„Otthonkaként” magyar címeres mezt hordó, a jellegzetes középszerűségében tündöklő társasházi közös képviselő méltatlankodja magát befelé a még éppen elhelyezkedő közönség közé az Ankert egyik hosszúkás „fészerében”. Papírmappával a hóna alatt igyekszik az egyik lakóhoz, behajtani a közösköltség-elmaradást. Közben szórja ránk a sirámait a hangosan bulizó külföldi lakókról, akik közül vélhetően a Mazdáját levizelők is kikerülnek. Sértett egzaltáltságában egyre jobban belehergeli magát a panaszáradatba. Pedig „Isten látja lelkét”, ő nem irigykedik a külföldiekre – de az azért mégse járja, hogy alig vetették itt meg a lábukat, máris vadiúj Audikkal száguldoznak. Monológjának végén átadja a teret a virtuális játéknak: profi színészek és civil közreműködők alkotta alkalmi társulat formál meg egy különlegesen szerkesztett tévé- és rádiójátékban egy magyarországi lakóközösséget, ahol a már-már egyetlen magyar család, Kárpátiék kénytelenek élvezni a közös képviselő tenyérbe mászó tolakodását. A Szomszédok címet viselő társadalmi szatírában Pogány Judit mint nagyothalló, szenilis nagymama, Schneider Zoltán megcsömörlött, ennek jegyében agresszív nacionalista családfőként, Schermann Márta a munkáját frissen a szögre akasztó BKV-ellenőr anyuka szerepében és Kovács S. József mint a család 16 éves többé-kevésbé reménysége egy szokványos családi vacsorához készülődnek. A készülődés azonban itt valójában szűk körű: csak a nagymama süti a maga szórakozott lelkesültségével a májat; a többiek inkább ezt az estét is megúsznák. A tartozásért kopogtató közös képviselő (Felhőfi-Kiss László alakításában) szemlátomást gyakori vendég, aki bezárkózó gondolatvilágával vélhetően összefüggő magányát a másokon való visszaélésszerű élősködéssel kompenzálja – többedszerre hívatlan vacsoravendége a Kárpáti családnak.

Az alaphelyzet és egyben a cselekményt beindító körülmény a sóhiány: a sült máj csak frissen sózva finom, viszont elfogyott a só. A helyzetkomikumként ábrázolt vasárnapi zárva tartás miatt a probléma elhárításához alternatív – és jellemző módon csak a 16 éves fiatalnak készségszinten eszébe ötlő – megoldáshoz kénytelenek folyamodni: kölcsön kell kérni sót a szomszédtól. Aki külföldi – és ez most hangsúlyos. Ugyanis a külföldi szomszéd nem magyar, hanem tengeri sót ad, kiváltva ezzel a családfő és a vele egy követ fújó közös képviselő kezdetben jópofa viccelődésnek szánt, aztán a családi társalgás folyamán egyre hegyesebbé váló és egymásra licitáló nacionalista szólamait. A vacsora légköre egyre fojtogatóbbá válik. A tévéjáték hangjátékra vált, és a Kárpáti család kietlen, lepusztult konyhája helyett a társasház többi lakásába nyerünk fokozatos bepillantást: vietnami, roma, afgán és afroamerikai családok magyarországi otthonaiba, amelyekben szintén vacsorához készülődnek, ám néma látványukban totálisan ellenpontozzák az immáron csak hangaláfestésként közvetített Kárpátiékat. Békésségükben és hétköznapi normalitásukban már-már idillikussá válnak, nem úgy, mint az éppen a külföldi szomszédokon élcelődő, a magyar történelem mitikus toposzait vacsoratémává tevő magyar família (elnézést a jövevényszó használatáért).

Kellő büntetés a frusztráltságában fuldokló családfőnek, Kárpáti Andrásnak, hogy Zoli fia a félretett közösköltség-pénzt DNS-mintára költötte: a gyerek nem akarja ugyanis elhinni, hogy tényleg ezektől a beszűkült gondolkodású szülőktől származik.  Noha az előadás szövege helyenként túl közhelyes és sematikus, ezt a színészek – főleg a verbális gesztusokat is a tőlük megszokott, megunhatatlanul realista stílusban használó Pogány Judit és Schneider Zoltán, de a fiatal Kovács S. József is – kellőképpen ellensúlyozzák.

A szegedi Ars Omnis Kulturális Egyesület Szomszédok című projektje (Hárs Anna tollából és Schermann Márta rendezésében) a Magyarországra érkező migránsok és bevándorlók befogadásáról, a magyar társadalom feléjük félelemből vicsorító rosszabbik énjéről ad groteszk, szatirikus, összességében lehangoló képet. Finanszírozójuk a Norvég Civil Támogatási Alap, melynek pedigréje mostanában csak a jobbik énünk számára vonzó. Az ilyen előadások amellett, hogy kertelés nélkül beszélnek egy spirálszerűen lehúzó társadalmi attitűdről, merész ábrázoló módszerük révén talán az önreflexív hajlamainkat is erősítik. Közös érdekünk, magyaroknak és velünk élő bevándorlóknak, hogy ne csak egy belvárosi romkocsma tűzze alkalmilag műsorára.

 

MÉSZÁROS SZILÁRD

 

^* Az írás az Ankertben 2015. április 8-án megtartott bemutatóról készült. Az előadás 2016 januárjától a Trafóban látható.

Előzmények

A két világháború közötti, Horthy Mikós kormányzó nevével fémjelzett korra az elejétől a végéig jellemző volt az antiszemitizmus erős, bár változó intenzitású jelenléte. Ez igaz a kormányon lévő politikai erőkre csakúgy, mint a meghatározó társadalmi pozíciókat betöltő keresztény középosztály egészére. Az utóbbira nézve így fogalmazott a kortárs Csécsy Imre:

„A középosztály zsidókérdése azonban szintén csak elálcázása mélyebb problémáknak. Nem hisszük, hogy az átlagkeresztényben kevesebb gazdasági tehetség van, mint az átlagzsidóban. (Viszont, ha mégis így lenne: ezen az íróasztalok megrohamozásával sem lehet segíteni.) A keresztény középosztály egyszerűen azért tódult a közhivatalokba, mert ezek átlagban jobb és biztosabb jövedelmet, több kényelmet és nagyobb tekintélyt, sőt a tehetségesek számára értékesebb karrier-lehetőséget is nyújtottak, mint a gazdasági pályák.”2

A harmincas évek második felében a bel- és külpolitika változásai erre a termékeny talajra hullva könnyűvé tették az uralkodó eszmékből levezethető törvények, rendeletek megalkotását és az ezeket végrehajtó intézmények kiépítését.  A külső körülményekben az egyik legfontosabb változás az volt, hogy a Német Birodalom az Anschluss, tehát Ausztria bekebelezése után a magyar határokhoz érkezett. A németországi jogfosztó, zsidóellenes intézkedések erre az időre már folytonossá váltak, részben a mindennapi életben, részben a törvényhozás területén.3

Ugyanakkor egyfajta „verseny” alakult ki Magyarország és egyes szomszédos és közeli országok között, hogy ki milyen rendszabályokkal ad teret az antiszemita nyomásoknak. Romániában az 1934-ben hozott, „a nemzeti munka védelmére” vonatkozó törvény nyolcvan százalékban román (azaz nem zsidó) munkaerő alkalmazását írta elő, 1937-től zsidó nem kaphatott iparengedélyt, kizárták a szakmai szervezetekből, bojkottálták a zsidó üzleteket.4 1938. január 21-én törvényt hoztak „Az állampolgárság felülvizsgálata” címmel. A határidő rövidsége és az akták beszerzését kísérő hosszadalmas bürokratikus eljárás következtében 225.222 személy, a romániai zsidóság 36,5 százaléka egyik napról a másikra elveszítette állampolgárságát és vele együtt a munkához való jogát.5 Lengyelországban 1937-ben döntés született arról, hogy zsidó ne lehessen kormánypárt tagja. Az egyetemeken külön padokat jelöltek ki a zsidó diákok számára.6

Ez az időszak a hazai szélsőjobb aktivizálódásának időszaka is. Részükről egyre erősebbé válik a zsidósággal kapcsolatos különböző intézkedések követelése. Ebben a folyamatban élen jártak a nyilas-nemzetiszocialista pártok, és a különböző olyan szélsőjobboldali szervezetek, mint a Baross Szövetség és a Turul Szövetség. Így ír erről a kormánypárti Függetlenség:

„A zsidóság faji különállását megállapító törvényt kíván a Turul Szövetség. … kimondották, hogy a következő bajtársi esztendőben erőteljes mozgalmat indítanak a zsidóság faji különállását megállapító új törvény meghozatala érdekében.”7

A Magyar Nemzeti Szocialista Párt agresszíven zsidóellenes programja mellett nyíltan hirdette, hogy közvetlen célja a hatalom megszerzése. Erre a nyomásra többféle válasz született a kormányzó politikai erőn belül. Az egyik álláspont határozott képviselője Imrédy Béla (ekkor a Magyar Nemzeti Bank elnöke), aki 1937 márciusában memorandumot juttat el Darányi Kálmán miniszterelnökhöz, melyben a zsidó kérdést nevezi Magyarország egyik sorsdöntő kérdésének. Mint írja, most rendkívül kedvező a „pszichológiai momentum”8 e kérdés rendezésére, tehát a zsidóság társadalmi-gazdasági szerepének csökkentésére. Másként reagált erre a kihívásra 1937 májusában Bethlen István, akinek politikai hitvallása egészen mást sugallt, de az ő befolyása már messze alatta maradt a korábbi években élvezettnek. Képviselőházi beszédében világosan fogalmazza meg, hogy a zsidókérdés felvetése mögött „egy harcias és gyűlölködő antiszemitizmus” áll. Ennek megfelelően fejti ki álláspontját a kormányzati tennivalóról:

„… kormányunk kötelessége erre nézve egy józan, okos, körültekintő, a jogegyenlőséget nem sértő programot felállítani.”9

De nem ez történt. A fokozódó antiszemita hullámot érzékelve a hazai zsidóság vezetői kormányzói audienciát kértek. Horthy 1937. november 11-én fogadta a delegációt, és ezen a megbeszélésen nyugtatni próbálta a zsidó vezetőket.10 A találkozót azonban nem követte semmilyen kormányzói intézkedés, nem történt változás a politikai klímában. A kormánypárt jobbszárnya egyre inkább átvette a zsidóellenesség jelszavait, és sürgetni kezdte korlátozó rendszabályok bevezetését. 1938. januárjában Soós Károly tábornok11 memorandumot vitt Horthyhoz, benne összegezve egy szélsőjobboldali katonacsoport követeléseit. Így idéz a memorandumból C. A. Macartney Október tizenötödike című könyvében:

„… a memorandum arra kéri a Kormányzót a tiszti testület nevében, hogy »egy új, határozott, meg nem alkuvó programot kezdeményezzen, nemzeti, keresztény és népi jelleggel« – egy olyan programot, amely nemcsak szavakból áll, hanem tettekből is. Ennek fő vonalai a következők:

1/ A gazdasági életben a zsidó befolyás csökkentése, főleg a keresztény gazdasági tevékenység erőteljesebb támogatása által.

2/ A zsidó befolyás jogi eszközökkel való kizárása a sajtóból, színházból, filmből és általában a kulturális életből, a keresztény tevékenységeknek ezeken a területeken való általános támogatása által.

…

9/ Végezetül, az új választójogi törvény megszületése után nagyobb szabadság a jobboldali szervezkedés számára.12

Ebben a memorandumban jelent meg először – nem valamilyen újságcikk szintjén, hanem politikai dokumentumban – a színházi élet területén történő radikális változtatásnak, tehát a „zsidó befolyás kizárásának” követelése.

Az 1930-as népszámlálás szerint a magyarországi zsidóság az össznépesség 5,1 százalékát teszi ki. A fontosabb értelmiségi pályákon a zsidó (vallású) személyek arányát feldolgozó összesítés szerint 1930-ban a színészek 30,3 százaléka volt zsidó.13 Bár a teljes színészszakma létszámára különböző adatokat lehet találni, talán jellemző (de csak erős korlátokkal), hogy az Országos Színészegyesületnek, amelyben a munkaadók (igazgatók) és a munkavállalók (színészek) egyaránt jelen voltak, 1930-ban 1122 rendes tagja volt. (A kötelező színészkamarai tagság idején, 1939-ben a kamarai színész tagok száma 2200 volt.)14

A kormánypárt – az egykori szemtanúk és a korabeli források szerint elsősorban Darányi és Hóman15 által befolyásolva – egyre inkább magáévá tette a szélsőjobb politikai üzeneteit és követeléseit. Erre utalnak a személyi változások is, így például Endre László Pest megyei alispánná, Tasnádi Nagy András16 pártelnökké választása. Mindezek logikus folytatásaként került sor Darányi 1938. március 5-én, Győrben elmondott beszédére, melyben a stabil államvezetést hangsúlyozva, megfogalmazta a további idők legfontosabb politikai kérdését:

„Zsidókérdés van. S ez egyike elintézetlen közéleti problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, annak csak tervszerü és törvényes rendezését tartom lehetségesnek. A kérdés lényegét abban látom, hogy az ország határán belül élő zsidóság különleges diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is, aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban.” 17

A feladat tehát, mondta a továbbiakban:

„a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területein illő mértékre csökkenti.” 18

A beszéd, a későbbi konzervatív politikusok beszédeihez hasonlóan, arra az illúzióra épült, hogy a tervezett törvény – csakúgy, mint sok más ezt követő jogszabály – alkalmas megfékezni, terelni az egyre erősödő szélsőjobboldal szította antiszemitizmust. (Amely – valljuk be – igen termékeny talajra hullott a magyar társadalom nagy részénél.) Másnap Hóman Bálint mint a kormánypárt helyettes vezetője mondott beszédet Szentesen. Ebben visszatért a miniszterelnök beszédére, és bizonyos pontokon részletezte vagy magyarázta az abban elhangzottakat. Így kitért a „zsidókérdésre” is:

„Világnézeti szempontból a kérdés alapja az, hogy a zsidóság aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban, ami egyes zsidó elemeknél, különösen az újonnan jöttéknél, a magyartól idegen szemlélettel párosul. /…/ A zsidóság … különálló sajátos életét élte, különálló sajátos világszemlélettel és felfogással élt itt a magyarság körében is.”

Majd később:

„…a zsidóság feladata – a zsidó ifjúságnak társadalmi ránevelésével kell elérni azt, hogy alkalmazkodjék a nemzeti közfelfogáshoz és közösítse ki magából mindazokat, akik a magyar közfelfogással és közszellemmel szembehelyezkednének.”19

A két összecsengő beszédet, amelyek közül Hóman Bálinté volt a radikálisabb, napokkal később a kormány részleges átalakítása követte. Témánk szempontjából a legfontosabb változás Lázár Andor távozása volt. Az immáron „volt” igazságügy-miniszter később, emlékiratában így ír a távozás okáról, Hómanra utalva:

„Ők úgy látják […], hogy az én felfogásom attól a felfogástól, melyet a miniszterelnök és ők is helyesnek tartanak az ország mikénti vezetése tekintetében, lényegesen eltér.” 20

Lázár nem kívánt változtatni a meggyőződésén, és ezért hajlandó volt levonni a nézeteltérésből adódó konzekvenciát. Az országgyűlésben és a lapokban egyre élesebb hangvételű összecsapások történtek a zsidókérdéssel kapcsolatban. Megkezdődött a háttérben egy a kérdést ha nem is megoldani, de a közhangulatnak eleget tenni igyekvő, egyszersmind a szélsőjobboldalt is (sikertelenül) leszerelni kívánó törvény kidolgozása.21 Hogy mennyire érintették váratlanul a bekövetkező változások a zsidóságot, nehéz megítélni. A tiltakozás elszigetelt volt és megmaradt a jogrend, a törvények által biztosított intézményi keretek között. A látleletet, esetleg a magyarázat egy részét így írja le Komlós Aladár22, valamivel később, 1942-ben:

„A zsidóság valljuk be, nem készült a rettenetes próbára. Száz éven át arra készült, hogy idővel csak az embert és a magyart fogják látni benne, s ezért azon volt, hogy elsorvassza magában a zsidót.”23

Ahogyan a zsidóság nem készült fel a törvényben kodifikált jogfosztásra és ennek következményeire, ugyanúgy tehetetlenül fogadta a változást a színházi világ és benne az érdekeltek is.

 

Törvény születik

Az első zsidótörvény előkészítésében oroszlánrészt vállalt Imrédy Béla24, aki ekkor még tárca nélküli miniszter a Darányi kormányban. Ő volt az, aki mielőtt még az igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő osztálya bármiféle javaslatot készített volna, az irányelveket megvitató minisztertanácsi ülés után összefoglalta az ott elhangzottakat és kiegészítette saját javaslataival. Ez, a 1938. március 31-én a miniszterelnök számára írt memorandum részletesen tartalmazza azokat a javaslatokat, amelyek később a törvény paragrafusaiban is megjelennek.25 Így például az izraelita vallásúak számára az egyes szakmákban felállítandó 20 százalékos (a javaslatban 15 százalékos) foglalkoztatási küszöb bevezetése, új sajtókamara felállítása:

„A sajtókamara tagja csak magyar állampolgár lehet; a sajtókamara sorába legfeljebb 15 % erejéig vehetők fel izraeliták. Az izraelita tagok legalább 2/3-ának olyanokból kell kikerülnie, akiknek 4 nagyszülője közül legalább 3 Nagy-Magyarország területén született. […] Művészeti kamara állíttatik fel színészek, filmszínészek és rendezők számára. A kamara tagjai sorába való felvétel szempontjából ugyanazok szabályok irányadók, mint a sajtókamarára nézve.”26

Ezt követően a kormány a törvény-előterjesztés vitáját a soron következő ülésén – a jegyzőkönyv szerint – gyorsan lezárta:

„Az igazságügyi miniszter úr ismerteti a zsidótörvényjavaslat indokolásának tervezetét. […] A minisztertanács tudomásul veszi.”27

1938 áprilisában a Budapesti Színigazgatók Szövetsége egy emlékiratot készített a törvényjavaslat tárgyában. Az nem ismeretes, hogy kikhez jutatták el ezt a dokumentumot, de mindenesetre nem lehetett szűk a címzettek köre.28 Érdemes felidézni e dokumentumból néhány – meglepően kemény – kritikát:

„Ennek a törvénytervezetnek tárgyi intézkedései rendkívüli súllyal nehezednek a színházakra, amelyeknek éltető levegője a művészi szabadság. Megfúlnak, ha korlátok közé szorítják őket. Magyarországon magyar színházat soha nem vetett cenzúra alá semmilyen rendelkezés, efféle intézkedésre magyar szempontból szükség nem volt soha. Az előadóművészek magyarsága pedig olyan magától értetődő volt, hogy csak az lehetett a kérdés, amely szerint színészeinket »osztályoztuk«, hogy van-e tehetségük vagy nincs, művészek-e vagy sem?”

Majd később:

„… a színházak önérzetükben mélyen megbántva fogadhatják csak a törvénytervezet indokolásában lefektetett általánosságban tartott megállapításokat, és merőben méltatlannak érzik, hogy azokat minden indok nélkül vonatkoztatják rájuk.

Mert tisztelettel kérdezzük: hol adták tanújelét a budapesti színházak annak, hogy »nem érezték át a nemzeti hagyományokat«, hol volt a »felfogásbeli ellentétük« a magyar nép felfogásával, és nem bizonyították-e be számtalanszor, hogy igenis »a hazai népesség egyéb rétegeihez kívánnak idomulni« és hogy áthatja őket a »nemzeti és társadalmi együvétartozás érzése«?”

És még egy idézet:

„És még valamit óhajtanánk. Hogy ne ítéljenek rólunk – nélkülünk. Hallgassanak meg bennünket, mielőtt egy technikailag szinte kivihetetlen és elképzelhetetlen összességbe olvasztják össze a színházi és filmkamarát, olyan két testületet, amelynek elemei merőben más céllal, elgondolással, készültséggel, egészen más területen és más eszközökkel gyakorolják művészetüket és űzik mesterségüket.”

A Népszava számolt be arról, hogy a Budapesti Színészek Szövetsége szintén memorandumot fogalmazott meg a készülő törvény színészeket közvetlenül érintő javaslatáról. Ez egészen máshová teszi a hangsúlyokat, sokkal inkább motiválja a kenyérféltés, mint a színigazgatók tiltakozását.

„A memorandum megállapítja, hogy a magánszínházakat az úgynevezett egyensúlyjavaslat létükben és alapjukban rendíti meg. A politika mindig ártott a művészeteknek és félő, hogy ennek a javaslatnak törvényerőre emelése elnépteleníti a nézőtereket. Hivatkozik a memorandum arra, hogy jelen pillanatban valamennyi színház mostani vállalkozójától azonnal átvehető. De van bezártkapujú színház is. Miért nem jelentkezik erre tőke, amely az úgynevezett „mellőzött tehetségekkel” onnan meghódíthatná a közönséget!”29

A memorandumokat feltehetően sokan megismerhették a döntési helyzetben lévők közül, de hatása ennek nem volt a későbbi törvényre.

A törvényjavaslat sorsát előre jelezhette, hogy az előzetes bizottsági ülések rendre elutasították a kifogásokat, miszerint a tervezet megsérti a jogegyenlőség elvét, másfelől komoly károk érik általa a magyar gazdaságot. 1938. május 5-én megkezdődött a törvényjavaslat vitája a képviselőházban. A némaságba burkolózó társadalom nem tiltakozott, nem hallatta hangját. Ez alól kevés kivételként a Pesti Naplóban ugyanezen a napon megjelent tiltakozó nyilatkozatot kell feltétlenül megemlíteni, amelyet a szellemi élet 59 képviselője írt alá. Fontosnak tartom ebből idézni a bevezető gondolatokat:

„Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és pártállások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben dolgozunk, akik valamennyien az évezredes magyar művelődés megtartásának és gyarapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz kereszténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavunkat az állampolgári jogegyenlőség elvéért, melyet az úgynevezett »társadalmi egyensúly hatályosabb biztosításáról szóló törvényjavaslat« megvalósulása esetén törölne a magyar alkotmányból.”30

Az ezt követő napokban még néhányan megszólaltak a szellem emberei közül, így az aláíró Móricz Zsigmond, Gáspár Zoltán esszéíró, a Szép Szó főszerkesztője, majd néhány nap elteltével Babits Mihály ír ellenző cikket.31 És voltak – szintén elég kevesen – olyan zsidó származású közismert emberek, akik tudtak és mertek nyilvánosan tiltakozni. Ilyen szellemű írást jelentetett meg Lesznai Anna író, Mónus Illés szociáldemokrata politikus, újságíró, Zsolt Béla író, újságíró.

„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslat vitájában negyvennégy képviselő fejtette ki véleményét.32 A hozzászólók közel fele – 20 felszólaló – volt támogató, a kifogásolók száma 24 volt. Ez utóbbiak egy része, a szélsőjobboldalhoz tartozók és vegyesen kormánypárti politikusok nem tartották kielégítőnek, elégségesnek a tervezetet. A beterjesztettnél sokkal radikálisabb megoldásokat javasoltak a zsidók kizárására a gazdasági életből és a közéletből. A ellenzők másik csoportja, akik főként a liberális vagy szociáldemokrata pártokhoz tartoztak, a javaslat jogfosztó jellege ellen tiltakoztak.33 A vitában, amely meghatározó módon a jogegyenlőség kérdése és a törvényjavaslat gazdasági hatásai körül forgott, kevés figyelem esett a javaslatnak arra a részére, amely a színház- és filmművészet területén egy új intézmény, a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara létesítését kezdeményezte.

A kamarák intézménye nem volt ismeretlen a törvényjavaslat beterjesztése előtt, hiszen az ügyvédi és közjegyzői kamarák 1874-ben, a Budapesti Mérnöki Kamara 1923-ban, az orvosi kamara pedig 1936-ban jött létre. Ezek az alapvetően érdekképviseleti rendszerek szintén elszenvedői, végrehajtói lettek az „egyensúlyi” törvénynek. A különbség e szervezetek és az újonnan megalakulni javasolt sajtókamara, illetve színművészeti kamara között az volt, hogy ez új szervezetek célja elsősorban, meghatározóan az érintett szabadfoglalkozású szakmák „zsidótlanítása” volt.34

A törvénytervezet vitájában, azokban a gyér számú esetekben, amikor az új intézmények felállításáról, annak indoklásáról esett szó, döntően vagy a semmit mondás, az üres frázisok ismétlése volt jellemző, vagy azok a panelek, amelyek a színházi világot a gazdasági élet egy szeletének próbálták beállítani. Ez jellemezte rögtön a vita elején a törvényjavaslat előadójának, vitéz Balogh Gábor (Nemzeti Egység Pártja, a Vitézi Rend országos ügyésze) indoklását is.

„… az előtt a tény előtt nem hunyhatunk szemet, hogy a zsidóság a maga túlzott gazdasági terjeszkedésével és térfoglalásával különösen a magyar szellemi élet fellegvárait foglalta el (Esztergályos János: És miért?) és ennek következtében ebben a pozíciójában a magyar szellemi élet irányítására döntő befolyást igyekezett magának biztosítani.” 35

A javaslat 2. §-a sajtókamaráknak és színművészeti és filmművészeti kamaráknak felállításáról rendelkezik. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban bátor vagyok utalni arra, hogy külföldi példák és tapasztalatok igazolják azt, hogy úgy a sajtó, mint a művészeti kamarák bevált intézményeknek minősültek. Ebből a szempontból tehát a kamarai tömörülést, testületi szervezkedést kifogás tárgyává tenni nem lehet. De ha nézzük ennek az intézkedésnek a hazai jogfejlődés szempontjából való bírálatát, akkor is arra az eredményre kell jutnunk, hogy ez nem idegen a magyar jogfejlődésben mutatkozó iránytól és gondolattól. 36

Ezt a szálat veszi fel és próbálja bizonyítani a indokolatlanságát Vázsonyi János (Nemzeti Demokrata Párt, ügyvéd, újságíró), az ellenzék oldaláról e témában (is) megszólaló képviselő:

„És a színház vagyont jelent? Hiszen nincs olyan magánszínház Budapesten, amely ne volna eladó. Tessék, mindenkinek szabad rendelkezésére áll bármelyik színház megszerzése. Erre vonatkozólag mint szakértőt méltóztassék meghallgatni a magyar Színész Szövetség elnökének, Békeffi Lászlónak véleményét. Egyébként most május 6-án volt a Király Színház árverése. A Király Színház, Budapest legelső operettszínháza éveken át üresen állott. Senki sem költözött belé, nem akadt vállalkozó, aki színházi kultúrát akart volna benne teremteni. Most, amikor május 6-ára kitűzték a Király Színház árverését, egyetlen árverező sem jelentkezett.”37

Nem hagyta ki a lehetőséget az antiszemita uszítás egyik korabeli vezető alakja, Csilléry András sem (Keresztény Gazdasági Párt, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének vezetője), hogy sehol sem bizonyított (igaz, nem is cáfolt) adataival támassza alá a színházi világ egyensúlyi problémáit:

„A Vígszínház 14 vezető alkalmazottja közül 14 a zsidó, a Magyar Színház és az Andrássy-úti Színház 14 alkalmazottja közül 12 zsidó, (vitéz Bánsághy György: Csak?) A Művész Színház és a Belvárosi Színház 13 alkalmazottja mind zsidó. A Városi Színház és a Royal Színház 14 alkalmazottja közül 2 keresztény, a Terézkörúti Színpadon, a Pódiumon, — mindig csak a fő­szereplőket veszem — a Komédia Orfeumban valamennyi alkalmazott zsidó. (Fábián Béla: Békeffi is zsidó?) A 11 magánszínház összesen 67 alkalmazottja között tehát mindössze öt keresztény található. (Zaj a baloldalon.) Én nem személyekről beszélek, hanem számokról. (Fábián Béla: Én csak egyet ismerek, Békeffit, az az igazgató, a tulajdonos! Az nem zsidó!) Az igazgatók, a dramaturgok, a gazdasági főnökök, a díszlet- és kosztümtervezők mind zsidók, legfeljebb a fizikai munkások, a díszletezö munkások, a kellékesek, statiszták kerülnek ki keresztények közül, azoknak 90%-a keresztény is. Ha ezt látjuk, mindenesetre könnyen megérthetjük azt, hogy a magyar színészet miért nem tudja szolgálni ennek az országnak kulturális érdekeit.38

Egyetlen képviselő volt, Esztergályos János (Szociáldemokrata Párt, a Népszava szerkesztője), aki a vitában képes volt a javaslat által diktált gondolkodási sémából kilépni és a színészet ügyét saját értékén, ha úgy tetszik társadalmi küldetése oldaláról szóbahozni:

„Hogy ez a javaslat mennyire elfogult, azt bizonyítja az a tény, hogy ebben a javaslatban a művészet terén, a színházaknál, a filmnél és az Operánál is be óhajtják vezetni a 20%-os arányszámot. Minden gondolkodó ember mosolyát kell, hogy kiváltsa az a törekvés, hogy az isteni tehetségeket, az isteni adottságokat, a művészetet nem a tehetség fokmérőjével kívánják önök a jövőben mérni, hanem azzal, hogy megnézik, hogy a tehetség, a zseni melyik templomban imádja az Istent. (Malasits Géza: Hogy melyikben keresztelték!) Mint ahogy képtelenség volna az alkotó művésznek, a festőművésznek és a szobrásznak műveit a művész vallása szerint megítélni, ugyanúgy képtelenségnek tartom, hogy a színészt és az operaénekest, akit kizárólag a tehetsége tett nagygyá, érvényesülésében meggátolják azért, mert nem a katolikus templomban imádja Istenét”.39

Az országgyűlés felsőháza 1938. május 24-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Érthetően ebben a vitában sem volt lényegi elem a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara léte, vagy nem léte. Első felszólalóként báró Prónay György (Pest vármegyei földbirtokos) indokolta a színművészeti kamara felállítását. Megfogalmazása szerint:

„Ezek az intézkedések akkor lesznek célszerűek, akkor lesznek üdvösek és hasznot hozók, ha nem maradnak írott malasztok, hanem ezeken keresztül egy erősebb, nemzeti, keresztény szellem fog lüktetni a filmen, a művészeten és a sajtón át a magyar közvéleményben.”40

Dr. Szőke Gyula (Budapesti ügyvéd, földbirtokos) meglehetősen semmitmondó hozzászólása szerint nem jutott volna a színművészet és a filmművészet valamint a sajtó ilyen lehetetlenül alacsony helyzetbe, ha már korábban felállították volna ezeket a kamarákat. Szükségesnek tartotta hangsúlyozni azonban, hogy a kormány, ha ezeket a kamarákat felállítja, gondoskodjék arról is, hogy ezek megfelelően dolgozzanak is.41

Téglássy András (Abaúj-Torna megyei földbirtokos) úgy fogalmazott, hogy a törvényjavaslat a magyar keresztény társadalom élni akarásának a természetes következménye, amellyel minden körülmények között vissza akarja hódítani azokat a különböző pozíciókat, amelyek kisiklottak kezéből. Ahogy indoklásában a Sajtókamarával kapcsolatban fogalmazott (de a mentalítás és érvelés a javaslat egészére érvényesíthető):

„…a magyar társadalomnak olyan sajtóra van szüksége, amely a magyar hagyományokon keresztül a magyar lélekből táplálkozik, amely szent áhítattal néz fel a piros-fehér-zöld keretből kiragyogó hármas halomra, a kettős keresztre és a magyarságot összefogó Szent Koronára.”42

Az előterjesztést az országgyűlés mindkét háza, a felsőház a keresztény egyházak vezetőinek határozott és egyértelmű támogatása mellett, elfogadta és kihirdette (1938. május 29.).43 Eszerint létrejön a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara, a törvény betűje szerint a következő feladatokkal és tartalommal:

„2. §.Utasíttatik a m. kir. minisztérium, hogy:

b) színművészek, filmszínészek, színházi és filmrendezők, úgyszintén színművészeti és filmművészeti ügyvezetők és ügykezelők, valamint színházaknál és a filmiparban alkalmazott művészi segédszemélyzet (karszemélyzet) részére színművészeti és filmművészeti kamara felállításáról gondoskodjék.

A sajtókamara, illetőleg a színművészeti és filmművészeti kamara feladata: az újságírás és a lapkiadás, illetőleg a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete, hivatásuk erkölcsi színvonalának és tekintélyének megóvása, a hivatásuk gyakorlásával járó jogok védelme és kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, felettük fegyelmi hatóság gyakorlása, állásfoglalás és javaslattétel az újságírásra és a lapkiadásra, illetőleg a színművészetre és a filmművészetre vonatkozó kérdésekben.

4. §. A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara, tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg.

Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani: a) a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a hadiözvegyet; b) azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más, bevett felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a felekezetnek a tagja; c) a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazóját, aki nem az izraelita felekezet tagja.”

És megkezdődhetett a Kamara tényleges megalakítása és ezt követően meglehetősen dicstelen működése. A törvény egészéről az érintett izraelita felekezet képviselőinek hangulatát, keserűségét talán legjobban Löw Immánuel szegedi főrabbinak a felsőházi vitában mondott szavai jellemzik:

„…törvénytisztelő megadással és türelemmel fogjuk várni a jogegyenlőség feltámadását, a tálitá kúmi-t,44 majdnem hogy azt mondtam: Amen!”45

 

HARSÁNYI LÁSZLÓ

 

JEGYZETEK

¹ Ez a tanulmány a Színművészeti- és Filmművészeti Kamaráról szóló, készülő hosszabb elemzés első része. A tanulmány csakúgy, mint a majdani folytatás a Kamara tevékenységének csak a „zsidótörvények” valós céljaival összefüggő elemeit kívánja vizsgálni, tehát az érintett színművészek jogfosztásának, pályától való eltiltásának történetét. Ily módon nem érinti a Kamara filmszakmai aktivitását, sem pedig a Kamarának a korabeli színházi élettel összefüggő más típusú intézkedéseit.

² Csécsy Imre: Az új Tripartitum. Századunk, 4‒5. szám, 1938, 116.

³ 1933 – Az állami tisztviselőkre vonatkozó törvény – A Német Zsidók Birodalmi Képviseletének megalapítása. – A Birodalmi Kultúrkamara törvény bevezetése, a zsidókat kitiltják a művészeti kamarákból és szervezetekből. – A zsidóknak megtiltják, hogy saját földjük legyen. – A zsidóknak megtiltják, hogy saját kiadójuk legyen.

1934 – Az árjaparagrafus bevezetése a hadseregben

1935. szeptember – A német vér és a német becsület védelmére hozott törvény (zsidók és nem zsidók házasságának és házasságon kívüli kapcsolatának tilalma)

1935 – A nácik erővel kényszerítik a zsidó előadókat és művészeket a Zsidó Kulturális Egyesületbe való belépésre

1936 – Rendelet minden zsidó tisztviselő kényszernyugdíjazásáról

http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/A70_kronologia.pdf 2015. letöltve: 2015. október 9.

⁴ Róbert Péter: Baksis és kampó, MNO, 2004. január 17. http://mno.hu/migr_1834/baksis-es-kampo-650034 letöltve: 2015. október 10.

⁵ Demény Lajos: Zsidóellenes törvényhozás Romániában 1940 és 1944 között. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 1994. 5. évf. 2. sz.

⁶ Kovács István: A lengyel zsidóság helyzete a két világháború között, in. Jogfosztás – 90 éve, szerk. Molnár Judit, Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2011, 298.

⁷ Függetlenség 1937. november 14., 3.

⁸ Imrédy Béla a vádlottak padján. Szerk.: Sipos Péter. Imrédy Bélának a Magyar Nemzeti Bankelnökének memoranduma Darányi Kálmán miniszterelnök részére az ország helyzetéről és a teendőkről. 1937. március,OSIRIS – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 1999, 447.

⁹ Bethlen István beszéde a képviselőház 1937. május 11-i ülésén. Idézi: Komoróczy Géza. Zsidók a társadalomban 2. Kalligram, Pozsony, 2015, 107.

¹⁰ A találkozón Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, Buday-Goldberger Leó textil nagyiparos, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület elnöke, Láng Lajos bankár és Vida Jenő nagyiparos vettek részt. Szücs László: Kormányzói audiencia az első zsidótörvény előtt (1937. november 11.) Levéltári közlemények 64. 143‒164

¹¹ Soós Károly (1869‒1953) tábornok, 1920-ban, a Simonyi-Semadam kormányban rövid ideig honvédelmi miniszter, 1927-től felsőházi tag.

¹² C. A. Macartney: Október tizenötödike (A modern Magyarország története 1929‒1945) 1. rész, Gede testvérek Bt., Budapest, 2006, 283‒284.

¹³ Zeke Gyula: A budapesti zsidóság lakóhelyi szegregációja a tőkés modernizáció korszakában (1867‒1941), Statisztikai melléklet. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1990, 193.

¹⁴ „A színigazgatók, színházi vállalkozók között még nagyobb volt az arányuk, ezért a zsidótörvények nemcsak a színtársulatokat, hanem a színházi intézményeket is ellehetetlenítették. Pedig a zsidó vállalkozók éppen azért tudtak jelentős pozíciókat szerezni a színházi struktúrában, mert a keresztény befektetők a magas kockázat és a kiszámíthatatlanság miatt elkerülték a színház és a film világát.” Magyar Színháztörténet, 1920‒1949, Színház és társadalom, A színészek társadalmi státusza. http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/36.htm Letöltve: 2015. december 23.

¹⁵ Darányi Kálmán (1886‒1939) politikus, földművelésügyi miniszter, 1936-tól miniszterelnök; Hóman Bálint (1885‒1951) történész, az MTA tagja, 1932‒1938 között és 1939‒1942 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.

¹⁶ Endre László (1895‒1946) szélsőjobboldali, antiszemita politikus, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, később belügyminisztériumi államtitkár, 1946-ban a Népbíróság háborús főbűnösként halálra ítélte és kivégezték, Tasnádi Nagy András (1882‒1956) politikus, az Imrédy és a második Teleki kormány igazságügyi minisztere. 1945-ben a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, amit kegyelemből életfogytiglani börtönre változtattak.

¹⁷ Darányi miniszterelnök beszéde, MTI 1938. március 5. 4. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1# Letöltve: 2015. október 11.

¹⁸ Uo. 6.

¹⁹ A szentesi gyűlés. MTI 1938. március 6., 3.

²⁰ Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Budapest, 1995, 264‒265. Idézi: Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése. Múlt és Jövő, 2010. 2., 106.

²¹ Az első zsidótörvény születésének előzményeiről lásd részletesen: Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése, Múlt és Jövő, 2010. 2., 102‒121.

²² Komlós Aladár (1892‒1980) Író, költő, műfordító

²³ Komlós Aladár: Költőink és a zsidóság. In.: Magyar-zsidó szellemtörténet a Reformkortól a Holocaustig II. Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba. Válogatta és kötetbe rendezte: Kőbányai János, Budapest, Múlt és Jövő, 1997, 151.

²⁴ Imrédy Béla (1891‒1946) gazdasági szakember, politikus, miniszter, majd 1938-ban miniszterelnök. 1946-ban a Népbíróság halálra ítéli és kivégzik.

²⁵ Jegyzőkönyv Imrédy Béla gyanúsítottként való kihallgatásáról a politikai rendőrségen, 1945. október 5‒6. In.: Sipos Péter: Imrédy Béla a vádlottak padján Párhuzamos archívum, Bp., Osiris, BFL, 1999, 111. p.

²⁶ Imrédy Béla tárca nélküli közgazdasági miniszter előterjesztése Darányi Kálmán miniszterelnök részére az ún. „I. zsidótörvény” tervezett rendelkezéseire vonatkozóan 1938. március 31.In.: Sipos Péter: Imrédy Béla a vádlottak padján. Párhuzamos archívum, Bp., Osiris, BFL, 1999, 470‒471.

²⁷ Minisztertanács jegyzőkönyve, 1938. április 11., 18. napirendi pont (39.) MNL-OL, K27. Az előterjesztő Mikecz Ödön.

²⁸ Az emlékirat megismert példánya a Szeged-Csanádi Püspöki Hivatal iratai közt található. Egyház-igazgatási iratok, 1200/1938. Glattfelder Gyula püspök feltehetően mint felsőházi tag volt címzettje az emlékiratnak.

²⁹ Népszava, 1938. április 24., 13.

³⁰ Pesti Hírlap, 1938. május 5., 2. Az aláírók: Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczi Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Derítői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Pados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos.

³¹ Móricz Zsigmond: Zsidótörvény. Pesti Napló, 1938. május 8., 5. Gáspár Zoltán: A kitaszítottak küldetése. Magyar Hírlap, 1938. május 8., Babits Mihály: A tömeg és a nemzet. Pesti Napló, 1938. május 15., 3‒4.

³² 1938. évi XV. tv. Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. – 1938. május 17. – Ülésnapok – 1935-306

³³ A vitáról, annak hivatkozásait elemezve, részletesen ír Schweitzer Gábor: Képviselői olvasónapló – anno 1938. című tanulmányában. In.:Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk.: Karsai László és Molnár Judit, MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 603‒626.

³⁴ A klasszikus kamarák szerepéről lásd részletesen: Kovács M. Mária: Liberalizmus Radikalizmus Antiszemitizmus (A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között). Helikon Kiadó, 2001. és Strausz Péter: Kamarák a két világháború közötti Magyarországon, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008

³⁵ KN, 1935. XVIII. kötet, 1938. május 5., 298.

³⁶ Uo. 301.

³⁷ Uo. 1938. május 6., 360.

³⁸ Uo. 1938. május 7., 411

³⁹ Uo. 1938. május 7., 443

⁴⁰ Felsőházi napló, 1935. III. kötet 1938. május 24., 288.

⁴¹ Uo. 298.

⁴² Uo. 316.

⁴³ A törvény alapvetően vallási alapon határozta meg, hogy kit tekint zsidónak. Ettől azonban eltérő és a zsidóságot faji alapon meghatározó vonásnak kell tekinteni azt a körülményt, hogy a törvény hatályát kiterjesztették az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedettekre is.

⁴⁴ Jézus: Leány, kelj fel. Márk evangéliuma 5.41.

⁴⁵ FN, 1935. III. kötet, 1938. május 24.

Próbálom felidézni, előhívni magamból az élményt, milyen volt először végighallgatni egy teljes operát hangfelvételről. Amikor mindennemű színházi látvány-tapasztalat nélkül, pusztán a cselekmény ismeretében, szövegkönyvvel (később zongorakivonattal) a kézben követhettem nyomon a történéseket. Emlékszem, a legnagyobb hatást a zene felfokozó ereje gyakorolta rám. Hogy mennyivel hatásosabb valami elénekelve, mint pusztán prózában elmondva. És ehhez jött a zenekar további távlatokat (mélység-magasság dimenziókat) nyitó hatása. Ez a csoda elsődlegesen akkor hatott, amikor ismeretlen hangzások sorjáztak – későbbi fokozat volt, amikor vártam a hamarosan bekövetkező mozzanatokat, s ott már belejátszottak az értékelésbe a korábbi élmények; felül tudta-e múlni a korábban megismert hatásokat az új interpretáció. Történt ez akkortájt, amikor még bevallottan a műveket szándékoztam újrahallgatni, s fokozatosan ébredtem rá az előadóknak az operák hatásosságát erőteljesen befolyásoló lehetőségeire.

Az is indokolja e múltidézés létjogosultságát, hogy napjainkban megannyi operabarát voksol a színpadra szánt művek „félig szcenírozott”, szinte koncertszerű előadása mellett, s ez a jelenség akkor is figyelemre méltó, ha nyilvánvaló: önkényes rendezői megoldások ellenhatásaként (azok kivédésére) születhetett ilyen ítélet. És talán amiatt, hogy a kevéssé megfelelő alkatú énekesek remek hangi-zenei teljesítménye zavaró látvány-mozzanatoktól mentesen jobban élvezhető.

Az utóbbi években mind több DVD-felvétel tette lehetővé, hogy tér és időbeli virtuális utazásokkal kapcsolódjunk be a világ vezető operaházainak előadásaiba – ezt tetőzi be a MET-közvetítések iránti immár fenntartások nélküli elragadtatás…

Ilyen közbülső fázis után visszakanyarodni a kizárólag akusztikus élményhez: erre kínál lehetőséget a 2015 februárjában készült Aida-felvétel, a címszerepben Anja Harterosszal, Radamesként Jonas Kaufmannal (mindketten e koncertszerű előadásokon debütáltak szerepükben).

Az olasz énektanár apa fiaként Angliában született Antonio Pappano Amerikában végezte zenei tanulmányait, s a Royal Opera House után a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia élén immár egy évtizede tölti be a zeneigazgató tisztét. Tehát „saját” együtteseket vezényel, hazai terepen. Kérdés, hiányzik-e a színpad az énekeseknek – és szerepformálásuk által a hallgatóknak.

Behunyt szemmel (illetve sötétben) élesebben hallunk, amikor pedig vizuális ingerek kápráztatnak el, korántsem szerzünk hasonlóképp pontos auditív tapasztalatokat. Máskor viszont a látvány befolyásolja, mintegy irányítja hallásunkat. Ugyan kit zavar, ha színpadon egymást váltja tabló „nagytotálja” és bensőséges kamarajelenet – mint amikor képzőművészeti albumban azonos nagyságú ábrázolását kapjuk csataképnek és csendéletnek. A partitúrába belekomponált (a hangszereléssel kifejezésre juttatott) intenzitás hozzásegít ehhez, kiváltképp, ha vizuális segítséget is kapunk hozzá. Ez a problematika hangsúlyos szerepet kap az Aidában, ahol az első két felvonásban a monumentális tablók vannak túlsúlyban, majd az intimitás irányába tolódik el a jelenetek aránya. Kérdés, megvalósítható-e (mármint hogy elhitető erővel) a koncertpódiumon is ez a hatás, mindennemű látványelemek támasztéka nélkül.

Amennyiben feltételezzük, hogy nem történt drasztikus mértékű felvételtechnikai beavatkozás, tehát legalábbis nagy pontossággal az előadói elképzelést (karmesteri koncepciót) halljuk, azt vehetjük észre, hogy Pappanót is foglalkoztatta ez a probléma. Legalábbis erre vall a zenekari dinamika határértékeket súroló tágassága, az alig hallható pianissimótól a harsány fortissimókig. Az ambitus tágasságával a hangzástér kiterjedését szándékozott sejtetni (tehát nem az előadás teréét, hanem az egyes jelenetek helyszínét). A távolból is kivehető plasztikus érzelmi és indulati görbék a plakátfestészet analógiáját juttatják eszünkbe. Ugyanez a dinamikai zaklatottság szólistáknál a belső érzelmi-indulati történések kivetülése.

Ismert-népszerű operáról lévén szó, perdöntő kérdés, hogy elhisszük-e a szereplők jelenlétét, vagy pedig énekes produkciókban gyönyörködünk. Ami az utóbbit illeti, nem lehet okunk panaszra: Kaufmann Radamese ellenállhatatlan (nem véletlen, hogy Amneris is magáénak szeretné tudni a szerelmét). Harteros Aidája általában „celeste”, csak amikor az éneklési vágy (a szólam zeneileg-technikailag egyaránt igényes kidolgozásával) elhatalmasodik benne a szerepformálás felett, akkor kerülünk vissza a realitás talajára. Jekatyerina Semencsuk repertoárján előkelő helyet foglal el Amneris (énekelte a milánói Scalában, s a nápolyi San Carlo előadását DVD-felvételen is megörökítették). A római CD-felvétel legemlékezetesebb mozzanatai közé tartozik a IV. felvonásbeli jelenete Radamesszel, valamint a feszültségektől szikrázó, igazi színpadi légkört teremtő Nílus-parti jelenet.

Van egy olyan sajátossága a felvételnek, amely részben összefügghet a készítésével. Eltekintve valami belső nyugtalanságtól (ami korántsem zenei meggondolásból adódik – ilyenkor szokott, akár hangversenyen is, szinte önkéntelenül, legalább egy ujjal mérőütést ütni még a szakmán kívüli érzékeny hallgató is , mintegy megfegyelmezve a bizonytalankodó előadókat), néha nem meggyőzőek a váltások. Szívesen mentegetem a dirigens koncepcióját azzal, hogy utólagos vágással rövidítették a szünetet, avagy a felvett részleteket szorosabban fűzték egymáshoz. Ilyenkor nem a színpadi idő borul, hanem a hallgató zökken ki a műhöz alkalmazkodó belső ritmusból. Mindenesetre, amikor drámai történések vannak, nyoma nincs ilyen bizonytalankodásoknak.

A dinamikát lehet utólagos beavatkozásokkal módosítani. Ami viszont sohasem írható a felvételkészítők rovására, mert nincs utólagos beavatkozási lehetőség, az a hangok, frázisok intenzitása, belső feszültsége. Világok választják el egymástól a távoli, bizonytalan, éteri és visszafogott, netán feszültséget elfojtó halk hangzásokat, hogy csak néhány alaptípust említsek. Pappano kispórolja ezt a hatáselemet a legfeszültebb pillanatokra, s tény, hogy ilyenkor rendkívüli eredményt ér el. Ez az Aida szép történet, bonyodalmakkal és különleges befejezéssel. A tablók átütőerejéhez szükség lett volna a látványra… (Warner Classics – 0825646 106639)

FITTLER KATALIN

A hazai színháztörténeti szakirodalom, egy-két elhivatott kutatótól és kötet-konferencia-program-, esetleg ösztöndíj-alkalomtól, kiállítás-akciótól eltekintve – az elméleti jellegű cikkek örvendetes szaporodása mellett – az utóbbi időben elég bátortalanul csordogál. Ha megnézzük a Magyar színháztörténet sorozat bibliográfiáit, az időben előrehaladva apadó mennyiségű szakirodalmat találunk bennük. Ezen belül külön is mostoha sors jut általában a forrásközlésnek. Hálátlan munka: tulajdonképpen mások szövegeinek a közreadása, de a jegyzetírás, kommentálás ugyanazt a felkészültséget igényli, mint az „önálló” tanulmányírás. Ezért is van különös jelentősége az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet égisze alatt Gajdó Tamás szerkesztésében megjelent A modern színpad című könyvnek, amely az első két-három tétel kivételével a XX. század valójában első másfél évtizedében megjelent, összefoglaló néven színház- és drámaelméleti szemelvényeknek nevezett szövegeket tartalmaz (tartalmi jogon egy XIX. századi is becsusszant közéjük).

A kötet a színházzal különböző viszonyban álló emberek színházzal különböző viszonyban álló írásait tartalmazza. A szerzők között van költő, újságíró, rendező, szcenikus, az írások között van a színház aktuális állásáról és általános mibenlétéről szóló elmélkedés, hírlapi vitacikk és komplett színházesztétika. Van aki a színház gyakorlati műveléséhez szólt hozzá, van aki a teóriájához. Összeköti a cikkeket az időbeli közelségen túl az, hogy valami olyasmiket gondolnak a színházról, amiket annakelőtte nem gondoltak.

Nem hiánytalanul, de kevés kivétellel olyan szövegek, amelyek eredeti, évszázaddal ezelőtti megjelenésük óta nem láttak újra napvilágot, elfeküdtek a sajtógyűjtemények és könyvtárak rejtekén. A kötetnek azonban a forrásközlés fontosságán túli a jelentősége. Ezt akkor látjuk a legvilágosabban, ha a kezünkbe veszünk egy másik nemrég megjelent könyvet, amely ugyanennek a korszaknak a magyarországi művészeti fejlődésével foglalkozik. Rockenbauer Zoltán a Nyolcak 1911-es kiállításából kiindulva, amely „a modern magyar képzőművészet, irodalom, színjátszás, zene és művészetfilozófia szereplőinek korábban nem tapasztalt, látványos összefogása volt” – írja, éppen ezeknek a területeknek, folyamatoknak egymást megtermékenyítő, egymásra ható, sőt egymást átható mozgását igyekszik áttekinteni a század első két évtizedében, a korabeli sajtó szóhasználatát kölcsönvéve „adyzmusnak”, „apacs művészetnek” nevezve az így keletkező alkotásokat. Nagyon világosan áttekinti e két évtized művészeti folyamatait, és ebben a képzőművészet, a zene és az irodalom mellett a színházi forradalom jegyeit is keresi. Csak nem nagyon találja. Az Ady–Bartók–Nyolcak fémjelezte szellem és aktivitás a színházművészet területén Magyarországon nem született meg. A tudós szerző alig néhány alkalmat tud felsorakoztatni színházi esemény gyanánt a művészetek e forradalmi összefogásának égisze alatt, melyek nagyrészt egyszeriek, szemben a másik három terület alkotóinak az egész korszakon végig működő folyamatos egymásra figyelésével: megemlíti természetesen a Thália Társaságot és annak újító képzőművészeti kapcsolatait, de épp csak érintőlegesen; ismerteti azt a Nyugat-matinét, ahol Bárdos Artúr rendezésében két Balázs Béla-misztériumot adtak elő, A fából faragott királyfi, majd A kékszakállú herceg vára bemutatóját az Operaházban, néhány korai mozdulatművészeti eseményt, ami csak részben sorolható a színházművészet körébe, és a korszak végén a Ma propagandaelőadásait. Ez nem véletlen. Persze képbe hozhatta volna részletesebben a Tháliát, megemlíthette volna Feld Irén vállalkozását vagy Bárdos Artúr Új Színpadát, a lényeget azonban kifejezi: a helyzet az, hogy az a nagy tradíciójú és a maga nemében tartalmas, értéket hordozó, bár hanyatlóban levő autonóm művészeti tevékenység, amely reakcióképpen kitermelhette volna a maga adyzmusát, apacs művészetét, a színház területén ekkor még egész egyszerűen nem létezett Magyarországon. A modern színpad című kötet egyik kísérő tanulmányában van egy mondat, amely megragadja a lényeget: „Magyarországon és elsősorban Budapesten a történelmi fáziskésés miatt a polgári színház megjelenése (1896) és létjogosultságának tagadása majdnem egy időben történt.” Ezt a kijelentést bátran kitágíthatjuk a „színházművészet” értelmére általában. Sőt, talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a kettő gyakorlatilag egy aktusban történt. Ez pedig a rendező mint alkotó művész megjelenésével függ össze. Ennek a könyvnek az a szenzációja, hogy ezekkel az írásokkal azt a pillanatot tágítja ki, arra a folyamatra világít rá, amikor a színpadi felügyelőből, esetleg az irodalmár interpretátorból kialakult a színpadművész rendező mint alkotó megszületésének igénye. Erre koncentráló forráskiadvány eddig tudtommal nem volt.

E rávilágítás nagyon sokféleképpen történik a kötetben. Első látásra eléggé heterogénnek, szervetlennek is tűnik, hogy egymás mellett található benne előadásról szóló tudósítás, a színházművészet egy-egy részproblémájának taglalása, technikai szaktanulmány és a művészeti ág filozófiai igényű megalapozása. (Paradox, hogy éppen ez viseli a Dramaturgia címet, Balázs Béla művének új előszóval kibővített 1922-es második kiadása már A színjáték elmélete címet kapta.) Ami összefűzi őket: a színházművészetről kialakuló modern nézetrendszer – ennek egy-egy aspektusát ragadja meg valamennyi írás.

A modern színpad főszereplője a rendező. Végeredményben az ő felnövekedéséről szól ez a könyv. „Általában úgy hívják, hogy rendező, és ügyelőt értenek alatta” – írta Bárdos Artúr Az új színpad című kötetében 1911-ben, ezt emeli ki bevezetője címeként Gajdó Tamás. Ez volt az első lépés, és még ennek a kötetnek egyik-másik írása is ezt a felfogást tükrözi egy kicsit. Rendező az, „aki abban a lényeges művészi kérdésben dönt, hogy a színész hol jön be, hol megy ki, mikor áll fel, mikor ül le, és arra ügyel, hogy a szerelmi jelenetben a szerelmesek valahogyan egymás mellé kerüljenek, és ne a szoba túlsó sarkából valljanak egymásnak szerelmet”. Ilyesmiről tanúskodik Gellért Lajos egy tapasztalata, amit visszaemlékezésében mesél el: pécsi igazgatója a szöveg ellenében diktálta a mozgásokat: „ – Középről jön. – Itt szerepem szerint balról jövök – védekezem. – Az semmi. Középről, vidáman. – Szövegemben nyoma sem volt a derűnek, az egész szerepben sehol.” (Kiem. tőlem – L. J.) Még a nagy múltú tháliás is úgy vélte, rendezőre tulajdonképpen csak a filmnél van szükség: „A rendező itt nélkülözhetetlen. A színpadon nélkülözhető, ha az együttes fegyelmezett, tudatos, kollektív szellemű.” Ezek után érthető Ferenczi Frigyes megfogalmazása: „Hogy a vidéken eddigelé semmibe vették a rendezőt, az előadásoknak e fontos missziót betöltő vezető szellemét – magyarázata egyszerű. Mert a vidéken eddig oly mindegy volt, ki rendezett, mit csinált, illetve mit nem csinált. S magának a nagy közönségnek sem volt eddig még halvány fogalma sem arról, hogy mi az a rendezés. Ennek folytán nem is ambicionálta senki magának, hogy őt mint rendezőt akceptálják!”

A rendezőnek az a feladata, hogy a holt szöveganyagot az eleven emberanyaggal életre keltse, a szerző „akaratát” képviselje, saját szervező és technikai eszközeivel maga személyében láthatatlanul, észrevétlenül érvényre juttassa. Ez a felfogás elég hosszú ideig tartotta magát (részben ma is), és ezt képviselik természetesen általában az írók – a kötetben Lengyel Menyhért („Igen, az író volt és lesz az első a színpadon”). Legfeljebb csak abban képeznek a vélemények fokozati különbségeket, hogy mennyire kell hűségesnek lenni a szöveghez, mennyire megengedhető a húzás, esetleg az eljátszott darab jeleneteinek átcsoportosítása.

1896-ban még Hevesi Sándor is úgy gondolta, hogy a rendezőnek az a dolga, hogy színpadra tegye „a kész költői művet, a megírt drámát”, „megelevenítse a költői alkotást, testté változtassa az igét”. Tíz évvel később mint önálló művészetről beszél a színpadi művészetről. Szerinte annak az átalakulásnak a során jött létre, amelynek folyamán a pódium – századokon keresztül nem mutatva, csak jelezve a darab helyszínét – a realisztikus ábrázolás jegyében az élethűség és az igazság jelszavával színpaddá alakult. A modern színpad ezzel szemben, túllépve a naturalizmuson – amit a kötet valamennyi szerzője túlhaladottnak ítél – „az új technikai eszközök segítségével a valóság illúzióját kell hogy nyújtsa.”

De ott van már, részben Hevesinél, aztán Márkus Lászlónál és persze Bárdosnál a „színpadművész” rendező. Ő az, aki „áthidalni próbálta a dráma és a színpad közti űrt, a színpadtechnikai kifejezési eszközök meggazdagodását látva megmámorosodott a lehetőségektől, melyek a drámát a színpadon életrekeltő munkájában rendelkezésére álltak – ahogy Németh Antal bemutatta Színészeti lexikonának Rendezés és története szócikkében. – Megszűnt »puissance intermédiaire« lenni, ahogyan Mercier nevezte az író, színész és néző között közvetítő jó rendezőt: az öncélú teátrális alkotás igényével jelenik meg, hirdetve a színpad autonómiáját.” Az irodalmon túlmutató esztétikai lehetőségeket elsősorban Bárdos Artúr és Márkus László látott a színházban, de érdekes, hogy akit leginkább a betű emberének gondolnánk, Ignotus a „könyvszínészettel” szemben a cirkusszal rokon színpadiság felé fordulásban látja a modern színház fejlődésének irányát, és üdvözli Reinhardt törekvését, amiért „a régieket modernizálni meri, jobban mondva: meg meri fosztani az irodalomtörténeti hamis patinától”. Ami egyébként a kitekintést illeti: mindegyikük szemhatárán, még a legirodalmárabbakén is ott van Reinhardt, és egy részükén Craig.

Bőségesen tárgyalják az írások a rendező és az író, illetve a rendező és a színész kapcsolatát, az ábrázolás valósághoz való viszonyát, a rendezői eszközök közül például a tömegek mozgatását, a Shakespeare-interpretáció huszadik századi útjait, a társalgási dráma lehetőségeit vagy a színpadi díszletezés típusait, a leginkább megejtő azonban ebben a folyamatban a gramofon és a villanyvilágítás lehetőségei fölött érzett szinte gyermeki öröm kifejeződése. Az autonóm színpadművészet kialakulásában kiemelkedő jelentősége volt a vizualitás hangsúlyozásának, ebben döntő szerepe volt a szcenika modernizálódásának, azon belül pedig a színpadi villanyvilágítás megjelenésének. Egyenesen bájos az az egyébként teljesen érthető lelkesedés, ami a színpadi villanyvilágítás alkotói felhasználásának lehetőségétől eltöltötte a színház szerelmeseit, legyenek művelői vagy befogadói, s ami a szövegek egyikéből-másikából árad.

A különböző természetű és műfajú cikkek színes mozaikot alkotnak egy művészeti ág felnövekedésével és főszereplőjével, a rendezővel kapcsolatban. Az induló kérdésre – „mifajta ember a rendező: művész-e, tudós-e, mesterember-e, író-e, színész-e, vagy mi az isten csudája” – adott válaszokból kibontakozik a modern színpad kialakulásának története.

A szövegeket Gajdó Tamás szerzőket és munkásságukat ismertető rövid életrajzaivalamint korábbról már ismerős ideillő írásai egészítik ki a nem túl szerencsés című „Kisebb közlemények” fejezetben, valamint hasznos mutatók. A borító (Szabó Lívia munkája) Bárdos Artúr Színjáték című lapjára hajaz, a kötet címe pedig – az elvont fogalom mellett – második saját színházát idézi, csak az a baj, hogy ezen a címen, ugyanez az intézmény – akkor a Színháztudományi Intézet nevet viselte – egyszer már kiadott egy könyvet úgy ötven évvel ezelőtt, igaz teljesen más műfajút, de bármelyik internetes oldalon vagy akár könyvtári katalógusokban rákeresve a címre, Hermann István könyve jön fel. Ennek az is az oka, hogy a kezünkben lévő kötet, miként nagyjából az OSZMI többi kiadványa is, a maga fizikai mivoltában csaknem teljesen fellelhetetlen, könyves portálokon nem létezik, könyvtárak online katalógusaiban nem szerepel, kizárólag az intézetben vásárolható meg, úgy tűnik, kiadója nem tartja fontosnak a terjesztését. Kár, mert szögezzük le újra: a Gajdó Tamás által összeállított kötet úttörő vállalkozásként a magyar színháztörténet fordulópontjára világít rá, ezért az erről szóló szakirodalom fontos darabja.

LENKEI JÚLIA

Az összkiadás-jellegű vállalkozások méltán kapnak nagy figyelmet – ugyanakkor az előadók szempontjából hatványozott az eredményességük. Túl azon, hogy „beledolgozzák magukat” egy-egy szerzői életműbe, tehát már-már kompozitórius közelségbe kerülnek az alkotások „logikájával”, más módon aligha elsajátítható többlet-tudásra tesznek szert egy műfaj életének rövid fejezetéből. Értőbben, bennfentesebben fogják játszani e repertoár ritkaságait is (tehát, akár olyan műveket, amelyekkel korábban nem találkoztak). S ez a fajta, konkrétumokban nehezen kimutatható többlet-tudás többnyire olyan összprodukciót hoz létre, amely a hallgatóság számára is többlet-élményt jelent.

Külön öröm, hogy a hangversenytermi kedvencek közé tartozó művek örökíttettek meg a közelmúltban egy háromkorongos albumban – amire régóta nem volt példa: koncertező virágkorukat élő hazai előadók tolmácsolásában. S ne maradjon említés nélkül az a szempont sem, hogy ezáltal az utókornak fennmarad e hangzó dokumentum napjaink interpretációtörténeti adalékaként.

Várjon Dénes és Keller András túl azon, hogy egyazon zenei intézmény neveltjei, jelentős közös zenei múlttal rendelkeznek. Különböző formációk keretében többször kiderült, hogy elképzeléseik találkoznak. 2014 májusában két hangverseny keretében felcsendült a Zeneakadémián Várjon Dénes szólójával, a Concerto Budapest közreműködésével, Keller András vezényletével Beethoven öt zongoraversenye. A gyakorlatban vizsgázott produkciót stúdiófelvétel keretében rögzítették.

Az emlékezetes hangversenyek közönsége gyakran kívánja, bárcsak megörökítették volna a műsort. Amikor viszont teljesül ez a vágy, kiderül: amit az élőzene hallgatásakor jótékonyan korrigált a hallás, minden újrahallgatáskor mechanikusan ismétlődő hibaként rendkívül bosszantó tud lenni. Nem véletlen, hogy gyakran több élő koncert anyagából „vágják össze” a megörökítésre méltó verziót.

Rendszeresen koncertező, rutinos előadókról lévén szó, aligha kell tartanunk attól, hogy biztonsági megoldásra törekedve, visszafogott-steril produkció születik a stúdióban. Ennek előzetes ígéretét kapjuk az album kísérőszövegének (Retkes Attila interjúja Várjon Dénessel) kiragadott részletében az album borítóján: „Ha egy interpretációban nincs benne a rizikó, akkor nem is igazán élményszerű”. A korongok végighallgatása után tanúsítható: valóban ilyen hozzáállással muzsikálnak a művészek.

A versenyművek terjedelme határozta meg az elhelyezésüket; az első korongon a 2. és 3., tehát a B-dúr és a C-moll, a másodikon az 1. és a 4., tehát a C-dúr és a G-dúr kapott helyet, a harmadik műsora értelemszerűen az 5., az Esz-dúr zongoraverseny.

Várjon Dénes művészetében jelentős helyet kap a kamarazene, s így nem okoz különösebb meglepetést az a műgond, amellyel partnerkapcsolatra lép a zenekar különböző hangszereseivel, illetve hangszercsoportjaival. Az adott partitúra alapos ismeretében helyezi el szólóját a hangzás-egészben, gyakran elsőként az egyenlők között. A szólista odafigyelése a kísérő együttesre általában azzal a következménnyel jár, hogy a zenekar is fogékonyabban, képlékenyebben játszik. Történik mindez a hasonlóképp jelentős kamaramuzsikusi múlttal rendelkező Keller András irányításával.

A B-dúr zongoraverseny hallgatásakor meglepve kapjuk fel a fejünket a zárótétel egy szokatlan interpretációs fordulatának hallatán: amikor G-dúrban jelenik meg a téma, a szólista hirtelen visszaveszi a tempót – mintha megállítaná az addig folyamatosan haladó időt ‒, hogy majd a zenekari folytatás térjen vissza a versenymű realitásának talajára.

Hasonlóképp a C-moll zongoraverseny nyitótételének cadenzájában is van egy G-dúr szakasz, amit szintén megkülönböztetett érzékenységgel, személyességgel szólaltat meg Várjon Dénes. (Lehet, hogy azonfelül, hogy az öt Beethoven-koncert közül a G-dúrt szereti legjobban, egyébként is a G-dúr hangnemmel tart bensőséges kapcsolatot?) E tételben a zenekari sforzato-effektusok (speciális kiemelések) egymásutánja némileg személytelenítő hatást kelt. Az említett „rizikó” szép példája a középtétel tempóválasztása. Elképesztően lassú, nyolcadok helyett már-már tizenhatodokban pulzál a zene. De a vállalkozás sikeres – a megteremtett álomszerű atmoszférára sokáig emlékezünk. (A csodában persze része van annak a biztos formaérzéknek is, amellyel időnként picit megmozgatja a tempót a dirigens – egyértelműen az ő irányításának köszönhető ez a „szívritmusra hangolás”, hiszen együtt lélegzik az egész apparátus, a legkisebb metrikus megingás érzete nélkül.) Várjon Dénes hangszín-érzékével együtt jár a hangnemek színkarakterének kidolgozása iránti igény. Amikor a lassú tétel hangneme (E-dúr) felbukkan a zárótétel szólisztikus részletében, ugyanazt a már-már szívfájdító szépséget idézi vissza.

A C-dúr versenymű két emlékezetes pillanata a lassú tétel búcsú-gesztusa, a klarinéttal való felelgetés, valamint a zárótétel tónusban megemelkedő kicsengése.

A G-dúr zongoraverseny hatása alól aligha vonhatja ki magát bárki. A gyönyörködtető nyitótétel után váratlan volt a középtétel kezdetén a zenekar hangütése; a kérlelhetetlenség hangzó életre keltése – amellyel erőteljes kontrasztot képez a zongora szívhez szóló gesztusdallama.

Az öt zongoraverseny felvétele három (különböző időtartamú) részletben készült. Akármilyen sorrendben is történt, a 4. és 5. versenymű egy másik hangzási szférába vezeti a hallgatókat. Megnő mindennek a távlata, a léptéke. Közrejátszhat ebben az utolsó két mű gyakoribb hallgatása (alaposabb ismerete) – de minden bizonnyal az is, hogy ezekben a kompozíciókban maguk az előadók is (talán spontán-akaratlanul) jobban hisznek, nagyobb felelősséget éreznek irántuk. Talán a kihívás is nagyobb, a kétségkívül kétségbeejtően gazdag diszkográfia? Mindenesetre, ha az összkiadás-jellegű műismeretnek is része volt abban, hogy ilyen reprezentatív-meggyőző interpretációval gazdagították a G-dúr és Esz-dúr versenymű hangfelvétel-készletét, már megérte a vállalkozás. Mármint az előadók számára is.

FITTLER KATALIN