Rendkívül tisztelem Schilling Árpádot magánemberi, állampolgári és művészi radikalizmusáért, bátorságáért, ahogy Sándor Máriát, a fekete pólós ápolónőt is, aki 2015-ben a legkülönbözőbb módon próbálta felhívni a politika figyelmét az egészségügyben uralkodó szörnyű és egyre szörnyűbb állapotokra. Az ő alakja ihlette A harag napja című drámát, de személyes történetéből az alkotók nem használtak fel semmit. Csak elgondolkodtak azon, mi történik, ha valaki fellázad a mai Magyarországon, mit érhet el és mi történik vele. Konklúziójuk lehangoló: nem lehet elérni semmit és a lázadó az egyre rosszabb fordulatok során akár az öngyilkosságig is eljuthat, ahogy hősnőjük, Erzsi, épp a negyvenedik születésnapján.

Ha akarom, afféle Zeitstücköt látunk arról (látszólag arról), hogy lázadni balgaság. Nem valószínű, hogy ezt a darabot húsz, negyven vagy hatvan év múlva elő lehet majd venni, nem a lét örök kérdéseiről szól, mint mondjuk Csehov Három nővére; nem is ilyen szándékkal írták. Vannak most hasonló előadások, inkább dokumentumdrámák Budapesten, amelyek napi kérdésekhez akarnak hozzászólni az értelmiségiek hevületével: ilyen például az Illaberek a Katonában, a Határtalanul a Stúdió K-ban. Túl borzasztó a helyzet ahhoz, hogy ne szülessenek ilyen közvetlen, ha úgy tetszik, publicisztikus reflexiók. A színháznak ez is dolga.

Hogy színházban vagyunk, és most, ma, az előadás is hangsúlyozza, olykor meg is szólítanak bennünket. Azt is mondhatjuk, hogy bemutatnak egy példázatot. A szín üres, a csupasz falak közt a díszlet (látvány: Keszei Borbála) egyetlen kanapé, Erzsiék lakása – ahol három generáció három képviselője él együtt, Erzsi (Sárosdi Lilla), az édesanyja (Meszléry Judit) és a lánya, Evelin (Kovács Kata Milla). Hátul balra és jobbra két állvány, különböző ruhák lógnak rajtuk, amiket Láng Annamária és Rába Roland ölt magára az általuk játszott különböző figurákhoz – két ilyen kiváló színész kell hozzá, hogy a pillanatokra felbukkanó alakokhoz sorsot tudjunk képzelni. Igaz, ebben a sűrű szöveg is segíti őket. Mikor Erzsi egy kétségbeesett pillanatában bezuhan a szeretője, Norbi feleségéhez, Nórához, és elmondja neki, hogy „Anyám vak”, az csak ennyit felel: „Pech.” Ebben a válaszban ott egy személyiség. Amikor pedig Nóra telefonjáról akarja hívni a férfit és megkérdezi, milyen néven keresse, ez a válasz: „Manó.” Erzsi megdöbben, azt hitte, így csak ő hívja. De nem, Norbi nyilván minden nővel így szólíttatja magát, és nyilván ő is minden nőt így hív. Praktikus. Ugyanilyen lelketlen és érzéketlen mindenki más, a kórházigazgatótól a szemorvoson át az ügyintézőig. Esetleg csak gyáva, mint Pali, a volt férj. Evelint is remekül jellemzik a kitalált rémséges történetek, amikkel az anyja figyelmét próbálja magára irányítani, bár a részletezésük után mindig bevallja, hogy semmi sem igaz belőlük, éjszaka nem bulizott ismeretlen külföldiekkel egy luxusvillában, hanem a szemközti padon ült: „Kíváncsi voltam, mikor kezdek el hiányozni. Te meg elaludtál. Miért nem jöttél utánam?!” (Hogy a végén az anyjának hazudik-e vagy nekünk, nem is tudjuk eldönteni.) Nem érti, hogy az anyjának se energiája, se ideje erre, de lelkiismeret-furdalása van azért is, hogy a trombózistól rettegő anyja életét sem tudja megoldani, csak fáslizza a fájós lábát és hallgatja örökös zsörtölődését. Erzsi megformálásában Sárosdi Lilla egészen fantasztikus, teljes joggal írta róla Tompa Andrea a Magyar Narancsban (2015. december 10.), hogy „tele van olyan fénnyel, ami szinte nem is evilági”.

Amikor bemegyünk a nézőtérre, Erzsi anyja már ott ül a kanapén, amire hamarosan víz csöpög: mintha az egész életét egy ilyen lakásban, egy ilyen kanapén ülte volna végig. Létezett. De hogy élt is volna? Mikor a tizenhét éves unokája azt hazudja, hogy egy ötvenhét éves pasi szeretője, elégedetten állapítja meg: „Egy érett férfi.” Erzsi sorsa sem más, és félő, hasonló vár Evelinre is. „Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek” – mondja egy alkalommal a kamaszlány. „Nem vagyunk szerencsétlenek” – feleli az anyja, bár aligha hisz benne. Az öregasszony tárgyilagosan állapítja meg: „De, azok vagyunk.” Evelin, aki a tengerhez sem utazhat el az osztálytársaival, mert nincs rá pénz, megpróbál kitörni: egy panzióig jut, ahol az apja bérel neki egy szobát. Náluk nem lakhat, mert az új feleség ezt „nem nyeli be”.

Az első jelenetben még minden olyan szépnek tűnik! Tart az utcai tüntetés, a harag napja, mi is tüntetők vagyunk, mi is kapunk olyan grépfrútos matricákat, amilyeneket Erzsi és a koraszülöttosztályon dolgozó másik nővér, Niki, akitől a tüntetés ötlete származik, felragasztanak magukra. (A koraszülöttek Erzsi szerint akkorák, mint egy grépfrút, a kezünkbe is ad egy gyümölcsöt.) A megbecsülésünkért tüntetünk, a munka tiszteletéért, az élet tiszteletéért. Felháborodunk, tiltakozunk, de jókedvű tüntetés ez, a nővérek énekelnek is (a szöveg Závada Péteré, a zene Vranik Krisztiáné): „Tanárok, orvosok, / Szociális gondozók! / Ez a harag napja. // Bányászok, óvónők, / Konyhai kisegítők! / Ez a harag napja! // Rendőrök, közjegyzők, / Vízvezeték-szerelők! / Ez a harag napja!” Itt a tévé, a rádió, és lám, már itt a miniszter is, hogy személyesen vegye át a követeléseket (a követeléseinket!). Szavai igazán megkapóak és előremutatóak: „Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az előző kormány kivégezte a csecsemőket. MI nem hagyjuk magukra a gyermekeinket. Osztozunk a haragotokban és cselekedni fogunk! Több tiszteletet a csecsemőknek!” Hogy ki ez a „mi”, melyik párt, melyik kormány, teljesen mindegy. Mélységes egyetértését kifejezendő rögtön ki is tünteti Erzsit és Nikit, előzőleg gondosan leszedve róluk a jelvényeiket. Nem félnek, nem félünk; még nem.

Erzsi minden további nélkül hisz a miniszternek, a kitüntetéstől még meg is hatódik. Aztán Béla, a kórház igazgatója kijózanítja: „Legyen kicsit szerényebb, ne értékelje túl a szerepét, ennek a történetnek nem maga a főszereplője, holnapra úgy elfelejtik, mintha sose lett volna.” Ezt mintegy búcsúzóként mondja: a minisztérium, bár a tévében egész mást mondtak, megszünteti a koraszülöttosztályt, tán a koraszülötteket is, ő pedig azonnali hatállyal kirúgja Erzsit, hisz „lejáratta és tönkretette az egész kórházat”. Erzsi keresztútjának, szenvedéstörténetének ez az első stációja. Van még néhány. Nikitől meg kell tudnia, azért találta ki az egész tüntetést, hogy Bélának, akinek évek óta a szeretője, és akitől négy hónapja terhes, szintén legyen rossz. Niki élete meg is oldódik, Béla a jövő héten elköltözik otthonról. Egy kórházigazgató férj, az igen! Erzsinek senki nem segít, a pár napja még gratuláló Rakonczay doktor sem, bár látszólag segítőkészen megadja munkahelyének a központi számát és a főnővér nevét – lepasszolja az ügyet, innen már a főnővér dönt, ő igazán megtette, amit megtehetett. A szürreális telefonálások során Erzsi eljut egy régi kolléganőjéhez is, aki ingatlanos és ezt élete csúcsaként éli meg, végre embernek érezve magát: „Udvarias, jólöltözött emberekkel találkozom, szép lakásokat mutatok nekik. … Utána meg beülök egy jó kis cukiba és elnyalok egy fagyit a gyerekeimmel. Ha minden jól megy, tíz éven belül nyitok egy saját ingatlanirodát.” Ő tanácsolja: „Kicsit leleményesnek kell lenni, Erzsi.” Erzsi azonban nem leleményes, ő nővér szeretne lenni a koraszülöttek mellett… Ági végre tényleg szól valakinek, a barátnője vőlegényének, Norbinak, akinek „kurva menő” szépségszalonja van, ahonnan „éppen elment a gyantás csaj”. Norbi korunk hőse, a pénzen kívül más nemigen érdekli, s tud is pénzt csinálni. Felveszi Erzsit, persze nem gyantásnak, hisz nem néz ki úgy, hogy bármihez is kedvet csináljon a betérő, potenciális vendégeknek, hanem takarítónak. „Azok a nők, akik ide bejönnek” – ez Norbi gyakorlatias filozófiája –, „istennők akarnak lenni. … Erzsébet, ha itt ránéznek egy alkalmazottra, annak ezt az álmot kell sugároznia, érti?” Erzsi érti, ahogy azt is, ő nem sugározza ezt az álmot. Ami Norbit nem akadályozza meg abban, hogy a szeretőjévé tegye. Ráadásul immár nős emberként: a legénybúcsúja utáni reggel, az esküvő napján Erzsi mossa ki a hányadékából, fel is öltözteti, mint egy kisgyereket, hisz a végzettsége gyermekszakápoló. Ekkor szeret bele Norbiba, őszintén.

Újabb stáció, hogy Erzsi édesanyja megvakul, a külföldi műtét sokba kerül, el kell adni a lakást, albérletbe költöznek – Evelin ide már nem akar velük menni. Norbi egyik haverja értékpapírokkal machinál, Norbi is benne van az üzletben. Erzsi gondolkodás nélkül átadja neki kamatoztatásra azt a kétmilliót, ami a Münchenbe átutalt 8500 euró után maradt a lakás árából – milyen lakás az, amit pár millióért lehet csak eladni? A haver azonban lelép a lóvéval, Norbit letartóztatják, a pénz visszaszerezhetetlen. Ahogy a külföldre átutalt összeg is. Erzsi bekattan. A bank biztonsági őrét Norbinak nézi – mindkét férfit Rába Roland játssza –, az ügyintézőt hol Nórának, hol Nikinek. Kezében az a kés, amit Nóra kezéből csavart ki (vándorol így az előadásban néhány tárgy). Ezzel vágja el a nyakát, vak édesanyja mellett ülve a kanapén, előttük az Evelin hozta születésnapi torta, spriccel rá a vér.      

El lehet játszani azzal, mondjuk egy középiskolai osztályban, hogy Erzsi története alakulhatna-e máshogy. Nem rúgják ki. Kirúgják, de talál állást, jobbat is az eddiginél. Rakonczay doktor valóban segít. Vagy valaki más. Jön valaki és beleszeret, megmenti. Mindez elképzelhető, ahogy az is, hogy a három nővér Csehovnál kimegy a pályaudvarra és felül a moszkvai vonatra. De hát nem mennek ki, és Erzsi sorsa sem lesz más, valahogy az a tipikusabb, ami itt történik. Az pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy a miniszter megtartja, amit ígért, tán még egy naiv középiskolás számára is.

Apropó iskola: a darab egyik legkitűnőbb jelenetében Evelin osztályfőnöke meglátogatja Erzsit – Evelinnel bizonyára problémák vannak. Láng Annamária különösen kiváló a teljesen elbizonytalanodott tanárnő megformálásában. A pedagógus először látszólagos magabiztossággal egészen furcsákat kérdez („Cyberbullying? Egymást cikizik a fiatalok az interneten keresztül. Trollkodnak, érti? Vallási fundamentalizmus? Nem érdeklődik Evelin ilyesmi iránt? Digitális önsebzés?”), majd még megdöbbentőbb és teljességgel használhatatlan tanácsokat ad („Olvastasson vele történelmi regényeket. Klasszikusokat. Ültessenek együtt magokat. Gondozzák együtt. Hogy megtanulja a felelősséget, érti.”) s közben kiderül a saját totális bizonytalansága és alkalmatlansága is („Maga szerint jó tanár vagyok? Beszél rólam az Evelin? Mindent megpróbálok, de egyszerűen nem válaszolnak…”). Mit is felelnének neki? Erzsi anyjának egy passzusa is figyelemre méltó: „Takarítani fogsz, mások is csinálják. Ismerek egy tanár házaspárt, egy moziban takarítanak minden hajnalban, hogy becsengetésre beérjenek.” Schillingék nem hallottak volna az életpályamodellről?

Az előadás végén is elhangzik egy dal: „Most még bírni kell! / Most még tűrni kell!”, majd némi változtatással: „Most még bírni kell! / Még nem adhatod fel!” És bírják, tűrik a tanárok, orvosok, szociális gondozók, bányászok, óvónők, konyhai kisegítők és a többiek, bírjuk, tűrjük mindannyian. Vagy nem bírjuk. Van, aki nem adja fel, és van, aki igen, hisz nem látja a kiutat, talán mert nincs is.

Lázadni balgaság? De hisz ez az előadás is lázadás! Kérdezhetjük persze, mit lehet tenni, hogy lehet felállni a „zombi értelmiségi létből”? Nem sok, de lehet írni az előadásról. És persze meg lehet nézni. S még akadnak más lehetőségeink is, talán.

D. MAGYARI IMRE

Az Örkény Színház társulatának a kezdetek óta tagja, de hasonlóan korábbi időszakokhoz, egyéb feladatokat is vállal. Az idei évadot vendégjátékkal kezdte az Átrium Film-Színházban (Ionesco Makbett, a rendező Alföldi Róbert), s az utóbbi időben kétszer is járt Tatabányán (Édes Anna, A vágy villamosa), játszott vizsgarendezésben az Ódry Színpadon (Yvonne, burgundi hercegnő). Anyaszínházában több rendezővel is dolgozott, a társulatvezető-igazgató Mácsai Pál mellett (Anyám tyúkja, Übü király) olyanokkal is, akikkel előtte még nem, Mohácsi Jánossal (E föld befogad avagy SZÁMODRA HELY), Bagossy Lászlóval (Tartuffe). Legközelebbi bemutatója a Gáspár Ildikó rendezte Apátlanok lesz az Örkényben.

A társulati lét állandóságával együtt folyamatosan újszerű alkotói impulzusok érik. Társulat és vendégjáték, Kaposvár és Budapest, színészek és rendezők, tanítványok és mesterek. Kategóriák és ellentétpárok, amikkel le lehet írni jelenségeket, csak nem biztos, hogy érdemes.

Sorsszerűnek mondod a pályád, mégis, mintha a kihívások változatosságát magad idéznéd elő, alakításukban tevékenyen részt vennél.

A sorsszerűség nem azt jelenti, hogy az ember várja, történjen vele valami, hogy megtegyék helyette azt, amit szeretne, hanem elképzeli, és valahogyan megteremti azt. Tehát ez annyiban sorsszerű, hogy a sors megadja azt, amit megteremtek. Minél jobb vagyok, annál hamarabb teremtődik meg az a valami, amire vágyom. Mikor mennyi időt vesz igénybe. Ez a jobbság azt jelenti, hogy minél inkább összhangban vagyok magammal, és egyértelmű a tervezet, nem valami helyett kívánok valamit, hanem az elsődleges vágyamat próbálom megteremteni, annál gyorsabban tud létrejönni. Ha van benne szándék, az már ennek útjába állhat, akkor késleltetve, vagy egyáltalán nem valósul meg. Akkor az azt is jelenti, hogy nem szeretném igazán megtapasztalni azt, amire vágyom, vagy más oldalról, nem pont úgy, ahogy eltervezem. Ez egy megfogalmazás, a valóság pedig egy folyamat, ami vagy működik, vagy nem. Ha összhangban vagyok a valósággal és magammal, akkor általában működik.

A vágy villamosában Tatabányán (rendező: Guelmino Sándor) úgy tűnt, minden működik, egy egészen különleges, szép előadás született.

Lehet, hogy ez a szerep találkozott leginkább velem, a lényemnek egy olyan részével, amit jól esik élni hagyni. Színpadon nagyon jó megélni a gyengeséget, mert az ember általában az életben próbál erős lenni ‒ én legalábbis ‒, és a gyengeséget nem meri közel engedni magához, nem hagyja elhatalmasodni, próbálja az élethelyzeteket úgy megoldani, hogy ne kerüljön alulra, és próbál úgy kijönni belőlük, hogy önmaga tudjon maradni. Blanche-nak lehet, hogy éppen az a gyengesége, hogy nehezen tudja elfogadni a lénye érzékeny részét, és nem tudja összhangba hozni a külvilággal, az élethelyzeteivel. Úgy marad alul, hogy áltatja magát, és átszínezi a dolgokat. Egy jóleső érzésig ez elfogadható, addig, amíg a képzelet teremt, de amikor a fájdalomtól való félelem, az önféltés, az önvédelem miatt odáig jut Blanche, hogy nem találkozik azzal, ami van, az már veszélyes. Az életben nem merészkedem el idáig, mert nehéz belőle kikászálódni. Tanulság, tapasztalás céljából valameddig el lehet menni, de a színházban tovább is, mert az nem az én életem. Ott messzebb lehet engedni a féltenivalókat, a szerep elbukhat az önámításával együtt.

Mindösszesen tízszer játszottátok, az előadás nem került ki a helyi figyelem fényköréből, pedig többet érdemelt volna.

Nem tudom, hogy miért nem tágult odáig a látómező, mintha egy vidéki színházban nem történhetne érdekes és váratlan dolog, ami odahúzná az emberek figyelmét és kíváncsiságát. Pedig tudom, hogy sokat adtunk azoknak, akik látták. Tatabányán nincs lehetőség jobban kijátszani az előadásokat, ennyit bír el a színház és a város. Voltak próbálkozások, hogy átmentsük más színházakba, Székesfehérvárra, talán még a Nemzeti is fölmerült. Úgy fogtam fel, hogy ez a tíz alkalom van arra, hogy megtörténjen. Toporzékolhatnék és vonszolhatnám magammal a jelmezemet ‒ a napszemüvegemet elhoztam ‒, de elfogadtam a helyzetet. Azt érzem, hogy megtörtént, és azt mindig könnyebb elfogadni, mintha nem lett volna jó, nem érezném, hogy sikerült ott lennem és eljátszani a szerepet.

Egy átriumos Alföldi-rendezés eseményszámba megy, más a kiindulás.

Két különböző helyzet, annak ott annyi volt a létjogosultsága, egy átriumos Alföldi-féle rendezés másra van megteremtve. Lehetett volna fordítva is, de ez így lett elhelyezve, ebben a fölállásban. Nem hiszem, hogy méltatlan lenne.

Alföldi Róberttel most dolgoztál először, egy előző interjúból kiderül, hogy várakozással néztél a közös munka elé.

Gyorsan kellett próbálni, az Örkényben és általában a színházakban jól esik hat hetet szánni egy darabra. Ez gyorsabb folyamat volt, sok váratlanság és fordulat volt benne, de végre talán el tudom fogadni, hogy nem kell olyantól félni, amiről nem tudom, hogy hova fog kifutni. Robi munkatempója, észjárása, szabadsága, az egész lénye azt sugallja, hogy bízzunk benne, hogy tudja, mit akar, hogy csak az történjen meg most, ami megtörténik. Egyébként nem vagyok ilyen, csak mivel erre kevesebb idő jutott, belém szállt valami sürgetettség, ami fel is szabadította az egyik részemet, mert éreztem, hogy nem lehet sokat gondolkozni vagy tétovázni. Ez is egy irány, így is lehet. Mondjuk a darab nem is engedte, hogy sokat gondolkozzunk rajta. Otthonosabban érzem magam, ha igazán el tudok mélyülni. Persze annak megvan az a veszélye, hogy annyi szerteágazó utat fedezek fel, hogy elbonyolódom benne. Ha a felszínen maradok, olyan, mintha valami nem történne meg, és akkor nem tudom, hogy miért került a közelembe. Itt nem volt lehetőség, nem volt veszélyforrás, hogy elkóboroljon az ember és különböző verziókat találjon ki. A legjobb megoldást kellett megtalálni, azonnal.

Az előadás erőteljesen él aktuálpolitikai utalásokkal.

Valahogy a darab kívánta, hogy aktuálpolitikai előadás legyen belőle. Én mégsem azt játszom. Szerencsére van benne egy aktuális szerepem, ami nem politizál, hanem színészi feladat.

Korábban nem hallgattál híreket. Most foglalkozol a külső történésekkel?

Nem nagyon hallgatok híreket, ami eljut hozzám, eljut hozzám. Nem megyek mélyebbre, mert úgy el van csúszva minden, hogy talán nem az én feladatom sem kibogozni, sem megérteni, hogy ez a rengeteg érdekszál hol szakadt el és hol csomózódott össze. Mindenesetre tudok róla és látom, s ha akarom, még véleményem is van róla. Ahhoz, hogy tiszta maradjon az elmém és tudjak közvetíteni, örömet szerezni vagy legalábbis fényt csiholni valami rejtett tartományokból, nem önáltatás és nem fülbedugás, nem szembecsukás, vakság kell, de nem is a híradó és a külső foszlányok azok, amiket elsődlegesen magamhoz engedek. Azt hiszem, megvan az oka annak, hogy ezek a dolgok miért történnek, miért most történnek. Cselekvőképesen részt venni benne leginkább azzal tudok, ha mégis csak azt közvetítem, amivel megszülettem, és nem hagyom eltorzulni, elhomályosodni. Ez a személyes feladatom, és ami ezen keresztül átmegy, az már közfeladat és nagyobb lépték.

Vannak rendezők, akikkel többször dolgoztál, például Taub János, Ascher Tamás, Zsótér Sándor – ezek nagy színész-rendező/rendező-színész találkozások. Aztán ezek az egymásra hangolódások szétrebbennek, mielőtt még megmerevednének. Mintha nem hagynád őket úgy maradni.

Vannak találkozások, azoknak meg kell történniük, de változunk, mindenki változik. Nem hiszem, hogy én lennék az egyedüli lény ebben a világban, aki változik, akinek más és más dolgokat hoz az élet. Ezek a rendezők nincsenek elfelejtve, nincsenek törölve, ezek hosszú távú találkozások. Nem érzem azt, hogy véletlen lett volna bármelyik, és hogy nem úgy találkoztunk, ahogy igazán lehet, mert csak abból születhet közös tartomány. Mind érvényes és igaz ma is. Megtörténtek, ami nem jelenti azt, hogy többet nem történhetnek meg. Csak nem kezdtem el ragaszkodni, hogy egyedül az érvényes. Mert én sem vagyok mindenkinek az egyetlen. Vannak új darabok, új gondolatok, új emberek. Szerintem ez így normális.

Néhány évvel ezelőtt két évad is volt, amikor az Örkényben nem kaptál új szerepet (2010/2011 és 2012/2013), ezek a Zsótér-rendezések évadjai közé ékelődtek. Akkor több külső munkát vállaltál (Hókirálynő – Szputnyik, Havanna – Thália, Ölelj át! – Thália, Édes Anna – Tatabánya), most az örkényes és a külső feladatok mintha kiegyenlítetten érnének el.

Arról, hogy éppen milyen helyzet talál meg, nagymértékben én is tehetek. Akkor másra vágytam, más közegre és más impulzusokra, más találkozásokra. Amikor valami bezárul, körül kell nézni, hogy újra tisztán és elfogadóan tudjak rálátni magamra és a közegemre, ahova tartozom. Ez elkerülhetetlen, és miért is kellene elkerülni, ha erre valódi vágy van és kíváncsiság. Szeretem, ha mást tükröznek vissza rám az emberek, más emberek látnak meg még valamilyennek. Mert azért tizenöt év alatt szükség van megújulásra. Jó dolog együtt megújulni, de ha magamtól nem megy, akkor nem várhatom el a közegtől, hogy újítsanak meg, és lássanak bennem mást is. Akkor azt máshonnan kell előhívni, máshogyan kell megteremteni. Az már az én felelősségem.

Ez olyan, mintha ki tudnád kerülni a színészi kiszolgáltatottságot.

Azt nem lehet kikerülni, az minden pillanatban ott van. Azt a részét lehet kikerülni, hogy ne máson kérjem számon, ha valahol valamit még akarok; hogy ne kívülről véljem támadásnak, vagy megvonásnak azt, ami talán az én saram. Ha összhangban vagyok magammal, akkor a dolgok maguktól mennek, hiszen amiből kiindultunk, mindent mi teremtünk, és az, ami a közelünkbe kerül, amit megláthatunk és megtapasztalhatunk, az mind a mi művünk. Ez egy én-központú indíttatás, de a kiszolgáltatottság ettől függetlenül szerintem abban érhető tetten, hogy az ember ítélőképessége és önértékelése egészséges tud-e maradni úgy, hogy képes legyen igazán tisztán látni és érezni, és ne keveredjen bele olyasmibe, ami nem az övé. A kiszolgáltatottsággal szembeni ellenszer az, hogy független és önálló legyek, tehát ne a külső körülményektől és a belső indíttatásaimtól függjek, hanem hogy ne függjek semmitől. Szép feladat.

A társulati lét nem a kiszolgáltatottság elleni állapot?

Persze, az, de nem szabad biztonságként elfogadni. Kell, hogy az ember nap mint nap érezze, szükség van rá, igazi helye van, de abba nem jó beleülni, mert az is kiszolgáltatottá tesz, ha valamit elkezd várni és elvárni. Azzal szemben vagyok védtelen, és ebből jön a kiszolgáltatottság-érzet, ha hiszékeny és jóhiszemű vagyok. Ez ellen az egyedüli védelem az, ha független maradok, mert így tudok egész maradni. Úgy részt venni egy társulatban, a valahol létben, hogy mindig tudjam azt, hogy nem szabad benne önfeladni, visszaélni a helyzetemmel, és azt a részemet, ami egy védelmi fal, nem szabad lebontani.

Egy színészi pályát gyakran úgy próbálnak leírni, hogy szakaszokra bontják. Mit tudsz kezdeni ezzel?

Ha jól esik, isten őrizz, hogy megakadályozzam a szakaszolást, az egész úgyis egyet ad ki. Ez egy agytípus. Van, akinek szüksége van arra, hogy szakaszokra ossza fel az időt, a létezést, hogy elhelyezze valahova, mi meddig és hol tart. Vannak szakaszok, vannak határátlépések, és az esetleges megérkezés is valami.

A Madách Kamara Örkénnyé alakulásának időszakáról nem sok szó esik. Hogy kell elképzelni azt a néhány évet?

Egy darabig még mentek az előzmények, a maradványok, és ahogy Pali (Mácsai Pál) kezdte átrajzolni a felületet, mi is színeztük. Felismertük a formát, és azt, hogy mit ad ki az ábra. Szép folyamat volt, ami lehet, hogy egy egész szakasz lett. Ez történt, ahogy olyan jól tudnak történni a dolgok, amik működnek.

A kaposvári színházon nevelkedtél, aztán Kerényi‒Huszti osztályba jártál a főiskolán, a Nemzetiben voltál gyakorlaton, majd jött a Radnóti, aztán a Madáchba szerződés, az Örkény. Nincs ellentmondás a különböző színházfelfogások között?

Nekem a színház, hogy színházat látok vagy érzek magam körül, mindig egyféle, az a lényeg, hogy élő legyen, ne utánzás, ne múltidézés, ne stílusgyakorlat. Élő legyen ahhoz képest, ami van, és ahhoz képest, akik vagyunk. Az, ahogyan játszom, nem tudatos dolog, mert akárhol lennék, ugyanúgy játszanék, de hatással van rám, hogy a kaposvári színház világán nőttem fel. Tizenhat évesen nem nagyon elemeztem az előadásokat, inkább a hatás és a légkör volt az, ami egyértelművé tette számomra, hogy van egy hely, ahol igazán jól érzem magam. Ahogy utólag meg tudom ítélni, azért érezhettem így, mert olyan színházat láttam, ami aktuális volt és élő, és mindenki úgy vett részt az előadások megteremtésében, hogy emlékezetes maradt nem csak a hatása, hanem a jelenidejűsége is. A rendezők, az emberek, akik ott voltak, mind-mind egyet gondoltak, tehetségesek és jó ízlésűek voltak, nem markíroztak, nem utánoztak, és nem akartak mások lenni, mint akik. Megadatott nekem, hogy ennek a korszaknak, amikor az előadások szinte maguktól megszülettek, a részese legyek, hogy én is ott legyek. Azt hiszem, nem is történhetett volna másként. Valamiért ide születtem, valamiért akkor voltam ott szemtanú. Próbálom megőrizni azt a hozzáállásomat, hogy aminek meg kell történnie, azt ne én keressem és akarjam, hanem hagyjam, hogy az találjon meg, akivel lennem kell, akikkel lennem kell, vagy akikért kell lennem.

Mi kellett ahhoz, hogy tizenéves éned a kaposvári korszak nézőjeként hátra menjen előadások után az alkotók közé? Gondolkoztál rajta, hogy megtedd, vagy magától jött?

Nem nagyon gondolkoztam, akkoriban meg pláne nem. Ami hívott, oda mentem. Nem bírtam ki, hogy ne menjek be, ez olyan vonzalom, olyan hívás, olyan ott lenni vágyás volt. Egy dolog érdekelt és semmi más, nem volt választás. Amikor az ember ott van egy bejáratnál, akkor azt hiszem, hogy nem nagyon gondolkozik. Akkor oda bemegy, és ott van, és amikor eljön az ideje, akkor meg kilép. Az ilyen egyértelmű helyzetek nem sok kételyt táplálnak, de nem is kényszerek. Barátokat, társakat találtam ott, egy olyan közeget, amely már akkor, tizenhat éves kislányként elfogadott engem.

A főiskolai évekről általában történetek szólnak tanárokkal, osztálytársakkal, helyzetekkel. Elbeszéléseidből ezek hiányoznak, csak az derül ki belőlük, hogy értő közeg volt a számodra, ahol jó volt lenni.

Mert bennem a légkörök maradnak meg, és az emberek ebbe beletartoznak: Huszti tanár úr, Kerényi Imre, a beszédtanárok, Thoroczkay tanárnő vagy Gáti József. Az énektanárnőimet is szerettem, Sőtér Magdát és Flohr Máriát például. Érdekes, hogy nem szoktam kitérni rájuk, biztosan mert úgy feloldódom ebben, hogy nem mint különálló személyek maradnak meg, nem név szerint vannak a fejemben, hanem mint akik hozzám tartoznak, mintha egyek lettünk volna. Attól még a személyes találkozásokra és mindenre, ami megtörtént, kristálytisztán emlékszem. Lehet, hogy nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget annál, mint hogy természetesnek veszem azokat és azt, akikkel vagy amivel összehoz a sors. Akkor mindenhol el lehetne akadni, biztosan ez a mániám, hogy ne álljak meg. Úgyis az lesz a vége, hogy ugyanoda jutok, ahonnan elindultam. Nem tudom, hová ez a nagy mehetnék. Jópofa lenne, igazából nem is tanulna az ember semmit, csak visszaemlékezne arra, ami volt. „Tudtam, csak elfelejtettem.” Ahogy a Nyuszi mondja a Micimackóban.

Diplomamunkádat Kiss Manyiról írtad – hogy kerültél közel a személyéhez?

Huszti tanár úr mindig azt mondta, hogy hasonlítok rá. Megnéztem a filmjeit, és az egész lénye ismerős, közeli volt. Ismerős a valamilyensége, az önkifejezése, ahonnan nézte és ahova szerette fordítani a dolgokat, az, hogy milyen végletekig ment el karikírozásban, túlzásokban, hogy milyen színű volt a humora, ahogyan részt vett az életében, a színházban, abban, ami érdekelte, amiket meglátott, ami közel húzta, amit közel engedett magához. Valójában körvonalazhatatlan, ha megfogalmaznám, nem is róla beszélnénk. Egyébként is: ő, ő, én pedig én vagyok.

Kik a mesterek? Vannak egyáltalán?

Vannak mesterek, ők azok, akik már más szinten vannak. Nekem az a mester, aki máshol tart, és olyan irányba térülök általa s emlékszem vissza valamire, amit már tudtam, és amiről azt hittem, hogy elfelejtettem. A mester tisztábban lát, mint én, és elfogadóbb és békén hagy. Nekem ez a mester. Akivel igazán tudok találkozni, mert hiszen különben nem is tudnánk közöset érezni. A mester nem feszélyez, nem érzem azt, hogy hülyébb vagyok, hogy kevesebb vagyok, hogy hátrébb vagyok, a mester azt tükrözi vissza, aki én vagyok. Aki leginkább vagyok.

Van színész, aki úgy tanul, hogy figyeli a többieket, a nagyokat, a régieket, ahogy mellettük van, a technikai fogásokat a takarásból lesi el.

Szerintem az csapda. Lehet, hogy azért nincsenek ilyen dolgaim, mert valahogy mindig is éreztem, hogy a más tapasztalása, a más kifejeződése, ahogy más meg tudja magát mutatni, az biztos nem én vagyok. Tanulni így soha nem tanultam senkitől. Nagyon sokat felismertem más sorsából, és tudtam belőle magamra vonatkoztatni. Sokat tanulok vagy felismerek abból, ahogy figyelem az embereket, ahogy kiismerem őket, ahogy megértem őket, de utánozni és nem magamból kiindulni, az engem eltérítene. Mint személyiségek nagyon érdekelnek a nagyszabású emberek, a mesterek, az állatok, a gyerekek, a figyelemfelkeltő gondolatok, érzetek, az ottlétek, az, hogyan van jelen az ember valahol. Azt hiszem, mindig is az érdekelt, hogy mi van körülöttem. Eleget figyeltem befelé, és tudatosítok is mindig mindent, ami történik velem, de egy ponton túl ez bezárja az embert. Azt hiszem, kifelé figyelőbb lettem. Valahogy nyílik az a figyelőrendszerem, ami mindig is volt. Kislánykoromban mindig rám szólt az anyukám, hogy „Évuka, ne bámészkodj!”. Úgy bele tudok bújni emberekbe, hogy észre sem veszem. Úgy, hogy az még fájdalmas is lehet, de nem bántó szándékkal teszem, csak érdekel.

És ha téged figyelnek a takarásból?

Az a figyelem, ami nem bántó, nem tolakodó, ami tápláló, az mindig jóleső, annak is, aki figyel, és annak is, akit figyelnek. Ha nem azért figyelnek, mert akarnak tőlem/velem valamit, mert el akarnak lesni valamit, mert belém akarnak látni, vagy ki akarják találni, hogy milyen vagyok valójában. Nem zárkózom el attól, hogy figyeljenek. Végül is minden este bámulnak. Valamilyen szinten hozzá lehet szokni.

Pintér Béla színházáról azt mondtad, hogy nézőként teljes élményt ad. Mégsem született meg a közös előadás.

Nagyon szeretem őket, imádom nézni, ahogyan játszanak. Felszabadít az az irány, ahonnan ráközelítenek a történetekre és az emberekre, ez az, ami a leginkább megnevettet, ennyire nem nevettem előadásokon, és mégis azt éreztem, hogy nem tudom pontosan azt a stílust vagy azt a világot játszani. Egy próbálkozás volt, lehet, hogy ha még egyszer a közelükbe kerülök, akkor kiderül, hogy abba is bele tudnék bújni. Valahogy úgy alakult, hogy csak csodáljam és nézzem őket. Ilyen is van, nem kell mindenben részt venni.

Négy éve A régi nyárban Szabó Máté rendezésében visszatértél Kaposvárra. A belépő, az entrée alatt, az „Oly régen jártam itt, de régen ám” kezdetű dalban egy újszerű, eddig nem látott alak lépett a színpadra. Látsz összefüggést az átváltozás és a visszatérés között?

Valószínűleg az fényezte oda ezt az alakot, hogy ott játszottam, azon a színpadon, ahol az álmaim elindultak, az lehet ilyen hatással. Visszamenni ennyi év után arra a helyszínre, ahol tizenévesen néhány előadást játszottam a Liliomból, és csak bámultam az akkoriakat, egyszer csak ott lenni újra, az tud adni egy árnyalatot, de valahogy átadni nehezebb volt, mint befogadni. Valószínűleg nem kell ott játszanom. Kaposvárnak számomra az a pár év volt a fő vonulata, amit én ott láttam, nem kell visszamenni búcsúzkodni, nosztalgiázni. A visszatérés olyan pillanat volt, ami egyszeri és megismételhetetlen.

Sokféleképpen próbálták már leírni azt, milyen módon hozod létre, alkotod meg a szerepeidet. Átlényegül, előhív, megtalál, felszippant. Ezek szavak, és kérdés, hogy mennyire képesek visszaadni azt, ami van. Leírható színész és szerep kapcsolata?

Ami leginkább érdekel a mindenségben és az ittlétemben, az az, hogy ha lehetséges, akkor a szerepformálásban mindig teremtőnek érezzem magam és ne végrehajtónak, hogy ne mondjak le soha a szabadságomról, mert akkor magamról mondok le. Ez az, amihez leginkább ragaszkodom. Bizonyos folyamatok igenis végesek, a teremtés pillanata az legyen elég.

Mi kell ahhoz, hogy ez létrejöjjön?

Van, amikor sok minden találkozik egy előadáson vagy egy próbán, majdhogynem minden, vagy éppenséggel minden, vannak olyan pillanatok, amikor minden együtt áll, de nem lehet erre várni: ha megtörténik, akkor megtörténik. Indoklás nincs. Van, amire vársz, körbe járod elölről, oldalról, hátulról, akár még fölülről is, és mégsem tud megtörténni, ezért a legjobb talán csak hagyni, és esélyt adni rá.

És amikor ott van a pillanat?

Akkor valami akaratlanul létrejön, amit az ember szinte csak úgy enged. Az nagyon egyértelmű, akkor minden megszűnik, minden kérdés, minden válasz, minden zárójel, minden szándék. És az az, ami, és annyi, amennyi, és megismételhetetlen. Ezért nem kell ugyanazt várni, meg ismételni, mert már megtörtént. Ha nem történt meg, akkor megismételhető, de ha megtörtént, akkor nem.

Találkoztál már hozzád hasonló lénnyel?

Persze, különben nem kapnék levegőt, nem vagyok egy szabadságharcos típus. Szeretek találkozni, és vágyom is rá. Ez önmagában semmi, ha nem lehet megosztani, ha nincs, aki észrevegye, aki meghallja, aki megértse; ha nincs, akivel találkozik, akkor nem tud létrejönni és akkor az egy hiábavalóság. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ezért vagyok itt.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: VARGA KINGA

A megosztó személyiség ellentétét Törőcsik Marinak hívják, ezt a képzetet erősítette a nyolcvanadik születésnapja alkalmából – melyhez ezúton is szeretettel gratulálunk – rendezett gála is a Nemzeti Színházban. Fiatalok és idősek, liberálisok, konzervatívok és baloldaliak együtt ünnepelték – valahogy így kellene lennie ennek mondjuk a március tizenötödikékkel is.

Az igazán nagy egyéniségek, művészek esetében – mint Törőcsik Mari vagy Marton Éva (akinek legendás operafelvételeiről szólunk ebben a számban) – nemigen szoktak felmerülni generációs problémák. A nemzedéki ellentét inkább a köznapiság műfaja, de a kisemberek életének, találkozásainak sem szükségszerű, elkerülhetetlen tartozéka – minden szinten formátum kérdése a dolog. A Tünet Együttes Sóvirág című előadása egy ilyen köznapi találkozás nem mindennapi története.

Több generáció színházszeretete szülte a Roboz-díjakat, az egykor színházat igazgató, menedzselő Roboz Imréé és fivéréé, Roboz Aladáré, akikről elnevezték, valamint gyermekeiké, a festőművész Roboz Zsuzsáé és a bankárrá lett Roboz Tamásé, akik alapították, s nevet adtak a díjaknak. A színészeknek járó elismerés történetét Lázár Egon, a Vígszínház legendás gazdasági igazgatója osztotta meg velünk.

A nagyszerű színházi zenész és komponista, Horváth Károly kevés díjakban testet öltő elismerést kapott életében, annál többet kollegiális megbecsülés, szeretet formájában. Igazi csapatjátékos volt, ő is mindenkivel szót értett, megtalálta a hangot, a zeneit mindenképp – nemigen hihető, hogy nincs többé.

Csapatjátékosok a résztvevő színház hívei is, akik a közönséggel együttgondolkodva alakítják előadásaikat, természetesen azért nagyon is határozottan eltervezett keretek között, miként az a Káva Kulturális Műhely vezetőjével, Takács Gáborral készült interjúból is kiderül.

Hasonló törekvések jellemzik az utóbbi években Schilling Árpád s a Krétakör munkáját is, és bár A harag napja éppen nem ez a vonulat, az előadásról író D. Magyari Imre szerint „el lehet játszani azzal, mondjuk egy középiskolai osztályban, hogy Erzsi története alakulhatna-e máshogy”. És akkor már a résztvevő színháznál is vagyunk – ámbár nézetem szerint az efféle kérdéseket önmagának feltevő, pusztán érzelmileg és intellektuálisan, nem tettleg aktív néző is résztvevő.

A színház egy másik szegmense, a műkedvelők, amatőrök világa jelenik meg a Centrál Színház nagyon is professzionális előadásában, szellemesen, élvezetesen, s a szakmaiságot és ezáltal a nézőt mindenekfelett tisztelve.

A szakmaiság, a színészi alkotás folyamata a Kerekes Évával készült beszélgetés témája, amelyben – ha csak érintőlegesen is, de – szóba kerül a végül meghiúsult együttműködési kísérlet is Pintér Bélával és társulatával. Akiknek három előadásával foglalkozik e számunkban D. Magyari Imre.

Ahogy Pintér Béláéknak egykor, most a Forte Társulatnak, egészen sajátos színt, formanyelvet jelentő előadásaiknak is a Szkéne Színház a legfőbb bázisa, ott látható a Bűn és bűnhődés című legújabb produkciójuk, amelynek közelítésmódja merőben eltér a korábbi színházi Dosztojevszkij-adaptációkétól.

És valami meghitt állandóság s a művészet folyamatos változása, a jól ismert meghökkentő újszerűsége – Józsa Ágnes beszámolója szerint ilyesmik a meghatározó élményei egy bécsi képzőművészeti portyának is.             

                                                                                                                                                          SZŰCS KATALIN ÁGNES

Biztosan sokunknak vannak hasonló emlékei: valamely technikai malőr vagy a színészek indiszponáltsága eredményeképpen váratlan helyzet áll elő a színpadon. Rutinos színészek leleményes ötletekkel rögtön visszaállítják a rendet. Jó okkal tarthatunk azonban attól, hogy rutin híján ­– minden jó szándékú igyekezet ellenére – könnyen kiteljesedhet az éppen fokozódóban lévő káosz. Nincs ez másként a Ma este megbukunk színház a színházban játékának műkedvelő előadásában sem.

Éppen csúszik szét a díszlet az egyik sarokban, öngyilkosság volna ellépni onnan, csakhogy a szövegkönyv szerint a színésznek már rég a színpad túlsó felén kellene lennie, ahol is mindjárt megcsörren a telefon. Végre valaki – mentendő a talán még menthetőt – felveszi a kagylót, de a zsinór persze reménytelenül rövid. Marad hát a feladvány: visszaterelni a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez – bármi áron is. Sebtében telefonzsinór rögtönöztetik a széttárt karokból, kinyújtott ujjakból és további, textil alapú toldásokból. S innentől már a „valós” színészekkel mehetünk tovább: szétcsúszkál az amatőr kvázihosszabbító, minek következtében a profi szereplő eljátssza, hogy szakadozik a kapcsolat, nem érteni, mit beszélnek a vonal túlsó végén. 

Míg az előadáscímmel a színház a színházban játék amatőr társulata önmagának tart tükröt, a recenzió fölé írt kérdésre adható további lehetséges felelet, a ma este szétröhögjük a nézőteret a közönség irányából képezi le a programot. Az amatőrizmust magabiztos profizmussal adó Centrálos együttes pedig minden bizonnyal a ma este örömszínházban utazunk válasz valamely változatával állna elő. (Több mint két évtizede Ma este improvizálunk címmel remek – és szintén színház a színházban helyzetre épülő – előadást mutatott be a Katona József Színház; a mostani cím tehát – legalábbis a középgenerációtól fölfelé – azonnal kedvező asszociációkat kelthet a nézőben.)

A darabban eljátszott szerelmes-gyilkolós dráma története egészen bugyutácska, azonban éppen erre a szellősségre van szükség ahhoz, hogy műkedvelőék szánalmas-mulatságos, de nagyon szerethető csetlés-botlásaié lehessen a főszerep. Hiszen olyankor is háttérben marad a darab, éppen csak apropóul szolgál, amikor színészek anekdotáznak élvezettel legemlékezetesebb bakijaikról (és még nagyobb élvezettel: híres kollégáik bakijairól) vagy az egymással kibökések adok-kapokjairól. A Ma este megbukunk éppen olyan, mintha a szerzők efféle sztorikból gyűjtöttek volna össze jelentékeny mennyiséget, hogy azután a legszellemesebbeket kiválogassák, egyiket-másikat a nonszenszig fokozzák, végül pedig az anyagot darabbá kerekítsék. Az eredmény: színi sutaságok szellemes kalauza.

És hangozzék bármily magától értetődően, hogy egy szórakoztató színházban jól szórakozunk, egy vígjátékon jókat nevetünk – legyünk biztosak benne, hogy a „kedvünkre kiökörködjük magunkat” látszata mögött rengeteg munka és nulla lazaság áll. Ahhoz, hogy a komédiajátszás gépezete hibátlanul működjön, ráadásul, hogy két felvonást is elbírjon, roppant nagy precizitás szükségeltetik – rendező, színészek és műszak részéről egyaránt.

A Centrál Színház a korábbi londoni bemutató rendezőjét, Mark Bellt szerződtette, hogy transzponálja a produkciót Budapestre. A lendületes, és számos itthoni eredetű poént is felsorakoztató előadáson azonban semmi másodlagosság nem érződik; a színészeknek remekül áll az ily módon közösen kidolgozott blődli. Személyes kedvencem Katona László ellenállhatatlan humorral eljátszott rakás szerencsétlenség szereplője, a maga megunhatatlan elnézést kérek, hogy … (… élek, … itt vagyok, … csak erre futja) gesztusaival. (Számos vígjátéki szerepben láttam már Katonát, de ennyire felszabadultnak talán még soha sem.) Sokat nevettem még Cserna Antal bármire is teljesen alkalmatlan, valóságos káoszgyáros ügyelő-mindenesén és Schmied Zoltán nagy igyekezetet felmutató, egyre reménytelenebbül nekifeszülő színészén. Ennél jobban nem megbukni – lássuk be – aligha lehetséges.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Tudjuk, hogy különleges dolgot fogunk látni. Egy ilyen produkcióra a néző fölkészül, valamiféle komor díszbe öltözteti a szívét, számot vet magával, számot vet egy történelmi tragédiával, amiben áttételesen minden emberi lény érintett, bárhonnan jöjjön is. Ennek a tragédiának a ténye, az átélő-szemtanú jelenléte izgalmasan ellentmondásossá teszi a produkció esztétikáját. A tragédia nem drámai műfajként történik meg, nem a színpadon, nem az előadás valahányadik percében fogjuk átélni, hanem már régen megtörtént. Erről a válságról már régen tudunk mindent, ami a művészi megfogalmazhatóság és történelmi dokumentáció keretein belül tudható. A kérdés, ami mögött valamiféle óvatosan megfogalmazott nézői elvárás sejlik föl: mi ábrázoltatik majd a dokumentumszerű visszaemlékezésen kívül? Mert az nyilvánvaló, hogy egy holokauszt túlélő miről és miért fog beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ez milyen hatást vált majd ki belőlünk. Ezen evidenciákon túl kezdődnek az esztétikai izgalmak, mert túlélők beszámolóihoz még nem kell színházba menni, van dokumentumfilm, múzeum, van ezerféle csatorna. Itt különleges oka kell legyen annak, hogy a téma ábrázolásához éppen a Vígszínház Házi Színpadának technikai apparátusa és a kortárs tánc eszköztára szükségeltetik.

Az ok, hogy a Tünet Együttes Szabó Réka rendezte előadása nem is ezt a témát ábrázolja. A Sóvirág témája nem a holokauszt. Az előadás dokumentumszínház annyiban, hogy egy szemtanú szájából hangzanak el a saját maga által átélt dolgok, de ezek a mondatok a játékidő csekély részét teszik ki. Az előadás nagyobb részében tulajdonképpen kedves, esendő bájjal csetlő-botló, improvizációnak ható folyóbeszédet kapunk, ami úgymond az élet apró dolgai körül forog. Meg a kortárs táncra jellemző gesztusokat és térhasználatot a kortárs táncra jellemző díszlettelen, semleges térben, melynek sivárságát a letisztult jelzővel szokták szakmailag ideologizálni. Azért van hátul egy gurulós ruhaállvány, a falak mellett végig lerohadt kellékszékek – vajon milyen játék történik majd velük? – és alattunk egy rettenetes, sufni-művérpiros balettszőnyeg.

A Tünet Együttes igazából két generáció találkozását ábrázolja. Jó lenne leírni, hogy két értékrend, életszemlélet, világnézet helyeződik relációba, kerül konfliktusba, majd oldja fel azt, de semmi efféle nem történik. Kettejük között semmiféle érzékelhető, elmondható konfliktus nincsen. Vibráló feszültség annál inkább, ez pedig a harmadik szereplőnek köszönhető, aki a darab tulajdonképpeni főszereplője, maga az Idő. Az Idő, mely gyilkosabb pusztítást végez minden történelmi kataklizmánál.

Két generáció egy-egy képviselője mindennapi rítusokat végez: tornáznak, bemelegítenek – arra az előadásra, amit éppen játszanak –, vizet isznak, csevegnek, emlékeznek és napfénypörköltet esznek. Ez utóbbit egy ronda kellék-műnövény játssza, ami a két szereplővel ellentétben örökké fog „élni”. Viszont nem fog emlékezni semmire.

Ha szereplők civil nevüket használják a játékban, az valamilyen zavarba ejtő intimitást sejtet. Fahidi Éva és Cuhorka Emese azonban nem követ el semmilyen gátlástalan feltárulkozást, nincs szenzáció, nincs rendkívüliség. Hrabali értelemben vett kisembereket látunk, akikkel nagyon kis dolgok történnek: Emesének van egy gumiabroncs-barátja, Évának nem tetszenek a szakállas férfiak, és gólyának akar öltözni a jelmezbálon. Kettejük beszélgetései, interakciói, testkontaktjai annyira finomak, mint valami japán teaszertartás. El is kapok egy ilyen mondatot előadás után a ruhatárban:

‒ Jó volt látni, hogy milyen aranyosak egymással.

Emesének egyetlen intimebb verbális momentuma egy szeretkezés emlékének fölidézése:

‒ Ahol voltunk, ott nem tettünk semmit, ami társadalmilag hasznos.

És még ez is olyan elemelt költőiséggel, olyan légies képekben van elbeszélve, hogy szentségtörés-számba menne bármilyen fizikai aktusra asszociálni.

Ennek ellenpontja, amikor Éva instrukciókat ad Emesének a randevúzás aranyszabályait illetően. Ez például egy látványos ütközőpont lehetne két generáció értékrendje között, de az alkotókat egy ilyen ziccer a jelek szerint egyszerűen nem érdekelte.

Emese maga kérdőjelezi meg később az ő kis élete apró-cseprőségeinek érvényességét Éva tragikummal átitatott életével szemben, azt sugallva ezzel, hogy aki bizonyos dolgokat átélt, azzal egyszerűen nem lehet vitatkozni, vagy legalábbis ő, Éva nem képes ilyesmire. Ez az alázat maximálisan kölcsönös kettejük között, hiszen Éva a maga kilencvenéves testével csinál olyan gyakorlatokat Emese instrukciói után, hogy a nézők többször is fölszisszennek.

Minden egymás felé irányuló gesztusukkal azt sugallják: kedves, esendő, gyarló emberek ők, és a borzalmaknak semmi okuk nincsen rá, hogy megessenek velük.

Ez az alapállás a Svejk egyik halhatatlan mondatát idézi. Svejket rács mögé dugják, mert valami kellemetlenséget mondott Szarajevóval kapcsolatban a Kehelyhez címzett vendéglőben. A fogdában aztán különféle karakterekkel találkozik, ki rezignált, ki hangosan bizonygatja ártatlanságát, és van egy úr, aki mindenre csak annyit felel kétségbeesett értetlenséggel: kérem, én papírkereskedő vagyok.

Igen, valószínűleg ez egy általános emberi alapállapot, legalábbis itt és most Európában. Eszünk, iszunk, igyekszünk kedvesek lenni egymáshoz, és teljesen váratlanul ér minket, amikor becsöngetünk a saját házunkba, és ott áll egy szörnyeteg. Többségünket nem trenírozták mitikus akciófigurának, keresztes lovagnak vagy párbajhősnek, heroikus küzdelmeink tényleg cserepes növények, gumiabroncsok meg pohár vizek körül zajlanak. Egészen addig, amíg ott nem áll az a bizonyos szörnyeteg, és hirtelen minden ismerős, kedves kis dolog fatálisan megváltozik.

A darab aranymetszésében szaggatott fényváltások a reflektorokkal a falak mentén sorakozó, ronda tonettszékekre. Ott vannak a halottak. Ott vannak mindazok, akik nincsenek ott. Ott vannak azok, akikről már csak tárgyak beszélnek. Nagymama cipői. Lábak lenyomata. Halottak tárgyainak lelke.

Aztán tényleg megtörténik a korábban beszélt jelmezbál, Éva Gólya, illetve groteszk angyal szárnyakkal és egy gólyafejjel a hátán, Emese pedig Senki, tökéletesen fekete árnyalak (kosztüm: Szűcs Edit). Kétszemélyes haláltánc ez. A tünékeny élet a saját halálával táncol. A balettszőnyeg színe is értelmet nyer, amikor a halál leemeli az áldozat hátáról a szárnyakat és beleejti a tűzbe.

Éppen úgy, mint Éva egyik monológjában a széttépett inget, ami már csak egy halom semmi, és el lehet égetni.

Éva emlékező-monológjaiban egyébként semmiféle színészi játék nincsen, és nincs is rá szükség. Éppen elég, hogy elmondja, mi történt vele. Egy hős talán játszhatna a történet elmesélésével, színesebbé tehetné itt-ott, hiszen a hősöknek a borzalmak tere munkahely. De Éva nem hős.

Kevés előadás van, ahol ennyire hasonlít egymásra játszó és néző.

JUHÁSZ KRISTÓF