Portré Murányi Tünde színművészről

Minden ifjú színész álma, a meseszép pályakezdés adatott meg neki. Szaladt is az álmai után. Kicsit megcibálta az élet, de megtanulta a talpon maradás szabályait. Kislányos mosolyú színésznő ült velem szemben, az idő múlását csak mókás, „Kalán nénis” szemüvege jelezte. Kiadós nyári zápor kellős közepén találkoztunk. Kapucnis széldzsekiben, ázott szárnyú pillangóként érkezett, de még rátett egy lapáttal, jegeskávét rendelt. Kívül-belül átfagyva, összekucorodva kezdett mesélni. A „pillangó szárnyak” gyorsan megszáradtak, a belőle áradó csendes szenvedély legyűrte a külvilág tolakodását. Szavaira mintha a Teréz körút zajos csúcsforgalma is elhalkult volna. Murányi Tünde ábrándos tekintete ellenére is realista, de még ezen belül is a józanabb fajta. Hivatásába vetett hite nem tört meg. Csillogó tekintettel, mohón várakozva beszélt új feladatairól, holott még a múló évad is szólította, előadásra szaladt tovább, június utolsó napjaiban.  

Murányi Tünde – Utánképzés ittas vezetőknek, Pesti Magyar Színház (fotó: Juhász Éva)

Találkozásunk előtt lázasan kutattam emlékezetemben, miben is láttam őt, mit tudok róla. Hessegettem a Munkaügyekcímű sorozat morc Katalinjának képét, kutattam színpadi jelenéseit. Magam is meglepődtem, milyen sok előadását tudtam felidézni. Azok persze alig-alig, de a színésznő egy-egy gegje, mókás fintora, fátyolos, fáradt-szép mosolya sorra bevillantak. 

Murányi Tünde egy merőben más struktúrájú színházi világban kezdte pályáját, 1991-ben. A tatabányai lány Horvai István és Kapás Dezső növendékeként, még főiskolai diplomát szerzett. Tanárai figyeltek rá, egy Játékszínbeli ösztöndíjas évad után, ahova a teljes osztály meghívást kapott, öt évadon át egyengették útját a Vígszínházban. Jobbnál jobb feladatokat kapott. Kislányos alkata, ibolyakék, dacos tekintete, karcos, mégis lágy hangja követelték a nagy naiva szerepeket. Meg is kapta őket, Shakespeare, Tolsztoj, Csehov, Turgenyev ifjú nőalakjait. Jól álltak neki, talán a lelkét is gyógyították. Egy főiskolai szerelem megsebezte, ez árnyékot vetett a pályakezdésre. Aztán a sors igazságot szolgáltatott. Kálid Artúrral a Trisztán és Izolda próbái során szerettek egymásba, 23 éve, azóta társak az életben és hivatásban is, jóban-rosszban: „Artúrral a Trisztán és Izolda óta nem játszottunk együtt, de most felkértek egy kétszereplős darabra. Színész‒színésznő, mai, magyar írás, Pinceszínház, tavasz. Balázs Ágnes: Meghallgatás. Komoly darab végre, bár nem nélkülözi a humort. Volt több felkérésünk, főleg vicces darabokra, de mindig úgy éreztem, túl „vékonyak”. Most végre érzek valami önazonosságot, színészpár, szerelmesek, kavarog körülöttük a színház, a család, az élet.”Tekinteteitt elréved, gondolataiban kicsit ott a múlt, de már a jövő is, fejben meg már próbál, pedig hol van még a jövő tavasz. Nagyot kortyol a habos-hideg kávéból, visszatér hozzám, a jelenbe.

A Vígszínházban az első szerepe Feydeau Bolha a fülbecímű bohózatában Raymonde Chandebise megformálása: „Az borzasztó volt. Kapás Dezső kitalálta – jaj, a Gáspár Csámpi (Gáspár Sándor – a szerk.), Pap Vera, Gálffi Laci, iszonyú nagy szereposztás –, hogy az egészet némafilmben csináljuk meg. De úgy ám, hogy elmentünk valahova Budára, filmstúdióba némafilmeket nézni, játékstílust tanulni. Ha én valamibe belevetem magam, akkor ezer energiával és nagyon nagy hittel. Készültem, tanultam és felfedeztem, hogy miért is játszom ezt a nőt, aki írva körülbelül 190 centi, hatalmas mellekkel és szőke. Ha olvasod, a Hernádi Juditot látod, egy dívát. Nem nagyon játszik az asszony, megjön és féltékeny. Még véletlenül sem a Murányi Tünde a 160 centijével, 40 kilójával és pörgő energiájával. És akkor rájöttem, miért én. Mert a némafilmekben pici nők vannak, nagy szemekkel és nagyokat pislognak, gyorsan reagálnak. És elkezdtem gyakorolni, csinálni. Egyszer csak észrevettem, de már a bemutató előtt, hogy senki nem játszik így, csak én. Hát az nagyon gáz volt. Nekem nem volt helyette 190 centim és 140-es mellbőségem. Mindenki tolta, amit tudott, nekem meg nem volt semmi, csak a tojáshéj a seggemen. Nagyon rossz emlék, bár nem buktam meg, valahogy csak eljátszottam. De ez az első bemutató, ez nem volt boldogság.” Ekkor már persze túl volt a Játékszínben a Bűn és bűnhődésSzonyáján, a Karamazov testvérek Katyerináján és Csehov (magyar) Három nővérének Mártáján. A Vígszínházban Alföldi Róberttel ők voltak az ügyeletes sztárpár, mintha váltották volna az Eszenyi Enikő – Kaszás Attila kettőst. Zajos sikereket értek el. Valló Péter velük a címszerepben állította színre Shakespeare Rómeó és Júliáját, a Mesél a bécsi erdőben Alfrédot és Mariannet játszották, aztán Alföldi már rendezte a Colombe-ban és a Trisztán és Izoldában. 

Az „ezerrel dübörgő” Murányit azonban ez mégsem elégítette ki. Inkább bábáskodott a Bárka Színház megszületésénél: „Nagyon sok munkám van benne, már a főiskola alatt összejöttünk, beszélgettünk, hogyan kéne színházat csinálni másképp, mi az a mobil nézőtér, milyen darabokat szeretnénk játszani. A kísérleti szellem az bennem volt. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem próbálom ki, hogyan lehet színházat csinálni együtt, fiatalon.”Felmondott a Vígszínházban, 1996 márciusában, április elsején megtudta, hogy gyermeket vár. Két büszkesége, a 21 éves Tamás Ábel és a 19 éves Rebekka Johanna a Bárka-korszak szülöttei. A fia színésznek készül – „Hát mindegy, hagyjuk!” – legyint kis lemondó, mégis büszke fintorral. „Sokáig rendezőnek készült, de mégis belefutottunk”.Lánya éppen most felvételizik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, építész lesz. Mellettük a Bárkában éppen csak, hogy színpadra lépett, inkább tanított. Színészgyerekei: Kovács Krisztián, Cseh Judit, Csonka Szilvia, Hajduk Károly és Pokorny Lia. Fontos volt a Bárka, de végül mégis megvált a társulattól 2001-ben. ShakespeareMakrancos Katájával tért vissza, a Gyulai Várszínházban, Petrucchiója Stolh András volt, a darabot Alföldi Róbert rendezte. Majd Egerben kezdte ősszel az új évadot, s évekig ingázott Budapest és Heves között: „Nem szerződtem le, kicsik voltak a gyerekek, a Diótörővel nyitottam. Pár évvel korábban dolgoztam Egerben, Julian Garner Ébredéscímű kamaradarabjában, ami egy nagyon érdekes előadás volt, iszonyú jó szerepem volt benne. Akkor találkoztam Szegvári Menyhért rendezővel, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, nagyon bírtam. A diliség, meg energikusság, ami bennem is van, az vele nagyon passzolt. Szegvári lendületes volt, jókat lehetett vele veszekedni, energiadobálás volt oda-vissza, működött köztünk az alkotói kémia. Nem egy langyos víz volt a próba. Aztán 2005-ben Nádasy Erika eltörte a lábát, s már kitűzték a bemutatót, így velem csinálta meg Tennessee Williams Tetovált rózsáját, én voltam Seraphina. Nagyon jó volt vele ekkor is a munka. Kevés olyan élményem volt, mint ez az előadás. Amikor kijöttem a tapsra a bemutatón, először azt hittem, én ezt az egészet csak álmodom, hogy millió rózsaszál repül felém. Rózsatengerben álltam a színpadon, jöttek a virágok a nézőtérről, a páholyokból. Megkaptam a várostól az év legjobb színésznője díjat ezért az alakításért. Csődültek az emberek, nagyon nagy siker lett. Jó volt játszani benne Kaszás Gergővel is, hiszen mi a Bárka óta nem találkoztunk.”Eger vonzó volt számára, szeretett volna társulati tag lenni, de behívták fia iskolájába, hogy nagyot romlott Tamás Ábel írásképe. A család győzött, befejezte az ingázást.  

Schwajda György – Törőcsik Mari ajánlására – az újonnan megnyíló Nemzeti Színházba hívta, már 2002-ben, a Lear királynői változatára, amelyet az orosz rendező, Vasziljev állított volna színpadra. Nem lett belőle semmi, még a szereposztásig sem jutottak. De a Bárka után a színésznő egy újabb színházalapításba csöppent, és Schwajdát követően „szolgálta” Jordán Tamás és Alföldi Róbert igazgatói korszakát is. 2013-ban nem volt kérdés, hogy a vezetőváltás után távozik. Tíz év alatt tizenhat premierje volt a Nemzetiben, de ezekről a produkciókról talán nem szólt olyan tűzzel, mint a Bárkáról és az egri előadásairól. Kivétel persze akadt, a 2006-os Molière – Parti Nagy Lajos féle Tartuffe előadás, ahol Dorine-t játszotta és Benedek Miklós rendezése, a Tingli-tangli: 1001 éves a magyar kabaré, ahol meg Szacsvay Lászlóval, kedves partnerével játszhatott. Nem voltak rossz szerepei a Nemzetiben, de kimondva, kimondatlanul, ez a tíz év ejtett néhány sebet a lelkén. Ma már úgy érzi, nem volt a helyén a Nemzetiben eltöltött évek alatt. 

Huszonkét évi színészlét után, 2013 őszén rádöbbent, hogy neki bizony semmi dolga, amire a főiskola elkezdése óta nem volt példa. Nosza, ad hoc ötlettől vezérelve nekivágott az El Caminónak. Ha azonnal nem is, évek múlva érezte, nem volt ez a felfedező út haszontalan. A gyaloglás során a mindig pörgős színésznő elgondolkozhatott, hogyan is tovább. Na nem sokáig, mert Karinthy Márton telefonja útközben érte, hogy megrendezné Karinthy Ferenc Nőkcímű színművét, amelyben lenne egy szerep: „Egy kis kurva, Nelli, de tele szívvel, energiával”.Decemberben már bemutatója volt. 

Murányi Tünde – Péter, avagy szélhámos kerestetik, Karinthy Színház

(fotó: Nagy István Dániel)

A némi biztonságot mégis nyújtó társulati létből azonban kikerült, s az ötödik x felé araszolva szabadúszóvá vált: „Én nem nagyon foglalkozom a pénzzel, de az nyomasztó két gyerek mellett, ha nincs.” Őszintén bevallotta, van munka, ami nem jelent felhőtlen örömöt számára, de a megélhetés miatt vállalja. Nem panaszkodik, tényszerű: „Valahogy kialakult egy ritmus, jönnek a felkérések. … A saját elvárásaim szerint nagyon nem olyan ez a világ, mint amilyennek én álmodtam. De ebben a világban kell talpon maradnom. Már rég nincsenek olyan illúzióim, amelyek hajdan voltak. Azért is keresek olyan pici magánutakat, mint az Optimista-estvagy Artúrral ez a kísérleti színház, ami én vagyok, lehetek, ami boldoggá tesz.”Megtárgyaljuk a celebvilág kontra művészvilág antagonisztikus ellentétét – „…egyszer csak felkapnak, aztán…” –, s egyetértünk, semmit nem érne „ott” a győzelem egy olyan típusú művészembernek, mint ő. A téma elgondolkoztatja, kicsit felzaklatja, dacos: „Mondj egy olyan színházi előadást, ami port kavar, olyat, mint amikor főiskolásként kígyózó sorokban álltunk, hogy bejussunk az Übü királyra!” (Katona József Színház, 1984. R.: Zsámbéki Gábor, tíz éven át volt műsoron.) Aztán mégis találunk egy-két olyan előadást az évadban, amit mindketten fontosnak tartunk, még ha „kis port” kavartak is. A TÁP Színház előadását, az Utas és holdvilágot például, amiben ráadásul Kálid Artúr is játszik. Nosztalgiával meséli, régen milyen izgalom volt számára a színikritika: „Hú, vajon mit ír Molnár Gál Péter?”. Most „itt van a Háy-darab, az Utánképzés ittas vezetőkneka Pesti Magyar Színházban – egy kritika nem jelent meg róla.” Korábban megnézték egymást a kollégákkal, érdeklődtek: „Kivel mi van, mit csinál, boldogtalan vagy nem, pénzt keres, nem keres, forgat, nem forgat”.Nem akarja a változó és felgyorsult világra fogni, de bizony nincs közösségi élménye a mai színházi világban. Utoljára ezt Egerben érezte, amikor Csizmadia Tibor igazgatta a teátrumot, és időszakosan a Nemzeti Színházban. De „ha most azt mondaná egy jó tündér, hogy mit szeretnél Tündi, bármit kívánhatsz, teljesítem, nem tudom, akarnék-e társulathoz tartozni.”Pedig a színházcsinálás felsőfoka szerinte is a társulati lét, de nem mindenáron. Már nem akar rettegni ötvenévesen, hogy azt lássa a próbatáblán, a hetedik alabárdos Murányi Tünde. Mert elképzelhetetlennek tartja, hogy a hetedik alabárdos másnap a királynőt játssza ugyanott. „Már nem bánt, tudom, hogy ez van, nem megyek a Dunának, van két gyerekem, festek, írok. Gyönyörű, gazdag dolog az élet maga. Megtanultam feltalálni, elfoglalni magam. Nagyon jó lenne csinálni egy alkotóközösséget, de az is nagyon jó, ha alkalmilag betársulhatok fiatalok közé. Sok kisfilmben dolgozom fiatal alkotókkal, rácsodálkozom, milyen más a stílusuk, a gondolatiságuk, a pörgésük. Ez nekem nagyon szimpatikus.” 

Szeret forgatni, élvezte a nagyszerű kollégák miatt a Munkaügyekcímű IrReality Show-t, három évadot húzott le benne, s újra tévésorozatra készül: „Nem celeb-sorozat, hanem igazi művész-sorozat!”, megint csak neves és elismert színházi kollégákkal. A forgatásokról újabb emlékek elevenednek fel benne: „Nagyon jó emlékeim vannak már a főiskoláról is, emlékszem Fehér Györgyre. … Nagyon jó tanáraink voltak, híres osztály voltunk. Kilenc nagyon erős képességű s nagyon különböző személyiségű ember került össze.” (Csak a rend kedvéért: Alföldi Róbert, ifj. Jászai László, Jónás Rita, Murányi Tünde, Szakács Tibor, Tóth Auguszta, Túróczi Éva, Ungvári István  és Zalán János.) „Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de mi csak a főiskolán voltunk együtt, soha nem jártunk össze, még sörözni sem tanítás után.” Hiába volt „jól dolgozó kollektíva”, ma már csak Túróczival van rendszeres kapcsolata. 

Murányi Tünde A mi kis városunkcímű előadásban – Karinthy Színház (fotó: Nagy István Dániel)

Visszalépünk a jelenbe, aktuális feladataihoz: „Éppen most beszéltünk Karinthy Marcival, hogy annyira kiszámíthatatlan, mi lesz siker és mi nem. Előjött a Rózais, ami szerintem egy kompakt, szép kis ékszerdoboz előadás volt, Benedek Miklós rendezte, mégis alig játszottuk. Nem tudom, miért nem sikerült, nem volt reklámja. De így volt ez a Péter, avagy szélhámos kerestetikcímű előadással is. Jó, egy Aszlányi-darab, nem mélydráma. Mégis fájt a szíve Karinthynak is, nekem is, hogy le kellett vennie. Aztán a Gőzbent, ahol Dawnt játszottam, áthoztuk a Hatszín Teátrumba, egyszer ment Pesten, aztán vége. A Rózánál sokat töprengtem rajta, hogy nekem, Murányi Tündének ehhez mi közöm, de például a Vidám kísértetcselédjénél rögtön megvolt a figura, az ezotériával együtt. A Gőzbenis remek próbaidőszak volt; ahogy felkutattam magamban a sérült embert, az egy nagyon jó út volt nekem. Jó, ha egy színész sokfélét játszik, különbözőket csinál. Nagyon fontos ez az én alternatív lelkemnek.” Megadatott neki a sok „különböző”. A Játékszínben két darabban is szerepel, remek kabinetalakítások, két másképpen, de egyként különc cseléd a Mennyei!-ben és a Vidám kísértetben. A Pesti Magyar Színházban a már említett Háy János-darabban játszik, egy igen erősen ezoterikus pszichológusnőt. 

A Hudi Lászóval készített Optimista-estetfélévig próbálták, egy évet ment a Trafóban, most havonta egyszer játsszák a KuglerArtban. Az előadás Beckett Ó, azok a szép napok!című darabjára épül, de nincs férfi szereplője, helyette „mobilozunk a közönséggel, meg Istennel”. Murányi Tünde elmondhatja benne, hogy 2018-ban egy középkorú nő mit is gondol a világról. Fontos neki, van közlendője. Nyáron sem pihen, forgat és megy az Ördögkatlan Fesztiválra: „Benedek Micuval együtt fogunk játszani, alig várom. A katona története a darab címe, nem tudom még pontosan mi lesz Dinnyés Dani, opera, Szacsi – mi leszünk a prózai rész.”Ősszel Oscar Wilde Bunburyjével kezd a Karinthy Színházban: „Makranczival, Telekes Pepével (Péterrel), Tornyi Ildivel és Kerekes Pubival (Józseffel) játszom, ő lesz a lelkész, nekem ő a párom.”

Ha nem 160 centi lenne, akár játszhatná Xénát, a harcos hercegnőt. A főiskolán Duracell-nyuszinak hívták – ez találónak tűnik. Hite, belső tüze van, saját bőrén tanulta a túlélés receptjét: „Bú, baj között az ember védtelen, de lelke, mint a tenger, végtelen” (Gogol). Magába, önnön hitébe kapaszkodik, s biztos, hogy mindig rátalál a másik útra, nemcsak a lelke, a szeme is, mert ő egy down to earth típusú ember, soha nem félt rálépni ismeretlen ösvényre. Alkotó ember: ha nem színész lenne, könnyen elképzelem őt íróként, festőként. Ahogy a kávéscsészét fogják, forgatják ujjai, mintha éppen formázna valamit, a szavakat nem keresgéli, inkább ízlelgeti, hogyan lehetne legjobban egymás után fűzni őket. Igazi művész, nem néz vissza, csak előre. Nem kritizálja, amit nem ért, hanem próbálja megérteni. Nem elutasítja az újat, inkább az elméjét tágítja hozzá. Ismerünk színésznőt, aki 50-en túl váltott, s a csillagokig ért. Murányi Tünde színészként független és szabad, akár a pillangók. 

CSEH ANDREA IZABELLA

Beszélgetés Papp János színművésszel

Somogytarnócán született, de négyéves korától Berzsenyi kedves falujában, Niklán eszmélkedett. A főiskolára azonnal felvették, azt mondja, ehhez erős tájszólása is hozzásegítette. Várkonyi Zoltán és Vámos László osztályában készült a mesterségre. Diploma után félévet Szegeden töltött, majd a következő állomáshelyeken fordult meg: Madách Színház (1971‒1977), veszprémi Petőfi Színház (1977‒1980), Madách Színház (1980‒1987), győri Kisfaludy Színház (1988‒1991). Aztán szabadúszó lett, majd rendszeresen játszott a Vidám Színpad előadásaiban. Végül oda szerződött, s jelenleg is a Centrál Színház tagja.

(fotó: Sárosi Zoltán)

Kiszámoltam, hogy tíz esztendeje csatlakozott jelenlegi társulatához, és sehol nem töltött ennyi időt egyfolytában.

Igen. Mondtam is tréfásan Puskás Tamásnak, hogy itt valami nagy baj van, mert eddig Pesten hét évet, vidéken három évet bírtam ki. Ha figyelembe vesszük, hogy 2005-ben játszottam először a Révay utcában, az akkori Vidám Színpadon, akkor már tizenhárom éve ott vagyok.

Bizonyos koron túl, és különböző tapasztalatok birtokában már fontosabb a közösséghez tartozás, mint az új impulzusok keresése?

Nemrégiben került sor főiskolai osztálytársam, Verebes István Tóligcímű új könyvének bemutatójára. Az estet úgy építette fel, hogy életének különböző korszakaiból megszólaltatott egy-egy embert. A főiskolás évek ürügyén engem hívott beszélgetőpartnernek. Kérdésére, hogy mit jelentett nekem az az időszak, József Attila Hazámcímű versének soraival feleltem: „Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, / a közösség”. Pár mondattal később Pista megjegyezte, ő ezt a szót, hogy „közösség”valósággal gyűlöli. Egyfelől értem őt, ugyanakkor kissé hamisnak gondolom ezt a kijelentést, hiszen ő maga is egész élete során nagyszerű közösségeket épített. Számomra a közösség mindig nagyon fontos volt, bizonyára ez az egyik oka annak, hogy ilyen régóta tagja vagyok ennek a társulatnak. Felemelő érzés jó közösségben létezni, és együtt létrehozni valamit.

Mitől válhatott ennyire lételemévé a közösséghez tartozás?

Ez is a gyermekkorban gyökerezik, mint az ember életében oly sok minden. Az első meghatározó közösség a család. A mi családunk a sok-sok pozitív élmény mellett, alapvetően édesanyám miatt, nem lehetett igazi közösség.

Mi volt ennek az oka?

E mögött a háború van. Anyám első férje Galíciában aknára lépett és meghalt. Anyám tizenkilenc éves korában özvegyen maradt egy kislánnyal, a nővéremmel. A háború után apám hazatért a hadifogságból, találkoztak, majd összeházasodtak. De anyám egész életében azt az embert szerette, aki az első férje volt. Én voltaképpen nem kívánt gyerekként jöttem a világra, s a sok öröm mellett ez mindig ott volt a háttérben, és eldöntötte, hogy a családunk nem lehetett olyan meleg fészekalj, amilyenre az ember vágyik. Talán az ebből fakadó hiányérzet eredményezte azt, hogy egész életemben vágytam közösségre, teremtettem közösségeket, és a mai napig különféle jó közösségeknek vagyok részese. Ilyen a családom, a Centrál Színház, a „Közel a Part” karitatív egyesület, amelynek az elnöke vagyok, vagy éppen a visegrádi Szent György Lovagrend.

Egy somogyi fiúnak milyen elképzelései voltak az ötvenes-hatvanas években a jövőről, és hogyan merült fel a vágyai között a színház?

Mondok látszólag nevetséges dolgokat. Kicsi gyerekként arról álmodoztam, hogy Niklán, Berzsenyi falujában, ahol négy éves koromtól éltem, olajat találnak, és Niklából olajváros lesz, és valami csoda fog ott kifejlődni. Szerencsére nem találtak olajat. Gyermekkori álmom volt az is, hogy mi, magyarok eltanulnánk a világ összes népétől mindent, ami jó, és így lehetnénk a legjobbak. Ez sem vált valóra. De ezek a képzelgések valahogy mégis meghatározták az életemet, és ahhoz a közösséghez kötődtek, amit Nikla jelentett. Básti Juli egy riportban szépen megfogalmazta, hogy a gyereknevelésben legfontosabb a példamutatás. Niklán olyan példákat láttam magam előtt apámban, anyámban, nővéremben, tanáraimban, barátaimban, amelyek mind befolyásolták, hogy ilyenné váltam. De hogy közelebb lépjünk a színházhoz, Niklán minden évben bemutatott az iskola egy színdarabot. Általános iskolásként első szerepem Vidor volt a Hófehérke és a hét törpében, másodikos voltam ekkor, majd ötödiktől következett a főszerepek sora: Bakszén, az ördögök királya, egy bakarasznyi ember valamelyik mesejátékban, akinek volt egy jellegzetes mondása, amikor így szólt a feleségéhez: „Ráki, Ráki, ne helytelenkedj!” Én ezt valószínűleg olyan ízesen mondtam, hogy attól kezdve, ha találkoztam valakivel az utcán a faluban, már köszönés helyett is ezzel fogadott: „Ráki, Ráki, ne helytelenkedj!” Aztán már a felnőtt színjátszókör előadásaiban is játszottam. Mindez biztos meghatározta későbbi választásomat, miközben niklai gyerekként mindössze négy profi színházi előadást láttam, mielőtt a főiskolára kerültem: aGazdag szegényeket a Petőfi Színházban, amiből csak arra emlékszem, hogy az asztal alatt megbújó cigány kilopja az újságot a közelben álló ember zsebéből. A következő emlékem a János vitézvolt a Margitszigeten, Gencsy Sárival Iluska szerepében, és nagyon tetszett, hogy élő birkákat tereltek a színpadra. Harmadikos gimnazistaként láttam a Vígszínházban Csiky Gergely Az udvari kalapcímű darabját, majd Kaposváron a Bánk bánt.

Melyik volt ezek közül különösen maradandó?

Az udvari kalap. Tanulmányi kiránduláson voltunk Budapesten, és este láttuk az előadást. Fent ültünk a kakasülőn, és amikor a végén tapsra jöttek a színészek, odafordultam a mellettem ülő Ősz Erzsihez, és megjegyeztem: „Ha egyszer majd nekem is így tapsolnak...” Akkor, ott, az élet összesűrűsödött pillanatában valami végérvényesen eldőlt bennem, és először mondtam ki, hogy színész akarok lenni. S mi történt? Az élet úgy hozta, hogy Az udvari kalapot rendező Várkonyi Zoltán lett az osztályfőnököm a főiskolán, és tapsra először a Vígszínházban mentem, ahol gyakorlati időmet töltöttem.

Papp János és Scherer Péter – A kutya különös esete, Centrál Színház (fotó: Jókúti György)

Szülei mit szóltak a választásához?

Örültek, és elfogadták, hogy erre szeretnék elindulni. Apámnak, aki erdész volt, ebből a szempontból is sokat köszönhetek. Amikor első iskolai versmondásomra készültem, azt tanácsolta, hogy ne úgy „énekeljem”a verset, ahogy a többi gyerek, hanem mondjam természetesen, minél egyszerűbben. Később pedig, amikor már a főiskolára mentem, megint azzal bocsátott el, hogy „édes fiam, csak egyszerűen!” Ennél nehezebbet aligha kérhetett volna, de erre törekedtem egész életemben. Sohasem a fény, a tündöklés vonzott, inkább a munka, a dolgokkal való bíbelődés. Ezt viszont anyámtól örököltem. Az ő kezében mindig valamilyen munka volt. Ha este leült a televízió elé, akkor is horgolt vagy kötött, a semmittevés elképzelhetetlen volt számára.

A főiskolai felvételin könnyen vette az akadályokat?

Elsőre felvettek tizennyolc évesen. Meggyőződésem szerint az volt a szerencsém, hogy nagyon erős somogyi tájszólással beszéltem, ami azt jelenti, hogy a nyílt és a zárt „e” hang élesen elválik egymástól. Ezzel az első tanév végén szembesültem – amikor már Fischer Sándor tanár úr rendesen megdolgoztatott –, ugyanis kezembe került az a magnószalag, amelyre a felvételire való felkészülés során elmondott verseket rögzítettem. Az első rosta alkalmával kértek egy verset, utána még egyet. Majd megkérdezték, hoztam-e monológot, mivel a listámon nem szerepelt. Mondtam, hogy egyet tudok félig. Biztatásukra belekezdtem a Hamlethíres monológjába. Nemmondhattam rosszul, de a Lenni vagy nem lenni somogyi tájszólással... na, azért az kuriózum volt. A jelenlévő két tanár – már nem emlékszem, kik voltak bent – úgy gondolhatta, ezt másnak is hallania kell, ezért tovább engedtek a következő fordulóba. Legközelebb alighogy beléptem, rögtön így rendelkeztek: „Hamlet monológ!” Én pedig mondtam lelkesen, addigra már az egészet megtanultam. A tanárok ismét tovább engedtek. Várkonyi megláthatott bennem valamit, mert felvett az osztályába. Ő és Vámos László lettek az osztályvezető tanáraink, két erős egyéniség, két teljesen különböző habitusú és világlátású ember, akiktől kétféle módszert, színházi gondolkodást szívhattunk magunkba, ami jól kiegészítette egymást.

Mi volt ennek a lényege?

Nagyon egyszerű példát említek. Várkonyi az első órák egyikén azt mondta nekünk: „Ne akarjanak egyéniségek lenni, az egyéniség vagy van, vagy megjön magától.” Rendkívül fontos gondolat. Ő pedig hagyta és segítette, hogy mindenkinek kibontakozzon az egyénisége. Vámos a kitartó munka, az elemzés fontosságára hívta fel a figyelmet.

Könnyen magára talált vidékről a fővárosba, a főiskolára kerülve?

Egyáltalán nem. Nagyon nehéz volt. Valamennyi osztálytársam budapesti volt, másfajta háttérrel és felkészültséggel érkeztek. Komoly hátrányban voltam, de annyira jó, összetartó közösség volt a mi osztályunk – Verebes Pista bármennyire is berzenkedik ellene –, hogy engem a hátrányból kiemeltek. Igazi barátokként kézen fogva vezettük egymást, ha valaki nehezebb helyzetbe került, húztuk magunkkal. Huszti Péterék legendás osztálya után mi voltunk a következő nagyon erős Várkonyi-osztály. Remek vizsgaelőadásokat játszottunk. Életem egyik legnagyobb elismerése ezek egyikéhez, Szép Ernő Vőlegénycímű darabjához kapcsolódik. Nyúlfarknyi szerepet kaptam, a Fatert, aki betegnek tetteti magát, hogy a folyosón várakozó Csuszik Zsiga lássa, leendő vejének van páciense. Emlékszünk a tévémacira, aki az esti mese előtt megjelent a képernyőn, öblögetett, majd köpött. Kitaláltam, hogy ezt a mozdulatsort beépítem a szerepbe. Az előadást a főiskolák cserelátogatásán Krakkóban is bemutattuk. Tíz évvel később éppen Veszprémben voltam szerződésben, és nálunk vendégszerepelt egy lengyel színház. Előadásuk után egy fogadást tartottak Csopakon. A minden jóval megrakott asztal egyik oldalán álltak a lengyelek, a másikon a magyarok. Már az utolsó pohárköszöntő volt soron, amikor észrevettem, hogy egy lengyel fiatalember szemezni kezd velem. Én is néztem őt, valahonnan ismerősök voltunk egymásnak. Végül elindultunk egymás felé, s ő egyszer csak öblögetett és köpött. Tíz év elteltével visszaidézte azt a kis játékot ez a lengyel színész, aki annak idején krakkói főiskolásként látta az előadásunkat. Ennél nagyobb elismerést alig kaptam életemben.

Pokorny Lia és Papp János – Sok hűhó semmiért, Centrál Színház (fotó: Horváth Judit) 

Diplomázás után rövid időre Szegedre szerződött. Nem sikerült a fővárosban maradnia?

Úgy történt, hogy a főiskola után a Madách Színház szerződtetett, de akkor éppen nem volt szabad státusz, ezért félévet Szegeden töltöttem. Nagy szerencsém volt, mert a legendás színigazgató, Lendvai Ferenc keze alá kerültem. Olyan kiváló gárdát hozott össze – ott játszott Nagy Attila, Kovács János, Mentes József, Máriáss József, Fogarassy Mária, Stefanik Irén, Bángyörgyi Károly –, hogy bármelyik budapesti színház megirigyelte volna, és nagy színészeket hívott vendégnek. Így adódott, hogy Dajka Margittal játszhattam a Párizs bolondjában. Ajtay Andor rendezte Hauptmann Naplemente előttcímű darabját, ő játszotta a főszerepet, én pedig az egyik fiát alakítottam. Emlékszem, premier után álltunk az öltözőben, és ezek a nagy „bölények” sírtak a meghatottságtól. Amikor pedig a Párizs bolondját próbáltuk, felmerült, hogy kék vászoncipőt kellene viselnem. Igen ám, de Szegeden 1970-ben nem lehetett kapni. Margitka másnap szó nélkül átment Szabadkára, és megjelent egy pár kék vászoncipővel a kezében. Ilyen csodálatos emberekkel és művészekkel lehettem együtt.

Viszont hamar elbúcsúzott tőlük, hiszen várta a Madách. Milyen feladatokat kapott?

Kisebb és nagyobb szerepeket egyaránt eljátszhattam. Különösen szerettem az Ármány és szerelemFerdinándját, valamint az Abélard és Héloiseférfi főszerepét. Mindkettőt Huszti Pétertől vettem át beugrással. De ne szépítsük a történetet! Ahogy Ádám Ottó Huszti Péterre építette a színházat, Vámos László az indulásnál engem támogatott. Közben a két rendező harcolt egymással, amit akkor észre sem vettem, fogalmam sem volt arról, hogy ennek valamiképpen én is szereplője lehetek. A csatát Vámos elvesztette, és ezzel az én helyzetem is meggyengült. Félreértés ne essék, semmiképpen sem akarom a dolgot arra kihegyezni, hogy netán riválisa lettem volna Huszti Péternek. Ő négy év előnnyel és Ádám Ottó támogatásával olyan helyzetben volt, hogy nem lehetett riválisa. Miközben Ádám Ottóék harcáról beszélek, le kell szögeznem: bár visszatekintve nem vagyok elégedett azzal a pályaívvel, amit befutottam, annak oka elsősorban én magam voltam. Várkonyi ominózus mondatára utalva, nekem akkor még nem jött meg az egyéniségem, hosszú éveknek, évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy kialakuljon. Megfogadtam mesterem tanácsát, nem akartam mindenáron egyéniség lenni, nem vettem fel pózokat, álarcokat, amitől „egyéniség”lehettem volna, inkább hagytam, hogy valamennyi botlásommal együtt lassan kiforrja magát, aki vagyok. S hogy annyi minden történt velem a színházon kívül, talán éppen annak tudható be, hogy színészként nem voltam kiemelt helyzetben. Húsz éven keresztül tanítottam a Magyar Rádió gyermekstúdiójában, amit Varsányi Anikónak köszönhetek. Nem vette el a színház az időt a családtól, a természetjárástól, az írástól, a karitatív tevékenységtől, s így nagyon fontos, felejthetetlen pillanatok részese lehettem az élet más területein.

Mindezt, gondolom, csak utólag látja így.

Persze. De mondom, csakis magamat hibáztathatom azért, mert nem úgy alakult a színészi pályám, ahogy elképzeltem. Beleszaladtam rossz helyzetekbe, tévutakra mentem, falakba ütköztem, és ilyenkor, mint a vízér, kerestem magamnak másfajta utakat, ami különféle tevékenységekhez vezetett. Így teljesedett ki egy nem csupán színészi pálya, hanem egy életpálya. Ma is ebben a sokféleségben élem a mindennapjaimat, és remélem, hogy ez kívülről megítélve sem elrontott életnek látszik.

1977-ben döntött úgy, hogy átteszi Veszprémbe a székhelyét. Miért éppen akkor jutott erre az elhatározásra?

Ádám Ottó javasolta nagyon okosan, hogy menjek Veszprémbe. Boldog három évet töltöttem ott, kilenc főszerepet játszottam ezalatt, köztük a Macbethcímszerepét, Petruchiót A makrancos hölgyben, Odysseust Móricz Zsigmond Odysseus bolyongásaicímű darabjában.

Mégis hamar eljött onnan.

Igen, mert egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy mindez szép és jó, de ki figyel oda? A Budapest központú magyar színházi életben hatástalannak éreztem, amit csináltunk. Ezért kértem Ádám Ottót, hogy visszamehessek a Madách Színházba.

Pedig azt mondják, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.

Én mégis beleléptem. Lehet, hogy nem kellett volna. Vagy talán mégis? Ki tudja? Mindenesetre elkezdődött az újabb hét év, ugyanazt éreztem, amit annak előtte, nem lett jobb a helyzetem, és megint elvágyódtam.

Átmeneti szabadúszó lét után hogyan került Győrbe?

Véletlenül, egy szerencsés találkozás következményeként. Berek Kati akkor játszotta Lucifert Az ember tragédiájagyőri előadásában, és elmentem megnézni. A szünetben beszélgettem az igazgatóval, Bor Józseffel, az előadás végén leszerződtem. Elkezdődött három boldog győri év, nagy szerepekkel – köztük az öreg Csaholy Balázs A három sárkányban, Trigorin Csehov Sirályában vagy Kovács huszárkapitány az Olympiában –, majd újra jött a hiányérzet. S akkor Győrt is magam mögött hagytam, és szabadúszó lettem. Önálló estjeimmel jártam az országot, rengeteget szinkronizáltam és rádióztam, volt olyan év, amikor százhúsz rádiós szereplésem volt.

Egyik állandó bázisa hamarosan a Vidám Színpad lett, ahol több szerepet játszott. Ez hogyan adódott?

Ezt is a véletlennek köszönhetem, ugyanis találkoztam az utcán Puskás Tamással, aki azt mondta, hogy pont egy ilyen korú és alkatú színészre lenne szüksége egy készülő előadáshoz. Ez volt a Szajré, egy különös hangulatú krimi Szalma Dorotty rendezésében, amit újabb feladatok követtek, s végül oda szerződtem. Ennek most már több mint tíz éve. A tavalyi szerződtetési tárgyaláson azt mondtam Tamásnak, hogy soha nem szeretnék kegyelemkenyéren élni, ezért amikor érezni fogom, hogy eljárt az idő felettem, magam fogok búcsút mondani. De Istennek hála, még nem tartunk itt. Jó szerepeket játszom, és ígéretesnek tűnik a következő évadom is: Alföldi Róbert rendezi Ödön von Horváth darabját, a Kasimir és Karoline-t, Tamás pedig megígérte, hogy hetvenedik születésnapom alkalmából, amolyan jutalomjátékként megcsinálhatom a Kisszínházban az útinapló estjeim sorozatát. A Centrál Színház mellett játszom Veresegyházon, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban A mi kis városunkrendező főszerepét alakítom, az Orlai Produkciónál pedig játszom a Családi játszmákban és a Dühöngő ifjúságban. Benne vagyok hét-nyolc darabban, mi bajom lehetne? Azon pedig, ami elmúlt, nem érdemes utólag lamentálni. Mindent egybevetve nem lehetek elégedetlen. Főszerepek és epizódok sorát játszhattam el, kaptam elismeréseket, olyanokat, amiket a szakma adott. Nekem nincs állami kitüntetésem.

Ez nem bántja?

Nézze, amikor az ember fiatal, kezdő színész, és még vannak álmai, elgondolja, hogy harminc évesen megkapja a Jászai-díjat, negyven évesen az Érdemes Művész, ötven évesen a Kiváló Művész elismerést, hatvan éves korában pedig a Kossuth-díjat. Én is így voltam ezzel. Egyiket sem kaptam meg. De kaptam még egész fiatalon Kazinczy-díjat a szép magyar beszédért, Aase-díjat az epizódalakításokért, Gobbi Hilda-életműdíjat, amit olyan színészeknek ad a szakma, akiknek nincs állami kitüntetésük.

Gobbi Hilda megfogalmazását kölcsönözve, az epizodistának csupán néhány pillanata van, éppen úgy tömörít, mint a költő, aki epigrammát alkot. Ez azonban nem lehet könnyű.

Az epigramma vagy akár az aforizma olyan sűrítmény, mely nagyon közel áll hozzám. Nem véletlen, hogy az Aquincumi Költőversenynek, amit én találtam ki huszonegy évvel ezelőtt, és nagyszerű játszótársakra leltem benne, egyik fontos eseménye a minden alkalommal megrendezésre kerülő epigrammaíró verseny. Ott helyben megadok egy hívószót a jelenlévő költőknek, és arra kell félórán belül epigrammát alkotniuk. Magam is próbálkoztam a műfajjal, megírtam például a saját sírversemet, mely így hangzik: „Itt nyugszik egy vándorszínész, / pihen most már csendesen, / mindene volt a gyaloglás, / meghalt egészségesen.” De az aforizmák létrehozásában is jeleskedem. Az egyik legkedvesebb, amit talán egy margitszigeti futókör alatt szültem, ekképpen szól: „Minden legyőzött holtponttal egy-egy lépést hátrál a halál.” S hangozzék el még egy, amely egy túravezetés alkalmával fogalmazódott meg bennem: „Hajcsárolt lelkek tetteit hőstetté nemesíti az idő, de a hajcsár hajcsár marad.”

Papp János az Illatszertárban – Centrál Színház (fotó: Rick Zsófia)

Ha már a tömörségről beszéltünk, miképpen gondolkodik az epizódalakításról, kis és nagy szerep viszonyáról?

Nagy epizodisták voltak a példaképeim: a Madách Színházban Körmendi János, Szénási Ernő, Gyenge Árpád, a Vígszínházban Szatmári István, Pethes Sándor, Bárdy György. Tőlük tanultam, hogy ne akard az életedet eljátszani egy epizódban, elég, ha egy tömbből faragva megfogalmazod és átadod, ami annak a figurának a lényege. Meséltem a történetet a főiskolás vizsgáról, ami jól mutatja, hogy egy epizód ugyanolyan erővel és érvényesen tud megszólalni, mint bármelyik főszerep. Nincs ezzel semmi baj, csak meg kell békülni a helyzettel, hogy te most epizodista vagy, most főszerepet játszol. Nem kell egy főszerepben megváltani a világot, és egy epizódban nem kell az élet teljességét megmutatni. Mértékkel és egyszerűen kell játszani. De talán az a legfontosabb, hogy legyen jelen a színész a színpadon, játsszon karaktert vagy hőst.

Mennyire áll közel önhöz az a műsorpolitika, amit Puskás Tamás a Révay utcában megvalósított?

Tamás egy jól működő színházi modellt alakított ki és működtet következetesen, a színháznak egyre karakteresebb arculata van. Jó érzékkel választ darabot, a főszerepeket olyan nagy színészegyéniségekre bízza, akik vendégként játszanak nálunk, és a társulat tagjainak is méltó feladat jut az előadásokban. Fontos, hogy jól érezze magát és kikapcsolódjon a néző, ugyanakkor szeretnénk gondolkodásra is késztetni. A Függöny fel!című előadás közben úgy kacag a közönség, hogy alig hallom a végszót. A darab arról szól, hogy egy vidéki turnéra induló társulat bemutatóra készül. A harmadik felvonásban valósággal darabjaira hull az előadásuk a társulaton belüli széthúzás, az egyéni érdekek érvényesítése miatt. Talán nem túlzott belemagyarázás, ha mindennek társadalmi vetületét, politikai áthallását veszem észre. A kutya különös esete az éjszakábanugyancsak fontos kérdéseket vet fel. A darabot Londonban látta először Puskás Tamás, és azt mondta, nagyon jó ez az angol színész, aki a főszerepet játssza, de Pesten tud egy nála is jobb színészt, Kovács Krisztiánt, aki valóban fenomenális alakítást nyújt.

Színházon kívüli életének szerves része a túrázás, a természetjárás. Hogyan hat vissza hivatására az eközben szerzett élmény és tapasztalat?

Kondíciót ad, kisimulnak az idegek, túrázás közben mód van memorizálni, szöveget tanulni. Az évi több száz kilométeres hátizsákos gyalogtúrák mellett – amelyeket a feleségemmel járunk végig –, van egy bakancsos csapatom, akikkel havonta néhány alkalommal indulunk útnak. Az élet legkülönbözőbb területeiről csatlakoznak hozzánk, mindannyian nagyszerű emberek, sokat tanulunk egymástól, sokat segítünk egymásnak.

A beszélgetés létrejöttét nem titkoltan hetvenedik születésnapja inspirálta. Hogyan viszonyul az efféle évfordulókhoz, és az idő múlásához?

Sírversem a maga tréfájával elárulja, hogyan gondolok a hetven évre, és arra, hogy meg fogok halni. Eszembe jut Vas István Ajándékokcímű verse, mely pontosan kifejezi mindazt, amit a kérdésére válaszolni tudok. Ha megengedi, beszélgetésünk végén elmondom.

„Jönnek a jóbarátok / Kívánatos javakkal / Vigasztaló szavakkal / Levélben nyomtatásban / Vagy eleven beszéddel / Szemet hunynak hibáim / Hiányaim felett / Kerül a tarsolyukból / Dícséret garmadával / Elmondják, hogy mi mindent / Alkottam létrehoztam / S nini mi lett belőlem / Kétes vigasz mivelhogy / Ha voltam ennyi minden / Ha tellett ennyi tőlem / S ha igaz, hogy a hetven- / En túl is lehet élni / Mért kell meghalni mégis / Öleljük hát meg egymást / Nincs szükség sok beszédre / Barátaim felejtsünk / Igyunk akárki voltam”

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  MÉNESI GÁBOR

Innovatív képzőművészeti tendenciák 1945-től napjainkig

Ez a címe a Vasarely múzeum legújabb tárlatának. A Zichy Kastélyban 1985-ben nyílt meg a múzeum (a Szépművészeti Múzeum filiáléjaként), amely a magyar származású, Vásárhelyi Győző néven Pécsen született, de életművét Franciaországban kiteljesítő Victor Vasarely alkotásainak legreprezentánsabb bemutatóhelye. A kiállítás ötszáz műve átfogó képet ad a mester munkásságáról. Máskor. Most ezek a művek a madridi Thyssen-Bornemissza Múzeumban láthatók Az op-art születésecímmel. Június 7-től három hónapon át láthatja a spanyol főváros közönsége a művész közel száz alkotását felvonultató kiállítást. A tárlat anyagának döntő többségét a Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumának gyűjteményéből válogatták, de szerepelnek művek a pécsi Vasarely valamint az Aix-en-Provence Vasarely Alapítvány gyűjteményéből is. Ezzel a tárlattal két év alatt második alkalommal szerepel a Szépművészeti Múzeum Európa egyik legfontosabb múzeumában, ugyanis 2016-ban Remekművek Budapestrőlcímmel volt látható a gyűjteményből válogatott nagyszabású kiállítás a madridi intézményben.

Victor Vasarely az absztrakt geometrikus művészet megkerülhetetlen alakja. Munkái az 1960-as évek közepén op-art néven robbantak be a köztudatba, egy rövid életű, de rendkívül népszerű divathullámot indítva el. Ennek kiindulópontját az op-art „atyjának” vagy „pápájának” nevezett Vasarely a fekete és a fehér ellentétére épülő, rácsszerű kompozíciói jelentették. Ezek a művek a vonalak egyszerű eltolásával vagy elhajlításával teremtették meg a kidomborodás vagy a behorpadás zavarba ejtő optikai illúzióját.

Az ő művei most távol, de a termek nem állnak üresen. az 1968‒69-es Iparterves kiállítók közül Bak Imre, Deim Pál, Fajó János, Gáyor Tibor, Haraszty István (Édeske), Hencze Tamás, Hetey Katalin, Keserű Ilona, Konok Tamás, Maurer Dóra, Nádler István munkáit, az Európai Iskola és a Galéria a 4 Világtájhoz művészcsoport (1946‒48) tagjai közül Losonczy Tamás és Gyarmathy Tihamér alkotását láthatjuk. A kilencvenes évek utáni magyar képzőművészeti törekvéseket Bolygó Bálint, Benedek Barna, Haász Katalin, Kelemen Zénó és Wolsky András művei képviselik. 

Grüner György

Ezek a képek Grüner György Los Angelesben élő fizikus, gyűjtő tulajdonában vannak. Ő 1943-ban született Mosonmagyaróváron, 1966-ban diplomázott az Eötvös Lóránd Tudományegyetem fizika szakán. A londoni Impartal College-ben postdoctoral associate-ként, illetve a Központi Fizikai Kutatóintézetben kutatóként dolgozott. 1980-ban disszidált Kaliforniába, ahol a UCLA (University of California at Los Angeles) egyetemi tanárnak nevezte ki. Kutatócsoportjai az elektronok kollektív állapotait: elektronfolyadékokat, gázokat és elektronkristályokat vizsgáltak. Alkalmazott kutatásai és az általa létrehozott vállalatok a nanotechnológia által megteremtett lehetőségeket érvényesítik. Több tucatnyi szabadalom és több könyv szerzője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, akit 1984-ben Alexander von Humboldt-díjjal, 1998-ban Guggenheim-díjjal tüntették ki, 2003-ban és 2008-ban pedig kiérdemelte a Világgazdasági Fórum Techniology Pioneer-díját.

Grüner György az 1990-es évek elejétől gyűjti az 1945 után készült magyar képzőművészeti alkotásokat. A természettudósok teljességre törekvésével, kitartóan keresi kollekciójának gazdagítására az újszerű formai motívumokkal, progresszív technikai megoldásokkal készült és szemléletmódjukban újszerű műtárgyakat. Évtizedekkel ezelőtt San Franciscóban, a MoMá-ban látott egy kiállítást, amelyen egy nagyon gazdag házaspár összesen hét művészt mutatott be. Ez az élmény indította arra, hogy ő is műgyűjtő legyen. Így nyilatkozott: „Azon művészek, akik nem csupán esztétikus vásznakat festettek és nem csupán érdekes alakzatokat és formákat hoztak létre, hanem nyitottak voltak az újdonságok iránt, más szemszöget, újfajta »előállítási technikákat« dolgoztak ki, vagy puszta erejükkel törték át a konvenciókat. Az innováció az, amely a tudomány és technika fejlődését, és mintegy célként, a gyűjtő életét is meghatározta”. Azt vallja, hogy rossz képet nem szabad venni. Minden művésszel személyes kapcsolatot alakított ki, műteremből választott, nem galérián keresztül. Tudja, hogy a piac az, ami számít. Tudja, hogy nem járható az az út, amikor feltalál valaki valamit, s utána keres eladási lehetőséget. Meg kell nézni, hogy mi a piac, s így lehet sikeres kisvállalkozást működtetni. Ő szakemberekre hallgatott, és úgy válogatott, hogy gyűjteményébe a nemzetközi megmérettetésben is számon tartott művek kerüljenek azoktól a művészektől, akik ténylegesen az újat képviselik.

Grüner György gyűjteménye szeptember 9-ig látható a Vasarely Múzeumban.

JÓZSA ÁGNES

ARMEL 2018

2008-ban egyedi elképzeléseivel tűnt fel az Armel – azóta több néven futó – Opera Festival. Volt hosszabb neve, amely utalt az énekesverseny-jellegre, máskor a fesztivál és verseny kettősségére került a hangsúly. Túl a tízéves jubileumon, s azon a folyamaton, melynek során nemzetközi hírnévre és rangra tett szert a rendezvény (2016-ban egyike lett a 22 legjobb európai fesztiválnak, 2015-ben és 2017-ben elnyerte az Európai Fesztivál Szövetség „kiváló” minősítését), méltán engedheti meg magának az egyszerű nevet. Voltaképp elég lenne az ötbetűs szó is. ARMEL. Ennyi.

Alapkoncepciója határozott, ám rugalmas. A XX‒XXI. századi operákra koncentrál, de nem kizárólag (minden évben láthatunk-hallhatunk egy többé-kevésbé repertoároperának minősíthető történeti művet). Fontosnak tartja a ritkaságjelleget, ezáltal – sikeres előadás esetén – éppen ritkaságától (értsd, ritkán láthatóságától-hallhatóságától) fosztja meg az adott művet népszerűsítésével. Emellett felkérésekkel hozzájárul új operák születéséhez.

A cég tulajdonosa, Havas Ágnes egykor merész álomnak tűnő koncepciójában kezdettől nemzetközi méretekben gondolkodott, s ami első hallásra utópisztikusnak tűnt, szinte azonnal megvalósult, és az idők során – igazolandó az elképzelés életképességét – tovább burjánzott. A versenyre jelentkező énekesek a különböző országokban rendezett első fordulóban mutatkozhatnak be, s a második válogatást követően a rendezők és karmesterek együttesen vesznek részt a versenyszereplők kiválasztásában. Itt már az énektudáson, a színpadi mozgáson és a színészi alakításon túl elsődleges kritériummá az minősül, hogy ki az, aki leginkább beleillik a leendő műbe (a szerepre való alkalmasságon túl a rendezői koncepcióba). A versenyszerepre kiválasztottak érdemben valamennyien az adott év fesztiváljának nyertesei, akkor is, ha győztes (a pénzjutalmat illetően) csak egy lehet közülük.

Az óriáscsecsemő– Kolibri Színház

Mert a fesztivál és az öt előadás közé nem tehető egyenlőségjel. Éppen ebben van a rendezvény felbecsülhetetlenül gazdag kisugárzása, ami túlmutat minden a közönség által észlelhetőn. És itt máris megállhatunk, merthogy voltaképp KÉT előadásnak tekinthető valamennyi produkció. Egy a helyszínen (idén másodszor került sor arra, hogy a bécsi MuTh, vagyis a Musiktheater is otthont adjon produkcióknak, konkrétan Vajda Gergely Az óriáscsecsemőcímű báboperája ősbemutatójának és Eötvös Pétertől a Lady Sarashinának, a további három program a Müpa Fesztiválszínházában került színre), egy pedig a televízióban. Immár kilencedik éve sugározza az ARTE Concert élő adásban valamennyi előadást (amelyek egyébként még fél évig elérhetőek a csatorna honlapján), hogy a későbbi sugárzásokat ne is említsük.

Akinek volt módja megtapasztalni, mennyire más hatású ugyanaz a produkció élőben és akár ugyanannak az előadásnak a felvételén, könnyen belátja: a felvételkészítők szerepe felbecsülhetetlen a vállalkozás népszerűsítésében. A két típus nem összemérhető (pontosabban, nincs értelme az érdemi összehasonlításnak). Hiszen a helyszíni jelenlét a komplexitást kínálja, míg a felvételnél irányítják a közönség tekintetét (ami egyszerre jelenthet behatárolást és lényegre-irányítást), s míg a színpadtól való távolság során elveszhetnek részletek, a közelképek olyan többletet adnak, ami szabad szemmel aligha észrevehető (jó esetben ilyenkor derülhet ki valamely szerep mimikai kidolgozottsága, máskor zavaró apróságokra derül fény – s mindkettő „veszélyes” a tekintetben, hogy az érdeklődő elsősorban „néző” lesz, a „hallgató” rovására). Éppen ezért az online szavazás közönségdíjánál elsöprő előnyhöz jutnak a tévénézők, tehát a művön és az előadáson kívül a felvétel is (ha nem elsősorban) vizsgázik az élvezhetőséget illetően. 

Az idei program (július 1-jén) Gluck-operával kezdődött, a Norrlandsoperan (Umeà, Svédország) produkciójával. – A cím írásmódja – Orfeo & Euridice– valamint az „alcím”, miszerint A legnagyobb szégyen az, ha nem szeretnek, újragondolást sejtetett, ám az „egyedülálló adaptáció”-nak hirdetett előadás egyértelműen csalódást okozott. A közreműködő Pannon Filharmonikusok leginkább a biztos kezű karmestert hiányolhatták. Március 28-án volt az ősbemutatója Novi Sadban a szerb Dejan Despić két felvonásos vígoperájának, amelynek magyar címe Adok-papoklett. E fesztivál keretében a Szerb Nemzeti Színház zenekara és kórusa is ellátogathatott a Müpába. Az Armel Opera Festival eddigi bemutatóinak sorába új színt hozott a Kolibri Színház produkciója, amelyben a francia versenyszereplőnek, Agathe de Courcynak a magyar nyelvvel is meg kellett birkóznia (a magyar nyelvű előadás angol és német feliratozással mindenki számára közérthető lett, bár a nyelvi ínyencségeket leginkább az anyanyelvű közönség értékelhette). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem produkciójaként, a Pannon Filharmonikusok közreműködésével (mely együttes az Armel rezidens zenekara, kezdetektől résztvevője a fesztiváloknak) került színre Eötvös Péter műve, a Lady Sarashina, mely a 2014-es CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében érte meg magyarországi ősbemutatóját. Itt kapott szerepet magyar versenyszereplőként Fülep Máté. Koprodukciós vállalkozással zárult az idei Armel-sorozat. Két francia színház (a lyoni régióból) és egy belgiumi zenés színház vállalkozott arra, hogy két vadnyugati alakot állítanak színre, szünet nélküli előadásban megjelenítve őket. Calamityt a lányának írt levelek felidézésével, Ben Johnston zenéjével a versenyző fiatal belga szoprán, Sarah Defrise jelenítette meg a mintegy húszperces parádés szólószerepben, utána Billy és a narrátor közvetítésével Gavin Bryars zenéjének kíséretével ismerhettük meg Michael Ondaatje Billy-verseit. Ez a produkció tavasszal Franciaország hét városában, továbbá Svájcban, Belgiumban és Hollandiában is közönség elé került.

A zsűri a Legjobb Produkció Díját ez utóbbinak adta, Sarah Defrise-nek ítélte a Legjobb Előadó Díját (kétségkívül neki volt a „legütősebb” szerepe). A zsűri minőség-érzékenyégéről tanúskodik, hogy Beth Morrison (USA) zenei kvalitásáért különdíjban részesítette Eötvös Péter alkotását.

Ezúttal korántsem közhelyes vigaszként lehet utalni a részvétel fontosságára – mert az ARMEL egyedülálló jelentősége épp abban rejlik, hogy évente megadja öt operának (köztük négy legújabb korinak) hosszú időn keresztül a potenciálisan világméretű elérhetőség lehetőségét. S ebben részesülnek a színpadi művészként kezdő énekesek is – igaz, számukra ennek elsősorban akkor van gyakorlati jelentősége, ha a versenyszerep által valóban tudásuk-tehetségük sokoldalú megmutatására nyílott lehetőségük.

A Közönségdíj ezúttal a szerb produkciónak jutott – ami nyilvánvalóvá tette, hogy korunk (többségében rendszeresen szappanopera-szintű produkciókkal is ellátott) közönségének a könnyen befogadható tematika iránti affinitása jelentős. Utólag is csak sajnálkozhatunk azon, hogy olyan magyar operáknak, mint például a Pomádé király új ruhája, nem jutott (még) lehetőség arra, hogy hasonló nemzetközi porondon, kitörve a nyelvi keretek közül, immár nemzetközi közönséghez juttathassa el fergeteges humorát.

FITTLER KATALIN

Bécsi Színházi Fesztivál 2018

A2018-asBécsi Ünnepi Hetek ismét anemzetközi élet nagy kérdéseire reagáló összművészetifesztivál: a kísérletező színház, zene, tánc, performansz, kiállítások öthetes seregszemléje. Mint minden évben, ezúttal is kitűnően szervezték meg: a fesztivál programja decembertőlismert, egy-egy előadás többnyire három alkalommal látható-hallható, s ki-ki jóelőre kiválaszthatja az őt érdeklőket, akár interneten is meg tudja venni a jegyeket. Az általam látott néhányelőadás, installáció közülChristoph Marthaler rendezése, valamint a Micro-Macroinstalláció iránt mutatkozott a legnagyobbérdeklődés.

A svájci származású Christoph Marthaler napjaink egyik legjelentősebb európai rendezője. Zenészként indult, máig is zenés darabokat rendez főként. Először a 2010-es Avignoni Fesztiválon láttam a Papperlapappcímű remek előadását, melyről e lapban beszámoltam, később több más rendezéséről is írtam a korábbi Bécsi Színházi Fesztiválokról szóló beszámolóimban. Sajátságos humora gyakran kemény társadalombírálattal társul, a zenés abszurd színház lehetne talán előadásai műfajának a meghatározása. 

A Münchner Kammerspiele 2017-ben mutatta be Christoph Marthaler, Malte Ubenauf és Ueli Jäggi szövege alapján, Christoph Marthaler díszleteivel és rendezésében a Tiefer Schwebcímű előadást, mely most sem szűkölködött abszurd helyzetekben. A cím a Boden-tó legmélyebb részének neve, a felszín alatt 243 m, mely Svájc, Ausztria és Bajorország határán van. Itt játszódik a darab egy víz alatti kamrában. Faburkolatúak a falak, s egy asztal körül nyolc szék van, az előadás kezdetén ezeken ülnek a szürkébe öltözött bürokrata szereplők. Ők a Személyi Okmányok és Lakhatási Engedélyek hivatalának tisztviselői, akik egyre elkeseredettebben küzdenek a bevándorlás problémájával, s emellett a multirezisztens baktériumok ellen is harcolnak. 

A Boden-tavat ugyanis a bevándorlók vízen úszó lakásai lepték el, turisták már nem is tudják látogatni. Az X-nap előtt azonban kiürültek a hivatalok, s a szakértői bizottság a víz alatti zárt kamrába vonult vissza ülésezni. A színdarabhoz adott (félre)magyarázó, bürokratikus blabla szöveg szerint 2046-ban a búvárok a Boden-tó eme legmélyebb részén rátalálnak a víz alatti kamrára, amelyben emberi maradványokat nem, de különböző tárgyakat találnak. Nagy energiatartalmú csokoládét, 47 db szuperrezisztens baktériumokkal erősen fertőzött tartalék víztartályt, egy a Boden-tó partjának honos lakossága körében használatos fejfedőt, amely nagyanyáról unokára száll. Az ott lévők közül valaki feltehetőleg evvel hangsúlyozta hazafias érzelmeit. Az újságmaradvány arra utal, hogy 2017-ben még használatban voltak a helyiségek.

Micro-Macro 

A szoba berendezésének fontos része egy másfél ember magasságú szemes cserépkályha a sarokban, ez az egyetlen közlekedési lehetőség a helyiség és a külvilág között. Ebből hullanak ki cédulák, amelyeken szónoki fogalmak szerepelnek, például a vezetéskultúrák közötti különbségek, hidak verése, létező érték- és ismeretrendszer stb. A problémák megoldására a tisztviselők megpróbálják a kifejezéseket definiálni, így az egyik felsorolja kompetenciáikat a-tól z-ig, vagy például a „Boden” szó fontosságát aláhúzva a tó neve idegen nyelvű fordításainak lehető legteljesebb listáját gyűjtik össze.

Az ülésre a kályhán keresztül érkezik egy „illir” nemzetiségű menekült bakteriológus, Tamino, aki a bajor állampolgárság megszerzése érdekében korrekten felmondja a bajor fehér kolbász teljes receptúráját. 

Mindeközben a jelenlévők nem is sejtetik, hogy filmre veszik őket, azonban a memóriakártya megsérült, ezért 2046-ban csak néhány fotó kinyerhető belőle. 

A falak közül kettő nyitható, s időnként ki is nyitják. Az egyik falon egy óriási, tengeralattjárókon használatos tekerő kar, amely lehetővé teszi a nyomás-változások kiegyenlítését, megszünteti a veszélyét az esetleges vízbetörésnek. A résztvevők olykor vészhelyzetbe kerülnek, mivel nem működik a nyomáskiegyenlítődés – metaforaként utalva a valóságra, amikor a társadalom pánikba esik és levegő után kapkod. Ez utóbbit a szereplők a koreográfiával jelzik, olyankor úgy mozognak, mintha a víz alatti súlytalanságban lebegnének. 

A feszültségek a jelenetek végén zenében oldódnak fel. Az előadás zenei elemei a második részben felerősödnek; kitűnő egységben fér meg Luther Erős vár a mi Istenünkcímű himnusza, nép- és műdalok, mint a Halászlány a Boden-tavon, juhéé kezdetű, Bach kantáták és a Procol Harum Sápadtnál is fehérebb árnyalatcímű világsikerű dala. Az, hogy milyen csodálatos látvány volt a négyszólamú kórus a piszoárokon keresztül, melyeket a szomszédos raktárból vettek ki a szereplők, lehetetlen leírni. Végül egyikük a bevándorlókkal való barátkozás megakadályozására farönkökből és szögesdrótokból védőkorlátot emelt, amely azonban éppenséggel akadályozta, hogy a szereplők a nyomás emelkedésekor a szabályozó kereket meg tudják közelíteni. 

Az előadást a németül jól értők és a német kultúrában járatosak élvezték igazán, mivel még a korábbiaknál is lényegesen több volt benne a nyelvi humor. Marthaler szerint két főbűne van az emberiségnek, amelyekből minden további következik: a türelmetlenség és a lustaság. A türelmetlenség miatt űzettünk ki a Paradicsomból, és a lustaság miatt nem térünk oda vissza. 

Képileg, technikailag nagyon érdekes, de a többinél kevésbé magával ragadó volt a Az öngyilkos szüzekcímű, Susanne Kennedy rendezte multimediális előadás négy maszk közreműködésével. Öt kamasz leánytestvér öngyilkossága adta korábban Jeffrey Eugenides regényének, valamint Sofia Coppola azonos című filmjének is a témáját. A rendező összekötötte a való világból menekülő kamaszlányok tettét egy megálmodott, elképzelt, virtuális világ teremtésével, az átlépéssel abba, s Timothy Leary, az LSD-guru eszméivel. Az igen különös technikával, képi világgal, jelképiséggel rendelkező előadásban a párhuzamos kivetítések egyik vezérmotívuma egy meglehetősen visszataszító ember-külsejű robotnak a kábítószer felszabadító erejét hirdető vissza-visszatérő üzenete volt. A kivetítések a színpad két oldalán, valamint fölötte, mintegy keretbe foglalták a furcsa, elidegenített maszkokat viselő (férfi színészek által alakított) lányok színpadi cselekvéseit. 

The walking forest(Ha megindul az erdő)

A The Walking Forest– Ha megindul az erdő– című előadás az erőszak, az elnyomás és az előle való menekülés témáját egy Macbeth-parafrázis formájában gondolta tovább. A Gösser Sörgyár kiürített hatalmas csarnokainak egyikében, majdnem teljes sötétségben négy, embermagasságú vetítővásznon folyamatosan peregtek négy menekült sorsának történetei: Prosperé, a Brazíliában élő kongói menekülté, akinek az egész családját megölték, s őt magát is két évig börtönben tartották, mert apja ellenzéki volt; Michelé, aki egy Rio de Janeiró-i favelában él – nagybátyját szintén a titkosrendőrség gyilkolta meg, jelenleg nyomorban tengeti életét; Igoré, a földrajz szakos egyetemistáé, aki bírósági eljárás nélkül 7 hónapot töltött börtönben, anélkül, hogy bármivel megvádolták volna, csak mert részt vett egy rendszerkritikus tiltakozáson, s Abudé, aki Szíriában újságíróként dolgozott, s az internetes közösségi hálón az Asszad-rezsim gonosztetteit leleplező dokumentumokat tett közzé, ezért volt kénytelen Németországba menekülni. A közönség a vásznak körül és között sétálva nézheti ezeket a folyamatosan ismétlődő történeteket, miközben egy félig átlátszó tükör előtti pultnál sört, vizet, bort szolgálnak fel neki. A vetítésekkel párhuzamosan egyesek, akik a belépéskor egy fülhallgató készüléket kaptak, különböző utasításokra erőszakot jelképező cselekedeteket hajtanak végre. Valaki felvág egy halat, a belsejébe nyúl, s abból véres eurókat próbál a közönség más tagjainak átnyújtani stb. Mintegy háromnegyed óra eltelte után a vetítővásznak elmozdulnak, s egy sorba rendeződve, szuper szélesvásznú képen a társulat színésznője részben Lady Macbeth monológjából idéz, melyet a korábban látható történetekre alkalmaz: a hatalomhoz való ragaszkodás mindenáron véres tragédiákhoz vezet. A Macbethszerint mindez addig tart, amíg a Birnami erdő meg nem indul. Az erdő minden gallya mögött azonban egy ember bújik meg, azaz az embereknek kellene megindulniuk. A következőkben a széles vetítővásznon a közönség képei jelennek meg, amelyeket a büfépult áltükre felől vettek fel, beleértve a „véres” jeleneteket is. Többen saját képükkel, önmagukkal is találkozhatnak. 

Ezután a színésznő maga is megjelent, s néhány szót szólt az előadás céljáról, majd felkérte a közönség egyik tagját, hogy olvassa fel a Macbethide vonatkozó részletét. Végül a vetítővásznak visszakúsztak eredeti helyükre, s az elűzöttek sorsának felidézése elölről kezdődött, utalva a helyzet reménytelen voltára. A multimediális előadás technikailag is igen kitűnő volt, a szélesvásznú vetítésnél a négy video térben és időben, valamint a multikulturalitás, az egyetemesség nyelvi kifejezése is tökéletes szinkronban volt: az interjúk portugálul és franciául, német és angol feliratokkal készültek, a szélesvásznú vetítés angol nyelvű volt német feliratokkal, az előadás szöveges részét pedig angolul és németül adták elő.

A Micro-Macro, Ryoji Ikeda japán multimédia-varázsló szuperinstallációja, a Museumsquartier E jelzésű hatalmas kiállítóterében látható, amelyben hat nagyfelbontású projektor segítségével egy óriási, kb. 10x20 méteres vízszintes és 6x10 méteres függőleges felületre vetít különböző adatokat az ezekből generált hanghullámok akusztikus kíséretével. Az installáció címének megfelelően az ábrázolt, állandóan mozgásban lévő adatok az atomoktól kezdve egészen a teljes világegyetemig terjednek, szerves molekuláktól, melyek csillagképekre emlékeztetnek, számítógépes chipek felszíni alakzatain keresztül a Nap légkörében lejátszódó folyamatokon át egészen az általunk ismert világegyetem felépítéséig különböző galaxis eloszlástérképek segítségével. A vetítés kellős közepén ülve vagy fekve, figyelve a körülöttünk és a függőleges vetítővásznon futó képeket és hallgatva a szokatlan szabályoknak engedelmeskedő hangokat, egy semmivel össze nem hasonlítható élményben, tudomány, technika, esztétikum és különböző művészeti ágak nagyszerű találkozásában van a látogatónak része. 

FRIED ILONA–KÁLMÁN BÉLA