Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Örkény István Macskajátéka – évfordulók fényében

Az idén 115 éve született Sulyok Mária a színházművészet egyik valódi nagyasszonya, aki mégis a korával és helyzetével mit sem törődő, a társadalmi elvárásokkal szembeszegülő, a szerelem és a szabadság jogáért bármikor és bármely életkorban harcolni tudó, önmagát hibáival együtt vállaló Orbánnét tartotta a legkedvesebb szerepének. „Erzsit”, aki nem csak Magyarországon vált egyfajta túlélési stratégia jelképévé. Merthogy Örkény István kulcsszereplője tisztában van vele: „Akit semmibe vesznek, semmivé válik.”

A Macskajátékot román fordításban éppen ötven évvel ezelőtt állította színre Taub János is a bukaresti Bulandra Színházban olyan sikerrel, hogy az előadás még több mint hét éven keresztül ment mindig teltházakkal, és csak egy a nyugdíjas színművészeket sújtó rendelet miatt kellett levenni a műsorról.

2017-ben, a Jászai Mari-díjas színésznő, Kovács Edit meghívására és moderálásával beszélhettem a Mindentudás Színházi Egyetemén Örkény István 20. századi moralitásjátékáról. Ez a tanulmány abból az alkalomból készült, s remélem, egyszer majd olvasható lesz bővebb formájában is a MSZE tanulmánykötetében.

Orbanne 1

Örkény István (forrás: orkenyistvan.hu)

Pár szó a groteszkről

A világon legtöbbször bemutatott magyar dráma Örkény István Macskajáték című darabja, amelynek 1974-es brüsszeli premierje alkalmából az író így válaszolt arra a kérdésre, hogy számára miben rejlik színművének „groteszk” jellege:

„Kis nemzet fia vagyok, a tízmillió magyar Európában ismeretlen nyelvet beszél. A kis nemzetek mindig meg szeretnék magyarázni magukat. Életben akarnak maradni, meg akarják lelni a maguk sajátos jellegét, bebizonyítani, hogy szükség van rájuk. Ha az ember kis nemzet fia, ez már önmagában is groteszk helyzet. Körülöttünk mindenütt nagy nemzetek, nagy erők, mi pedig önmagunk akarunk maradni, meg akarjuk őrizni a karakterünket. A kis nemzetek történelmi hatása és jelentősége sokkal nagyobb, mint hinnők.

Macskajáték című drámám a magyar ’way of life’ magyarázata. Kerestem egy hősnőt (aki egyébként 62 éves), és megpróbáltam rajta keresztül ábrázolni azt, amit igazán magyarnak érzek: a temperamentumnak a világgal való szerfölött agresszív kapcsolatát. Hősnőnk 62 éves fejjel élni akar, 62 éves fejjel szerelmes.”¹

Örkény ugyanebben az interjúban mondta a következőket: „Stílusom »groteszk«. Van benne egy kevéske Ionesco² (ami az abszurdot és a gondolat elsőbbségét illeti), egy kevéske Giraudoux (a költőiség szempontjából) és egy kevéske Kafka (a tragikum révén). Ők az én »rokonaim«. A groteszk a tragikomédia szinonimájaként fogható fel, egyfajta módja ez a világ érzékelésének és leírásának, és egyaránt lehet cinikus, vidám, vagy tragikus.”³

A Washington Starnak 1977-ben Mrożek hatását is emlegeti Örkény: nagyon szereti például a lengyel kolléga Tangó című darabját.⁴ Hiszen a jellemzően kelet-európai szemlélet lényegében nem más, mint „a valószínűtlenség valószínűsítése”. Ilyen értelemben ugyan nincs különbség groteszk és abszurd között, ám a magyar író másutt megadta az előbbi képletét is: szatíra + líra. Vagyis a groteszk kétség plusz remény, az abszurd ellenben végső kétségbeesés mínusz kilátás.

A Tótékról és a Macskajátékról együtt szólván Örkény többek között azt mondta: „Mindkettő a cselekvésbe – az emberi tevékenységbe vetett hitemet jelképezi. Alakjaim merőben különböző okokból, kétségbeesett helyzetekbe kerülnek. De még a reménytelen helyzetek szorításában is változtatni akarnak életükön. A remény még akkor is él bennük, amikor már nincsen remény. [...] Magyarország kicsiny ország, és történelme csakúgy, mint hagyományai rendkívül tragikusak. De mi még így is nagyon gyakran megpróbáltunk fordítani sorsunkon. Lázadásokkal, forradalmakkal, bármivel, amit csak tehetünk. Még ha valójában nem volt kiút, akkor is megpróbáltunk változtatni helyzetünkön. Azt hiszem, ez mindkét darabom magyar és ugyanakkor egyetemes mondanivalója.”⁵

A budapesti drámaíró úgy vélte: „Magyarnak lenni voltaképp egy hiányérzet. Örök keresésben élünk.”⁶ Ugyanakkor „a színházban az a legnehezebb, hogy a színpadról eljussunk a közönséghez, hogy a fáradt, kevéssé fogékony nézők is átérezzék szavunkat. A humor alkalmas fegyver, mert az, aki nevet, érzékenyebbé válik.”⁷ [...] „A humor a magyar nép legfőbb jellemvonása. Magyarország nevető nemzet, minden nagy történelmi korszakot nevetve vészeltünk át. Egyébként néha épp ez mentett meg.”⁸

Jószerivel rokontalan anyanyelvünk az író szerint is csodálatos, nemigen lehet vele hazudni. Ráadásul magyarul szinte minden nyelvről bármilyen mű tökéletesen visszaadható. A mi irodalmunkat azonban nagyon nehéz lefordítani úgy, hogy minden árnyalata tükröződjön.

Ahogy Claude Roy, francia újságíró megjegyezte: Örkény István színjátékainak a nyelvezetére különösen jellemző a „humor, tömörség és többértelműség” együttese.⁹  A Macskajátékot mégis sikerült hiánytalanul átültetni például épp franciára.¹⁰ Még a cím játékos többértelműsége is megőrződött. A Chat ugyanis egyaránt jelent macskát és csevegést.

Az első párizsi színházi premier azonban Örkény szerint borzasztóan sikerült – szemben a korábban emlegetett belgiumival: „Felejthetetlenül szép volt a brüsszeli előadás…(A szolnokinál) lágyabb, kifinomultabb. Kevésbé mutatta az éles-keserű kontúrokat, és inkább az öregkor groteszk költészetét hangsúlyozta, akárcsak a fordítás is, mely Vercors remeklése volt.”¹¹

A Macskajáték születése

A Macskajátékot eredetileg Makk Károly rendelte meg forgatókönyvnek. Mivel azonban akkor nem forgatták le a filmet, Örkény István „bosszúból” átírta kisregénnyé. Aztán Gyurkó László felkérte, írjon belőle darabot a 25. Színház részére, de mert nemet mondott, három nap alatt maga az igazgató dramatizálta a kisregényt. Addigra viszont Örkény meggondolta magát. Annál is inkább, mert számára „minden színdarab csak dialógusokba tördelt prózai mű.”¹² A felesége, Radnóti Zsuzsa viszont már akkor is a legjobb magyar dramaturgok egyike. Csakhogy Psota Irén és Törőcsik Mari nem vállalták el a szereplést, a Huszonötödik Színház színészei pedig egytől egyig fiatalok voltak, úgyhogy Gyurkó visszaadta a kéziratot Örkénynek. A nemrég diplomázott Székely Gábor ellenben rögtön elkérte. A szolnoki Szigligeti Színház ifjú főrendezőjének intenciói alapján a szerző még egyszer átírta a darabot, s végül a harmadik Örkény-verzió került színre.

Az 1971. január 15-i ősbemutatón Orbánnét a két és fél év múlva, alig 44 esztendős korában elhunyt, nagyszerű tehetség, Hegedűs Ágnes, Gizát Koós Olga alakította. A Makk-film rá egy évre, 1972-ben születik meg: a 65 éves Dajka Margittal és a nála hat évvel fiatalabb Bulla Elmával a főszerepekben Az inkább tragikus, szürreális képnyelven megfogalmazott filmdráma 1975-ben Oscar-díj jelölt volt „a legjobb idegen nyelvű film” kategóriában.

„Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna. Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől a végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak, egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal. Ehhez kell alkalmazkodni az előadás tempójának, és a színpad berendezésének is. [...] Ez teszi lehetővé, hogy a folyamatosságot ne szakítsa meg semmi, s a darab hősnője úgy sétáljon át egyik képből a másikba, hogy még a beszédét se legyen kénytelen megszakítani” – írta Örkény István a szolnoki műsorfüzetben.

Az új darab első színpadi premierjére nem véletlenül kerülhetett sor épp a Szigligeti Színházban. Az 1968/69-es évadban ugyanis ez a társulat már olyannyira érvényesen vitte színre a Tótékat, hogy maga az író a Macskajáték esetében is ragaszkodott ehhez az alkotógárdához. Ekképp a díszlettervező ismét Fehér Miklós, a jelmeztervező Jánoskuti Márta, a rendező pedig természetesen a még csak 26 éves Székely Gábor, aki a következő évtől a szolnokiak színigazgatója lesz. Nem egészen két hónappal az ősbemutató után ugyanez a stáb a Pesti Színházban is színre viszi Orbánné történetét – ha lehetséges, még nagyobb sikerrel. De itt már a főszereplő a civilben is 62 éves Sulyok Mária, akinek Orbánné korszakos jelentőségű szerepe lett; a „nővérét” pedig a filmbéli Giza, azaz Bulla Elma alakította nagyszerűen.

„Orbánné én vagyok”

A pesti bemutató tízedik évfordulóján „Orbánné én vagyok”¹³ címen interjú készült a sikerszéria főszereplőjével. Sulyok Mária így beszélt a szerepről: „Óriási öröm volt számomra, hogy Orbánnét rám osztották. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami jó és fontos dolog történik az életemben. De ekkora sikerre, megvallom, nem számítottam.”¹⁴

„…Először dolgoztam együtt Székely Gáborral, akinek munkamódszerét, szigorát sokan vitatják, de én csak a legeslegjobbakat mondhatom. Mindannyian tudtuk, hogy egyszer már megrendezte a darabot, Örkény nagy megelégedésére, kitűnően. De ő másodszorra is teljes erőbedobással dolgozott. Pontosan tudta, hogy mit jelent Orbánné szerepe, mennyiségben és minőségben is. És mivel a próbán az egész előadásnak kellett időre megszületnie, gondja volt rá, hogy további segítséget is adjon. A Macskajáték előkészületeinek legemlékezetesebb szakasza számomra az volt, amikor – már az anyag birtokában – együtt, lépésről lépésre végigmentünk a darabon, és szinte egymás szájából vettük ki a szót a rendezővel. [...]

Székely Gábornak határozott elképzelése volt a figuráról, és én zömében elfogadtam az instrukcióit. De ő is figyelt az én ötleteimre. Minél bizarrabb volt egy-egy javaslatom, annál érzékenyebben. Amikor rájöttem, hogy Orbánné elképzelt öngyilkosságát is a komikum határán kellene eljátszani, lelkesen fogadta, támogatta az elképzelésemet. Függetlenül attól, hogy az eredeti szöveg szerzői utasítása szerint Erzsi saját temetésének álmát könnyesen adja elő. Ezt az utasítást én nem akartam tudomásul venni, mert azt éreztem, hogy Orbánné erről a megálmodott temetésről csak a boldogság eufóriájában beszélhet. Számára ez a búcsú – a beteljesülés. Hiszen még a tejcsarnokosné is megtisztelte azzal, hogy eljött a temetésre! Nem szólva arról, hogy egy könnyesen elbeszélt temetés köznapi dolog, majdnem színpadi közhely. A boldogság, a büszkeség viszont egyszerivé, izgalmassá teheti az elbeszélést. És végeredményben Orbánné nem is hal meg, tehát nem követünk el kegyeletsértést. Ébredésében az a legfelemelőbb, hogy sikerült túlélnie a halált. Ennek a »felfedezésemnek« nemcsak Székely Gábor, de ahogy Radnóti Zsuzsától tudom, még Örkény is örült.”¹⁵

Bodnár Erika, Sulyok Mária és Bulla Elma – Macskajáték, Pesti Színház, 1971 (forrás: orkenyistvan.hu)

Nem véletlenül, hiszen a Macskajáték írója azért választott idős asszonyt főszereplőnek, mivel ahogy öregszünk, úgy lesz a jellemünk pontosabb, körülírtabb, ugyanakkor agresszívabb is.¹⁶ Az ő Erzsije pedig fellázad a természet törvényei és persze a társadalmi konvenciók ellen. Örkény István meggyőződése, hogy „ez a gesztusa van olyan nemes és nagyszabású, mint a görög tragédia hősnőinek magatartása.”¹⁷ S ami a legfontosabb: a kariatidától a szipirtyóig terjedő széles „szkallát”, akarom mondani: skálát felölelő női karakternek bőven van humora is.

Sulyok Mária azért szerette annyira a szerepet, mert mélységesen, szívszorítóan igaznak érezte, egészében azonosulni tudott vele. „Magam is kisvárosból jöttem, nagyon közelről ismerem a Szkalla lányok világát. Megtettem és tanúként is végigkísértem a kisvárosból szerteágazó utakat. Számon tartom kortársaimat, akik közül az egyik Amerikába ment férjhez, a másik ott öregedett meg a szülői házban. Az ő érzéseik, élményeik sokban igazolják a Macskajáték hőseit. De nemcsak a darab hitelességét becsülöm, hanem azt is, hogy ennyire játékosan nemigen szóltak még az élet és a halál végső kérdéseiről, mint Örkény. Hiszen ez a darab, ha a mélyére nézünk, a legsúlyosabb kérdésekről szól. A többi között a hazafiságról.”¹⁸

A színésznő kedvenc mondata: „Én itt akarok felfordulni, Gizám.” Mire ez elhangzik, a közönség már jól ismeri Orbánnét, és megérti a nyers szavak mögött rejlő megrendítően emberi tartalmat. A főhősnőben nyoma sincs semmiféle önsajnálatnak, ez emeli a hasonló sorsúak fölé. Nem véletlenül jelzi Sulyok Mária az őt interjúvoló újságíróknak: „Orbánné vagyok. Erzsi minden szavában, gondolatában én nyilatkozom meg. Persze a darabbéli körülmények között, Orbánné helyzetében. Magamról beszélek Örkény szavaival.”¹⁹ Később hozzáteszi: „Erzsit a hűsége teszi rendkívüli emberré…”

Néhány évvel később, miután németül is eljátszotta legendás szerepét, a magyar színésznő berlini vendégszerepléseiből is hazahozott néhány fogást, gesztust Budapestre. Például: „Az a számomra különösen fontos, már említett mondat, hogy „én itt akarok felfordulni”, magyarul a megszólítással ért véget, azzal, hogy „Gizám”. A német szövegben Orbánné testvérének a neve helyett az szerepelt, hogy „érted?” Ez a szó és a kérdő hangsúly egyszerűen kiszorította a mondatból a testvér nevének említésébe rejtett érzelmet, a lírát, és szinte számonkérővé vált. Ugyanakkor olyan súlyt, nyomatékot kapott maga a gondolat, hogy a nézőtéren minden este megfagyott a levegő. Meggyőződésem, hogy jót tett a darabnak, amikor nem engedtük kibuggyanni a nézők szeme sarkában összegyűlt könnyet.”²⁰

Bodnár Erika, Koós Olga és Hegedüs Ágnes – Macskajáték, Szolnoki Szigligeti Színház, 1971 (forrás: orkenyistvan.hu)

Sulyok Mária Budapesten kívül Moszkvában, Bukarestben, Zágrábban és Berlinben is eljátszotta a Macskajátékot magyarul, a Volksbühne színpadán viszont ízig-vérig „germán Orbánné” volt.

A német nyelvbe hamar belerázódott. Két éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és még nem töltötte be a tizenegyet, mikor az apja agyvérzést kapott, így a magyar kislány a nevelőanyjánál maradt Bruckban. Osztrák iskolába került, a kétnyelvű környezetben szinte csak németül beszélt. Ezért aztán Berlinben, ennyi év múltán is egykettőre újra németül kezdett gondolkodni, számolni. Brigitte Soubeyrain, a Volksbühne rendezője pedig olyan gondosan óvta „a nyelvi skizofréniáktól”, hogy effektív őriztette az öltözőjét, nehogy a honfitársakkal való találkozás és a magyar szó megzavarja. Persze a budapesti színésznő jóval impulzívabb alkat, mint általában a németek. De azért viszonylag hamar megszokta, s az előadás előkészítése közben folytatott viták során végül el is fogadta, hogy a pestinél keményebb figurát kérnek tőle, mert ott a szikárabb, kopogósabb Frau Orbant tartják hitelesebbnek.²¹

Magyar rendező román Macskajátéka

Természetesen akárhol is viszik színre Örkény István groteszk darabját, az aktuális előadással mindegyik alkotóközösség a saját nemzeti karakterét és időszerű problémáit fejezi ki,

„A Macskajáték finnországi, csehszlovákiai, ausztriai, angliai, lengyelországi, németországi bemutatói után 1973-ban színre került Bukarestben is a mű, a szellemi nyitottságáról híres Bulandra színházban, a romániai rendezőiskola egyik neves tagjának, Taub Jánosnak a rendezésében.”²² Merthogy az tény, hogy özvegy Orbánné és a környezete magatartásában az író szűkebb értelemben elsősorban valamiféle budapesti életvitelt érzett, ám ugyanaz teljesen megfelel a kelet-közép-európai szokásoknak is. Hisz ez a darab mégiscsak arról az igyekezetről szól, hogy bármilyen tragikus helyzetben, de igenis mindig akarjunk élni és a sorsunkon változtatni.²³ Ceauşescu elsötétülő Romániájában mindez kiváltképp húsbavágóan időszerű kérdés volt. A Macskajátékot Gelu Păteanu, a közismert „Gyalu” fordította le románra.²⁴

A még romániai magyar rendező ekkor dolgozott először együtt a hírneves társulattal, és a vendégrendezés sikere nyomán Taub Jánost állandó tagnak szerződtették a Bulandrához. A két magyar, vagyis a rendező és a szerző stílusa, világszemlélete különösképp közel állt egymáshoz. Örkény szerint is: „a groteszk természetében hordja azt, hogy szabadon értelmezhető.”²⁵

A Pesti Színház Macskajáték-díszlete újításnak számított a magyarországi színháztörténetben: a játéktér mindaddig nemigen került még ilyen intim közelségbe a közönséggel. A bukaresti előadás tervezője viszont különféle színpadi kocsikra helyezte a díszletelemeket, s velük együtt tolta be a szereplőket is. A színre gördített szituációk különös feszültséget teremtettek a két Szkalla testvér együttes jeleneteinek, vagy Orbánné, Paula és Csermlényi Viktor tragikomikus kapcsolatszövevényének.²⁶Persze a dráma kulcsát Taub számára szintén Orbánné jellemének beállítása jelentette, de egy magyarországi szemtanú szerint: „ebben különös módon polarizált. Vally Voiculescu az első részben kizárólag komikai eszközökkel közelíti meg Erzsi személyiségét, s már azt hisszük, hogy (a rendező) félreértette a darabot, amikor a második részben elidegenítő effektusok célszerű bekapcsolásával váratlanul kibontja a figura drámáját, s így az ellentétes elemekből születik meg a tragikomédia” – írta Lukácsy András a már két éve futó sikeres produkció megtekintését követően.²⁷

Közvetlenül a premier után, a Teatrul 1973. áprilisi számában – melynek címlapján szintén a Bulandra Színház Macskajáték bemutatójából látható egy jellegzetes pillanat – Ileana Popovici elismerte ugyan azok igazát, akik úgy vélik, hogy Örkény István tragikomédiája elsősorban az öregkorról szól. Azonban a bukaresti interpretációval együtt szerinte ez a darab főként azért izgalmas, mert a színműnek és előadásának sikerült kiemelnie és megmutatnia a lelki reakciók egy olyan síkját is, melyet mélyen rejtenek a civilizáció szokásai, a szerénység és diszkréció, azaz az elvárt időskori magatartás. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Örkénynél az öregség puszta dramaturgiai konvenció volna. Épp ellenkezőleg: megfigyeléseinek érzékenysége és igazsága következtében a Macskajáték jó pár jelenete rendkívüli érzelmi erővel hat. A levelezés, telefonos kapcsolattartás formai alkalmazása sem holmi „modernkedés”, hanem belső dramaturgiai szükségszerűség. A román kritikusnő szerint a színmű mindegyik női szereplője olyan magányos bolygón él, mely más-más törvények szerint kering. Ily módon ezek az idős asszonyok roppant eltérően látják a saját univerzumukat és a többiekét. A szimultán megjelenítéssel pedig a párhuzamos „világegyetemek” közötti viszonyok még inkább kifejezhetők²⁸ – hála Dan Jitianu maximális pontosságot és koncentrációt szolgáló nagyszerű díszletének is.

A Teatrul beszámolója alapján az Orbánnét alakító Vally Voiculescu a szó szoros értelmében kirobbanó, mint egy időzített energiabomba: körülötte, az aurájában egész este sokszínű fények táncoltak, megható és mulatságos, némelykor szomorú volt.²⁹ Gizát a civilben 60 éves, Reinhardt-szemináriumot végzett, remek színészpedagógus, Beate Fredanov alakította egy kerekes székben, ahonnan valóságos leckét adott a színészi eszközök világos, tömör és kifinomult használatából. Lucia Mara félénken mozgó, bájos Egérke-játéka néhány hangsúllyal és némi sóvársággal spékelve, pillanatok alatt képes volt felfedni a rejtett szenvedés váratlan mélységeit is. Vele szemben Paulát, a kiismerhetetlen nő portréját az akkor 44 éves Tamara Buciuceanu igyekezett ugyan kedvesebbé árnyalni, de az új „barátnő” nyilvánvalóan brutális. A szakírót lenyűgözte a 65 éves Fory Etterle alakítása. A svájci származású román színész Csermlényi Viktort kevés vonással, de az expresszív részletek ritka gazdag színészi tárháza segítségével önző, hisztérikus ripacsnak ábrázolta, aki egyúttal egy kapzsi, fukar és tehetetlen vénember.

Persze Taub János rendezésének is a cím szerinti előadásvég a csúcspontja: a „macska-játék”. Bodor Pál a műsorfüzetben azt írta, hogy a béna, tehetetlen, kiszolgáltatott Gizának – aki a társadalom egyfajta szimbólumának is tekinthető – mint kvázi közönségnek előadott „autentikus macskajáték” igazi katarzist teremt. Hisz Orbánné és Egérke groteszk, elementáris és frenetikus bemutatója a csábításokkal, miákolásokkal együtt lényegében a megmerevedett konvenciók egzaltált tagadását jelzi, valamiféle gyermeki módon túlértékelt szabadságot, vidám lázadást, mely fittyet hány az öregségre és a halálra, az emberi melegség groteszk táncát.³⁰ JÁTÉK! Márpedig: „a játék maga a szabadság.”

De Huizinga szerint ezzel mindjárt összefügg az is, hogy „a játék nem a »közönséges«, nem a »valóságos« élet. Inkább kilépés az életből, időleges, saját céllal bíró aktivitás.”³¹

A „macskajáték” mintegy „játék a játékban” analóg a Hamlet „egérfogójával”, amely pedig színház a színházban. Valahol Örkény színműve is egyfajta „moralitásjáték”. Ráadásul Orbánné jellemének komplexitását és alakjának mélységét, alakíthatóságát tekintve hasonlít is a Dán királyfihoz; míg Giza szerepe Claudius súlyával rokonítható.

Az író generációja a történelem több kataklizmáját megszenvedte. Főként a háború szörnyűségeit. Hamlet azt mondja, „nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá.” Örkény szerint: „a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölismerhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy az ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindez lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat.”³²

Darvay Nagy Adrienne

Bíró Bence: magyartenger – Centrál Színház

Bíró Bence bevált receptből főz, amit feltehetően már a régi görögök is ismertek. Végy egy családot (Atreidáék, Labdakidáék, Buddenbrookék, Forsyte-ék, Thibault-ék, Szabó család), kövesd az életüket évtizedeken át, netán csak hozd össze a tagjait valamelyik nemzeti vagy pláne családi ünnepen, locsold meg őket bőven alkohollal és hagyd főni a saját levükben, közben írd le a folyamatot egy, két vagy három felvonásban, netán kötetben.

Ami nagy merészség, félő, hogy ami elkészül, szokványos lesz. Bécsben láttam egyszer egy előadást, noch dazu a Burgtheaterben, az elején hatalmas asztal állt a színpad tán teljes szélességében, fehér abrosszal letakarva, várható volt, hogy valamely drámai csúcsponton le fogják önteni vörösborral. És lőn.

Igaz, elrontani se nagyon lehet, ahogy  a rántottát sem, amit Kata (Pálfi Kata) süt az előadás végén reggelire, bár kifelejti belőle a sót – a rövid jelenet ezzel együtt színészi bravúrszám. De igazán jól, eredeti módon megcsinálni is nehéz. Bíró Bence nem rontja el a maga főztjét, láthatóan jól ismeri a mesterséget, sőt igencsak nagy érzéke van hozzá, nem véletlenül nyerte el 2019-ben az Örkény István Drámaírói Ösztöndíjat és nem véletlenül kapta meg 2022-ben a Kortárs Magyar Dráma-díjat. A rutinja még mintha hiányozna, de ezt bőven ellensúlyozza a kreativitása, ötletessége, színpadi érzéke s egyáltalán nem utolsósorban humora; meg tud lepni egyéni, erős ízekkel. Alföldi Róbert pedig igazán remekül tálalta, amit Bíró Bence kifőzött… De talán jobb, ha befejezem a mégoly szellemes gasztronómiai párhuzamot, bár még lennének ötleteim.

Azért is juthatott eszembe az ókor, mert Bíró Bence majdnem maradéktalanul betartja a hármas egység – a cselekmény, a hely és az idő egységének – követelményét, amit amúgy nem az ókoriak, hanem a francia és olasz klasszicisták állítottak fel. Igaz, Bírónál cselekmény igazából nincs, nem jutunk el A-ból B-be, epizódok sorát látjuk, amik szomorú körpanorámát adnak ki. E szomorúság alapvetően abból adódik, hogy sejthetően nem változik itt semmi, minden abban a kerékvágásban halad majd tovább, amiben eddig. Csúcspont van, dráma nincs. Esetleg az a dráma, hogy nincs dráma, senki nem döbben rá semmire. Katarzis? Itt?

Az első jelenet játszódik csak máshol, egy autóban az M7-esen. Két fiatalember ül benne, Gábor (Szécsi Bence e. h.) és Örs (Fehér Tibor), az utóbbi vezet. Itt exponálódik, hogy mindketten színészek, s hogy mindketten melegek. Gábor azért viszi magával Örsöt a családi ünnepségre, hogy a barátja érezhesse, felvállalja. Valamennyire. Örs csak azt kéri Gábortól, hogy ha valaki rákérdez, akkor most esetleg ne tagadja le, pláne, hogy a fél család már úgyis tud a kapcsolatukról, „a másik felével meg úgyis beszélgetnek.” „Tévedés. Nem beszélgetnek.” Itt szólal meg az alaphangnem. Az idézett mondat egyfelől poén, másrészt tragikus megállapítás. Ez  a jelenet nyugodtan elhagyható lett volna, hisz ezek az információk pillanatok alatt kiderülhetnek a nyaralóban is. Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a szerzőnek egyelőre hiányzik a rutinja. Ráadásul ebben a jelenetben még benne van az a megoldás, hogy  a szereplők egyes szám első személyben reflektálnak a maguk és a másik cselekedeteire, netán ismertetik állásfoglalásaikat. „Örsöt kitagadta a családja – mondja például Gábor. – Akik erdélyiek. Gábor számára Örs családja az élő bizonyíték arra, hogy az erdélyiek annyira az autonómiáért folyó harccal […] vannak elfoglalva, hogy képtelenek elfogadóak lenni bármilyen más kisebbséggel szemben.” Ami nettó hülyeség. Ez az, amit nem várnánk Gábortól. Ahogy Örstől se a románellenességet, ami később részegen kibukik belőle.

Hibának érzem, hogy ez a tetteink, a szavaink és a valódi gondolataink, érzéseink közti folyamatos diszkrepanciát, divergálást remekül mutató megoldás hamar eltűnik. Bíró Bence nagyvonalúan és némi öniróniával látszik írni a Szerzői megjegyzésekben (köszönöm neki, hogy elküldte a művet): „A drámaszövegben olykor narrációkat helyezek el. A mindenkori rendezőre van bízva, melyik szereplő szájából hangzanak el, ha egyáltalán.” Alföldi Róbert nyugodtan elhagyhatta volna őket, ha úgyis eltűnnek. Vagy erősíthették volna ezt a szálat.

Bizonyos családtagok tényleg nem beszélgetnek egymással. Patrícia (Balsai Móni) rögtön a második jelenetben panaszkodik is Katának Dórára, az öccse feleségére (Földes Eszter): „Ott lakunk egymás mellett és szerinted megkérdezték, hogy lehozzanak…” Amit egyébként Kata azonnal magára vesz: „Hozzánk tényleg nem fértél volna be…” És az se mindig jó, ha beszélgetnek. Dóra amúgy igen kelletlenül jött le. Amikor Péter, a férje (Rada Bálint) engedékenyen azt mondja neki, hogy „Addig maradunk, amíg jól érezzük magunkat”, az alaphangnemben így replikázik: „Akkor én már itt sem vagyok.”

Mindenki panaszkodik mindenkinek mindenkire.

Bellum omnium contra omnes, hogy művelten Hobbes-ra utaljak, ez a bellum itt a folyamatos létezési mód, ha nem is háború, csak acsarkodás, fúrás, kötözködés, célozgatás, cikizés, hánytorgatás, elég az. (Hogy van a cikizés latinul?) Senki sem felnőtt, viszont mindenki frusztrált, sértett, zavaros és nagyon határozott.

Ha már az első jelenetről esett szó, egy apró rendezői hanyagságot is szóvá kell tennem.  A színpad hátsó falán, mintegy a kocsi ablakán át látjuk az elsuhanó M7-est, ami kétségtelenül látványos megoldás. Amikor Örs megáll, a kép is megáll. És rajta az összes jármű. Azaz nem Örs fékez le, hanem a film. Ha már ezt találták ki, megcsinálhatták volna rendesen. De ez tényleg apróság.

Az ókor a bacchanália miatt is eszünkbe juthat. A szereplők – a férfiak – nem is bort isznak, hanem pálinkát, ami elképesztő indulatokat hoz ki belőlük. Péter megüti Dórát (Mackó lekever néhányat Nyuszinak), aztán nekimegy Gábornak, Gyuri (Schmied Zoltán) elkapja Pétert. Egy másik jelenetben még az apját is megütné… Ezek az indulatok természetesen ott élnek és munkálnak bennük folyamatosan, csak általában viselkednek. Többé-kevésbé.

A család a szülők (nagyszülők), Erzsébet és István (Papp János) ötvenedik házassági évfordulójára és legidősebb fiuk, Gyuri (50 éves) születésnapjára gyűlik össze: a három testvéren, Gyurin, Patrícián (47) és Péteren (40) kívül itt van Gyuri felesége, Kata – ő süti a rántottát –, és Péteré, Dóra – ők hozzák nyolc hónapos csecsemőjüket, azaz a dédunokát is. Befut Gyuri és Kata fia is, Gábor, a barátjával, Örssel, s megérkezik Svájcból az egyik ünnepelt, a (déd)nagymama testvére, Ibolya (Szabó Éva). Négy generáció, bár a negyedik képviselője még csak gőgicsél... Övé a jövő.Átjön a szomszéd is, a szintén meleg Andor (Ódor Kristóf), aki annak idején elcsábította Gábort. Erzsébetet nem látjuk. Az is a szerző drámai érzékét mutatja, hogy őt nem lépteti színpadra. (Vajon milyen lehet?)

A „Szerzői megjegyzések” szerint a „kétezres években” vagyunk, de a színpadi szöveg  a mára, napjainkra utal, elhangzik például egy friss utalás a tanárok sztrájkjára. (Vagy ez egy régebbi sztrájk?)

A helyszín egy felújítva is szomorú balatoni nyaraló (díszlet: Alföldi Róbert, jelmez: Kálmán Eszter), de tulajdonképp lehetnénk bárhol másutt, akár Budapest valamelyik külső kerületében is, netán a fővároshoz közel, Pesterzsébeten, Rákoscsabán, Remeteszőlősön. Vagy nem? A Balaton azért egyrészt mitikus helyszín, a magyar tenger, mely kifejezés büszke, sőt nagyzoló és önironikus hangsúllyal egyaránt ejthető. Lám, nekünk is van tengerünk, kicsi is, sárga is, de a miénk! Avagy: lám, nekünk csak ez jutott! A Balaton valahogy úgy viszonylik a valódi tengerhez, mint a darabbeli élet az élethez. Mégis ez volt álmaink álma, két hét a Balatonnál, netán egy kis ház, közel a parthoz… Ma is fontos hely. Nem véletlen, hogy mára – ez a másrészt – teljesen elneresedett, a NER rátette, belelógatja a kezét, hajtson már valami kis hasznot ez is, mielőtt teljesen kiapadna. Erről itt nem esik szó; Bíró Bence jó ízléssel tartózkodik az aktuálpolitizálástól, még arra a bravúrra is képes, hogy egyetlen politikus nevét sem írja le, pedig valójában elképzelhetetlen, hogy ha egy család hosszú órákra összejön, ne hangozzon el néhány rendkívül fontos név (amikre pár év múlva már senki sem fog emlékezni).

A nyaraló az idős nagyszülőké, Istváné és Erzsébeté, akik valamikor (senki nem emlékszik pontosan, mikor) megvették vagy felépítették a házacskát. Olyan, amilyen. Ezt bírták összehozni egy élet munkájával, meg persze a családot. Árnyékot vet az ünnepre, hogy Erzsébetet épp ezen a reggelen kellett bevinni a kórházba. Ez mindenkit frusztrál, hisz akár meg is halhat. A lánya, Patrícia például ezt mondja a sógornőjének: „Nem tudom, Kata, miért vagy olyan biztos benne, hogy jobban lesz. Én azért aggódom nagyon.” De igazából olyan nagyon senki sem aggódik, ő sem, a tragikus variáns bekövetkezésének szomorú lehetősége, amivel számolnak, inkább a haszonlesést hozza ki belőlük. Dórából mindenképp. Ártatlan arccal meg is kérdezi Patríciától: „Te elhiszed, hogy az Erzsi néni erre a nőre akarja íratni ezt a házat?” Mármint Katára. Holott a három gyerekére kéne hagynia. Legalábbis Dóra szerint. Lehet, hogy igaz. Kata viszont egy másik jelenetben kijelenti, hogy neki nem kell a ház, legyen a fiuké. És Patríciától sem távoli, hogy aggodalma ellenére véleményt nyilvánítson: „Nekem van a legnagyobb szükségem rá” – közli Gáborral.

Igazából csak István aggódik, Erzsébet férje, az apa és nagyapa, aki valójában már nincs kapcsolatban a családjával és a világgal, a múltban él. A Táncdalfesztiválra emlékszik a hatvanas évekből, meg A Tenkes kapitányára, de arra már nem, ki játszotta. Ül egy tolószékben, nézi a tévét, de nem nagyon tudja, mit lát, olykor pedig hosszú pillanatokra elborul az elméje. (Egyszer mi is összefüggő szöveget hallunk a készülékből:  „A család egy igazi keresztény, nemzeti érték.” Nagy ötlet, hogy Alföldi hangján.) István például váratlanul követelőzni kezd: „Vigyetek az Erzsihez!” Nyomatékul hozzáteszi: „El akarok menni innen. Nem bírom itt, bazdmeg.” De nem viszik, inkább a kezébe adják, kivételesen, az unokáját, aki viszont azonnal abbahagyja a sírást, sőt a szöveg szerint „rámosolyog és nevet”, bár ezt még Alföldi sem tudja láttatni. Ha megkérdezik, hogy van, nem kertel, azt feleli: „Szarul.” Legfeljebb pontosít: „Minden érzékszervem romlik. Csak az erkölcsöm javul. […] Csak ülök itt és várom, hogy felforduljak.” Ezt senki nem veszi komolyan, pedig komolyan mondja. Azt is, amit Péternek vág oda: „Soha nem szeretted anyádat. Te se. Egyikőtök se szerette. Ő mindenét nektek adta. Ti mindig mindent csak elvettetek. És nem én tehetek róla.” Ő legalábbis így gondolja. Hogy igaz-e, nem tudhatjuk. Azt sem tudjuk meg, milyen szülők voltak. István mindenesetre leszámolt az életével, nincsenek tervei és nincsenek illúziói. Egyedül ő őszinte: „Valaha két dolgot akartam az élettől: körbeutazni a világot, és minden országban megbaszni egy nőt. Ehhez képest Bécsig jutottam. Gorenjéért.” De ez már a múlt, már ez is a múlt. Most csak Erzsi van, őt várja, Erzsi húgát is összetéveszti vele. A darabban és az előadásban végig a tragikomikus hangnem az erős, de akad egy megható és szép jelenet, amiben a líra dominál. Ibolya egy családi szokást felidézve a családtagok jelenlétében beleönt a Balatonba egy kiló sót, közben elmond egy verset. Aztán a teraszról kiabálás hallatszik, mindenki megkönnyebbülten elindul a hang irányába. Ibolya és István ketten maradnak és megismétlik a régi költő, Garay János szavait: „Megteremté Isten / A kerek világot, / Közepébe tette / Szép Magyarországot…” Ez megható; megható azért is, mert két nagyszerű idős színészt látunk, Szabó Évát és Papp Jánost, akik, lám, még a színpadon vannak, legyenek is sokáig.

mivagyunk 1

(fotó: Horváth Judit)

Az is megható, sőt megrendítő pillanat, amikor István, tudomásul véve Gábor és Örs kapcsolatát, csak ennyit mond Örsnek: „Nagyon vigyázz a kisunokámra.”

A baj csak az, hogy ez a Magyarország hiába szép. Nem tudunk mit kezdeni vele. A legtöbben olyanok vagyunk, mint Dóra vagy Péter. Esetleg mint Kata vagy Gyuri. Vagy akár Gábor és Örs, akiktől pedig nem ezt várnánk. Kényszerpályákon mozognak, tele téveszmékkel, előítéletekkel, engedelmesen belehajtva a fejüket valamilyen igába, miközben felvilágosult értelmiségieknek, gondolkodó embereknek hiszik magukat.

Képtelenek például elfogadni – Istvánon kívül – a szexuális másságot. Gyuri most – nehezen – tartja magát, összetegeződik Örssel, de egy éve még ilyen sms-t küldött neki: „Mit csináltál a fiammal? Megöllek, te mocskos buzi. Egyszer lássalak meg és elvágom a torkodat.” Péter azonban nem moderálja magát, részegen odavágja Gábornak: „Milyen egy deviáns undorító patkány vagy te!” A testvérek közül Patrícia a legszerencsétlenebb, alakjának tragikus dimenziói vannak, amiket Balsai Móni érzékeltet is: egyedül él, pénze sincs, Péter segíti anyagilag, de így sem tud kijönni, ezért egy pornóoldalon hirdeti magát, amin Péter már fel is fedezte, persze nem magától: egy kollégája mutatta neki.

Dórától és Pétertől se várnánk, hogy olyanok, amilyenek. Hisz tanárok, a jövő nemzedékek nevelői! Egyetemet, főiskolát végzett emberek! Dóra szerint a gyereküknek nem jó, ha találkozik Péter családjával. „Apád egy őrült, a bátyád egy alkoholista, a nővéredet meg eszi a sárga irigység.” Ezt Péter vitatja, de abban már teljesen egyetértenek, hogy pillanatnyilag szó sem lehet Réka megkereszteléséről. „Az egyház mostanában kicsit el van tévedve szerintem – fejtegeti öntudatosan Dóra. – Illetve szerintünk. […] A múlt hónapban templomot kellett váltanunk. Volt egy pálfordulása a papunknak. Állítólag isten végre felnyitotta a szemét és arról beszélt, hogy minden ember a felebarátunk, ami természetesen így is van, csak nem értem, miért kell direkte hangsúlyozni, hogy függetlenül a vallási, szexuális vagy faji hovatartozástól. Őrület. Érted. Amiket meg a pápa mond, az kész röhej.”

mivagyunk 2

Pálfi Kata, Balsai Móni, Földes Eszter és Papp János (fotó: Horváth Judit)

Egyetértenek abban is, hogy a cigányokat nem lehet integrálni: „Egyszerűen képtelenek együtt élni másokkal.” Illetve ezt nem is Péterék mondják, hanem Gyuri, aki építési vállalkozó s inkább fizeti a drága magyar munkást, de cigányokkal nem dolgozik. Péter azt mondja, tapasztalatból, hogy „az iskola már nem tehet ezekkel semmit”, Dóra pedig kontrázik: „Az nem megy, hogy te csak adod, adod, ő meg nem csinál semmit. Elvenni azt igen, de megdolgozni valamiért, azt már nem.” Vagy Péter kontrázik? „Ehhez vannak hozzászokva. Mert kapják a segélyeket. Azért is csinálnak annyi gyereket.” Kata egyetértése jeléül még Esterházyt is idézi: „Egy bizonyos szint alatt nem mehetünk bizonyos szint fölé.” Pontatlanul persze, de az is szép, hogy egyáltalán. Már ha tudja, kit idéz. Amúgy pedig teljesen igaza van. Dóra szintje például a sorozatok szintje, nem véletlenül ájul el Örstől, aki Hámori Márkot játssza egy szappanoperában (Földes Eszter remekel ebben a jelenetben): „A barátnőd nagyon szerencsés lehet. Biztos van barátnőd. Ki a barátnőd? Nekem elmondhatod. Nem fogom kiposztolni. Ki a barátnőd?” Ez a szintje, és nem mehet fölé. Igaz, nem is akar. Nem gondolja, hogy ez lent van. Azt is elhiszi, amit Péter (nem Esterházy) mond arról, hogy vigyázni kell a szavainkkal: „Lehallgatják a beszélgetéseinket. … A mobilodon keresztül. … A Facebook meg a Google használja a telefonod mikrofonját. Akkor is, ha ki van kapcsolva.” És demonstratív kísérletbe fog: „Úgy szeretnék kipróbálni a halaimnak valami új haleledelt. Hal-e-le-delt.” Nevetséges és félelmetes.

Ahogy magyarok ők ketten, Péter és Dóra, az inkább csak félelmetes. Péter büszke arra, hogy magyar, hogy egy ezeréves országba született. „Én nektek nem fogom tudni soha elmagyarázni – vágja oda öntudatosan a kétségtelenül meleg, és ami még rosszabb, liberális (vagy itt annak tűnő) Örsnek –, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység, mert alkalmatlanok vagytok arra, hogy befogadjátok, amit gondolok.” Színházba nem jár, majd akkor fog, ha Trianonról csinálnak darabot. (Jelzem, csináltak, többet is. Neki feltehetően az tetszett volna, amit Koltay Gábor írt és rendezett is Békéscsabán. Lehet, hogy remekmű, nem láttam.)

mivagyunk 3

Az előtérben Schmied Zoltán és Rada Bálint (fotó: Horváth Judit)

A cigányozás ellen csak Gábor és Patrícia tiltakozik. Igaz, Pati nemrég még azt írta ki a Facebookra, hogy ott dögöljön meg az összes cigány, ahol van, de ez érthető, épp akkor kirabolták az anyját. Most viszont egy cigány kislányt készül örökbe fogadni, Dzsesszikát, ami viszont Katának sok: „Én mindig mindenben támogatlak. De egy hároméves gyerek, ki tudja, honnan…” Ugyanez a mondat hangzik el aztán később Patrícia szájából, amikor Gábor bevallja neki, hogy ők is szeretnének egy gyereket Örssel: „Én mindig mindenben támogatlak. … De egy gyereknek anyára és apára van szüksége.”

A hétköznapi rasszizmus a szomszéd szavaiban is ott van, nem teszi toleránssá a melegsége. Nemrég jött meg Londonból, ahol „egészen egyszerűen megszűnt a közbiztonság. Minden nap megkéselnek valakit. És ugye nem kérdés, hogy kiket késelnek meg és ugye az sem kérdés, hogy kik késelnek.” Ezt látta a saját szemével.

Külön színfolt a Svájcban élő, mindig nyugodt és derűs Ibolya. Neki nem annyira előítéletei vannak, mint inkább téveszméi. Egy huszonnégy éves Down-szindrómás fiú szüleinek például elmagyarázza, hogy „…a gyermekkor az ember legszebb időszaka. És még valahol örülhetnek is annak, hogy a fiuk megragadt ezen a szinten. Isten áldása értelmi fogyatékosnak lenni. Egyesek tudják pozitívan nézni a dolgokat, mások nem.” Hát ő tudja. Bár abban a zavaros fejtegetésben talán van valami, ami a magyarokról szól: „Ez a kultúra ilyen. Megöli, felfalja saját gyermekeit. Ha Szent Istvánnak, meg Széchenyinek nem sikerült, majd pont nekünk fog?” Ady azért szebben mondta: „Ki magyar földön nagy sorsra vágyik, / Lalla, lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig” (Ének a porban). És azért nem ez volt az utolsó szava az ügyben.

Külön betétnek tűnik a darabban és az előadásban a művészetről, a színházról szóló rész, Gábor és Örs vitája, amiben talán Alföldi dilemmái is ott rejlenek. Gábor félti Örsöt egy amerikai szerződéstől: „Ha oda bekerülsz, neked véged van. […] Mindig azt mondtad, hogy kísérletezni akarsz. Új színházat csinálni. Mi lett az álmaiddal? Tessék, bazdmeg, sorozatsztár vagy.” Az a hitvallása, hogy „A nézőket ízekre kell szedni, meg kell rázni, aztán újra össze kell rakni.” Alföldi  a nagyobb nyomaték kedvéért szegény Szécsi Bencével meg is tépet egy nézőt, akitől aztán Örs, Fehér Tibor kér bocsánatot, majd válaszol a barátjának: „Te csak provokálni akarsz. De provokálni nem azt jelenti, hogy szarral dobálod őket. Provokálni azt jelenti, előbeszélni. […] Feldobsz egy gondolatot, amire a néző fejében születik egy másik.” Jól össze is vesznek, később persze kibékülnek, de itt magukra hagyhatjuk őket. Alföldi előadása mindenesetre most ilyen „előbeszélős”. Emlékezhetünk provokatívabb rendezésére is, például A vágyra – Franz Xaver Kroetz darabját a Tesla Laborban láthattuk 2019. december 21-től – ma már Tesla sincs. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ízekre szedjenek, de csak provokáljanak nyugodtan, ezért megyek oda. És persze szórakoztassanak is, nevettessenek,hassanak meg… Sokat megélt nézőként azt hiszem, ez egy szolidan provokáló előadás, de ez a kiváló szövegnek és a kiváló rendezésnek csak egyik összetevője. A színészeknek is szinte mindegyike remekül érzi a stílust, csak Rada Bálint és Ódor Kristóf figuráit, Pétert és Andort éreztem kissé egysíkúnak, tán a színészek leegyszerűsítő játékától.

Zárásként a militáns természetű kerti törpékről kellene szólni még, akik a szöveg szerint fegyvert is ragadnak, ha kell. Nem tudom, Bíró Bence miként képzelte az életre keltésüket, Alföldi mindenesetre erősen korlátozta a jelenlétüket. Igazából nincs rájuk szükség, kristálytiszta minden így is. Ennek jegyében lepődünk meg, amikor Kata így csitítja az elborult agyú, részeg verekedőket, köztük a férjét, akitől válni akar: „Ne csináljátok már! Csak mi vagyunk egymásnak. Mi vagyunk a család. […] Ha még mi is bántjuk egymást, mit várunk másoktól? Csak egymásra számíthatunk!”

Vajon ő elhiszi?

MAGYARI IMRE

A kortárs magyar drámák bemutatásának ösztönzésére hivatott Katona József produkciós pályázat – melyet 2004-ben a Hiller István vezette Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hirdetett meg először, és csökkenő keretösszeggel ugyan, de még 2020 novemberében, Fekete Péter kulturális államtitkársága idején is létezett – elsorvadni látszik (mint annyi minden a kultúra területén, lásd például a POSZT-ot – a Covid-járvány „jó” alkalom volt észrevétlen megszüntetésére). Ennek ellenére a színházak mutatnak be új magyar drámákat. Mert bármennyire döbbenetes is a szembesülés klasszikus művek által az emberi természettel, mindenkori önmagunkkal, az írók – akár történelmi reminiszcenciákat, párhuzamokat is felhasználva, de – saját jelenükre reflektálnak, a néző pedig izgatottan várja az „aha”-élményt, a ráismerés, a felismerés olykor keserves örömét.

Kortárs dráma bemutatásához kell némi bátorság – különösen forráshiányos időkben –, hiszen nem garantált a „kasszasiker”, pláne fiatal szerző esetében (ezért is volt fontos az említett Katona József-pályázat). A Centrál Színház mégsem kockáztatott nagyot Bíró Bence magyartenger című, első egész estés, önálló darabjának bemutatásával, a rendező, Alföldi Róbert személye ugyanis mindenképp garancia az érdeklődésre. D. Magyari Imre kérdéssel zárja az előadásról szóló kritikáját, bizonyítván, van miről gondolkodni a mű kapcsán.

A kortárs magyar drámairodalom meghatározó alkotója volt az immár félklasszikusnak mondható Örkény István (a róla elnevezett drámaírói ösztöndíjban részesült egyébként 2019-ben Bíró Bence). Macskajáték című, Magyarországon és szerte a világon vagy másfélszáz bemutatót megért darabjáról több évforduló kapcsán Darvay Nagy Adrienne írt tanulmányt.

A Macskajáték Örkény instrukciója szerint úgy indul, hogy „Egy régi, elsárgult fénykép jelenik meg a vetítővásznon”, amelyet Orbán Béláné, született Szkalla Erzsébet így kezd el kommentálni: „Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Létán, […] az ereszkedőn pedig két lányalak szalad lefelé. Azok mi vagyunk, Szolnok megye szépei, a Szkalla lányok, amint az első tüllruhánkban, szélfútta hajjal, kacagva, integetve szaladunk a víz felé […] a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcunk is alig kivehető”.

Ergy Landau, született Landau Erzsi neves fotográfus volt, a Szkalla lányok kortársa, akinek 1919-ben lett önálló műterme – mint a Mai Manó Házban látható volt kiállítás kapcsán Józsa Ágnes írja. Frank Aliona fényképei jóval későbbi kort idéznek, az 1985 és 2010 között készült, budapesti üzleteket és iparosokat megörökítő felvételek – melyekből a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum mutatott be válogatást – mégis mintha a régmúltba röpítenének, a maitól oly igen eltérő világot, értékrendet őriznek.

A fotó és a színház is jelen idejű művészet, ám míg előbbi a maga jelenével egy idő után a múlt hordozójává válik, a színház lényegét tekintve egyidejű a befogadással, azaz mindig jelen idejű. Ami nem jelenti azt, hogy egyes alkotásai ne lehetnének avíttasak, elavultak.

A 10. Színházi Olimpiába beépített IX. MITEM (Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó) előadásai közül Urbán Balázs az új formákat keresők közül vett számba néhányat. Nem előre megfontolt szándékkal, hiszen a szinte követhetetlen mennyiségű vendégprodukciót felvonultató programsorozat időben oly elhúzódó és térben is oly szerteágazó volt, hogy szisztematikus áttekintése gyakorlatilag lehetetlen. (Miként annak a finanszírozási rendszernek a működése is követhetetlen, amely egy ekkora – 58 ország, 400 társulat, 750 előadás, 7500 fellépő –, gigaköltségvetésű fesztivált 6,8 milliárd forinttal támogat, miközben az előadóművészeti szervezetek finanszírozására szánt, évek óta változatlan keretből kivon 41%-ot, s a maradékot is meg nem nevezett kurátorok és szempontok alapján osztja szét, sorsukra hagyva, pusztulásra ítélve jelentős, több évtizedes múltú, kiváló független színházi műhelyeket, ismeretlen vagy éppen kevéssé jelentős formációknak kedvezve.)

Az új formák olykor klasszikus mű írói parafrazeálását jelentik, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ionesco írta, Silviu Purcărete rendezte Macbettje esetében, amelyről Balázsi Lili Fanni írt.

S ha már az abszurd dráma egyik legjelentősebb mestere említtetett, Fried Ilona szerint Emma Dante A csalogány tangója című előadása „fordított Beckett”, amely a jelenből, az elmúlás küszöbéről vezet vissza lépésről lépésre a múltba.

Az időskorból, a halál közelségéből visszatekintés a londoni Complicité társulatának lengyel szerző regénye alapján készült, azonos című előadása, a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című is, melyről Almási Zsolt emlékezett meg, az előadás inspirálta kérdéseire keresve válaszokat.

Lengyel társulat, a Krakkói Táncszínház Takarakuza Camp című előadása kapcsán jut ugyancsak érdekes kérdésfelvetésre Lőrinc Katalin Nő-lét… című cikkében e fizikai színházi produkció értelmezését illetően.

Lengyel szerző művével vendégszerepelt a bukaresti Odeon Színház is a Színházi Olimpián. A Gardéniát, amely egy négygenerációs családtörténeten keresztül ugyancsak a női lét természetét firtatja, magyar alkotó, Balázs Zoltán rendezte, akinek munkáit az előadásra reflektáló Csepeli György évek óta folyamatosan figyelemmel kíséri.

Ha egészen más értelemben is, de a kontinuitás, az átörökítés, avagy a „megszüntetve megőrzés” lehetnének a kulcsfogalmai Fried Ilona római jegyzeteinek is, amelyekben nemcsak az olasz színház egykor meghatározó mestereiről és utódaikról esik szó, de filmről és képzőművészetről is.

Színházi újító volt a maga idejében Hevesi Sándor is, jóllehet 1908-ban Az ember tragédiája friss szemléletű színreviteléhez kénytelen volt – mint az Balogh Géza pályarajzából kiderül – egy 1892-es bemutató historikus díszletét használni, amelyet a nézők a kritikák szerint többször megtapsoltak. (Ilyenfajta „újrahasznosítás” ma már csak akkor fordulhat elő, ha a színház szándékosan veszi elő a korábbi produkciók díszleteit, mint tette azt 2020 márciusában Zsámbéki Gábor A császár című előadásban a Katona József Színház Kamrájában, jelentést adva e megoldásnak, vagyis „a szükségből erényt kovácsolva”, egyszersmind a színház lehetetlen anyagi helyzetét is demonstrálva.)

A kortárs színház meghatározó eleme, a látvány már befutott és még pályakezdő tervezőinek kiállításain járt Józsa Ágnes. Mint írásából kitűnik, a hagyományos, évente megrendezett Látványtér című mustra idén a Covid-járvány miatt kimaradt elmúlt két év restanciáit is pótolta.

Szűcs Katalin Ágnes