Legendás évek és legendás igazgatók a Vígszínházban!

A húszas és harmincas évtizedekben nehéz gazdasági korszak köszöntött Magyarországra, és a Vígszínházra is. Ebben az időszakban Roboz Imre volt az a legendás igazgató, aki a nehéz évek ellenére pénzügyi, gazdasági és művészi egyensúlyban tudta tartani az intézményt.

A leánya, Roboz Zsuzsa kisgyermekként menekült Angliába, ott élő rokonaihoz, és szüleivel soha többé nem találkozott, mert Imrét a nyilasok döbbenetes körülmények között, 1944 vége felé az utcán megölték, és Zsuzsi édesanyja is korán meghalt. Ezért semmi kapcsolatot nem tudott tartani szülőhazájával. Teltek-múltak az évek, és Roboz Zsuzsa Anglia egyik legelismertebb festőművészévé vált. Egyre nagyobb vágya volt gyermekkorát és ezen belül is a Vígszínházat megismerni. A véletlen folytán találkozott Bíró Bálint Londonban élő grafikus művésszel, volt cisztercita osztálytársammal, aki beszélt rólam Zsuzsinak, hogy a Vígszínház gazdasági igazgatója vagyok. Hamarosan levelezési, majd telefon kapcsolatba kerültünk, és mert Zsuzsinak semmi tárgyi emléke nem maradt szüleiről, kérésére elküldtem neki Londonba azt a fényképet édesapjáról, amely a harminc éves Vígszínház jubileumi kiadványában volt található. (Az albumot Hunyady Sándor szerkesztette.)

Zsuzsi e fénykép valamint empátiája és fantáziája segítségével megfestette édesapja, Roboz Imre portréját, elegánsan bekereteztette, és ajándékként elhozta a Vígszínháznak azzal a nagyvonalú gesztussal tetézve, hogy apjára emlékezve és róla elnevezve biztosít egy évente odaítélendő pénzdíjat a Vígszínház arra érdemes tagjának.

A festmény a Vígszínház nagyjait (Ditrói Mórt, Jób Dánielt, Molnár Ferencet, Harsányi Zsoltot) ábrázoló portrégalériában 1996. május 1-jén, a színház alapításának 100. évfordulóján foglalta el méltó helyét. Azóta minden évben az előző évad teljesítményei alapján legjobbnak ítélt, titkosan megszavazott művész kapja az egyre jelentősebbé váló Roboz-díjat.

El kell még mondani, hogy ez a nagyszerű művész, Roboz Zsuzsi nem értett a pénz kezeléséhez, ezért az Egyesült Államokban élő unokatestvérét, Roboz Tamást kérte fel vagyoni ügyei intézésére, ápolására és a díjhoz tartozó pénzösszeg átutalására. A jogosultság bizonyítására megszabta, hogy a díj átadásakor a Roboz Imre portré alatt egy fotó készüljön a díjazottról, amelyen – kvázi igazolásul – mint az Alapítvány Kurátora, én is látható legyek.

II. fejezet

Így tehát előrelátó döntése nyomán Roboz Zsuzsi vagyonát az amerikai unokatestvér, az ügyvéd-bankár Roboz Tamás kezelte, akit megérintett unokahúga nagyvonalúsága. Ehhez azonban azt is tudni kell, hogy Tamás édesapja is pesti színigazgató volt, akit valóban úgy neveztek elismerően, hogy a legendás Roboz Ali, s a hajdan Terézkörúti Színpad – ma Játékszín – névre hallgató intézményt vezette. Az ő emlékére született meg egy másik Roboz-kitüntetés, a Roboz Aladár-díj. De ki kezelje? Míg ugyanis a Vígszínház immár több mint száz éves fennállását a kontinuitás jellemezte, a Teréz körúton működő színpadra inkább az arculat- és névváltozás volt a jellemző, ezért nem tűnt alkalmasnak egy másik Roboz-díj kezelésére.

Roboz Tamás tehát – unokahúga tanácsára – engem kért fel, hogy a Vígszínház keretében működtessem az ő „Alapítványát” is. Megpróbáltam, de mert „két Roboz egy csárdában nem fér el”, ezért a család barátja, Mészöly Tibor tanácsára elneveztük „Pro Comedia” díjnak, és az év legjobb humorú vígszínházi művészének kellett volna megkapnia. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. Ekkor már a Vígszínházban működött az Ajtay, a Várkonyi, a Ruttkai és a Harsányi nevét viselő alapítvány, s ez a Pro Comedia már nem fért el színházunk palettáján. A pénzt persze őriztem a bankban, de természetesen nyilvánvaló volt számomra, hogy nem ez a rendeltetése.

III. fejezet

Gondoltam egy nagyot és merészet. Megkértem a Játékszín igazgatóját, hozzon létre egy kuratóriumot, hogy a Játékszín állandó társulattal nem rendelkező, de annál több kiváló vendégművészt foglalkoztató működésében a két legjobbat válassza ki, akik a televízió nyilvánossága előtt, a Roboz Zsuzsi által ez alkalomra megfestett Roboz Aladár portré leleplezésekor átveszik a megosztott díjat.

2010. november 20-án, a Játékszín új premierje előtti ünnepségen – mint hajdanában, „magnum aldamas fecerunt!” – ott volt a színházi világ sok ismert, népszerű és nagytekintélyű képviselője, a kuratórium tagjai, mégpedig Balázsovits Lajos, Szirtes Tamás, Bodrogi Gyula, és persze a megosztott díj két nyertese, Garas Dezső és Haumann Péter, s az ünnepi beszédet tartó, a portrét leleplező Ungvári Tamás.

Ungvári professzor ünnepi előadása Roboz Aladárról, a színházáról, a nagy hagyományú pesti kabaré történetéről, híres anekdotákról szórakoztató, informatív, mégis ünnepélyes volt, méltó az alkalomhoz. Hogy pontosan mi hangzott el, s hogyan zajlott a ceremónia, azt egy akkor készült DVD őrzi.

IV. fejezet

U. i.: Úgy látszik, nemcsak a könyveknek, de a DVD lemezeknek is megvan az egyéni sorsuk („Libri” helyett fata sua DVD). Ezt a lemezt ugyanis már-már elveszettnek hittem. Hiába tettem tűvé minden elképzelhető lelőhelyet, se a könyvarchívumomban, se a Játékszínben, se a lemezkészítő stúdióban nem találtuk. A minap azonban nagytakarítás folyt a Vígszínház dramaturgiáján, és színházunk fődramaturgja megkérdezte, hogy nem volna-e szükségem erre az oda nem illő, nem a Vígszínházhoz tartozó dokumentumra. Dehogynem! Happy end!

V. fejezet

Roboz Tamás megköszönte eddigi munkámat, és mint mondta, ezentúl a Roboz család tagjának tekint. Legyek ezentúl Roboz Egon, de azért a Lázár nevet is használhatom. A levelét mellékelem.

Ezután sajnos meghalt Roboz Zsuzsi, és három hónap múlva követte Tamás. A szépséges és a magyar művészeknek sokat jelentő díjak elárvultak.

Egyedül maradtam a „Robozokból” mint tiszteletbeli Roboz. De Svájcban működik egy alapítvány, amely minden évben átutalja a díj összegét.

Mi pedig, a Vígszínház minden nagyszerű művészével, s így egyúttal napjaink egész magyar színházi közéletével együtt őrizzük tovább ennek a színháztörténeti jelentőségű családnak az emlékét.

LÁZÁR EGON

A prózai színház világában a színpadi zenész, aki valóban az, a legrejtettebb az előadást alkotók között. Neve, ha netán felkerül a színlapra, valahol az ügyelő, a súgó között árválkodik. Nem foglalkozik vele érdemben a kritika sem, jó, ha megemlítik a felsorolásban.

A színház belterületén sem jár ki neki a művész úr, netán mester titulus. Kereszt- vagy becenevén szólítják.

Díjakat ritkán osztogatnak neki, s a takarékossággal küszködő gazdasági igazgatók is legtöbbször az ő honoráriumán keresztül karcsúsítják az előadás költségvetését, jóllehet a színpadi zeneszerző ma már nélkülözhetetlen a jó minőségű, modern prózai színházban. Alkotása, a szerzett zene a szöveg, a színész, a látvány-fény mellé mint negyedik dimenzió szervesült, a teljes előadás-kompozíció elengedhetetlen, sokszor meghatározó alkotóelemévé vált.

A színpadi zeneszerző pedig a rendező társalkotójává.

Ha valóban zenét szerez, és nem összeszed-összevág más, klasszikus, szimfonikus vagy divatos zeneszámokból, aláfestő, hangulatkeltő, korhoz és szituációhoz illeszthető és mit tudom én még minek nevezett betéteket.

Ha nem csak hangulati függelék gyanánt percipiálható szinten van jelen az előadásban, hanem saját-sajátos hatásereje által a mű szuverén ívét, ritmusát – végső soron az egész alkotás struktúráját – s ezen keresztül üzenetét is meghatározó elemként.

Ha szuverenitása nem csupán a kottából lejátszott zenén keresztül, hanem a térrel-fénnyel, színészi teljesítménnyel összeműködve, ezeket érzelmi-tartalmi szerkezetbe fogva épül bele a színjátékba.

 A játékba,amiHamvas Béla szerint „a legnagyobb misztérium: a szellem gyöngédsége.”

Érti, aki érzi.

Ilyen, hozzáértő és érzelmi (ihlet) indíttatású játékot művelt Horváth Károly zeneszerző.

Ezzel – a szellem gyöngédségének áhítatával – jellemezhetném legtalálóbban életét, életművét. Amelyről, a lexikonba sűrített életrajz csak annyit hoz tudomásunkra, hogy több mint 200 színpadi zenét szerzett.

 Ez leosztva arra a 36 évre, ami alkotásra megadatott neki, színházi évadonként 5-6 előadást jelent, ami önmagában is több mint figyelemre méltó teljesítmény.

És ebben nincsenek benne a saját musicalek (Síp a tökre, Leányrablás, Vőlegényfogó, Nőpápa, Laura, Ludas Matyi), a filmzenék (Baloane de curcubeu, Piciu, Lovind o pasăre de pradă, Vasúti variációk, Vadászat angolokra, Ellenpontok, Bordal, Régimódi történet, Caligula helytartója, EMKE – volt egyszer egy kávéház), sem a saját lemezek (Kettőspont, Táltos ének, Zenés Karaván, Mákvirág in Brasil, Békesség, Téli népszokások, Fire Sermon), sem a fellépések, sem a zenei vezetőként mások zenéjének gondozására fordított idő, sem a tíz éven keresztül szervezett Székelyudvarhelyi Ünnepi Játékok megpróbáló hetei, utazások egyik színházból a másikba, sokszor a németországi Bruchsaltól Csíkszeredáig, Debrecentől Újvidékig.

Hogy mikor alkotott? Állandóan!

Hiszen együtt élt – halálos betegen is – a művel, amely mindennél fontosabb volt számára. Nem mint kötelesség, nem mint pompálkodás, hanem mint lételeme. Amiért élt, amiből élt, ami éltette s – mily nehéz leírni – végül fölmorzsolta.

A Székesfehérvári Könyves Kálmán oratórium bemutatóján találkoztam vele utoljára. Az előadást a közelgő vihar miatt félbe kellett hagyni.

Ült ölébe fogott aktatáskájával a színtér melletti presszóban, sápadtan, elrévedő tekintettel. Mintha a csodálatos zenei áradatot, amely a színpadon megszakadt, magában folytatta volna – simogatta gyöngéden – az elkerülhetetlenség előtti megadással... Vagy már a következő, a Vígszínháznak beígért zenei akkordok világába készült volna...

Vagy?!

2015. november 3-án, rövid egy héttel 65. születésnapja után, a naptári Károly napon testálta ránk alkotó élete tanulságát:

A kettőspontot úgy szeresd,

az megőriz majd téged,

valaminek még jönnie kell,

valami nem ért véget...

Hisszük, hinnünk kell ebben, kedves Karcsi!

TÖMÖRY PÉTER

ELŐSZÓ       

SZŰCS KATALIN ÁGNES

TÖRŐCSIK MARI BÖLCSESSÉGE              

Törőcsik Mari 80 éves

FÖLDES ANNA

VÁLTOZATOK SZERELEMRE        

Marton Éva legendás operafelvételeiből

FITTLER KATALIN

AHOL A PILLANTÁSUNK TALÁLKOZIK              

Tünet együttes: Sóvirág, avagy az élet eufóriája – Vígszínház, Háziszínpad

JUHÁSZ KRISTÓF

A ROBOZ CSALÁD              

avagy a Roboz-díjak története

LÁZÁR EGON

A KETTŐSPONT KÖTELEZVÉNYE           

Búcsúztató helyett Horváth Károlyról

TÖMÖRY PÉTER

NEM CSALÓDTAM A RÉSZTVEVŐ SZÍNHÁZBAN                     

Beszélgetés Takács Gáborral, a Káva Kulturális Műhely vezetőjével

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: JÓZSA ÁGNES

LEÉPÜLETES TÖRTÉNET AVAGY KÉT NŐVÉR              

Zabezsinszkij Éva–Schilling Árpád: A harag napja – egy balga szív dala – Trafó

D. MAGYARI IMRE

AKKOR MIT IS CSINÁLUNK MA ESTE?   

Henry Lewis–Jonathan Sayer–Henry Shields: Ma este megbukunk – Centrál Színház

DÖMÖTÖR ADRIENNE

HATÁRTALANUL    

Beszélgetés Kerekes Évával

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: VARGA KINGA

PINTÉRBÉLÁK         

Három előadásról – Titkaink, Bárkibármikor, Fácántánc

D. MAGYARI IMRE

TIZENKÉT SZÉK                  

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – Forte Társulat, Szkéné

CSIZNER ILDIKÓ

KÉPEK, FOTÓK, TÁRGYAK           

Betűrendben – Albertina, Kunstforum, Leopold Múzeum

JÓZSA ÁGNES

Eszenyi Enikő igazgató merészen és remekül döntött, amikor megadta Eszenyi Enikő rendezőnek a lehetőséget a Találkozás Pesti Színházbeli bemutatására és megrendezésére. Talán vitatkozhattak, hisz tudható volt, nem fognak özönleni a nézők az előadásra, sőt feltehetően lesznek, akik kimennek közben. A nézők, olvasók többsége nem szereti, ha túl sokat kívánnak tőle, márpedig a Találkozással való tényleges találkozás a szokásosnál sokkal több erőfeszítést kíván az előadáson ülőktől – és létrehozóitól is. (Ma szerencsére az az egyszeri és akaratlan diszkrét báj sem lengi körbe a színházi vállalkozást, ami az ősbemutató idején, 1985-ben, amikor ugyanitt, a Pestiben, Aczél György akaratából csak este tizenegykor lehetett elkezdeni, s akkor is félig lezárt nézőtér előtt. Ez persze öngól, hisz ilyenkor elindulnak azok is, akiknek fogalmuk sincs semmiről, de bennfentesek akarnak lenni.) Radnóti Zsuzsa teljes joggal írta A brutális hármas című tanulmányában1: „A magyar színpadon roppant szerény a Nádas-repertoár. A legfontosabb években, amikor gyors egymásutánban megszületett a három meghatározó mű (Takarítás, 1977, Találkozás, 1979, Temetés, 1980), a kultúrpolitika évekig késleltette színrekerülésüket. Ilyen ellenséges közegben az ősbemutatók elsősorban emlékezetes politikai, morális tettnek számítottak, maga a kimondás ténye volt a fontos, s csak másodsorban vetődhettek föl szakmai kérdések.” (Tegyük hozzá: a Pesti Színház Valló Péter rendezte előadását e másodlagosan fölvetődő szakmai kérdések alapján Wilheim András irgalmatlanul lehúzta a Színház 1985. júliusi számában.)

Radnóti Zsuzsa pár sorral lejjebb így folytatja: „Az azóta eltelt évtizedek bebizonyították: Nádas Péter színpadi szövegeihez sem akkor, sem később nem találtak kulcsot a magyar színházcsinálók.” Ez eredetileg 2002-ben jelent meg, a helyzet mintha azóta sem változott volna sokat. Koltai Tamás 2011-ben a Kamrában látott, Dömötör András rendezte Szirénének után még mindig azt írja, hogy a három T-ből (a szakma keserédes elnevezése Aczél elvtárs híres három T-jére, a támogatott, tűrt, tiltott kategóriákra utal) születtek ugyan jó előadások is, „de olyan egy sem, amely a recenzens véleménye szerint fölért volna az olvasmányélménnyel.”

Azt hiszem, most, elsősorban Eszenyi Enikőnek és Börcsök Enikőnek köszönhetően, olyan született. Bár a dráma igazából a színpadon válik drámává, a Találkozás elidegeníthetetlen része Vidovszky Lászlónak bizonyos mondatokat és gesztusokat hangsúlyozó vagy ellenpontozó zenéje és a sok színpadi csend – e csendek mintegy a mondatok és gesztusok rései, amiken át a sorsunkra kellene látnunk. Egy jó előadás mindig egy szükségszerűen hiányos szöveg kibontása. Nádas szerzői utasításai például igen részletesek: „Nagyon lassan, méltóságteljesen megy fel a függöny”, de hogy ez a függöny, teszem azt, milyen anyagból készüljön, milyen színű legyen, hogyan legyen megvilágítva, már nincs ott – Wilheim egyébként már a függöny felmenetelének módját is kifogásolja („a függöny csak részben megy föl, furcsa csúcsíves alakzatban nyílik szét”); lám, egy előadásban ez sem mindegy. Mindezért inkább úgy fogalmazok, hogy Eszenyi rendezése a dráma egyfajta optimális színpadi megvalósulása.

Radnóti Zsuzsa idézése azért is helyénvaló, mert a Találkozás tulajdonképp neki köszönheti létezését. A Vígszínház dramaturgjaként ő kérdezte meg Nádas Pétert, nincs-e kedve darabot írni nekik: az író először nemet mondott, aztán rövid gondolkodás után igent. Mária szerepét eredetileg Sulyok Máriának szánták (nem tudom vele elképzelni), végül Ruttkai Éva kapta meg, a fiút Hegedűs D. Géza játszotta. (Sajnos, nem láttam őket.) Radnóti Zsuzsa a Találkozást „racine-i formafegyelemmel és emeltséggel megkomponált lelki katasztrófadrámá”-nak nevezi. Valóban az. A színpadon látható két szereplő, Mária és a Fiatalember s az általuk megidézett apa katasztrófáinak drámája. S az elbeszélhetőségé is. És nem véletlen Mária ágya fölött a feszület: a bűné, bűntudaté, feloldozásé, feloldozhatóságé, megváltásé, megválthatóságé is.

Van a Találkozásnak egy, mondjuk így, reális szintje. Egy fiú felkeresi az ötvenes években öngyilkosságot elkövetett édesapjának egykori szeretőjét. Nem akar szemrehányást tenni, hisz nem is tudja, mi történt. Épp ezért jött: „Az apámról akarok hallani.” Nyilván azért akar róla hallani, hogy megtudja, ő maga kicsoda, mit kezdjen az életével. És Mária elmeséli a kapcsolat történetét. Naponta találkoztak egy téren, egy idő után a férfi köszönni kezdett, aztán egy alkalommal követte a nőt, elé került, elvezette egy házhoz, beléptek egy ajtón. „Fehérre meszelt falak között voltunk, szép, tiszta szobában. Besütött a nap. Egy feszületre sütött, a fehér vaságy fölött.” Úgy, mint most Mária szobájában, talán épp 1979-ben, a darab megírásának évében – Nádas nem ad meg időpontot, azt sem tudjuk, hogy ez a szoba ugyanaz a szoba-e, csak annyit tudhatunk, hogy Mária nem tud a múlttól szabadulni. Elmondja, hogy az állambiztonság emberei először egy Bécsbe induló vonatról szedték le, másodszor a munkahelyéről vitték el. (Igazából nem tudjuk, miért, talán a férfival való kapcsolatáért.) A fiatalember itt azt mondja, egyre hangosabban, elég. De a nő beszél tovább. A fiatalembernek meg kell tudnia, hogy a nőt fogva tartották, kínozták. „Ezek ketten ütöttek. A harmadik nézte egy fotelból. … Ez például a módszerhez tartozott. … Szőnyegbe csavartak. Gumibottal ütötték a talpamat. A harmadik kérdezett a fotelból. Sót tömtek a számba.” Aztán elvitték egy épületbe, kopogtak egy ajtón. „Valaki kiszólt belülről, hogy lehet, de nekem ez olyan volt, mintha az ő hangja lenne, és akkor megőrültem.” Valóban az ő hangja volt, a fiú apjáé, néhány másodpercre látták is egymást. „Aztán megint a pince, levittek.” És onnantól kezdve folyamatosan, állandóan érezte, hogy a férfi ott van fölötte. „Semmi mást nem éreztem, nem az ütéseket, csak azt éreztem, hogy ugyanabban a házban vagyunk. Fájt a ház.” A fiatalember nem bírja tovább, elrohan, aztán visszatér. Az apja is érezhette, hogy a nő a házban van, neki is fájhatott a ház. Mikor újra találkoznak reggelenként a téren, nem szólnak egymáshoz, de egyszer a férfi megkéri a nőt, nézzen majd hátra. És mikor néhány lépés után hátranéz, a férfi szájba lövi magát.

A Találkozás elvileg, bizonyos húzásokkal, zene nélkül, eljátszható lenne realista drámaként. Korképként. Történelmi illusztrációként. (Ahogy az elvtársak olvasták.) Ami természetesen a mű gyalázatos meghamisítása lenne.

Hisz van a drámának egy másik, az előzőnél tán fontosabb, metafizikus szintje is, ahová a nyelv, a játékmód, a játéktér, a zene által emelkedik. „Az apámról akarok hallani” – ez a mondat, ha zene, ha egy akkord szól alatta (Nádas eredeti elképzelésében egy Csembalista, egy Csellista és egy Lantos szerepel), kiszigetelődik a többi közül, felerősödik benne a tudásra, a biztos tudásra való vágy kifejeződése. Apák és anyák, nagyapák és nagyanyák leszármazottaiként élünk, bűneik és erényeik, akár tudunk róluk, akár nem, formálnak bennünket, nem olyanok leszünk, mint amilyenek lenni akarunk, miközben magunk is apákká és anyákká, nagyapákká és nagyanyákká válunk, ha sikerül ez egyáltalán. A generációs konfliktusok bizonyos történelmi helyzetekben különösek élesek tudnak lenni, így azok voltak az 1940-es évek második felében születettek, az ötvenes években felnőttek és szüleik között is. És a feszültség származhatott az apa hiányából is. „Nádas nemzedékének alapélménye lett” – hogy ismét Radnóti Zsuzsát citáljam – „az apanélküliség, az ebből fakadó szorongató infantilitásérzet.” Jó, ha az apák fényképei megmaradtak, amiken kalapban látni őket, bajuszos szájukon a szokott mosollyal.

  Ez a találkozás, nem pontosan ugyanígy, ott szerepel az 1986-os, hosszú éveken át készült Emlékiratok könyve utolsó, Szökés című zárófejezetében is. Fontos az író számára, 1992-ben le is írta, miért (Ein zu weites Feld, a Talált cetli című kötetben): „…ennek az utolsó fejezetnek … volt egy olyan motívuma, amelyet a saját életem legkínzóbb eseményei közül emeltem ki és emeltem volna át. Ez a motívum azonban olyan erős volt, olyan erőszakos, olyan súlyos, hogy a képzeletemmel nem lehetett volna kimozdítani. Sokat, a kelleténél többet mondanék, ha azt állítanám, hogy az apám öngyilkossága volt ez a motívum. Helyesebb lenne azt mondani, hogy ennek az eseménynek a valóságos helyszíne, ahol elkövette. Évek óta erre a helyszínre szerettem volna elérni, s ki tudhatta volna megmondani, hogy mikor érem el. Egy fiatalember átmegy ezen az üres, elhagyott téren, bemegy egy házba, föl az emeletre, becsönget egy ajtón. Szeretné megismerni a szemtanút. Az ajtót egy szemüveges nő nyitja ki. Négy évvel a regény befejezése előtt írtam egy drámát, megírtam ennek a tragikus találkozásnak a történetét, mert csak így tudtam elkerülni azt a kísértést, hogy a regény utolsó fejezetét előre megírjam. Ami természetesen azt jelenti, hogy közel sem tudtam elkerülni semmit.”       

A Fiatalembernek nincs apja. Nem csupán fizikailag nincs, úgy, hogy meghalt, hanem metafizikailag sincs: nincs, akire emlékezzen, nincs, akire felnézzen, nincs, akire hasonlítani akarjon, még az sincs, akit megtagadjon. Légüres térben él. „Én teljesen egyedül vagyok.” S korábban: „Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam, és sikerült kimondanom.” Majd rögtön hozzáteszi: „De ez egy hülyeség.” Ő is elmesél egy valós vagy kitalált történetet egy lányról, akit szeretett, szeretni akart, de nem tudott, hisz nem tud szeretni, s akinek alakja összemosódik benne Máriáéval. Ezt a történetet Mária nem akarja hallani. Szenvednek a történetektől, de el is akarják mondani őket. „Nagyon jó mesélni” – mondja Mária. A történetmondás megtisztulás is.

Két történet, bennük a nagy metafizikai kérdések. Mit tehet meg egy ember a másikkal? Mit tehetnek meg emberek más emberekkel? Mennyit képes elviselni egy ember? Mi a bűn? És meg lehet-e bocsátani a bűnösöknek? Az ellenünk vétkezőknek? Amikre alig lehet, ha lehet egyáltalán, válaszolni, de ha megfeledkezünk róluk, vége az emberi világnak.

Mária az előadás elején – régóta tervezheti – öngyilkosságra készül, port szór egy vörösborral teli pohárba. A poharat később a Fiatalember – aki váratlanul érkezik – a falhoz vágja. Az előadás – szertartás – végén a nő újra bort tölt egy pohárba, ismét port szór bele. Megissza. Elmondta a történetét, végképp nincs miért élnie. A férfi halálakor véget ért, akkor ért véget az ő élete is, ki is mondja: „Hát befejezte az életem.” Mielőtt megissza a bort, mielőtt elmegy a lakásból, még levetkőzteti és tetőtől talpig lemosdatja a fiút, amit bibliai allúzióként is értelmezhetünk. Lukács evangéliumának hetedik részében olvashatunk a bűnös nőről, aki „Jézus lábait megkeni”: „És megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg…”; bár sem Mária, sem a fiú nem vétkes. Felidéződhet az a jelenet is János evangéliumának tizenharmadik részéből, amelyben Jézus mossa meg a tanítványok lábát: „Most példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.” A rítus részeként Mária le is fekteti a fiút, betakarja és a tenyerébe tölti az üvegcserepeket. Nem tudjuk, mihez kezd velük: öngyilkosságot követ el ő is, vagy a találkozás által megtisztulva, a találkozás során szerzett töredékes tudás birtokában megpróbál tovább élni.

Ahogy Vidovszky László sem pontról pontra valósította meg Nádas Péter előírásait annak idején, úgy most Eszenyi Enikő sem. Csak épp kibontotta, igazi színházzá tette a Találkozást. Egy meghatározó ötlet Antal Csaba díszlettervezőtől származik: amikor Eszenyi elmondta neki, hogy eredetileg filmre képzelte el a Találkozást, Antal azt javasolta, legyen film az előadásban is. Élőfilm. Mária (Börcsök Enikő) vagy a Fiatalember (Király Dániel) a színpad előterében berendezett szobából időnként eltűnik a szalagfüggöny mögött, visszalép a múltba, mi pedig a függönyre vetítve látjuk a múlt alakjait, eseményeit, helyszíneit, kocsmát, vonatfülkét, irodát. Nem előre elkészített felvételeket nézünk: a szertartás része, hogy a múlt eseményei is előadásról előadásra lejátszódnak – a Vígszínház színészei (többek közt Gados Béla, Hullan Zsuzsa, s a behunyt szemmel is rendkívül szuggesztív Venczel Vera) példás alázattal játsszák néma szerepeiket; a kamera Kürti István és Táborosi András kezében van. Látjuk az emlékezetben mitikussá növekvő teret is: az előcsarnokban felállított maketten két bábu mozog, tán arra is utalva, hogy bizonyos idők bábukat csinálnak az emberekből, sakkfigurákként tologatva őket. Kérdés lehet, hogy a filmjelenetek nem ártanak-e az előadás, a szertartás puritánságának, nem vonják-e el a figyelmet a mondatokról. A fiatalabb generációknak feltehetően inkább segítséget, kapaszkodót jelentenek.

A Találkozás esetében a legfontosabb a Máriát játszó színésznő kiválasztása. Börcsök Enikőnél jobbat aligha lehetett volna találni. Mária egyéniségének teljes komplexitását, lelkének minden rezdülését képes érzékeltetni. Király Dánielnek nem lehet könnyű dolga mellette, de ő is megteremti a Fiatalember figuráját.

Ahogy írtam, Eszenyi Enikő megtalálta a kulcsot a Találkozáshoz. Titkon remélem, igazi nagy tett lenne, hogy kinyitja vele a Takarítást és a Temetést is.

D. MAGYARI IMRE      

Sejtelmem sincs róla, vajon vezetett-e valaha naplót Bálint András. Ha igen, vajon személyes élmények, hétköznapi vagy szakmai tapasztalatok megőrzésére törekszik, vagy a történelem megélt eseményeinek nyomába szegődött-e az elmúlt években, évtizedekben. De abban biztos vagyok, hogy ha valaha is naplóírásra szánta volna rá magát, 2015. novem-ber hatodika kitüntetett lap lenne a múló idő megállítására hivatott kockás füzetben.

Mert ezen a napon, délután három órától Bálint Andrásra, a színészre, az emberre, az állampolgárra különleges szerepet osztott az élet. A harmadik magyar köztársaság első elnökének, Göncz Árpádnak a búcsúztatásán rá hárult a moderátor – ha nem tartanék a frivol szótól, úgy fogalmaznék, hogy a ceremóniamester – tiszte. Kevés szó és nagy tisztesség. A színész az elnök jó barátjával, rab- és harcostársával, Mécs Imrével és a katolikus egyház hagyományai szerinti szertartást celebráló Várszegi Asztrikkal osztozott benne. A búcsúzók között a legfiatalabb Göncz Árpád legidősebb unokája volt, akinek a memóriájában szövegtengert őrző, évtizedes színpadi rutinnal is rendelkező színész egyszer csak eltévesztette a nevét. Megbocsátható, vagy egyesek számára megbocsájthatatlan hiba. Számomra ez az elkövetett baki az emberi megrendülés letagadhatatlan, egyszeri bizonyítéka. A szerepben nem lehet hibázni, a vallomásban – úgy látszik, néha elkerülhetetlen.

Bálint András nem is a búcsú megrendezőinek nevében, nem saját gyászát formába öntve, tárgyilagos tényközlőként is a mi nevünkben és helyettünk szólt. Megbocsátható és megrendítő hibája hallatán nekem – alighanem méltatlanul – már a színészre váró következő, szakmai megpróbáltatás ötlött az eszembe. Hogy a szakma mestere nem feledkezhet meg arról sem, néhány óra múlva újabb próbatétel, újabb vallomástétel vár rá. Hét órakor, a Radnóti Színházban Heltai Jenő naplójának szövegét tolmácsolva, megint csak a magyar irodalom egy jeleséről, önmagáról és övéiről fog szólni. A halál után az élet megpróbáltatásáról. Arról, hogy mit jelent egy adott történelmi korszakban – és nem csak l944-ben – az üldöztetés, a megkülönböztetés, a fizikai szenvedés és a szellemi, érzelmi kitaszítottság. Magyarnak és zsidónak, bohémnek és poétának lenni Budapesten. Hinni, remélni és csalódni…

A véletlen hozta úgy, hogy ezen az estén magam a nézőtér harmadik sorának szélén követhettem Bálint Andrást Heltai Jenő részleteiben máig ismeretlen útján. Ismeretlennek mondom, pedig nem egy állomását, kanyarját – szeretteimmel, családommal, a hozzám közelállókkal együtt – magam is átéltem. De tudtuk és tudjuk, sőt meg is értjük, hogy a történelem nemecsekjei miért hallgattak mostanáig. Heltai Jenő családja miért nem járult hozzá a legtöbbünk számára ismeretlen napló közzétételéhez…

Bálint András és a napló szövegét válogató, szerkesztő és színházzá transzponáló rendező, Deák Krisztina érdeme, hogy egy-egy estére mégis fellapozhatjuk az író krónikáját. Hegedűs Géza értő szeretettel írott kismonográfiájában (Heltai Jenő, Arcok és vallomások, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.) a kronológia egyetlen sorába szorítja: 1944. Üldöztetés. A szövegben is csak kiragadott tények kurta sorolásával érzékelteti, hogy nem akarja eltagadni, elhallgatni azt, amiről akkoriban olyan fájdalmasan keveset beszéltünk.

Auschwitz tragédiája, ha késve is, de bekerült a magyar- és a világirodalomba. A köznapinak elfogadott mellőztetések, a sárga csillagosokat napról-napra, hétről hétre bénító jogfosztás, a szégyenteljes könyvmáglya a történelem margójára került, és Heltai dicséretére válik, hogy az l944-es esztendő drámáját mély átéléssel és ugyanakkor a groteszk valóságot megillető iróniával tolmácsolja.

De ez még mindig „csak” irodalom, és nem színház. A jól válogatott szövegmontázs és a játékot keretező tárgyi valóság, a jelzett díszletelemek, könyv és kéziratcsomók, az élet ideiglenességére utaló bőröndök premier plánjával együtt jelenetté, a színész mértéktartó és mégis sokrétű előadói stílusának köszönhetően monológgá tágul, Darvas Ferenc zongorajátékával együtt pedig emlékezetes kabaré-számokat idéz. Mindezeknek a tényezőknek az együttese eredményezi, hogy Bálint András költői estjei sorában újra színház született.

Nem tudom, csak sejtem, hogy az idei esztendő novemberének hatodik napja, a nagy temetés és a felidézett személyes krónika prezentálásának a premiert követő, tudtommal második estéje méltó helyet kap-e majd Bálint András naplójában. A színész számára személyes történelem, a mi számunkra fájdalmasan megidézett múlt az is, amit két nappal később láttunk. A tévé először sugározta egyben azt a Göncz Árpád elnöki szolgálatának végén megrendezett gálaműsort, amelynek keretében Bálint András Márai Sándor szövegeiből adott elő. Ez volt a harmadik szomorú szerep, amit azóta még nehezebb lehetett könnyek nélkül megidézni, és immáron az utókor képviselőjeként nézőként elfogadni. Mert ez a „műsorfolyam” az akkor ünneplő, azóta meggyászolt kortársakat is siratta. Nemcsak Göncz Árpádért, de a szerzőként megidézett Orbán Ottóért, és a képernyőn látott ismerősökért, az azóta eltávozott Kézdy Györgyért, Garas Dezsőért és a többiekért is fájt a szívünk. De a köztünk élő, igazgatóként művészi ereje teljében búcsúzó színházteremtő, vallomást tévő Bálint Andrást színészként ebben a szomorú harmadik szerepben is megillette, megilleti a hála és a taps.

          FÖLDES ANNA