Ha Bécs, akkor mindig vannak olyan helyszínek, ahova el kell menni. Betűrendben haladva első:

az Albertina. A szomorú szemű főherceg különös alakú palotájában most Edvard Munch ritkán látható alkotásait hozták elénk. A norvég művész több mint száz művét látni – köztük olyanokat, mint Az Élet fríze darabjai, a szerelem, a szenvedés, a halál, vagyis a Sikoly, a Madonna, a Csók és a Melankólia – azoknak is élmény, akik nem vonzódnak ehhez a sötét és nyomasztó élményektől sem mentes világhoz. Ibsen portréja többször fölbukkan. Északi életérzés és gondolatvilág ez, amit a hideg, a jeges szél s nappali sötétség formál. Munchra hatott a francia impresszionizmus, de ő a formákat elsősorban a legmélyebb érzelmeinek kifejezésére használta. Láthatjuk itt A beteg kislány (1885‒86) című képét, amely az első mű a festő egyéni hangjával. Az ő egyéni szenvedései ezeken a nyomatokon a sötét színekben, feketékben és bordóban jelenülnek. Lendületük életöröm lenne, de mégis több bennük a fájdalom. Pár vonallal fjordhajlatot, hajzuhatagot nem rajzolt így senki más, s ezek által halálfélelmet sem fejezett ki erőteljesebben. Mindig idők vannak, és mindenkinek megvan a magáé. Ajándék az, ha a másikéba is bepillanthatunk.

A Fekete és fehér című fotókiállítás az Albertina gyűjteményéből válogat százat, a fotográfia történetéből. A kezdetekből – varázslatosak a párizsi utcaképek 1858-ból, s aztán végigkövethetjük a bécsi múlt századelőt és a XX. század fotós nagyjait, a sokféle stílust, amely kifejeződhetett ezzel az eszközzel. Valamilyen hangulatjelentés kerekedett a képek által a hétköznapokról, egy nevadai rodeó közönségéről, egy párizsi garniszálló szobarészletéről (ez Brassai-felvétel), Rudolf Koppitz és Henri Cartier-Bresson, vagy például Lisette Model (Opera című művén egy idős hölgy hátul kivágott ruhában, sima a bőre, ránctalan, profilból ráncos arca látszik az ondolált hajjal keretezve) fotói révén.

Ha Albertina, akkor be kell térnem a csodálatos Habsburgische Prunkräume-kbe, elsősorban bele kell merülni Dürer Nyuszikájának tekintetébe, és megnézni, hogy megvan-e még a többi Dürer-karc, és a Michelangelo- és Leonardo-rajzok. Ott, a fantasztikus csillárok alatt és selyemtapéták között mindig van valami szíven szólító, Jacob Alt, Klimt, Schiele, ilyesmi, de most Arthur Feldmann gyűjteményéből láthattunk fantasztikus rajzokat, és nyomatokat Dürertől, Rembrandttól, Poussin-től és más XVII‒XVIII. századi csodákat.

A Kunstforum az orosz avantgárdba nyújtott bepillantást. Elhappolva és felidézve Kincses Károly könyvcímét – Fotográfusok – Aki elment, aki maradt –, itt a maradottakkal találkozhattunk. Aki elment, azé lett a világkarrier, Malevicsé (ő ugyan 1926-ban visszatért, de otthon már nem fogadták és nem is alkothatott, szegénységben, elfeledve halt meg), Kandinszkijé, Chagallé, hogy csak pár nevet említsünk, aki pedig maradt, az meggyőződéséért nem kevés megpróbáltatással nézett szembe. Rodcsenko Tatlinról így ír: „Csak az igazi orosz művészek tudnak évekig jogos elismerés nélkül így alkotni, nagy munkakedvvel és egyszerű, tiszta ízléssel munkálkodni az ismeretlen jövőért, egészen halálig”. Ez a tárlat az impresszionizmus és a sztálini propagandaművészet közötti időszakot öleli föl. Az 1906 és 1930 között született művek a moszkvai Tretyjakov képtárból és számos magángyűjtőtől érkeztek az osztrák fővárosba. A szerelem a forradalom idején című kiállítás arra vállalkozott, hogy benézhessünk abba a korba, amikor a politika mindent meghatározott és formálni akart. A művész nem magánember és otthon ülő álmodozó, hanem forradalmár, aki viszi a zászlót. A kiállításon öt orosz művészpár alkotásai tekinthetők meg. Az ő műveiken keresztül ismerhetjük meg az akkori évek életérzését. A kiállítás két főszereplője, Varvara Sztyepanova és Alekszandr Mihajlovics Rodcsenko, az orosz avantgárd két vezéralakja. Rodcsenko hitvallása: „meg kell találnunk az új esztétikát, azt az új lendületet és pátoszt, amely alkalmas arra, hogy új, szovjet tényeinket a fotográfia eszközével, a művészet nyelvén kifejezzük…”. A művészpárok még:  Mihail Larionov (A Tavasz című képe 1912-ből éppen olyan, mintha Wahorn vagy feLugossy készítették volna), orosz képzőművész és felesége, Natalia Goncsarova, az orosz avantgárd elindítóiként számon tartott pár, aztán Olga Rosanova és Alekszej Kruchenykh, Ljubov Popova és Alexander Vesnin, valamint Valentina Kulagina és Gustav Klutsis festményei, rajzai és fotográfiái is láthatók a kiállításon.

Őszinteség. Tiszta hitek, tiszta szerelmek – a maszatos jelenből kitekintve, legalább látványban.

A Leopold Múzeum, nevével ellentétben soha nem a múltat idézi. A legfölső emeleten kezdek mindig. A kiállítás az I. világháborútól tekinti végi a kort, képekkel, fotókkkal és tárgyakkal. De milyen képekkel, milyen fotókkal és milyen tárgyakkal! Rudolf és Elisabeth Leopold egykori magángyűjteménye a bécsi múzeumi negyedben ad helyet a világ legnagyobb Egon Schiele-gyűjteményének és az osztrák modern festészet másik jelentős alakjának, a szecesszió legkiemelkedőbb művészszemélyiségének, Gustav Klimtnek. Akárhányszor meg kehet őket tekinteni. A képek és szobrok nézegetése közben hallgathatunk Schönberget és Mahlert, és itt látható egy szecessziós bútor- és tárgygyűjtemény a legnagyobbaktól, mint Koloman Moser, Joseph Maria Olbrich (például vitrin), Adolf Loos (például ruhafogas).

 Az időszaki kiállítás a német expresszionizmus bemutatását kínálja. A Die Brücke (A híd) művészei képviselik a kiállítók többségét, Otto Mueller, Karl Schmidt-Rottluff és Ernst Ludvig Kirschner, akire hatással volt Edvard Munch. Kirschner dinamikusabb vonalakkal és erőteljesebb színekkel rajtolta portréit és életképeit, amelyek valóságossá hozzák az akkori Berlin utcaképeit és az utcákon járókat is. Ezek a fiatal művészek egy új életérzés határozott kifejezésével jelentkeztek. A torzított formák, az erőteljes színek érzelmeik és véleményük közvetlen kifejezései. A művészetnek így és erről kell szólni. A művészet forradalmi eszköz és életfolyamat, amely közösségtől áthatott. A Blaue Reiter (Kék lovas) csoport már a hozzá nem tartozó, járulékos elemektől is meg kívánta tisztítani a művészetet. Fontosabbak a lelki igazságok (például Franc Marc kék lova), August Macke esernyős sétálói). A harminc festmény és a nyolcvan papírkép egy szebb jövőbe vetett hit kifejeződései. Megjelenik a groteszk Conrad Felixmüller és Emil Nolde művészetében, ami még inkább provokálta közönségüket. A német expresszionisták műveiből sugárzik az életerő. „A világ központja minden egyes énben van”. Száz évvel ezelőtt még hinni lehetett. Azóta annyira atomizálódtunk, hogy elkészült az elegy, már egy vagyunk a tapicskával.

JÓZSA ÁGNES

Legendás operaelőadások DVD-kiadásával járul hozzá az Arthaus musik a műfaj szélesebb körű megkedveltetéséhez, ritkábban színpadra állított alkotásainak megismeréséhez és nem utolsósorban az értékek, az igazi nagyság iránti fogékonyság kifejlesztéséhez. Mert nemcsak a jó muzsikusok (előadóművészek) számára alapkövetelmény a kiművelt értelem, szív, hallás és kéz – a potenciális közönséggel szemben is követelményeket támaszt valamennyi művészeti ág. Némely műfaj többet, mások kevesebbet – mindenesetre az opera, ez a mindig is szubvenciót igénylő komplex műfaj kialakulásától kezdve számolt a befogadói kvalitásokkal. Nem véletlen, hogy a mitológiai témák megzenésítésére sokáig volt igény – akik nézték-hallották, rendelkeztek mitológiai alapismeretekkel. De színre kerültek egyszerű cselekmények is, és az idők folyamán igencsak megkönnyítette a közönség dolgát a művészi típusok kialakulása. A gyakori operalátogató tehát a transzferhatás haszonélvezője volt – könnyen kiigazodott az immár hagyományos jelenettípusok, szituációk és szinte kiszámíthatóan „működő” alakok világában. S amikor nem várt fordulat következik, jó esetben katarzist élhetnek át a nézők-hallgatók.

A katarzis, ez a napjainkban már-már elfeledett reflexiós mód mindig új életre kel, ha avatott művészeknek köszönhetően torokszorító pillanatokat élhetünk át. Ilyenekben bővelkedik az a két operaelőadás is, amelyeket élőben a bécsi Staatsoper közönsége élvezhetett.

1983-ban a Turandot, 1986-ban a Gioconda címszerepében tündökölt Marton Éva. Nemcsak ott és nemcsak akkor – de ha valaki csupán ezt a két, immár DVD-n is hozzáférhető előadást tekinti meg, máris képet kap az énekesnő művészi értékeiről. Egymás közelségében hallgatva a kettőt felerősödik ez a hatás – ráadásul a homlokegyenest más karakter egyaránt adekvát, elhitető erejű színpadi megjelenítése további elismerésre késztet.

Szerencsére a néhány éve megjelent A mennyei hang című kötetből könnyen rekonstruálható a méltán világhírű szoprán operaszerepeinek élete a különböző operaházakban (s rendezésekben) – de az ARTHAUS MUSIK kínálatának két korongja a művészpálya egészéből kiragadva, önmagában is kivételes élményt ad.

A Turandotban José Carreras volt Marton Éva partnere, a Giocondában pedig Plácido Domingo énekelte reménytelen szerelmét, Enzót. Női partnerei közül a Liùként megrendítő Kati Ricciarelli neve cseng ismerősen az operabarátoknak, míg a Gioconda édesanyját alakító Margarita Lilova és a Gioconda-rivális Laurát megformáló Ludmila Semtschuk nevét inkább épp e felvétel révén jegyezzük meg.

A Lorin Maazel vezényelte, méltán legendásnak tartott Turandot előadás hatásosságához kétségtelenül nagymértékben hozzájárult Harold Prince rendezése (a díszlet és a jelmez Timothy O’Brien és Tazeena Firth munkája). Turandot a színpad mennyezetéig érő lépcső tetején jelent meg, s az emberi érzések iránti fogékonyságának vizuális megjelenítéseként egyre lejjebb haladt a lépcsőn, mintegy közelítve az érzésektől átitatott emberek világához. Erről az előadásról különböző fórumokon lehet látni képeket (a Batta András nevével fémjelzett vaskos Opera könyv egyik illusztrációja is remekül érzékelteti a méreteket-arányokat). A videofelvétel készítői oly érzékletesen tudták visszaadni az arányokat, hogy akár kis képernyős lejátszón sem veszítenek hatásukból. (Csak zárójelben: megannyi önkényes rendezői ötletnek köszönhetően kiváltképp fiatal énekeseink kényszerülnek olykor arra, hogy lehetetlen szituációkban kelljen énekelniük – gyakran ezt tekintik korszerűnek, modernnek, szembeállítva a „leszögezett lábú” operaéneklési stílussal. Nos, ez a jó három évtizedes felvétel egészen egyedülálló szituációban készteti – nem is akármilyen – éneklésre az opera címszereplőjét, igaz, itt ennek jelentése van.)

Marton Éva Turandotja megközelíthetetlen – éppen ezért már-már indiszkrét kíváncsisággal várjuk az opera végé, amikor is felolvad a jégburok. És gyönyörűséggel tölti el a szemet az artisztikus megoldás, amikor Kalaf beteljesülő boldogságát nem valami olcsó-illusztratív összeborulás jelképezi. Igen, Turandot meggyőződésének megváltoztatásáért nagy árat kellett fizetni, a sikertelen kérő-jelöltek sorának lefejezése után magasabb rendű áldozat Liù önfeláldozása (az is egyfajta „variáció szerelemre”). És elhisszük a művészi szerepformálásnak köszönhetően, hogy Marton-Turandottal megtörténik a csoda, átjárja egész lényét a szerelem-érzés. (ARTHAUS MUSIK 109094)

A Ponchielli-opera felvétele – a már-már könnyeztető gyönyörködtetésen túl – megannyi tanulsággal szolgál. Az opera kézikönyve című kötetében Matthew Boyden a drámaíró Albert Innauratóra hivatkozik, aki szerint „van valami a dramaturgiájában, ami miatt lakmuszpapírszerűen megkülönbözteti azokat, akik szeretik az operát, azoktól, akik imádják”. A művet imádók közül Toscaninit említi, aki 1948-ban, a háború után a Scalában tartott egyetlen koncertjének műsorában helyet adott az opera Prológusának. Nos, hallgatva a Fischer Ádám vezényelte 1986-os előadást, aligha csodálkozunk ezen. A gyönyörűen éneklő csellódallam önmagában is elégséges indok lehetett… Némi operaismeret birtokában különösképp értékelhetjük Ponchielli zeneszerzői vénáját. Felfedezhetjük, hogy az utcai énekes, Barnaba Verdi Otellóbeli Jagójának előképe (ennek az operának is Boito a librettistája). Értékelhetjük a tömegjelenetek és a szólisták jeleneteinek jó érzékkel kialakított arányát, s a dramaturgiailag pregnáns váltásokat. És nem utolsósorban felfigyelhetünk a zárt számok metrumválasztására; vélhetően a korabeli hallgató számára sokatmondó volt a mély tartalmat nélkülöző, néha táncos 6/8-os betétszámok alkalmazása, máskor a protokolláris reprezentációhoz társuló 2/4-é. Voltaképp a dramaturgiai közhelyfordulatoknak is örülhetünk, hiszen még erősebbé teszik az egyénített mozzanatok nagyszerűségét. Hadd jegyezzem meg, ritkán tűnik fel, hogy a szereplők – énekelnek. A történéseket át- meg áthatják az érzelmi-indulati mozzanatok, s szinte természetesnek tűnik azoknak (dallammá formáltan) túldimenzionált kifejezése. Puccini zeneszerzéstanárának ebben az egyetlen tartós utóéletű operájában érzések-indulatok gazdag skáláját van módja felmutatni Marton Évának, akinek alakítása sajátos erőviszonyokat alakít ki az egyénített szereplőkkel. Rendkívül gazdag az a – hitem szerint taníthatatlan – gesztus- és mozdulatkészlet, amellyel látványként is tolmácsolja érzelmei-indulatai hőfokát. S ennél csak akkor hatásosabb, amikor szinte mozdulatlanul néz maga elé… Sikerül elérnie, hogy mindig az ő szemszögéből nézzük a többi szereplőt s a szituációkat. És mivel a DVD többször lejátszható (részletekben és egészében), az érzelmileg immár a mű mellett elkötelezett néző-hallgató próbálhat fogódzókat keresni, olyan apró jelenségeket, amelyek – legalábbis esetenként – magyarázatául szolgálhatnak a hatásnak. Egyébként többszöri meghallgatás során észrevehetőek azok az apró pontatlanságok is, amelyek az egyszeri operaházi élményt aligha zavarnák. Részben a szerző számlájára írható, hogy a színpadi sürgés közepette a(z osztott) kórus nincs pontosan együtt a zenekarral – de ez még mindig a kisebbik rossz, mit sem érne a steril pontosság, ha azért a látvány életszerű forgatagát kellene feladni. Ugyancsak a felvételnek köszönhető, hogy olyan látványmozzanatokhoz juttat, amelyek többletet adnak. És itt érhető tetten a szerepformálás maximális igényessége! Énekes aligha számíthat arra, hogy a nézőtérről arcának, tekintetének apró rezdüléseit is nyomon tudnák követni. Ennek ellenére mikrostrukturálisan kidolgozza szerepének látványvilágát – s ez érhető tetten a DVD-felvételen. A szereppel való teljes azonosulás jele az a megannyi apró mozdulat, ami hitelessé teszi az énekesek színészi játékát. Pontosabban, talán nem is játék ez, talán nem is mindig tudatos. De az biztos: csak maximalista igényességgel inspirált légkörben valósulhat meg ilyesmi. (ARTHAUS MUSIK 109088)

FITTLER KATALIN

„Nekünk sok a jó színészünk. De nem tudom, hogy akik kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, tudták-e, hogy ő a Jászai. Én legalább tudom – írta Örkény István Sulyok Máriáról –, hogy ő a Sulyok, hiszen két darabomban játszik, akkora skálán, ami ötnek is sok…”

Idén novemberben, Törőcsik Mari nyolcvanadik születésnapján végre elégedetten azt érezhettük, hogy a közönség is, a szakma is – valójában az ország! – tudja, hogy ő a Törőcsik.

Tudták kivételesen a tévék is – legalábbis egy-két csatorna –, amelyek a régebbi, immáron klasszikusnak számító filmek bemutatásával kárpótolták a hajdani Törőcsiket már alig ismerő fiatalokat. Magától értetődik, hogy illendő főhajtás jelent meg a legkülönbözőbb lapok hasábjain is. De legfőképpen annak örülhettünk – és ezt most saját előítéleteink cáfolataként írom –, hogy méltón ünnepelte hűséges és kivételes tehetségű tagját Törőcsik szakmai családja, művészi otthona, a Nemzeti Színház is. A tiszteletére rendezett gálaest nem szokványos, protokolláris ünnepély volt, hanem jó szívvel, művészi igénnyel összeállított, színvonalas ajándék. És nem azért, nem azáltal, hogy az illetékes miniszter is felköszöntötte az ünnepeltet – bár ez is helyénvaló volt –, hanem mert a Jordán Tamás rendezte ünnepségen megjelent, illetve közreműködött a színházi és zenei élet színe-java. Az ünneplő közönség tagjai állva tapsolva teremtették meg az ünnepi hangulatot. Jó volt elhinni, vagy legalább azzal áltatni magunkat, hogy erre az estére fegyverszünetet kötöttek a megosztott közvélemény és a szembenálló táborok tagjai, akik héttől tízig találkoztak Törőcsik Mari művészetének szeretetében.

Kurta megszólalásában bölcsen köszönte meg Törőcsik, hogy a Nemzeti Színház regnáló igazgatója nagyvonalúan korábbi elődjére, Jordán Tamásra bízta a születésnapi gála rendezését. Mi, akik tíz évvel ezelőtt is joggal dicsértük az általa szerkesztett-rendezett műsort Törőcsik Mari 70. születésnapján, most újfent örülhettünk: Jordán igényessége és humora egyaránt remekül érvényesült most is. Szívesen és joggal dicsérném én is a közreműködők teljesítményét, ha ez lenne a főhajtás helye. De sem Érdi Tamás zongora-, sem Szabadi Vilmos hegedűjátéka, sem Román Sándorék tánca nem szorul az ilyenkor kézenfekvő jelzőkre. Törőcsik Mari színészkollégái is azt nyújtották, ami várható volt: művészetük mellé szeretetüket.

Látszólag nem tartozik a témához, de valójában sokunk felejthetetlen emléke, amikor Levendel Lászlót – a tüdőbetegek, allergiások, alkoholisták s a társadalom perifériájára szorult elesettek nagyszerű orvosát – köszöntöttük hetvenedik születésnapján, és lánya, Levendel Júlia hívó szavára minden vendég egy szál sárga nárcisszal zarándokolt el a Városmajor utcába. Sokan voltunk, talán mert szép idő volt, és szívvidámítóan sárgállott az utca. Politikai szemlélettől, világnézeti különbségektől függetlenül, barátok és ismerősök, páciensek és tisztelők találkoztunk Levendeléknél. Ha nem is az utolsó, de mindenképpen emlékké kristályosodott, rendkívüli találkozó volt, ahol Csoóri Sándor és Konrád György, Hanák Péter és több népi író is egyaránt felszabadultan örülhettek egymásnak. Azóta a magyar értelmiséget elválasztó falak még sokkal magasabbra épültek, régi barátságok megszakadtak, de mintha a különböző szekértáborok tagjai Törőcsik Mari nyolcvanadik születésnapján újra együtt tapsoltak volna. Legalábbis ez jutott eszembe, amikor a nézőtér szélén, valahol a hatodik sor táján szem és fültanúja lehettem Mécs Imre és Pozsgay Imre kézfogásának.

Akik tévén követték a gálát, azok is láthatták, hogy ezen a születésnapon csupa sárga rózsa volt a színpad. De a legszebb virágkosárnál is szebben ragyogtak azok a szálanként összehordott virágok, amelyeket rendezői utasításra a Törőcsiket valaha, valahol rendezők vittek fel a rivaldára, azért, hogy számba vehessük, hány mestere, partnere, munkatársa volt a rendezőit mindig fenntartás nélkül nagyra becsülő színésznőnek. Aki évtizedekkel ezelőtt, egy vele készített interjúmban beszélt arról, hogy számára a színész és a rendező kapcsolata magát a hivatásbeli létezést jelenti, a színészetet. Már akkor Fortuna kegyeltjének mondhatta, illetve mondta is magát, mert a legnagyobbakkal sikerült megteremteni a kölcsönös bizalmat. Gellért Endre, Fábry Zoltán, Major Tamás vagy Ljubimov már nem lehettek jelen, de Aschertől Zsámbékiig, Csiszártól Zsótérig ott volt majdnem mindenki, akinek ott kellett lennie. Érdekes és elgondolkodtató, hogy megszólalásában az ünnepelt csak három fontos emberét hiányolta: Alföldi Róbertet, Tarr Bélát és Esterházy Pétert.

Életkoromból, múltamból is következik, hogy nagyon régóta ismerem Törőcsiket. Majdnem pályakezdő volt, amikor az első interjúkat készítettem vele, és hetvenedik születésnapjára jelent meg róla írott könyvem. Joggal hittem, hogy sokat tudok róla, de ezen az estén, akárcsak a tévé Mestersége: színész című műsorában egy a korábbinál nemcsak érettebb, de bölcsebb, gondolkodó értelmiségit ismertem meg. Emlékszem, valamikor az őskorban, a Háború és béke színházi változatának bemutatója előtt megkérdeztem a Natasa szerepére készülő Törőcsiket, hogy lehetett Hegedűs Gézánál levizsgázni úgy, hogy valaki nem olvasta Tolsztoj remekét. Törőcsik erre elnevette magát: Géza bácsi tudta, hogy az örökös forgatástól fáradt vagyok és álmos, de bízott bennem, hogy előbb-utóbb csak végigolvasom a kötelező irodalmat. Azóta alighanem végig olvashatta, Maár Gyulával, Pilinszky Jánossal végig vitathatta és az évek során végig is élhette a világ drámairodalmának tekintélyes részét. Ahogy fogalmazott: egész élete beépült a figurákba. A korszak egymást követő újságíró nemzedékei igazolhatják, hogy Törőcsik Mari mindig is próbált őszinte lenni, és nem hazudni. .Ehhez 1989-ben azt tette hozzá, hogy közben pontosan tudja, a teljes igazságot, a legbenső véleményét akkor mondhatja el, ha vagy megérné a nyolcvanadik születésnapját, vagy olyan anyagi függetlenséghez jutna, amiben megszűnik mindenfajta kiszolgáltatottság. (Nők Lapja, l989. dec. 23.) Talán ezért is volt olyan megindítóan szép ez a megélt, megért nyolcvanadik születésnap. Ma már azt is tudjuk, hogy a törékeny, filigrán, idősen is gyönyörű Törőcsik színjátszásunk nagyasszonya, de kortársként is becsülendő, lenyűgözően okos nő. Aki hosszú és gazdag élete ünnepi állomásán is meggyőzött bennünket arról, hogy emberből van. Akinek élettapasztalata és diplomáciai érzéke, emberszeretete, értéktisztelete művészetének lenyűgöző hátterét nyújtotta – nem csak ezen az estén.

Sok-sok nagyszerű alakítása után ehhez a születésnapi estéhez nemcsak a kritikusok, a nézők közül is mindazok gratulálnak, akik pontosan tudják, hogy ő a Törőcsik.

                                                                                            FÖLDES ANNA

„Öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele!” – ebben az egyetlen mondatban összegezhető Raszkolnyikov bűnének lényege, hogy aztán a bűnhődés folyamata e téveszme buktatóinak felismerésén keresztül elvezessen a tett felvállalásáig, a vezeklésig. Dosztojevszkij eszmeregénye olyan létfilozófiai kérdésekre kísérel meg választ adni, hogy a bűnt miért nem szentesítheti az eszköz, mennyire kell vállalnunk tetteinkért a felelősséget, hogy ki a bűnös és ki az áldozat, s tehető-e különbség ember és ember között.

A színház sem kerüli meg Dosztojevszkij kérdéseit, hiszen adaptációk egész sora próbál magyarázatot keresni a tettre. A színpadi közelítések többsége a tévútra keveredett diák és a vizsgálóbíró, Porfirij szellemi pengeváltása köré helyezi a konfliktusokat, s így leginkább lázas elméjű Raszkolnyikovokat és csavaros észjárású Porfirijokat őriz a színházi emlékezet.

A Forte Társulat – folytatva a szintén a Szkénében bemutatott A nagy füzet és az Irtás legjobb hagyományait – legalább három ponton más közelítést választ. Görög Imre és G. Beke Margit fordítására alapozva Garai Judit és Horváth Csaba úgy készítette el a színpadi változatot, hogy a történet társadalmi kontextusának legalább olyan fontos szerepet szánnak, mint Raszkolnyikov és Porfirij szócsatáinak. Ily módon az adaptáció mind a szereplők felvonultatásában, mind világlátásuk ábrázolásában a dosztojevszkiji teljesség felé halad. A dialógusok és a monológok hullámzása teret enged a lélektani és a gondolati elemek felmutatatásának, de egyben az eltérő élethelyzetek megvilágításának is.

A dramaturgi munka eredményeként az eddig látott előadásokhoz képest sokkal hangsúlyosabbak itt azok a jelenetek, amelyekben a gondolatok vagy/és a tettek mozgatórugója a pénz, illetve annak hiánya. Raszkolnyikov gyilkossá válásának indítéka a pénzszerzés, húga a pénztelenség miatt készül nem vágyott házasságra, Szvidrigaljov úgy gondolja, hogy pénzért mindent megszerezhet, Szonyát a család nincstelensége űzi ki az utcára, Luzsin pénzlopással akarja megbélyegezni az ártatlan Szonyát. S az előadásban a maga fizikai valójában is megjelenik néhány bankó. Hol cigarettává összecsavarva, hol észrevétlenül zsebbe csúsztatva. A záró képben pedig vad hajsza indul a kézre kerítésére. Néha már-már úgy tűnik, hogy sikerül megszerezni, de aztán újból és újból megszökik üldözője elől. Fehér László vívja ezt a kilátástalan harcot, és játssza el néhány pillanatba összesűrítve a pénz uralmát az ember felett.

A harmadik – s egyben leginkább szembeötlő – sajátosság a rendező, Horváth Csaba senkivel össze nem téveszthető eszköztára. Az, ahogy a klasszikus szöveget a színészektől összetett koncentrációt követelő mozgásokkal erősíti, ahogy a látványt a gondolat részévé teszi, ahogy a próza magától értetődő természetességgel fordul át énekelt szövegbe. Vannak persze ezen a maga számára kijelölt úton félrelépések is, de az nem vitatható, hogy olyan formanyelvvel dolgozik, ami a modern színház egyik érvényes iránya kell hogy legyen. Arányait, dinamikáját, gondolatiságát és a társulati összhangot tekintve rendezői pályájának egyik legfajsúlyosabb munkája a Bűn és bűnhődés. Nincsenek benne öncélú megoldások, az előadás 220 perce feszes ritmusban, nézőt és színészt egyaránt magával vivően, Dosztojevszkij-hűen működik.

Egy üres, alulvilágított tér két szélén tizenkét széken tizenkét színész. Akár egy esküdtszék tagjai. De lehetne egy felolvasószínház vagy egy Sztanyiszlavszkij-módszerrel megtámogatott játék kezdőképe is. Dosztojevszkijtől egyik sem idegen. Ehelyett mozgásba lendülnek a szereplők és maga a tér is. Ahogy Horváth Csaba korábbi rendezéseiben a zsákok, zöldségek, most a tornatermekből ismert, műbőrrel bevont vastag szivacsok mozgatása teremti meg a helyszíneket. Hol szobabelsőt, hol utcát, hol ajtót, ágyat, asztalt, lépcsősort formáznak belőle maguk a játszók Pallós Nelli színpadképei nyomán, Payer Ferenc bravúros fényeiben. A szivacs alkalmas arra is, hogy meghajlítva búvóhelyet, lelki menedéket jelentsen, s ha a műbőrön lassan végighúzza mezítelen lábát egy-egy szereplő, a csiszatolás fülsértő zenét imitál.

Már egy-egy díszlet összerakása is komoly, de még jeleneten kívüli összmunkára készteti a színészeket. Ám ahogy egy-egy dialógus alátámasztásaként vagy éppen ellenpontozásaként egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, egymásra tornyosulnak, egymásra dőlnek a játszók, az nem egyszerűen fizikai bravúr, hanem egy-egy életérzés, hangulat, indulat kifejezése is. S ez a metakommunikáció gyakran többet árul el, mint a szó. De a test alkalmas arra is, hogy ellene játsszon a szituációnak, s ezzel humorforrást teremtsen. Az előadás erénye az is, hogy a véresen tragikus történetben felfedezi a játékosságot, a bájt, a fonákságokat.

A rendezés mindenre időt enged, nem siettet, hagyja, hogy Raszkolnyikov végigjárja saját stációit. Mégsem érezzük lassúnak, mert a mozgás, a párbeszédek, a belső monológok pulzálása ritmust ad a játéknak. Szépen megoldottak a kettősök, és különös erejük van a csoportjeleneteknek, az érzelmi túlfűtöttséget kivetítő, szláv zenei anyagból táplálkozó daloknak (Ökrös Csaba munkája).

S helyükön vannak a játszók is, akkor is, ha egy, akkor is, ha több alakban kell megmutatkozniuk. Pallag Márton Raszkolnyikovja egy a csoportképből, mégis többnek képzeli magát. Téveszmék mozgatják, hiába keresi önmagát, és hasztalanul próbálkozik a körülötte lévő világ megértésével. A színész kis amplitúdón mozgó, mai értelmiségit játszik. Menne ez a sűrű káromkodások nélkül is. Már csak azért is, mert Kádas József egészen kiváló Porfirij szerepében. Kicsit habókos, éles eszű és alapvetően jó szándékú vizsgálóbíró, aki mindenre figyel, s nagyon tudatosan tereli a diákot a tett beismerése felé. Szikrázó beszélgetéseikben két eltérő világlátású ember élvezetes szellemi egymásnak feszülése bontakozik ki. A bűnt bűnre halmozó Szvidrigaljovot Andrássy Máté adja, arcáról el nem tűnő vigyorral, ördögi ravaszsággal, sikamlósan. Félelmetes, ahogy a Raszkolnyikovval való lelki rokonságát bizonygatja, hiszen voltaképpen mindketten bűnözök. Krisztik Csaba erős eszközökkel játssza a velejéig romlott Luzsint. Pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindent és mindenkit megbecstelenít, akinek a közelébe kerül. Hegymegi Máté Mikolkája ártatlanul vállalja a szenvedést, összegömbölyödött testtel, magát feladón. Nagy Norbert Razumihinként a realitás, a józan ész barátja irracionalitásával, kiszámíthatatlanságával szemben. Esetlensége humoros szituációk sorát fakasztja. Koreográfiája pedig – különösen a tótágast vizsgálódó Orvos szerepében – egészen kivételes. Blaskó Borbála is az ironikus vonalat erősíti a háztulajdonosnő szerepében. Csupa eltúlzott lebegés, póz, akcentus. Felhőtlen Horkay Barnabás is több szerepében.

Dosztojevszkij nőalakjai Horváth Csaba rendezésében is megmaradnak áldozatvivőknek. Hay Anna Szonyája néma alázat és mélyről fakadó tisztaság. A színésznő játéka hordozza azt az erőt, amivel elhiteti, hogy van visszaút a bűnös életből. Zsigmond Emőke Raszkolnyikov húgaként a sorsát méltósággal vállaló, de becsületét el nem adó nő. Földeáki Nóra két anyafigurát köt össze (Raszkolnyikovét és a Marmeladov-lányokét), magasba emelkedő, féltő karokkal. Mégis az a legemlékezetesebb, ahogy halott férjét egy sikolyként hangzó énekkel elsiratja.

Bűnök és bűnösök mozgatják a Dosztojevszkij-alakokat. Horváth Csaba hol szétválasztja, hol egységbe zárja őket. De csak Szonyát és Dunyát menti fel.

CSIZNER ILDIKÓ

Csak későn, a 2010-es évek elején kattantam rá a Pintér Béla Társulat előadásaira; a Szutyok volt az első, amit láttam. Azonnal, az első percekben levett a lábamról. Fenntartás nélküli híve lettem Pintér Béláéknak, ami nem azt jelenti, hogy minden produkciójukkal maradéktalanul elégedett vagyok; nyilván ők sem azok. De lenyűgöz már az is, hogy egyáltalán léteznek, hogy lassan húsz esztendő, 1998 óta haladnak a maguk útján, emberi és művészi megalkuvás, fáradtság és fásultság nélkül. Sem a pénztelenség nem szegi a kedvüket, sem a siker nem szédíti meg őket. És szerencsére a folyvást fenyegető önismétlést is el tudják kerülni! Az alább tárgyalt pintérbélák közül (talán ez a legpontosabb műfajmeghatározás) az első majdhogynem realista darab, a második ide-oda jár a valóságos és a szürreális között, a harmadikat a szürrealitás uralja. Vannak persze közös elemek, így mindegyikben nagyon fontos a zene, de mondjuk a Fácántáncban ez is szürreális. Pintér Bélát, aki egyaránt igen magas színvonalon ír, játszik, rendez, igazgat, igazából molière-i tehetségnek gondolom, bár fogalmam sincs, mi lesz műveinek és neki magának a sorsa, különösen XIV. Lajos nélkül. Az eddigi huszonegy alkotásból nyolcat tartalmazó, 2013-ban a Saxum Kiadónál megjelent Drámák című kötet értő és érzékeny utószavában a társulat kiváló színésze és dramaturgja, Enyedi Éva felsorolja, mik Pintér műveinek legfőbb jellegzetességei. Számomra ezekből az „állandó ellenpontozás” a legfontosabb, „műfajok, hangnemek, tragikum és komikum merész keverése”, ami a színészi játékban is fellelhető. Ez fejezi ki legjobban Pintér Béla keserű, illúziótlan világképét. Gondolom, nem áll tőle távol sem Örkény, sem Karinthy.

Külön szeretem, hogy az előadások végén a társulat tagjai sosem külön-külön, hanem mindig együtt, egyszerre hajolnak meg. Igazán működő közösséget manapság legalább olyan nehéz találni, mint jegyet szerezni a Pintér Béla Társulat valamely előadására.

Hát bizony vannak

(Titkaink – Trafó)

A záró tablóban a szereplők, köztük a történet szerint meghaltak is, félig már kilépve szerepükből, nekünk, nézőknek énekelnek egy népdalt – illőn a darab egyik fontos helyszínéhez, a táncházhoz: „Jaj, de szépen néznek minket, / Áldja meg az Isten őket, / Ez a mese ennyi volt, / Füle-farka benne volt.” Hát benne; a darab és az előadás a Pintér Béla Társulat egyik legjobb, legtökéletesebb produkciója, felkavarja és sokáig nem hagyja nyugodni a nézőt.

A Trafóban a kétoldalt nyitott színpad hátsó falán hatalmas magnó, jelképeként egy nemzedéknek és egy kornak, amiben, legalábbis az elején – ahogy Cseh Tamás énekelte – „Mambó magnón szólt a dal”. És nem csak a dal, magnóról szólt később is mindaz, amit a legkülönbözőbb helyeken, lakásokban, szobákban, hivatalokban, szállodákban, presszókban elhelyezett lehallgató-készülékekkel felvettek, mivel a hatalom képviselői rendkívül kíváncsiak voltak az állampolgárok, különösen a valamilyen módon renitens, másként gondolkodó, netán csupán gondolkodó állampolgárok gondolataira. Ami nem került szalagra, az beíródott a jelentésekbe, amiket a „társadalmi kapcsolatok”, azaz a besúgók szóban vagy írásban szállítottak, többségükben szorgalmasan és lelkiismeretesen; ez is egy szakma. Úgy tűnik ma, főleg a fiataloknak, a Kádár-kor távoli, víz alá került időszak – valójában be sem fejeződött. Legfeljebb elfojtjuk.

Egész pontosan 1986-ban vagyunk, Budapesten, a hosszú Kádár-kor vége felé – Ferike (Stefanovics Angéla) tavaly volt a moszkvai VIT-en; már öt éve megjelenik a szamizdat Beszélő, ekkor indul a Demokrata. Rögtön az előadás kezdetén ott forog a magnó, észrevétlenül rögzíti István (Friedenthal Zoltán) és Elvira, a pszichológusnő (Csákányi Eszter) intim beszélgetését, amiben a férfi elmondja, hogy kívánja a hétéves mostohalányát, Timikét (Enyedi Éva).

Titkokat először a táncházból ismert Szujó (Thuróczy Szabolcs) emleget Istvánnak egy igencsak különleges helyzetben: „Csodálkozol, ugye? Hát bizony vannak titkaink, Istvánkám!” A csodálkozás nem is a legjobb szó arra, ami Istvánban kavarog: maga Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter) rendelte magához e korai órán, aki roppant udvariasan s így annál félelmetesebben kifogásolja az ő népzenei gyűjtéseiből összeállított lemez egyik dalának néhány sorát: „Idegenek, jövevények, / Hagyjátok, hogy én is éljek!” Kikre vonatkozik ez? A román elvtársakra? A hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonákra? (A párt – Párt – roppant éber volt, magának József Attilának egy régebben megzenésített versét is csak 1999-ben énekelhette lemezre Koncz Zsuzsa, mert hasonlóan félreérthető sor szerepelt benne: „Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?” Nem lehetett kérdés, hogy ez nem lehetett kérdés.) István tehát megtudja, hogy „Van egy kis baj”. Nem a baj lényeges, nem is esik róla több szó, hanem az, hogy értésére adják: mindent tudnak róla. Mindent. És valóban. A számára és számunkra teljesen váratlanul felbukkanó (Pintér igen előzékeny szerző, mindig törődik azzal, hogy a néző meglepődjön, elérzékenyüljön, nevessen), ezek szerint kettős életet élő Szujó közli vele – a piszkos munkát Pánczél elvtárs másra bízza –, hogy tudják azt is, bűnös vágyakat érez Timike iránt, azaz pedofil, amiért börtönbe is kerülhetne. Ő nem őrizheti meg a titkát. Lehallgatókészülékeket helyeztek el ugyanis Elvira lakásában: fiát, a táncházat vezető, e mozgalomban kezdettől tevékenykedő Tatár Imrét (Pintér Béla), István barátját akarják leleplezni. Tatár néhány társával Vasfüggöny címmel szamizdat újságot szerkeszt és ír (részlet a Kádárnak című, kétségtelenül kissé képzavaros, de kétségtelenül merész verséből: „Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, / Dugd fel a seggedbe az Ötéves Tervet!”). Az ő titkát is ismerik, mindenkiét ismerik. Legfeljebb egyes részletek homályosak még – hová rejtették a stencilgépet –, de majd azokat is kiderítik, legyünk nyugodtak. István szó nélkül aláírja a beszervezési papírt – a B variáns a börtön. Arra gondolhat, mint sokan a beszervezettek közül, hogy majd kamujelentéseket fog írni. A visszatérő Pánczél elvtárs magától értetődően szintén tudja István titkát: „Természetesen azonnal börtönbe csukatnánk, ha ki is élné a pedofil vágyait, de magánál hál’ Isten szó sincs ilyesmiről.” Tőle is halljuk, amit Szujótól: „Egyikünk sem tökéletes, és bizony mindannyiunknak vannak titkai.” Talán még neki is: amikor ezt mondja, megsimogatja István arcát, később pedig, a Kossuth-díj átadása után, meghívja a lakásába, nézzék együtt az új kenyér napja alkalmából rendezett tűzijátékot. „Házvezetője” is férfi. Látens homoszexuális hajlam? Meglehet. Csákányi Eszter – zseniálisan – nem férfit játszik nőként, hanem nemtelen nacsalnyikot, aki a valóság józan fanatikusának, a jó kompromisszumok robotosának tudja magát (legalábbis ezt állítja). Ha nézőként a melegségre is kell gondolnom vele kapcsolatban, azt azért szerzői hibának érzem. Még inkább azt, hogy amikor Pánczél arra kéri Balla Bán elvtársat – Istvánt –, hogy az ő szűkebb hazáját, Dabas, Inárcs-Kakucs vidékét is térképezzék fel néprajzi szempontból, kincseket találhatnának, bizonyságul belekezd az édesapja kedvenc dalába: „Galambszívet örököltem…” Pánczél elvtárs figurája még külsőségeiben is (bajusz!) a Kádár-korszak kulturális életének sokáig teljhatalmú irányítóját, Aczél Györgyöt idézi. Ebben az esetben viszont Pánczél elvtárs nem tarthat egy műdalt népdalnak: Aczél egyáltalán nem volt műveletlen, a minőségérzéke is kiválóan működött. Pontosan tudta, kiket büntet… (Igaz, Pánczél elvtárs végül is nem Aczél elvtárs, fiktív figura.) 

Merő véletlen, hogy valami mégsem jut az elvtársak tudomására: István kiéli a vágyait, rendszeresen „játszik” Timikével – szerencséjére ezt még a pszichológusnak is szégyellte bevallani, mi, nézők, viszont tudjuk. Pánczél aztán egy borítékot nyom István kezébe – mi sem sejtjük, mi van benne, sőt pár pillanatig félre is vezetnek minket, a táncházasokat játszó színészek úgy tesznek, mintha valami szörnyűséget rejtene, annál nagyobb a mi meglepetésünk is: István Kossuth-díjat kap. Szujó már egy üveg pezsgővel érkezik. Csak István feleségének, Katának (Roszik Hella) tűnik fel, hogy nem tudhatott a díjról, hisz most tépték fel a borítékot. Rá is kérdez, de Szujó kivágja magát: már találkoztak a Dimitrov téren. Nem figyelnek rá, pedig feltűnhetne, hogy hazudik, hisz István is csak most, Katától értesül a kitüntetésről. Ebben a néhány másodpercben ott a hatalom végtelen magabiztossága és cinizmusa, s ott a többiek végtelen gyanútlansága. Teljes pompájában látjuk a hatalom fenyegetéssel, zsarolással, lekenyerezéssel operáló működését. Elborzasztó.

István valóban mellébeszél a jelentéseiben, mégis, akaratán kívül, lebuktatja Imrét és társait. A sokszoros bűntudattól nem bírja tovább: öngyilkos lesz. A kör bezárult: Imre börtönben, azzal a tudattal, hogy Bea, az élettársa, a táncházi csoport másik vezetője (Szamosi Zsófia) jelentette fel, István halott. Ennyit a legvidámabb barakkról. De még nincs vége!

A záró tabló előtt a jelenben vagyunk: a Hoffmann Rózsának öltöztetett Bea az Élőlények Erőforrásainak Minisztériumában (de szép név!) államtitkár, Szujó – dr. Szujó Zsolt – miniszterelnök-helyettes; éppen a Magyar Önbecsülés Díját adják át. Az ünnepséget csak Timike zavarja meg, aki a Balla Bán István Alapítvány megszüntetése ellen tüntet; könnyedén elviszik, mint egykor Imrét, aki már szintén nem él. Az ő koraérett, különc kiskamaszként megismert fia, Ferike kapja a díjat: külföldön is ismert zeneszerző és zongorista lett belőle. Szujóval kezet fog, Beával nem (de a díjat elfogadja!) – a múlt az ilyen apró gesztusokban is tovább él. Az apjához hasonlóan ő is azt hiszi, Bea a feljelentő. Bea rá is kérdez Szujónál: nem István lehetett-e a besúgó – hisz ő biztos nem volt. „Ne hülyéskedj már!” – bagatellizálja el a témát Szujó ugyanazzal a kedélyes cinizmussal, amivel azt hazudta, hogy találkoztak Istvánnal a Dimitrov téren.

Timike leszbikus lett, Kata alkoholista hajléktalan – Bea és Szujó pedig a hatalom csúcsán, örök győztesként. Mi meg csak nézzük őket szépen, szégyellve, de nem kibeszélve a magunk pitiáner titkait, immár magyar emberekként békésen egymás mellett élve azokkal, akik feljelentettek minket – vagy akiket mi feljelentettünk, szinte mindegy. Élni szerettünk volna, de a legtöbben inkább csak túléltünk, ha életnek gondoljuk is elmúlt évtizedeinket, amelyekben persze számos jó és szép is történt velünk.

Szövegében is rendkívül összetett, sűrű mű ez, az előadás pedig csak fokozza ezt a koncentráltságot, például a történésekkel furcsa kapcsolatban lévő, folyvást felhangzó zene révén. A legnagyobb feszültség abból a jelenetből sugárzik, amelyikben István öngyilkosságra készül: behoz egy kést a konyhából – a szobában azonban ott alszik Ferike, akit elkábított valamilyen altatóval, s most lehúzza a gyerek nadrágját, de szerencsére Ferike felébred – addig viszont nézőként rémülten figyelünk, mi fog történni. Pintérnek még arra is van gondja, hogy íróként motiválja István pedofíliáját (a szülők az okai természetesen – illetve hát természetellenesen) vagy Szujó elvtelenségét (végre fölényben lehet másokkal szemben s ez neki mindent megér, bár nem derül ki, hogyan vált belügyessé). Bea átalakulásának elképzelése ránk van bízva: a táncházas időkben még lelkes híve a szocializmusnak, ha kettesben vannak Imrével, akkor is lelkendezik („A konferencia meg olyan volt, mint egy álom! … Olyan szabad, nagyon optimista hangulata volt az egésznek! Iszonyú jól beszélt a Hámori Csabi is [az írott szövegben még Csaba, de ez kevés], de a Pozsgay Imre egyszerűen lehengerlő!” – ami egyébként igaz, Pozsgay mindmáig lehengerlő). Talán Imre letartóztatása ingatta meg a hitében, hisz őszintén szerette.

Nem kell mondani, hogy Pintér Béla és Társulatának tagjai kiváló színésze, miként vendégeik is, akik anyanyelvként beszélik Pintér tragikomikus nyelvét („…a magyar embereknek minden okuk megvan arra, hogy tényleg emelt fővel járjanak a többi nemzet előtt…” – szónokol dr. Szujó Zsolt). Különösen lenyűgöző Enyedi Éva Timikéje és Stefanovics Angéla Ferikéje: minden negéd és manír nélkül, a lehető legtermészetesebben játsszák a gyerekeket.     

A rendezés folyamatosan jelzi, hogy színházban vagyunk, a színészek gyakran oldalt ülnek le, a zenészek a hangszereik mellől lépnek be belügyesként egy jelenetbe, illetve a színészek is zenélnek. Ez mintha azt közölné nagyon finoman, hogy ők, a színészek és zenészek, megmutatnak nekünk valamit, elmesélnek egy történetet, amin el kéne gondolkodnunk. Még egy kis önirónia is megengedett: „Elképesztő, hogy mekkora tekintélyed van! Mindenki tőled akar tanulni!” – ezt Bea mondja Imrének, ugyanakkor Szamosi Zsófia is Pintér Bélának. Jogosan. Valóban megérdemelné a Kossuth-díjat. De, gondolom, nem várja… Most is van min röhögni, akár a presszójeleneten a bunkó pincérrel (Thuróczy Szabolcs bravúros etűdje), akár a próbatermin az énekesnővel (Stefanovics Angéla Bárdos Deák Ágit idézi meg), akár azon, ahogy az Imrét letartóztató belügyesek szerencsétlenkednek. Csak ez utóbbi közben élet-halál kérdésekről van szó, Imre és Bea kapcsolatáról, a szerencsétlenkedés során pedig Borbíró elvtárs lazán lesokkolja Imrét, a felettese nem győz káromkodni; ami viszont megint olyan mulatságos…

A legröhejesebb persze az, hogy 2016-ot írunk és az ügynöklisták még mindig nem nyilvánosak. Régen rossz, ha egy társadalomnak is vannak titkai. Főleg, ha úgy tűnik: még sokáig lesznek is.

Bujatest, bujatest, te csodás!

(Bárkibármikor – Átrium)

Furcsa cím, ahogy a Pintér Béla-darabok címei gyakran, pláne így egybeírva. A műben egy bárt hívnak így, ez Natasa, a gyógytornásznő törzshelye. Álombeli gyógytornásznő álombeli törzshelye, de az álmot nem ő álmodja, hanem két drogos, Adél (Roszik Hella) és Balázs (Friedenthal Zoltán). Álmodhatná speciel ő is, előfordul, hogy Adélék álmában álmodik valaki, jelesül Árpád (Pintér Béla), kétszer is – bár ő valóságos figura, már amennyire az lehet valaki Bujatesten, mert hát ott vagyunk, illetve Adélék ott vannak. Mindenesetre bujatestiek a helyszínek, a Penész körút, a Morbid híd, az alatta folyó Nuna és főleg AZ ÉLET SZÍNHÁZA, ami a megszólalásig, sőt utána is hasonlít az Átriumra, ahol vagyunk éppen – ha ott vagyunk – és nézzük a Bárkibármikort. Az ÉLET, aminek a színházában ülünk, persze nem az az élet, amit mi élünk és ami, ha vannak is problémáink, gondjaink, szép és tartalmas élet, hanem egy kábítószer neve – amely eredetileg rovarirtó. „…nem olyan tiszta, mint a Remény, de szerintem sokkal jobb, mert benne van minden” – állítja róla mély meggyőződéssel Adél. És milyen igaz: remény nélkül nincs élet, de az élet több a reménynél!

Adél az, aki a darab elején pénzt kér Árpádtól, s aztán ellop tőle még egy ötezrest is; a pénzből a barátjával, Balázzsal ÉLET-et vesznek és megálmodnak egy komplett Pintér Béla-drámát, ami majdnem megszakad, mert elmúlik a drog hatása, de valakitől újra lopnak pénzt: méghozzá Ilonkától, Árpád anyjától (Csákányi Eszter). Aki ezek szerint mégsem csupán álombeli figura? Valóságos személy? Pintér Bélánál a kőkeménynek tűnő realitás egyik pillanatról a másikra átválthat (szintén kőkemény) szürrealitásba. Mondhatnám: bármikor. És bárki bármikor lehet valaki más, Ritát is, Natasát is két színésznő (Roszik Hella és Szamosi Zsófia) játssza, de Roszik Hella Adél is, ahogy Friedenthal Zoltán hol Balázs, hol Krisztián, Árpád mozgássérült fia – fizikailag is, színészileg is elképesztően játssza a súlyos betegségben szenvedő fiatalembert. De Balázsként Szamosi Zsófia is megjelenik… Az álom logikája működik, nem a valóságé – illetve hát az álom is valóság, ne feledjük. Adél álmodhatja magát Ritának, Balázs lehet Natasa. Bárki bármikor lehet bárki. Még inkább: bárki bármikor kerülhet olyan helyzetbe, mint bárki – netán olyanba, amiről nem is álmodott… Árpád az első jelenetben kioktatja Balázst: „Nem azért kaptad az életedet a Jóistentől, hogy ilyen mocskos állattá drogozd magad!” Egy későbbi jelenetben viszont, ahol Árpád van bedrogozva, Balázs kiabálja neki ugyanezeket a szavakat (illetve ez Árpád hallucinációja, Balázsék álmában; ennél a résznél, ha eddig nem tette volna, Freud igen elégedetten dőlhetne hátra…).

Az álomtörténet (is) realista drámaként indul mintegy: Árpád virágcsokorral a kezében (vajon a csokor valódi?) érkezik haza, ahol az édesanyjával és a fiával lakik. Idill. Krisztiánnak most lenne az eljegyzése, itt van kerekesszékhez kötött barátnője, Rita is. Krisztián azonban nem jön, nem akar eljegyzést, beleszeretett egy másik nőbe, a gyógytornászába, akibe később az apa is belezúg. Azután kizökkenünk, míg Adélék pénzt szereznek, ami lehetővé teszi, hogy tovább álmodjanak. A folytatás egyre kevésbé realista (igazából eddig sem volt az, nyelvi fordulatok, alig észrevehető gesztusok, hangsúlyok zavartak bele, ezért kellene egy drámát többször is látni vagy legalább olvasni), de a szürrealitás fényében csak a hétköznapok sivársága látszik jobban. Az, ami a „szépen élünk” ön- és egymást becsapó hazugsága mögött van. Amikor Ilonka egy eséstől visszazuhan a múltba – még villamosok jártak az Erzsébet hídon, s talán tényleg boldog lehetett a férjével, akinek most a fiát nézi –, Árpád igyekszik őt visszabillenteni a jelenbe: „Anya! Nincs semmi baj! Kettőezertizenötben vagyunk. Én nem a férjed vagyok, hanem a fiad. … Semmi baj! Nagyon szépen élünk! Nagyon szeretjük egymást és... Szépen élünk…”. Ilonka egy pillanatra vissza is billen: „Igen… Te az én fiam vagy… Elhagyott téged az a büdös kurva Dalma, de szépen élünk mi tulajdonképpen…” Tulajdonképpen. Ez a kulcsszó. Valójában Árpádot az édesanyja halálra idegesíti olyan apróságokkal is, mint hogy az evés helyett a csipegetés szót, az az névelő helyett az a névelőt használja, ami pompás komikumforrás is – Pintértől a bohózat, a kabaré harsány és olcsó eszközei sem idegenek, ami egyáltalán nem baj, sőt! Árpádnak és anyjának a sérült Krisztián is nagy teher; amikor Ilonka megzavarodva nem ismeri meg az unokáját, nevetni kezd: „Gyerekkorom óta, ha meglátok egy ilyet, rám tör a röhögőgörcs!” Ehhez képest évek óta neveli a fiával az unokáját. (Egy pillanatra eszembe jutott Kosztolányi Pacsirtája: „Mi őt nem szeretjük” – mondja ki Vajkay Ákos keményen egy részeg hajnalon a lányukról a feleségének. – „Gyűlöljük őt. Utáljuk.” Pedig Pacsirta csak csúnya. Csak.) Árpád egy veszekedés hevében odavágja a fiának: „Bárcsak soha ne születtél volna meg!” Persze érthető, hogy kiborul. Krisztián még azt is elmondja, mit árult el (mit hazudott) neki az anyja, aki több mint húsz éve elvált Árpádtól: Árpád részeg volt, amikor Krisztián megfogant, ezért lett mozgássérült.

Itt megjegyezném, hogy reális és szürreális olykor megkülönböztethetetlen.

Mármint az életben.

Látszik az a sivárság is, amiben valaki dolgozik ugyan – itt épp gyógytornászként –, de iszik és drogozik, mert egyedül van, és soha nem is volt senkivel. Vagy egy betegség majdhogynem lehetetlenné teszi a normális emberi életet. Vagy valaki már kizuhant a társadalomból, mint Adél és Balázs. Állandóan készülnek arra, hogy „ez lesz az utolsó”, másnap bemennek a rehabra, és egyszer gyerekük lesz. Két bazdmeg közt szerelmet vallanak egymásnak, őszintén. Ha belövik magukat, eloldódnak a földről, közelednek a holdhoz (ami a szereplők feje felett a minimalista díszlet hangsúlyos eleme), de, mint látjuk, hallucinációjukban nem jutnak tovább Árpád történeténél, ha az első pillanatokban „gyönyörű, nagyon kedves tündöklő emberek”-et vélnek is felfedezni. Hiába, a gravitáció… A bujatesti gravitáció. Abban pedig, hogy ők is a színpadon szerepelnek, ott van Pintér Béla mindenkori szociális érzékenysége, vagy – Kosztolányinál maradva – részvéte. Jó lenne tudni, miért két kábítószerest választott szereplőül, honnan ismeri őket, hol találkozott velük. Marginális figuráknak vélnénk őket – valójában, ha a regisztráltak száma „mindössze néhány ezerre tehető” is, „a hétvégén, szabadidejükben lazítás gyanánt partidrogokat fogyasztó, marihuánás cigarettát szívó” fiatalok száma több tízezres, csak a felmérések nem számolnak velük (a Magyar Orvos egy számából idézek). És nyilván rejtve maradnak azok a tízen-, húszon- és harmincévesek, akik nem drogoznak, csak isznak, munka, netán tanítás után, helyett, amíg részegek nem lesznek. Adélék a kemény magot jelentő „néhány ezer” közt (ami rengeteg) lehetnek, feltehetően már regisztrálták őket.

A végén, ha csalódtak is benne, tolnak még egy kis ÉLET-et. És mit látnak? Krisztiánnak és Ritának semmi baja, Árpád újra megérkezik a virágcsokorral, Ilonka színésznőként jelenik meg, aki aznap este abban a produkcióban játszott, amit épp nézünk s amit Bojána az előző nap látott – „egészen különös, értelmezhetetlen előadás”; Pintér öniróniája sem hagy ki soha. Bojána, akit szintén Szamosi Zsófia alakít, nem más, mint Krisztián klarinéttanárnője, aki felugrott gratulálni, és kedden várja a fiút… (Nem tudom elképzelni, hogy Pintér mondjuk angoltanárnőt ír. A klarinéttanárnő a minimum.) Testhez álló égőpiros ruhájában, kacéran ugyanazt mondja Árpádnak, mint Natasa („Elképesztő, hogy a fia mennyire hasonlít magára!”) – ezer százalékos biztosíték arra, hogy az eddigi ÉLET megy tovább, megváltás sehol, fel is hangzik a dal: „Nem! Nem lesz vége…”.

Az előadásnak viszont itt van vége. Napokig elkísér, engem legalábbis, noha akadnak kifogásaim – a rend kedvéért elfontoskodom őket, ez az ÉLET rendje. Én amúgy könnyű helyzetben vagyok, megkaptam a szövegkönyvet. Csak utólag olvastam el: ha nem teszem, kicsit gubancosként, túlcsavartként marad meg a történet. Illetve hát olvasva sem gubancolódott ki teljesen, csak épp látom, hogy ki mikor kivé válik, Balázs Natasává, Natasa (vagy Balázs?) Bojánává. Hogy Roszik Hella és Szamosi Zsófia, Rita és Natasa folyvást szerepet cserélnek, az teljesen érthető (hogy én is többértelmű legyek). De kicsit sok a váltásokból. (Szabó Lőrinc fejezi be így egy versét: „…Dsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én.” Valami ilyesmi.) Lehet persze tudatos is a néző elbizonytalanítása – de mi ennek a haszna? Feleslegesnek érzem, hogy a most is elképesztő Csákányi Eszter Ilonkája színésznőként is elénk lép – bár a színészi lelkületre igen jellemző, de ide nem való két ellentétes, a családjának és a vendégnek szóló megnyilatkozása. Mi tagadás, igazából feleslegesnek érzem a dalokat is, de lehet, aki velem ellentétben jól ismeri az Európa Kiadót, sokat kap tőlük. Eszem ágában sincs persze fanyalogni: még Pintér Bélától sem lehet kívánni, hogy mindig minden minőségében, bármikor bárkiként tökéletes legyen. 

„Jaj minden maradékinknak”

(Fácántánc – Trafó)

Szürreáliában vagyunk – a baj az, hogy tényleg. Erről szól az előadás, kellő szürrealitással.

A Pintérnél szokatlanul zsúfolt színpad – még a gyerekdalból ismert sós kút is itt van, s mint Csehovnál a puska, el is sül a megfelelő pillanatban, ahogy a nyúlketrecek is – az 513-as Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző egészét jeleníti meg, a műhelyektől a hálókon át az igazgatói szobáig. Még a technikai nevelőtanár, Abu (Thuróczy Szabolcs) szobája is itt van, ahol kábítószert árul az érdeklődő diákságnak. A sós kút manapság talán nem alapvető kelléke egy oktatási intézménynek (még), de 1695-ben vagyunk, a cselekmény egész pontosan 1695. augusztus 23-án indul, kvázi a mohácsi csata évfordulóján, bár az augusztus 29-én volt, de ez nem az a virtigli történelmi dráma, sehol egy fáklyaláng. 1695-ben a sós kút magától értetődően tartozott hozzá a szakmunkásképzők berendezéséhez, szándékos rongálás esetén tették be oda a diákokat fél órára, bár épp mostantól új szelek nyögetik az ős magyar fákat, csak épp nem a páva száll föl a vármegyeházra, hanem a fácán. (Csupán a darab címét ismerve azt hittem, hogy Orbán Viktor megkapóan őszinte pávatáncos önvallomására utal, de nem. Vagy nemigen.) Az „állomány” négyszázhuszonkilenc főből áll – mi ugyan csak négy diákot látunk, Gyöngyit, Nellit, Pétert és Szabit, de Stefanovics Angéla, Szakács Zsuzsa, Krausz Gergő és Szabó Zoltán olyan intenzíven játsszák őket, hogy én készséggel elhiszem a magas létszámot. (Aki egyébként nem képes erre, ne járjon színházba. Pláne ne ilyenbe!) A diákok kissé túlkorosak, vannak köztük huszonnegyedikesek, harmincötödikesek, de feltehetően soha nem fognak végezni, nem lépnek ki a nagybetűs Életbe, itt fogják varrni a tornacipőket életük végéig, hol oszmán, hol nyugari vagy valamilyen más szabvány szerint, és mindezt magától értetődőnek fogják tartani.

Nagyfényességű Erzsi Néni, az igazgatónő (Csákányi Eszter) épp az első nyugarszentületi ünnepi díszmisén mond nekik beszédet: „Több mint százötven év telt el azóta, hogy iskolánk, … a történelem viharos szükségszerűségei folytán, az akkori Vas megyétől átkerült a kanizsai vilajet oktatási fennhatósága alá. Különösen embert próbáló feladat volt az utolsó húsz év, mikor I. Szelim pasa vaskezű oktatási rendszerében nemegyszer került kemény próbatétel elé hitünk-állhatatosságunk. S bár a rabiga görnyesztett bennünket, a gerincünk nem hajlott meg.” A vilajetet és benne az intézetet a Nyugarszentületi Szövetség csapatai szabadították föl, itt is a Nyugarszentületi Oktatási Szövetség elnöke (Pintér Béla), aki tört magyarsággal rögtön megnyugtatja a gyerekeket, a török után nem lesz nyugari rabiga: „Ti lesztek szabadok!” E kijelentés szellemétől kissé eltérően rögtön ráparancsol a gyerekekre, azonnal vegyék le a megszokott kendőket és turbánokat. Leveszik, meg is szólal az Örömóda… Andreas von Bruckner azt is kissé sajátosan magyarázza el Huzál Gyöngyinek, miért nem kap ő jóvátételt, noha a nagyszüleit elhurcolták rabszolgának a Temesvári Vilajetbe, míg a Gazsó Nelli igen: „Biztosan tanultad te történelemórán, hogy nekünk volt őrült, brutális hadvezérünk: Eszelős Joachim. Ő gyűlölte Gazsó nagyszülőket, és vitte őket az ő tartományába, ahol csinálta velük szörnyű dolog, tette be őket kemencébe. … Mi nagyon szégyelljük ezt a szörnyű történetet. És mivel mi vagyunk magasan kulturált, nagyon érzékeny, nyugari emberek, adjuk Nellinek a nagyszülők után a kártérítés. Barbár oszmánok leszarják neked halott nagyapódat, mert ők bunkók.”

Így beszéltek a nyugariak 1695-ben.

Később az is kiderül, hogy Nelli nagyszüleit Gyöngyi nagyapja tuszkolta fel arra a bizonyos szekérre: fotó van róla, beazonosították. Pintér Béla néhány rövid mondatban igen súlyos kérdéseket képes érinteni, felvillantani. Gyöngyi így védekezik – illetve nem is védekezik: „Lehet, hogy beazonosították, de az is lehet, hogy megvolt rá az oka, hogy feltuszkolja azokat az embereket arra a szekérre!” Nelli kifinomult replikája: „A kurva anyádat, te buta, bumburnyák kis köcsög!” Amitől Gyöngyi immár teljes fölényben érezheti magát: „Ja! Ha elfogytak az érveid, akkor jössz az erőszakkal! Így is lehet!” Az előadásban ez pár másodperc. És mennyi minden kavarog benne! Néha egy név is elég: a nyúltenyésztő Abu baknyulához csütörtökön Rogán Ibrahim jön majd pároztatni. Micsoda szédítő távlat!

Sajnos, Erzsi néni szavai sem kvadrálnak mindig teljesen a valósággal. Az hagyján, hogy nem örül igazán a nyugari világnak és esténként Allahhoz imádkozik. De az sem igaz, amit teátrálisan mond Gyöngyinek, amikor az kérdezgeti az elnök urat s ami szerint „a Simon Ferenc a béke szigete, ahol nincs gyűlölet, és tisztelik egymást az emberek.” A béke szigetét éppen ő mikrofonoztatta be Abuval: mindenről tudni akar és tud is, magától értetődő, hogy benne van Abu kábítószerbizniszében is – a bevételt természetesen az intézetre fordítja. Élete egyetlen értelme, kvintesszenciája, sine qua non-ja, hogy ő igazgató (Igazgató), s ezért mindenre hajlandó, eszközeinek igen gazdag tárházában (aminél csak Csákányi Eszter színészi tárháza gazdagabb) a mézes-mázos hízelgéstől a megvesztegetésen át a nyílt fenyegetésig minden megtalálható. Csak ritkán veszíti el a fejét, akkor viszont keresetlen egyszerűséggel „büdös, mocskos cigány kurvá”-nak nevezi helyettesét, Gabit, aki Abu felesége. Ismerjük Erzsi nénit? Naná! Már amennyire lehet…

A legérdekesebb, hogy a gyerekek szeretik, úgy a harmincötödikesek, mint az éretlenebb huszonnegyedikesek. Mikor azzal bünteti Szabit, hogy két hétig nem puszilhatja meg őt, a fiú őszinte kétségbeesésében sírva fakad. Nem tudnak elképzelni másfajta vezetőt.

 A díszmisén derül ki, hogy az esedékes igazgatóválasztáson ismét Erzsi néni nyert, ekkor járja el „perszonális szent fácántáncát”, sőt könyörgést is énekel az El condor pasa című bolíviai indián ének dallamára: „Ó kérünk, Isten, áldd meg a Simont! / Jó kedvvel, bőséggel!” (Zseniális ötlet és roppant hatásos színpadi pillanat a Himnusz rápasszítása erre a zenére! És igen szépen mutatja azt is, hogy mekkora a zűrzavar: Erzsi néni fejdísze azték (!) papi fejdísz, ebben vonul be a katolikus díszmisére, ahol a gyerekek kendőben, turbánban állnak, nyilván gyónni is így voltak (gyónni is Erzsi néninek kell!), este viszont a hálótermükben Szimoquálhoz könyörögnek, az azték tollas kígyó fácántestben született gyermekéhez, aki ebben a formájában 1552-ben egészen Szolnokig repült, ott emberré vált és felvette a Simon Ferenc nevet, Egerben már így varrt Dobó Istvánnak csúszásmentes harci bakancsot – a legelképesztőbb dolgokban lehet hinni, és lám, hisznek is!

A bemikrofonozással Nagyfényességű Erzsi Néni, hogy stílben maradjunk, törököt fog. Az igazgatóválasztást természetesen manipulálta, de idegesíti, hogy tizenhárom gyerek a másik jelöltre, a helyettesére, Gabi nénire (a Temesvárról érkezett Tokai Andrea) szavazott, rajta is számon kéri a választási programját: „Képes voltál olyat ígérni a programodban, hogy egy év alatt nyugati szintre hozod a termelést, az oktatást meg az életszínvonalat? Egy év alatt? Ezekkel a hülye gyerekekkel? A pszichopata Gyöngyivel meg a tompa agyú Kaló Péterrel?” A mikrofonok, fájdalom, ezt is felveszik, és másnap reggel ez a szöveg is felhangzik a Simon Rádióban – nem tudjuk, hogy véletlenül-e; Abu később egyszer azt mondja Petinek, hogy „Itt történik az, amit én akarok!” Csak dicsekszik? Mindenesetre az állomány fellázad. Kivételes ez a lázadás, de ez már nekik is sok. Hiába mondja nekik Erzsi néni a darab tán legzseniálisabb mondatát: „Szeretném, ha tudnátok, hogy amit hallottatok, az nem az volt, amit hallottatok.” A gyerekek új igazgatóválasztást akarnak. És hiába szereli le őket egyelőre azzal a nyilván légből kapott hivatkozással, hogy a nyugari törvények szerint a nemek esélyegyenlősége jegyében igazgatónőt csak igazgató követhet, férfi jelentkező pedig nincs, tehát ő az igazgatónő és ő is marad. Nem marad. Csoda történik ugyanis. Gabi néni betegszabadsága után Gabi bácsiként jön vissza. Egy ilyen csoda errefelé nem különösebben meglepő, semmivel sem nagyobb, mint mondjuk katolikusból muszlimmá, muszlimból katolikussá, vagy gázszerelőből helyben gazdálkodó földbirtokossá lenni. Sőt! Gabi bácsi férfiként rendkívüli igazgatóválasztást kér, amin ő nyer. Erzsi nénit visszaminősítik hatvanharmadikos diákká, amit nem bír elviselni: öngyilkos lesz. Tényleg az volt az élete egyetlen értelme, hogy igazgató!

Gabi néni eddigi helyére Gyöngyi lép, aki azonnal beletalál új szerepébe és ráüvölt a visszaminősített Erzsi nénire (Stefanovics Angéla egyik nagy pillanata): „Villámgyorsan vágtázol előttem, büdös nyugger, azt’ összepakolod a cuccaidat, mer’ úgy hátba rúglak, hogy kiviszed a várfalat!” Gabi bácsi is más, mint Gabi néni volt: „Én minden döntésemet az Úristen sugallatára hozom meg!”

Az említett sós kútba egy török migráns (gazdasági bevándorló?) kerül, Hajván (Pintér Béla). Csak egy hétre kér menedéket, akkor jönnek érte és elviszik Amerikába, de ebből nem lesz semmi, mert eltűnik Abu baknyula, és őt gyanúsítják a lopással. Talán tényleg ő lopta el, hisz csak napjában egyszer adtak neki enni. Akit éheztetnek, az előbb-utóbb lopni fog. Már ha éhen halni nem akar.

 A baj csak az, hogy Hajván, aki hát nem tér vissza a kútból, a most uralkodó II. Szelim (Pintér Béla) öccse. Gabi bácsi vele szerződne – keleti nyitás! –, mert olcsóbban szállítanák az iskolának az ételt, mint a nyugariak. (Reméljük, egészségesebben is főznek. Semmi fűszer.) Meg ki tudja, még miért. A pasa már épp menne, mikor tudomást szerez Hajván haláláról, így még lazán bosszút áll. Gabi bácsinak fel kell öltenie az Iszlám Állam videóiból sajnos jól ismert narancssárga overallt, majd Szelim lelövi őt is, Abut is, és fenyegetések közepette távozik.

A Simonban már csak Gyöngyi lehet az igazgató. Önfeláldozón fel is veszi a fejdíszt (semmi választás!), elénekli a dalt és félreveretve a harangokat rendkívüli állapotot hirdet, hisz kultúránk fenyegetve: „Mindenkinek engedelmeskednie kell, aki pedig nem engedelmeskedik, rögtönítélő bíróság elé kerül! Kevesen vagyunk, csak magunkra számíthatunk! Mától senki nem alhat! Az alvást mint olyat, betiltom!” Együtt éneklik a himnuszukat, közben a többiek elkezdenek dolgozni.

A törökök az istennek se jönnek.

Mint török, tatár, tót, román e szívben, sok minden kavarog e darabban; talán túl sok minden is – engem nem zavar. Sokkal inkább az a szörnyű felismerés, hogy mintha mi sem változott volna, most is a Simon Ferenc Állami Nevelőintézet bentlakó diákjai vagyunk, varrjuk a cipőket, miközben Erzsi néni, Gabi bácsi, Gyöngyi néni folyamatosan sulykolja: „Egyetlen eszme vezérel bennünket: a Simon a szeretet, a becsület és a tisztaság!” Olyan, mint ahogy a Rákóczi-nóta ismeretlen szerzője – legyen Béla diák! – írta: „Országunknak, magunknak, / Jaj minden maradékinknak!” Mintha folyamatos lenne a rendkívüli állapot. Mintha 1695-ben – vagy még korábban – megállt volna az idő, bár Kompország menetrendje az interneten is elérhető.

És, megmondom őszintén, én már a karlócai békében sem bízom.

D. MAGYARI IMRE