2015

<< 2015/07-08. szám >>

Mikor már el tudjuk mondani, akkor már könnyebb. Mikor még égető a fájdalom, nyögés lesz csak a szóból, szájzár a jajgatásból, s csak az elfordulás ad pillanatnyi védelmet. Aztán eljön az idő, ha eljön egyáltalán, amikor az ember szembefordul saját életével. És megnézi. „A szemünket, amíg csak lehet, nyitva kell tartani.” – mondja Pilinszky. S az a parancs kötelezi az alkotót, kötelezi a gondolkodni merő embert. De mi van a fülünkkel? Mert nézni javarészt valami saját élményt kényszerülünk, s „álljuk”, ha bírjuk. De a hangnak, ami elmesél valamit, tegye azt akár nyomtatott formában, tehát a másik ember történetének ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva. Egy rosszul elmondott történet alatt nemzedékek roppanhatnak meg. Nagy a mesélő felelőssége, s nagy a hatalma.

Péterfy-Novák Éva harminc év után tudta elmondani, először blog, majd könyv formájában, mi is történt egy miskolci szülészeti osztály vajúdójában annak idején. Hogy miképpen kapott gyorsító injekciót, s miképp zajlott le első szülése, mert fizetett orvosa egy karrierjét befolyásoló, főnökével játszott teniszpartira sietett éppen. Kislánya, Zsuzsi, a „forszírozott, rohamos szülés során mentálisan sérült csecsemő” hét évig élt még, hol otthon, hol intézetben, végül elköszönt ettől a világtól. Ennek a bántalmazó kapcsolattal súlyosbított hét évnek a könyvben megírt történetét alkalmazta színpadra Tasnádi István. A produkció rendezője Paczolay Béla, tervezője Kálmán Eszter, zeneszerzője Barabás Béla, producere Orlai Tibor, előadója Tenki Réka.

Fekete-fehér kockás a padló, fehérek a két oldalt és szemben a nézőkkel elhelyezett műanyag széksorok, s fehér a hátsó falat alkotó, csöves állványra feszített kórházi textilparaván. Szinte gyereklányos lelkülettel mesél katonaidejét töltő férjéről és születendő gyerekéről a főhős. Reménykedés és fékezett öröm tölti be a várót. A steril környezetet Kálmán Eszter ruhái és a gonddal megválasztott kellékek révén színek kezdik birtokba venni. Pirosból visszasápadó, finoman fakó téglaszín foltocskái jelennek meg a kékmintás fehér blúzon, világos és sötét kék, szürke, fehér és fekete ez a világ. És egyre szétesőbb, zaklatottabb és gyűröttebb minden, míg lassan kiderül a viselhetetlen tény, a kicsi gyógyíthatatlan, nincs remény. Az anya és családja mindent megtesz, ami emberi erővel megtehető. A férj közben elfárad, s elindul a házaspár között egy önmagát gerjesztő, mindig tettlegességgel végződő – vagy akár kezdődő – játszma, de az ütések nyoma elrejthető. Újabb csapás jön: egy újabb terhesség során minden vizsgálat azt mutatja, hogy sérült a magzat. Mindenki védelmében egyetlen megoldás létezik, meg kell szülni a halott kisfiút. Ez is megtörténik. Eljön a kislány intézetbe adásának és a válásnak is az ideje. Végül egy új szerelem ernyője alatt, az új kapcsolatból születő, egészséges kisgyerek segít tovább élni. Mert azt is túl kell élni, hogy a beteg kislányt még utoljára fel kell öltöztetni, s a soha talpra nem állt gyerek lábára, először és utoljára, cipőt kell húzni, hisz nagy útra indul.

Tenki Réka olyan természetességgel mondja Péterfy-Novák Éva könyvének Tasnádi István által okosan válogatott mondatait, mintha együtt utaznánk egy vasúti kocsiban. Itt érik meg a szemünk előtt, s lesz kislányból nővé, anyává és asszonnyá. Paczolay Béla leheletfinom rendezői eszközökkel segíti ezt a jelenést. Láthatóan közösen megrajzolt partitúra rendje szerint váltakoznak a ruhák, zoknik, kerülnek elő párnák, kendők, csendülnek meg gyerekjátékok, koppan a földre egy sötétkék dosszié. Az emberi szétzuhanás folyamata tisztán érzékelhető: görcsössé válnak, ismétlődnek mozdulatok, változik a hangszín, bizonytalanná válik a test egyensúlya. Különösen emlékezetes az az apró mozzanat, hogy amikor még él a remény, a kint sejthető kisgyerek visszfénye rávilágít az anya arcára. Aztán ez a fény nem jelenik meg többé.

S a háttérben, csöppet sem erőszakoltan, de jól kivehetően kirajzolódik az elmúlt évtizedek Magyarországa, az orvosok és ápolók gorombasága és felületessége, és más orvosok és ápolók csodálatra méltó elhivatottsága és segítőkészsége. Szelíd derültséget okoz, hogy a kismama mozgalmi dalokkal szórakoztatja a picit. (Csak megerősíthetem, hogy hajdani egyetemistáim is a „Lent, hol a tölgyek…”-kel altatták friss csecsemőjüket. Mert nem tudtak mást. Ma már mozgalmi dalokat sem tud senki. De zsoltárokat sem. Ez az ország elfelejtett énekelni.)

Tenki Réka mesél, fantasztikus erővel és fegyelemmel uralva a helyzetet. Tudja, hogy a teremben mindenki fél. Óriási súly az, amit most, előttünk, meg kell emelnie. Tudja, hogy a történetet nehéz kibírni, tudja, hogy folyik a forró könny, fülekbe, nyakakba. S tudja, hogy nem lehet a némán zokogókat magukra hagyni. A növények irtózatos erejével emeli meg a követ. És sikerül. Győz a füvek és a gyökerek szívóssága. Enyhül a bánat. Ezért kell elmesélni a történeteket, s ezért kell túlélni mindent, hogy ha túléltük, majd elmesélhessük. Hogy hazafelé, szabadulván a játéktér figyelmeztető fehéreitől, kopott kékjeitől és véletlen vöröseitől, a Jurányi utca homályában tántorogva is egyre bizonyosabb legyen a végső üzenet, hogy bármi történjék is velünk, „a lét aranyló fája zöld”.

GABNAI KATALIN

Azt már a miskolci előadás színlapja is nyilvánvalóvá teszi, hogy Szőcs Artur rendezése nem konvencionális értelmezését nyújtja Csehov drámájának. Csupán két idősebb művész nevét olvashatjuk a sillabuszon; a fontosabb szerepeket – nemcsak Vojnyickijt, Asztrovot, Szonyát vagy Jelenát, de még Szerebrjakov professzort és Vojnyickaját is – húszas, harmincas éveikben járó színészek játsszák. És az előadás annyiban mindenképpen igazolja az előzetes várakozásokat, hogy valóban élesen eltér a Ványa bácsi színreviteléhez tapadó játékkonvencióktól.

A Játékszín kis játéktere némileg megnövekszik erre az estére. A szín kifut a nézőtér felé, pontosabban a nézőtér első sorai gyakorlatilag a játéktér részét képező padok lesznek. Noha víz sem köztük, sem feljebb nem folyik, elhelyezésük, konstrukciójuk miatt vízparti padokra asszociáltatnak, a padsorokat középen elválasztó deszkapalló pedig stégnek hat. Így a látvány a sok Csehov-előadás kötelező látványelemét képező tópartot szinte észrevétlenül, metonimikusan idézi meg. (Ezt az asszociációt erősíti a későbbiekben az a jelenet, melyben Jelena leterít egy plédet a deszkapallóra és bikiniben fekszik ki napozni.) Az egyébként szinte naturalisztikus aprólékossággal megépített díszlet szimbolikus tartalmakat is kifejez. A nyolcvanas évek tipikus bútorai, kellékei, lakberendezési elemei, dísztárgyai lepik el a színt; a kor leheletét árasztja a műbőr, a Disney-giccs, a VHS-gyűjtemény. Ugyanakkor a fal, a tapéta, az ajtók, az ablakok pocsék állapotban vannak, ami nyilvánvalóan nem Szerebrjakov professzor anyagi helyzetére utal; inkább metaforikusan mutatja, hogyan pusztul le, omlik össze a szereplők világa. A naturalista és szimbolikus látásmód nem igazán erősíti egymást – és a játék egészére is igaz, hogy túl sokféle ötlet zsúfolódik egymás mellé, nem egyszer inkább kioltva, mint fokozva a hatást.

Igaz ez a szerepek átértelmezésre is. Az, hogy a három főszereplő a megírtnál egyértelműen fiatalabb, a koncepció sarokpontja. Elvben egyikük számára sincs veszve még semmi. Harminc körül alkotóereje teljében van az ember, abban a korban, amikor hinnie kell abban, hogy a világ megváltoztatható – bármilyenek is a külső körülmények. Vojnyickij éppúgy nyugodtan kezdhetne új életet, ahogy Jelena bármikor kiléphetne a házasságából, és Asztrovot sem kényszeríti semmi, hogy mind gyakrabban nézzen a pohár fenekére. Ám az előadás azt sugallja: a személyiség kiüresedése felgyorsult. Ványáék különösebb életcél nélkül tengene-lengenek, kapaszkodnak egymásba és ugranak egymásnak. A szerelmi szenvedély leginkább szexuális gerjedelemnek tűnik, az eszmék hangoztatása maszlagnak, az ivás az ürességet elfedni próbáló pótcselekvésnek. A miskolci előadás harminc körüli antihősei még annyi hittel, reménnyel sem bírnak, mint a csehovi dráma szereplői – még az öncsalás is távol áll tőlük. Nem figyelnek a másikra, az empátia csírája is hiányzik belőlük. Ezt az életérzést, ezt az állapotot sokszor egyszerű, ám markáns gesztusokból, fizikai akciókból fogalmazza meg az előadás. Az italt nem bíró Vojnyickij gatyáját letolva vonaglik. Asztrov szakszerű prezentációként mutatja be munkáját Jelenának, miközben nemhogy küldetéstudat nem süt belőle, de láthatólag különösebben fontosnak sem érzi hivatását. Nálánál kevésbé csak Jelenát érdekli a prezentáció – igaz, ekkor már láthatóan csak a férfi megszerzésének vágya foglalkoztatja. Molnár Áron (Ványa), Rusznák András (Asztrov) és Czakó Julianna (Jelena) a koncepcióhoz illő nyersességgel, határozottsággal, a teátrális hatás lehetőségeivel is élve teremtik meg a figurákat. Fontos részük van abban, hogy a csehovi alakok lefokozása nem eredményez egysíkú, gyorsan kiismerhetővé váló előadást.

Ennek elkerülését a szellemes játékötletek is segítik. Szőcs Artur ugyanis a reálszituációkat többféleképpen ellenpontozza. Ötletei közül a legkövetkezetesebben végigvitt és legszínesebb a természetfilm-párhuzam. A szereplők szinte mindvégig a tévét/videót bámulják. Akadnak emiatt kínos pillanataik is; amikor Vojnyickij szerelmét akarná megvallani Jelenának, a videó pornófilmet kezd játszani – a férfi alig tudja leállítani. A leggyakrabban azonban természetfilmek peregnek. Az állatok magatartását elemző narrátor szövege pedig mindvégig értelmezhető a szereplők viselkedésének ironikus reflexiójaként. Szőcsnek ezáltal sikerül a hatásosan megjelenített reálszituációkat némiképp elemelni és idézőjelek közé helyezni; így tudja antihőseit egyszerre belülről és kívülről is láttatni.

Ám mintha mindaz, amit a rendező a Ványa bácsin keresztül el szeretne mondani a világról, kizárólag a főszereplők alakjára koncentrálódna. Csakhogy a Ványa bácsi nem háromszereplős darab, fontos figurákat és szituációkat kellene integrálni a főszereplők által megteremtett erőtérbe. Amennyire indokolt és elfogadható Ványáék megfiatalítása, olyannyira értelmezhetetlen Szerebrjakov és Vojnyickaja alakja. A professzort Simon Zoltán kitömött hassal, őszre festett hajjal kelti életre – és számomra csaknem eldönthetetlen, hogy mindez karikírozás, paródia, avagy egy álarc mögött bujkáló ember ironikus megjelenítése szeretne-e lenni. Az előadás előrehaladtával Simon Zoltán mindenesetre egyre több direkten komikus eszközzel él, majd a harmadik felvonás végén már-már abszurdba hajlik a játék: a Vojnyickij üldözte professzor egérutat nyer, megáll, majd vetkőzni kezd, hogy megszabaduljon kitöméseitől. Annak azonban, hogy ezt tényleg a játék abszurdba fordulásaként, netán a teatralitás leleplezéseként, vagyis az előadás kulcsfontosságú momentumaként értelmezzük, egyszerűen nincs meg a kontextusa – ha pedig komolyan vesszük, és ne adj isten a reálszituációk keretein belül elemezzük a látottakat, akkor tényleg minden tét kivész a játékból. Az interpretáció bizonytalansága miatt e csúcspontnak szánt jelenet leginkább hatásvadász, nem egészen végiggondolt viccnek hat. Vojnyickaja alakja pedig még Szerebrjakovéhoz sem kapcsolódik; Cseh Judit méltánylandó fegyelmezettséggel, minden direkten komikus hatáseszköztől tartózkodva, a felismerhetetlenségig elmaszkírozva, kevés szövege egy részétől is megfosztva játssza a figurát – erre a szereposztási ötletre semmilyen magyarázatot nem sikerült találnom. A másik három szereplő pedig azért hoz némileg zavarba, mert a többieknél sokkal inkább kötődik a csehovi tradíciókhoz. Igaz, Bősze György Tyeleginjében van valami túlvilági, enyhe idiotizmussal párosuló sajátos bölcsesség, ami eredeti ízt ad a figurának. Máhr Ági Marinája azonban bármely hagyományos Ványa-előadásban elképzelhető volna. Akárcsak Szabó Irén figyelemre méltóan erőteljes, puritán eszközökkel megfogalmazott Szonyája, amely más előadásban akár meghatározó alakítás is lehetne, itt viszont – miután nem tud kapcsolódni a három főszereplő teljesen más eszközökkel megteremtett világához – gyakorlatilag légüres térbe kerül.

A produkció végére pedig mintha a rendezői ötletek is elfogynának. Nekem legalábbis mindig ez a gyanúm, ha azt látom, hogy a felmerülő problémákat a rendező egy bombasztikusnak szánt ötlettel próbálja megoldani. Szőcs Artur gyakorlatilag elhagyja a negyedik felvonást, helyette vetítés kezdődik: a tévében interjúkat nézhetünk, s nem kell sok fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk: Ványáékat látjuk megöregedve, sok év múlva. Nem tudom, elfogadhatóvá válhatna-e valaha számomra, hogy egy teljes felvonást vetítés váltson ki, de ahhoz, hogy ez egyáltalán felmerülhessen, ennél sokkal átütőbb rendezői ötletre, kreativitásra és valami igazán nagy slusszpoénra volna szükség. (No meg technikai értelemben is meggyőzőbb kivitelezésre; a vetítés ugyanis a tévéképernyőn látható – a hátsó sorokban ülők alighanem mereszthetik a szemüket.) Ám az interjúkból mindössze annyi derül ki, hogy a szereplők élete mit sem változott – amit az első három felvonás már amúgy is nyilvánvalóvá tett. A sírva vigadós, „vonatozós” zárójelenet pedig nem következik a vetített képekből.

A miskolci Ványa bácsi minden problémája, túlzsúfoltsága, egyenetlensége, egyoldalúsága ellenére is figyelemre méltó előadás. Nemcsak részértékei okán, hanem kontextusában is: ha a megvalósítás terén kissé bizonytalanul is, de az értelmezés elvi alapjait tekintve konzekvensen halad tovább Szőcs Artur azon az úton, amelyet két évvel ezelőtt kezdett meg a színház. Akkor egy évadon belül két Sirály-bemutató bizonyította a gyökeresen eltérő interpretációk érvényességét, valamint a hagyományoktól, a játéksablonoktól való elszakadás fontosságát, míg Szőcs rendezése most e sablonok radikálisabb meghaladásának lehetségességét is megmutatja. És akárcsak két évvel ezelőtt, most is úgy láttam, hogy a miskolci közönség érdeklődéssel követi a bemutatókat. (Az okkal tizennyolc éven felülieknek játszott előadásról az általam látott estén senki nem távozott, s a végén az erős taps őszintének tűnt.) Ha az alkotói szándék a játék egészére érvényes, kiérlelt koncepcióval, ökonomikusabban kezelt ötletekkel és több szisztematikus aprómunkával párosul, jelentős előadás születésének tanúja lehetne a publikum.

URBÁN BALÁZS

Csalódást fogok okozni a hozzám hasonló sci-fi kedvelőknek: az önmagát kultúr sci-fiként definiáló Lámpagyújtogatók nem sci-fi. Szerepel ugyan benne egy rakéta, többször emlegetik az Androméda-ködöt, az idegeneket és a világvégét, a plakát dizájnja is ezt a műfaji besorolást erősíti, és még Star Wars-karaktereknek öltözött statiszták is mászkálnak a Westend City Center önmagában is bántóan futurisztikus mozitermének előcsarnokában. Mégsem az. Még csak nem is játékfilm. Pedig lehetne. Akkor hát kultúr? Az sem. Szerepelnek ugyan benne kortárs kulturális életünk szereplői, elhangzik pár vers és dal, és valóban szó esik kultúráról is. Sajnos, nagyon kevés.

A Lámpagyújtogatók gyakorlatilag egy hol werkfilmbe, hol kisjátékfilmbe ágyazott riportfilm.

A történet egyszerű. Két filmest megbíznak, hogy juttassák el az emberiség üzenetét az Androméda-ködbe. Ők riportokat készítenek sportolókkal, zenészekkel, költőkkel, tudósokkal és más értelmiségiekkel az élet nagy, végső kérdéseiről, hogy az üzenetet remélhetőleg megkapó földönkívüliek reprezentatív képet kapjanak az emberiség gondolkodásmódjáról. Úgy általában.

Ez az úgy általában a film legnagyobb hibája. A riportokat olykor megszakítja a két filmes burleszkbe illő csetlés-botlása, film a filmben, tehát annak a története, ahogyan az emberiség bemutatására alkalmas kérdéseiket kigondolták, riportalanyaikat fölkutatták, valamint űrhajót szereztek az üzenet célba juttatásához. A játékidő nagyobb részét a riportok teszik ki, különböző témakörökhöz rendelt szekvenciákban – család, siker, kudarc, szerelem, élet, halál – megszólaltatva az alanyokat. Valóban fontos kérdésekről esik, illetve eshetne itt szó, a riporter – a film rendezője, vágója, ötletgazdája – intim légkört tud teremteni alanyaival, minden képessége adott hozzá, hogy valóban elgondolkodtató mélyinterjúkat készítsen. Ez az intimitás, az oldott, mégsem személyeskedő hangulat kiváló arányérzékkel és játékintelligenciával való megteremtése ritka kincs. Ilyen riporterek és riportalanyok kedvéért talán még televíziót is néznék néha. Legalábbis, ha egy nyugodtabb lelkivilágú, lassabb tempójú vágóval dolgoznának. Az interjúalanyok megszólalásait mondatonként, mondattöredékekként szétdarabolták és úgy vágták össze, hogy minél jobban szánkba rágják az emberiséggel kapcsolatos nagy életigazságokat. Igen, a műrepülő bajnok, az élsportoló, a humorista és a pszichológus is úgy véli, hogy a siker velejárója a küzdelem, a kitartás és a kudarc. Olyan, mintha egy végtelenített videoklipet látnánk több mint két órában, ami idegileg fárasztó. Ehhez kapjuk még a nagy, őszinte, bombasztikus igazságok nyomasztó ismétlődését, evidenciák pufogtatását. De még ez sem elég, ráerősítenek a tanításra a riportalanyok körül idegesítően vibráló képzeletbeli űrjármű digitális műszerfalán megjelenő feliratok is, melyek címszavakban foglalják össze egy-egy szekvencia végén a tanulságokat. Figyeljetek – villog a felirat –, mindenkinek nagyon fontos az anyai szeretet, a figyelem és a társas létezés, ilyenek vagyunk mi, emberek!

A nemes szándék – földönkívülieknek küldött üzenet ürügyén magunknak, embertársainknak üzenni valami biztatót, motiválót, előremutatót magunkról, emberekről – sajnos megreked az Elixír Magazin falvédő-igazságainak szintjén. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a film készítői szélesebb közönségigény kielégítésére törekedtek – nyilván azért, hogy minél többekhez eljusson az üzenetük –, és ezért nem kizárólag teológusokat, filozófusokat, művészettörténészeket, ne adj’ isten, esztétákat kértek föl riportalanynak. A megszólalók – az elhanyagolhatóan kevés kivételtől eltekintve – ráadásul nem is tartoznak a mai magyar mainstream köreibe, java részük az alternatív, underground színtér szereplője vagy szakmájának elhivatott, lelkes és hiteles művelője. Az a baj, hogy a rendezői, dramaturgiai, forgatókönyv-írói (ha volt forgatókönyv) koncepció annyira fél a szélesebb közönségtől, hogy nem meri egy alany gondolatait pár mondatnál tovább lebegtetni. Rohannak a képek, rohan a szöveg, és bármilyen szuggesztív, elgondolkodtató, bármennyire hiteles a dolog, a mennyiség és a sebesség egyértelműen a minőség rovására megy.

Üdítő kivétel Laár András, aki pár tőmondattal is olyan koan-szerű, derűs bölcsességeket tud közölni, hogy kicsit megpihenhet nála a nagy igazság-kergetéstől és darabolástól megfáradt néző: „Örüljetek, hogy éltek, mert úgy el lehet menni például étterembe.”

A werkfilm-kerettörténet akkor működik, amikor a készítők bátran fejest ugranak az ismerősen jóízű kelet-európai és magyar kisreál nagyabszurdba. Az illegális sufni-tuning űrhajógyártó-brigád és vezérük, Kondorkeselyű – barátainak Kondor, ellenségeinek keselyű – jelenetei kiváló stílusérzékkel idézik meg a B-kategóriás poszt-apokaliptikus filmek világát éppúgy, mint Szomjas György Roncsfilmjét vagy Jancsó Kapa-Pepe ciklusának legnagyszerűbb pillanatait. De akár Monory Mész András Meteójának említése is indokolt. Bizony, ez itt Magyarország, illő tehát, hogy az Androméda-ködbe küldött üzenet a Kis-Duna-ág valamelyik Isten háta mögötti szigetecskéjén rejtőző fészerből induljon hódító útjára, egy mosógépdobból buherált űrrakétában, aminek bízhatunk a burkolatában, hisz jól höncsörödik benne a hafner.

Kelet-európai üzletkötés nem létezhet sumákolás nélkül, így filmkészítő-üzenetküldő hőseink az utolsó pillanatban tudják meg, hogy küldetésüket Kondorkeselyűék összevonták egy másik projekttel: egy csirkét és egy kutyát is kilőnek az üzenetküldő rakétával. Természetesen a tyúk a pilóta. Hiszen a tyúk volt előbb. Mint a kutya.

A filmben két megjegyezhető dal is elhangzik, az egyik a Tankcsapdától a Számolj vissza (igen, akkor, amikor az űrhajót kilövik), a másik Takáts Esztertől a főcímdal, a Lámpagyújtogatók. Ez utóbbinak a szövege hordozza számomra a film alapfelvetését illető legérvényesebb gondolatot:

„Új világok szólanak

Halljátok meg szavukat

Ne kívülről várjátok

Belülről szól hangotok”

Szerencsénkre a Takáts Eszter Beat Band élőben is eljátszotta a dalt a filmpremieren, valamivel jobb zenei köntösbe öltöztetve azt a főcímbeli verziónál. Különösen jól esett ezeket az énekelt gondolatokat hallani a premieren szintén fölszólaló, egyébként szimpatikus biológus meglehetősen lehangoló, poszt-materialista mondatai után, melyek szerint minket a genetikánk predesztinál.

A dal hatására megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy a végső kérdésekben azért nem csak sejtjeink reáliája és nem is csak az Androméda-köd lakóinak megítélése a meghatározó.

JUHÁSZ KRISTÓF

Október 1-jén, a Zene Világnapján 77 éves mulasztást törlesztett a magyar zenei élet, amikor hazánkban először csendült fel Richard Strauss kései egyfelvonásosa, A béke napja. De nem ez jelentette az est értékét és élményét.

Miként Wagner ama terve, hogy négy egymást követő napon kerüljön színre a Tetralógia (ennek realizálása a Wagner Napok keretében Fischer Ádám nevéhez fűződik), úgy Strauss ama elképzelése is megvalósult – ismét életjáróak vagyunk –, hogy A béke napja a másik egyfelvonásossal, a Daphnéval együtt kerüljön színre. Az előadásnak a Müpa operaszínpaddá átlényegülő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme adott otthont. Kocsis Zoltán Richard Strauss-projektjében már korábban szerepelt a Daphne, akkor koncertszerű előadásban. Most Némedi Csaba rendező leleményének köszönhetően azonos díszletek (Gilles Gubelmann) között láthattuk a két művet.

A közönség – immár történeti létjogosultsággal – rendszeresen él azzal a kisajátított joggal, hogy megítélje, jó-e vagy nem valamely alkotás. Belekalkulálva egy-egy bemutató (netán műsorösszeállítás) értékelésébe, a szakirodalom tovább erősíti eme ténykedését, az adott művek előéletének feltérképezésével. Így aztán megerősítést is kaphat, afféle tekintélyelvű igazolást véleménye indoklásához a szubjektív tetszésnyilvánítás jogát messze túllépő, lelkes zenebarát. Aki persze türelmetlen, visszamenőleg a zeneirodalomtól kizárólag remekműveket vár (miközben újdonságokra is éhezik), és ízesen fanyalog, ha valamely korszakos jelentőségű komponista nem mindig maximumon teljesített.

Ha nem feledjük azt a tényt, hogy minden mű kísérlet (erős kritikai érzékkel rendelkező szerzők megteszik, hogy csak sikerült kísérleteiknek adnak teret), a változó időben (változó érdeklődési és ízlésviszonyok közepette) mindenképp tanulságos rangos komponisták elfeledett partitúráinak a leporolása. Tudjuk: nagyságok nagyokat is tévedhettek, s azt is: a tévedések is nagyban előrevihetik a világot.

Éppen ezért A béke napja előadásáért is hálásak lehetünk – habár ez a tartalmában sematikus-demagóg darab hamar felejthető lesz. Azért is volt rendkívül jelentős e két mű egyidejű bemutatása, mert több énekes kapott lehetőséget ezáltal, hogy egy este folyamán két különböző jellegű szerepben mutatkozhasson meg. Horváth István tenorja gyönyörködtető epizódot jelentett az első darabban, amikor Piemont hírnökeként dalolt – a Daphnéban pedig neki jutott Leukipposz rangos szerepe. Hálás feladat-pár jutott Cser Krisztiánnak (a holsteini ostromló csapat parancsnoka, valamint Peneiosz) és Ric Furmannak is (az ostromlott vár polgármestere, továbbá Apolló), ők is megérdemelt sikert arattak. Csakúgy, mint A béke napjában a főszereplő, az ostromlott város parancsnoka, Michael Kupfer-Radecky, a hazai énekesek közül pedig Kiss Tivadar (lövész). Egy-egy hangi teljesítmény megkérdőjelezheti a külföldi vendégművész meghívásának indokoltságát (utalok itt Christiane Kohl bántóan éles hangjára), de ennyi bizonytalansági tényező „belefér” egy jelentős projektbe. S minden apró zavaró mozzanat eltörpül ama jelentős tény mellett, hogy ideálisan találkozott énekes és címszerep a Daphne esetében. Az olasz mesteriskolákban a nemzetközi mezőnyt tekintve is jelentős operaénekessé nevelkedett Pasztircsák Polina számára óriási erőpróba, ugyanakkor remek művészi lehetőség volt e szerep zenei megformálása. Állandóan a színen van, megannyi (indokolt és indokolatlan) mozgással egybekötve korántsem csupán énekel (gyönyörű hangon, kristálytiszta érthetőséggel), de személyiségként jelenik meg, aki elhitető erővel teremt természet-közeli saját világot. A kidolgozott szerepformálásnak köszönhetően feszült figyelemmel követte Daphne érzelmi életének minden rezdülését a teltházas nézőtér – megnőtt minden gesztus, szeszélyes mozzanat jelentősége. Pasztircsák Polina kisugárzása megszépítette a környezetét, elfogadtuk a látványvilágnak (egyébként verbálisan megmagyarázott) olyan sajátosságait is, amelyek földközelbe húzhatták volna le az allegorikus mitológiai történet (zene)költőiségét.

Sok minden van Richard Strauss zenéjében, ami fogva tartja napjaink zenekedvelőit is – elsöprő lendülete, hangszerelő művészete és még sorolhatnánk –, ki-ki sajátos mozzanatokat tudatosíthat ebből magának. Miközben gyönyörködünk, könnyen megfeledkezünk e varázs tényleges létrehozóiról, nevezetesen a Strauss-művek zenekaráról. A szimfonikus költemények partitúrái hálásak a tekintetben, hogy hatásos szólistalehetőséget kínálnak megannyi zenekari játékosnak – az operák zenekarának feladata viszont komoly erőpróba. Ezen a két esten a Nemzeti Filharmonikusoknak kiváltképp a fúvós gárdáját illeti őszinte elismerés a heroikus teljesítményért. A béke napja zenekarában ők biztosítják (a kiemelt szerepű ütősökkel) a hangzásnak nemcsak a fundamentumát, a gerincét, hanem szinte a teljes egészét – a vonós színek mellettük afféle couleur locale-nak hatnak. A Daphnéban is nagy a felelősségük – ráadásul itt még egyénítettebben kell játszaniuk. Szerencsére ebben az elvarázsolt világban a hallás óhatatlanul is korrigálta a – jogos elfáradás következtében – félresikeredő hangokat. Része van ebben annak is, hogy a karakterizálást illetően az instrumentális környezet is maximálisan kidolgozott volt – hála Kocsis Zoltán tévedhetetlen formaérzékének s a zene valamennyi összetevőjére kiterjedő maximalizmusának.

FITTLER KATALIN

ELŐSZÓ

SZŰCS KATALIN ÁGNES

SZOMORÚ SZEREPEK – 2015. NOVEMBER 6.

Bálint András és a történelem

FÖLDES ANNA

„MINEK TAGADJAM GYÖNGESÉGEM”

Heltai naplója – Bálint András estje – Radnóti Színház

GABNAI KATALIN

LAUDÁCIÓ

Az Évad Legjobb Drámája

MARTON LÁSZLÓ, RADNÓTI ZSUZSA