Győri L. János–Győri Katalin: Menekülők – Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen 

Előre kell bocsátanom, hogy erőteljes ellenérzéseim vannak minden drámapályázattal kapcsolatban. Ennek egyetlen oka, hogy ilyenkor mindig a Bánk bán sorsa jut eszembe: Döbrentei Gábor folyóirata (az első magyar nyelvű folyóirat), az Erdélyi Múzeum állítólag válaszra sem méltatta Katona tragédiáját, aki ezek után felhagyott a drámaírással. A szomorú legenda annak ellenére tovább él, hogy semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a szerző egyáltalán beküldte a művet a pályázatra. Az averzió mégis dolgozik az emberben, ahelyett, hogy arra gondolna: legnagyobb nemzeti tragédiánk talán soha nem született volna meg az Erdélyi Múzeum pályázata nélkül. (Nem beszélve arról, hogy a drámatörténet számos olyan esetről tud, amikor pályázaton aratott siker indította el egy-egy mű diadalútját.) 

Negyvenöt pályamunka között a Menekülők című történelmi dráma nyerte el a Csokonai Színház, a Tiszántúli Református Egyházkerület és Debrecen Önkormányzata „Akikre nem volt méltó a világ” címmel kiírt pályázatának fődíját. Nincs okunk feltételezni, hogy az öttagú zsűri tévedett, és mégsem a szerzőpáros drámája volt a legjobb a beérkezett választékból. A Menekülők témaválasztása tökéletesen megfelel a kissé fellengzősen megfogalmazott tematikának és az ünnepi alkalomnak, a reformáció 500. évfordulójának. A szerzőpáros neve is bizonyára garancia arra, hogy a református Debrecen méltó módon emlékezzen meg a jeles ünnepről. Győri L. János irodalomtörténész a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára, unokahúga és egykori tanítványa, Győri Katalin pedig a budapesti Baár-Madas Református Gimnáziumban tanít. Az ő számára a színpad sem ismeretlen terület; a Kolibri Színház néhány éve mutatta be Delete című darabját, amely súlyos társadalmi problémáról, a kamaszkori öngyilkosságokról szól. Horribile dictu ez a műve is egy drámapályázat győzteseként jutott el a világot jelentő deszkákra. 

A Menekülők 1660 nyarán játszódik, és három nap súlyos drámai eseményeit dolgozza fel, részben pontosan igazodva a történelmi tényekhez, részben az írói képzelet segítségével kiegészítve azokat. A háromfelé szakadt országban Erdély kapuja, Várad augusztus végén elesett. Miután a várvédők megadták magukat, Ali temesvári pasa betartotta korábbi ígéretét: biztosította az Erdélyi Fejedelemség jogait és a város lakosainak szabad elvonulását. A menekülők kétszáz szekérrel elindulnak Debrecen felé. Köztük van a váradi református kollégium professzora, Martonfalvi György és mintegy száz tanítványa, akiket a szintén nehéz helyzetben lévő debreceni iskola – hosszú hezitálás után – befogad. A váradiak és a debreceniek egyesüléséből jön létre a Debreceni Kollégium, a „kálvinista Róma” büszkesége. Ezért is nevezte Méliusz Juhász Péter püspök, a magyar református egyház megszervezője „Magyarország és Erdély világosító lámpásának” a várost.

Valóságos történelmi személy a dráma főhőse, Lippai Sámuel, a Debreceni Kollégium professzora is, akinek életéről azonban viszonylag keveset tudunk, vagyis az írói fantázia szabadon szárnyalhat a hiátusok kitöltése irányában. A szerzőknek meg kellett küzdeniük a tények és a fikciók arányával. Nehezíti a téma feldolgozását, hogy nagy mennyiségű információt kell a szereplők szájába adni, ha a színfalakon kívül zajló eseményeket világossá akarják tenni. Ezért az előadás hosszadalmas expozícióval indul, amelynek megértése nem könnyű. Ráadásul nemcsak a történelmi eseményeket kell felmondaniuk a szereplőknek, de a cselekmény másik szálát, a főszereplő családi problémáját is kénytelenek vázolni (Lippai a hírek szerint válik a feleségétől, amiről később kiderül, hogy nem igaz). A hosszadalmas és minden színpadi cselekvést mellőző, statikus beszélgetések éles ellentétben állnak a drámai helyzettel, hogy tudniillik minden perc drága, a törökökkel való egyezség végső időpontja lejár. Ha nem döntenek mielőbb a befogadásról, a menekülők életveszélybe kerülnek. 

Bakota Árpád és Kiss Gergely Máté (fotó: Máthé András)

Lippaiék családi konfliktusa (meghalt a törökök fogságába került kisfiuk, ezért az asszony a férjét tette felelőssé) csak jóval később tisztázódik némiképp. De ez a szál is régi történésekre épül. Az egyetlen jelen idejű esemény az, hogy Lippainak néhány emberével el kell mennie a váradiak elé. Minden késedelem súlyos következményekkel járhat, a törökök már Debrecen környékén portyáznak. Ez olyan szituáció, amelynek kibontása igazi drámát teremthetne. Erre azonban csak a darab legvégén kerül sor, amikor a történelmi események menete hirtelen melodrámába csap át: megtudjuk, hogy Lippai útközben meghalt, de a feladatot teljesítette. Ez egyébként a dráma legjobban megírt és legszínpadszerűbb jelenete lehetne, ha nem ütne el az eddigi hangvételtől. A halott Lippai megjelenik, hogy a nézők és a jelenlévők előtt levélben búcsúzzon el szeretett feleségétől és tanítványaitól. Az írók végre megszabadultak a történelemkönyvek és az epikus események kötöttségeitől, és elkezdhettek színpadban gondolkodni. A Lippait játszó Kis Gergely Máté is itt talál magára, itt tudja meggyőző közelségbe hozni a sokáig papírízű hős alakját. A szerepből sokáig hiányoznak a magánemberi vonások. Őt kevésbé foglalkoztatja a fia elvesztése. A hit és a tanítás megszállottja, aminek írói megfogalmazása csak közhelyekben van jelen. 

De van egy remekül megírt szerep: Komárominé Balogh Kata, az első prédikátor felesége. Ő találkozik Lippainéval (férje egyszer sem találkozik vele a színpadon). Megjelenése – és Újhelyi Kinga hitből és nagy empátiából kiteljesedő szerepformálása – a témában rejlő komoly drámai lehetőség bizonyítéka. Remekül megírt kettőse Lippainéval (Bacsa Ildikó m.v. őszinte, gyötrődéseit sokáig magába fojtó, szép alakítása) a darab és az előadás megindító jelenete. Amikor Komárominé elhatározza, hogy bemegy Lippainéval a Kollégiumba, ahová nő addig nem tehette be a lábát, felizzik a történet. Egyszer csak igazi drámába fordul az, amit eddig csak kimódolt leckefelmondásnak éreztünk. 

Visky Andrej rendezése nem sokat tesz annak érdekében, hogy a történet a néző szívébe férkőzzön. Pedig nagyon biztatóan indul az előadás. Az üres színpad bal szélén egy harmónium áll. Aligha jut bárkinek eszébe az a szőrszálhasogatás, hogy ez a puritán hangszer csak egy évszázaddal később keletkezett, mint amikor a darab játszódik. A nézőket régi hittanórákra és énekórákra emlékeztető alkalmatosság meghittséget ígér. Hát még, amikor sötét öltönyében leül mellé a zenész (Sárosi Dániel,illetveBánszky János) és eljátssza a reformátusok legszebb zsoltárát, a 90.-et: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”… Nagy pillanat, a hatalmas színpadon és a hatalmas nézőtéren csak a hívő és a hit van. Intim előadást ígérnek, de az ilyen pillanatokra még sokáig várnunk kell. Helmut Stürmer monumentális díszletei templomfalakra emlékeztetnek. Minden szürke és komor, a ruhák is (Varga-Járó Ilona tervei) a szürke és a fekete árnyalataival idézik meg a XVII. század viseleteit. A tágas játéktér nem közelebb hozza az eseményeket, hanem a teatralitás felé távolítja. A forgószínpadra épített és folyton mozgó konstrukció rideg ünnepélyessége elidegenít. A zene is orgonán szól a továbbiakban (zeneszerző: Török-Gyurkó Áron), ami a templomi áhítat mellett inkább szintén a monumentalitást hangsúlyozza.

A pályázat veszélyeit nem sikerült az alkotóknak elkerülni. Erősebb volt bennük az a szándék, hogy megfeleljenek a kiírás feltételeinek, mint hogy a dráma hőseit és a gondosan megválasztott témát közel hozzák a XXI. századi nézőkhöz. Hívőkhöz és kétkedőkhöz egyaránt.

BALOGH GÉZA

A múlt évad végén bemutatott kortárs történelmi dráma, a Menekülőkkapcsán fogalmazza meg fenntartásait Balogh Géza a drámapályázat műfajával szemben, e sorok írójának meg éppen egy ilyen pályázatra beérkezett művek olvasásával, értékelésével telt a nyara, hogy aztán a Magyar Dráma Napja, szeptember 21. köré szervezett színházi találkozón, a 10. dráMa alkalmával Székelyudvarhelyen megneveztessenek a díjazott darabok, amelyek közül egyet-egyet színre visz a rendezvényt szervező Tomcsa Sándor Színház, illetve az utóbbi években partnerként közreműködő nagyváradi Szigligeti Színház. 

Mindkét társulat előadása beválogattatott egyébként az idei POSZT-ra, melynek versenyprogramjában öt határon túli magyar színház szerepelt – pécsi recenziójában a nagyváradiak versenyelőadásáról, A kaukázusi krétakörről is ír Urbán Balázs. 

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a nagyváradiak másik előadással vettek részt, történetesen az előbb említett dráMa pályázatán két évvel ezelőtt „debüt”-díjas, azaz az elsődrámás szerzők művei között nyertes Kapufa és öngól című darabbal, melynek premierje egy éve épp a Magyar Dráma Napján, Székelyudvarhelyen, a 9. dráMa keretében volt. Az idei kisvárdai fesztivál további tizenhárom versenyelőadásával is foglalkozik Dömötör Adrienne beszámolója.

Nem készült ez tematikus számnak s nem is lett az, de mindenképp ide kívánkozott Darvay Nagy Adrienne-nek az egykori legendás temesvári színész-direktor, Sebestyén Géza alakját megidéző írása.

Azok a színházi karrierek még épülnek, amelyeket nyaranta évről évre bemutat az AlkalMáté Trupp, vagyis a legendássá lett Máté Gábor-osztály – tagjai közül idén Fenyő Ivánra került a sor, az ő történetére.. Az előadásról ketten szólnak e számunkban – Stuber Andrea és Bácskai Júlia –, más-más megközelítésben.

A nézőpontváltás a lényege a Rosencrantz és Guildensternhalottcímű Tom Stoppard-műnek, amely ha úgy tetszik, Hamlet-parafrázisként a Gyulai Shakespeare Fesztiválon került színre Tapasztó Ernő rendezésében.

„Eredeti” Shakespeare-t mutattak be nyáron a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Rómeó és Júliát Hegedűs D. Géza rendezésében – hogy miért az idézőjel, annak magyarázata (is) meglelhető D. Magyari Imre írásában, de megszólal ismét egy másik nézőpont is – a szó szoros értelmében.

A nyári színházi szezont követően a Színházak éjszakája amolyan ráhangoló szeptember közepén az új évadra – ezt a célt szolgálja lapunkban V. Gilbert Edit élménybeszámolója is. Ráhangoló az évadra – amelyben mindig együtt kezdet, újrakezdés és folytatás – a Fesztbaum Bélával készült interjú is a Rózsavölgyi Szalonban általa rendezett s idén is látható Rosmersholm kapcsán.

Az évadnyitó színházi maratonnál, a Színházak éjszakájánál – melynek kitalálója az itt más összefüggésben már említtetett Máté Gábor, s amely eredendően nem is szeptemberben, hanem márciusban volt 2012-ben – négy évvel idősebb a Müpában évről évre megrendezett zenei Maraton, idén a színház világában is jól ismert Leonard Bernsteinnel s a XX. századi amerikai zenével a főszerepben.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

<<2018/07-08>>

Kerekes Gábor: Lebegő városok – Art 9 Galéria

Amikor egy képzőművész újrahasznosítással kezd el foglalkozni, abból mindenfélék születhetnek, például még repülő városok is. Kerekes Gábort – Tölg-Molnár Zoltán festőművész növedékét – már a Képzőművészeti Egyetemen sem csupán az ecset és a vászon érdekelte. Azt tanulta meg ott, hogy a kifejezés ereje a legfontosabb. Olyan technikát keresett, amivel önállóan dolgozhat, amelyhez nem kellenek nagy beruházások. A kollázshoz eszközül elég egy olló és ragasztó, anyagként pedig a sok kidobott régi újság és papírhulladék. Először két dimenziós műveket készített, aztán nagy méretű installációkat ipari anyagokból, raklapokból, hulladékból. Mindenből, ami másoknak fölösleges, ő aprólékos munkával új életet teremtett.  Installációiban, kollázsaiban alapvető az újrahasználás elve. Nyersanyagot festék, ragasztó és csavar kivételével nem vesz, jellemzően hulladékból, lomtalanított bútorlapokból, textilből, használati tárgyakból, visszamaradt magazinpéldányokból dolgozik.  Egy-egy képhez tízszeres mennyiségű alapanyagból válogat. A kivágásokat szortírozza, méret és téma szerint rendszerezi, feldolgozza. Még a kétdimenziós képein is a nézőpont szerint ügyel a perspektívára, az árnyékokra, azok irányára, hogy minél valóságosabb hatást keltsenek. Könnyebb lenne fotoshoppal, de akkor elmaradna az újrahasznosítás. Ez a technika a kézművességen és a látványosságon alapul. Ezekkel a művekkel az a célja, hogy a lelkiismeretünkre hatva gondolkodjunk el azon, mint is élünk, hol is élünk. A jövőnk az újrahasznosításon múlik, mert már nemigen van nyersanyag, amit felhasználhatunk.

Készített ezzel a technikával környezetvédelmi zenekart papírénekesekkel, papír hangtechnikával, amelyet egy mappában utaztatott, és turnézott vele az országban (remek kiállítás volt Pécsett a Zsolnay-gyár égetőkemencéinél). A papírénekesek árnyéka ott lebeg a falon, és a hat méter széles sávban ott a táncoló közönség, középen csillár lufikkal és konfetti-esővel. 

Gellér B. István szobrászművész növekvő városa a valamikori múltat próbálta elképzelni, Kerekes Gáboré pedig az alternatív jövőt. A föld lehetőségei végesek. Hogyan tudna emberi életre alkalmas kevéske felszínén sok-sok milliárdnyi élőt fenntartani. Kereshetünk létteret másik bolygón, de élhetünk – a művész által érzékenyen szemünk elé varázsoltan – lebegő városokban is. A magazinok majd’ minden lapján – elő- vagy háttérként – ott álltak a városok képei. Kerekes Gábor technikája pedig olyan, hogy magát alakítja. A papírinstallációk részleteikben tartalmaznak kollázst is, ahogy mogyoródarabokat a csokoládé. A lebegő és repülő városok alternatív megoldást kínálnak.

Kerekes Gábor térbeli papír, fotó kollázsai pillanatképeket jelenítenek egy elképzelt jövőből. 

Ősszel az Art 9 Galériában lesz kiállítása. Ott két nagyobb méretű munka lesz látható. Egy mennyezetről függesztett, amibe bele is lehet bújni és onnan figyelni s csodálni meg minden apró, kidolgozott részletet. A másik egy sarokban elhelyezett térinstalláció egy távol-keleti hagyományt, a fák virágba borulásának ünnepét, a Hanamit varázsolja elénk. Az egymás alatt, fölött, mellett sorakozó utcákban lakóházak, üzletek, parkok – azokban tó, a tó körül bokrok, virágzó fák. Ha közelebb megyünk, felismerhető, hogy az egyik ház rizses- a másik cipős doboz, a nagy reklámfal hangfal, az üzlet rolója pedig hullámpapír. Az ecsettel kiszínezett épületek előtt sok-sok ember (újságkivágásból papírfigurák), az előtérben állók nagyobbak, a hátrább állók kisebbek. Szinte a világ összes nemzetisége képviselve van. A jövőben, a lebegő városban már igazán nem lesz fontos, hogy ki melyik földrészről származik. Itt az emberek azt ünneplik, hogy virágba borultak a fák, mert él bennük az az illúzió, hogy normális világban éljünk, akár stabil, akár lebeg alattunk, amin megvetettük a lábunkat. Sok-sok az életkép, sokféle helyszínnel.

Kerekes Gábor munkáiban lenyűgöző a kidolgozottság, a történetek kivitelezésének igényessége. Az ő jövőt jelenítő világa nem ijesztő, nem embertelen. Jövőmesék térben elbeszélve.

JÓZSA ÁGNES