Uncategorised

2019 első negyedévében hosszú kihagyás után Kulka János visszatért a színpadra. A korábbi kőszínházi társulati létet szabadúszásra cserélte: miután a Katona József Színházzal szerződést bontottak, alternatív formációk vendégeként láthatjuk viszont. Újfajta szerepekben – két bemutató után még nem volna értelme egyúttal új szerepkört is emlegetni –, de a színpadi személyiség tőle megszokott erejű kisugárzásával.

Az alábbi két kritika közös pontja: Kulka fellépése. Az írások ugyanakkor nem az egyes szerepek szemszögéből születtek, hanem az előadás összképére kívánnak reflektálni – dokumentumot kínálva egyúttal magáról a művészi közegről, a két társulat munkájáról is.

Móricz Zsigmond – Bíró Bence: Árvácska

Dollár Papa Gyermekei / Trafó

Magatehetetlennek látszó, törékeny test fekszik a földön a színpadközepi hóesésben. Nagykabát takarja, csak csupasz lába látszik ki alóla. Idősödő férfi közeledik neglizsében-mamuszban (Kulka János), mint aki épp most látta meg az ablakából, és azzal sem törődve, hogy magára kapjon valamit, azonnal el is indult érte. Gyengéden felemeli, és óvatos léptekkel hazaindul vele. A lakás otthonos részletét néhány kortalan bútordarab jelzi a színpadi tér hátsó falánál; a szobácska teázásra, plédbe burkolódzásra, történetmesélésre és -hallgatásra nagyszerűen alkalmas. A felnőtt Árvácska (Simkó Katalin) – merthogy ő feküdt az imént előttünk, sorsáról talán már végleg lemondva – a felé forduló figyelem hatására hamar feloldódik, és mesélni kezdi történetét hallgatag vendéglátójának.

Ha akarjuk, a kerettörténet férfialakjába beleláthatjuk Móricz Zsigmondot, a helyzetbe a regény születési körülményeit, ahogyan a színlap is sugallja. Ugyanakkor efféle életrajzi vonatkozások felemlegetése nélkül is szépen működik az alaphelyzet, köszönhetően Kulka erős színpadi jelenlétének és a történetből ki-bejáró Simkó sokszínű játékának. Az adaptáció kreatív alapötlete, hogy a regény névtelen-láthatatlan elbeszélőjének szerepét itt maga Árvácska veszi át, aki azonban nem közvetlenül a nézőknek narrál, hanem színpadi partnerével osztja meg történetét. A különös férfi nem ékel szavakat az áradó elbeszélésfolyamba (a lány egyszer elég durván ki is csúfolja ezért), gesztusaival, mimikájával azonban legalább olyan egyértelműen kifejezi érdeklődését és együttérzését, mintha verbális eszközkészletét is mozgósítaná.

Árvácska gyerekkorának története – vagyis a Móricz-regény adaptációja – a nézőktől három oldalról szorosan körbevett fekete térben elevenedik meg. Az elbeszélés kezdetén – a felelevenítendő hajdani események szereplőiként – gyerekek szaladnak be a színpadra, ám Simkó-Árvácska, miközben narrátorból átlép a múltbeli történet főszerepébe, kiküldi őket, mondván: ami most következik, nem kicsiknek való. Az előadás – rögtön a hóeséses nyitóképtől kezdve – többször is eljátszik a színpadi megjelenítés efféle helyzeteivel. Az előadássá formálás némely mozzanatának megmutatása meg-megszakítja az elbeszélésfolyamot, szándékoltan kizökkent belőle, és színesíti is a játékot. Ugyanígy az illúzióteremtéstől eltávolító irányba hat az üres színpad, és a hatáskeltés minimalizálását jelzi az is, hogy a néző- és játéktéren az előadás nagy részében egységesen fenn van a fény (a Dollár Papa Gyermekei más bemutatóihoz is hasonlóan).

Kulka 1

Árvácska – Kulka János és Simkó Katalin, Dollár Papa Gyermekei / Trafó (fotó: Nagy Gergő)

A dramatizálás – ez váratlanabb eljárás a társulat szokásos munkamódszeréhez viszonyítva – igen részletesen követi a regény szövegét. (Móricz Zsigmond regénye alapján írta: Bíró Bence és a társulat – utal a színlap a szövegkönyv születésének körülményeire.) Összevontak ugyan jeleneteket és szereplőket, továbbá sokat rövidítettek is a Móricz-művön, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy a hét regényfejezet meghatározó szituációi helyet kapjanak az átdolgozásban. És tovább is írták a történetet – kár, hogy mindez vázlatjellegű marad –: Árvácskából lelkifurdalással terhelt, létbizonytalanságban élő, megállapodásra képtelen felnőtt vált, állami gondozásba adott gyerekkel, értelmetlennek érzett élettel.

A színpadon, amint a regényben is, sorjáznak a test- és léleknyomorító részletek – a hatásuk azonban nagyon más. Móricz tolmácsolásában sokadszori olvasásra is katartikus a történet. Ördög Tamás rendezésében a jelenetek nagy részéből ugyanakkor hiányzik az erő, a feszültség, és a történetfüzér tempótlannak hat. Elképzelni nyilván sokkal fájdalmasabb, amint nevelőapja parazsat szorít a kislány kezébe, vagy ahogyan a részeg férfi szexuális tereptárgynak tekinti a gyereket, semmint nézni, hogyan próbálják a színészek megoldani a szituációkat a testek vagy a falak takarásában. De nemcsak erről van szó. A történeten kívül álló narrátor helyzetértelmezéseinek kiiktatásával elhalványul a talán legszorongatóbb érzelmi vonulat, az, ahogyan Árvácska rabszolgatartóihoz kötődik, beletörődve, hogy neki csak ennyi jár az élettől.

Az előadásból – Kulka János színházi visszatérésének örömteli tényén túl – elsősorban minden bizonnyal Simkó Katalin játékát őrzi majd az emlékezet. Nemcsak színészi fegyelme és alázata okán – meztelenül játssza végig az előadás jelentős részét, megidézve, hogy nevelőszülei még a ruhát is sajnálják Árvácskától –, hanem játékának érzékenysége és finom árnyalatai miatt, amelyekkel megjeleníti a gyermeki sorsot, és kezeli a szereplő-elbeszélő váltásokat. A mellékszereplők jelenlétének ereje változó; úgy tűnt, a rendezés kínálta lehetőségekkel leginkább ketten tudtak élni: Terhes Sándor (mint első nevelőapa) és Török-Illyés Orsolya (mint második nevelőanya).

Az előadás jól érzékelhetően nem valamiféle skanzenperspektívából kívánja elénk állítani az erőszakkal, sorozatos kegyetlenkedésekkel teli történetet. Erre utal, hogy kimaradtak a mű eredeti korához és környezetéhez tapadó jellemzői, és az is, hogy Dévényi Dalma és Kiss Tibor tegnapian-maian kortalan jelmezeket tervezett. Ki mondhatná, hogy mindaz a brutalitás, ami ezt a gyereket annak idején az elmaradott tanyavilágban érte, teljesen ismeretlen a modern, felvilágosult(nak gondolt), akár nagyvárosi miliőnkben? Hogy ne hallanánk időről időre a legkiszolgáltatottabbak durva kihasználásáról, megalázásáról? Igen, az Árvácskák ma is köztünk élnek.

Csehov: Cseresznyéskert – pénzes komédia tragikus napokra

Trojka Színházi Társulás

Fura, provinciális figura gubbaszt a kandalló mellett. Megjelenése alapján – csiricsáré ing nejlondzsörzéből, sokszorosan divatjamúlt, erősen viseltes műbőrdzseki – ez az ember vagy valahol az évtizedekkel ezelőtti múltban ragadt, vagy egy turkáló már kidobásra ítélt maradékai közül válogatott. (Jelmez: Lakatos Márk.) Ő Lopahin (Bárnai Péter), a birtok leendő új ura. Jó kiállású öregember érkezik – szürkés-kékes tónusú otthoni féllezserségének a csokornyakkendő is tartozéka –, tesz-vesz, és nem törekszik véka alá rejteni zsigeri ellenszenvét. Ő Firsz (Kulka János), a háziszolga (illetve az előadásban inkább: lakáj), a Lopahinnal vívott szóbeli és csattanósan tettleges csörték napirendjének állandó részét képezik.

Bárnai új idők új szellemiségét megtestesítő Lopahinjának egyik meghatározó jellemvonása, hogy igénytelen a végtelenségig. Emellett nyomokban sem emlékeztet valamennyire is kiművelt emberfőre, ami miatt viszont folyamatos kisebbségi érzéssel küzd. Hogy mindezzel szemben kifejezetten segítőkész, ráadásul kiváló üzleti érzéke és az adás-vételben remek helyzetfelismerő-képessége van, nem elég a cseresznyéskert további sorsának Ljubáék számára megnyugtató elrendezéséhez. Nem adódik közös pont a nagybirtok örököseinek életidegen, ám roppant vonzó tücsöksége és a jobbágysarj racionális, de erőszakos hangyasága között.

Kulka Firszének ugyanakkor sok kapcsolódása van mindkét irányban. Életének a Ljubáék iránti feltétlen elkötelezettség ad értelmet. Világát a ház falai jelölik ki, amelyek között akkor érzi magát a helyén, ha zökkenőmentesen elvégezheti napi rutinfeladatait. Nem érdekli, hogy az idők nem az efféle csendes ténykedéseknek kedveznek. Neki ugyanakkor, szemben Ljubával és családjával, Lopahin nagyjából „szemmagasságban” van. Megveti a veszélyes mitugrászt, akinek fontoskodására a többiek csak mosolyogva rálegyintenek.

A Soós Attila rendezte előadás valódi főszereplője tehát a két, hagyományosan mellékkarakterként megjelenő figura: Lopahin és Firsz. Főszereplővé emelésük az alkotási folyamat több tényezőjével is összefüggésben áll. A művet (Morcsányi Géza fordításának felhasználásával) Balassa Eszter dramaturg hét szereplősre húzta meg, úgy szikárítva az eredeti szöveget, hogy annak szövete nemhogy nem sérült, de tulajdonképpen minden lényeges mozzanata, nagyobbaktól az apróbbakig, hiánytalanul megjelenik / elhangzik a színpadon. Ez a kamaraváltozat azután belekerült egy különleges szobaszínházi térbe: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Krisztina körúti épületének miniatűr körtermébe. A nagyjából ötven néző által közrefogott aprócska, legfeljebb ha nyolc négyzetméternyi területen feszül egymásnak a két figura, akik az élővilág táplálékláncolatának ellentétes végein állnak – mondhatnánk Trofimov bon mot-jára is utalva. A két alakítás ereje önmagában véve is hitelesíti a szereplők hierarchiájának új perspektívába helyezését.

kulka 2

Cseresznyéskert – Mátrai Lukács Sándor és Kulka János, Trojka Színházi Társulás

(fotó: Bokor Krisztián)

A faragatlan újgazdag üzletember és a múltbeli eleganciát már puszta jelenlétével is felmutató háziszolga ellenpárosa azonban nem szorítja háttérbe a többi szereplőt: minden alakítás pontos és meggyőző. Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani: míg az előbbiekhez az alcímnek – „pénzes komédia tragikus napokra” – és vele együtt az előadásnak inkább a drámai felhangjai kapcsolódnak, addig az utóbbiakhoz inkább a vígjátékiak. Ljuba (Gryllus Dorka) még saját maga számára is megmosolyogtatóan gyermeteg, felelőtlen, ugyanakkor fontos vonzó tulajdonságoknak is birtokosa, hiszen ritka szeretetteli és elfogadó személyiség. A sokszor szinte kiskamasz módjára viselkedő Ányával (Eke Angéla) mintha nem is szülő-gyerek viszonyban, hanem fiatal barátnőkként állnának egymás oldalán, rajongással, olykor némi aggodalommal – majd lesz-ami-lesz hangulatban átadva magukat a Can’t take my eyes off you sodrásának. A legcsodálatosabb lény ebben a családban kétségtelenül Várja (Nagy Dóra): annak a ritka embertípusnak a képviselője, akinek egyszerűen jó érzés a környezetében lenni, mert azt sugározza, hogy amíg őt látjuk, semmi baj nem történhet. Az egyetlen felnőtt személyiség a három nő közül: megbízható és lelkiismeretes. Önfeláldozó alkata azonban kevés jót tartogat számára – Nagy Dóra hihetetlenül sok finom színből állítja össze ennek a nem különösebben színes, de végtelenül szeretetteli egyéniségnek a portréját. Gajev (Mátrai Lukács Sándor) és Trofimov (Soós Attila) további esettanulmányokat kínál a „megrekedési pontok a felnőtté válás során” hálás témájához. Szelíd tehetetlenséghez társuló önáltatás az előbbinél, izgágaságba oltott életidegenség az utóbbinál. Bár a tényekkel – szétmálló múlttal, szegénységgel – senki nem hajlandó szembenézni, morális ítéletet szerencsére nem kínál az előadás, és sajnálkozni való is csak módjával adódik. Ezeket a bohém, kedves figurákat ugyanis egészen egyszerűen nem lehet nem szeretni a gyengeségeikkel és hülyeségeikkel együtt (illetve az egy Lopahint nagyon is lehet, de elítélni valójában őt sincs miért). Téblábolásaik, magatehetetlenségük úgy megmosolyogtató, hogy egy percre sem feledjük: magunkon nevetünk.

A játékmódot a fizikai közelségből és a díszlet nélküli tér sajátosságaiból is fakadó keresetlenség határozza meg, szinte mintha spontán módon, akár 2019 egy-két hétköznapján futna le a csehovi történet. Ennek ellentéteként ugyanakkor a maga játékos formájában a hangsúlyozott teatralitás is helyet kap az előadásban. Vicces például, amikor az Ánya zongorajátékaként beadott zene azután is folytatódik, hogy ő már felállt a hangszer mellől. Mulatságos, ahogy Soós Attila szökkenő-perdülő mozdulatokkal lejti el Trofimov kifinomult infantilizmusát. Nyilván nem véletlen – sokkal inkább a rendezés apró, önreflexív poénja –, hogy Lopahin kezébe pont Brecht-kötet kerül (próbálkozik a szerencsétlen, de még a szerző nevét sem tudja kimondani), és színházba is az ő darabját megy el megnézni. A jelmezek, a zene, a gesztusok – továbbá a pokróc és csipsz – ugyancsak meghatározó összetevői az időjátéknak.

Az összhatás kivételesen felszabadító. A titok – az elemezhető részleteken messze túlmutatva – az este hangulatában rejlik, ehhez pedig kétségtelenül hozzájárul a Kulka János ismételt viszontlátása fölött érzett öröm is.

Dömötör Adrienne

Ilovszy Béla színházi fotókiállítása a Kőszegi Várszínházban

Színházi életemből emlékszem rá, milyen volt egy-egy bemutatásra váró dráma utolsó próbaszakasza, amikor először öltöztek a színészek, és ilyenkor a nők egyike-másika hisztérikus sírásba tört ki a nem tetsző vagy szerinte elszabott jelmeze miatt, a férfiszínészek meg szidták a lábukat szorító cipőt, de a próbatáblán azt olvastuk: maszk, öltözés, fotózás. És a tíz órai kezdés előtt már jóval meg is érkeztek az MTI-től meg a különböző lapoktól a fotósok, hogy amikor majd a színpadon mennek a jelenetek, amelyeket a rendező még meg-megállít, instruál, a rivalda előtt vagy fenn a színpadon villogjanak a vakuk, kattogjanak a fényképezőgépek, hogy a Film Színház Muzsika című hetilap, de más újságok olvasói is frissében értesülhessenek az új premierről.

A fotósok között ott volt Ilovszky Béla is.

Foto ilo

Ruttkai Éva

Régóta, nagyon régóta ismerem, és ismerem remek színházi fotóit is. Szenvedélyesen örökítette – és örökíti – meg már évtizedek óta az előadásokat, a darabok szereplőit, a színészeket itthon és a határon túli teátrumokban. Békéscsabán kezdte puszta érdeklődésből, aztán beleszeretett abba a világba, ahol annyi csoda születik, és hivatásának választotta a művészi pillanatok megőrzését a múló időnek. Talán úgy véli, hogy már csak a színház az egyetlen hely, ahol ember emberhez méltóképpen szólhat, ahol még felelősség terheli a beszédet, s ahol meghallgatják és megfontolják a szavakat…. Hiszen a színház a szkeptikussá vált világban is szent hely maradt, nem a ceremóniája miatt, hanem mert az emberi kapcsolatok menedéke. Ahol színházat csinálnak, ott jóravaló emberek gyűlnek össze, akik nyughatatlanul igyekeznek áttörni a közöny burkát, hogy kivezessék onnan embertársaikat. Ilovszky Béla érti és érzi ezt, objektívjén át ennek állít emléket. Fáradhatatlanul kutatja fel az értékes produkciókat, tájékozott és tapasztalt, ismeri a színházi műhelyeket, a rendezők stílusát, a színészeket. Aligha lehet olyan művész, akivel ne találkozott volna már. Tisztában van a játékstílusukkal, ezért amikor nézi a próbát, már sejti, mit fog elkapni a jelenetekből, így aztán a legjobb mozzanatokat csípheti el. Ilovszky képei az óhatatlan rögtönzés ellenére is megkomponáltak, mert képzőművészeti tehetsége van. Nem csak az objektíven keresztül látja a lehető kompozíciót, a szívével is. Mit mond Saint-Exupéry Kishercege: „Igazán csak a szívével lát az ember”. Ilovszky Béla szereti a színházat, szereti a színészeket, szereti a drámairodalmat, otthon van a teátrumokban. És a színházi emberek tudják, érzik ezt. A színészek szinte odakínálják magukat a kamerájának. Mert kényesek arra, hogy ki fotózza őket. Kire bízhatják rá magukat. Ezért hatnak Illovszky fotóin a színpadi jelenetek a közvetlenség erejével. Úgy tudja megtalálni a játék legjellemzőbb pillanatát, hogy szinte a mozgás és a hang is érződik a képen.

Ezen a kiállításon tematikus csoportokra osztva láthatók a határon túli színházakban, a zsámbéki nyári teátrumban és a Budapesti Kamaraszínházban készült felvételek. Mellettük színészek, rendezők portréi a közeli és a távolabbi időből. Ilovszky Béla munkái albumokban is láthatók, de saját színházi portálján kétezernél is több kép (és még rengeteg feldolgozatlan kocka) mutatja, milyen felbecsülhetetlenül értékes az a munka, amivel a kortárs színházat, benne az alkotókat őrzi a jövőnek. Hiszen a pillanat művészete, ha sokáig él is az emberek emlékezetében, elhalványul, de Ilovszky fotói mindig is felidézhetik majd a múltat egy hiteles koronatanú bizonyítékaiként.

Kőszeg, 2019. május 31.

Szakonyi Károly

Útmutató a Czukor Balázshoz

Vegyük Czukor Balázst. (De miért is vegyük? – vetődött fel a kérdés e sorok írójában a cikk végeztével. Talán mert nemigen figyeljük folyamatosan, nem dokumentáljuk a középnemzedék munkáját. Azokét a színházművészekét, akik nem lesznek színházigazgatók, akik nem kötődnek egy társulathoz, hanem vándorolnak, igény és lehetőség szerint. És talán azért is, mert minden sokat néző kritikus tud olyan alkotókat, akiket szemmel tart, akiktől vár valamit, akikre tétet tesz. Plusz még aktualitása is van, hiszen idén nyáron őt tűzi műsorára az AlkalMáté Trupp.)

Czukor Balázs 2003-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, abban a híres Horvai István–Máté Gábor színészosztályban, amely azóta is összejár nyaranta dolgozni, alkalmi AlkalMáté-bemutatókat tartani. (És ezeket Czukor Balázs sosem mulasztotta el, még abban az esetben sem, amikor egyszer az egészségi állapota nem engedte számára a részvételt a produkcióban.) Diplomázás után egy kisebb csoport tagjaként, Dömötör András, Járó Zsuzsa és Máthé Zsolt osztálytársai társaságában az Örkény Színházhoz szerződött, nyilván nem függetlenül attól a Dylan Thomas-bemutatótól, amit az osztályával és Máté Gáborral hoztak létre a nagy Madáchtól elválni készülő Madách Kamarában 2002 júniusában. (Abból a négyes fogatból ma már csak Máthé Zsolt tagja a társulatnak, megtalálván a maga komfortosnak tetsző helyét. Igaz, időközben csatlakozott az Örkényhez az elesett Egerből ide menekített Vajda Milán is.)

Mire 2003-ban a friss diplomás új tagok megérkeztek a Madách térre, addigra már Örkény Színháznak nevezték az intézményt. Hogy Mácsai Pál igazgató magasan jegyezte Czukor Balázst, azt mi sem jelzi feltűnőbben, mint hogy Trepljov szerepét bízta rá az általa rendezett Sirályban. (Ennél talán kicsit meglepőbb, hogy benne látta Az üvegcipő Császár Pálját is, a két évvel későbbi Molnár-rendezésében.)

Az Örkény színházi első évadát megelőzően a fiatal színész már bemutatkozott fővárosi színpadokon, hiszen Bodó Viktor – akinek egyetemi vizsgájában, az Attackban is játszott – vitte őt a Katona József Színházba, a Motelbe. Czajlik Józseffel is jól mehetett a munka, hiszen az Operett-rendezésében, valamint az Ilja prófétában is szerepelt a Bárka Színházban. Az Örkényben töltött néhány év alatt ez a magas, vékony, kamaszforma, aszketikus alkatú fiatalember, akinek mindig sötét a szeme alja, annyifajta szerepet játszott, mintha keresgélnék a karakterét, és nemigen találnák meg. Az első igazán magabiztos, kiteljesedettnek ható alakítása Szombathelyen született meg 2007-ben, a Dömötör Tamás rendezte Czukor Show-ban, amely Füst Milán Boldogtalanok című drámáját dolgozta fel tévéműsor, afféle kibeszélő show formájában. A Dömötör Tamással való munka bizonyára megelégedésére szolgált a feleknek, amit nemcsak abból gondolhatunk, hogy Czukor Balázs játszott további Dömötör-rendezésekben – Szombathelyen és Pécsen –, hanem abból is, hogy a színész a rendezőt alkalmazta dramaturgként, amikor pár évvel később, 2012-ben a Szputnyikban a Majdnem című, igen jól sikerült produkcióval debütált rendezőként.

Mielőtt Czukor Balázs Szombathelyen rendezni kezdett, találkozott a Weöres Sándor Színházban Jeles Andrással, akiből a színész lénye előhívta azt a régi vágyát, hogy színre vigye Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényét. A produkció „kegyelmi” állapotban született: mind a társulat, mind a közönség számára emlékezetes élmény volt. Czukor Balázs különleges, sápadt, erős, egyszerre lírai és drámai színpadi alakként jelent meg. Teljes szuggesztivitással állította elénk Miskint, bensőséges, intenzív kapcsolatba kerülve a dosztojevszkiji hőssel. Alakításában a herceg nyíltsága, jósága, őszintesége és sallangtalansága maga volt a botrányos provokáció az emberi álságok közepette.

A félkegyelmű évében, 2013-ban dolgozott először rendezőként Czukor Balázs a szombathelyi színészkollégáival. Az arab éjszakát választotta tárgyául, s határesetnek láttatta: élet, álom és színház határán gomolygó történetnek. (A háromból kettő már magában a Schimmelpfennig-darabban is keveredik.) Színhelyül üvegfalú stúdióhelyiség szolgált, a nézők az előadás alatt kiláttak az utcára, s nem mindig volt rögtön egyértelmű, hogy ami épp zajlik odakint, az az előadás része vagy a valóság véletlenszerű darabkája. Az arab éjszaka sokat bíz a képzeletünkre, Czukor Balázs azonban elszántan és szigorúan állt hozzá: helyenként azt is megmutatta, amit elég lett volna a lelki szemünkkel látni. Egyfelől tehát bemutatkozó rendezőként markáns elképzelést valósított meg, másfelől maximálisan bízott a színészeiben. Az előadásban Alberti Zsófi, Avass Attila, Fekete Linda, Kelemen Zoltán és Kovács Gergely játszottak, s szerepeik, az egymáshoz illeszkedő, szó szót követő monológok az átlagosnál is nagyobb koncentrációt, pontosságot igényeltek a szövegmondásban. Avass Attila, aki Lomeiert adta, nem igazán boldogult evvel a feladattal, a szövegmennyiséggel, ezért a rendező úgy módosította az alaphelyzetet, hogy a házmester a szín közepén afféle portásasztalnál ült, s egy nagy könyvből olvasta fel a maga szólamát. Ez természetesen alapvetően megváltoztatta az előadás képét, centrumát, fókuszát, a rendező mégis ragaszkodott színészéhez. Hosszabb távon is, hiszen amikor öt évvel később Czukor Balázs ismét visszament rendezni Szombathelyre, akkor a Home Bank című előadásban testhezállónak bizonyuló színészi feladatot adott Avass Attilának: egy házimedve forma biztonsági őr szerepét.

Kozepe eleje 1

Az arab éjszaka – Weöres Sándor Színház, Szombathely

(fotó: Mészáros Zsolt)

A 2013-as Az arab éjszaka és a 2018-as Home Bank között két produkciót rendezett Szombathelyen Czukor Balázs: a Mágnás Miskát Cudar világ címmel és a Hamletet. Ebből már érthetjük is, hogy a színész minden iránt érdeklődő rendező. Egyben mindenki iránt érdeklődő is, hiszen az utóbbi években nemcsak vissza-visszatért bevált helyeire – Szombathelyre és a Kolibribe –, hanem olyan színházak felkéréseit is elfogadta, ahol nem járt még és leendő alkotótársai közül senkivel sem dolgozott korábban. A mostani, 2018/19-es évada már első pillantásra is azt mutatja, hogy szakszolgálatra kész, gyakorló rendező mind kőszínházban, mind a független szférában. A pécsi Nemzetiben Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című Handke-darabot vitte színre, a tatabányai Jászai Mari Színházban Az üvegcipőt, a K.V. Társulattal a Trafóban a Médeiát, majd Szombathelyen a Gátak és gátlások című részvételi színházi előadást a szülésről és a születésről.

Mindeközben pedig – ezt kicsit sajgó szívvel rögzítem – színészként az elmúlt hat évadban nem lépett színpadra, leszámítva a nyári AlkalMáté-alkalmakat. Azokban sem ő viszi a prímet – vannak olyan volt osztálytársai, akiknél szintén erre az évi egyre szorítkozik a színészi fellépések száma –, ám az epizódjaiban általában oly erőteljes, hogy ettől nemritkán exkluzívnak hat a megjelenése, mint egy Special Guest Starnak.

De térjünk vissza a szombathelyi munkáira, a Cudar világra és a Hamletre. Hogy egy csekély tapasztalatú, pályakezdő rendező klasszikus magyar operettbe fog, az vagy a színház igénye, vagy az alkotó szakmai kíváncsisága és ambiciózussága – vélhetjük. De az eredmény arra utalt, hogy a műfaj kevéssé izgathatta a rendezőt, hiszen leginkább magát az operettet hagyták ki az előadásból A művet átírták, áthelyezték, ebben épp úgy Khaled Abdo-Szaida volt Czukor Balázs segítségére, mint ahogy Az arab éjszaka esetében is ő töltötte be a dramaturg feladatát. A Mágnás Miska hősei a jelen korszakba költöztek, amely kortársi világnak legerősebb jegye a morált földig romboló korrupció, a pénzéh, az önérdek. Nehezítő körülménynek bizonyult, hogy ezenközben mégiscsak el kellett énekelni bizonyos jól ismert dalokat csiribiri kékdolmányról, fájó-fájó szívről, cintányéros, cudar világról, ilyesmiről. A Marcsa–Miska párost játszó Alberti Zsófi és Kovács Gergely mellett főként Vlahovics Edit ragadt meg a jó emlékezetben, aki modern, virgonc, egyben műfajazonos alakítást nyújtott a Nagymama szerepében. A Cudar világnak különdíjat ítélt a 2014-es Városmajori Színházi Szemle zsűrije.

Kozepe eleje 2

Hamlet – Sodró Eliza és Bajomi Nagy György, Weöres Sándor Színház

(fotó: Mészáros Zsolt)

A Hamlet úgy indult, hogy Czukor Balázs bement néhány színésszel a próbaterembe, és kezdetben még azt sem tudták, ki kit fog játszani. Aztán a végére lett ebből egy precízen átgondolt, kilenc szereplőre szorítkozó kamara-Hamlet. Egy családi dráma – étkezőasztal körül, konyhában, privát színpadon –, amelyben a főhős cselekvésképtelensége a felnőni nem tudásából eredt. Bajomi Nagy György középkorúan is gyermeki Hamletje mindenekelőtt magányos maradt ebben a koronás otthonban, ahol két, majdnem egyformán sikeres férfi, Mertz Tibor idősebb Hamletje és Mertz Tibor Claudiusa, tehát egy ikerpár osztozott halálos egymásutániságban Kiss Mari modern nagyasszony Gertrudján. Bajomi befelé élő, magában kétkedő Hamletje annyira egyedül volt itt, hogy még a Színészekre sem számíthatott – nem jöttek. Egyedül játszotta el – frenetikus kis műsoros estje keretében – az Egérfogó-jelenetet Claudius lebuktatására. Ezúttal barátja sem akadt, mert Horatio kimaradt a szereplőgárdából. Voltaképp mi nézők játszottuk el Horatio szerepét: Bajomi Nagy György Hamletje hozzánk fordult, velünk osztotta meg gondjait és gondolatait, és tőlünk várta a megerősítést. Mi lettünk könnyen, rövid úton az ő együttérző barátai. Nem is kellett sokat magyaráznia nekünk a nagymonológban, annyi is elégnek bizonyult, hogy: „Lenni vagy nem lenni, hát ez az, bazmeg.”

A Khaled Abdo-Szaidával elvégzett dramaturgiai beavatkozások, az okadatoltan végigvitt rendezői koncepció és a szuggesztív színészi alakítások – az eddig említetteken kívül Sodró Eliza Opheliája és Szabó Tibor Poloniusa is – Czukor Balázs rendezői pályájának első komoly szakmai sikerét hozták. Az előadás vendégszerepelt Svédországban, a címszereplő pedig elnyerte az évad legjobb Shakespeare-alakításáért járó Gábor Miklós-díjat 2016-ban.

A Kolibri Színházban Czukor Balázs rendezői sorozata 2014-ben kezdődött a Függésben című ifjúsági előadással, a K.V. Társulattal közös bemutatóval. Ennek alapját Szűcs Zoltán Addictus című darabja adta, amely elvonókúrán játszódik. Az alkotók – a színészek között a Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola diákjaival – elszakadtak a konkrét alkoholbetegség tematikájától és szélesebb értelemben vettek górcső alá különböző hétköznapi függőségeket. Kezdésnek mindjárt két, anyatejfüggő kis bölcsődés nagyszájú alkudozását a cumisüveg tárgyában. A Függésben – amelynél először volt a rendező alkotótársa Surányi Nóra – arra utalt, hogy Czukor Balázsnak jól megy a partnerekkel a próbafolyamatban (vagy akörül) létrehozott úgynevezett szerzői színház is.

A második kolibris vállalkozás a Bűn és bűnhődés osztálytermi bemutatója volt 2016-ban, Kovács Gergely színésszel és Gyevi-Bíró Eszter drámapedagógussal. Színházként tökéletesen működött a produkció, miközben a felnőtt nézőnek a haja égnek állhatott tőle. A középiskolás közönségnek ugyanis azt prezentálták, hogy a Kovács Gergely játszotta Ráspoly nevű hős valóságos figura, akit tíz év börtönre ítéltek, mivel haszonszerzés céljából, részlegesen beszámítható állapotban megölt két embert. Elmondta a drámapedagógus azt is, hogy a fiatalember kedvezménnyel szabadult, s azóta vesz részt preventív jelleggel ilyen beszélgetéseken iskolásokkal. A diákok, akik kétség nélkül elhitték az eléjük tárt helyzetet, kicsit zavartan, pattanásig feszült hangulatban hallgatták a drámapedagógus kérdéseit és a kétszeres gyilkos válaszait. A párbeszéd a megértést szolgálta, és akarva-akaratlanul is az érzékenyítés, az empátia irányába haladt. Mármint nem az áldozatok, hanem az elkövető nyerte el a nézők együttérzését. Minél meggyőzőbben hatott az előadó-művészeti teljesítmény, annál kétségbeejtőbb, ahogy a hazug helyzet bekebelezte a publikumot. A végén az alkotók leleplezték magukat, annak is elébe állva, hogy a becsapott nézők szidalmazzák őket akár. Volt némi csalódás. „Inkább szerezzetek egy rendes gyilkost, mert ez így nem fair”– mondta ki a végszót egy gimnazista az általam látott előadáson. A Bűn és bűnhődés mindenesetre igazolta, Czukor Balázs rendezőként készen áll arra szakmailag, hogy azt csináljon a publikummal, amit csak akar.

Harmadik rendezése a Kolibriben, a 2017-es A visszatérő a színház 25. születésnapját ünnepelte oly módon, hogy a társulat tagjainak személyes élettörténete szolgáltatta az alapanyagot a bemutatóhoz. És mintha Czukor Balázs rendezői pályája mindent megmutatna, afféle tézis−antitézis−szintézis utat járna végig, ez a produkció arra szolgált példaként, hogy az őszinteség, az odaadás, a személyesség igénye és célja, mindösszesen pedig a szándék – nem elég. Ami hiányzott, az éppen a színház. A stilizáció. Az ihlet. A jeleneteket, az emlékeket, a földönjáró történeteket nem sikerült megemelni, felszárnyaltatni.

Czukor Balázs is visszatérő; 2018 tavaszán újra rendezett Szombathelyen, a korábbi anyaszínházában, ezúttal a Home Bank című előadást. A 80 perces darabot Surányi Nórával írta a rendező. A Márkus Emília Terem alkalmatos helyszínén felépítettek egy bankfiókot, s az előadás első 10-15 percében egy szó sem hangzott el, csak melankolikus zongorazene szólt. Közben zajlottak a korareggeli, munkaidő-kezdési események a színen, mígnem kinyitott a bankfiók. Részint munkahelyi tapasztalatainkat, részint pedig emberközi kapcsolatainkat láttuk lírai-ironikus formában megelevenedni: Orosz Róbert mint férfifőnök túlhaladott liezonját Bálint Éva alkalmazottal, Csonka Szilvia gyereket egyedül váró ügyintézőjét, Bánfalvi Eszter zárt tartású, tömbösen mozgó, alattvalósított takarítónőjét, Trokán Péter mozgással megöregített nyugdíjas bácsiját az egyszerű, mégis reménytelen ügyével: sosem tudja elintézni, mert mindig kérnek tőle még egy igazolást. A történések egyszerűek és ismertek közös tapasztalataink tárházából, a finom humor vonja őket meghitt fénybe. És ahol színész van, ott minden van. Csodálatos az a páros, amit Csonka Szilvia és Bajomi Nagy György alkot. Bajomi figurája azért kér bankhitelt, hogy a benne élő nőnek megadja, ami jár neki – az igen sok pénzbe kerülő nemátalakító műtétet. Amikor később, az operáció után egy decens nő alakjában visszatér köszönetet mondani a bankhivatalnoknőnek, a két asszony között halvány esély támad a barátság kialakulására, s együtt hagyják el a bezárt bankot, hogy megigyanak egy kávét – az olyan pillanat, amit nem egykönnyen felejt el a néző.

Kozepe eleje 3

Mágnás Miska – Edvi Henrietta és Bányai Kelemen Barna, Weöres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Mészáros Zsolt)

A Home Bank – főként az előadás első, néma negyedórája – voltaképp előzménynek tekinthető Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról pécsi bemutatójához. Hiszen ebben a darabban nincs szöveg, csak mozgások, cselekvések a térben. Ez a rendezés az első nagyobb méretű vállalkozás Czukor Balázs praxisában: a pécsi Kamaraszínház viszonylag nagy tere, valamint hozzávetőleg 30 szereplő, a soraikban nemcsak színészek, hanem tánckari és énekkari tagok. (Sőt, a legemlékezetesebb figurát, a Szerelőt az előadás ügyelője, Krajcsovics Csaba állította ki.) A darab helyszíne Peter Handkénél még egy tér – itt azonban talán aluljáró, állomás vagy váróterem. A címben kijelölt egy óra sem 60 perc, hanem egy álló napot is átfoghat a cselekmény, a forgalom, ha ugyan nem több napot, hiszen visszatérő szereplők vannak, és ciklikus események is zajlanak. A szerkezet mozaikos, nincs masszív ív, az etűdöket pedig számos esetben nem támogatja semmi. Vagy erősebb színészi személyiségeket, vagy alaposabb rendezői meghatározottságot, részletesebb kidolgozottságot igényelt volna a produkció.

Az évad hozott még egy új társulati találkozást Czukor Balázsnak: Az üvegcipőt vitte színre az egykori Császár Pál a tatabányai Jászai Mari Színházban. Ez rendezőileg megint szűzföld – gondolhatta az alkotót szemmel tartó néző –, Molnár Ferenc-vígjáték egy vidéki színház nagyszínpadán. Szakszerűen lebonyolított stíljátéknak hatott a produkció Szakács Hajnalka Irmájával, Kardos Róbert Siposával, Bakonyi Csilla Adéljával. Talán valami halvány furcsaságot sugallt Horesnyi Balázs díszlete a második felvonástól, de meglepetés a végén ért bennünket. Miután ugyanis Irma és Sipos, a frissen egymásra talált pár „boldogan éltek, míg meg nem haltak” jelleggel távoztak a rendőrségről, egyszer csak visszatértünk az első felvonás végére, amikor is Sipos lefeküdt délutáni alvásra, Irma pedig óvatosan odavackolt mögé az ágyra. A kis cselédlány álma volt tehát, amit láttunk, a botrányba fulladt esküvő, a nem folytatott házasság. Amiből megérthetjük, hogy csodák valójában nincsenek, nem eshetnek meg a külső-Józsefvárosban. Sem 1924-ben, sem most.

Ahogy Az üvegcipőhöz különleges, eredeti rendezői elképzelést társított Czukor Balázs, ugyanezt mondhatjuk következő bemutatójáról, a Médeiáról is. Öt év után fogott újra közös munkába a K.V. Társulat alapasszonyaival: Urbanovits Krisztinával és Száger Zsuzsannával. A Trafóban készült produkciónak két további színésznő szereplője van: Radnay Csilla és Spiegl Anna. Ők négyen ágyazzák Médeia klasszikus – és egy-egy monológban klasszikusan is hangzó – drámai történetét kortársi közegbe, egy sikeres terapeuta (Urbanovits Krisztina) csoportfoglalkozásába. Czukor Balázs első találkozása az antik görög drámával mai görög-magyarba fordult tehát. A rendezői eljárás valamelyest visszacsatol a Kolibri színházbeli Bűn és bűnhődéshez (vagy tán egészen a Czukor Show-hoz), amennyiben az ideális néző az, aki egyáltalán nem ismeri az eredeti sztorit. A történet tétje ezúttal nem az asszonyt elhagyó férfi minden szerettének legyilkolása, hanem egy mai, hétköznapi asszony birkózása avval a szokványosnak is mondható helyzettel, hogy a férj elhagyta a családját egy másik nőért. A kitaláció minden eleme, apró részlete kiválóan működik, erre menetközben sorban rájövünk. Például az elején azt gondolhatjuk, hogy a Radnay Csilla játszotta nőnek ilyen a stílusa: a felhajtott ujjú, zakószerű blézer, amit a látványért felelős Szabados Luca adott rá. Aztán ez egyszercsak jellegzetes férfiöltözékké válik a szemünkben, amikor a terápia szerepjátékában Radnay Csilla Iászont kezdi adni. Amilyen ijesztően hat a foglalkozás vége a sztárterapeutaként is csak hályogkovácsnak mutatkozó pszichológusra, olyan felszabadító a néző számára. Ez a Médeia nem fog ölni. Kijátszotta magából a féktelen bosszúvágyat, a gyilkos indulatokat.

A rendező a Médeia bemutatója után részt vett a Drezdai Városi Színház Bürgerbühne közösségi színházi tagozata által szervezett nemzetközi szakmai találkozón. Itt lehetősége nyílt a közösségi színház különböző formáival megismerkedni és a gyakorlatot bemutató előadásokat megtekinteni. Utána visszatért Szombathelyre, hogy a színház felhívására jelentkezőkkel közösségi színházi előadást hozzon létre a szülés, a születés témájáról. Több hónapos előkészület után világra is jött a produkció, amelynek közönsége eleve a maga által „aranykapuként” létrehozott szülőcsatornán keresztül jutott a nézőtérre. Színészek – Antal D. Csaba és Szantner Anna (Czukor Balázs egykori osztálytársa) –, valamint civil partnerek játsszák az előadást, amely óhatatlanul magán viseli a funkcionális bizonytalanságot. Aki részt vesz benne, aki csinálja, annak lehet játék, közösségélmény, terápia is akár. Hanem aki nézi, annak „csak” színház. De annak eléggé színház-e?

Czukor Balázs – akiről egyébként az egykori osztályfőnöke, Máté Gábor nem sejtette, hogy rendezni fog (az egyetemi évek alatt nem adta jelét ennek) – a jövő évadban négy munkára készül. Visszavárják Tatabányára, ahol kortárs magyar ősbemutatót rendez: Réczei Tamás Vonat elé leguggolni, emléktöredék című darabját. Szombathelyen Játéktér címmel készül új darabra-előadásra, a Home Bankot emlegetve előzményként. A Játékszínben a Teljesen idegenek című film színpadi változatát viszi színre. Valamint megint előveszi Az arab éjszakát, hogy színpadra alkalmazza a Spirit Színházban. Ez utóbbi vállalás, ismétlés lévén, vagy a könnyebbsége miatt lehetett vonzó, vagy éppenséggel az újrafogalmazás nehézsége miatt.

Rendezői munkásságában sokfelé mozog Czukor Balázs. Keres is, talál is. Minden ok megvan remélni, hogy lesz tere, ideje, tétje, helyre, befutóra.

Stuber Andrea

Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Jászai Mari Színház, Tatabánya

Nem lehet könnyű a premier után frissen, neten vagy napilapban írni Az üvegcipő tatabányai bemutatójáról. Nehéz ugyanis az előadást úgy elemezni, hogy a befejezés homályban maradjon. Czukor Balázs rendezése slusszpoénként olyasmit fűz a játékhoz, ami nem egyszerűen csattanóként szolgál, hanem gyökeresen átértelmezi a korábban látottakat. Miután Molnár Ferenc darabjának legvégén ama bizonyos ajtó végleg becsukódik Irma és Sipos úr mögött, a tatabányai előadásban nem húzódik össze a függöny. Ehelyett fordul egyet a színpad, és visszaérkezünk az első felvonás díszletébe, ahol Irma ébredezik. Pont abban a pózban, amelyben az első felvonás végén odakuporodott Sipos mellé. Vagyis a második és a harmadik felvonás a kis cselédlány álma volt csupán, a valóságban megy tovább az élet, s ha arra nem is vehetünk mérget, hogy Adél terve sikerülni fog, az öregedő bútorasztalos aligha Irmát választja majd társául. Alaposan visszazökkenünk tehát a szomorú valóságba – mintha a rendezés szétzúzni próbálná az illúziók molnári világát. Magam ugyan soha nem éreztem hamisnak a dráma sajátos romantikájú cselekménybonyolítását (így befejezését sem), de szívesen megnéznék egy olyan előadást, amely megkérdőjelezi és következetesen átformálja a molnári romantikát. A tatabányai Az üvegcipő azonban nem egészen ez az előadás.

Czukor Balázs rendezése ugyanis nem alakítja át radikálisan Molnár Ferenc drámáját, nem mond le az illúziók szépségének megjelenítéséről, s nem láttatja oly reménytelennek a közeget, hogy Irma álma eleve képtelenségnek tűnjön. Sőt, inkább az illúziók világát közelíti a valósághoz azzal, hogy a szokottnál kissé szárazabbnak, „földközelibbnek” mutatja a környezetet, szikárabbnak az érzelmeket. Horesnyi Balázs díszlete pompás részletgazdagsággal teremti meg a szereplők életterét: Sipos úr szobájában csúnya, monokróm tapétára aggatott látványos képek kísérlik a polgári otthon érzetét megteremteni, a második felvonásban nem kevésbé csúnya csempére aggatott művirágok próbálják Adél és Sipos egybekelését ünnepivé varázsolni, a harmadik felvonás őrszobájának falán korabeli körözési fényképek lógnak. A szövegből a rendező több ismert és kevésbé ismert molnári poént metsz ki (nincs például „Ciklus” keresztnéven emlegetett Shakespeare), de ezzel csak finomít a stíluson. Mert azért poén és természetes báj így is bőven marad a játékban, a súlypontok nem tolódnak el alapvetően, a konvencióknál néhány árnyalattal realisztikusabb játékmódot pedig helyenként élesen elrajzolt tónus váltja. (A legfeltűnőbben ilyen Grisnik Petra pompás, már-már abszurdba hajló alakítása a tudatmódosult állapotban megjelenő Keczeli Ilonaként.)

Alom vagy valosag

Kökény Szabolcs, Figeczky Bence, Lass Bea, Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Tóth Rita, Kánai Gergely, Maróti Attila

A néhány árnyalattal realisztikusabb játékmód elsősorban Bakonyi Csilla Adéljára értendő, aki a még virágzó, de már hervadásnak indult panziósnő kapuzárási pánikját hihetően kortársi magatartási attitűdként adja elő. Öntudatos, céljaiért harcolni kész szinglinek látszik, s mivel egzisztenciálisan relatíve jó helyzetben van, céljait az érzelmei (pontosabban az érzelmi kiszolgáltatottságtól való félelme) határozzák meg. Szakács Hajnalka Irmája érettebb és megfontoltabb a szerepsablonnál, következésképpen öntudatosabb is, így Siposba kapaszkodása mögé könnyebben lehet apakomplexust vagy akár perspektívavágyat odaképzelni. Ám az alakítás egészét áthatja az a bohókás báj, szívmelengető kedvesség, ami a molnári figurának is a legfőbb sajátja. Ugyanakkor ez az Irma nem tűnik irreálisan fiatalnak Kardos Róbert kissé eltunyult, de alapvetően jó fellépésű, megnyerő Siposához, aki mintha amúgy is erősen elhidegült volna már a panziósnőtől. Kardos Róbert következetesen és kimunkáltan játssza el azt a folyamatot, ahogyan az önmagába zárkózó férfi az eleinte csak gyereknek és cselédnek tekintett, elbűvölő lány hatására egyre jobban felenged, nyitottabb, figyelmesebb lesz, majd tényleg komolyan fordul Irma felé. Figeczky Bence igen ifjú és simulékony Császár Palija eleinte igazolni látszik Adél félelmeit, ám az alakítás fokozatosan elhiteti, hogy az első pillantásra stréber karrieristának tűnő fiú mégis vonzódik a középkorú szépasszonyhoz. A főszereplők mellett csupán a dramaturgiailag nélkülözhetetlen mellékszereplők jelennek meg, az egybekelés is szolid házi ünnepségnek tűnik, a házmesternek nemcsak a feleségével nem találkozunk, de a gyermekével sem. Irma ugyanis a kisgyermek helyett egy babát pátyolgat, hozzá intézi szavait – és a baba amolyan gyermekpótléknak tűnik (amely a gyermek utáni vágy kivetüléseként éppúgy értelmezhető, mint az anyaságra való ösztönös felkészülésként).

Vagyis azok a környezet- és hangulatteremtő erejű, a színészi alakításokban is megjelenő rendezői törekvések, amelyek valóságosabbá, átélhetőbbé és talán kicsit kortársibbá teszik a történetet, nem irreálisnak láttatják a szív szavának követéséről szóló romantikus illúziót, hanem inkább a realitáshoz közelítik, lehetséges útként értelmezik azt. Czukor Balázs rendezése tompítja a szöveg helyenkénti szentimentalizmusát, nyesegeti a szöveg humorát és a molnári szóhasználatot, de sokáig úgy tűnik, ennek értelme az, hogy mai szemszögből is reálissá, elfogadhatóvá tegye a történetet. Aminek azért megvan az ára: a redukció szárazabbá és szikárabbá teszi a dialógusokat, a szerző kihúzott poénjai, ötletei, nyelvi leleményei helyén nem állnak hasonló rendezői ötletek, így a szituációk nemcsak köznapibbak és maibbak, de szokványosabbak, szürkébbek is lesznek. Mindemellett a tempó is akadozik kicsit, főként az első felvonásban. De az utolsó jelenetig úgy gondoltam, hogy amit a bemutató a réven elveszít, azt a vámon megnyeri. A zárlat azonban mintha így nem is a molnári történet, hanem az egész előadás valószerűségét kérdőjelezné meg, ellentmondva annak a rendezői törekvésnek, amely a játék formáját és hangulatát is meghatározta. Az ötletet akkor érezném sokkal inkább helyénvalónak, ha a korábbiakban a játék a romantikát nem a reáliákhoz közelítve, hanem felnagyítva, a valóságtól eltávolítva, vagy éppen annak kontrasztjaként ábrázolta volna. Vagy ha ebből a kontrasztból a rendezés egy sajátos, iróniával átitatott színpadi világot hozott volna létre. Mindennek hiányában a slusszpoént én inkább tetszetős, de kissé öncélú fricskának láttam – antimolnári gesztusnak egy a szöveget ugyan mai színházi nyelven újragondoló, de a molnári világtól azért radikálisan el nem rugaszkodó előadás végén.

Urbán Balázs

121. oldal / 187

Mutató 2019 5-6

Kulka János redivivus

Két független színházi előadásról

Fotó Ilo

Ilovszy Béla színházi fotókiállítása a Kőszegi Várszínházban

Közepe-eleje-közepe

Útmutató a Czukor Balázshoz

Álom vagy valóság?

Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Jászai Mari Színház, Tatabánya