Uncategorised

Messze túlmutat az ingatlanmaffián Spiró György Széljegy című drámája. A kezet ökölbe szorító, gyomrot görcsbe rándító arcátlansággal szembeni tehetetlenség alapélmény a mai magyar társadalmi, politikai közegben. Az előadás első tíz perce után nagyjából tudható, hogy mi fog történni – a félelmetes az, ahogyan átlátszósága, beláthatósága ellenére minden meg is történik, pont mint a politikában, s a jóhiszeműség, a másfajta értékrend gyakorlatilag fegyvertelen.

Ehhez képest az Osborne nevével fémjelzett dühös fiatalok nemzedékének életérzése az ötvenes évek Angliájában általánosabb, megfoghatatlanabb. A „dühöngés” gyökere végső soron mégis közös, jól mutatja ezt, hogy Osborne Dühöngő ifjúság című drámáját ma is játsszák Dublinban és Budapesten is. A ma már nincsenek „jó ügyek” kitétel nyilván mást jelentett a magyarországi bemutató idején, 1960-ban, mint napjainkban a Belvárosi Színházban, de a mű időtállóságát s a benne megfogalmazott problémakomplexum egyetemességét jelzi, hogy ma is megszólít, megérint.

Brecht – megtapasztalván mind a kapitalizmus, mind az államszocializmus rendszerét – elég autentikus szerzőnek tűnik (mi pedig itt Közép-Kelet-Európában lassacskán egyre autentikusabb nézőknek) a humánum lehetőségeit, perspektíváit tekintve a kapitalizmus keretei között – A szecsuáni jólélek Bodó Viktor rendezte heidelbergi előadása is ezt látszik igazolni.

Zsótér Sándor szombathelyi rendezése, a Bunbury című Oscar Wilde-darab Elfriede Jelinek-féle átiratának színrevitele is mutat némi brechties eltartást a „sokszor kifelé forduló játékmód” révén – ahogyan kritikájában Turbuly Lilla fogalmaz –, az a kitétel pedig, miszerint az előadás „annak a nézőnek is jól működik, aki elsősorban szórakozni ül be a színházba, de az sem fog csalódni benne, aki egy »zsótéros« előadásra készül”, a legendás kaposvári színház metódusára emlékeztet, amikor vígjátékot, operettet ilyenfajta igényességgel, kettősséggel játszottak.

Ilyesmi lehet többek közt az Agatha Christie-krimik sikerének titka is, ez a fajta összetettség. Ahogyan a Győri Nemzeti Színházban bemutatott A vád tanúja című előadás kapcsán Török Ákos fogalmaz: „Az izgalmas és fordulatos történet mögött ott van a jog lehetőségeinek és igazságosságának kérdése, valamint az idegenből érkezettekkel szembeni előítéleteink tükre is. Persze csak úgy csendesen”.

Az előadás egyik főszereplője, Csankó Zoltán is megszólal Balogh Gyula Jordán-sztori című kötetében, melyet a szombathelyi színházigazgatói pályázat történései inspiráltak. A másik, e számunkban recenzeált kötet, a TOMkönyv Végvári Tamás emlékét idézi. Egységes „monológokká” – ahogy a recenzens, Varga Kinga fogalmaz – az Örkény színházi volt kolléga, Bíró Kriszta formálta az emlékezők szövegeit, aki e közös múlt színhelyén az Ibusár után újabb monodrámával, a Pionírszív című Kapitáňova-átirattal állt elő. A mű, csakúgy, mint Örkény István Macskajátéka, az államszocializmus éveiben játszódik, bár később kezdődik – a ’70-es, ’80-as években –, s átnyúlik a rendszerváltozás utáni időkbe. Különös asszociációs összjátéka a sorsnak s e számnak, hogy az Örkény színházi Macskajátékban Csermlényi Viktor operaénekes szerepét Végvári Tamás halála után Jordán Tamás vette át. A Szabó K. István rendezte debreceni előadásról Stuber Andrea kritikája olvasható e számunkban.

A Magyar Királyi Operaházban 100 éve volt A kékszakállú herceg vára ősbemutatója – a mű színre kerülésének történetét Balogh Géza írása tárja fel e helyt –, a Kékszakállút ugyanez intézményben napjainkban éneklő-megformáló Cser Krisztiánnal Józsa Ágnes készített interjút.

Hogy a zenei vagy bármely tehetség hogyan kibontakoztatható, mekkora s minemű a szülők felelőssége ebben s gyermekük sorsában, pályaválasztásában, erről szól többek közt a pécsi Escargo Hajója társulatának Tenyészdúc című előadása.

Hogyan „faragható” felnőtté az ember – Pinocchio klasszikus történetét ezúttal a milánói Piccolo Teatro előadásában láthatta a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) közönsége.

Idegen nyelvű, ámde honi játszók voltak a magyarországi nemzetiségi színjátszás Jelen/Lét Fesztiváljának résztvevői.

És mert itt a nyár, Szakonyi Károlynak a Petőfi Irodalmi Múzeum Balatoni nyár című kiállítását megnyitó beszédét közöljük, mely – mint több mű is ebben a számban – az ’50-es, ’60-as, ’70-es éveket idézi.

Szűcs Katalin Ágnes

Spiró György: Széljegy – Katona József Színház, Kamra

Kerestem a Zeitstück címszót a Magyar Színházművészeti Lexikonban, a Magyar Nagylexikonban és a Britannica Hungaricában is, szerencsére egyikben sem találtam. Az ilyesmit hajlandó vagyok égi jelnek tekinteni: valószínűleg félrevinne, ha belebonyolódnék a műfaj elemzésébe és abba, mennyire tekinthetők Spiró György bizonyos darabjai, köztük e mostani Zeitstücknek, és van-e ennek bármi jelentősége esztétikai szempontból.

Tény, a Széljegy a legmaibb, legmagyarabb valóságban játszódik, széljegy a kor falán, ha úgy tetszik, igaz magyar ember igaz magyar darabja.

Színhelye az írói utasítás szerint egy magyar ügyvédi iroda, balról magyar ajtó, két magyar fotel, előtte magyar dohányzóasztal, odébb magyar szemétkosár üresen. (Ez Spirónál nem teljesen így van, ahogy az előadásban sem – a díszletet Khell Csörsz tervezte, kevés eszközzel is hatásosan idézve fel egy nyomasztóan elegáns enteriőrt. Szakács Györgyi jelmezei is pontosan jellemeznek négy karaktert – az Ingatlanos határozottan diabolikus a vörös dzsekiben. A rendező Zsámbéki Gábor.)

Kérdés, hirdethette volna-e a színház a művet egy bolgár, cseh, szlovák, azaz kelet-európai vagy dél-amerikai szerző darabjának. Még a neveket se kellett volna átírni, a szereplőknek nincs nevük: van egy Nő (Fullajtár Andrea), egy Ügyvédnő (Rezes Judit), egy Mama (Takács Kati m. v.) és egy Ingatlanos (Bányai Kelemen Barna m. v.).

Szerintem igen. Hogy aztán angol vagy francia vagy norvég darab lehetne-e… (Utóbbi esetben az Ügyvédnőt esetleg hívhatnák Nórának, a Nőt Kristinének, az Ingatlanost Krogstadnak.) Lehetne-e osztrák, Bécs Favoriten negyedéből, fordította Lázár János? Mindenesetre a Széljegy most íródott, és itt játszódik, nem is úgy általában Magyarországon, hanem Budapesten, a kék buszok festői városában. De nem publicisztika: szívszorító és gyomorforgató dráma, akkor is, ha erős benne a hic et nunc-jelleg, s ezért feltehetően megkopik majd idővel. Nem baj. Most érvényes, most hat. Most úgy nézzük, én legalábbis úgy néztem, hogy a végére a kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől.

Átverés-történetet látunk, hétköznapi átverés-történetet. Az Ügyvédnő és az Ingatlanos veri át a Nőt és a Nő édesanyját, a Mamát. Nagyon igyekeztem, hogy mielőtt megnézem az előadást, semmit ne tudjak a darabról, ez nagyjából sikerült is. Így könnyebb volt megérezni a feszültséget, ami az első pillanattól ott vibrál a levegőben. Egy ideig az a kérdés, hogy mi fog történni. Két régi osztálytárs, két régi barátnő találkozik véletlenül, akik már rég két külön világban élnek, a feszültség e világok hirtelen összeszikrázásából adódik. Egyikük dúsgazdag ügyvéd lett, a másik látástól vakulásig hajt, fillérekért, műszaki fordító, aki most meglátta a régi nevet a kaputelefonon. A legjobbkor – gondolja. Ahogy szokás, idézgetik a múltat, Klamácsnét, az orosztanárnőt, Cvetók tanár urat, aki mindig azt mondta: „Nem a külcsín számít, hanem a belbecs”, Galántai tanár urat, aki az ügyvédnő szerint „már akkor is egy vén fasz volt”, ami nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön vele (annyira nem is volt jó szagú)... Néhány percre mind a ketten feloldódnak, regrediálnak a kamaszkorba, pár röpke pillanatra ők a IV. A-sok vagy B-sek. Aztán a Nő kiböki, hogy ingatlanost keres, lakást cserélne, elköltözne a kisfiával, aki fogadott gyerek, ő nem szülhetett. Az Ügyvédnő alig akarja meghallani a kérdést, nem akar ingatlanost ajánlani, „rengeteg a csaló”.

Pontosan tudja, hogy miért nem segít.

Ő is a csalók egyike.

Meg is mondja, elszólva magát, amikor arról beszél, hogy Brüsszelbe kellett volna mennie, ami a Nő szerint – a hivatali negyedre gondol nyilván – „elég undorító lehet”: „Az is undorító, hogy átverem az ügyfeleimet, garasokért…” A Nő ezt nem hallja meg, sok mást sem, neki egy ház kell, nagy kerttel, kutyával, macskával, libikókával – merész vágyak! –, mindennel, ami neki nem volt. Makacs, hisz úgy érzi, itt a megoldás. Régi osztálytárs, barátnő, ingatlanban utazik… Ki fog segíteni, ha ő sem? „Nem tudsz valami házat?” Az Ügyvédnő eddig bírta: „De tudok.” Igaz, még próbál ellenállni, egyre erőtlenebbül: „Nem jó, ha barátnak vagy családtagnak…” Aztán belelendül. „Mókusmező.” Ad egy névjegyet, megígéri, hogy kiviszi kocsival. És amint a Nő elmegy, hívja mobilon az Ingatlanost: „Kapás van.”

A gépezet leállíthatatlanul beindul.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy ami történni fog, hogyan fog történni. Mint az Othellóban. Kérdezhetjük persze azt is, hogy az fog-e történni, ami történni fog, de ebben az esetben ugyanolyan naivak vagyunk, mint a Nő. Ez nem bosszúállás-történet, ahol a gyalázat megtörténte után az áldozat vagy az áldozat anyja, apja, szerelme elégtételt vesz. Mint mondtam, a dráma itt játszódik. És realista.

A házat mi is látjuk videofelvételről. Sőt az egyes jelenetek közt kitalált átverős reklámokat is látunk, amiknek annyian bedőlnek, megrendelve a fogyasztóport, csodatablettát, életelixírt. Ez a Nő nem dől be ilyesminek, nem buta, csak épp átverhető. Tán nem is a naiv a jó szó rá. Tisztességes. Becsületes. Azt a hibát persze elköveti, hogy azt hiszi, más is az. Óvatosabbnak kéne lenni, csóváljuk a fejünket a nézőtéren. De miért gyanakodna egy régi barátnőjére? Akinek még az ügyvédi díjat is meg akarja fizetni, s akiben mintha sokáig nem dőlne el a jó és a rossz harca, nem akarja elfogadni a jutalékot (vagy ez csak beetetés?), sőt, más ügyvédet akar ajánlani, elmondja, hogy a ház gazdasági épület, sorolja a hátrányait… Rossz a lelkiismerete, ismeri a forgatókönyvet, tudja, mi az utolsó jelenet. A Nő azonban lelkes, még a Mókusmező szó etimológiájának is utánanéz, úgy tűnik, végre valami sikerül, valami nagyon fontos, talán MINDEN megoldódik.

Megjelenik az Ingatlanos, a gépezet felpörög. A pasi nagydumás, rámenős, azonnal a lényegre tér: „A foglaló. Az legyen készpénz.” Nem sok: négy milla. A Nőnek persze nagyon sok. „Megélek, de nem vagyok jómódú.” Nem is igazán tudja, mi a foglaló, miként működik épp a foglalás (azt viszont, hogy „boltozott áteresz”, több nyelven is!), ez lehet meglepő, de hát sose adott el semmit, sőt, szerintem fordítóként előleget se kért soha. (Azt el tudom képzelni, hogy néhányszor nem fizették ki. Nem csinált semmit, mit is csinálhatott volna.) Az Ingatlanos készségesen magyaráz, tulajdonképp nyílt kártyákkal játszik, bár esetében a nyílt kártyák is cinkeltek: „A foglaló, kezicsókolom, az nem előleg, hanem a komoly szándék alátámasztása. A vételár tíz százaléka szokott lenni. Ha az üzlet mégse jön létre, akkor a duplája jár vissza, tehát magának nem négymillió, hanem nyolc. Mármint ha a mi hibánkból nem jön létre az üzlet. Ha viszont a maga hibájából, akkor az a négy milla nálam marad. Vagyis magának elúszott.”

Szebben nem is lehetne összefoglalni a cselekményt.

A Nő ebből annyit érthet, hogy elő kell teremtenie négymilliót, két nap alatt, de ennek a kétszeresét kapja vissza, ha az üzlet a másik fél hibájából nem jön létre. Azonban miért ne jönne létre, ugyan mi jöhetne közbe, a részéről biztos semmi, hisz ő akarja ezt a házat, ezt az üzletet, a négy milla pedig – ha ennyi, hát ennyi – úgyis beleszámít a teljes vételárba!

A Nő előteremti. Máról holnapra él, két év alatt keres ennyit, de előteremti.

Annál is inkább, mert más – árulja el az Ingatlanos – öt millát perkálna foglalóként. Meg az ingatlan valamiért mindjárt per alatt lesz. Ugyanis véletlenül épp az Ingatlanos a tulajdonos, most örökölte sajnálatosan elhalálozott élettársától, de az elhunyt rokonai perelni akarnak. Tehát addig kell megvenni jóhiszemű vásárlóként, amíg a közjegyző nem teszi rá a széljegyet.

Miközben az Ingatlanos srófolná az összeget felfelé, az Ügyvédnő felajánlja, hogy kölcsönad. Nem tudjuk, hogy megtenné-e, vagy ez a gesztus is a játék része, hiszen bízhat az áldozatában. Ez a típus meg akarja fizetni az ügyvédi díjat és nem akarja elfogadni a baráti kölcsönt. Ha elfogadná, az Ügyvédnő meglepődne. A gépezet működésébe nem kerülhetnek homokszemek. Akkor sem, ha az Ügyvédnő szórná bele őket. Tényleg rossz a lelkiismerete. Próbálja figyelmeztetni, óvni, lebeszélni egykori barátnőjét. Van egy pont, úgy a darab felénél, amikor megelőzhető lenne a tragédia. A Nő azonban ebben a Zeitstückben is ógörög hősnőként halad a végzete felé, tántoríthatatlanul.

Az édesanyjától kap pénzt. Elzálogosítják az anya lakásában lévő festményeket egy uzsorásnál (csak tizenöt százalék kamatot kér, hát mi az félmillió egy év alatt) és az anya lovagja is ad kölcsön.

A lényeg, hogy megvan a négy milla, két nap alatt meglett.

És a Nő és a Mama lerakják a pénzt az asztalra.

Látják, látjuk.

Négymilliót, egyszerre!

Ritka szép színházi pillanat.

A bankból hozták, a Nő övekkel szorította a testéhez a borítékokat; a táskát ugye kitéphetik a kezéből… Óvatosak, körültekintőek, ha nem a lánya egykori barátnője az ügyvéd, az anya bele se ment volna a dologba: „Az győzött meg, hogy te intézed, édes lányom. Akkor a legjobb kezekben vagyunk…”

A négymilliót nem látjuk sokáig. Az Ingatlanos zsebre gyűri. Elkezd írni kézzel egy átvételi elismervényt, de valahogy nem lesz belőle semmi, az Ügyvédnő meg nem tudja kinyomtatni a formanyomtatványt, rossz a nyomtatója, ez régi trükkjük lehet. A pasi így mindenféle elismervény nélkül eltűnik a lóvéval. Nem hat-, nem is ötmillió, csak négy, de azért az is pénz. A Nő kicsit csodálkozik, hogy az összeg nem ügyvédi letétbe került, de nem akarja, hogy az Ügyvédnő visszahívja az Ingatlanost, „az most már megalázó lenne”. Az ingatlanos még azt hinné, nem bízik meg benne! Pedig kezdenek kételyei támadni, de az Ügyvédnő, a régi osztálytárs minden kérdésére magabiztosan és roppant meggyőzően válaszol. Most már nem tehet mást. Illetve tehetne, de nem tesz. Helyre tolhatná a kizökkent időt, de – ó, kárhozat! – nem ő született helyre tolni azt. Eltűnt a lelkiismeret-furdalás, mintha felbosszantotta volna a Nő átverhetősége. Játszik tovább, élvezet nélkül, rutinosan.

Másnap reggel beviszi a következő ütést: a Nő lakásának a vevője akár az Ingatlanos is lehet. Már nem is titkolódzik. „Ha ő a vevő, felújítja és úgy árulja, nagyot lehet kaszálni rajta. Megvannak a mesterei, neki olcsón dolgoznak, és nincsenek bejelentve. Románok, ukránok… Bár ma már a magyarok is… Az ellenőrök, akik a feketemunkára utaznak, egy kis pénzért szemet hunynak… Egy huszonöt milliós lakást felújít másfél millióért, és eladja harminckettőért. Persze nem ennyi szerepel a szerződésben, csak mondjuk huszonhat, azt el szokták fogadni, vagyis alig fizet adót. Több mint ötmillió nyereség egyetlen lakáson, két-három hónap alatt, és persze nem egyetlen lakással foglalkozik egyszerre…” A Nő fel is sóhajt, vele érzünk: „Miért nem vagyok én vállalkozó?” Az Ügyvédnő válasza pontos: „Mert téged kinyírnának.” Mert minket kinyírnának. És folytatja: „Mert téged a leghülyébb is átver. Nem bírsz annyira primitíven gondolkozni, mint ők. … Az egy másik világ. Ti értelmiségiek vagytok. Úgyhogy fogalmatok sincs.”

A Nőnek a Mama lovagja kérdéseket diktált le, most azokat próbálja feltenni. Az érkező Ingatlanos előbb megsértődik: „Nehéz ekkora bizalmatlansággal megküzdeni, főleg lelkileg.” Aztán támad. Aztán megint megsértődik. Az Ügyvédnő érthetetlen jogi nyelven hablatyol (szegény Spiró, amíg ebbe beletanult!).

A Nő végül semmi mást nem akar, mint visszakapni a négymilliót és elfelejteni az egészet. De a pénz már nincs meg, és különben sem lehet kiszállni a játékból, az utolsó pillanatig nem. Eljön az is. Hogy úgy mondjuk, az igazság pillanata, csak ez az igazság még véletlenül sem a Nőé. Az Ingatlanos szájbarágós: „…a négymilliót soha nem tetszik visszakapni, kezicsókolom.” Az Ügyvédnő szinte baráti, hiszen mint tudjuk, barátnők voltak: „Akkor jársz a legjobban, ha elengeded azt a rongyos négymilliót. Akkor nem megy rá a lakásod is.” Aztán bekeményít, nagyon. Az Ingatlanos is. Unják már, hogy a nő ragaszkodik a négy millához, még feljelentést is emleget. (Mondtam, hogy makacs.) Felváltva, egymásra licitálva fenyegetőznek. Félelmükben? Nemigen. Önfeledten lubickolnak. Az Ügyvédnő kéjesen fröcsköl, ki tudja, milyen kamaszkori sérelmekért (a Galántaival lehetnek kapcsolatban) állva bosszút: „Ha nagyon szívózol, majd egybehangzóan tanúsítjuk, hogy öngyilkosságot akartál elkövetni a jelenlétünkben. Kihívjuk a mentőt, megmutatjuk magunkon a harapásod nyomait, addigra lesznek. Bevisznek és leszedálnak, úgyhogy nem leszel magadnál, amikor kiszáll a bíró, aki szóban ismerteti a végzést. Fellebbezni nem tudsz, mert még mindig nem leszel magadnál, és benn maradsz.”

Rémisztő.

Már rég ökölbe szorított kezünk még jobban ökölbe szorul.

A Nő megszégyenülten rohan el.

Nem történt jóvátehetetlen, nem veszett el a teljes vagyona, nem veszett el a lakása. Él. Ez nem görög tragédia, ez Zeitstück.

Tehetne feljelentést. Nem fog. Él tovább.

Szeretném hinni, hogy nem lesz mindig boldogtalan. Vagy igen?

Van még egy kóda. Az Ügyvédnő kéri a részét, nyilván a négymillió felét, de a pénz tényleg nincs meg, várnia kell, neki is. Nem ehhez szokott. „Menjél te a jó édes anyádba” – mondja az üzlettársának. Az megy. Ő pedig nyomkodni kezdi a mobilt: „Üdvözlöm, a Mókusmező ügyében…”

Aztán a szemétkosárba dob egy szerencsepatkót.

Azt, amit a Nőtől kapott pár napja. Még a ballagás napján adott egyet mindnyájuknak Cvetók tanár úr, az osztályfőnökük. Aki azt is mondta azon az emlékezetes napon: „Sose feledjétek: azért olvassatok sokat, hogy ne váljék kietlenné a lelketek!” Ő ezt még komolyan gondolhatta. A mondatot nem felejtették, egyszerre idézik. De aligha olvasnak: nincs rá idejük, különböző okból. Az egyik bizonyára szeretne, a másiknak esze ágában sincs, színházba sem jár, még a Katonába se. Az Ügyvédnő elvesztette a maga patkóját, de szerencsés lett. Már ha ez szerencse.

Nem boldog: gazdag. Ez még számára sem ugyanaz.

szerencsepatko1

Bányai Kelemen Barna, Takács Katalin, Fullajtár Andrea és Rezes Judit (fotó: Szilágyi Lenke)

Mindazt, amit a patkó jelképezett, rég kihajította az életéből: szolidaritást, tisztességet, becsületet. Cvetók tanár úr a maga humanista, „értelmiségi” értékrendjével eltakarodhat a sunyiba. Lehet, hogy az ő lelke kietlen, de van pénze.

Egyszerűnek látszó, hétköznapi, de valójában bravúros dialógusok ezek, Spiró úgy, olyasmiről is beszélteti figuráit, pontosan eltalálva a regisztereiket, amikről modelljeik aligha beszélnének, bár hallottam én már régiségkereskedőt panaszkodni, amikor fáradtan leült nálam szusszanni egyet, miután átvert pár néhány százezerrel. És arra is van gondja, hogy a terjedelem rövidsége ellenére megmutassa, mi van az Ügyvédnő és az Ingatlanos viselkedésének a hátterében. Az Ügyvédnő még az elején elmeséli, három gyereke van három apától, már mindegyik éli a maga életét, ő maga egyre nagyobb házakba költözött, erkély, terasz, medence, az autói is egyre nagyobbak. Nem nagymenő, akkor bourbont szopogatna a San Franciscóval szembeni Sausalitóban, a „kaliforniai Szentendrén”, igaz, ez egyetemista korában majdnem összejött… Azért ilyen közlékeny és oldott, mert még nem tudja, hogy ügyvédi üzemmódra kell majd váltania, egy pillanatra visszamodulál a régi hangnembe. Még arra is tesz egy halvány célzást, hogy leszbikus lett, a búcsúzáskor a szokásosnál hosszabban öleli a Nőt – aztán szolgálatba helyezi magát. Rezes Judit több színből keveri ki a figurát, kiválóan.

szerencsepatko2

Bányai Kelemen Barna és Fullajtár Andrea (fotó: Szilágyi Lenke)

Az Ingatlanos édesapja a vasútnál dolgozott, ahol elcsapta egy mozdony és fél kézzel nem maradhatott. Ő maga építőipari szakközépbe járt, gyűlöli az olyan „értelmiségi”-eket, mint a Nő, mert úgy gondolja, azok meg őt gyűlölik, a „proli”-t. „Rég megszoktam, hogy az olyanok, mint maga, lenéznek és megvetnek.” És ezzel fel is menti magát az alól, amit csinál. Az apjától azt hallotta, „Kifosztani a fosztogatókat!” És ő ezt teszi. Kórházakba jár halálukon lévő, idős hölgyekhez, a bizalmukba férkőzik és végül aláírat velük egy végrendeletet, ami szerint ő vagyonuk örököse. „Mért, mit tetszik gondolni, kik voltak azok a nénik? Nőgyógyász özvegye, ügyvédnő, könyvelő… kőkemény csajok voltak és nagy kurvák, akik egész életükben élősködtek a hímeken…” Ő csak jogos jussát veszi el mintegy az „ingyenélők”-től, a „burzsujok”-tól. Az ingatlanosok Robin Hoodja. Egy gyengéje van, a vasútmodellezés. Az ügyvédnőt per pillanat azért nem tudja kifizetni, mert talált egy remek, fűthető garázst tizenkét milláért, ahol végre felállíthatja a terepasztalát, aminek „mindene van, állomásépületek, háromszintes kereszteződés, alagút, rendező és fordítókorongok…”, gyorsan rá is ígért az árra ötszázezret. Játszani fog a szabadidejében. Bányai Kelemen Barna mintha maga lenne az Ingatlanos, amit nyilván azért is érzek így, mert a sokáig Marosvásárhelyen játszó nagyszerű színészt sosem láttam még színpadon. Volt honnan merítenie, írja a blogján, hogy a lakótelepen svindlerek és kistolvajok közt nőtt fel, ami persze nem segítene az elementáris tehetség nélkül.

Az egyik áldozat a Mama, akit Takács Kati egy tömbből farag ki pazar kabinetalakításában. Színésznőként és Mamaként is lehengerlő. Nem bejön: beviharzik. Vehemens, energikus, nem mintha ezzel bármit is elért volna az életben. Illetve hát… Túlélt, talpon maradt. „Amikor mondta a lányom, mennyi kéne, és hogy reménytelen, énbennem azonnal felment az adrenalin. Mi az, hogy reménytelen?! Mi ahhoz voltunk szokva, én meg a férjem, hogy mindent nekünk kell megoldani, és meg is oldottuk. Eltartottuk a szüleinket, magunkat, a gyerekeinket – nekünk csak egy gyerek jött össze, de most a generációról beszélek… A lakást mi vettük nekik, mert ők nem lettek volna képesek összekaparni… Valahogy annyira gyámoltalanok!...” Hetven felé jár, az ötvenes évek, a Kádár-kor gyermeke, homo kadaricus, aki ugyanúgy szeretett volna élni, mint bárki más, és most ugyanúgy nem tudja, hol van Kalifornia Szentendréje, mint a lánya, sőt magát Szentendrét – Magyarország Sausalitóját – sem látta sokszor, talán csak egy általános iskolai osztálykiránduláson a Dunakanyarba. Alcíme szerint a darab komédia, ebben a szellemes verbális poénok ellenére sem vagyok biztos, de a Mama jóhiszeműsége valóban komikus, vérfagyasztóan az. „Igazán kedves fiatalember”-nek véli az Ingatlanost, aki, lám, „nem hagyja magukra az időseket”. Össze is hozná a lányával, akinek herótja van az anyjától, de persze szereti, még ha szolidan cigányozik is – az örökbe fogadott kisfiú cigány, és tényleg, ki tudja, „milyen géneket örökölt”.

A legnehezebb feladat a Nőt alakító Fullajtár Andreáé, hatalmas érzelmi utat kell bemutatnia, a Nő a mennyekből a poklokba zuhan. Bemutatja. Bizakodó, reménykedő, hiszékeny, már majdnem boldog, gyanakodni kezdő, a vesztét érző, tehetetlenül dühös, elkeseredett. A kortárs színház egyik legnagyobb művésze.

szerencsepatko3

Rezes Judit és Bányai Kelemen Barna a Széljegy című előadásban – Katona József Színház, Kamra (fotó: Szilágyi Lenke)

Zsámbéki Gábor, a rendező, azt mondta a nyílt próbán – szerencsére benne van az erről készült, a Katona honlapján látható videóban is, én is abban hallottam –, hogy egyre jobban érdekli az az alkat, amelyik nem tudja megvédeni magát. Érdekelte ez már régebben is, ilyen alkatokról szólt például az 1986 őszén bemutatott, rémisztő című, igen emlékezetes Csirkefej, ami szintén Spiró György darabja (a Nő akár a hajdani Csitri vagy Bakfis is lehetne, de nem, ők ötvenévesen közértben vagy kórházban dolgoznak, esetleg külföldön mosogatnak.) Visszafogott rendezés ez, de Zsámbékinak mindenre van gondja, arra is, hogy az Ügyvédnő többször átöltözzön, hisz ő nem nézhet ki akárhogy; arra is, hogy a jelenetek közt a színpadra lépjen egy hostess, ebben a közegben a hamutartót is a cseléd üríti ki. A rendező újra meg újra azokról beszél, akik nem tudnak védekezni. Most épp az „értelmiségiek”-ről, az olyanokról, mint a Nő. Ülünk a színpad körül, ökölbe szorult kézzel, szerencsepatkónk rég elveszett, nézzük magunkat megalázottan, tehetetlenül, nézzük, ahogy kiveszik a zsebünkből a pénzt, most épp négy millát. Ez most ilyen Zeit.

D. Magyari Imre

Pinocchio – Piccolo Teatro di Milano

„Megcsináltuk Olaszországot, most megcsináljuk az olaszokat is.” – idézik az egyesített Olaszország egyik fontos államférfijának kijelentését. Az új, közös kultúra, közös értékek kialakításában fontos szerepet játszott az úgynevezett didaktikus irodalom, ezen belül is az Egy bábfigura története című regény, melyet Carlo Lorenzini 1881-ben jelentetett meg folytatásokban. Pinocchiót, a szófogadatlan, engedetlen bábut a szerző a gyerekek jó és rossz tulajdonságaival egyaránt felruházta, így szeretettel és ragaszkodással is. Többen nem is egyszerűen sokarcú, ambivalens regényhőst látnak benne, hanem a mindannyiunkban meglévő jó és rossz erők harcát. A kalandok, melyeken keresztül megy, hellyel-közzel Hoffman vagy Poe fantasztikumát idézik, de sajátjuk az olasz irodalomban akkoriban kevéssé ismert vagy használt pikareszk világ is. A szerző, foglalkozására nézve színházi cenzor, Carlo Collodi néven lett világhírű.

A közönség eredetileg elsiratta kedves bábuját, akit a történet végén felakasztottak, de a szerző később megváltoztatta a regény befejezését, s ezáltal lényegesen csökkentette a tragikus hangvételt. Regénye talán a legtöbbet fordított olasz regény a világon, generációk olvasmánya, Colloditól írónemzedékek tanultak stílust, írásművészetet.

Egyes kritikusok a regényben szimbolikus utalásokat találnak, például Krisztus történetét, egyfajta evangélium-átiratot, mely szerint a felakasztott Pinocchio egyenlő a megfeszített Krisztussal. Akadnak olyanok is, akik moralizáló tanítást látnak benne: a bábu nem fogad szót, nem akar iskolába járni, írni-olvasni tanulni, s ezért bűnhődik, egészen addig, amíg jó nem lesz, akkor válhat igazi hús-vér gyerekké. Az elemzők azonban egy dologban megegyeznek: bármi legyen is a cselekmény mozgatórugója, fantasztikum, szimbólumok, erkölcsi tanítás vagy egyéb, a regény végén a főhős visszatér a reális világba, pontosan abba, amelyben a fikció szerint az olvasók is élnek.

A műnek, leszámítva a turisták számára készített, s minden valamirevaló souvenir boltban megtalálható bábfigurákat, számtalan feldolgozása, értelmezése született a legkülönbözőbb művészeti ágakban, műfajokban. Az olasz és nemzetközi irodalom, színház, film, képregény, képzőművészet nagy mestereit megihlette az emblematikus történet – rajtuk kívül is számtalan feldolgozása jelzi, hogy a kultúra megkerülhetetlen részévé vált. Walt Disneytől, vagy a kiváló szcenográfus és illusztrátor, Emanuele Luzzatitól kezdve az avantgárd színházon át Roberto Benigni filmjéig. Az olasz színház egykori fenegyereke, a varázslatos Carmelo Bene egyik alapfeldolgozása volt a Pinocchio, életművében mintegy nyolc színrevitele szerepelt, hasonló repertoárdarabja csak a Hamlet volt. Utolsó változatát még módom volt megnézni Rómában, s fantasztikus élményt adott a kétszemélyes minimalista színház – Carmelo Bene játszotta Pinocchiót, s a kiváló színésznő, Sonia Bergamasco valamennyi többi szereplőt. Egészen másképpen, de szintén redukcióra épült a néhány évvel ezelőtti, emberi bábokkal előadott kitűnő luccai produkció, amelyről szintén hírt adtam e helyütt.

Pinocchio

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A fentiekhez képest a rendező Antonio Lattella, a Piccolo Teatro di Milano MITEM-en bemutatott előadásának rendezője éppen ellenkezőleg, nem redukálja, hanem tovább tágítja az emblematikus történetet: meglehetősen precíz részletességgel újrainterpretálva követi az eredeti cselekményt, s közben bőséggel hozzá is ad az olasz kultúra széles köréből merítve, s teszi meg korunk nagybetűs Történetévé. Az utalások ha úgy tetszik posztmodern tárháza várja a vájt fülű közönséget.

Mindezeknél azért időztem ilyen sokáig, részben saját korábbi stúdiumaimat is felelevenítve, mivel jelezni kívántam, hogy az olasz kultúra mindennapjaiba mennyire beépült a bábu története, az olasz közönség szinte együtt él vele. Nyilván érdeklődéssel nyugtázták a váratlan, különös színpadképet s a korábbiakhoz képest fordított világot: nem Pinocchio az, akit szocializálni kell, mert rakoncátlan, rossz, hazudós, hanem a környezete hazudik, amely gátolja a beilleszkedést. Geppetto nem a jó apa, aki megalkotja a fiát; hazug módon saját vágyai kielégítésére alkotja a fabábut, hogy járhassa a világot, s pénzt keressen vele. A színpadot majd mindig elárasztja a faforgács-eső, az asztalos műhely káosza, kemény világ. A magasban ládák, s az asztal alatt valakinek a lába látszik, aki kezével utánozza mindazt, ami történik a színpadon, mígnem előjön: ő Pinocchio. Az alkotás megvalósításának kettősségét jelzi a farönk, amit Pinocchio hordani fog magán, a színészre igen nehéz feladatot róva a két és fél kilós nehezékkel. Pinocchio orra nem feltétlenül azért hosszabbodik meg, mert hazudik, hanem az életösztöne is így tör elő. A Jótündér maszkja kapcsolódik Geppettóhoz, valamint a Tonhalhoz: a Jótündér Geppettónak azt mondja, ő adta neki a fadarabot, hogy kifaraghassa a bábut, miközben Pinocchio a Tündért a Tonhalban is felismeri. Igen szellemes az ember nagyságú Beszélő Tücsök maszkja, óriási csápjaival. A főszereplő „bábfigura” a kitűnő Christian La Rosa bravúros színészi játékával ragadja magával közönségét. Collodi története mellett több más műre is utal az előadás: a halál közelségét Dante Isteni Színjáték-idézete is kiemeli például: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába”. A Tűznyelő mester monológjában felveti a mai színészek helyzetét is a társadalomban. (Őt is a Geppettót alakító színész játssza, akárcsak a Bírót és a cirkusz tulajdonosát). Természetesen igazi katarzis sem lehetséges, végül nem is kisfiú lesz a bábfigurából, hanem felnőtt férfi.

A magyar közönség számára Török Tamara szép fordítása segíti az előadás követését, de így sem könnyű, még azoknak sem, akik érdeklődnek az olasz kultúra iránt, hiszen az előadás gazdagsága igencsak bonyolulttá teszi a befogadást. Nem beszélve a nagy melegről, ami a nagyérdeműt fogadja a színházban, talán a szellőző-berendezés is segíthetett volna a még jobb recepcióban.

Fried Ilona

Osborne: Dühöngő ifjúság – Orlai Produkció

Nagyon nehéz analógiát találni az ötvenes évek közepének Angliája és a mai Magyarország életérzése között, pedig van. Mégpedig a kiábrándultság. John Osborne (1929‒1994) angol író, drámaíró, színész 1956-ban írta leghíresebb művét, a Dühöngő ifjúságot, amely aztán Tony Richardson által filmmé rendezve Oscar-díjat kapott, és amely – túlzás nélkül állíthatjuk – az egész világon „robbantott”. Amit az író az ötvenes évek közepén megfogalmazott, az nem más, mint hogy illúziók és „ügyek” nélkül élni idegfeszítő. Ami van, az ellen lázadni kell, a jólét langyos vize, a belenyugvás akarása ellen. Az apák generációja elvolt a háborúval. Volt ellenség, volt csapat, volt hova tartozni és volt ügy is, mindenkinek a maga oldalán, de volt. A fiaiknak évtized után keresni kellett a saját hitet, a saját ügyet, a saját tennivalót. Erősebb még a kritika, az indulat az elődök világa ellen.

kellenenekugyek

Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Ötvös András és Szabó Kimmel Tamás (fotó: Pénzes István)

Ebben az öt szereplős darabban a főhős, Jimmy Porter az örök elégedetlenkedő, lázadó . Magával elégedetlen, magával küszködik, de ennek egyetlen kifejezési eszköze a mások elleni agressziója. Nem tudja, hol a helye, hiszen az évszázadokig létező stabil társadalmi helyzetformákat a háború szétzilálta, a felvilágosodás kora óta vágyképzetekben élő „egyenlőek vagyunk” idea csak bontakozóban. Értelmiségi lenne, ha elhinné magáról, ha bízna magában, de nem. Ez a bizonytalanság forrong benne, s keseríti a környezetét. Méltatlanul él, méltatlan a munkája is, hisz művészként, jazz trombitásként cukorkás bódéból tartja fenn magát. Szabó Kimmel Tamás kellő indulattal, folyamatos feszültséggel érzékelteti ezt az önmagával elégedetlenkedő, önkínzó alakot. Párja, Alison (Kovács Patricia) alázattal szolgálná, de nem hagyja. A velük élő barát, társ, segítő, Cliff Ötvös András megformálásában nem bíbelődik a lelkekkel, mert az övé nagyon egyszerű. A világon fekete-fehér dolgok az érzékelhetők, és jó lenne a nyugalom, meg az, ha kivasalják az ember nadrágját és hagyják – legalább vasárnap – képeket nézegetni. Az ő alakításában ez a figura a jelenbe szállítja ezt az időtlennek tűnő szituációt. Ne kotorásszunk semminek a mélyére, mert talán nincs is itt semmi. Fogadjuk el, hogy a világ olyan, amilyen, a mi dolgunk benne csak az, hogy ne keveredjünk verekedésbe. Alison ellenpontja Helena (Járó Zsuzsa színgazdag elővezetésében), az a nő, aki – ellentétben Alisonnal – szerelmével képes lenne megváltoztatni és értelemmel szőni Jimmy életét, ha annak csak egy pirinyó hajlandósága lenne rá. De hát nincs. A színen feltűnik Alison apjának szerepében Papp János.

Az előadás Nádasdy Ádám friss fordítása alapján készült, a dramaturg Zöldi Gergely. Ő képes friss ritmust is keríteni a remek fordításhoz. Znamenák István jegyzi a színpadképet, aki egy sokfunkciójú, nagy terű padlás-tetőteret talált ki, nehezen bejárható távolságokkal. Cselényi Nóra jelmezei fakók, de módot adnak arra, hogy Kovács Patrícia megmutathassa, Alison még mindig tartja magát.

A színdarab klasszikus, a mondandója fontos. Kellenének ügyek, amik valójában léteznek, csak senki sem foglalkozik velük. Ügyek nélkül pedig értelmetlenségben dühönghetünk.

Józsa Ágnes

143. oldal / 184

Mutató 18_05_06

Prológus

Szerencsepatkó

Spiró György: Széljegy – Katona József Színház, Kamra

Pinocchio napjainkban

Pinocchio – Piccolo Teatro di Milano

Kellenének ügyek

Osborne: Dühöngő ifjúság – Orlai Produkció