Egy-egy vidéki színházban jobbára több mint tíz bemutató születik évadonként Magyarországon. Kritikusként ezek mindegyikét látni gyakorlatilag lehetetlen, és nemcsak a főhivatású színikritikuslét létezhetetlensége okán. Egy társulat művészi állapota ugyanakkor aligha megítélhető egyetlen előadás alapján. Fontos tehát, hogy – ha a körülmények, a csillagok állása s a színházak lehetővé teszik – több előadás alapján alkosson képet a kritikus egy színház munkájáról, miként azt e számunkban Urbán Balázs teszi a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban látott produkciókról írva. Ezek egyike a John Kander‒Fred Ebb‒Bob Fosse triász szerzette világhírű musical, a Chicago, melyet az Átrium Színház is bemutatott a múlt évad végén, Alföldi Róbert rendezésében. John Kander és Fred Ebb jegyzi a Kabarécímű musicalt is, melyet legutóbb, ugyancsak az évad végén a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be Mohácsi János rendezésében. Mindkettő olyan mű, amely lehetőséget ad a színre vivők számára, hogy a zenés műfaj szabta keretek között se csak a látszat szintjén feszegessenek társadalmi kérdéseket. Hogy ez megtörténik-e, annak érzékelése majd rögzítése a kritikus dolga. Mohácsi és Alföldi korábbi munkáinak ismeretében nemigen lehetett kétséges, hogy nem „zenéset”, hanem színházat rendeznek.

Mohácsi egyik leghíresebb, „iskolateremtő” munkája épp a zenés műfajhoz kötődik: a Csárdáskirálynőlegendás kaposvári előadásában megjelent az ősbemutató idejének, a Kálmán-operett világának történelmi háttere, az I. világháborús  miliő. 

Ebbe a közegbe helyezte a román rendező, Viktor Ioan Frunza a maga Hamletjét egy másik Csiky Gergely Színházban, a temesváriban. Darvay Nagy Adrienn merész képzettársítással jut el e Hamlet-előadás budapesti vendégjátékának felidézésétől a „Czárdásfürstin” keletkezéstörténetéig, illetve történelmi hátterének feltérképezéséig. A korabeli osztrák sajtóból vett idézetek  mindenesetre arra utalnak, hogy az ősbemutató kritikusai pontosan értették, mit látnak, ám nem örültek a tükörképnek.

Az csak a véletlenek összjátéka, hogy épp egy évvel ezelőtt, a 2017/07‒08-as számunkban közöltünk egy másik tanulmányt a Csárdáskirálynőről, mely a különböző szövegváltozatokat, dramaturgiai változtatásokat vizsgálta. Többek közt azt a változatot, amelyet Garas Dezső vitt színre a Margitszigeti Szabadtéri Színpad 1985-ös bemutatóján, Cecíliaként Törőcsik Marival.

A nyári színházak történetében volt egy rövid életű, már-már elfeledett intermezzo, a Tatai Ünnepi Játékok a következő világháborút megelőző években. Lenkei Júlia tanulmánya a „magyar Salzburgról” további érdekes adalékokkal szolgál a korabeli kultúrpolitika, kritika és közgondolkodás működéséről, állapotáról.

A Bécsi Ünnepi Játékok fiatalabb ugyan a salzburginál, ám nem kisebb jelentőségű. Színházi Fesztiválján idén – Fried Ilona és Kálmán Béla beszámolója szerint – a világot foglalkoztató olyan égető problémák is megjelentek, mint a menekültügy. 

Az Armel Opera Festival a legfiatalabb az említett rendezvények sorában, mindössze tíz éves, ám szakmai rangja máris igen jelentős, miként az Fittler Katalin írásából is kitűnik. 

A finanszírozás kevéssé elhanyagolható eleme ezeknek a művészeti eseményeknek, s nem kis szerepe van, volt bennük a magánmecenatúrának (bár a Tatai Ünnepi Játékok története arra is ékes bizonyság, kultúrpolitikai és személyes érdekek  miként tudnak bármit felülírni) – a képzőművészet terén a műgyűjtő az egyik legfőbb mecénás. Ilyen a Kaliforniában élő Grüner György, akinek 1945 után született „innovatív” alkotásokból álló gyűjteménye a Vasarely Múzeumban látható.

Minden művészek közül tán a színész a legkiszolgáltatottabb, lévén az alkotás folyamata csapatjáték, az eredménye pedig természetéből adódóan múlandó. Papp János ennek ellenére nem mást, csakis magát hibáztatja, amiért – mint a vele készített interjúban mondja – színészi pályája nem úgy alakult, ahogy elképzelte. De keserűség ugyanúgy nincs benne, mint a későbbi nemzedékhez tartozó,  fiatalabb pályatársban, Murányi Tündében, aki úgy fogalmaz: „Gyönyörű, gazdag dolog az élet maga” – portréját e számunkban Cseh Andrea Izabella vázolja fel. 

Kerekes Gábor lebegő városaiban – installációiról Józsa Ágnes írt – tán mindenki számára gyönyörű lehet majd az élet.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

<<2018/05-06>>

Oscar Wilde: Ernst (komoly) az élet (Bunbury) – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Másodszor rendez Szombathelyen Zsótér Sándor, és a 2016-os Ibsen-bemutató, a Kísértetek után éles váltásnak tűnik, hogy idén egy vígjátékot állított színpadra. Ritkán választ ebből a műfajból alapanyagot, legutóbb 2011-ben az Egy olasz szalmakalap volt ilyen a József Attila Színházban. Ahogy azonban a címváltozat is mutatja, ez a Bunbury nem egészen az a Bunbury, amit Oscar Wilde-tól ismerünk, hanem az Elfriede Jelinek-féle változat. (Jelinekkel volt már Zsótérnak színpadi találkozása, 2012-ben az Örkény Színházban a Nóra folytatása, illetve 2014-ben a Téli utazás a Vígszínház Házi Színpadán.) A Nobel-díjas osztrák szerző szenvedélyes igazságkeresése, a múlttal való szembesülést sürgető-provokáló írásai finom utalásként magában az előadásban is megidéztetnek. A nevelőnőt játszó Vlahovics Editet külsejében is Jelineknek öltöztették-fésülték, és a sprőd modorú, korábban regényt író Miss Prism ismétlést, a lecke megtanulását sürgető mondatai erősen áthallásosak. 

A szójátékot rejtő, szellemes, ám kissé túlbonyolított cím nemcsak azt jelzi a nézőnek, hogy átiratot lát majd, de azt is, hogy az előadásban (ahogy Zsótér Sándornál mindig) a szövegnek kiemelt jelentősége van. Itt ráadásul az Ernst név körül is bonyolódik a cselekmény, vagyis egyetlen név, egyetlen szó is sorsokat dönthet el. Ungár Júlia fordítása friss pezsgést ad a mondatoknak, időnként, mint a robbanócukorkák, szellemes riposztok, ironikus oldalvágások élénkítik a dialógusokat. Mondani mindenesetre nem lehet könnyű feladat a szöveget.  

Fekete Linda, Trokán Péter és Vlahovics Edit (fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

A Bunbury csavaros alaptörténete egyszerre hasonlít egy szappanoperához és az Ibsen-drámákhoz. Talált gyermek ködös származással, hazugságra épülő család- és énkép kitalált testvérrel és baráttal, megmerevedett társadalmi viszonyok, átjárhatatlan kaszthatárok. De mivel itt mégiscsak vígjátékról beszélünk, a hazugságról nem csupán hazugság volta derül ki, hanem eggyel tovább lépnek: a szándékolt hazugságból lelepleződése után nem tragédia, hanem váratlan fordulattal igazság lesz. Aki Ernstnek hazudta magát, így remélve szerelmet névmániás kedvesétől, arról kiderül, hogy valamikor tényleg Ernstnek anyakönyvezték, és hiába, hogy csak füllentette a testvérét, megtudjuk, valóban létezik. Vagyis úgy tűnik, Zsótér Sándort ismét az igazság és a hazugság viszonya, az elhallgatások egyénre és társadalomra gyakorolt hatása érdekelte, csak ehhez ezúttal könnyedebb, szórakoztatóbb tartalmat és formát választott, tematikájában azonban nem távolodott el a Kísértetektől. (Érdekes egyébként, hogy a két darabban megjelenő karakterek között is van áthallás: itt is van lelkész (Trokán Péter) és titkolt viszonyból született leány, utóbbit mindkét előadásban Fekete Linda játssza.) 

A néző emlékezetes képeket visz haza magával. Benedek Mari jelmezei önmagukban is plasztikus lenyomatai a játék groteszk, abszurd stílusának. A női kalapok, fejdíszek már-már képzőművészeti alkotások, ugyanakkor jellemlenyomatok is. Ilyen például a Cecilyt, Worthing gyámleányát játszó Fekete Linda virágszerű ékítménye, ami egy minimalista sárga bikinit leszámítva az egyetlen öltözéke a színésznőnek. Jelmeztelensége a két másik női karakter, Lady Bracknell és lánya, Gwendolen rafinált kosztümjeihez, kacskaringós, kimódolt kalapkölteményeihez képest jelzi, hogy más társadalmi kaszthoz tartozik. Ezekben a ruhákban mozogni sem egyszerű, viselkedni kell, ahogy viselőjüket más téren is szigorú szabályok, társadalmi konvenciók kötik.  

A darab részben a fővárosban, részben vidéken játszódik. A díszlet (Ambrus Mária munkája) csak jelzi az elkülönültséget, de nem választja el hermetikusan a két színteret, van köztük átjárás. A természetes és a művi környezetet „kétarcú” díszletelemek jelzik. Ami a vidéki jelenetben rózsabokor vagy fa, az a városiban fogas, de az előadás egy pontján, a két rivális szerelmes lány párbajakor súlyzóvá és karddá alakul.  

Hartai Petra és Kiss Mari (fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

A látványvilág mellett az előadás másik meghatározó eleme a játékstílus. Az elemelt, művi, sokszor kifelé forduló játékmód. Az abszurd, groteszk humor, ami egyszerre eltakar és leleplez, nevettet és élesen láttat. Hátsó szándékot, észérvet, érzelmet vagy éppen annak teljes hiányát. A nagy kihívás az, hogyan tudja a társulat ezt a játékmódot lehetőleg egységesen és folyamatosan megtartani. Akik brillíroznak ebben: Kiss Mari és Hartai Petra. Kiss Mari Lady Bracknell szerepében maga a szenvtelen, hideg-rideg tisztánlátás. Pikírt, gyilkos kis mondatai pontos szúrások a legváratlanabb pillanatokban. Elegáns skorpió, akinek azért rejtegetnivalója is van a régmúltjából. Hartai Petra Gwendolenként igazi „anyja lánya”, akin nagyon is fogott, amit beléneveltek. Sznobsága megmosolyogtató, eltökéltsége ijesztő. A színésznő jól adagolja a mozgást és a mimikát, nem túloz, éppen annyit ad, hogy karaktere üdítően félelmetes ellenfélnek tűnjék. Fekete Lindának velük szemben a természet egyszerű, ám önmagát művelni vágyó gyermekét kell megjelenítenie, mégpedig úgy, hogy a bikinire vetkőztetett test hangsúlyos jelenléte a választékosan felöltöztetett szereplőtársak mellett erős kontrasztot ad. Fekete Linda ahol kell, visszafogottan és elegánsan, ahol kell, csöppnyi kihívással „viseli” a testét. Kiváló énekhangját is meg tudja mutatni, hiszen a női karaktereknek jut egy-egy dal is – megint csak felénk, nézők felé fordulva adják elő ezeket, így az édes-bús dalok idézőjelbe tett elidegenítő effektusokként működnek.

Ebben az előadásban a férfiak adják az untermannt, megbízható hátteret nyújtva a nők csillogásához. Bajomi Nagy György John Worthing, Kenderes Csaba pedig Algernon Moncrieff szerepében játssza a két barátot, lebegtetik a köztük lévő homoerotikus vonzalmat is, utalva Oscar Wilde életére. Kenderes Csaba az előadás legelején még nehezen találja a megfelelő hangot ehhez a groteszk megszólalásmódhoz, de aztán játéka hozzásimul a többiekéhez. Bajomi Nagy György önzőségében és nagy gyerekségében is szerethető, tétova, tipródó szerelmest formál, iróniával és megértéssel. 

Fekete Linda és Kenderes Csaba az 8Ernst (komoly) az élet (Bunbury) című előadásban – Weöres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

Érdekes volt látni, hogyan nyeri meg az előadás a szombathelyi színház zömében idősebbekből álló, délutáni bérletes közönségét. Kezdetben a karakteres látványvilág és a szokatlan megszólalásmód némi meghökkenést váltott ki a nézőkből, aztán belerázódtak az előadás világába. Volt is rá idejük a három felvonás, a három órás játékidő alatt. A második-harmadik felvonásban már érezhetően ráhangolódtak erre a világra, mentek a történettel, élvezték a stílusjátékot. Zsótér Sándor rendezése annak a nézőnek is jól működik, aki elsősorban szórakozni ül be a színházba, de az sem fog csalódni benne, aki egy „zsótéros” előadásra készül. Csillogó, de nem súlytalan stílusjátékot láthat, remekbe szabott kosztümöket konkrét és átvitt értelemben is.  

Turbuly Lilla  

Örkény István: Macskajáték – Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen

Lejárt Ráckevei Anna igazgatói megbízatása Debrecenben, a következő ciklusra nem pályázott, Gemza Péter lett az utódja. Tehát a Macskajáték főszerepét tekinthetjük amolyan színészi búcsújátéknak is, amellyel a Ráckevei-éra elköszönt. Örkény darabjának színrevitelére általában az a legfőbb indok, hogy a társulat rendelkezik három, szakmai ereje teljében lévő, minimum középkorú, ideálisan korahatvanas színésznővel. (A jelen korszak kicsit ront a darabból következő életkori adottságokon, mivel az eredeti mű korában özv. Orbán Béláné már 55 évesen nyugdíjba mehetett, míg most 65 éves koráig dolgoznia kell. Az egyébként nem derül ki a Macskajátékból, hogy Orbán Béla gyógyszerész mellett vállalt-e valamilyen állást a felesége. Vajon a darab idején csupán egy özvegyi nyugdíjat egészít ki avval, hogy kosztot biztosít a társbérlőinek? De ezen egy pillanatnál tovább ne gondolkozzunk, mert alapjában véve könnyű jó érzést okoz, hogy Örkény István az anyagiakkal egyáltalán nem foglalkozott Orbánné életében.) De visszatérve az elejére:

Szabó K. István rendezte a debreceni színházban a Macskajátékot, s díszlettervezője, Horatiu Mihaiu mintha olyan lakást tett volna a nagyszínpadra, amely felújításra vár, s mindjárt megkezdi a munkát az építőbrigád. Ferdén elsüllyedt zongora, Orbánné-idegen, piszkospiros bőrkanapé, hatalmas hámlások falon, padlón, és mindenekelőtt rengeteg barna csomagolópapír. Csomagolópapír van a darabindító régi fénykép helyén is, s csomagolópapír burkolja a későbbiekben előbukkanó berendezési tárgyakat, például a fogorvosi széket, amely váratlanul szép darab: mintha valamely patinás színház páholyából emelték volna ki. Jól passzol hozzá, hogy Miske László Cs. Bruckner Adelaidája szó szerint festői alak: úgy hat, mintha az énekesnőt festményen örökítették volna meg, talán valamelyik Wagner-szerepében, s nem is hagyja el jelenete során a festménybeli ülőhelyét. 

Oláh Zsuzsa, Ráckevei Anna és Jámbor József (fotó: Máthé András)

A színpadkép összességében arra emlékeztet, hogy minden rosszabb és csúfabb, mint valaha volt, sőt annál is rosszabb és csúfabb, mint amilyennek elképzelnénk az Örkény által írottak alapján.

Zavaróan így van ez a hősök esetében is. Példának okáért nézzük meg Paulát, akit a csupa élet Oláh Zsuzsa játszik. A rendezői-tervezői elképzelések alapján a lehető legközönségesebb nőnek mutatja őt a haja, az oroszlánosra tupírozott frizurája, a durva sminkje, a harsány, nagymintás ruhája. Presszósnők öltöztek így a hetvenes években, mint ő. Ha Orbánné (Ráckevei Anna) erről az asszonyról azt állítja a nővérének írt levelében, hogy Paula maga a finomság és elegancia, akkor súlyos problémát kell diagnosztizálnunk Orbánné ízlését és ítélőképességét illetően. 

De hasonlóképpen vélekedhetünk arról is, hogy Giza (Kubik Anna) szolid színeket és fazonokat ajánl a húgának, és kifejezetten aggódik, rosszallná, ha feltűnően öltözködne az asszony. Ehhez képest ő maga egy világos tüllruhában, turbánnal a fején, és mintha arcpakolással ülne motoros kerekes székében, azt a benyomást keltve, hogy álságos módon ad instrukciókat a visszafogott stílust illetően. (Hogy ő maga ősz hajú-e, azt a turbán miatt nem tudjuk meg.)

Leminősítő gesztus az is, ahogyan Orbánné lánya, Ilus (Újhelyi Kinga) a vasárnapi ebéden megvendégeli az édesanyját. Az obligát egybesült disznóhúst ugyanis nyilvánvalóan nem maga sütötte, hanem készen vette vagy hozatta. Műanyagdobozban, műanyag villával tálalja fel az édesanyjának. Ebből egyrészt arra következtetünk, hogy Ilus nem tanult meg főzni az édesanyja mellett, aki valószínűleg jó szakácsnő. (Van ilyen.) Másrészt pedig arra, hogy minimális tiszteletet sem tanúsít az édesanyja és a vendége iránt, amikor ebédre hívja. Megérdemli ezt az ítéletet Ilus?

A felsorolt kedvezőtlen elbírálások egyébként csak a darab női szereplőit érintik, a férfiak maradhattak a maguk figurális értékeinél. Józsi (Pál Hunor) például dolgos, elhivatott – röntgenfelvételeket nézeget a hétvégi ebéd ideje alatt –, és viszonylag kedves. Csermlényi Viktor (Jámbor József) pedig lusta megengedéssel fogadja az érte bomló, kicsit már túlérett asszonyok érzelmeit. Majzik Edit Egérkéje hibátlan, minden részletében remek. A copfja végére elfogyó hajacskájától kezdve azokig a mozdulatokig, amikkel illusztrálja a vécébe zúduló fánkok szomorú sorsát.

 A színpadi környezet lehangoló jellegét egy szép pillanatban ellensúlyozza, hogy a szoba közepén besüppedt zongora hirtelen muskátlierdővé válik Orbánné és Csermlényi egymást újrafelfedező, meghitt lépcsőházi kettőséhez. Kedves dolog, hogy bizonyos kor fölött a szerelem muskátlit terem.

Kubik Anna és Ráckevei Anna (fotó: Máthé András)

Az alkotók elgondolása és nyilatkozatai szerint Macskajátékuk elsősorban a magányról szól, én mégis az emberi viszonyokat és helyi értéküket látom az előadásban hangsúlyosnak. A szokottnál differenciáltabbnak és ambivalensebbnek hat például az a kötődés, amely Léta egykori szépeit, Gizát és Erzsit egymáshoz fűzi. Az életútjuk egymástól egyre távolabb vitte őket, és a múlt közös része sem azonos módon maradt meg az emlékezetükben. Kapcsolatuk, amely aggodalmas telefonhívásokra és lassan járó levelek váltására korlátozódik, a mindinkább távolba vesző múltban ragadt, s azóta nyilván számos nehezen tisztázható félreértés, bántódás, sértődés terhelte meg. Soha nem hallottam még a Szkalla lányokat ilyen éles Jóestéttel elköszönni egymástól a telefonban.

Miközben az előadás romlásos-csomagolópapíros színpadképe kicsit sem keresi a nézők kegyét vagy jóérzését, addig Szabó K. István olyan rendezői megoldásokat is alkalmaz, amelyek kedvre serkentően kitágítják, bővítik az alapvetően szinte kamaradrámaszerű játék lehetőségeit. Bájos betét például az, amikor a Nárcisz presszóban a Pincér (Janka Barnabás) a koros hölgyvendégek aktív élvezetére hirtelen Karel Gottként lép fel, elénekli a Lady Karnevalt csehül, és közben még a pincérfelszereléséhez tartozó asztalkendőt is elegánsan dobálgatja.

Különleges jelenet az is, amikor a Csermlényi koncertjére lázasan készülő hősnők és a többiek szürrealista képben kórusmű előadóiként állnak össze, s az is izgalmas hatást kelt, amikor az öngyilkosságra elszánt Orbánné álmát látjuk megelevenedni. Az bizony nem könnyíti meg Ráckevei Anna dolgát, hogy a koncert után Orbánné el-elüldögélve a sokféle szék egyikén-másikán, úgy mondja el beszámolóját, hogy a többiek megszólalását bele-belevágják az övébe. Mintegy szimultán zajlik az elbeszélés, s ez az átlagosnál nagyobb fokú koncentrációt és pontosságot igényel a textus előadásában. 

Örkény István amilyen okos ember volt, talán eleve gondolt arra, hogy a Szkalla lányokat a színpadon barátnő-színésznőknek kellene játszaniuk. Akkora ugyanis a különbség attraktivitásban a két szerep között, hogy a Gizát játszó színésznőben kell lennie kollegialitásnak, már-már áldozatosságnak, segítendő az abszolút főszerepet játszó kollegina alakítását. Szabó K. István tesz rendezői gesztust a kiegyenlítés érdekében – ennek vélem például azt, hogy a Csermlényit Paula vacsoraasztalánál csirkemájas in flagrantin kapó történetet ezúttal nem Erzsi mondja el, hanem Giza olvassa fel a húga leveléből. 

A lényeg az, hogy a két (színész)nő összeillik testvérpárnak, szépen kiegészítik egymást. Amivel Ráckevei Anna Erzsijében kicsit kevesebb életenergia tombol most, azt ellensúlyozza Kubik Anna Gizájának aktív részvéte és részvétele. Picit ugyan hiányolom Orbánné humorát, humorának átütő vonását, de a két (három, négy) nő halványan ironikus boldogtalansága valami közös, lírai életbölcsességgé olvad össze.

Stuber Andrea

Pionírszív – Örkény Színház, Stúdió

Lemaradásainkat nem is lehet már felsorolni. Az egyik legfájdalmasabb, amit a múltunk feltárásában elmulasztunk. Mintha mindannyiunk csak úgy belelibbent volna a jelenvalóba. Senkinek sincs múlja, élettörténete, lélekelőzménye. Mikor úgy teszünk, hogy emlékezünk, akkor valakik által felnagyított mindenfélék kólintanak fejbe, amiknek semmi de semmi közük a valaha is létezőhöz. 

Ha nem tudjuk, hogy honnan is jöttünk, meg mindenfélét hazudozunk arról, ami volt, akkor aztán menni csak a semmi felé lehet. Daniela Kapitanova, innen a szomszédból, Komarnóból – szakmáját tekintve színházi rendező, aki éveken át dolgozott a komáromi magyar színházban – írt egy könyvet. A Könyv a temetőről Samko Tale neve alatt jelent meg. Hatalmas sikert aratott, mert egy tíz éves szellemi szinten levő negyvennégy éves férfi szemével beszélteti el történetét az ő „szocialista” rendjükről és rendszerükről, amely szisztéma mondhatni azonos volt a miénkkel. A szisztémához pedig nagyon is illik az elbeszélő egyénisége. A könyvet Mészáros Tünde honosította, fordította magyarra, s Ari-Nagy Barbara dramaturg, Bíró Kriszta és Szenteczki Zita formált játszható szöveget, történetet belőle. A színpadképet – lepusztult öreg kredenc, alumínium ételhordó, csöpögős vízcsap, lifegős nejlonfüggöny, hokedli és kopott zománcú lavór – Juhász Nóra jegyzi, a zenét, amit különböző effektek is gazdagítanak, Kákonyi Árpád.

A fő személy, a mesélő a tíz éves szellemi szintű Samko Tale negyvennégy éves férfi. Bíró Kriszta játssza (életem sok-sok Júliája közül a legigazibb az övé volt a Miskolci Nemzeti Színházban), aki hitelesíti az egészsége okán leszázalékolt és papírgyűjtéssel foglalkozó besúgó történetét. 

Bíró Kriszta (fotó: Horváth Judit)

„Az apukám nem szerette a cseheket, a magyarokat, az oroszokat, a zsidókat, a komunistákat, a cigányokat, a felvonulásokat, a pionírokat, a Szocialista Ifjúsági Szövetséget, a Honvédelmi Szövetséget, a Forradalmi Szakszervezetet, a Csemadokot, a Szlovák Nemzeti Felkelést, a Prágai Felkelést, a Nőszövetséget, a Győzedelmes Februárt, a Csehszlovák-Szovjet Barátság Szövetségét, a Nemzetközi Nőnapot, a Felszabadítást, és azt se szerette, ha az ún. Szlovák Államra azt mondták, hogy ún. Ez azt jelenti, hogy úgynevezett. Erre az apukám mindig azt mondta, hogy a komunisták az úgynevezettek. És még a Szabadeurópát is hallgatta, pedig az akkor olyan nagyon tilos volt, hogy csak na. Én megmondtam a TudSzocDr. Gunár Karolnak, hogy az apukám Szabadeurópát hallgat, hogy aztán ne legyen belőle baj, hogy nem mondtam meg. A TudSzocDr. Gunár Karol nagyon megdicsért, az apukámnak pedig megbocsájtotta a Szabadeurópát abban a tekintetben, hogy a TudSzocDr. Gunár Karol nagyon jó volt.”
Bíró Kriszta Samkója telve jóindulattal és megérteni vágyással. Az ő szíve pionírszív, onnan a régi világból, nincs benne irigység a más fajták iránt. Ő nem gyűlöl. neki még nem okoz örömöt, ha másnak rossz, ami most már szinte minden szinten általános. Az ő világa teljes és majdhogynem örömökkel teli, az univerzuma a papírgyűjtés, az utca, a kerekezés a taligájával és a megfigyelés. A megfigyelés, aminek alanyáról és tárgyáról mesél annak az egy embernek, aki megdicsérte, akitől mindig biztatást kap. Bíró Kriszta úgy ejti ki Tud.SzocDr. Gunár Karol nevét, hogy az felér egy szerelmi vallomással. A hatalmasság, aki fönt van és létmeghatározó. „Azok ott fönn” semmivel sem különbek ennél a kicsit vicces, de mindenféleképpen elesett figuránál, aki szolgálatukba szegődött. A léttér egy konyhaszerűség a maga tárgyaival, a gumicsizmával, az alumínium ételhordóval, a csöpögős falikúttal, tele élettel, mozgással – Bíró Kriszta Samkójának kiterjesztései ezek. Nemcsak egy kor, egy ember, hanem egy egész világszemlélet látványosul. Minden kisszerű itt, ahogy kisszerű minden kint és az egész világpolitikában, a történelem folyamatában. Az átváltozott, milliom eszközű Bíró Kriszta ezt a mindösszest képes ebbe a másfél órába belesűríteni. 

Józsa Ágnes