, következetesen kialakított gesztusrendszer szabja meg. A tematikai elemek szintjén voltaképpen közhelyeket látunk: lázadás, forradalom, leszámolás, terror, és persze sok magánéleti krízis. Ezek azonban változatosan, első látásra kiszámíthatatlanul, mégis logikusan rakódnak egymásra. Az első jelenetben már a síremlék előtt állnak a szereplők. A rendező által tervezett díszlet végig ilyen kopár is marad: szürke falak által határolt, szinte üres tér, közepén a sírral – a monokróm látványvilágot csak részben oldják Snežana Pešić Rajićkontrasztos, vörösből és feketéből építkező jelmezei. Ám az, hogy hogyan jutunk el a sírig, illetve a sír emlékművé válásáig, már itt bizonytalan. Borisz Davidovics – a forradalmár, akit senki sem ismert igazán, talán még szerelme, a forradalmárnő, Zinaida sem – nem is biztos, hogy a sírban fekszik, sőt az sem biztos, hogy halott. Hiszen ebben a világban éppúgy mitikussá válhat a hőstettet soha el nem követő átlagember, mint ahogy demitizálódhat az igaz hős is. Zinaida mondatai, melyek szerint ő régen halott, Borisznak viszont három élete van, nemcsak a lineáris történetmesélés esélyét rombolják szét rögtön a játék elején, de éppúgy megágyaznak a mítosznak, mint a profanizálásnak. Ami nem véletlen: ha a hős ismeretlen, láthatatlan, akkor alakját mendemondákból, legendákból, egymással nem szükségképpen összefüggő sztorikból kell rekonstruálni. A további cselekménysorok arra mutatnak be több változatot, hogyan juthatnak el a hősök és az antihősök a halálig, illetve a szoborrá válásig. Így aztán a színpadi történések nem egymásra épülnek, hanem hol cáfolják, hol kiegészítik, hol megkérdőjelezik egymást. Akár azért, mert különböző nézőpontokat közvetítenek, akár, mert valóságalapjuk eleve megkérdőjelezhető, vagy mert az emlékezés cserepei már nem képesek összeállítani egy komplex történetet. Az a konkrét és metafizikai kavarodás, ami a játékban megjelenik, igen erős teátrális leképeződése ennek a gondolatnak.

Az ilyen előadásépítésnek két nagy csapdája lehet. Ha önnön felépítésének logikáját túlságosan is nyilvánvaló teszi, és a cselekmény helyett a cselekmény megkonstruálásának és az egyes töredékek szüntelen megkérdőjelezésének logikáját hangsúlyozza, könnyen didaktikussá, sterillé válhat a játék, és elveszíthetjük tárgya iránti érdeklődésünket. Ha pedig túlságosan is elrejti a felépítés logikáját, akkor a jelenetek egymásra szerkesztésének sorrendje válhat önkényessé, a történések folyamata pedig követhetetlenné. Popovszki ez utóbbi veszélyt részint az egymáshoz határozott előjellel viszonyuló jelenetek jól követhető összekapcsolásával, részint a színházi posztmodernre is jellemző, hol az abszurd, hol a blődli felé hajló játékötletek alkalmazásával kerüli el. A spekulatív didaxist pedig úgy küszöböli ki, hogy az egyes cselekményszálakat önmagukban is érdekessé teszi, és a forradalom lázas kavargásának, a megfoghatatlan iránti reménykedésnek, az öldöklésbe torkolló depressziónak és az azt követő apátiának a hangulatát egyaránt sikeresen érzékíti meg – úgy, hogy a szürreális képeket dokumentarista valóságkezeléssel elegyíti, a komor hangulatot pedig jó ritmusban adagolt, profán humorral oldja. Mindezt kiváló színészi teljesítmények érvényesítik; az újvidéki színészek nemcsak a tömegjelenetek atmoszféráját teremtik meg igen erőteljesen, de színesen egyénítik is a történet különböző csomópontjain megjelenő karaktereket, önmagukban is emlékezetes pillanatokat teremtve (a legerősebben talán Ferenc Ágota, Huszta Dánielés Kőrösi István). És nagyszerűen vezet végig a kaotikus világon a két főszereplő: a megfoghatatlan, mindig eltűnő és feltűnő forradalmárnak testet adó, ám eközben a figura kilétét végig titokzatosan lebegtető Mészáros Árpádés a hozzá ezer szállal kötődő, tőle mégis független Zinaidát alakítva a nézői tekintetet (szemszöget) is irányítani tudó Elor Emina.

Borisz Davidovics síremléke– Újvidéki Színház (fotó: Godó-Révész Rebeka)

A debreceni Három nővérugyan határon inneni előadás, rendezője viszont külföldről érkezett vendégművész, Ilja Bocsarnikovsz, aki szintén markáns színházi nyelven szólal meg. Csehovremeke lírai farce-ként kel életre; a szép képek mellett a változatos ötletek, poénok dominálnak az előadásban. Az első részt, vagyis a mű első két felvonását gegek hosszú során keresztül valósítják meg az alkotók. Az ötletek vegyesek. Hol a túlzásokra épülnek (a 2. felvonásban a Prozorov házba magát befészkelő Natasa kápóként viselkedik, a felajzott Versinyin medveként veti magát Mására), hol a helyzetkomikumból táplálkoznak (még egy díszletelem is leszakad váratlanul), máskor bájos humorral vetítenek ki lélekállapotokat (a sértődött Irina panaszosan nyávog Csebutikinnak), szürreális képekbe hajlanak (Irina angyalszárnyakkal, biciklizve várja az álarcosokat). Szoljonij szerepe a maga egészében clown-szerepnek tűnik, igaz, az önkéntes bohóc gesztusaiba komor, fenyegető elemek is vegyülnek: egy ízben Csebutikint fenyegeti azzal, hogy megöli, ám a képzeletbeli fegyvert Tuzenbachra emeli. A második részben jóval kevesebb a geg, itt inkább a lírai képek dominálnak, miközben a játékmód – az első rész expresszivitásával szemben – hagyományosabb, realisztikusabb. A redukció a képi világon is érződik: Marfa Gudkovadíszlete is önnön vázára redukálódik. S miközben az első két felvonásban végig szól a zene, a harmadik-negyedikben egyre hangsúlyosabb a csend szerepe. Az előadás végén mindenki elmasírozik, csak a címszereplők maradnak a színen. „Hogy szól a zene” – hangzik a jól ismert csehovi sor, ám az utolsó mondatok alatt teljes a csend.

Három nővér– Szakács Hajnalka, Varga Klári és Sárközy-Nagy Ilona, Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen (fotó: Máthé András)

Bár a Bocsarnikovsz által választott és következetesen alkalmazott színpadi nyelv elüt a honi színházi fősodortól, nem ismeretlen a magyar néző számára sem – néhány vendégrendezésnek és MITEM-előadásnak köszönhetően több hasonló karakterű bemutatót láthattunk az utóbbi időben, köztük olyan egészen kimagasló produkciót is, mint a moszkvai Vahtangov Állami Színház Rimas Tuminas rendezte Jevgenyij Anyeginje. Innen nézve a debreceni Három nővérméltánylandó erényei ellenére sem tűnik kimagasló előadásnak. Változatos ugyan a játék, örömét lelheti a néző a látványban, egyes ötletekben, az előre- és visszautalások megfejtésében, ám a humor nem elég eredeti, a szép képek gyakran konvencionálisak, a váltások nem elég merészek, szélsőségesek, így a játék menete is kiszámítható. Az általában megbízható színészi teljesítmények közül szerencsés módon leginkább a három főszereplőé emelkedik ki. Varga Klári(Olga), Sárközi-Nagy Ilona(Mása) és Szakács Hajnalka(Irina) mívesen dolgozzák ki a női archetípusokat, majd a finoman, játékosan elemelt karaktereket egyre szenvedélyesebben és egyre színesebben egyénítve közelítik a reálszituációkhoz, szinte észrevétlenül csúsztatva a stilizálást a realisztikusabb szerepformálásba.

Mint írtam, az idei válogatás is felvet dilemmákat, megválaszolatlanul hagy kérdéseket – e négy előadás esetében is. Ám a bemutatók egy része pusztán azáltal, hogy kicsit távolabb áll a honi mainstreamtől, az átlagosnál változatosabbnak, sokarcúbbnak mutatja a kínálatot – ami bizonyosan nem tett rosszat a fesztivál programjának.

Urbán Balázs