Uncategorised

A Pinceszínház ősbemutatója, Balázs Ágnes Meghallgatás című darabja Bogár Ella, a híres színésznő és Láng Leonárd, a színészként kevéssé elismert, de színpadi szerzőként éppen sikerrel debütáló művész kapcsolatát tárja elénk, melyről kiderült, hogy működésképtelen; megbuktak szakmai és civil életük összerendezése során. A nagybetűs szerelem egyszer talán megvolt nekik, de elmúlt, az nem tudta összetartani őket. A kettejük közötti kötőanyagot mindig is emberi gyengeségeik és frusztrációik jelentették.

A darab címe részben pontos, másrészt csalóka. Valóban meghallgatáson vagyunk, de ennek a castingnak szó szerint vérre menő tétje van, nemhiába aposztrofálja művét pszihokrimiként a szerző. Csak a záró-képekben érti meg a néző, honnan indult igazából a cselekmény, s végtére is meddig jutott ő a két emberi sors megismerésében.

Who 1

Murányi Tünde és Kálid Artúr (fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

A darab írója nem is tagadhatná, hogy színésznő, Bogár Ella karaktere nagyon sok női színből, szerepből áll össze. Ott van benne Martha, a Nem félünk a farkastól hősnője, Csehov Sirályának Arkagyinája, Maugham (csodálatos) Júliája, de Claire is, az Öreg hölgy látogatásából.

Megkeseredett, alkoholba menekült, csak látszólag kemény művészasszony Ella, aki pontosan tudja – ahogy a darabban ki is mondja –, a „sikerért ölni kell”. Színészi karrierje az identitása, nyugodtan énekelhetné Honthy Hannával, hogy „Nekem a színház az élet.” Mindent alárendelt hivatásának, a civil Ellát mindenképpen.

Rideg gyerekkora volt, anyja a hasát ütötte, hogy elhajtsa magzatát. Ella mégis megszületett, amiért anyja az életével fizetett, belehalt a szülésbe. Apja hatéves korában magára hagyta, disszidált. Bogár Ella nem tanulhatott meg szeretni, családban élni, csak betegesen vágyni valakire, akibe belekapaszkodhat, aki mellett biztonságban érezheti magát. Korán megtanulta, csak magára számíthat, közben lelke ezer sebet kapott. Hiába sikeres színésznőként, nőként kudarcot vallott. Huszonöt év után a nála sikertelenebb – nem biztos, hogy tehetségtelenebb – társa fellázad. Megunja a kitartott, lesajnált férj szerepét, elhagyja őt. Persze, hogy egy fiatalabbért és egy születendő gyermekért. Ella megadhatta volna Leónak a vágyott gyereket, de az abortusz mellett döntött. Harmincévesen nem volt képes lemondani a pályáról, a színpadi csillogásért „megölte” a közös magzatot, aki most éppen húsz lenne, annyi, mint a csábító harmadik.

Ella csak akkor döbben rá, hogy rosszul döntött, amikor Leó ötvenévesen majdnem apává válik. Betoppan a színházba a húszéves Szopkó Amanda, és készséggel teherbe esik egy jó szerepért a debütáló szerzőtől. Leó ki nem bontakozó tragédiája, hogy bármely színházi ember lehetett volna Amanda gyermekének az apja, a lány nem kéktiszta szerelemmel szereti őt, csak ugródeszkának tekinti születendő gyerekével együtt. A férfi karakterében ott vannak Ella színpadi megfelelőinek partnerei, Martha George-dzsa, Arkagyina Trigorinja, Júlia Michael-je. Leó életét, művészi kibontakozását előbb az anyja fojtja meg, aki rátelepszik, akitől nem tud szabadulni, majd jön egy nagy érzés, a szerelem, de ez nem inspirálja, hanem elszívja előle a levegőt.

Szerette Ellát, de a nő nem adta meg, amire vágyott, utódot, a pályán pedig impotenssé tette a nagy színésznő árnyéka. A pohár után nyúl és egy előadás közben hirtelen megnémul a színpadon, megszűnik színész lenni. Élete legmélyebb pontján ráveti magát Szopkó Amanda, aki reményt hazudik neki, de ez a kapcsolat ad annyi lendületet, hogy egyszer nekirugaszkodjon.

Pergő jelenetek során át ismerhetjük meg Bella és Leó karakterét, életük fontos állomásait. Hermann Anett és Pajor Patricia látványtervezők egyszerű, pasztellszürke térbe helyezték a játékot, egy paraván és két pad a díszlet, s egy-két jelenetben a drámai hatást látványos fényeffektek erősítik. Murányi Tünde sokszor vált jelmezt, hogy ezzel is megmutassa Bella minden arcát. Mályvaszín kosztümös celebként találkozunk vele a nyitóképben, majd látjuk tűsarkakon, vörös ruhás dívának, pongyolában, sarokba szorított idegroncsnak, napraforgószínű élénksárgában sárkányasszonynak, s könyörgő szerelmesnek is, kombinéban.

Ella az italba menekülő, már öregedő színésznő, elhagyott szerető, a bosszú angyala. Még mindig csinos. Külseje azt sugározza: „vigyázz, instabil”, de érződik, hogy sebezhetősége erőt is takar, melynek létezésével maga is tisztában van. A szakma a kisujjában, ahogy mondja: „akár a klotyó szennyvízében alábukva” is hozza a szerepét, bárhol, bármikor. De a lelki béke, a civil boldogság nem adatott meg neki. A hírnév és a siker már nem melegíti át a lelkét, felzabálta azt. Tudja, hogy magányos, hosszú éveknek néz elébe, de azt is, hogy nem akar így élni. Murányi játszi könnyedséggel vált nemhogy jelentről jelenetre, de akár egy mondaton belül is ütemet, arcot, hangulatot, szinte idegrendszert. Bogár Ellája mellett nem lehet unatkozni, mi tagadás, szórakoztató nő. Elhagyatva, leépülő félben is eszes, csípős nyelvű, aki humorral kompenzál, ezzel védekezik az élet, Leó csalása ellen.

A színésznő élettapasztalata, emberismerete ott fénylik alakításában. Természetes mód adogatja csalfa férje ruháit, tudja, mi kell a férfinak, és nőként is képes alkalmazkodni elvárt társadalmi szerepéhez. Pontosan mutatja meg Ella figurájának kettősségét, a külvilág előtt sikeres színésznőt, aki belül ordít a magánytól, törékeny, labilis, és felnőtt léte sikerei ellenére kitörölhetetlen nyomorúságos gyermekkora.

Who 2

Murányi Tünde és Kálid Artúr a Meghallgatás című előadásban – Pinceszínház (fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

Leó egyszerűbb jelenség, különösen, hogy a darab dramaturgiája szerint a nézőkkel együtt bolyong Ella „labirintusában”, jelenetről jelenetre megértve, mi történik benne, körülötte. Az ő jelmezei is jól mutatják Leó kettős karakterét, egy norvégmintás pulcsi és egy – eltakart – Nirvanás póló: a megállapodottság és a szenvedélybeteg, suicid Curt Cobain között egyensúlyoz. Kálid Artúr finom játékkal mutatja meg Leó gyengeségét, a zugivót, a mama kicsi fiát, a labilis, az asszonyénál is törékenyebb lelkét. Nem tud védekezni sem férfiként, sem művészként Ellával szemben. Ha néha sikerül is visszavágnia, az szánalmas és gyerekes: „még a kölnid is macskahúgy szagú”. Naiv tisztasággal, életszerűen mutatja meg, hogy a gyenge Leó őszintén hiszi, túlléphet a nagy színésznő árnyékán, aki mellett egész nap vedelt a kanapén fetrengve annak macskáival vagy színésznőcskéket hajtott, unalomból. Végre kiírja magából sikertelen művészsorsa keserveit, s ez bejön neki. A szakma érdeklődik, a színház tele, az ajtón kopog a siker. Kálid Artúr elhiteti, hogy Leó az ezerből az az egy, aki – majdnem – leteszi a poharat, megrázza magát, családot alapít, s nem anyja, felesége játékszere többé, ahogy azt is, van a férfiben annyi talentum, hogy akár belőle is lehetne jelentős művész.

Leó tragédiája az, hogy életében újra feltűnik Ella…

Balázs Ágnes még a – kicsit hosszú – színmű legvégére is tartogat meglepetést. (Feszesebbre húzva még nagyobbat ütne.)

A darab írója és rendezője valamint a színpadi házaspárt alakító művészek a való életben két sikeres emberpár. Az egykor színészként végzett Balázs Ágnes most kiírta magából a pályja buktatóit, férje, a színész-rendező Gáspár András pedig színre vitte. Murányi Tünde és Kálid Artúr élvezettel játsszák el a számukra kitalált, nekik írt figurákat. Felkavaró, brutálisan őszinte (színész)szerelmet vitt színre az alkotócsapat.

Cseh Andrea Izabella

2013-ban módomban volt ismertetni ezeken a hasábokon három közel egy időben megjelent könyvet, amelyek tárgya a mozdulatművészet. Ezek közül az egyik, a Mozdulat című egy nagyszabású OTKA-kutatás eredményeként, annak konferenciaanyagaként az életreform- mozgalmak és a reformpedagógia tárgyában jelent meg, kapcsolódva egy ugyancsak nagyszabású kiállításhoz, amely a magyarországi mozdulatművészet történetét dolgozta fel az Iparművészeti Múzeumban. 2018–19 fordulóján egy még nagyobb szabású kiállítást láthattunk, ezúttal a Műcsarnokban, amelynek részét képezte egy mozdulatművészetet érintő fejezet, és amelynek kísérő anyagaként (nem mondanám katalógusnak) még nagyobb szabású tanulmánykötet jelent meg. Ez a kiállítás és ez a kötet mintegy a korábbi kutatás folytatásaként működött „Reformpedagógia és életreform – recepciós tendenciák, intézményesülési folyamatok” című kutatás eredményeit mutatta be.

Ez a mostani kiállítás és kötet térben, időben, gondolatiságban és tematikában az előzőnél szélesebben vonja meg az ábrázolt terület határait, és a XIX. század végétől kezdve minden létező témát érint, amit az életreform és általában a civilizációkritika fogalma alá besorolhatunk. A Rejtett történetek cím alatt megfogalmazott alcím ugyan az életreform és a művészetek kapcsolatának bemutatását ígéri, de a kiállított anyag ennél lényegesen többre tör: a legkülönfélébb társaságok, csoportosulások, közösségek, művészeti és nem művészeti célok, a legkülönbözőbb életterek és tevékenységek megvalósításának, illetve ezek egymásra hatásának, kapcsolatainak filozófiai, spirituális, eszmetörténeti hátterét igyekszik bemutatni, középpontba helyezve közösség- és személyiségformáló egyéniségek, filozófusok, szellemi vezetők, próféták tevékenységét.

A kiállítás gerincét festmények alkotják, ezeket a különböző kulturális területek térben is elkülönített ábrázolásai veszik körül, a kísérő szórólap szerint egyik irányból „Az életreform fogalma”, „Új melódia”, „»Per aspera ed astra«”, „Sport, természetjárás”, „Természetgyógyászat”, „Vegetarianizmus”, „Reformruházat”, „A gyermekek környezete”, „Kertvárosok”, másik irányból „A magyarországi életreform társadalmi-kulturális tere”, „Szalonok, kávéházak”, „Újvallásos, ezoterikus irányzatok”, „Kommunák”, „Művésztelepek”, „Mozdulatművészet”, „Reformiskolák”, Ifjúsági mozgalmak” című részterületek bemutatása. A gondolatmenet a „Művészpróféták, papnők és vándorprédikátorok”, végül pedig „Az életreform »templomai«, »kolostorai« és szakrális szertartásai” című kiállításrészben csúcsosodik ki. Érdemes teljes egészében idézni a szórólap ismertetését a térkialakítás koncepciójáról: „A Rejtett történetek kiállításon bemutatott műveket és dokumentumokat vizuális egységben összefogó installáció – a mozgalmak hátterében álló teozófia és antropozófia szemléletmódját követve – az érzékfeletti szférát jeleníti meg. A teret tagoló kettős spirál olyan, a makrokozmoszban létező jel, amelynek töréspontjai az egyes evolúciós ugrásokra utalnak. A formák a szakrális mintákat követő tradíció korszakának végét jelzik, melyet lassan felvált a kozmikus szellem belülről vezérlő ereje. A harmónia káoszba hanyatlik, mindaddig, amíg az »új ember« át nem veszi a feladatot: a világban működő polaritás kiegyensúlyozását. Az installáció ezt a szellemi ívet követi. Az első teremben a hanyatló tradíció építészeti elemei málladoznak, az akadémizmusnak és a stílusépítészetnek vége, új irányok születnek. A második és harmadik teremben a falak meggörbülnek és elfordulnak; az egyenes mozgásból kibillenve, a formát bejárva érzéssel és mozgással telítődnek. Az utolsó teremben a spirál három – az önigazgató társadalom önállósuló szellemi, jogi és gazdasági szféráit jelképező – ellipszissé alakul, középen a társadalmat organikusan formáló szabad individuummal. A térsor végén Adolphe Appia 1912-es díszletének rekonstrukciója a korszak művészettemplomaira és szakrális szertartásaira utal.”

Az első ránézésre talán kuszának, egymástól távolinak, összefüggés nélkülinek tűnhető szétágazó tematikákat ez az elképzelés foglalja egybe. Van persze, ami itt-ott kilóg belőle, szellemi tartalma tekintetében nem biztos, hogy mindegyik besorolható alá, ugyanakkor bőven van, ami szerintem beleférne, de a kiállítás nem érinti, ez a koncepció mégis kétségtelenül hihetően szuggerál valamiféle átfogó, mindent felölelő egységet. Ehhez persze érdemes volt elolvasni az életreformot magyarázó bevezetőt is a baloldali első falon. Ezért aztán az általános érdeklődésen túl sokféle befogadó tudhatta magáénak a kiállítást. Az interneten fellelhető videókban buddhista tanító és magyar sámánasszony, tudós művészettörténész és aktív táncos élménybeszámolójával, ajánlójával találkozhatunk. Az egyik ilyen videóban a kiállítás látványtervezője a Gábriel arkangyal által dominált korszakból Mihály arkangyal korszakába átlépő, megváltozó, új ember környezet- és kutúraátalakító törekvéséről beszél, ezzel indokolja a kiállítás terének fent leírt kialakítását. S bár én ebből leginkább Rudolf Steinert hallom ki, az az ábra, amely a fenti szórólapon az idézett koncepció hátterét alkotja, mégis mintha egy katolikus templom alaprajzára hajazna...

Ez a szinkretikus jelleg a kor áramlatainak jellemzője, és jellemzője a kiállításnak is. Így tud magába foglalni melankóliát és életerőt, Schopenhauert és Bicsérdy Bélát, Nagybányát és Gödöllőt, Ferenczy Károlyt és Derkovitsot, antialkoholista mozgalmat és meditációt, városépítést és természetjárást, kávéházat és remetelakot. Minden mindennel összefügg, ahogy a bejárat melletti másik falon látható hatalmas kapcsolati háló mutatja, kár, hogy nem vehetjük kézbe, szívesen elbogarásztam volna rajta. A kiállítás csúcspontja a Monte Verità megidézése, azé a legendás svájci menedékhelyé/alkotóműhelyé/szabadságszimbólumé/spirituális központé, amelynek már csak a romjai léteznek, ahol ma a múltba visszavágyó zarándokok pénzére pályázó élelmes vállalkozók uralkodnak. S ott az Appia-oltár, ahol a színpad visszatér ősi formájához, szentély lesz, a szakralitás tűzhelye. A kiállítás, mely a felvázolt koncepció szerint a szakrális mintákat követő tradíció megtagadásának bemutatásából indult, új, magasabb fokú szakrális minták állításának bemutatásába torkollik.

Mindezt kifejezetten elegánsan, szellősen, áttekinthetően, jól érthető kísérő szövegekkel teszi. Ami a mozdulatművészeti szekciót illeti, a viszonylag kis térben főleg szépen elrendezett fotókkal, egy-két dokumentummal, szoborral érvényes áttekintést adott a főbb irányokról és szándékokról. Bőséggel csatlakozott mindehhez számos kísérőprogram, táncos és beszélgetős, konferenciás és tárlatvezetős, egy-két órás és egész napos, waldorfos és Monte Verità-s. Külön kell szólni a tanulmánykötetről, amely nem kínált vezérfonalat a látottakhoz, ellenben hatalmas háttéranyagot ad a témához. Az életreform magyar és külföldi kutatói elképesztő mennyiségű szakirodalmat vonultatnak fel benne, a továbbtájékozódás érdekében különösen hasznos a személyeket, helyszíneket, koncepciókat, mozgalmakat ismertető kislexikon-fejezet. Az egyébként nem olcsó, de nagyon míves kiállítású tanulmánygyűjtemény így kézikönyvként remekül használható, bár aki keresi, nem tudom, hogyan jut hozzá, mert a kiadóként jegyzett intézmények – MMA és Műcsarnok – egyikének a honlapján sem találom a „Kiadványok” menüpont alatt, sem bármelyik köz- vagy érintett felsőoktatási intézményi könyvtár katalógusában – remélhetőleg a múzeum könyvesboltjában továbbra is kapható (bár az online vásárlás e sorok írásakor éppen ott sem működik).

Lenkei Júlia

Augusztus – Maladype Színház

Aranyló napfény, búzamezők, csillagos éjszakák, álmok, hajnali harmatfátyol. Rezzenéstelen ereje a délnek, megpihenő fénye a délutánnak, a sárga és a zöld tánca. Aratás és számbavétel. Az ősz sugallata, az elmúlás finom hártyája lengi be az időt, s teszi fel a kérdést, elérted-e, amiről álmodtál.

Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.

Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?

A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.

Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.

Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.

Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.

Szavak nelkul

(fotó: Tóth Mónika)

Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.

Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.

Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.

Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.

Szavak nelkul2

Mesés Gáspár az Augusztus című előadásban – Maladype Színház

(fotó: Tóth Mónika)

A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.

Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.

Simon Sára

124. oldal / 187

Címlap 2019 03-04

Mutató 2019 03-04

Who’s afraid of Amanda Szopkó?

Balázs Ágnes: Meghallgatás – Pinceszínház

Rejtett történetek a Műcsarnokban

Szavak nélküli ragyogás

Augusztus – Maladype Színház